Az utóbbi években iszonyatosan megerősödött az izraeli extrém metal underground, elég az alaposan befutott Melecheshre gondolni, bár igazán zseniális zenekarral még nem sikerült összefutnom. Az Orphaned Land El Norra Alila lemezével elég közel állt a jelző kiérdemléséhez, és nagyon kiváncsi voltam, hogy milyen lesz a folytatás, melyre már 8 éve várhattak az érdeklődők.

Az istenfélő zenekar ezúttal egy konceptalbummal rukkolt elő, mely a Biblia özönvíz-legendáját meséli el nekünk. Elődjénél sokkal tetszetősebb borítóba bújtatták a Maboolt, azonban a zene… Nos, szilárd meggyőződésem, hogy jelentős technikai tudásukat, és hatalmas zenei eszköztárukat direkt abból a célból vetik be, hogy a hallgatót halálra untassák. Találhatunk a lemezen ezermillió „érdekességet”, egzotikumot, legyen szó héber énekről, vagy közel-keleti hatású dallamokról, melyek az előző alkalommal még érdekesek voltak, és jól is álltak a zenekarnak. A jelenségről azonban már a Skyforger kritikában is megfogalmaztam: önmagukban ezek a különlegességek nem képesek feldobni a zenét, maximum hatásvadászatra jók, meg persze arra, hogy a kritikus beleírja a cikkébe, és a furcsaságokra, különlegességekre nyitott rajongók bekajálják, hogy ez itt Érdekes. De nem az. Ha zsidó népzenét akarok, beteszem a The Klezmatics-ot, vagy akár a Muzsikás - Szól a kakas már című lemezét is említhetném, igazi kincsekről van szó, de itt ezek csak azt a benyomást keltik bennem, hogy a metal szintér annyira a befáradás szélére került, hogy muszáj más műfajokkal keverni. Ez persze szerencsére nincs teljesen így, de ez most más kérdés. Mindazonáltal így is a népzenei betétek jelentik az album erényét, ugyanis a rock/metal részekre egyszerűen nem találok jelzőket, annyira lélektelen, unalmas, lejárt progrock és Dream Theater utánérzés az egész. Ja és persze, mi hiányzik még az igényes metalzenéhez? Na mi? Hát persze, Opeth! Az is van, bizony, hadd fájjon. Apropó fájdalom. Az énekes is jobban tette volna, ha nem viszi túlzásba a tiszta éneket, például a második, Ocean Land címet viselő tételben ugyanis fizikai rosszullét környékez meg a kasztrált „progresszív” (vicc!!) hangfekvésétől. A női énekrészek jelenítik meg vokális szempontból az album kevés vonzerejét.

Az egész szenvedés 68 percig tart, pontszámom csak azért ilyen magas, mert mint már említettem, egykét népzenei rész tesz valamit a mérleg pozitív oldalára is. Az igényes metalzenék rajongóinak kötelező!

http://www.orphaned-land.com/

3/10

a’ ördög

A Neurosis zenekar mindig is nehéz ügy volt. Kezdve onnan, hogy szakítva a megszokott verze – refrén - verze felépítéssel egy teljesen műfajidegen zenei struktúrával találhatta szembe magát az a gyanútlan, aki naivan rátette a kezét egy felvételükre (ez a Souls At Zero című munkájuk óta egyre eklatánsabb). Ehhez párosult még a néhol zajba hajló hangszerhasználat, a nehezen befogadható hangszerelés és a természet-közeli, pogány dalszövegek szimbolikus megközelítéssel, illetve az a nem mindennapi szenvedéllyel és az érzelmek kavalkádjával átitatott műsor, ami élőben jellemezte és jellemzi ezt az egykori indulatos és feszült punk/hardcore gyökerű zenekart, kiket már rég nem a frusztráció és a düh hajt elsősorban. Ennél jóval több, rétegzettebb és megéltebb a muzsika, ami jelen írásom tárgyán is nyomon követhető.

 

Az első, amivel szembesülünk az nem más, mint a Steve Albini által kreált roppant goromba garázs - sound, illetve egy a korábbi albumokhoz hű nyitás, ami csak másodpercekig okoz felüdülést azoknak, akik azt várták, hogy az utóbbi évek kissé higgadtabb, visszafogottabb lemezei után visszanyúl majd a csapat a gyökerekhez. A 7 és 12 perc közötti dalok ugyanis erősebbé, markánsabbá teszik mindazt, amivé ez a társulat a későbbiekben vált.

Lemezről lemezre erősödik bennem a meggyőződés, hogy Scott Kelly és csoportja az egykoron kitűnő munkákat a világra szabadító és többszöri nekifutás/újrakezdés után pár éve végképp földbe állt Swans zenekar hagyományait ápolja a maga módján. Ugyanaz a világot már megváltani nem akaró, inkább végtelenül szomorú, rengetegféle érzelmet magába olvasztó hangulat a jellemző. A punk/hc/doom/dark gyökerek egyre csak nyilvánvalóbbá válnak, néhol az az érzése az embernek, mintha Tom Waits és Michael Gira(ex- Swans-agy) kvaterkázna egy füstös kocsmában, ahol egy roppant profi punkzenekar játszik éltes blues-opuszokat. Ez főként az album második és harmadik dalára jellemző. (No River, To Take Me Home, illetve a címadó.)

A kirohanások sem főként indulatból fakadnak, hanem inkább keserűségből, nem értésből eredeztethetőek, érdekes, hogy az intenzívebb darabokat általában egy csendesebb, elmélkedősebb opusz követi. Folyamatosan játszanak Velünk, hallgatókkal, önmagukkal, az érzelmekkel. Jobbára csak a kifejezésmód változik, váltakozik, a tónus és a mélység mindvégig állandó.

Egy roppant nehéz és mély lemezzel lettünk gazdagabbak – ahogy ezt tőlük megszokhattuk-, de mindvégig ugyanazt a Neurosis-t kapjuk, amit anno megszerettünk, egy érettebb, letisztultabb formában.

Feszült, keserű. Sokat látott és sokat megélt emberek mesélnek, foglalják dalokba a lelküket.

Elsőosztályú munka!

9/10

Cseplész Péter

 

[size=1">„a káosz megfejtésre váró rend” (Az ellentétek könyve)[/size">

Fantômas koncertre azért is jó járni, mert ők még odafigyelnek a nyitóbanda gondos megválasztására, így az ember biztos lehet abban, hogy nem kell egy előzenekarként aposztrofált büntetőbrigád fárasztó produkcióját háttal a színpadnak, fülre tapasztott kézzel végigszenvednie, hanem valószínűleg kellemes zenei élményben lesz része. Így volt ez idén Bécsben is, hiszen Pattonék előtt a Guapo jött, látott és meggyőzött, hogy a progresszív rock mint olyan, még nem teljesen értelmét vesztett fogalom.

Az angol Guapo 1994-ben kezdte meg zenei tevékenységét, Matt Thompson (gitár, bőgő, elektronika) és Dave Smith (dob, ütőhangszerek) duójaként. A felállás sokszor kiegészült, mostanra pedig egy állandó tag (Daniel O’ Sullivan – billentyűs hangszerek, gitár, elektronika) csatlakozásával trióvá bővült. Ebben a felállásban rögzítették Five suns címü 5. nagylemezüket, amelyről most írni szándékozom.

A lemezt behelyezve konstatálhatjuk, hogy 8 dalt pakoltak rá, később aztán rájövünk, hogy csak hetet, hiszen a 6. dal helyére egy perces néma csend került (ennek funkciójáról később). Egyébként ez a lemez egyetlen azonnal befogadható perce, érdemes tehát ezzel kezdeni az ismerkedést, sőt konzervatív zenehallgatók itt akár be is fejezhetik.

A címadó szerzemény (Five suns) egy 5 részre osztott 47 perces dalmonstrum. Úgy indul az egész, mint valami nagyon elvetemült King Crimson improvizáció, 3 perc alatt totális káosz kerekedik, majd megérkezik a Five Suns többször visszatérő, igaz más formában, de ismétlődő fő témája. A billentyűs hangszerek dominanciája jellemzi a lemezt (van itt minden – mellotron, Rhodes piano, harmónium – tehát nem gagyi műanyag hangokra kell gondolni), de ahol a zene úgy kívánja, ott megszólal a gitár is. Dave Smith dobos nem üt egyszerű dolgokat, de legalább jól csinálja- értem ezalatt, hogy az összetett ritmusok ellenére sem veszik el a húzás a játékából. 47 perc alatt megtörténik szinte minden, ami megtörténhet, mégsem válik zagyva témahalmazzá a lemez, nincsenek unalmas, öncélúan hosszú hangszeres szólók. Van viszont korlátlan zenei szabadság, amibe ugyanúgy belefér a noise, mint a free jazz és a hangulatfestő, atmoszférikus részek, ismétlődő, hipnotikus témák, mindez kitűnő arányban, minden hang a helyén van, és mégsem lesz mesterkélt az egész. Az sem elhanyagolható tényező, hogy a lemez meg van áldva egy csakis rá jellemző fura hangulattal, ami kissé nyomasztó ugyan, de mazochista hajlamú zeneszeretők élvezni fogják, ebben biztos vagyok. Most is kifejezetten kellemes hallgatni, egy ilyen esős reggelen, mint a mai. A Five suns 5 tétele után következik az egy perces csend, amiről fentebb szóltam, elválasztandó a 47 perces szerves egészet a következő két különálló daltól (Mictlan, Topan). Míg a Mictlan ismét egy összetett témákat felvonultató dal, addig a Topan megfelelő lezárása a lemeznek, lévén jóval szellősebb a szerkezete, persze csak Guapo szinten nevezném annak...

Ismerve a zenekar korábbi munkáit, úgy érzem, ez eddigi legbefogadhatóbb lemezük, ugyanakkor nem váltak kiszámíthatóvá, sőt ismét eljutottak egy újabb szintre. Nem vitatható a zene progresszív mivolta, itt valóban az volt a cél, hogy valami új szülessen, ezért is nehéz körülírni, vagy valamihez hasonlítani, de ez semmiképpen nem negatívum. Talán a már említett King Crimsonhoz áll legközelebb a Guapo stílusa, de ez közel sem jelenti azt, hogy olyan, mint a Crimson, inkább az alkotáshoz való hozzáállásban van hasonlóság. Mindenképpen kilóg a Five suns a futószalagon gyártott prog.rocknak nevezett lemezek közül, nem is kilóg, kiemelkedik. Ajánlom mindenkinek, aki nem arra kíváncsi, hogy hány hangot képes lefogni a gitáros egy másodperc alatt, hanem valóban valami semmi máshoz nem foghatóra vágyik.

guapo

9.5

ktibi

A goa-val idén kerültem jó kapcsolatba. Régebben is próbálkoztam ezzel a szó pozitív értelmében vett primitív zenével, de mint egyébként is, nehezen barátkozós típus vagyok, ha nem fog valami meg azonnal, ritkán erőltetem, hát nem is feküdt egyből a javarészt 4/4-ben dübörgő pszichedelikus trance. Végül is szakdolgozat írás közben egy olyan géphez kerültem amin rajta volt az Infected Mushroom – Converting Vegetarians című dupla kiadványa, és mintegy kényszerűségből (zene nélkül nem tudok koncentrálni) a lejátszóba tettem. És nem is vettem ki kb. 3 hónapig. Miután kiismertem és minden lehetséges „pózban” kiélvezetem a szóban forgó lemezt, más előadók után is kutatni kezdtem (javarészt számomra élvezhetetlen produktumokkal találkoztam) és így jutottam el a Simon Posford nevével fémjelzett Hallucinogen-ig.

Az In Dub egy remixalbum. A Hallucinogen 6 kiváló psytrance tételét ültette át az OTT (mindkét előadó a Twisted Records honlapján (http://www.twisted.co.uk/) megismerhető részletesebben) egy csak annyiban hasonló stílusba, hogy mindkettő valószínűleg igen gyengéd, meghitt viszonyt tart fenn egyes pszichedelikus szerekkel, részben filozófiai kinyilatkoztatás egy különleges formájaként, illetve mint eszközt használják a zenei önkifejezés elmélyültebb megvalósítása céljából. Nem térnék ki a goa és dub stíluselemzésére, akiket bővebben érdekel, az utánajárhat az interneten, vagy akár személyesen is nagyon szívesen megvitatom az illetővel.

A 6 számos és egy órás albumot óraketyegés indítja, mely fokozatosan lassul, torzul, utalva az elkövetkezendők várható pszichikai állapotára. Nem is ajánlom senkinek, hogy csak úgy bele-belehallgatva próbálja megszeretni az In Dub-ot, koncepciója tökéletes, semmilyen más formában nem adható át pontosan az az élmény, amit nyújt. Nem lehet róla kiemelni egy track-et sem, nincsenek túlzottan kiemelkedő csúcspontjai, nem válik unalmassá, lustán hömpölyög egyik nézőpontból a másikba váltva, ahogy a fraktálokban és bifurkációkban a káoszból rendbe, a rendből káoszba jutunk, mely gyökerében és tetejében egyaránt számunkra felfoghatatlan szimmetrius-asszimmetria egyfajta folyamatosan változó rendszerben működteti az állandóságot. Mélyebb az alfa-állapotnál is, a kollektív tudattalanba nyerhetünk villanásnyi betekintést, mely tükrében feldolgozhatjuk a hétköznapi emlékeinket, új és eredeti megvilágításba helyezhetjük problémáinkat, az eddig megválaszolatlan kérdéseinkre kapunk választ, vagy az eddig meg nem értett feleletek nyerhetnek értelmet.

Az 58-adik perc végére más emberként tekinthetünk körbe, és biztosan állíthatom, hogy nyugodtabb lélekkel, feltéve, ha körülményeink is adottak az elmélyült hallgatáshoz. A Tiamat – Deeper Kind of Slumber klasszikusához tudnám hasonlítani a végső konklúziót, bár a „szendergés” több negatív hullámot lovagoltat meg velünk, mindenesetre a pszichikai élmény nagyon hasonló.

A hangszerelés nagyszerű ötvözete a két stílusnak, bár alapvetően a dub tempójában, de a goa kissé „túlvezérelt” hangzásával, mély basszusaival rendelkezik. A hangszeres paletta széles, és pl.: a néha stílusidegennek vélhető tangóharmonika is nagyságrendekkel növeli az alkotás színvonalát.

A pontszám lehet, hogy egyeseknek túl magasnak fog tűnni, de az In Dub a maga nemében tökéletes.

10/10 r.t.p

Nyár elején megjelent Steve Roach újabb lemeze. Ez a hír, gondolom kevés hazai zenebarát szívét dobogtatja meg. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy az enyémet is csak annyiban, hogy birtokában vagyok az amerikai ambient muzsikus eddigi, szám szerint 58 lemezének (ezek közül sok dupla, tripla), így magamra nézve kötelezőnek tartottam ennek beszerzését is. Remélem, sokan megértik ezt a gyűjtőszenvedélyt, elég, ha önmagamtól ijedek néha meg… Ugyanakkor azt kívánom, bárcsak ne lennék ennyire maximalista – pláne, az új lemezt hallva, amit kb. 50 hallgatás után sem tudnék megkülönböztetni a többitől. Így a következőkben bővebben írok magáról a zenészről és általában a zenéjéről; ez illeni fog eme legújabb opuszára is.

Steve Roach lemezei a nyolcvanas évek legeleje óta folyamatosan jelennek meg. Jellemző és tulajdonképpen szimpatikus, hogy minden új albumának külön körítést, imidzset kreál. Mindegyik valami nagyon misztikus, hangulatos, távoli, gyakran megfoghatatlan témát jár körbe, az ehhez szükséges viszonylag minimalista zenei megoldásokkal. Egymástól teljesen eltérő témákat választ és azt próbálja meg az atmoszférikus, elektronikus, ambient muzsika eszközeivel bemutatni (pl. sivatag, emberi test, gének, fény, ősemberek, sámánok, folyók, űr, álom, illetve ezeknél megfoghatatlanabb témák).

Steve Roach a szakmában igen elismert szintetizátoros, percussionista és stúdióvarázsló. Kultikus figura, aki az arizonai sivatagban lakik, vulkán-kráterekben és barlangokban ad koncerteket és az ambient-színtér egyik nagy öregjének számít. Az esetek nagy részében vendégzenészekkel játszik (Bryan Metcalf, Vidna Obmana, Jeffrey Fayman, Robert Rich, stb.) és hát ezek a legjobb lemezei (személyes kedvencem – egyben talán a legváltozatosabb – a Kiva, Ron Sunsinger és Michael Stearns közreműködésével). Azt kell mondjam, az egyedül jegyzett albumai csak az igazán szárnyaló, transzcendentális hangulat-barátoknak, nyugis szintiszőnyeg-rajongóknak jöhet be tartósan. Lemezei általában nagyon hosszúak, lehetőleg a CD-re préselhető lemezidő határát feszegetik, elég gyakran egyetlen, 71-73 perces számból állnak. (Hol van már az az idő, mikor az Anathema 23 és fél perces „Dreaming: The Romance” című száma volt gyűjteményem leghosszabb darabja?) Az igazán kitartóak pedig még a lemezen hallható hangok számát is nyugodtan megszámolhatják közben. Ilyen ez a mostani, négy (!) CD-ből álló lemeze is. Mindegyik 73,5 és 74 perc közötti (pedig már gyártanak 80 perces CD-ket is!), és sorban 5, 10, 13 (ez nála talán rekord) és 1 számot tartalmaznak.

Igazából az eddig leírtak ironikus hangulatával ellentétben tiszteletreméltó Steve Roach tudatossága, maximalizmusa, igényessége. A zene befogadásához azonban tényleg megfelelő hangulat kell. Sokáig kitartott, spirálszerűen hömpölygő hangfolyamok kúsznak egymásra, s ebbe az alapba illeszkedik egy-egy hangfoszlány (pl. csörgő, természeti hangok); igazi altatózene. Simán el tudom képzelni, hogy egy kráter belsejében, látványos vizuális show-val megtámogatva (mint ami szokott is lenni) hatalmas élmény lehet. Otthon azonban veszélyes hallgatni: mindig meg kell néznem, ver-e még a szívem, olyan nagy nyugalmat áraszt a muzsika. És ettől a veszélytől nehezen fogok szabadulni, ugyanis a www.steveroach.com honlap legfrissebb híre szerint már kanyarban van az új lemez… Segítség!

7/10

VD

Dzsorzs Klúni, kedves rossz doktorunk a főhőse Lem Solarisának nem fekete-fehér filmváltozatában. Kedves másfél órát szerzett nekem. Örökös feszültség, sehol egy ijesztő hulla, pedig minden pillanatban vártam, hogy gyorsan az arcomba tolnak valami egész vásznat beterítő rémpofát, mely tudatalattimba égeti magát és a megfelelő pillanatokban előtolakszik. Mikor kijöttem a moziból azt vettem észre, hogy a feszültség nem oldódott, az a hihetetlenül monoton aláfestő zene borzolta agyamat továbbra is. Mondtam magamban, hogy ez kell, remélem kiakasztom vele kollégámat a közösen használt irodahelyiségben.

Megszereztem, ezzel szemben saját magam kezdtem egyre többször terrorizálni a Cliff Martinez fémjelezte „variációk egy összhangzatra” filmzenével. Miért is jó ez nekem?

A visszatérő főtéma, melyet valamiféle „mély-csilingelés” néhány vonóssal megtoldva kiválóan alkalmas barátnőket közelebb vonzani alantas szándékainkhoz a besötétített szobában, esetleg ha a kezdődő pánikrohamot kívánjuk még intenzívebben meglovagolni (az Ulver – Quick Fix of Melancholy Ep-je mellett) szintén számíthatunk rá.

Jobb kedvünkben akár háton fekve merenghetünk szobánk falának érdekes repedésein, vagy ha szeretnénk fokozni egy esetleges olvasmányunk feszültségét, még jobb.

Hogy valami kevésbé ijesztőt is mondjak: Szerintem kevés ilyen összeérett filmzene van mostanság, ebben a-tól z-ig újraélhetjük a történetet, nem pedig a manapság oly szeretett előadók válogatott dalait hallgathatjuk meg egymás után. Nem egy viva best of, hangulatzene hangulatembereknek.

r.t.p.

Elveszve az ábrándozásban. Ismerős érzés? Miről is van szó? Az új Peccatum végre az a Peccatum, amire jómagam vártam. A tagok és a szándék ismertek, de hol is tart most az avantgarde metalzene Ihsahn és Ihriel megközelítéséből?

 

Talán valahol az önkifejezés és a zene között, egy olyan határon amikor a mondandó nem mossa el a hangokat, és nem pusztán dalokról van szó, hiszen mindegyikhez társítható egy-egy életérzés, történet, vagy egy furcsa kép. De mielőtt a dolgok elébe vágnék, érdemes sorra venni Ihsahn-ék eddigi szülötteit.

A bemutatkozó 1999-es Strangling from Within (még Lord PZ közreműködésével) egy jóval hagyományosabb black zenét tárt elénk, ott kezdődött, ahol az Emperor lezárult. A hibái számomra elég szembeötlőek voltak. Soha nem tudtam megbarátkozni a klasszikus elemek szintetizátoron való előadásával. Persze vannak fokozatok, de itt nagyon nem tudták elcsípni a hangokat, hol kellemetlenül vékonyka és magas, máshol száraz vonósok sokat vontak a zene értékéből, de az egész album hangzása hordoz kivetnivalókat. Egyszóval egyszer sem tudtam az elejétől a végéig meghallgatni.

Az Oh My Regrets Ep nem lett a kritikusok kedvence. A Peccatum a "nemzene" skatulyát kezdte feszegetni, röviden a dalszerkezet nemlétére, a témák "esztelen" egymásra pakolása volt a legfőbb kifogás, valamint Ihriel egyre extrémebb fekvésekben használt hangja. Ennek ellenére elődjével ellentétben gyakorta vettem elő, a vastagabb hangzás, a dobtémák ötletessége, és a zene feszültsége megfogott.

A 2000-es " Amor Fati " album nem hozott meglepetést az előd ismeretében. Ami számomra javulás volt, megmaradt, de igazán emlékezetes dolgokat nem történtek.

A jelenlegi helyzet, hogy mostanság ritkán van olyan nap, hogy ne hallgatnám meg a Lost in Reveire-t. Ez természetesen nem garancia senki számára, bizonyára nekem van egyfajta ízlésficamom, de lássuk a tényeket.

A Desolate Ever After indítja a komor, depresszív, néhol dühös albumot. A klasszikus hangszerek megszólaltatása teljesen rendben van. Halk vonósok, és szolid, az esőkopogáshoz hasonlítható zongorafutam kezd, elmosódott szófoszlányok keverednek az egyszerre baljóslatú és várakozásteljes zenébe. Majd Ihriel is bekapcsolódik a képbe, a várttól teljesen elütő hangfekvésben énekel, visszafogott, szinte elcsukló, az album címéhez híven ábrándozó hangon. Hirtelen vált a látvány, a ritmust fémes, gépi zakatolás adja, a gitártémát a legádázabb doom banda is megirigyelhetné. Ihsahn inkább morog, mint üvölt, inkább elmond, mint énekel. Ez a két kép váltja egymást, tökéletes kompozíció, ami a folytatást is jól előrevetíti. Mégsem nevezném dalnak a Desolate-t, inkább egy hosszúra nyúlt intro-nak.

Az In the Bodiless Heart esetében mindenki készüljön fel a legváratlanabbra (Peccatum mércével mérve), de félelemre semmi ok, a dalszerkezet kerek, az előadásban semmi olyan szélsőség nincs, ami idegeinket cincálná. A különlegessége egyszerűen az, hogy egy nagyszerű dal akusztikus gitárral, jazz-es dobjátékkal, a kellő helyeken megtoldva metal-os részekkel. Ihsahn tiszta énekhangja magával ragadó, szenvedélyes, hangterjedelme soha nem volt még ilyen széles.

A Parasite My Heart egy tradicionálisabb hangvételű black metal tétel, kiváló témákkal, de nem nélkülözve egyes helyeken a filmzeneszerű megoldásokat, ami mégsem szakítja meg a hangulati vonulatot, minden rész szervesen illeszkedik a dalokba.

Nem cincálnám szét a további négy dalt, mindenki döntse el, hogy milyen érzéseket kelt bensőjében, bár ne számítson pozitív gondolatokra senki. A kiábrándultság, a remény és reménytelenség, magány, önmarcangolás, a szív vágyainak kielégítetlenségének himnuszai ezek.

Zárógondolatként elmondanám, hogy egy nagyon komoly igényem testesült meg a Lost in Reverie-ben. Nem hiszem, hogy a zenészeknek, mint bármilyen művészettel foglalkozó embereknek határokat kéne húzniuk a paletta adta lehetőségeken kívül. Egy filmrendező sem rendezhet, csak szerelmi, vagy háborús filmeket. Idővel stílusuk (jó esetben) egyre markánsabb lesz, és ha nem borulnak el az érzelmek és képek alkotásának lehetőségeibe, akkor joggal remélhetünk kreatív, eredeti és mégis hozzánk közel álló alkotást.

Köszönet érte nekik.

9/10

rtp

A T. Raumschmiere már szembántóan hosszú, kiejthetetlen nevével magára vonja a figyelmet. Ezt a borzalmas elnevezést egyébként „T. Űrsíkosítók”-ként fordíthatnánk, már ha megbízhatunk a Babelfishben. Voltaképp a ’Radio Blackout’ albumuk meghallgatása után már nem is tűnik olyan furcsának ez a névválasztás, akármit is hivatott mindez jelenteni. A műfaj nehezen meghatározható – nevezték már experimentális technotól kezdve industrialig sok mindennek, nekem eddig a hangzatos electro-punk besorolás tetszett a legjobban. A nevezett albumuk – sajnos eddig csak ezt volt alkalmam meghallgatni – valóban elég eklektikusra sikeredett; ipari, techno, hip-hop, rock és punk elemek, meg ki tudja micsodák keverednek benne. A hangzás mindenesetre egyedülálló.

A Cyberpunk és a Shadowrun szerepjátékok sajátos, futurisztikus és vad hangulata ugorhat be a magamfajta rpg-geekeknek az album hallgatása közben; posztapokaliptikus pusztulat-képek, űrvandálok, kiberverekkel gépesített virtuális kalózok, egymást vadászgató kiborgok és androidok, electro-drogokkal teletömött electro-rockerek… és még sorolhatnám a különféle impressziókat.

Plusz előny, hogy a ’Radio Blackout’ nem csupán újító, de változatos is; nincs két egyforma – sőt, igazán hasonló – szám az albumon. A legérdekesebbek egyike talán a nyitónóta „I’m Not Deaf, I’m Ignoring You”, ami a tökéletes hangulatfelvezetés mellett bizarr, szaxofonra hajazó effekteket tartalmaz, és már-már az atonális avantgarde izgalmas lehetőségeivel játszadozik.

Személyes kedvencem a „The Game Is Not Over (feat. Miss Kittin)” címet viselő track. „Highway rock’n’roll disaster”, ahogy az énekesnő torzított, monoton hangja üvölti – igen kérem, ha valami, ez igazi Cyberpunk nóta. A ritmusra muszáj a fejemet rázni, akármilyen idétlenül is festhetek így a monitor előtt görnyedezve – a szám sajnálatosan rövidkének tűnik a maga 3 és fél percével, de egy pillanatra sem ereszti a hallgatót.

A „Rabaukendisko” címével ellentétben a leginkább rockos hangvételű szám. Bezony, ahogy ezt már a Wumpscut is bebizonyította, hogy a fémhangzáshoz nem feltétlenül szükségeltetik igazzy dob és gitár. Van itten sikoltozó, szintén atonális rézfúvós-effekt, komor sampler-pötyögés, ami kell; minden a helyén van.

„A Million Brothers (Blah Blah Blah) (feat. MC Soom T)” – jellegzetesen fekazene, a kedvenckémhez hasonlóan itt is női hang bukkan fel – az album többi száma instrumentális – ami most punkos üvöltözés helyett vészjósló dallamokat énekel illetőleg dögösen rappel.

Nem akarok minden számról külön ódákat zengeni, így rá is térnék az összhatásra; a ’Radio Blackout’ szinte tökéletes. Itt-ott vannak kevésbé megkapó pillanatai, ezért nem kapja meg a maximumot, de az eredeti, hátborzongatóan hangulatos feeling kompenzálja a kisebb hibákat. Az ortodox fémszívű metálosok valószínűleg migrén- és dührohamot kapnának tőle, mert hát akárhogy is nézzük, ez biza tücc-tücc, de a kísérletezőbb kedvűeknek csak ajánlani tudom, cyber-szerepjátékosoknak meg egyenesen kötelező.

9,5/10

LC

http://www.mute.com/t_raumschmiere/

http://www.shitkatapult.com/v3.1/

„Régóta beszéltük már Frosttal, hogy együtt kéne zenélni” - mondta Csihar Attila, amikor a Keep Of Kalessinről kérdeztem. „Aztán jött egy telefon, hívtak, hogy menjek felénekelni az EP-t, valamikor lesz album is”. A nagylemez a tervek szerint 2005 elején kerül majd a boltokba.

A banda 1994 óta létezik. Kiadtak egy demót Skygger Av Sorg címmel, majd két nagylemezt (Through Times of War, Agnen). Személyes problémák miatt, jó norvég black metal-együttes mintára fel is oszlott volna a csapat, de a gitáros, Obsidian C., nem hagyta annyiban a dolgot. Felkérte Frostot (Satyricon, 1349, ex-Zyklon-B…) és Attilát (Tormentor, ex-MayheM, Plasma Pool, Korog, Aborym…), hogy lépjenek be a bandába, és megcsinálták a Reclaim EP-t. Adtak néhány koncertet Norvégiában, Attila szerint remek hangulatú bulik voltak.

Már a megjelenés előtt black metal-mérföldkőről cikkezett a norvég sajtó. Csalódást egyáltalán nem okoztak, de ezt a jelzőt túlzásnak találom. Az EP öt számot tartalmaz. Az intróként funkcionáló Traveller-ből azt hittem, valamiféle futurisztikus black metallal lesz dolgunk, ami meglepő lett volna a Keep Of Kalessin eddigi munkásságának ismeretében, de nem erről van szó: szélsebes, lüktető, remek (és eredeti) riffekkel operáló zene ez. A doboknál Frost remekel, ilyen tempóban ennyire pontosan dobolni nagyon kevesen tudnak a világon. A hangzás tiszta, és tökéletesen illik a koncepcióhoz, ilyen téren kitettek magukért. Gyakoriak a tempóváltások, tekerések, leállások és gyorsulások, mindez hihetetlen energikussá teszi ezt a négy számot. Obsidian C. dalszerzői képességét dicséri, hogy egy unalmas részt sem találtam a Reclaim hallgatása közben. Aki szereti Csihar hangját, az nem fog ezúttal csalódni, a címadó dalban (igaz, rövid ideig) még azt is megmutatja, hogy bizony tud ő tisztán is énekelni.

A Reclaim EP tehát, ha nem is újítja meg a black-műfajt, mégis fontos alkotás, főleg a zenészek kitűnő kvalitásának köszönhetően. Hangulatos, technikás, magával ragadó lemez.

9/10 Suicider

Kellemes érzés, ha az ember azokból a stílusokból hallhat elegyet, melyeket egyébként kedvel, de önmagukban mégsem elégítik ki minden belső igényét. Egy arányokra és formákra figyelő fúzió során kitöltődhetnek azok az űrök, melyek tartalmasabbá (vagy fogyaszthatóbbá) tehetik a különböző zenei irányzatokat. A Faith and the Muse laborjában a dark-alternative, kelta-, elektro-, pop- és világzene, valamint a neoklasszikus elemek gondos odafigyeléssel való vegyítése hozta létre ezt a különleges főzetet. Gondos, mert egy olyan pillanat nincsen zenéjükben, amire azt tudnám mondani, hogy nem illik oda, vagy, hogy nem szerves részét képezi az egésznek. A két vegyész, William Faith (ex-Christian Death, Mephisto Walz) és múzsája, Monica Richards (ex-StrangeBoutique) hasonló megosztásban dolgoznak, mint anno a Dead Can Dance-ben Gerrard és Perry: mindketten egyszerre zeneszerzők, énekesek, céljuk a muzsika öröme mellett az értékközvetítés is.

A The Burning Season a negyedik soralbumuk, a korábbi munkáikhoz képest csupán annyit változtak, hogy jelen esetben az eddig jól bevált elegyhez még egy ötvözőelemet adagoltak, ez pedig a poposabb elemek (igen, van jó popzene) alkalmazása, természetesen fikarcnyival sem erősebben, mint amennyire az adott dal megkívánná. A „Whispered In Your Ear” amellett, hogy egy igazi gyöngyszem, a legtöbb rádióadó számára egész nyugodtan felvállalható lehetne (bár nem hiszem, hogy a zenekar ezt célnak tekinti). Ezzel szemben a nyitó „Baith and Switch” – „Sredni Vashtar” kettős lendületes, húzós rockdal erősen wave-es hangzással, és a továbbiak során is gyakran találkozhatunk kifejezetten torzított gitár-központú darabokkal. Ezek mellett megtalálhatóak a szomorkásabb, depresszívebb ambient-dark tételek (Failure to Thrive) és a kelta népzenét idéző részek is (Willow’s Song).

Nem is lehet sokat hozzáfűzni, sorban jönnek a remekebbnél remekebb dalok a változatosság és a kifinomultság jegyében. Könnyű, de mégis mély, nem korbácsol fel, inkább gondolkodásra, szemlélődésre késztet. A Faith and the Muse filozofiája is ebből áll: zenéjükkel világosságot hozni az elmékbe és szívekbe, hogy kiegyensúlyozott, tökéletesedésre törekvő emberekké válhassunk.

Mindenkinek ajánlom figyelmébe korábbi munkáikat is, de kiemelten az „Annwyn, Beneath the Waves” című második albumot.

8.5/10

r.t.p.

Svájc soha nem termelt ki tömeges mennyiségben rock/metal zenekarokat, azonban a 80-as évek elejétől kezdve mindig volt egy-egy extraklasszisuk, kezdve a black/death műfajok ősatyjának számító Hellhammer/Celtic Frosttal, folytatva a technikás thrash Coronerrel, elérkezve végül a 90-es évek második felének underground sztárzenekarához, a black metalt a maga egyedi módján értelmező Samaelhez. Utóbbi körül évek óta csend honol, (igaz nemsokára ők is új lemezzel jelentkeznek) így hát ideje volt, hogy egy újabb kiemelkedő helvét zenekar bukkanjon fel, és elébe vágva a kritikának, ez most be is következett.

 

A nomen est omen mondás, mint oly sokszor, a számomra semmiből felbukkant Darkspace esetében is érvényes. Most azonban arra is asszociálhatnánk a névről, hogy valami klisés átlagzenekarról van szó, de szerencsére itt nem ez a helyzet, mert ez a zene tényleg megfelel a sötét világűr név tartalmának, és innentől már csakis érdekfeszítő lehet a végeredmény. A kozmikus hangulat a black metalban nem új dolog, igazából a Thorns felbukkanása óta a szintér (nem csak a norvég - lásd a már említett honfitárs Samael) hangzásvilágának szerves részét képezi. Ez a jelenség cseppet sem véletlen, hiszen a világűr felfoghatatlan mélysége, és az élet hiánya egy olyan hangulatot kelt, amellyel az érző ember, és pláne a modern világ elidegenedett embere saját világának felszínességét és teljesen másfajta ürességét olykor szívesen felváltaná.

(Azt hiszem itt következett be az a váratlan esemény, hogy egy könnyűzenei ág, esetünkben a black metal mégiscsak művészeti ággá vált, noha ez a "művészet" címke annyi megerőszakoláson és megaláztatáson esett át, hogy már majdnem teljesen mindegy, hogy kimondjuk, vagy sem.)

Már az első másodpercekben ezt a hangulatot idézik a sejtelmes, félelmetes zajok, majd váratlanul ránktör a fémes iszonyat. Zord, erőtől duzzadó, kellőképp vaskos, de nagyon széttorzított gitárok uralják a hangzást, a jeges riffek elnyomnak minden mást, vokált, dobot, a szintetizátor monotonon pulzáló hangszíneit (melyek, mondanom sem kell, nem élő hangszereket próbálnak utánozni, hiszen kifejezetten az élettelenség a cél). Legalábbis elsőre így érezzük, azonban cseppet sincs rosszul keverve a lemez, mert mindent ki lehet hallani, csak oda kell figyelni. Nekem kimondottan szimpatikus ez az árnyalt megfogalmazás, mely lehetőséget ad arra, hogy számos hallgatás után is újra és újra találkozhassunk addig nem észlelt részletekkel a zenében. Dallamok, disszonáns, a hangulatot tökélesítő akkordok sejlenek fel a gitármassza alól, más helyeken - általam ismeretlen - filmek részletei színesítik az összképet. Néhol a dobok, melyek valószínűleg sehol nem emberi kéz munkáját dicsérik, az Aborym egyes dalaiban hallhatóhoz hasonlóan rájátszanak gépies mivoltukra, de csak éppen annyiszor és ott, hogy ne váljon fárasztóvá a dolog.

A hét tétel - dalcímek nincsenek - hossza a nyitó kivételével mind meghaladja a 10 percet, a lemez mégsem válik unalmassá. Csak azért nem kapnak még magasabb osztályzatot, mert egy-két helyen a témaváltások gördülékenységével nem vagyok elégedett. Mindenesetre, ilyen színvonalon nem sok zenekar debütált, minden elismerésem az övék.

9.5/10

a’ ördög

darkcyberspace.com

 

Andrea ’Nebel’ Haugen nem egyszerű nőszemély. S(Z)amoth felesége, a norvég archaikus kultúra zászlóvivője újfent megújult. A valamikori Nebelhexe (ködboszokány) első ismert megjelenése egy Aghast nevű zenei csoportosulásban található meg. Később az úgynevezett ambient – pagan folk stílusában terjesztette tovább az igét, mely társulásának a neve Hagalaz Runedance volt. Andrea nem pusztán zenében tárta a nagyvilág elé elképzeléseit és hitét, hanem könyvben is (The Ancient Fires Of Midgard) melyről jelen esetben elég annyit megemlíteni, hogy javarészt a kb. i.e. 200 i. sz. 1100 közé datálható időszakban jobbára Norvégia, Svédország, Dánia, Izland területén fellelhető normann népcsoport sajátos világnézetéről és felfogásával kapcsolatos tudnivalókat tárja elénk, azok írásának („runa”, magyarul „titok, rejtély”) szimbólumait járja körül, valamint az akkor élt nép vallását, mítoszait, isteneit istennőit, és a „9 világot”.

Míg az első két Hagalaz Runedance korong viszonylag egy hagyományosabb folkzenét tartalmazott, az Urd – That Which Was ep utolsó három tétele már perverz párosodást mutatott az eredeti stílus az igen erős techno, avandgarde elektro, dance elemekkel. (Ezek régebbi dalok remixjei voltak) Ez így el is fogadható, azon túlmenőleg, hogy nekem tetszettek ezek a megoldások, hiszen sok előadó riasztgatja tokosabb agyú rajongóit ilyesmikkel.

Az utolsó rúnatánc album, a Frigga’s Web megnyugtathatta a kedélyeket, az elektromosság javarészt (néhány hangulatemelő effekttől eltekintve) a hangtechnikában jelent meg, nem a stílusban. Szokványosan jó album volt, szerintem erős Loreena McKennit hatásokkal.

Andrea valami miatt azonban mégsem érezte úgy, hogy a Hagalaz Runedance továbbra is hűen képviseli munkásságát, így úgy döntött, hogy a régebben is használt Nebelhexe név alatt fog megjelenni.

Nem mondhatnám, hogy a Laguz Within The Lake drasztikus váltás. Viszont a 80-as évek dark, gothic zenéje nagyon erősen dominál. Nem tudom, hogy Andreára hány és milyen általam nem ismert zenész és zene hatott, viszont, hogy meghallgatott pár Cure albumot, az első Fields of the Nephilimet, Project Pitchfork-ot és szerintem az első Dead Can Dance-t is, arra akár mérget is vennék, sőt, engem még a Mortiis – Smell the Rain-jéra is emlékeztet néhány részlet. Furcsa elegy. A wave-es elektromos gitárokkal, szaggatott ritmusképletekkel operáló dobgéppel(?) megtűzdelt muzsika mögött továbbra is felfedezhetjük az eddigi jellegzetességeket. Nem emelnék ki számcímeket, elég egységesen színvonalas az egész. Igen, végül is kibújt a szög a zsákból: szerintem jobb, izgalmasabb, mint Nebel eddigi, hagyományosabb munkái. Kellemesen csalódtam, mivel úgy gondoltam, hogy a névváltás egy dolog, de nem fog már kiszakadni az önmaga alkotta keretek közül.

Egy negatívumot emelnék ki, ami inkább csak tetszési-nemtetszési index, mint hiba. Szerintem Andrea énekdallamai lehetnének kidolgozottabbak is, néhol kissé egysíkúnak számomra (bár kövezzen az meg érte, akinek ez tökéletes így, ahogy van).

A Laguz Within The Lake-et kifejezetten tudom ajánlani utazáshoz, csendes szemlélődéshez.

8.5/10

r.t.p.