Gormantatinus - Sersavina Decan, Anden Plaust
2005-07-04, (2004)
Nerbilous Production
A dél-koreai Gormantatinus az indusztriál és a black metal egy felettébb érdekes és hatásos elegyét produkálja, bár akár a kiadó definícióját is használhatnám: „dark ambient black metal”. Teljes az obskuritás, semmilyen információ nem áll a rendelkezésemre sem a „zene”kar felállásáról, sem semmi egyébről, egyedül az látszik bizonyosnak, hogy a 100 példányra limitált kiadású Sersavina Decan... a formáció második demója.

A Gormantatinus igazi különlegessége abban rejlik, hogy nem a black metalt próbálják színesíteni az említett egyéb műfajok elemeinek bevételével, hanem fordítva; itt a torzított gitár által keltett zajok, ha nem is mellékszereplők, de nem alakítanak ki rockzenei formulákat. Nincsen folyamatos dobolás sem, vannak ugyan ritmikusan kopogó, és puffanó zajok, de ezek, a maguk különállóságukban nem hoznak létre struktúrákat, ellenkezőleg, lerombolják azokat. Egy helyen valaki a Beherithez és az Abruptumhoz hasonlította a Gormantatinust, ám noha felületes (hangzásbeli) hasonlóságok tényleg vannak, egy alapvető különbség szerencsésen tönkreteszi a párhuzamot: míg előbbi két zenekarnál a szétesettség értelmetlenné teszi a dalszerkezeteket, és a koncepció egy visszataszító, tisztátalan, emberi gyarlóságokkal terhelt nihilizmusba fullad, addig itt tökéletes a dekonstrukció. Nem ugranak be képek részeg, széthullott zenészekről, ügyetlenségek helyett itt csak és kizárólag a haldoklók sikolyai, a robbanásokkor felszálló por által elsötétített, romokban álló város torz zajai hallhatóak.

Hibát nem találtam a kiadványon, a hangzás kifogástalanul szolgálja a mondanivalót, az atmoszféra pedig valósággal ránehezedik a hallgatóra. Mivel ez csak egy demó, bár az egyetlen, a címadó dal 23 perces hosszúsága nem tűnik kevésnek, a 10 pontot viszont félreteszem egy teljes lemeznyi hosszúságú, ugyanennyire intenzív és impresszív anyagra.

9.5/10

a’ ördög

Merzbow - Sphere
2005-07-01, (2005)
Tzadik
Fokozott munkatempójának köszönhetően szinte lehetetlennek tűnő próbálkozás számon tartani Masami Akita összes kiadványát, igazán résen kell lennie annak, aki naprakész akar lenni azügyben, hogy épp mi folyik fent nevezett japán művész merevlemezén.


Most például ismét a Tzadiknál jelentkezik lemezzel, annak japán zenékre specializálódott részlegénél. A John Zorn nevéhez köthető, főleg kortárs és jazz zenéket kiadó lemezcég gondozásában ez a második Merzbow anyag. Az első 1930 címmel, 7 éve látott napvilágot, éppen abban az időszakban, mikor Akita végleg szakított az analóg felszerelések használatával (lásd a Last of Analog Sessions címmel, az Important recordsnál megjelenő 3 cds válogatást, mely az első, kb. 20 évig tartó időszak lezárása), azóta megjelenő műveit laptopján komponálja. Tegyük hozzá, sok ortodox Merzbow és noise fanatikus fanyalgása mellett, hiszen jó páran nem tudnak megbékélni ezen változással azóta sem, holott ez inkább technikai, mintsem lényegi kérdésnek tekinthető. A Merzbow még mindig maga a zenébe oltott radikalizmus, Akita hozzáállása mit sem változott az évek során, kompromisszumot nem ismerve, minden külső elvárást figyelmen kívül hagyva valósítja meg elképzeléseit.

A Sphere első tételénél azonnal fülbe tűnhet, hogy a ritmus, mint olyan jelentősebb szerepet kapott, bár ez a tendencia már néhány korábbi lemeznél (pl. Merzbeat, Merzbird) megfigyelhető volt. Most percekig az ütemek dominálnak, persze ne húzós, 4/4es grúvokra gondoljunk, sokkal inkább darabokra tördelt, majd újra egymás mellé helyezett, kifacsart fémes csattogásra. A ritmusok keltette zűrzavart sűrű, elmosódott basszusok teszik teljesebbé, majd hamarosan bekúsznak a képbe a végtelenségig torzított magas hangok. A tombolás azonban nem oly féktelen, mint azt korábban megszokhattuk, Akita jobban átgondolt, precízebben felépített szerkezetekben gondolkodik mostanság, egyes lemezein tőle meglepően zenei megoldásokat használ, jó példa erre a szintén idén megjelent Merzbuddha, melyet különböző dub zenék hatása alatt komponált. De említhetném a Sphere második tételét is, melyet egy pár hangból álló, ismétlődő basszusfutam vezet fel, majd tűnik el a fehér zaj mindent maga alá temető hullámai alatt.

A három tételes Sphere után sem remélhetünk megnyugvást, ugyanis az Untitled for Vasteras szűk harminc perce vár még ránk. Ha nyugalmat nem is, egyfajta transz-szerű állapotot mindenképpen előidézhet ezen lemez hallgatása, az utolsó kompozicíó hangzásvilága olyan, mintha egy idegen bolygó őserdejének különös neszeit hallanánk különböző effekteken és szűrőkön keresztül.

Bár számomra az esszenciális lemez továbbra is a 2002-es Amlux marad, biztos vagyok benne, hogy pár év múlva a Sphere-t is a fontos Merzbow albumok közt fogjuk számon tartani. És akinek nem lenne elég a jóból, annak még mindig ott van a szintén idei Rattus Rattus és a Bariken, tehát megjelenésekből nincs hiány, csak győzzétek füllel.

9

ktibi


merzbow

tzadik

System of a Down - Mezmerize
2005-06-21, (2005)
American/Columbia/Sony/BMG/etc.
Nagyon nehezen jutottam el érvényes, maradandó gondolatok megfogalmazásig a SOAD új lemezével kapcsolatosan, mert rengeteg paradoxon van mind a zenében, mind a hozzá való viszonyulásomban. Ami viszont teljesen egyértelmű és tárgyilagosan megállapítható: a nagy sikert aratott Toxicity (2001) nem egyszeri csoda volt, már ha csoda volt, ugyanis a kiadatlan dalokat tartalmazó Steal this Album! viszonylagos halványsága után újra egy több figyelemre érdemes lemezt sikerült produkálniuk. Ez azt jelenti, hogy megint van egy, az egész albumot átívelő hangulati egység, valamint a dalok színvonala is egységesen magas, biztos, hogy az első hallgatás után egy időre kirobbanthatatlanná válik a lemez a cd-lejátszóból.

Egy időre.

Nálam ez az idő három nap volt, utána viszont annyi. Megszerettem a lemezt gyorsan, széthallgattam és vége, meguntam. De itt jön az első paradoxon: meguntam, de nem utáltam meg, hánynom sem kell tőle, mert a SOAD nem úgy felületes, mint mondjuk a Nightwish vagy a Linkin Park, inkább csak egydimenziós. Populáris, igen, slágeres, igen, de akkor is: itt igazi gitárriffek vannak, igazi kreativitás van a dalszerzésben, nincsenek panelek alapján felhúzott, piaci tudatossággal megtervezett dalszerkezetek. Magyarul: ez a banda nem műanyag. De a fülemben már ott vannak a dalok, minden, amit érdemes volt kinyerni a lemezből, és így már semmi nem motivál arra, hogy ismét meghallgassam. Nincsenek újabb tanulságok, nincsen emésztenivaló. Könnyed vegetáriánus konyha ez, az egzotikus fűszerek és a mesteri adagolás sem változatják igazi szellemi táplálékká a Mezmerize-t. Pedig mindennel megpróbálkoznak, a lemez egyik legkiemelkedőbb momentuma, a Radio/Video pl. erős délkelet-európai ízeket tartalmaz, amire még rátesz egy lapáttal a sramli ritmus. A másik csúcspont a számítógépes beszédhangokkal megspékelt Old-School Holywood, ami érzelmileg a legmélyebbre ható dal, ennek ellenpólusaként viszont itt az első kislemezes dal, a B.Y.O.B. (Bring Your Own Bombs), mellyel ugyanabba a csapdába esnek az örmények, mint a Rammstein az Amerikával: idegesítően, egyértelműen kétértelmű a dal mondanivalója, a téma mondani sem kell, az iraki háború.


Végig lehetne menni a lemez összes dalán, könnyű dolga volna a kritikusnak, mindegyikben van valami, ami különlegessé teszi, hibátlan slágergyűjteménnyel állunk szemben a maga módján. A korábbi lemezekhez képest szembeszökően sokat énekel a gitáros Daron, a főállású énekes Serj Tankiannal közösen bravúros duetteket nyomnak, komolyan mondom, hallani kell ezt a lemezt. No de megvenni? Hát csak tessék (tömni a multikat) , de én szóltam…

7.5/10

a’ ördög

Naglfar - Pariah
2005-06-12, (2005)
Century Media

Érdekes megfigyelni a zenehallgatók táborának megoszlását aszerint, hogy az illető szereti, avagy utálja-e a kedvenceit másoló, vagy ahhoz nagyon hasonló zenekarokat. Azt hiszem, természetes, hogy ha az embernek tetszik valami, akkor akar még belőle, azonban az is legalább ennyire természetes, hogy idővel rájön, hogy ez így, ilyen egyszerűen ritkán működik, mert az, hogy mi tetszik egy zenében, nem formai kérdés. Legalábbis, ha az ember nem magáért a formáért rajong.

 

A Naglfar a kezdetek óta nem nagyon bír/akar túlnőni a Dissection párhuzamokon, noha első lemezük (Vittra) idén 10 éve került kiadásra. Amikor pedig 98-ban Jon Nödtveidt Dissection főnököt börtönbe csukták, akkor ők egy olyan elsöprő erejű, egyszerre dallamos és hihetetlenül kegyetlen művel (Diabolical) jelentkeztek, melynek hatására az underground metal sajtó egy emberként kiáltotta ki őket a méltó utódnak. Aztán érthetetlen csönd következett, évekig, a 2003-ban megjelent Sheol pedig meg sem közelítette a Diabolical érett vadságát, márpedig, és itt jön a kópiazenekarok létjogosultságának örök kérdésére a nagy tanulság: másolni csak akkor érdemes, ha a másolat legalább majdnem olyan jó, vagy még jobb, mint az eredeti. Önmagában persze nem volt rossz lemez a Sheol: nincs benne sem konkrét lopás, sem kifejezetten rossz téma, a hangzás is megfelelő, csak az egész kevés. Ugyanazokat a rémisztő, vagy tragikus hatást keltő hangzatokat, hangközöket, lépéseket használják, mint a Dissection, ugyanúgy változatos és thrashesen (ez utóbbi valamivel nyilvánvalóbb formában van jelen, mint a Dissectionnál, ez talán tekinthető különbségnek) komplex dalokat írnak sok riffel, és itt sem volt (most sincs) összedobált hatása a végeredménynek. Csupáncsak annyi történt, hogy egy vagy két árnyalattal szürkébb dalokat írtak az addigiaknál, és ez elég volt ahhoz, hogy elvegye a zenekar hallgatásának az értelmét.

A Pariah pedig a Sheol egyenes folytatása, meglepetést csakis kizárólag az első néhány másodperc elektronikus zajai okoznak. Hiába volt több tagcsere is az elmúlt időben, Jens Ryden énekest a basszusgitáros Kristoffer Olivius pótolja, ha nem olvasok róla, biztos nem veszem észre, bár így külön odafigyelve meg kell jegyeznem, hogy Ryden jobb volt. Utódjáról ugyanis egy-két helyen egy népszerű brit popzenekar fogínysorvadásban szenvedő törpe-énekese ugrott be, persze annyira azért nem vészes, ez a párhuzam főleg csak a spoken word részre (Revelations Carved in Flesh) igaz, ami talán mégiscsak nevezhető újításnak Naglfar szinten, mindegy.

Technikai adatok következnek: a teljes játékidő 39 perc; a gyorsulás nulláról szélsebességre 49 másodperc, azaz ennyi az intró, amelyet 8 dal követ; nem lehet egyiket sem kiemelni, mindegyik ugyanúgy négy-öt perces, (hangulattól függően) hat-hét pontos; a hangzás vékonyabb, de szimpatikusabb, mint legutóbb, kicsit a Storm of the Light’s Bane-t idéző. Ha valaki esetleg nem ismeri a Dissectiont, akkor persze biztos nem érti a cinikus hangnemet, annak ez egy változatos, izgalmas, ötletes lemez. Pedig nem az.

6.5/10

a’ ördög

Arkhon Infaustus - Perdition Insanabilis
2005-06-07, (2004)
Osmose Productions

Csupa vonzó nyilatkozat, mindenféle visszataszító cselekedet, csodás lehúzó kritikák: több se kell, ide nekem a francia Arkhon Infaustus-t, ha nem is lesz kihagyhatatlan darab, de legalább valami régóta hiányolt perverziót helyettesíthetek. Lelkem rajta - talán szó szerint. Hogyisvan? Orgia, drogok, black metal? Semmi megfejtés, emelkedettség, vagy múlt nagyságát zengő áriák? Ne viccelődjünk, ez az, ami; mindenki rohadjon meg a saját mocskában, vesszen az emberiség, véresőt az arcomba, kezembe korbács, sikítsanak a pokol kurvái, spermafürdő, és a Sátán ölelő és oltalmazó karja!

Captatio benevolentiae: Genesis of Loss. Semmi lazaság, vagy finom felvezetés, a vasajtó kinyílik és a mocskos élvezetektől bűzhödt levegő tömíti máris pórusainkat, majd ránt a kárhozat istentelen mélységébe. A kín és gyönyör bizarr keverékének vonításai fogadnak, a gitárok akár a dögevők által vonszolt súlyos tetem, és nyirkos, forró vörös köd lepi az üzekedő és vérző testek tömegét.

A megelőző nagylemez, a Filth Catalyst következő szintje a Perdition Insanabilis, tehát: féktelen riffhalmazok, tempók, váltások, melyek csavartabbak, ötletesebbek lettek, talán a black metal megszólalás még kevésbé nevezhető hagyományosnak, helyenként kifejezetten a Morbid Angel-re emlékeztető death metal elemek tűnnek fel. Az Azk.6 művésznévre hallgató dobfelelős megszállottként csapkod, ember nincs, aki ezeket a nyakatekert felpörgetéseket ilyen precízen adná elő. Példaértékű, ahogyan a kábítóan szélvészgyors témákat szinte a hisztéria végső határáig fokozzák. A tartalom csigalépcsőszerűen kúszik a magasba, kiszámíthatóan abszurd formában tör előre, érzés és akarat karöltve teljesíti be küldtetését.

Az M33 Constellation a fent taglalt bevezető után tulajdonképpen mindent bemutat, amit a későbbiek során ebben a formában, illetőleg hatványozottan várhatunk. Helyénvaló elmondani, hogy Dk Deviant és Torturer javarészt a gyomorból jövő mély és váltva: még mélyebb hörgő megszólalást preferálják, melyeket egy - egy a Necrophagia énekesére jellemző borzongató torokhanggal színesítenek, s így mint az ének az egész ideális adalékává válik.

Hatványozást emlegettem, hát tessék: Abortion of the Kathavatthu; őrlés, idegcincáló szólók, pergőtűz, szinte egyetlen követhetetlen mintázatú szőnyeggé összeálló ütősképletek, az eszköztár minden lehetséges megoldását bevetik a poklok nagyobb dicsőségére. És így tovább a Six Seals Salvation végéig. Változatosságról is tanúságot kell tenni, minden dalban felüti fejét a vontatott, kiteljesedést sejtető, tövisek gyanánt gyötrő disszonanciákkal átitatott lassulás, mely hallatán bármely doom brigád elismerően bólogatna.

Hogy dominánsan is megmutatkozzon ezirányú arculatuk, a megkapó címmel ellátott Saturn Motion Theology-t is a világra kellett szabadítaniuk, így a tétel különlegességét maga a lassúsága adja, megtartva az eddig felvezetett hangulati világot, fűszerezve még egy jutalom adag baljóslattal és komorsággal.

Az Oratio Descendere volt az első darab, ami az első diabolikus mosolyt fakasztotta arcomon, ebből leszűrhető, hogy slágergyanús szerzeményről van szó, bár nem ugrik ki az összképből, a felépítése, szerkezete, ahogy egymásba folynak a részek, már az ismerkedés periódusában is sok örömet okozott.

Az elkövetkezőkben is megmarad azon jó tulajdonsága a csapatnak, miszerint az egységesség nem vonja maga után azt, hogy ne találkozzunk végig meglepő, de legalábbis figyelemfelkeltő momentumokkal. Nem tudhatom ezek után mit fognak produkálni, de ezzel a lemezzel valószínűleg kimerítettek mindent, amit Arkhon Infaustus néven elő lehet és érdemes adni.

Összegezzünk és zárjuk le frappánsan az ajánlót, és mivel maga a Perdition Insanabilis is keretes szerkezetű, utalgassunk: Mindenki rohadjon meg a saját mocskában, vesszen az emberiség, véresőt az arcomba, kezembe korbács, sikítsanak a pokol kurvái!

rtp

10/10

Ahriman - Ködkín Ösvény / Mistpain Path
2005-06-03, (2005)
Terranis Productions
Számos kritikánkban kitértünk már arra, hogy mennyire sokféle sikeres és értékes értelmezése létezhet a black metalnak, azonban ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsenek szabályok, és a "tedd, amit akarsz" filozófiája fenntartások nélkül mindig érvényes volna. A modern művészetek egyik legfontosabb szerepe, hogy a vallás és hit nélkül maradt emberi világban valami olyat alkossanak, ami tisztább, ami magasabb rendű a szürke, profán hétköznapi világnál. Ha valaki az ezek közti határvonalakat nem érzékeli kristálytisztán, azzal hatalmas károkat tud mind magának, mind a tiszta értékeket kereső érdeklődőknek okozni.

Hogy a szegedi Ahrimannak abszolút zéró vizuális érzéke van ehhez, azt az oldalukon található számos fénykép igazolja, ide direkt nem teszek be egy igazán kínosat sem, mert az öngól volna, részben saját - olykor iróniával azért fűszerezett - komolyságunk, valamint az általunk bemutatott igen komoly súlyú előadók megsértése. Más előadóknál is megfigyelhető azonban néha, hogy kifejezetten csapnivaló imázs meglepően jó zenével társul. Az Ahrimannak mind demóin, majd bemutatkozó lemezén, a Naturgate-en is voltak arra utaló jelek, hogy a kettősség fennáll, noha nem volt annyira felhőtlen a helyzet, hogy azt azzal az eufémizmussal, hogy "kurva jó zene, csak ne lássam őket" el lehetett volna intézni. Magyarul a zenében is voltak kontárságok, elsősorban a szintetizátor használata zavart: olyan klisés, komolyzenei gyökerű, de végtelenül leegyszerűsített megoldásokat raktak a dalokba "atmoszférakeltés" címszó alatt, melyek teljesen feleslegesek voltak, és elvettek a helyenként kifejezetten szépen kidolgozott gitártémák nagyságából. Visszagondolva a négy évvel ezelőtti, utoljára elég régen hallgatott lemezre, az olyan dallamos gitártémák, mint amelyek például az Avarlángok című dalban találhatóak, bizonyultak igazán maradandónak.

Sajnos, a Ködkín ösvényen pont ilyesmi nem található egyáltalán. És általában, a változások a fentiektől egészen eltérő érték- és gondolati rend szerint zajlottak le. A borító amolyan népmesés kötet-illusztráció jellegű, ami nem tesz túlságosan pozitív benyomást az emberre, majd a kiadó reklámszlogenjének megfelelően "a természet erejét dicsőítő" kántálásos intróval veszi kezdetét a címadó szám, ez megint csak inkább mese-ízű, mint gonosz. Ezek után érdekes meglepetés-intermezzo éri az embert: az első zongoratéma majdnem megegyezik a közelmúltban megjelent Kátai Tamás szólólemez elejével, talán hallották egymást próbálni*, és tudat alatt valaki lenyúlta a másikat. Szóval belépnek a gitárok, és először azt tűnik fel, hogy sokkal vaskosabb a hangzás, mint legutóbb, nagyon profi és vastag és tiszta és minden, ez azonban, mint oly sokszor, nem párosul egyéniséggel, sőt. Szinte végig nagyon gyors a tempó, darálás ezerrel, melyet olykor súlyos szaggatással szakítanak meg, az utóbbi néhány Dimmu Borgir lemezen hallhatóak ilyen megoldások. A másik zenekar, ami gyakran eszembe jutott, az a Christian Epidemic, részben az ének miatt, ami brutálisabb próbál lenni a korábbiaknál, másrészt az Epidemicre jellemző vaskos, szélvész darálás itt is megvan. A szintitémák is ehhez a két zenekarhoz teszik a lemezt leginkább hasonlatossá, a hangszínek nem annyira változatosak, mint az újkori Dimmunál, az inkább a régi korszakukat idézi. Két helyen, a záró Bennem a tudás, benned a hatalomban, valamint a Boszorkányvölgy elején félreérthetetlen Opeth hatások is felbukkannak, ezek az összképre nem jellemzőek, csak a teljesség igénye miatt említendőek meg. A párhuzamok felsorolása azonban nem jelenti azt, hogy az eredetiség hiánya volna a legnagyobb probléma. Az ugyanis az, amit már sokszor, egészen más műfajban mozgó zenekarokról is leírtam (bár nyilván nem véletlen módon ez a párhuzamként említett zenekarok többségére is igaz): egymás mellé rakott riffek sorozatai a dalok, (pedig ez az Ahrimanra nem volt korábban jellemző), még a kontrasztok is kiszámíthatóak, a hangulatfokozó részek sallangok szintjén mozognak. Éppen emiatt a jobb riffek, - amelyekből azért persze, szó se róla, van néhány, a legtöbb a már említett címadóban - egyszerűen nem tudnak érvényesülni, belefolynak a masszába. A végeredmény: hallgatható háttérzene, semmi több.


Persze ez nem gond, sokaknak fog tetszeni ez a lemez egészen biztosan, az említett zenekarok hívei vakon megvásárolhatják, a profi produkció, a sok munka meg fogja hozni az eredményét, azonban művészet fogalmának Subterra-féle értelmezésében ez egy csúfos kudarc.

5/10

a’ ördög

Terranis Productions

Ahriman

*Utóbb, egy olvasónk felhívta a figyelmet arra, hogy a jelzett téma Naturgate lemezt zárja. A hatás iránya ezáltal egyértelművé vált.

Deathspell Omega - Si Monumentum Requires, Circumspice
2005-05-28, (2004)
Norma Evangelium Diaboli

"Let me tell you that the real potential of Black Metal hasn’t yet been realised. How could it be, when Black Metal nowadays is synonymous with close to no artistic vision but stands exclusively for a carbon copy of a sound, a non- attitude and non-ideas?" forrás: theajnaoffensive.com

Arra az ösvényre talált rá a Deathspell Omega a harmadik albumával, amit leginkább a Thorns, a Satyricon, a Mayhem és a Blut aus Nord nevével lehet összekötni. Tehát a szó igazi és szent értelmében vett progresszió a black metal hagyományaival összhangban van jelen, magyarán első az atmoszféra, csak másképp, mint eddig. A hívőket évszázadokon át ámulattal, csodálattal és rettegéssel töltötték el az ismeretlen, lángeszű szerzetesek által még a sötét középkorban megkomponált templomi énekek, isten létezésére és mindenhatóságára ezeknél meggyőzőbb bizonyítékot az egyháznak azóta sem sikerült prezentálnia. A DsO név mögött álló, szintén név- és arcnélküli alkotók hasonló mechanizmusokat szabadítanak rá a hallgatókra, persze negatív előjellel: a lemez koncepciójának lényegét metafizikai mélységű sátánista gondolatok alkotják, melyeket számos teológiai utalás övez, támaszt alá. A befogadás persze, mint mindig, most is több szinten lehetséges, a lényeg kihámozása nem elképzelhetetlen komolyabb teológiai és latin nyelvi ismeretek nélkül. Mindezekkel együtt nem mondható, hogy a hallgatót azonnal maga alá temetné a bombaszt, egy ilyen témában nem is várhatnánk eufórikus megvilágosodást, itt nincsen feloldozás.

 

A felvezető First Prayer mondjuk elsőre is megragadja az ember képzelőerejét, tömjénfüst és gyertyák fényében libbenő árnyak nyomasztó összhatása tolul lelki szemeink elé, ezek a képek aztán végigkísértik az egész lemezt. Itt, és még néhány helyen konkrétan gregorián énekbetét is van, hozzáteszem, nem kell megijedni, ez nem a Therion, de másnak sem sikerült még ezeket ilyen módon beolvasztania a metalba (A The Ruins of Beverastnál volt egy dal, ami hasonló attitűdöt tükrözött.) Az első imádság után váratlan, de kifinomult brutalitással tör ki a Sola Fide I. képében a black metal vihar. A gitárhangzás horzsoló, de egyáltalán nem kásás (hiányzik is kicsit), leginkább a Satyricon jut eszembe róla, valahol a Nemesis Divina és a Rebel Extravaganza albumok között, ezekhez hasonlóan tökéletes, pusztító a végeredmény is. Néhány helyen a "vihar" zajaiba itt olyan éteri gitárdallamok szűrődnek bele, melyeket először szoprán éneknek, vagy szintetizátornak hittem, de nem, semmi ilyesmi nincs, itt minden dallam, melódia a torzított gitárok teljesítménye. Meg persze a mostanában egyre több zenekarnál újrafelfedezett basszusgitáré, amely a dobverőkhöz hasonlóan értő kezekben van. Alapvető jellegzetessége a zenének, hogy a fent már említett előadókhoz hasonlóan sok, a black metal megszokott disszonáns hangzatainál is disszonánsabb megoldást tartalmaz, ezek azonban olyan alapvetően mégiscsak emlékezetes riffekbe, dalokba rendeződnek, öncélúnak semmiképp nem lehetne nevezni azt, ami itt zajlik. A strukturális változatosság is elég nagy: egyrészt egy-egy rövidebb átkötés szolgáltat kontrasztokat az alapvetően gyors dalokhoz, de azok maguk is rengeteg különböző témát tartalmaznak, és a dobolás tempója sem korlátozódik a géppuska kategória különböző típusaira, mint oly sokaknál. A Malign Paradigm például egészen hagyományosan, a régi Paradise Lost jellegezetes, fájdalmasan síró gitárdallamait és monumentalitását idézve zárja az albumot.

Érdekesség, hogy ezen a lemezen a finn Clandestine Blaze énekese, Mikko A. felel az énektémákért, teljesítménye annak fényében is elismerésre méltó, hogy a korábbi DsO lemezeken is nagyon eltalált volt a károgás. Mikko orgánuma meglehetősen mély, ahogy használja, az pedig szimptomatikusan türközi a zenében lezajlott változásokat: nehezen lehet vele megbarátkozni, ha nem figyel oda az ember, akkor egysíkúnak hat, változatossága és sokszínűsége csak akkor jön ki, ha a hallgató csak és kizárólag a zenére figyel. Már csak 78 perces hossza miatt sem szabad várni, hogy ez az összetett és rendkívül sűrű anyag elsőre lehengerelje majd az embert. Sok a téma, a fogódzó viszont eleinte kevés: a lemeznek tehát fanatikusan kell nekimenni; ez nem egy szórakoztatóipari jellegű készítmény, bízni kell abban, hogy az odafigyelésért cserébe kap is valamit a hallgató. A kritikus feladata, hogy megsúgja előre ezeket a válaszokat, amelyek pedig ezúttal nem kétségesek. Röviden összefoglalva őket:

10/10

a’ ördög

Asunder - A Clarion Call
2005-05-24, (2004)
Nuclear War

Az Oaklandi székhelyű Asunder a honfitárs Morgion és a klasszikus, hazánkban is jól ismert My Dying Bride közé helyezhető, és ez esetben nem csak a kényszerű hasonlítgatásról van szó, az alapokat tekintve nem tekint messzebbre zenéjük és az általa kialakuló atmoszféra.

                     

A debütáló A Clarion Call 3 számot és 40 percet takar, mégsem jelent megterhelést végighallgatni, sőt kifejezetten kellemes, ahogy például a nyitányt képviselő Twilight Amaranthine mélységesen mélyről feltörő hörgése váltja az éterikus, monoton énekhangot, ahogy a cselló csöppet sem hivalkodó hangja összefonódik a mondhatni hagyományos doom hangszereléssel, és mindezt visszafelé a negyed óra leteltének közeledtével.

A stíluson belül kevesen rendelkeznek igazán jó dalokkal, amit nem is csodálhatunk, hiszen ilyen keretek között igen nehéz kreatívan alkotni, mindazonáltal az Asunder zenészei kiváló váltásokat eszközöltek ki, a vontatott tempó ellenére van húzása a daloknak, ami esetünkben a hallgathatósági indexet jelentősen növelte. És ez biza’ jó dolog. A durva énekhang minden tiszteletre érdemes, a határokon belül változatos, néhol effektekkel hatásosabbá tett, földöntúlian vénnek ható.

Van szféra, atmosz és sztratosz egyaránt, szinte látjuk, ahogy a föld remeg, a falak leomlanak, a madarak felröppenek és hagyják el a veszélyes övezetet, majd pedig megnyugodva feledkeznek bele a felhők közti vitorlázásba. Az alant terülő tájat tűz emészti, míg odafenn minden rezzenéstelen és békés. Vae victis!

Jóval komorabb kezdés a Crown of Eyes, egy pillanatra a The Ruins of Beverast ötlik be, itt már nincs szárnyalás, se egy pillanatnyi békesség, néha egy-egy gyorsabb riff és dob összjáték a hangulat emelése végett, hogy később a lassú, még lassúbbnak hasson. Felégetett táj, üresen visszhangzó tér, élettelenség, végső vánszorgás, és a már megszokott és elvárt elmúlás légköre.

                 

A címadó darab már kifejezetten gonoszra sikerült. Kevésbé változatos, zakatolós gitárjáték és ezt ellensúlyozandó pazarabb dobpergetés figyelhető meg. Itt azért már erősebb gyomor kell, de történetesen eszményi zárás egy kiváló albumhoz. Nem is kell ide több dal, az A Clarion Call így teljes.

Nem késztetetett különösebben cifra sorok, komoly fejtegetések írására a lemez, de akarva akaratlanul újabb ás újabb végighallgatására vágytam, így semmiképpen nem mehettem el mellette szótlanul.

rtp

8.5/10

Guapo - Black Oni
2005-05-19, (2005)
Ipecac
A Guaporól legjobb a szoba félhomályában írni, miközben felhők takarják a napot, eső csepereg, vagy épp ömlik. Tavaly hasonló volt a felállás a Five Suns

esetében is, és idén sincs ez másként. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy az időjárás a kritikáimhoz idomul, de annyit leszögezhetünk, hogy a Guapo kifejezetten esős zene, ismerve a tagok angol származását, és azt a tényt, hogy a Black Oni-t Londonban vették fel, ez nem is meglepő.

Nem kellett ahhoz sem nagy jóstehetség, hogy előre lássuk, a tavalyi Fantômas turnét követően valószínűleg az Ipecacnél fog kikötni az angol trió. Ez meg is történt, Mike Patton leigazolta a csapatot, és ő -mint az köztudott- ritkán téved. A kiadó tehát változott, a felállás maradt a régi, ebből következik, hogy a csapat stílusa nem módosult radikálisan. Még mindig nevezhetnénk instrumentális avant-prog. rocknak, (ha nem lennénk született ellenségei az ilyen, és ehhez hasonló kategóriáknak) melyet Daniel O’Sullivan billentyűs játéka és hangzásai tesznek igazán jellegzetessé (a gitárokért is ő felel, ott, ahol). Persze nem szabad megfeledkeznünk a ritmusszekció szerepéről sem, Matt Thompson (basszusgitár, elektronika) és Dave Smith (dob) izgalmas, sokszor követhetetlen játéka továbbra is élményszámba megy.

Baljós hangokkal indul a lemez, és rögtön az elején feltűnik a szoros kapcsolódás a tavalyi anyaghoz. Annak folytatásával, továbbgondolásával van dolgunk, a Guapo nagyszabású trilógiájának második része a Black Oni. Öt, római számokkal jelölt tételre osztották fel a zenét, a lemezcím már sejteti, hogy folytatják útjukat azon sötét ösvényen, melyen több mint tíz éve elindultak. Az első hallgatás során rendkívül szövevényesnek, már-már kibogozhatatlannak tűnhet a lemez, aztán később ez az érzés egyre fokozódik, egészen addig, míg mindez már nem is zavaró, magával ragad és beszippant a hangok örvénye, különböző hangulatok kavargása, mindaz, ami miatt szeretni lehet eme zenekart.

Egy dalon belül is rengeteg dolog történik, tempó és ritmusváltások tömkelegével találjuk szembe magunk, ugyanakkor a sokszínű hangulati palettának köszönhetően nem válnak fárasztóvá a technikás témák. Az első tétel egyfajta felvezetése a lemeznek, elmosódott zajok cikáznak a hangszórókban, majd a dob belépésével élesebb lesz a kép, a második tétel emlékeztet leginkább a Five suns témáira, tizenkét percével ez a lemez legösszetettebb darabja. Az eddig ismert hatások most is visszaköszönnek, gondolok itt a 70-es évek progresszív bandáira, leggyakrabban a Magmát szokás emlegetni a Guapóval kapcsolatban, de mivel ők kevésbé ismertek nálunk, ezért maradjunk a jól bevált King Crimson párhuzamnál, esetleg az Emerson, Lake and Palmer neve is felmerülhet, a trió felállás és a billentyűs hangszerek dominanciája miatt. Persze a Guapo már jóideje rátalált saját hangjára, ennek ékes bizonyítéka a harmadik tétel, melyet csodás élmény úgy hallgatni, hogy a tetőablakon doboló eső egybeolvad a dalt indító billentyű törékeny hangjaival, ezt váltja fel a dob és a basszus intenzív pulzálása, erre érkeznek az először tisztán, majd torzítottan megszólaló, disszonáns hangközökkel operáló orgona dallamai. A negyedik dal egy rövidebb, nagyrészt gitárzajokból álló felvezető az utolsó arculcsapáshoz, melynek 13 perce ismét kevés pihenőt engedélyez. Folytatása következik.

(A Guapo féle szónikus viharból most élőben is ízelítőt kaphatsz, május 21-én lépnek fel a pop-kontroll fesztiválon, Győrben.)

9,5

ktibi


guapo

Gehenna - WW
2005-05-16, (2005)
Moonfog

„Azt akarom, hogy a lusta seggeteket az Elm utcába cipeljétek. Ma este, 19 óra 6 perckor. Hogyha nem lesztek ott, beperellek benneteket szerződésszegésért, puhapöcsök!” A mély, nyugodt, férfias hang tovább visszhangzott Sanrabb fülében. „Puhapöcs”. Az üzenetrögzítőből szóló hang tulajdonosát egyáltalán nem feszélyezte, hogy üzenetet kellett hagynia; így, szalagról is olyan gonoszan hallatszott Satyr Wongraven egyértelmű parancsa, hogy Sanrabb inkább a gatyájába szart, mintsemhogy eszébe jutott volna, hogy ne menjen el a találkozóra. Egy pillantás az órájára elárulta a gitárosnak, hogy pár perccel múlt öt. Még két órája volt. Tudta mit akar a főnök: új anyagot és határozott, egyértelmű nyilatkozatot arról, hogy a Gehenna folytatja. A torkát gombóc szorította, hánynia kellett. „Puhapöcs”.A vezetékes telefon után nyúlt és remegő kézzel tárcsázta régi barátja, Dolgar számát. Ezer éve nem beszéltek már egymással, körülbelül amióta Dolgar kilépett a zenekarból. Remélhetőleg otthon van, és nem megint a 122 Stab Wounds idiótáival szórakozik a studióban. Kicsöng. Újra. És újra. „Mit akarsz?” - dörögte Dolgar. „Hé, Dolgar, te vén fasz, mi újság?” „Nyald ki a seggem. Mit akarsz?” „Öhm… Satyr látni akar. Két órán belül, az Elm utcában.” „És nekem mi közöm van ehhez?” „Ki fog nyírni engem. Tudod jól, hogy semmi újat nem csináltam, a Forlorn féle vackot leszámítva, de abból már nem jön be zsé. Öregem, csődben vagyok, és nem tudom, mit csináljak. Segítened kell!” „Egy nagy szart kell segítenem.” „Ne hagyj itt a szarban most, kérlek! Legalább hallgatsd meg mit akar mondani. Tényleg muszáj pénzt szereznem! ... Dolgar! Dolgar!” – Dolgar letette. Még másfél óra. Az idő egyre csak fogyott…

 

PIEPP! A számítógép elindult. Sanrabb meg akarta hallgatni azt a pár riffet, amiket már jó ideje a próbateremben rögzített. Úgy rémlett neki, hogy egészen jók voltak; mint a régi szép időkben, szintivel. Nem emlékezett pontosan, valószínűleg részeg volt, mert Sarcana akkoriban hagyta el. Fél óráig tartott, amíg megtalálta a fájlokat. Két évvel ezelőtt át kellett engednie közülük két riffet Satyrnak, mert szüksége volt rájuk a Disiplin bemutatkozó lemezéhez. A többi téma meglepően unalmasan hangzott. Még háromnegyed óra…

Felhúzta bőrkabátját és elcsoszogott a villamosmegállóig. „Kedves utasok! A 88-as vonal 18 óra 20-as járata egy baleset miatt nem közlekedik. Megértésüket köszönjük.” Satyr ott helyben lefejezné, ha most még el is késne. Sanrabb arra gondolt, hogy biztosan egy suicid-blackmetalos vetette magát a villamos elé. A Shining-os fazonra tippelt, de aztán eszébe jutott, hogy ő svéd.

Amikor befordult az Elm utca előtti utolsó sarkon, rögtön észrevette az ezüstszínű BMW-t, ami nyitott tetővel, keresztben állt a járdán. Három copfos, fekete miniszoknyás lány állta el az útját idiótán vihogva. Elővette műanyag géppisztolyát, amit szükség esetére mindig magánál tartott és azzal zavarta el őket. Közben egy rendőrnő közeledett a kocsihoz, kezében a büntetőcédulát kiadó automatával.

„Te béna szar, késtél egy percet!”, sziszegte Satyr üdvözlés nélkül, és közben fel sem tekintett a borotvapengéről, amivel két hosszú csíkot formált finom, fehér porból az asztalon. „Mennyi idő telt el a legutóbbi albumotok óta? Állj, ne mondj semmit. Három év? Négy? Öt?” Sanrabb nagyot nyelt, a gombóc megint ott volt a torkában. „Ööö.. azt hiszem már hé…” – „PSSZT!”. Satyr vészjósolóan emelte fel mutatóujját. Egy apró csővel az orrába szippantotta a fehér port, megdörzsölte felsőajkát majd lenézően Sanrabbra pillantott. „Az utóbbi néhány album fos volt, és ezt te is tudod. Azt akarom, hogy valami újat csináljatok, ne ilyen hulladék death metalt. Valami igazán jót.” - „Hát, igen, de nem voltam különösebben kreatív az utóbbi…” – „Miért nem tudod befogni a pofádat, amikor én beszélek? Leszarom, hogy milyen voltál az utóbbi időben. Három hónapotok van, a végén az albumot akarom. Három hónap, egy nappal sem több.” Kabátjának belső zsebéből Satyr egy CD-t és egy borítékot húzott elő, és diszkréten az asztal másik felére tolta őket. Egy pincérnő jött és két sört tett az asztalra. Tekintete lopva átsurrant a söröskorsókról a CD-re. „Takarodj innen te ostoba trampli, vagy lebaszom a fejedet!”- dörögte Satyr. A lány elejtette tálcáját és zokogva szaladt vissza a pulthoz. „Harminc percnyi anyag van rajta, én írtam, természetesen. Ezt elfogadjátok, nincs vita. Így működött ez a Kholddal, így működött a Disiplinnel, a tróger Darkthronékkel is működött, a Thornssal is működött. Azokat az elmebeteg köcsög Dodheimsgardékat is rá fogom venni. Az albumukat nem fogom kiadni, amíg bele nem egyeznek.” – „Nincs zenekarom.” - Suttogta zavarodottan Sanrabb. „Na és, le van szarva. Kibérelhetitek Frostot, ő még úgyis tartozik nekem. A többit megoldod te, vagy még feljátszani is nekem kell ezt a szart?” – „Nem, nem, megoldom. Megpróbálom rávenni Dolgart...” – „ Ja igen, Dolgar, a másik fasz. Épp az imént beszéltem vele telefonon. Újra benne van. 5000 Euro volt. Milyen könnyen meg lehet venni az embereket manapság, szörnyű!” Satyr erőteljes hangja végigvisszhangzott a helységben, ami időközben sötétebb lett, mivel az kocsma előtti részt tizenéves Black Metal rajongók lepték el, akik orrukat az üvegre lapítva bámulták az asztalukat.

„Tehát három hónap.” Wongraven úr asztrálteste méltóságteljesen felemelkedett, és a kijárat felé vette az irányt. Anélkül, hogy visszanézett volna, hátraszólt: „ Ja igen, még valami: Megint festeni fogjátok magatokat, és koncertezni is fogtok. És vágasd le a hajadat, úgy nézel ki, mint a nagymamám. Mondjuk egy ilyen Hitler-dizájn jót tenne az üzletnek. Na ennyi.” Sanrabb a bejárati ajtó üvegén keresztül látta, amint Satyr egy lezser ugrással a kocsiban termett, a szélvédőn talált büntetőcédulát pedig messzire hajította. Indulás közben rágyújtott egy jointra, amit feltehetőleg készre tekerve tárolt a kabátzsebében. Sanrabb kifizette utolsó százharmincöt koronájából a söröket, majd távozott.

Amikor újra a lakásába lépett, az üzenetrögzítő kijelzője ismét villogott. „Én vagyok az, Dolgar. Figyu, átgondoltam a dolgot. Visszatérek. De csakis a zene miatt, meg a régi idők kedvéért. Felrázzuk az alvó szörnyeteget, ugye? Na majd hívj fel!”

Sanrabbnak nagy kő esett le a szívéről. Dolgar volt az egyetlen, akinek még talán lehetett valami a tarsolyában. Nélküle semmi nem ment volna.Elővette Satyr CD-jét melegítője zsebéből és betette a lejátszóba. A borítékban néhány szövegfoszlányt talált, olyanokat mint: "death to them all"; twilight fell above the earth". Rendesen megdörrent a cucc. 6 dal. Igazán nyers riffek, eléggé egyszerű vonalvezetéssel, de olyan apró trükkök a gitáron, amiknek a kigyakorlása biztos rengeteg idejébe fog kerülni. Valahogy a Mayhemre is emlékeztetett a dolog. Lehet hogy Satyrnak abban is benne volt a keze? Azt, hogy titokban dalokat írt másoknak, még a legidiótább blekmetálosok is mindenfelé pletykálták, na de hogy a Mayhemnek is? 15 évesen? Lehet, hogy nem is ő a Moonfog titkos dalszerzője?

Mindegy. Még 3-4 alkalommal végighallgatta a cd-t és egy pár igazi gyöngyszemet is talált a dalok között, a Flames of the Pit például, ami igencsak lassú és félelmetes volt, ez tetszett neki a legjobban. A Werewolf, mely döngölős ritmusával, és fűrészelő riffjeivel meglepő módon a Burzumra emlékeztetett, még jobb volt, mint a jéghideg Silence the Earth, vagy az ugyancsak Vikernes ízű Pallbearer. Hát igen, ez tényleg jó kis anyag. Szinti nem volt, a dalok önmagukban is elég betegek volt, a szólógitár amúgy is kellőképp dallamossá tette a zenét. Sanrabb most majd megmutathatja Satyrnak, hogy nem is puhapöcs. Együtt a még mindig durva, zihálósan morgó orgánumával igazán gonosz lehet majd a végeredmény. Szépen, amúgy norvég módra és nem olyan simára vasaltan, mint amit a buzi napszemüveg-extrémmetálosok, mint például Samoth, a vén kertitörpe csinálnak mostanság. A többi dal kifejezetten száraz és egyenes volt, valószínűleg a dobgép miatt, amit Satyr nagyon hatásosra és egyszerűre programozott. Sanrabbnak semmi kedve nem volt változtatni rajta. Frost majd szépen ledobolhatja ugyanezt a studióban. Mondjuk ezt bármelyik másik dobos ugyanúgy megtehette volna, de hát ha egyszer Satyr így akarta… Frost mondjuk, annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mint egy lány, olyan megbízható volt, mint egy Leopard II. harckocsi. Igen, azzal a két darabbal, amit Sanrabb még a maradék témáiból össze tud rakosgatni, akár 36-37 percnyi zene is kijöhet, elégséges egy visszatérő lemezhez. Az, hogy az anyag az éneket leszámítva (ha csak Satyr nem akarja azt is maga megoldani, mint a Thornsnál) egyáltalán nem lesz Gehennás, a Moonfog promó-gépezetének nem okozhat gondot. Az emberek már úgyis elhisznek mindent, ha jól csomagolják be nekik. „A Gehenna visszatért a gyökereihez” vagy valami ehhez hasonló marhaságot kéne írni, és a majmok vinnék az albumot, mint a cukrot. Talán összejönne annyi pénz belőle, hogy újra legyen barátnője. Az előző azért hagyta el, mert a haverjai azt pletykálták róla, hogy már nem is olyan gonosz, mint amilyennek a csajok hiszik. A szemét kurvák. Wicked Whores? Egészen jó album cím, vagy legyen inkább WW; akkor azt lehetne mondani az újságíróknak, amit épp hallani akarnak, WereWolf-ot, vagy akár World War-t is. Haha, jó ötlet. „Igen, ez igazán fasza lesz!” ismételgette magában elégedetten. Ebben a pillanatban olyan lazának érezte magát, mint amilyen a főnök volt. Még épphogy jól végződött ez a történet.

8/10

Alboin

[size=1">(A cikk eredetileg a Myrrthronth magazin hasábjain jelent meg, a szerző engedélyével került ki a Subterrára. Fordította a’ ördög & kálmán. )

(Originally publicated on Myrrthronth Magazine. Translated by a’ördög & kálmán with permission of the authors)[/size">

Ulver - Blood Inside
2005-05-13, (2005)
Jester Records

Teljesen felesleges az új Ulver lemezről kritikát írni. Semmi értelme nincs elmerengeni a részleteken, keresni a benyomásokat, elemezni a banda munkásságát, viszonyítani a korábbi lemezekhez, elmélázni a mondanivalón és a körítésen.

Aki sokat vár, sokat csalódik, még akkor is, ha tudja, hogy mindenképpen meglepetések fogják érni emiatt. Öncélú, lélektelen direkt premier plán filmzene majmolás, egoista magamutogatás, sűrű, túlontúl sűrű mázban úszó váz, de ha olyanom van, akár napokig tudnám hallgatni. Miért van ez? Mert már megint több mint zene ez az egész. Kép a létezésről, és az életszerűség túllép a realitáson. Senki nem hiszi el, hogy mindössze ennyi, hát marad a mozi, a pergő szalag és a fehér vászon változásai, múló halálkijátszás. És mikor jó a film? Ha tetszett. És mikor tetszett? Ha minden várakozásunknak eleget tett? Ha lenge öltözetű ázsiai-kaukázusi keverék lánykák enyhén szétnyílt ajakkal szögezik tekintetüket egyenesen a zsigereinkbe, vagy ha látjuk, hogy a hősök flegma nyugalommal, fáradhatatlan könnyedséggel gyűrik maga alá ellenségeiket? Mi is ilyenek vagyunk? Ezt szeretjük?

Elfogadod a halált, ha látod? Megmenekülsz, ha mosolyogsz felette? Tudsz boldog lenni, ha eljön az idő?

Igen, mindezt megtehetjük. Igen, helyre tudjuk tenni magunkban azt, hogy semmi nem olyan abszurd, mint az itt és most. Mert kihunyt vulkán bennünk a hit, a tudni vágyó lélek bebizonyította, hogy soha nem létezett. Eljött az ideje az anyagtalan törvények és eszmék porrá hullásának, és marad a paranoia, az önmagát beteljesítő jóslat, fájdalom és félelem.

Mentális apokalipszis!

Add nem létező Uram, hogy semmisüljön meg az Ego! Add a meg nem történés nyugalmát, öld meg az időt, és mindent, amit szült! Addig éleszd lángod bennük, és figyelünk majd visszhangodra. Betérünk elsötétített termedbe, elhelyezkedünk bársonyutánzatú kárpittal borított foteljeidbe, áhítattal meredünk vásznadra, telefonjainkat kikapcsolva lessük színes és fekete-fehér üzeneteid, szentmiséd után áldozunk, könnyel, vagy haraggal, és megtérvén otthonunkba hittel és bizonyossággal megtartjuk szavad. Ígérjük, hogy nem a saját életünket éljük, hanem amit Te adsz nekünk.

Kérdés az, hogy most miért így? Miért így védik meg az itt és mosttól anyagtalan bódítószerért könyörgő önmagunk? Miért ez a következő lépcsőfok?

Kifürkészhetetlenség legyen hitünk alapköve, és ha az igenlés helyes, rálépünk erre az útra.

  

Hangszerek hevernek valószínűtlen helyeken, a kreativitást felváltotta a negatív hatásfokozás, helyenként szinte tudatosan amatőr módon használt dob és sablonos zongorajáték, agyból merített ének, kiszámolt és megtervezett káosz.

Kiragadtak az idő és tér pólusainak legkülönbözőbb pontjaiból egy-egy szeletet, és rendezés nélkül préselték ki a végeredményt, az első, szűz és tömény lét, szélsőséges terroristák gyanánt benyomások pergőtüzét ontva ránk egy nagy koncepcionálisnak látszódó el vagy megtérítés jegyében, néhány józannak és érthetőnek tűnő pillanattal tűzdelve.

Jóérzéssel soha nem fogom végighallgatni ezt a lemezt. De anélkül sokszor.

rtp

8/10

Arckanum & Svartsyn - Kaos Svarta Mar / Skinning the Lambs (split)
2005-05-08, (2004)
Carnal Records

A megosztott lemezen szereplő két svéd zenekar egyaránt komoly underground múlttal rendelkezik (demók, kislemezek, nagylemezek). Származási helyüket le sem tagadhatnák, gitárcentrikus, mégis dallamos, sodró black metaljuk aligha jelenthet újdonságot a Dissection, Dawn, Naglfar típusú zenék kedvelőinek.

  

Az önmagát antikozmikus black metalként definiáló, egyszemélyes Arckanum zenéje strukturálisan végtelenül egysíkú, közérthető, és elsőre biztosan hatásosabb is, mint a Svartsyn. Főleg az Eldkniver c. dal refrénje ragad azonnal az ember fülébe, mely által a svéd nyelv black metalhoz illő nyersessége kendőzetlen csúfsággal tárulkozik ki előttünk:

„Surtz Svaerp!
Surtz Svaerp!
Ramnsvart Muspilli!
Surtz Svaerp!”

Apropó szövegek, csak az Arckanum szövegei szerepelnek (angol fordítás nélkül) a hangulatos tusrajzzal díszített bookletben. A zenekar korábbi munkásságának - melynek nem vagyok kifejezett szakértője - fényében némiképp meglepő az itt hallható zene, mintha korábban lett volna valamiféle törekvés egy „pogány” hangzásvilág irányába, ezzel szemben itt sehol nem találni sem dallamos éneket, sem kifejtős epikus részeket. Lényegében minden daluk ugyanúgy épül fel, sikálva eljátszott hagyományos dallamok, gyors dobolás, néha kiállás, mialatt a gitárok tovább sikálnak, néhány témaváltás, ismétlés - tényleges verze-refrén szerkezetek. Az, hogy mindezek ellenére a dalok nem romlanak meg már néhány hallgatás után is, a dallamok minőségét és nyálasságtól való mentességét dicséri. A gitársound szúrós, nem túl vaskos, mégis van benne erő; a hangzásra összességében ugyanaz jellemző, ami a zenére - nem túl egyedi, mégis kellemes.

Az intróként talán valami régi horrorfilmből kivett részletet használó (elcsépelt trükk, de működik) Svartsyn riffelősebben, kevésbé kiszámíthatóan és sokkal gonoszabb módon játssza nagyjából ugyanazt a stílust. Nagyon hangos a torzított basszusgitár, egykét helyen bizarr zajok is feltűnnek, de a fő jellemző a polírozatlanság: a kisebb hibákat, a hangszerek adottságaiból fakadó zajokat nem tüntették el, az A Night Created by the Shadowst pedig egy hihetetlenül kaotikus gitárszólóval is megspékelték. A gitár is és az ének is szintén nagyon nyers, agresszív. Nem mondom, hogy a Svartsyn egy kihagyhatatlan banda, ahhoz nem eléggé eredeti, de minden egyéb tulajdonságuk megvan, amire egy jó black metal zenekarnak szüksége van. A kicsit Mayhemes, záró Blĺkullaförbannelsen komor, lassú menetelése különösen tetszetős. A Svartsyn ezen a lemezen nyújtott teljesítménye túlmutat a korábbi albumok szintén minőségi black metalján, pedig érdekes módon ez nem annyira friss felvétel, 2001-es egészen pontosan. Remélhetőleg előbb utóbb egy nagylemezen is kihasználják a bennük rejlő potenciált.

Arckanum: 7.5/10 ( utólagos javítás 10/10 )

Svartsyn: 8.5/10

a’ ördög

Köszönet a promó-lemezért az Aegis Magazine-nak.

Abusus - Lichter, Gedanken und Lieder...
2005-04-26, ...schicken wir weit, weit hinüber zu euch durch Dunkelheit (demo)
(2005)
Wód-Ván
Az Abusus első demója az engem most, pár hónappal kritikám

megírása után is újra meg újra elvarázsoló The Ruins of Beverast kiadványaiért is felelős Wód-Ván kiadó a gondozásában jelent meg, ez a tényező keltette fel kíváncsiságomat a lemez iránt. Utóbb pedig kiderült, hogy a dobos sem más, mint Meilenwald a Ruinsból, ez egyébként is azonnal nyilvánvalóvá válik a dobjátékot figyelve. De nem csak az ő megoldásai jelentik az egyedüli párhuzamot a két banda között. Ódon, sötét hangulat árad a zenéből, megint csak ősi félelmeink riasztó világába nyit sikerrel kaput egy zenekar. A hangzás is ugyanarra a jellegzetes, időtlenül zord gitár és dobsoundra épül, sőt, itt is előfordulnak hangulatfokozó bevágások, részletek, hogy mást ne mondjak, a lemez elejétől a végéig esik az eső, dörög az ég. Lánc csörren, gúnyos kacaj és egy sötét orgánum köszönt minket: Höhöhöhöhö… A nevem nem mond önöknek semmit... Én vagyok a Lidérc… Ezt bizonyítandó, egy lassú, doomos gitártéma kezdi meg összetaposott férgeket idéző lassú döglődését. Nagy változatosságra nem kell számítani, két téma váltogatja egymást végig a relatíve hosszú, négy perces felvezetés (Der Spuk) során.

A második Helle, junge Seele, sing nagyon ígéretesen kezdődik, lassan épül, először a basszuson szövődik a melódia, a farkasok vonyítanak, hideg, szférikus jellegű, visszhangos szintetizátordallamok bukkannak fel, azonban végül mégis kicsit túlságosan közönséges lesz a dal második felében a szélvész téma.


Vissza a lassuláshoz és a doomhoz, avagy döglődés kettő, ezúttal a Lövészárkokban (Im Schützengraben). Alig néhány téma váltakozik a több, mint 8 perc során, a legnagyobb bajom a túlzott monotónián kívül az, hogy ismerős némelyik riff, méghozzá a Necrophagiatól. További probléma, bár ez az album egészére igaz, hogy az ének minden változatosságnak híján van, és még csak nem is túl jó, össze-vissza torzított, visszhangosított, teljesen átlagos károgás, szerencsére nem túlságosan feltűnő.

Ezek után egy változatos és gyors dal, a Still geleitet eine Kugel mit következik, amely viszont nagyon markáns, és rövidsége ellenére a lemez csúcspontja számomra. Az albumot végül a meglepő Ich habe Hass getragen zárja, ami, bár nem nyúlás, mégis tiszta Graveland; magasztos középtempósan menetelő tétel, még a kórusok is a lengyel zenekart idézik. Egyáltalán nem rossz. Itt, összesen 34 perc után véget is ér a demó, melynek, ha legközelebb sikerül elkerülni hibáit, nagyon komoly folytatása születhet.

8/10

a’ ördög

Madrugada - The Deep End
2005-04-25, EMI Music
(2005)
Az egyik legjobb banda amit valaha volt és van szerencsém hallgatni, a norvég Madrugada. Tegyük szabaddá magunk, zárkózzunk be lakásunkba legalább egy hétvégére, de egy egész hét ajánlott. A lazán összekötött fürdőköpenyünkben, egy bögre forró tejeskávéval kezünkben tárjuk az erkélyajtót szélesre, figyeljük, ahogy mozog a külvilág, ahogy haladnak el az autók ablakunk alatt, ahogy a gyerekek játszanak a téren. Hallgassuk a rovarok zümmögését, a távoli sziréna hangját, onnan egy tüsszentés, innen egy csattanás, morajlások-zörejek otthona ez. Tekintsünk messzebbre, ahol az ég és a föld összeér, a messzi házakra, fákra, utakra, szagoljunk bele a levegőbe és szippantsunk egy csipetnyi valóságot. És mindamellett mind a négy Madrugada lemezt rakjuk random módban a playlistbe.

Töltsük el ebben a figyelő remeteségben napjainkat, érezzük, hogy csordogálnak el perceink, míg mások cselekednek, addig egyetlen hatalmas érzékszervvé válunk, befogadjuk az ingereket, hogy azok némi firtatás után közönyösen leperegjenek rólunk. Savanyú pofával, keserű de mindazonáltal kellemes beletörődéssel várjuk az éjszakát. És ahogy a gitár hangjai történeteket mesélnek, úgy formálódunk lassan mi is egy egyszemélyes mozivá, ülünk saját belső termünkben, a fények kialszanak, pereghet a film.


Már az első, az Industrial Silence akkora dobás volt, hogy megfejelhetetlennek tűnt. Érzelmes és dekadens, mély és könnyed, szerelemmel telt és végtelenül magányos, egyszerű és felejthetetlen. Hullócsillagnak látszódott, és egy egész meteorzáport kaptunk, egy természetes tűzijátékot. Felragyogtak, és ívük a mai napig tündököl az önmagukba zártaknak. Olyan előadókat köröz le, mint teszem azt Nick Cave, mert a Madrugada bárdjainak még egyetlenegy szar számot sem sikerült kiizzadniuk. Sorolnám kinek a nyúlásával is lehet vádolni a csapatot, az említett kultikus ürge mellett. Az új lemezen felfedezhetők a R.E.M rakenrollabb dolgai, továbbá Tom Waits, Leonard Cohen, Johnny Cash, Tom Petty, Chris Isaak hatásai, hogy néhány nagy arcot idefirkantsak, de ez rohadtul nem érdekel, majd az összes figurának megvan az a nagy hibája, hogy sok bénaságot is összehordtak (igaz jóval hosszabb pályafutásuk alatt) itt meg kapjuk a tömény, törés nélküli életérzést.


Miben más az új lemez? Felnőttebb. Öregebb? A Grit hedonista, mocskos és vakmerő „sátánrészegen vezetek a magányos országúton, hátam mögött 2 betépett picsával, meg egy atomjaira hullt haverral” alapállapotának egyenes következményével állunk szemben (Hard To Come Back). Néhány ősz hajszállal és tapasztalattal gazdagabban, pármillió neuronnal viszont szegényebben. Meg az a marcangoló ürességérzés. Kellett ez nekünk? Naná.

A Kids Are On High Street-ben már nincs sem az első két album édes-bús érzelmi teltsége, sem a Grit előbb említett vadulása. Ez maga a nagy kijózanodás. Nem kell tartanunk semmitől, ennek is megvannak a maga diszkrét bájai. Egy kis kétségbeesés, meg a szokásos. Bizonytalanság.


A Hold On To You teszi meg az újabb lepéseket a bűn és majdan a sír felé. Vágy az önpusztításra, az érzelmek teljességére, tudatában a kiégésnek, az egész értelmetlenségének, nade felejtsük is el, a pusztulás gyötrelmes, eljön annak is az ideje. Ezek után lépésről-lépésre haladjunk tovább az éjszaka grádicsain, tárt karokkal várjuk a gyönyörű magasságokat, és a kábult zuhanást az éhes, feneketlen örvénybe, vagy a szilánkokra tört tudattal való ébredésbe.

Mit tanácsolhatok én? Semmit, amit ne tennél magadtól is. Szeress és zúzz szét mindent. Tedd a dolgod, ne fontolgass, csak élj és halj meg. De eljön az ideje, ha már mindent láttunk házunk ablakából, dobjuk le köntösünk és bújjunk sírásó egyenruhának álcázott cuccainkba, támolyogjunk városunk kiontott beleibe, és fulladjunk vérébe.


rtp

9.5/10

Erik Truffaz - Saloua
2005-04-18, (2005)
Blue Note
Lehet fintorogni. Jazz. Igen, valóban, ez már mindennek a teteje. Elönt itt mindent a gennytenger, kivillantjuk a fogunk fehérjét.

Viszont Erik Truffaz példaértékű. Mint oly sok másik egyszerű zenész, akinek egyetlen bűne, hogy amit csinál, az zseniális. Imázs nélkül, önmagában való nagybetűs zene, a könnyedebb, talán hatékonyabb oldala a világunknak. Az örökös feszes görcsölés leépíti a testet, minden kemény sportolónak szüksége van masszázsra, és hasonló oldásokra, ha formában akar maradni. És a Saloua izomlazító krém gyanánt szivárog belénk, minden gócot, csomót elsimít, és végül teljes erőnk tudatában indulhatunk újra a szigorú harcoknak.

Svájci trombitásunk (több más zenészkollégájával egyetemben, bármely stílusról legyen szó), pályája elején a tradicionális iskola felől közelítette meg (jelen esetben) a jazz kérdéskörét. Korai albumai kellemesek, változatosnak ugyan nem mondhatóak, de mindegyikben megtalálható a mostanira is jellemző játéka, melyben nem kell a virtuozitás kellemetlen szurkálódásaitól szenvednünk, fő cél az adott dal minél teljesebbé tétele.

A Bending New Corners idején volt megfigyelhető az újítás néhány mozzanata, a 2001-es Mantis album már némi rockzene hatást mutatott, talajvesztett elborulások, vadabb ritmusok ütötték fel fejüket, egyúttal erős múltba nyúlások, előtérbe helyezett gitár szólómunka is hallható, mindenestre merőben eltért elődjétől.

A legutóbbi The Walk of the Giant Turtle már egy jammelős, lazulós, chill-out-os benyomásokat magába olvasztó mű, amelyet néhány dalban húzós rockzene alapokkal variálnak. Dörmögő-fröcsögő basszusgitár, torzított zongora, a pergő is keményebben odateszi magát, a gitárjáték is rendesen zörög. Erik Truffaz pedig megveszekedetten küzd hangszerével.

Mindenesetre hűvös pofa lehet, koncertfelvételeken láthatólag úgy koncentrál, mint a pár csavaros kifli elfogyasztása után műszakba érkezett melósarc, hogy a főnökkel tudjon váltani pár értelmesnek tűnő szót. Viszont ha lekerül képéről a rézfúvós, szerényen mosolyogva int a népnek, mintha csak azt mondaná: „Nyugalom emberek, nem olyan bonyolult ez, mint amilyennek látszik!”

A Saloua minden eddigi próbálkozásnál messzebbre ment, és mint azt sokszor szoktam fejtegetni, csak akkor lehet hibázni ilyen esetben, ha nem dalokat próbálunk létrehozni, hanem mindenféle hatásosnak, kifacsartnak, ötletesnek tűnő baromságot dobálunk egymásra. Reggae, dub, és egy jókora arabos hatás, az eddig megismertekhez keverve. Némileg lassúbb, természet közelibb, kalandozós, a füstös bár és koncerttermekből a napsütötte tájakra lép. Köves tengerpartokra, szél barázdálta sivatagokra, mediterrán és közel-keleti városokba kalauzol. Kevesebb szilárd dalszerkezet, nincsenek szigorú határok. Ami viszont egyből szembeötlik, hogy míg az előző lemez teljesen instrumentális volt, a Saloua-n több nótában énekelnek. A Big Wheel elsőre a Bending New Corners-es Sigfried-et sejteti ezen irányú megoldásában. A ritmikus szavalás mellett a dub minden stílusjegye jelen van, beleolvasztva minden jót amit csak a jazz-tól kaphat, hogy hatását fokozza.

A Yabous, Gedech, Ines (többnyire) arab nyelven, arab szívvel előadott dalok, bennük ennek az ismeretlen tájnak minden tüzével, és izgalmával. Ezek a jellegzetességek egy lassan és módszeresen részint saját maguk által, részint az ismert körülmények miatt sárba tiport népnek karnyújtásai azon milliók felé, akiknek többet jelent egy hátborzongatóan gyönyörű dallam a világ minden kincsénél is. Érdemes ezen dalok angol fordításait a hivatalos honlapon

tanulmányozni. Egy ószövetségi vonatkozású "elbeszélés" (Yabous), és egy komor vers (Gedech) idézi azok hangját, és minden előttük ott élt ősükét, akik most a világ lángban égő felén élnek.

A Ghost Drummer, valamint a Spirale már-már a káosz határait feszegetik. Az előbbiben eksztatikus gitárjáték dominál, a korai Pink Floyd hatás háborgó feszültsége stimulálja idegeinket az utóbbiban.

Lezárásként a Big Wheel instrumentális folytatása utal ez első félben mondogatott szövegre: „The big wheel keeps on turning and turning, always turning into something new”.

Életünk kereke egy grandiózus, önmagába visszatérő spirál, ismétlődik minden, ha tetszik, ha nem… csak teljesen másképp. Kérem a pofont!


rtp

10/10

Strapping Young Lad - Alien
2005-04-03, (2005)
Century Media
Devin Townsenddel kapcsolatban kétféle vélemény létezik manapság a metal sajtóban:

1.) überisten zseniálisbizarr felfoghatatlanulművészi, a metal megújítása és jövője egyben, nem pontozható, de ha mégis, akkor 1000000 pont

2.) nem igazán értem, de Devin egy zseni (azt mondja mindenki) és én meg biztos nem érek fel hozzá, 8 pont


Fenti állításokban kétségkívül sok igazság van, azonban le kell szögeznünk néhány fontos tévedést is. Igaz, hogy Devin Townsend zseni: hangszeres játéka, sokoldalúsága, a különböző műfajokban való eligazodási készsége, produkciós képességei egyértelműen bizonyítják mindezt. A metal jövője? Igen, ez is igaz, még visszatérek erre a kérdésre. De most vegyük a tévedéseket. A vancouveri szakács étlapjáról csupáncsak a következő dolgok hiányoznak:

- igazi innováció: Az SYL zenéje maradéktalanul lebontható az extrém underground metal stílusok hangzásvilágának - death/thrash/black/grind - keverékére. Szólólemezein ugyan valamivel színesebb az összkép, több forrásból merít Devin, (külön kiemelném Fredrik Thordendal Meshuggah gitáros szólólemezének hatását) és néhány műfajidegen elemet is bevon (pl. többszólamú énektémák, gyermekmondóka-szerű ének- és szintidallamok) de a módszer hasonló, csak a célközönség más. Az SYL "fejlődése" pedig kimerül abban, hogy egyre nagyobb mértékben válik a szólólemezekhez hasonlatossá. Megjelent itt is a gyermekmondóka (Possessions), a szintiszőnyegek, ja és van még egy dolog: az énekdallamok terén Seattle-i szakácskollégáiktól, a Nevermoretól is tanultak, pont a számomra rendkívül ellenszenves, Dead Heart in a Dead World korszakban megjelent túlcsordulóan himnikus-nyálas, nagy ívű refréneket. (halld mindjárt a nyitó Imperial-ban, vagy később pédául a Love?-ban. Brrr.)

- bizarrság/perverzió: említett elemek keverésének módja teljes mértékben a tipikus extrém metal hallgató kielégítését célozza meg: dörög végig a kétlábgép - Gene Hoglan (ex-Dark Angel, ex-Death, stb.) dobos istentelen pusztítást végez - a komplex, olykor emperori szinten összetett, máskor egyszerűbb, de mindvégig brutális riffeket egy számítógép sem rakhatta volna össze tökéletesebben. A gépies összerakottságra a legjobb példa talán a Shitstorm című dal, ami kiváló keresztmetszete az egész lemeznek. Persze van, akinek a számítógép orgazmusokat tud okozni, azonban ez nem egy igazán jófajta perverzió. Mégis, sajnos ebbe az irányba halad a metal műfaj, ez már nem is csak a jövő, egyre több a jellegtelen, gépies, technikailag hibátlan termék, a zeneipar átvette az uralmat, a különbség mondjuk annyi, hogy itt ciki a külső dalszerző, és nem gáz, ha úgy néz ki az előadó, mint pl. Devin és csapata.

- karizma: a fentiek összessége: Devin kinyilatkoztatása nem őszinte, legfeljebb annyira az, amennyire egy cukrászboltba korlátlan anyagi lehetőségekkel beszabaduló gyermek az. Minden kell, ami csillog-villog, metálos szemének-szájának ingere, a sokféle nehéz, krémes, gejl finomság pedig nem eredményez mást, csak egy tisztességes gyomorrontást. Jó esetben a gyermek tanul ebből, és saját érdekében a későbbiekben rendesen, mértékletesen táplálkozik. Csak az a balszerencse, hogy itt van egy jelentős, a szó rossz értelmében sznob tábor, amelyik mindig megtapsolja a folyamat végtermékét, és (minden cinizmus nélkül) hihetetlenül tehetséges hősünk azt hiszi, ez a művészet. Pedig nem. Kár érte, mert a City album idején, mikor még nem akart megfelelni az őrült metálprofesszor imázsának, még volt benne valami, azonban az azóta, szinte havi rendszerességgel megjelenő lemezei a technika fejlődésének bemutatásán kívül semmire sem jók.

5.5/10

a’ ördög

The Mars Volta – Frances the Mute
2005-03-30, (2005)
Island
Konceptlemez, 80 perc, egy dal, amit 5 részre osztanak, ismerős recept, fogom a fejem. Az ilyesmit hazánkban lelkendezve fogadja ”szakma” és közönség egyaránt, mert progresszív zenét hallgatni menő, főleg ha van történet, vannak filmzenés betétek, szokatlan hangszerek, mély filozófiai kérdések, ilyesmi. Most azonban a Mars Voltáról van szó, ők már bizonyították a De-loused in the Comatoriummal, hogy nem feltétlenül harminc éves témák visszaöklendezése, majd ezek nyakonöntése vonósokkal, esetleg népi hangszerekkel a zenei evolúció csúcsa.

Persze az ő zenéjüknek is vannak múltba visszanyúló gyökerei, a jelentős különbséget hozzáállásukban látom, ami ugyanúgy meghatározó tényező az alkotás során, mint a technikai/hangszeres tudás. Ez utóbbival a Mars Volta tagjai rendelkeznek, nem kétséges, a különbség az, hogy sok más zenésszel szemben, náluk ez a tudás csak eszköz és nem a cél. Volt eddig.

Az ismerkedés első fázisában nem volt gond, tetszett a lemez, naivan azt hittem, hogy ez majd fokozódik is. Azonban többszöri, figyelmes meghallgatás után nem az anyag pozitív oldala domborodott ki, sokkal inkább a rejtett hibák jöttek elő, melyeket kezdetben még betudhatunk az ismeretlen, nehezen befogadható témák sajátosságának, melyekhez idő kell. Azonban ezek a témák hosszabb-rövidebb érlelés után megadják magukat és valami olyat adnak, amiért érdemes bajlódni velük. Nos, a Mars Volta esetében most üresjáratokról kell beszélnünk. Hosszú üresjáratokról. Hosszú, unalmas üresjáratokról. Hosszú, unalmas, idegesítő üresjáratokról. És igy tovább...

Ez főleg azért bántó, mivel vannak a lemeznek nagyszerű pillanatai. Például a Widow -melyre az első klip is készült- a Televatorshoz hasonlóan, jó értelemben vett slágeres dal, kitűnő énekdallam, hangulatos rézfúvos passzusok a háttérben. Omar Rodriguez-Lopez gitáros hangszerének mestere, ízes játékát öröm hallgatni. És jó dolog, hogy teret engednek az improvizációnak, a kísérletezésnek, viszont az arányérzékük sajnos nem volt a helyén. Félmegoldások torlódnak a lemezen, a kísérleti részek nem elég elvetemültek ahhoz, hogy fenntartsák érdeklődésünk, a legtöbb esetben feleslegesen törik meg az anyag lendületét.


A rövid akusztikus bevezető után berobbanó ”Cygnus...Vismund Cygnus”-ra garantáltan mindenki felkapja a fejét, de mégsem kellett volna 13 percig húzni, főleg a dal végén hallható rész, az elsuhanó autók hangja lerágott csont, a Kraftwerk harminc évvel ezelőtt kihozott már ebből mindent, amit lehet. A már említett ”The Widow” ismét reménykedésre ad okot, de a lemezverzióhoz hozzácsaptak 3 perc funkciótlan gitárzajt, ami kezdetben még érdekesnek tünhet, de idővel halálra fog idegesíteni, hidd el. Ezek után jön egy Led Zeppelin-Santana jam, Cedric Bixler-Zavala spanyol énekével, 12 percen keresztül, mondanom sem kell, hogy ez is fárasztóvá válik.

A dalok további elemzése helyett pár szó a koncepcióról: a történet ismét egy eltávozott baráthoz kapcsolódik, Jeremy Wardhoz, aki egy ismeretlen naplóját találta meg, egy autó hátsó ülésén. Kettejük élete meglepően sok hasonlóságokat mutatott, ezért Jeremy megtartotta a könyvet, tőle pedig a zenekarhoz került, így ismerkedhetünk meg mi is a szülei után kutató egyén történetével. Egy olcsó fordulattal élve ráfordulok a célegyenesre, mikor azt írom, hogy a Mars Volta is keresett valamit, de most nem talalálta meg. Olyan lett ez a lemez, mint a borítóján látható alak: arctalan. Ennek ellenére, bizonyos hangulatban remek hallgatnivaló, de tőlük többet vártam.

8

ktibi


the mars volta

Kátai Tamás - Erika szobája
2005-03-24, (2005)
sz. k.
Általános tendencia, hogy a fémzenében utazó, abban sikereket elkönyvelt bandák, vagy előadók kemény gitár nélküli, stílusában az eredetitől elragaszkodott kiadványaik nem érik el objektív mércével sem azt a színvonalat, ami addigi pályájukat jellemezte. A Gire, Thy Catalfaque underground körökben elért eredményei után nem hiszem, hogy Kátai Tamásnak szándékában áll új művével az önmegvalósításon kívül bármi mást elérni, és mint ilyen, nehezebben felmérhető/megítélhető értékekkel rendelkezik.

Amikor tudomásomra jutott, hogy szólólemez készülődik, valami ilyesmire számítottam, a lemezeken keresztül általam megismert érzésvilágot nagyjából körülhatárolva volt elképzelésem, hogy Tamás nem fogja megtagadni önmagát, és lőn: szövegvilágában a klasszikusnak számító magyar irodalom nagyjainak útját követve strófál, valamint felfedezhetőek a népzenei elemek is, ami rányomja bélyegét a versek hangulatára. Viszont ez csak kiindulópont, jóval sokrétűbb mű ez, minthogy ennyivel le lehessen írni.

Enyhe aggodalommal helyeztem a lejátszóba a lemezt, és első hallgatás alapján úgy éreztem, ez most nem lesz az, amit sokszor és szívesen hallgatok majd, és furcsa mód, hogy igazából nem érzek teljes elégedettséget (bár ebben az esetben, szerintem nem is kell), viszonylag gyakran szoktam feltenni olvasás mellé, vagy esti hallgatnivalónak szánni egy-egy feszült nap zárásaként.

Ami egyből vonzóvá, különlegessé teszi az albumot, az a borító. Az a pillanatnyi benyomás, amit elkapott a kép, akár egy láncreakció, számtalan másik lehetséges történetet fon köré. Egy pillantás rá, és nyitott kapuként fogadja belépésünket, kezdődhet a körút.

Tehát nem volt szerencsés az ismerkedés, talán az induló Télvíz 13 percnyi szavalás, zongora és hegedű lassú, fáradt összhatása riasztott elsőre. A tél utolsó hónapjában, a véget nem érő hóesés közepette nem emelte a hangulatom hőfokát. November végén pont ideális lett volna, mintegy az évszak felvezetéseként. Most, hogy a házak falára napfény vetül, és „lengedezik a Zephyr”, már nem találom olyan nehézkes darabnak, sőt, elég kellemesen hat, viszont a 9. perc körül szerencsésebbnek tartottam volna a lezárást.

Az ezt követő Zölderdő éles váltás, ami egyben megváltás is, népmesébe illő muzikális aláfestés, abszolút könnyed dal, akusztikus gitár szolgáltatja a főtémát, pergő, sistergő ritmus, az ének és a szavalás közti szövegmondás jellemzi a közel 4. percet.

A Renoir kertje egyszerűen szólva nem tetszik, viszont az Esőben szaladtál annál inkább (főleg az első fele); pofátlan módon rögtön összehasonlítgatásba kezdek, így a kedvetlen olvasó már tudja hova helyezni. A finn Tenhi első albumának utolsó két track-je rendelkezik hasonló zenei és hangulati világgal, Tamás munkájában viszont több pozitív töltés található.

Törjenek kerékbe, de nem állhatom meg, az Ázik az út során Mortiis - The Crypt of the Wizard-jára asszociálok, viszont ezt az alapot jócskán telipakolja szerzőnk egyéb zenei megoldásokkal.

A Sűrű völgyek takaród fogamra való szerzemény, bátorkodom azt mondani, hogy a legjobb Erika szobájában. Ebben a stílusban nem is kell csavarosabban, összetettebben játszania a zongorának, örülök, hogy van benne szintetikus hangzás is, ettől kapott egy kellemes dark-ambient ízt.

A lemez a vége felé egyre egységesebb lesz, kevésbé változékony, viszont addigra már a hallgató kellemesen belemélyedt, már nincs sem ereje megnyomni a stop gombot, sem egyéb mást csinálni, minden úgy jó, ahogy van. A külső hatások egy láthatatlan szűrőn keresztül jutnak el hozzám, a világ rendje úgy tűnik teljesen jól kitalált, nincs benne semmi kivetnivaló, vagy zavaró. Nincs túláradó öröm, vagy szerelmi extázis, csak érezni az életet, amiről oly kevésszer gondoljuk azt, hogy: most jó.

Naésigen! A szerelem. A Kátai vonatkozású lemezek legtöbbjét, (és főleg az elmúlt időkben) összeköti a vágy, a hűvös, távolságtartónak tűnő szenvedély érzete, ami mellé társul tisztelet és időtlenség is. Nem tudhatom, hogy mindezen emóciók egyetlen személy felé irányulnak, vagy pusztán az alkotó életének szerves részét képezi ez az atmoszféra, bár, ha figyelembe vesszük az anyagok irodalmi vonatkozásait, nem lepődhetünk meg, hiszen az elődök és maga a költészet egyik fő inspiráló motívuma a szerelmi kiábrándultság, és annak minden gyötrő, vagy édes perce. Hiába minden! Hit, szerelem és halál, az örökbecsű darabok témái. És míg lesz emberiség, ez így is marad.

Végül szégyentelenül néhány személyes hozzászólással gyarapítanám eme írást. A szólómunkában az a jó, hogy nem kell kompromisszumokat kötni, senki nem szabja meg, hogy mit, meddig, és hogyan kell az alkotónak tennie. Ezt jobban is ki lehetett volna használni, és nem feltétlenül több hangszer bevonását értem ez alatt, bár azt is ki lehet próbálni. Ösztönösségre gondolok, minden rejtett, apró, belső, lappangó dolog felszínre hozására, sebekre és kételyekre, biztos, hogy Kátainak vannak még ilyen tartalékai. Most visszatérve a Sűrű völgyek takaródra, ebben a puritán, egyszerű szépségű dalban érzem azt a mélységet, amit még kívánhatnék a jövőben az egyéni munkához. Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, hiszen zenei témáiban semmi meghökkentő nincsen, az összhatás tökéletes. A zakatoló vonat, a síráshoz hasonló hangok felsejlése, a különös, alig észrevehető dallam, ami a főtémát kíséri. A zene áttör a létezés világába. Már nemcsak hang, hanem valóság.


rtp

8/10

Aborym - With No Human Intervention
2005-03-23, (2003)
Code666
Nemrégiben sikerült csak megszereznem a lemez orosz kiadását, melyre azért volt szükség, mert az európai nyomás gyárilag selejtes lett, több dalban kattanások, rövid szünetek vannak. Sejtettem, hogy előbb utóbb megoldódik valahogy a probléma, és addig nem is igazán volt kedvem elmélyülni az albumban. Hát, ennyi ideig tartott. Ha valaki esetleg oroszországi kirándulást tervez a közeljövőben, akkor mindenképp érdemes meglátogatni pár cd boltot is, ugyanis az ottani, hivatalos licensz alapján gyártott lemezek ára kb. 75-80%-al alacsonyabb az itthoniaknál, a minőség viszont semmivel nem rosszabb. (Sőt, ezúttal ugyebár jobb is.)

A római Aborym az utóbbi pár év egyik legtehetségesebb, legmarkánsabb stílussal rendelkező black metal zenekara, ez az egyéniség igazán a második, Fire, Walk with Us! című albumukon csúcsosodott ki, mely egyúttal a létező legmagasabb elvárásokat támasztotta a folytatással szemben. A rövid és hatásos intrót követő címadó számban ez az ismerős világ köszön újra ránk, mely egyszerre alapoz a megszokott black metal stílusjegyekre, tehát vannak igazán gyors sikálós részek, vannak szintetizátoros hangulatfestő betétek, de mégis, a témák nagyon gyakran elmozdulnak erről a vonalról. Először is a zene súlyosan terhelve van indusztriális hatásoktól, melyek azonban az átlagos techno-metal keverékektől (The Kovenant, Deathstars, stb.) eltérő módon, szerves részét képezik a zenének, és ellentétben azokkal, itt a riffcentrikus látásmódot nem úgy értelmezik, hogy egy-egy fogós, kemény riffet ismételgetnek a végtelenségig. Seth Teitan és Nysrok Infernalien gitárosok bevallásuk szerint egyéni hangolásokat használnak, talán ezek miatt is olyan jellegzetesek témáik. Másfelől ők is dobgéppel dolgoznak, de ide tényleg ez illik, az amúgy visszataszítóan primitív „tuc-tuc” techno ütemek hipnotikus tüzelése új életre kell az Aborym kibermetal kohójában. És akkor persze még nem is beszéltünk Csihar Attiláról, aki kiváló formában énekel itt is, érezni, hogy tényleg tisztában van azzal, hogy az Aborym megtalálta a saját útját kifelé a klisék fogságából.

Mindezekkel együtt, a lemezre készítői megint csak túlságosan is emberinek bizonyultak. Vitathatatlan zsenialitása ellenére a Fire Walk... sem volt hibátlan, ez a lemez meg még annyira sem az, ráadásul kicsit felszínesnek érzem, sehol egy Love the Death as the Life, még szerencse, hogy csak a belső borítóban kerülnek bevetésre a terpeszkedő gótkurvák, így azt, hogy nővel akarják eladni a lemezt, nem foghatom rájuk. Az orgazmuszajokat, női nyögdécseléseket már annyian elsütötték, nem értem, miért nem bírták kihagyni, mondjuk legalább stílszerűen a Triumph végére lett rakva.

A szövegek között is vannak olyanok, amelyek azért erőteljes hunyorgásra késztettek, a Me(n)tal Striken Terror Action 2. például. A Fire Walk with Us borítójában azt írták: „Nem biztos, hogy ugyanarról a bolygóról származunk.” Hát például pont ezért tartom furcsának, hogy egy Aborym szöveg az öngyilkos merénylők buta fanatizmusát kritizálja. Ez egy Sepultura, vagy egy Slayer lemezen rendben van, de itt nincs. A Void-os Matt Jerman által készített, számítógépzajokból összeálló Does Not Compute nem rossz dal, de szintén, nem passzol ide, nincsen benne semmi gonosz. A címadó, a Faustian Spirit of the Earth, vagy a Digital Coat Mask maradandó dalok, a Triumphban vannak nagyon jó részek, az előbb kritizált Me(n)tal Striken Terror Action 2 is a jobbak közé tartozik zeneileg, de így is: túl sok a töltelék.

Jó kérdés, hogy Csihar nélkül, de már Fausttal mire megy a zenekar. Ezt a lemezt mindenesetre hibáival együtt is érdemes beszerezni, mert a mezőnyből magasan kiemelkedik

8.5/10

a’ ördög

A koncertképet (Vörös Yuk, 2004) Carpathian Blood készítette.

Judas Priest - Angel of Retribution
2005-03-18, (2005)
Sony Music
„A Heavy Metal talpig bőrbe öltözött, tányérsapkás/korbácsos buzi istene visszatért igazi otthonába!” Akár így is kezdődhetne ez a kritika.. Vagy idézhetném a Priest tagjainak nyilatkozatait pár évvel ezelőttről, tudjátok, azokat a tipikus „nem, nem, soha, akkor sem” kezdetűeket. Egyszóval, ha a Judas Priesten valaki fogást keres, akkor nem kell sokáig vesződnie. Rögtön nagyobb a kihívás, ha pozitív oldalról próbáljuk megközelíteni a kérdést. Pedig ez a zenekar igenis egy klasszikus, igenis komoly értékeket hozott létre. Nem lehet elkerülni a történelemórát sem: Munkásságuk története párhuzamos a metal fejlődésével, végig hatottak másokra, és végig hatottak mások is rájuk. Több töréssel ugyan, de ez a fejlődési tendencia egészen a ’90-es Painkiller lemezig vitathatatlan, ami után azonban Rob Halford énekes kilépett, és különböző irányvonalakat kezdett kóstolgatni, fokozatosan vesztve el minden hitelét a közönsége előtt. Azonban a nép gyorsan felejt, pláne így tesz a plebs, márpedig a Priest sosem volt kifejezett értelmiségi kultuszzenekar (de nem is ez a baj, ez egyáltalán nem baj, sőt.)


Így hát jó 6 évvel lemaradva a nagy konkurens Iron Maidentől, ők is visszakoztak egy jót, persze Halford már pár évvel ezelőtt is visszatért, akkor még csak az Igaz Útra, most viszont az Igazi Zenekarba. Nem indul rosszul a lemez, bár valami hiányzik a Judas is Risingból. A feszültség csak nem oldódik fel, hiányzik egy robbanás. Nem baj, nyitásnak talán még előnyös is, gondoltam. Akkor persze még nem tudtam, hogy a lemez egyik legértékelhetőbb dalával volt dolgom. Ami ezek után következik, ez a semmitmondó, unalmas, középtempós, gyakran lazulós heavy metal, nem hogy a Painkillerhez, vagy a Halford nélkül készült, kissé nehézkes, de azért élvezetes Jugulatorhoz képest nem jelent előrelépést, de alacsony színvonala azt sem teszi lehetővé, hogy az album egy munkásságukat átfogó összegzés legyen. Hol itt egy Sentinel, egy Ripper, netán egy Jawbreaker?? A második Deal with the Devil egy „semmi különös” töltelék, viszont a kislemeznek választott (!) Revolution egy gyatrán sikerült Jane’s Addiction nyúlás, nyilvánvaló hogy az, korábbi interjúikban még széleslátókörűségüket bizonygatva hangoztatták, hogy mennyire szeretik az „alternatív” metal zenéket, mint a Soundgarden, pont ezt a híres, anno sokat játszott klippel ellátott dalt (a Mountain Songról van szó) ne ismernék?

Ezek után a lemez mélypontja jön, borzasztóan ironikus a Worth Fighting for cím, ettől a lassú, élettelen lötyögéstől nem hogy a harci kedv nem támad fel az emberben, de komolyan elgondolkozik azon, hogy a lemez hallgatását is érdemes lenne meghatározatlan időre felfüggeszteni. Őszintén szólva, ezekért a slágeres megközelítésű Priest dalokért, mint amilyen mondjuk a You Got Another Thing Coming, vagy a Living After Midnight, sosem voltam igazán oda, de elismerem erényeiket, ötletességüket. Tehát kihangsúlyozom: elsősorban nem az irányvonallal van baj.

Gyors dal (Demonizer) következik, még szerencse, nem mintha hű de jó lenne, de a gyors riffek zakatolása legalább mechanikusan visszaemeli az ember pulzusát a normálisra. Utánérzések, utánérzések, ez a másik baj. Akárcsak a következő töltelék, a Wheels on Fire. Ilyen már volt, csak jobban, lelkesebben. Amúgy a hangzás is: nem kifejezetten rossz, csak öreges.

Meg kell jegyezni, hogy azért a lemez második fele erősebb, a Hellrider a legötletesebb "gyors" szám a lemezen, és itt vannak a lemez epikus dalai is (Angel, Eulogy, Lochness). Előbbi egy egész jó, félig akusztikus ballada, az Eulogy egy hangulatos átkötés, az amúgyis túl hosszú Lochnesst viszont Halford tönkreteszi fáradt, kiszámítható énektémáival (ez a lassú, sorról sorra történő, lépcsőzetes hangemelkedés hihetetlenül fantáziaszegény). Ebben a dalban érezhető a leginkább a sokak által emlegetett Black Sabbath hatás, mégsem végzetes igazán, ez sem lesz mondjuk a Beyond the Realms of Death méltó társa soha. A helyenként brilliáns gitárszólók ellenére sem.

Összegezhetjük a hallottakat: akik napjaink trúmetál fostengerétől ugyan rosszul vannak, de a Priestet meghallgatnák, mert ez mégiscsak más, azok készüljenek fel a legrosszabbakra, ez egy eléggé nagy kamu. (Nem akkora azért, mint Halford szólólemezei, melyeken legfeljebb egy-egy jó dal akadt.) Viszont akik számára az elmúlt 5-7 év a fémzenei mennyországot hozta el, azoknak amúgy bölcs, megvilágosult arcán most egy némiképp ingerült, sértett grimasz jelenhetett meg, nem érdemes, mi csak semmirekellő firkászok vagyunk, és nem érezzük át. Ami pedig a rajongókat illeti… van Halford, van sikoly, vannak gitárszólók, együtténekelős refrének, nincs semmi zavaró tényező, ami újszerűségével felkavarhatná őket, tehát csak azért nem mondom, hogy nyugodtan rohanhatnak a boltba, mert már rég megvették úgyis.

6/10

a’ ördög

Antony and the Johnsons - I am a Bird Now
2005-03-13, (2005)
Secretly Canadian

"I am very happy, so please hit me/I am very, very happy, so please hurt me"

(Antony and the Johnsons - Cripple and the Starfish)

Antony első lemezét -mely pár éve David Michael (alias David Tibet) Dutro nevű kiadójánál jelent meg- sikeresen elkerültem, így nem várhattam tűkön ülve a folytatást, nem tudhattam, hogy az I am a Bird Now függőséget okoz majd, pedig de. Laurie Anderson persze megmondta előre, hogy az első találkozás Antony hangjával olyan, mint először hallani Elvist énekelni. Viszont nekem, aki már Elvis-imitátoroktól terhelten töltöttem ifjúságom nagyrészét (kapcsold csak be a TV-t, naponta látni gyöngyöző homlokú, pajeszos, hájas testüket fehér fellépőruhába préselő alakokat, amint a Love Me Tender örökérvényü sorait harsogják. Elképzelem, ahogy ilyenkor Elvis fordul egyet hat láb mélyen és arra gondol, maradt volna inkább kamionsofőr...) nem feltétlenül jó ajánlólevél. Ám azóta eltelt másfél hét, kételyeim tovatűntek, Antony maradt és befészkelte magát a szívembe/lejátszómba, hangja dolgos hétköznapjaim részévé vált.

Mint oly sokan, ő is New Yorkban kezdte, különböző kabaréműsorokban lépett fel, majd megalapította zenekarát, melynek felállása azóta folyamatosan változik. A hivatalos oldalon Antony mellett említik Todd Cohen dobos, Jeff Langston basszusgitáros és Jason Hart zongorista nevét, valamint a vonós hangszereket megszólaltató Joan Wasser (hegedű, ének), Maxim Moston (hegedű), Julia Kent (cselló) is a „Johnsonok“ közé tartozik. (A Johnsons nevet egyébként Marsha P. Johnsontól kölcsönözték).

Korábban sem volt hiány zseniális dalokból (és dalcímekből, pl. I Fell in Love with a Dead Boy, Hitler in My Heart), de az I am a Bird Now minden perce tökéletes, nincsenek felesleges üresjáratok, ellenben van tíz szívfacsaróan szép dal, melyek szerkezete szellősebb lett, a hangulat ezáltal még bensőségesebb. Nem találtak fel semmi újat, a zenei eszközök/megoldások, melyek felhasználásra kerülnek jól ismertek, mégis valami olyan született, ami frissnek hat, de nem köthető időhöz, konkrét stílusirányzathoz, felette áll azoknak. Antony hangja pedig egészen elképesztő, nem csak technikailag az, attól még nem esnék hasra. Minden egyes mondatot olyan túláradó érzelmekkel ad elő, ami mástól könnyen modorosnak, esetleg komikusnak hatna, de ahogy ő elkezdi: “Hope There’s Someone who’ll take care of me/When I die“ rögtön a lemez elején, annak súlya van, oda kell rá figyelni. Mindez abból fakad, hogy Antony valóban karizmatikus egyéniség, angyalarcú óriás, akibe rengeteg nőiesség szorult. Ez a férfi testbe zárt női lélek szabadul ki minden egyes dalban, mikor Antony énekelni kezd, a “For Today I Am A Boy“-ban mindezt szavakba is önti: „One day I’ll grow up and be a beautiful woman/One day I’ll grow up and be a beautiful girl.“

A lemez egészére jellemző egyfajta mélabú, fájnak a dalok, de nem szívszaggató, őrjítő fájdalom ez, ami hirtelen tör rád, majd el is tűnik, hanem hosszú, megfoghatatlan belső csend. Isten csendje, olyan akár egy Bergman filmben. Felderítetlen területeket jár be, élet és halál közt. (“Oh, I’m scared of the middle place between life and nowhere.” ) Ezt a köztes állapotot hivatott érzékeltetni a borító is, Peter Hujar gyönyörű, fekete-fehér fotója a halálos ágyán fekvő Candy Darlingról. Szépség és szomorúság árad a képből, akárcsak Antony hangjából, ami egyszerre törékeny és sérthetetlen, földöntúli és mégis emberi. Leírhatatlan.

A lemezfelvétel során több vendég megfordult a stúdióban, van duett a heteroszexualitással szintén nem vádolható Boy George közreműködésével (“You Are My Sister“), Devendra Banhart a “Spiraling“ bevezetőjében szerepel, Lou Reed a “Fistful of Love“ elején monologizál, majd gitározik. Rufus Wainwright énekli a “What Can I Do“ vezető szólamát, míg Antony zongorán kísér és vokálozik. Dalt kiemelni felesleges, az első hangtól az utolsóig hidegrázás és lúdbőrözés váltja egymást (a “Hope There’s Someone“-ba érdemes belehallgatni, egy perc húsz másodpercnél, mintha azt énekelné, ékes magyarsággal „ISTENEEEM“...).

Mégis igaza lesz Laurie Andersonnak, Antony az én Elvisem, ha húsz év múlva megláttok tüllszoknyában, fehér sminkkel, hosszú szőke parókában, amint épp a “Fistful of Love“-ot próbálom tolmácsolni korlátozott hangi adottságaimmal, köszönjetek rám kedvesen. Addig pedig érjétek be Antonyval, pl. március 26-án a Trafóban koncertezik, az Ultrahang feszivál keretein belül. Én szóltam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10

ktibi

antony and the johnsons

Jesu - Jesu
2005-03-12, (2005)
Hydra Head Records
Az Egyesült Királyságbéli Jesu stílusbeli meghatározása során a következő állítások igazak: kísérleti zene, ami az elektronika, pontosabban a szintetikus hangok által nyújtott lehetőségeket mégsem használja, a súlyos, doom-hc-indusztriál vonalat is magába olvasztja, bizonyos black-death hatásokat sem nélkülöz, amely szélsőségesen negatív érzések, hangulatok által inspirált terjedelmes dalmonstrumokban jut kifejezésre.

Nem igazán akad megfelelő mondat, vagy szófordulat arra a kifejezőerőre, amit nyújt a lemez, vagy amit el is mondhatnék, sem lenne pontosan olyan hatású, amit szeretnék átadni. Ha létezik negatív katarzis, eufória, bénító üresség, az ürességtől való félelem, ha létezik a kétségbeesésben való feloldódás, ott kell keresnünk a választ. Ha ismerjük a megadást, az alázatot, ha éreztük az abszolút hiábavalóságot, a groteszk rend értelmetlenségét, az abszurditást, és a reménytelenséget, akár a szürke felhők közül utoljára kiszűrődő napsugarat követő első, szúrós esőcseppek érintését, az elmerülést, a menekülést, akkor sejthetjük a Jesu mondanivalóját.

Tonnányi súlyú spirituális sámánzene ez, "világszellem-idézés" Shiva felébresztésének rituáléja, ragnaröki krónika, mely fizikai tömege és sűrűsége mellett teremt atmoszférát, megtölti a "világ vakítóan fehér ürességét árnyakkal", hogy létezésünk a természet egyensúlya szerint helyére kerüljön.

Agyontorzított basszusgitár, zajkeltés és riffelés között használt gitárdisszonanciák, vontatott dobolás, magasan szárnyaló ének, itt-ott üvöltés. Talán rokonságban az amerikai Isis áll hozzájuk legközelebb, nem hiába indulnak most tavasszal közös Európa-turnéra. (Apropó koncert! Ugyan Isis nélkül, de nálunk is láthatóak 2005. március 27-én a Trafó Klubban!) Eme rokonság főleg a dallamokban keresendő, egyszerű-ismétlődő gitáron eljátszott éles hangszínek, akár egy lelassított harangjáték, viszont a Jesu a maga módján szétesettebb, kevesebb követhető dalszerkezetet találunk, minden dal egyetlen vibráló, monoton hangulat. Virtuozitást, kiszámítottságot ne keressünk, zakatoló, pergő, fejrázásra késztető téma sehol. Morgó, dörrendő, gerjedő-zsibongó húrosok alapoznak végtelenül lassan, primitíven, megállíthatatlanul, a dob fémes kattogásként, egy vas tartóoszlop betonra csapódásaként szól. Ha a Brave Murder Day korszakbéli Katatonia jammelne valami iszonyat belassult stonercsapattal, akinek másnapra kivégzést ígértek, vagy ha "a Sigur Rós-t bedugod egy metalzone pedálba", hát akkor tartanának valahol itt.


Nincs elkülöníthetően más, vagy kiemelkedő dal a lemezen, de a Tried of Me, a We All Faulter, és a Sun Day már visszavonhatatlanul beleégette magát az agyam által tárolt "örökös legjobbak" listába, és ha valaha szembesülök a pusztulással, amortizációval, békétlenséggel, az "apokalipszis előjeleivel", biztos, hogy eszembe fognak jutni ezek a szerzemények.

Harag és beletörődés, örök körforgás.

10/10

rtp

Paradise Lost - Paradise Lost
2005-03-09, (2005)
Gun Records
Öndefinitív album. Sokaknak bejött, másoknak nem. Az első lemezesek általában jobb híján, a „nagy öregek” pedig talán iránymutatásul, miheztartás végett, megerősítés céljából választják ezt a lépést. A Paradise Lost kurvára elkésett. Ennyi év és stílusbeli váltás után piacra dobták a Draconian Times egyenes folytatását, de már Nick és Greg sem huszon és talán már harmincegynéhány éves sem, elvárható lett volna tőlük némi megfontoltság. De ne legyünk szigorúak, végül is metalról van szó, szabadságról, művészetről, nő az átlagéletkor, az olaj még mindig biznisz, a pálpusztai is büdösödik, mégis fogyasztják a népek, mindent szabad. Nem mondom, hogy ez a lemez egy orbitális átverés, de attól tartok, hogy néhány paranoid lelkületű embernek lesz pár kétes gondolata.

Kezdjük az elején. Don’t Belong = One Second-os ének/zongora kezdés, majd egy Enchantment típusú „ősatmoszféra-óriásriff” teljesedik ki, továbbiakban ez a kettő oda-vissza váltakozik. Egyszerű, mint a faék, de nem rossz. Close Your Eyes = albioni doom, drákói idők, sőt templomi kórusok, hol is volt ez? Ettől eltekintve nem élvezhetetlen, egyenesen kellemes darab. Grey = Kezdődnek a gondok, ez valami Finnországból adoptált szerelemgyerek, tán a H.I.M. egyik árverésre került darabja. Redshift = Auuu! Most én vagyok süket, vagy ez egy Linkin Park nyúlás, amit elvétve ellensúlyoznak némi semmitmondó keménykedő gitárkodással? Sun Fading = Egy dalon belül a hangulatos, magával ragadó témák váltakoznak az álmosító semmilyenséggel. Ezért tényleg kár volt.

Ugyanez a tényező marad a mérvadó a hátralévő 7 dal esetében. Bár eredetileg erre más hívta fel a figyelmem, de igaza volt az illetőnek abban, hogy a Paradise Lost csapata ott szúrja el majd’ minden lemezén, hogy stabil dalszerkezetekben gondolkodnak. Van bevezetés, felvezetés, refrén, átvezetés, felvezetés, refrén, és így tovább. Feláldozzák a jó ötleteiket a szimmetrikus formák, a szabályosság kedvéért, és mégis ettől lesz csúnya az egész, hiszen kénytelenek felesleges elemeket beépíteniük dalaikba. Hiába keményít a nehezen megszerzett tiszta, képezett hangján Holmes, hiába dörren a gitár, az egészből süt a korlátoltság, ahogy a szintén felsőközépkategóriás Symbol of Life-ból is sütött és ez így is marad. Ez tehát az az öndefiníció ami nem jött be.

Mi hát a konklúzió? A Subterra cikkíróinak rossz természete szerint lebontottam, elemeztem, vizsgáltam és mindezt akár fel is dughatom magamnak, valószínűleg senki nem ért velem egyet. Miért is értene, hiszen itt egy lemez, ami egyszerre jó és rossz, tetszik is meg nem is, metál is meg nem is, nyúlás is, meg nem is, mivel jobbára önmagukat plagizálják… jobbára.

Szerintem vásároljátok meg a lemezt, és küldjétek a fenyegetéseket, mert ablakon kidobott pénz volt, vagy töltsétek le valahonnan és utána nevemet átkozva rohanjatok megvenni, mivel ez biztos alapmű, amihez seggfej vagyok, hogy megértsem.

8 évvel ezelőtt biztos ronggyá hallgattam volna. Ez most nem fog megtörténni.

6.5/10

rtp

Xasthur - To Violate the Oblivious
2005-03-04, (2004)
Total Holocaust Records

Véleményem szerint, talán a közhiedelemmel is ellentétben, a black metal nem teljesen destruktív és nihilista műfaj, a benne lakozó, olykor rosszindulatú erő és energia ugyanis gyakran olyan tiszta és minőségi formában bukkan a felszínre, amely igenis igenlővé és előremutatóvá, „értelmessé” teszi a gyűlöletet. Elvégre a rosszindulatnak is megvan a maga oka. A Xasthurnál nagyon kevés az ilyesféle fogódzó, de ez nem a minőség hiányából fakad. A Xasthur tényleg nem több, mint az elkínzott, súlyosan lelkibeteg, depressziós lélek legutolsó menekvése, mindenféle építő törekvések nélkül. Még csak indulatosnak sem nevezném. 

Bár a Xasthur is az általam oly gyakran ostorozott lemezfosók közé tartozik, - 99-óta 13 különböző kiadvány, ha csak a teljes hosszúságú, új dalokat tartalmazó lemezeket számoljuk, akkor a 2002-es Nocturnal Poisoning óta már a negyedik a To Violate… a sorban - náluk a minőség nem megy a mennyiség rovására. Nem hinném, hogy Malefic sokat gondolkozna a dalszerzésen, és igazából nem is próbál eltávolodni a bevett embergyűlölő témáktól, mégis valahogy sikerült kialakítania egy meglehetősen sajátos zenei világot. Aki nem ismerné a Xasthurt, annak az elsőszámú párhuzam mindenképp a Burzum lehet, de meglepő módon, bár a dalok változatosabbak, több témából építkeznek, és a központi szerepet játszó szintetizátor is több hangszínt használ, mégis, érzelmileg egyoldalúbb annál. Mint már a bevezetőben is említettem, nem egy indulatos, agresszív lemez ez, címe ellenére sem, sőt, a korábbi albumokhoz képest is jelen van egyfajta nyugodt higgadtság, beletörődés, és ez jól is áll neki. Ezzel párhuzamban letisztultabbá vált a hangzás, nem kommersz értelemben, nincs tökéletesre csiszolva, de áttekinthetőbb az eddigieknél. A dobgép használata eleinte irritáló lehet, de igazából be kell látni, ez a Xasthur világának része, az élő dob lüktetésének, húzásának hiánya sokban hozzájárul a kilátástalan, élettelen atmoszférához. Akárcsak a ritmusgitár vékony, keserves sirámja, amely főleg a két instrumentális tételben válik nyilvánvalóvá, melyek közül a Walker of Dissonant Worlds címet viselő emlékezetesen zárja a majdnem egy órás (54 perces) lemezt. Sok remekbeszabott dal található az albumon, az introt követő Xasthur Within - Dreams Blacker than Death - Screaming at Forgotten Fears hármast mégis külön kiemelném, a vége felé csökken az izgalom, de az is lehetséges, hogy csak el van nyújtva kicsit a lemez, és ami az elején még üt, a végén már nem tud annyira hatni.

Nagyon nehéz megbarátkozni a Xasthurral. Kifejezetten a mazochizmusra hajlamos, szuicid gondolatok felbukkanásától nem megrettenő, azokkal olykor viccelődős, baráti viszonyban levőknek tudom ajánlani ezt a lemezt, de elsőre még ők is visszataszítónak tarthatják ezt az önsajnálattól nem mentes, mégis kiváló munkát.

9/10

a’ ördög

Age of Silence - Acceleration
2005-02-28, (2004)
The End Records

Megtévesztő kezdés, reménykeltő Hellhammer dobolás, majd fokozatosan lohadó lelkesedés, irritációba váltó témahalmozások, kirakós játékot játszó csimpánzzá degradálódó zenészpörsenések, újabb megtévesztések és megbocsájthatatlan hibák és köztük megbúvó okosságok. Ím az Arcturus és a Winds szülőinek gonosz zabigyereke, aki talán egy kis odafigyelésre, megértésre, az értetlen világ befogadására vágyik.

Miért kell egy majdnem pusztán Winds tagokból egy tulajdonképpen ugyanabban a műfajban utazó projektet alkotni? A válasz ugye logikus, nyilván az anyazenekarban „elnyomott érzések, témák, romlott banánfagyik" kényszeríttették erre a frankeinsteini  lépésre az egyébként kiváló zenészeket.

A lemez érdekessége, hogy a legtöbb dal bevezető témája el van találva, lásd a címadót, vagy az egészen jó A Song for D Incorporated-et, viszont pl. az előbb említett dal szörnyen bántóvá válik pusztán a témák élvezhetetlensége miatt. Nem úgy ismerem magam, mint aki ódzkodna a bonyolult vagy szokatlan dallamvilágtól, de ahogy a legtöbb helyen Lazare művésznévre hallgató úr kiadja a hangját (ami egyébként képzett, tiszta) attól a hideg futkározik a hátamon (az a sok felesleges ááááá-zás). De tulajdonképpen a bajom a gagyi gitárhasználattal van. Itt ugyan nem megy az a szintű virtuózkodás, amit a Winds esetében tapasztalhatunk, szólókra sem igen emlékszem, de messze alulteljesítenek az úriemberek. Minél ötletesebbek akarnak lenni, annál fárasztóbb az adott riff, ahol viszont a hagyományosabb játék hallható, abban viszont nyomát sem láthatjuk az innovációnak. Ki kell emelnem a The Green Office and the Dark Desk Drawer című szerzemény, melynél erős fizikai fájdalmakat okozott az összhatás, tényleg régen hallottam szörnyűbbet.

A lemezt hallgatva nyilvánvalóvá válik, hogy tulajdonképpen Andy Winter billentyűsprojektjéról van szó, amit egy kis metálkodással körítenek, hogy azok a srácok is beszerezzék, akik szerint a klasszikus zene túl unalmas, viszont egy kis dzsidzsi-vel már überzseniális. Tehát itt van valahol a kutya elásva.

Szívesen vennék egy újabb lemezt Andy-től, csak annyit tegyen meg, hogy egyedül játszik, és a buta szintetizátorhangokat is hagyja el, mivel ha lehámozzuk a felesleget, az általa szerzett tételek sok értéket rejtenek magukban. Ezekhez viszont jelen esetben ízléstelenül párosult a fémzene.

5/10

r.t.p.

Öröm - Dolmen (demo)
2005-02-21, (2003)
sz.k.
A kazincbarcikai Öröm zenekar végre letölthetővé tette a legutóbbi, Dolmen névre keresztelt demoját. Végre, mert az eredetileg elérhető két szám alapján egy különleges hangulatú, Magyarországon újabb színfoltot jelenthető bandát hallhattam. Persze a túlfejlett kritikai érzék most sem hagyott nyugton, a speciális atmoszféra jelen esetben egy kétarcú teremtményt mutat. Igencsak csínján kell bánni az Öröm által dalokba öntött érzésekkel. A létezés kínja, a depresszió és a spleen ősidők óta az emberiség művészetét inspiráló emóciók, viszont ezen hosszú időszak története során az ezekről szóló alkotások - köztük a könnyűzenei művek - már jobbára mindent, amit érdemes volt, elmondtak. Mint minden szélsőséges megnyilvánulás, így ezek is könnyen válhatnak önmaguk paródiájává, és ennek egyetlen lehetséges elkerülési módja az őszinte, sallangoktól, túlzásoktól mentes mű maga, a komolyan vehető külsőségek, valamint jelen esetben a sarkalatos pontnak számító líra összhangja, színvonala.


Mivel az Öröm tagjai (Vízió, Holdh és Myst) úgy döntöttek, hogy az ének helyett narráció szereplejen, a szövegekre nagyobb hangsúly terelődik, ami esetünkben a „szabadvers” keretei között megvalósuló suttogást-szavalást jelent. A két perces rövid nyitány, a Vágyódás tulajdonképpen mindent elmond a várható élményről, eső, az említett szövegmondás, komor dallam. Világfájdalom, hiány, ahogy a cím is elmondja: Vágyódás. Természetesen nem tudhatom, hogy a szerzőt milyen élmények inspirálták, de amikor a fájdalom, félelem és haldoklás szavak és ezek szinonimái zabolátlan mennyiségben halmozódnak a 40 perc alatt, hamar élét veszti a kilátástalanság és reménytelenség, és észrevétlenül átfordul valami teljesen másba.

A régebben letölthető két szám a Csöndben és a Mélyen legbelül a maguk módján telitalálatok. Valahol a gothic és az ambient közé lehetne elhelyezni a szerzeményeket. Az előbbi egyszerű akusztikus gitárbontás, a hangzás némely vonatkozásában a The Cure Lullaby-s időszakát eleveníti fel, míg az utóbb jelzett dal az osztrák Dargaard-ot juttatja eszembe zenei megoldásaiban. Mindkét darab eléri célját, kellemes hallgatnivaló, ideális őszi ködös sétákhoz, magányos pillanatok teljessé tételéhez.

A Beteljesülés adja még zenei szempontból a szomorkás hangulat minden „örömét”, bár ez a dramatikus agónia elbeszélés fintorgásra késztet. Nem a negatív érzésekkel van nekem bajom, de ha már vers, használjunk több szimbólumot, impressziót, árnyalást és véleményem szerint némi rímelés sem ártana, ne álljunk be több ezer halálmadár végzetszagú sorai közé, ugyanis ez így könnyen ellaposodik.

A Tó és a Hangok különösebb nyomot nem hagyott bennem, nem késztetnek többszöri hallgatásra. Hamarosan várható nagylemez, és biztos vagyok benne, hogy egy profibb és kreatívabb végeredményt csodálhatunk meg (és külön örülnék, ha a nem túl tetszetős honlapot is vállalhatóbra formálnák). Én biztosan meghallgatom.


öröm

7/10

rtp

Primordial - The Gathering Wilderness
2005-02-21, (2005)
Metal Blade

Örök dilemmája minden zenekarnak, hogy miután elkészültek nagyszabású, definitív műveikkel, hogyan folytassák tovább karrierüket. Nagyon kevés zenekarról tudok, amely évtizedek elteltével sem vált kiszámíthatóvá és unalmassá anélkül, hogy eredeti csapásirányról lelépett volna. My Dying Bride, Slayer, Lake of Tears… talán nincs is több… de ők is mind félre-félreléptek, cd-re égettek magukból minden tisztátalan gondolatot is, ami eszükbe jutott, így tudtak azok maradni leglényegükben, akik voltak.

    

Az ír Primordial már ötödik nagylemezéhez ért el, és második alkalommal szembesülhettek saját definitív művük, a Spirit the Earth Aflame túlszárnyalhatatlan mivoltával. Előző alkalommal a keménység irányába tettek egy óvatos lépést, meg írtak még egy pár dalt a bevált formula alapján, nem is volt a végeredménnyel semmi komoly gond, a Calm Before the Storm végső soron lényegesen több lett, mint egy kínos időhúzás. Az idő kegyelmet nem ismerő vasfogai azonban pillanatok alatt újabb 3 évet marcangoltak szét, és Nemtheangáék számára elérkezett az újabb megmérettetés, tudnak-e ismét produkálni valamit, ami megakad a mohón zabáló szörnyeteg torkán. Úgy tűnt, tudják mivel állnak szemben, bíztató előjel volt ugyanis, hogy Billy Anderson (Melvins, Sleep, stb.) személyében egy, a black metal undergroundtól távolabb álló személyt ültettek a produceri székbe, a jól bevált Mags helyére.

A lemez nyitása ebből a reményteli kiindulópontból fordítja bősz értetlenkedésbe a hallgatót, ugyanis cseppet sem szól szépen a lemez: az éneket elnyeli a tompán dísztelenül megszólaló gitár, és az új élettérhez jutott basszusgitár. A.A. Nemtheanga énekes amúgy is nagyon erőlködősre vette a figurát, a black metalos károgást teljesen visszavette, helyette rekeszt, ordít, ezek persze gyakran átcsapnak dallamokba, szövegmondásba, ahogy azt már megszoktuk, és ennek örülhetünk is, pedig az előbb még az újítás fontosságáról papoltam. Nesze nekem. A rémálom csak nem ér véget, a legrosszabb eshetőség készül megvalósulni, nem hogy megújulni, de még az eddigi erényeket sem sikerül elérni, a nyitó The Golden Spiral témái annyira ismerősek, hogy egyenesen újrafelhasznosításnak tűnnek. Ezek után további két, lényegében semmi újat nem mondó, olykor egyenesen unalmas, sőt, gyenge dal következik, sírógörcs kerülget, haldoklik a metal egyik utolsó reménysége. Aztán, mint, ha csak saját, elkerülhetetlen bukására eszmélne rá a zenekar, következik az End of All Times, belátják nincs, mint tenni, szembeszállnak elméletekkel, fejlődéssel, idővel, térrel, logikával, és egy hatalmas témát vágnak ki elénk, persze újításról megint nincs szó, ez a dal is fent lehetett volna már Spiriten is, de mégis, az ember torka összeszorul. És a java még csak ezután következik, The Coffin Ships: mardosó misztikum, világfájdalom, ahogy csak ők tudják, és ami talán mindennel együtt maradandó, örökérvényű lenyomata marad a kornak, melyben a zenekar született és élt. Utóbb, néhány hallgatással később a gyengébb dalok is összeszedik magukat, felzárkóznak valamelyest, ez a lemez sem jelenti még a Primordial végső bukását, ami azonban most már érezhetően egyre közelebb van.

8/10

a’ ördög

P.S.:

A cikk szerzője a kritika megírása során olymértékben rászokott az eleinte kényszerből hallgatott lemezre, hogy utóbb írásának több pontját is megkérdőjelezi, véleménye pozitív, reményteli irányba változott. A kísérletezés, úgy tűnik mégiscsak sikeres volt. A "dísztelen", nyers gitártémák kifejezetten szerencsésen árnyalják a zenekar folkos jellegét, mely azonban persze továbbra is megvan, csak kevésbé nyilvánvalóan. Az "ordítós" ének pedig még illik is mindehhez.

A "bukás" még odébb van.

9/10

a’ ördög

Infected Mushroom - Im the Supervisor
2005-02-15, (2004)
Resident Records
Vélhetőleg az izraeli (az egyetlen ország tán ahol mainstream kategória a goa) Infected Mushroom a psytrance leginvenciózusabb képviselője. A tavalyi dupla lemez, a Converting Vegetarians cirka fél évet időzött a lejátszómban, nem is ismertem magamra, és mire nagy nehezen lejöttem volna az anyagról, már meg is érkezett az új szállítmány.


Mielőtt bármiféle fejtegetésbe kezdenék a goa zene underground berkekben való hovatartozásáról, bemutatnám, hogy miért is érdemes beszereznünk az elbeszélés tárgyát képező lemezt.

Az Im The Supervisor pontosan ugyanazt az érzés és hangzásvilágot fogja nyújtani, mint elődjének tradicionálisabb hangvételű korongja (a másik egy sokoldalúbb és elrugaszkodottabb zenekar oldalát mutatja), és úgy gondolom ez így van rendjén. A psytrance is oda fog jutni, vagy talán már annál a pontnál van, amikor már nem fog komoly újításokon átesni, mivel az esetleges innovációs törekvések kinövik a stílus kereteit.

Néhány dolgot azért érdemes kiemelni a 2004-es korongról. Még egy fokkal feszesebb ütemek, több vokál, sőt slágergyanús szerzemények (Muse Break RMX, Cities of the Future) is akadnak, valamint némi dancehall, szintipop, ambient is felüti fejét, de ezek sem igazán újdonságok. A duo védjegye még mindig a hangszínek és effektek ötletes használata, kevés előadó agyal és finomít ennyit a paramétereken belül a változatosság oltárán áldozva.


A Converting-et azért egy teljes ponttal erősebbnek érzem, talán a fülbemászó dallamokat sokallom, és bizony kevesebb a tekervényes, agyzsibbasztó részlet, ami oly vonzóvá tette a dupla lemezt.

Mindenesetre egy mesés, pazar utazást hagy ki az, aki bár kedveli az elektronikát, de mégsem ad lehetőséget a bizonyításra a Supervisornak.

8/10

rtp

Crowbar - Life`s Blood for the Downtrodden
2005-02-14, (2005)
Candlelight
2005 nem a metal éve lesz, legalábbis számomra biztosan nem. Ez nem feltétlenül a zenekarok, zenészek hibája, sőt, szinte biztos, hogy én változtam. Hiszen itt van az új Crowbar, pár évvel ezelőtt megőrültem volna érte, ahogy akkoriban az ”Odd Fellows Rest”-re is orrvérzésig léggitároztam, heves fejrázás kíséretében. Mára maradt a számítógép előtti rezignált bólogatás, valamint annak nyugtázása, hogy vannak dolgok, melyek nem változnak. A Crowbar is ilyen, ez legnagyobb erényük és legnagyobb hibájuk is egyben.


Tehát, mikor a Subterra führere kiadta az ukázt, hogy legyen kritika az új lemezről, nagyjából tudtam mire számíthatok. Nem is ért meglepetés, sem pozitív, sem negatív értelemben. A New Orleans-i négyes még mindig nagy eséllyel pályázik a sárgolyó legsúlyosabb fémbandája címre, vaskos riffek simogatják hallójárataink, miközben Kirk Windstein kedvesen leüvölti fejünket. A Rex Brown (Pantera, Down) és a régi-új dobos Craig Nunenmacher alkotta ritmusszekció is derekasan teszi a dolgát, az egyszeri kritikus erre írná, hogy csodás doom-himnuszok füzére a lemez, és valóban. És mégsem.

Valami hiányzik, pl. egy Planets Collide szintű dalmonstrum, ami a világfájdalom esszenciája volt (még ma is az), közel sem a sírós-rívós fajtából. Vannak most is hasonló próbálkozások, a ”Coming Down” közelíti meg leginkább a fent említett dalt, hömpölygő riffjével, Kirk Windstein is előveszi dallamosabb orgánumát, de most még ez sem hatott meg. Persze nem is az volt Feszítővasék legfőbb célja, hogy az én szemembe könnyeket csaljanak, ők játszák amit éreznek és tudnak. A zene őszintesége megkérdőjelezhetetlen, görcsösségnek nyoma nincs, de míg azelőtt szinte éreztem, ahogy -az azóta már főállású családapaként funkcionáló- nehézsúlyú bőgős, Sexy T. zsírpárnái rámrakódnak, ma már legfeljebb az iPod-om és a zsebem lesz pár kilóval nehezebb a ”Life’s Blood for the Downtrodden”-t hallgatva.


Dalok tekintetében –a zenekarhoz mérten- elég változatos lett a felhozatal, a rövidebb, tempósabb adrenalinbombák és a tipikus, belassult témák akár egy számon belül is jelen vannak. Az akusztikus ”Lifesblood”-ban zongorát is szerepeltetnek, a szerzemény maga sajnos nem túl erős, bár az improvizált gitárszóló a végén hangulatos. A fotelbepréselős dalok közül leginkább a ”Slave No More” és a ”Violent Reaction” ragadott meg, de a személyes kedvenc egyértelműen a már emlegetett ”Coming Down”. Kritikám kevésbé pozitív hangvétele ellenére meghallgatásra erősen ajánlott lemez a ”Life’s Blood for the Downtrodden”. Az pedig legyen az én problémám, hogy a metalhoz öreg, a nosztalgiához meg túl fiatal vagyok.

crowbar

8

ktibi

Sick of it All - Outtakes for the Outcast
2005-02-13, Fat Wreck
(2004)
A Sick of it All bemutatására most nem szánnék időt, illik ismerni őket; aki híján van az információknak, az büntetésképpen nézze meg a weboldalukat. Itt.

Tavalyelőtt jelent meg legutóbbi lemezük (Life on the Ropes), s hogy a rajongó gyerekek, az igazán fanatikus atlétások 2004-ben se hullajtsák könnyeiket, izmos karjaikkal nagyot merítettek az asztalfiókból, az ágy alatti legósdobozból, a pokol legmélyebb bugyraiból. Az előtalált maszterszalagok, töröttsarkú kazetták szolgáltatták az alapanyagot az Outtakes for the Outcast című lemez számára.

Az első dal, az I Believe ezidáig kizárólag egy válogatáson jelent meg (akárcsak a Stood for Nothing, a My Little World) és nagy hiba lett volna elveszejteni ezt a "csupán" referenciának szánt gyors, hatásos, könnyed nótát- amolyan Sick of it All- himnuszt. A lemez többi száma nem ér fel a kezdővel, ám ez közel sem jelenti azt, hogy szarok lennének. Ős-hardkórpanksláger-feldolgozások képezik a lemez gerincét: az eredetileg a Sham 69 által előadott két nóta (Borstal Breakout, Rip off) mellett akad Misfits (All Hell Breaks Loose), Hüsker Dü (Target) és The Last Resort (Working Class Kids) átgyúrás is. Utolsóként hallhatjuk a House of Pain feloszlása után totálisan érdektelenné vált, jelenleg a Limpbizkitben destruktív tevékenységet folytató lemezlovas, Dj Lethal remixét a Just Look Around című dalra. Természetesen hiphop-formában. Az ötlet kellően perverznek tűnik, de amilyen szar, unalmas, lapos nótát faragott belőle a dídzsébojtár, olyan jól is elsülhetett volna a dolog. A végletekig ismételt szaxofontéma és a háromésfélperces hossz csak az agyvíz felpumpálására alkalmas. Halálos úr lankadt faszt húzigál- amennyire pörgős, adrenalindús lemezt sikerült összerakni s ezzel némiképp egységes arculatot teremteni a sokszínű korongnak, annyira lohad alább a muzikális libidó 23 perc múltán. Rendelkezünk viszont azzal az előnnyel, hogy átugorva az utolsó nótát lelkiismeretfurdalás nélkül az elejére kapcsolhatunk. Az új lemez meg készül, várjuk figyelmesen.

7

haska

Arcana - Le Serpent Rouge
2005-02-10, (2004)
Erebus Odora
Sűrűsödnek az események a svéd Arcana körül. Peter Bjärgö 1994-ben alapított zenekara a tavalyi évben jelentetett meg egy demóverziókat, kiadatlan számokat tartalmazó tízéves jubileumi lemezt, s még ugyanabban az évben, két hónapja meg is jelent a legfrissebb anyag, Le Serpent Rouge (A Vörös Kígyó) címmel. Mindeközben pedig másik zenekara, a Sophia is kiadott tavaly egy lemezt. Ha pedig hozzávesszük, hogy a legfrissebb Arcana mű 100 példányszámban limitált, kézzel készült dobozos verziójában egy bónusz CD is lapul – amit csak a száz, a megrendelési listára még idejében feliratkozó szerencsés kaparinthat meg –, akkor ez máris négy lemezanyag (ráadásul különféle LP és CD verziókban), ami azért egy éven belül igen szép teljesítmény.

Az új lemez gyökeres váltást jelez az Arcana életműben, olyannyira, hogy én még a névváltoztatáson sem csodálkoztam volna. Egyrészt – szakítva a Cold Meat Industry (CMI) kiadóval – ez Peter saját cégénél, az Erebus Odora-nál jelenik meg. Megszilárdult a felállás is, két férfi (a civil életben könyvkötő P. B. mellett a Sophia-ban is játszó – mellesleg szakácsként dolgozó – Stefan Eriksson) és két női zenész (Ann-Mari Thim és Peter felesége, Ia Bjärgö) alkotja most már a zenekart. A hétköznapi rajongók számára azonban természetesen a zenei váltás a legszembetűnőbb. Az Arcana-t eddig nagyon egyszerűen be lehetett kategorizálni, mint romantikus, középkori (ám cseppet sem vidám) zenét játszó társaság, szép énekkel és varázslatos zenével. A lemezek igazából nem hoztak sok újdonságot, kiszámíthatóan követték a már a legelső hivatalos megjelenésen („…and even the wolves hid their teeth” c. CMI válogatáson a „The Song of Mourning” c. szerzemény az akkor készülő első lemezről) – általam is – megismert zenei elemeket. Ehhez képes a „Le Serpent Rouge” lemezzel teljesen új irányba fordult a zenekar.

A középkor, mint időbeli merítési bázis megmaradt, ám az Arcana most az arab világ néhány évszázaddal ezelőtti hangulatából merít. Szerelmes-romantikus-spleenes-lovagváras helyett most sivatagi-szultános-hastáncosnős-filmzenés muzsikát kapunk. Régi rajongóként az első hallgatáskor erőteljesen lefelé görbült a szám. Rögtön rávágtam, hogy ez egy az egyben Rajna, meg Dead Can Dance. Aztán második-harmadik hallgatásra először a DCD hatás tűnt el, negyedik-ötödikre pedig a francia Rajna neve is feledésbe merült. Ami maradt, az a filmzenei hatás, amit a legfrissebb interjúkban a zenekar tagjai sem titkolnak (miért is tennék?). Ezt erősíti, hogy a kilenc szerzemény között nem mindig van szünet; a lemez egy szűk háromnegyed órás közel-keleti utazás az arab világ hőskorába. A számokról nincs is értelme külön írni…


Peter Bjärgö és a többiek maguk játszanak a korhű hangszereken, mint pl. a fúvós örmény duduk, a különféle tamtam- és csörgődobok és pengetősök. Előtérben mindvégig ezek a tradicionális zeneszerszámok vannak, a különböző mesterséges sampler aláfestések és kórusok a hangulatért és a háttér megadásáért felelnek. Az összhatás pedig van olyan jó, hogy már most kíváncsian várom a következő anyagot.

(Megjegyzés: A pontszámban fél pontot ér Peter Bjärgö nyilatkozata, amiben sajnálatát fejezi ki, hogy a kis tárhely miatt a honlapjukra nem tudták mp3-ban felrakni az egész lemezt…)

9 pont

VD

Aura Noir - The Merciless
2005-02-03, (2004)
Tyrant Syndicate
Az ismert norvég black metal zenészekből (Aggressor, Apollyon, Blasphemer) még a 90-es évek közepén verbuválódott Aura Noir azon úgynevezett retro-thrash zenekarok közé tartozik, melyek célja a 80-as évek hangulatának felélesztése annak minden kliséjével együtt. Egyfajta szubkulturális ínyencség tehát perverzeknek.

Mindjárt az első hangoknál megérthetjük miért használtam a perverz szót: a dob olyan tompán puffog, hogy a korai Destruction klasszikusok elsőre, és/vagy kívülállók számára totálisan élvezhetetlen megszólalása jut eszembe róla. Az Aura Noir korábbi albumai azért jóval korszerűbb hangzással bírtak ennél, pedig azoknál sem a Meshuggah lekörözése volt a céljuk. Ezzel azonban, akárcsak a régi klasszikusoknál, meg lehet barátkozni, már ha valaki ehhez érez kedvet. Az erő ugyanis megvan benne, csak árnyaltan; ahogy a black metal zenekarok egy része visszatér a kásás sűrű hangzásokhoz, úgy az Aura Noir egy ódivatú megszólalás mögé rejti el a primitív, gyilkos ösztönöket, amelyek minden eddiginél közönségesebb és vulgárisabb riffek formájában manifesztálódnak.

Konkrétan nem egész 28 perc a lemez, épp elég is belőle, a színvonal többé-kevésbé egységes, bár a Hell’s Fire és a Condor egyaránt kiemelkedik. Van némi Carnivore-os üvöltözés (Black Metal Jaw) is, amúgy pedig Apollyon kegyetlen, egyértelműen nem kategorizálható, fröcskölő vokálja remekül illik a zenéhez. Hibás (pösze) kiejtése viszont megint csak a Destructiont idézi.


A Tyrant Syndicate kiadó főnökének, Fenriznek az állításával, miszerint ez volna az eddig legerősebb Aura Noir album, semmiképp nem tudok egyetérteni, a Black Thrash Attacket igazából meg sem közelíti, de azért megvannak a maga erényei.

7.5/10

a’ ördög

http://www.on.to/internet-damnation

Blut aus Nord - The Work Which Transforms God
2005-02-01, 2003, Adipocere Records

Mit tehet egy erős csapat, amely minden valószínűség szerint viszolyog a mai szintér mentalitásától, felismerve az ellentmondásokat az underground berkein belül? Kiad egy kiváló lemezt.



Az „arcok nélküli” francia Blut aus Nord-ot a hagyományos mértékrendszer felhasználásával osztályozni nem érdemes. Aki a black metal-t brutális, vastag darálásként, féktelen krákogásként definiálja, biztosan fintorogni fog.

Fullasztó, bántó hangulattal, a szokottól teljesen eltérő riffeléssel és hangzásvilággal találkozhatunk. Akárha egy véget nem érő labirintusrendszerben bolyonganánk, ahol elmosódik az idő, nincs többé nappal, sem éjjel, igazi, föld alatti, dohszagú utazás. A témák szinte lüktetnek, akárha élnének, lélegeznének körülöttünk a falak. Nehéz érzékeltetni, de a klausztrofóbia és a monumentalitás egyszerre van jelen, mint mikor gyengén megvilágított barlangrendszerben sétálunk, ahol a szűk folyosókat, ijesztő termek és vermek követik.

A Blut aus Nord minden riffje pontosan kivehető, nem takarózik a sodrás köpenyébe, melyek ugyan felütik fejüket, de jellemzőnek mégsem nevezhetném. Az egyik leggyorsabb szerzemény az Axis, mely tempója ellenére bebizonyítja, hogy a sebesség nem szab határokat a kreatív játéknak. Minden egyes daluk példa az egyéniségre, a bonyolult ritmusú bontások, a váratlan disszonanciák megmozgatják a megdermedt bensőt, melyen már kevés mű hagy nyomot. Több helyen alig hallható jajveszékelésre kaphatjuk fel fejünket melyek néhol panaszos kórussá állnak össze, majd szintén szétfoszlanak a hangok kavalkádjában, amit kevéske, szerencsére spórolósan használt szintetizátor tesz még érzékletesebbé.

Az Inner Mental Cage és a záró Procession of the Dead Clowns számomra a jéghegy csúcsa. Egyszerűen bizarr, ízig-vérig előremutató, mégsem experimentális, stílusidegen amit hallunk, a szó szoros értelmében zenei eszközöket használva éri el a megdöbbentő élményt.

A csapatnak már elkészült „MoRT” munkacímet viselő legújabb albuma, ami ugyan még nem beszerezhető, de az eddig hallottak alapján izgatottan várom a friss élményeket, rémálmokat kísérő, baljóslatú, komor muzsikát várok el tőlük.

A lázadás ideje elmúlt, legalábbis nehezen felismerhető álöltözetbe burkolózott, védve a középszertől (szerencsére) majdhogynem megközelíthetetlenül. Manapság nagyon vékony a határ, ami a hatásosat a nevetségestől elválasztja, sok esetben csak a megfelelő környezetben, hangulatban érvényesül az eredeti szándék. A Blut aus Nord esetében elválik a vér a víztől és azokban is averziót generál, akik valami érthetetlen okból össze tudják egyeztetni a rajongást a zeneszeretettel. Kő a lelkükre!

9.5/10

rtp

Elend - Sunwar the Dead
2005-01-31, (2004)
Holy Records / Prophecy Productions
Nem tudom megmondani, hogy miért szeretem az Elend zenéjét. Már nem is emlékszem, hogyan ismerkedtem meg talán a második lemezükkel és azóta is figyelemmel kísérem a munkásságukat. A nagyzenekari háttér, a teátrális stílus, a gyakran káoszba hajló zenefolyam egyenként mind eltántorítanának a muzsikától. Ezek kiegészülve azonban a hihetetlenül változatos női és férfi énekekkel, háttérvokálokkal, valami egészen egyedi és magával ragadó hangulatot kölcsönöznek a zenének.


A zeneszerző és hangszeres multitalentum francia Iskandar Hasnawi és osztrák Renaud Tschirner által 1993-ban alapított Elend 1993 és 1998 között egy három lemezből álló trilógiát jelentetett meg „Officium Tenebrarum” összefoglaló címen. Az angol, francia, latin és héber (!) nyelvű szövegek a római katolikus liturgiából merítenek (részletesebb történet és szövegmagyarázat francia, angol és német nyelven itt

található). A profizmus a témaválasztás és az azt alátámasztó szöveg és – nyers, erőszakos, mégis fennkölt – zene egységében tökéletesen megmutatkozott már a korai időktől fogva.

Az elmúlt évek során további állandó tagokkal (2 szoprán énekesnő, egy hegedűs és egy billentyűs-programozó) bővült Elend a trilógia 1998-as befejező albuma után csak 2003-ban jelentkezett új nagylemezzel. A „Winds Devouring Men” egy következő, ötlemezes sorozat első tagját jelenteti. Míg az az anyag összességében nyugis, kellemes hallgatnivaló volt, addig a tavalyi második rész a „Sunwar the Dead” maga a zenei kiszámíthatatlanság. Az újdonság kedvéért francia, angol, német és görög nyelvű – gyakran görög klasszikusokat idéző – szövegekben most görög mitológiai utalások kapják a főszerepet, a zene pedig félelmetes, harsány, komplex és fenyegető mindvégig. A töménységet fokozza, hogy az albumon egy ötvenfős nagyzenekar és női kórus is szerepet kapott, emellett különböző indusztriális zajok is gyakran jelennek meg. Nincs pihenés, nincs megnyugvás. Egész végig az lehet a hallgató érzése, hogy ha egy-két percre le is lassul az áradó folyóhoz hasonlóan hömpölygő zene, az mind csak erőgyűjtés a következő kitöréshez. Bő ötven perc után csak az utolsó tétel, a Threnos simítja el a felborzolt idegeket, ám a szomorkásan csodás női kórus mögül itt is előtűnik a fenyegető vonósok hangja.

Nem szívesen kötnék fogadást arra, hogy mit hoz majd a következő lemez… És ez így van jól!

8,5/10

VD

Manikin Faint - Homegrown Seedless
2005-01-25, (2004)
szerzői kiadás
A kenderofil Manikin Faint neve valószínűleg ismeretlenül cseng a fülekben. Ezen különösképp nem is csodálkozhat az embergyereke, hiszen egy friss formációval van dolgunk. Meg aztán nem sűrűn koptatják a deszkákat a rokkultúra gócpontjait képező élőzenés összejöveteleken. A Manikin Faint a Nepenthe nevű formáció utódzenekarának mondható, de a tagcserék és a váltás zenei téren új arculatot eredményezett. 2003-ban egy Demot vettek fel (x1), aztán egy EP-t (Green is not Your Enemy). És aztán tavaly megint felvettek megint egy EP-t (a Citysound Stúdóban), ötszámosat. Ügyesokos, pont erről olvasol.

Induló zenekarok esetében gyakran szokás, hogy a kritikus (cipész) egy befutott (nagylábú) banda kipróbált lábbelijét húzza rá a recenziója tárgyát képező alakulat lábfejére. A cipő hiába is passzol- jobb esetben egy idő után kinövi a zenekar, szorítani fog, elnyűvődik, alkalmatlanná, kényelmetlenné válik számukra. A Manikin Faint esetében ezért letennék a cipészkedésről. Második EP-jük magában hordozza az elsőt jellemző zenei atmoszférát, amitől (és Endru erőteljes hangjától) azonnal felismerhetővé válik a délies ízű súlyosságok és a pihentetőbb pillanatok kölcsönhatásaiból születő Manikin Faint zenéje. Az összehasonlítgatásoktól mint mondtam eltekintenék, egyrészt az egyedi hangvétel miatt, másrészt mert. A zene egyébként eredeti értelemben vett progresszív rokk experimentális, műfajidegen vonásokkal. A műfajidegen jelzőt kéretik pozitívumként elkönyvelni. Kedves kielégíthetetlen kíváncsiságú olvasó, ezek után nincs is más dolgod, mint letölteni az alant elérhető két dalt, melyek a lemez talán legsikerültebbjei.

7

haska

Ater Tenebrae - Eternal Eclipse EP
2005-01-24, (2004)
Öt purista black metal tétel, 13 és fél percben. A Witchcraft kritikában

beharangozott Ater Tenebrae most bemutatkozott, bár ezt nem verték igazán nagydobra, így az "aki nem olvas Stygian Shadowst, pusztuljon" elven működő zenekar lemezéről én is majdnem lecsúsztam.

Igazából valahol jogos ez a nyersen antiszociális magatartás, csak ne rajtam csattanna az ostor. Mert ez a zene sajnos kell nekem. Igen, az elődnél is sokkal vadabb, hangzásilag már az Ildjarn felé közeledő kislemez továbbra is tartalmazza azt, ami a Witchcraft Carpathian Firejét olyan ellenállhatatlanná tette volt, itt van az a tűz, az a bizonyos sötét energia, ami a black metal leglényege. Csak éppenséggel még nekróbb, még primitívebb, még karcosabb, mondjuk az is biztos, hogy ezzel együtt sem eredetibb. Konkrétan az Under a Funeral Moon című Darkthrone alapvetést jelölhették meg kiindulásai pontként, viszont a már groteszk módon széttorzított hangszerek egészségesebb és profibb (céltudatosabb) keverés végeredményeként még annál is gyilkosabb összhatást biztosítanak. Ki kell emelnem Khrul dobost, megvan benne is az a kreativitás, ami miatt Fenriz játéka minden egyszerűsége ellenére jó.

Képtelenség egy képzeletbeli vitában - melyben az újítás szükségszerűségét bizonygatók állnak szemben ennek a retro világnak a fejüket seggükbe dugó képviselőivel - további érveket sorolni utóbbiak védelmében. Mert az Eternal Eclipse magáért beszél, ez a Reakció zenei megtestesülése, az ösztönösség végső győzelme az ész felett. Ha ezt valaki átérzi, akkor elég meghallgatni, ha pedig nem, akkor úgyis mindegy.

9/10

a�ördög

http://atertenebrae.uw.hu

Gwen Stefani - Love, Angel, Music, Baby
2005-01-23, (2004)
Interscope Records
Nem hittem volna, hogy 2004 egyik legjobb lemezét a No Doubtból ismerős Gwen Stefani teszi le az asztalra, és mégis. Fent nevezett banda egy szűk évtizedig megélt a basszusgitáros és Gwen zátonyra futott kapcsolatának dalba foglalásából, konkrétan a Don’t Speak címü búsongóról van szó, mely poptörténeti szempontból is mérföldkőnek számít, hiszen ominózus klipjének hatására énekesnők százai vágták sarokba cipellőjüket, a mezítlábas éneklés keserves évei következtek. Visszatérve a No Doubthoz, a kezdeti „pop-punkos” hangvétel után, dalaik egyre eklektikusabbá váltak, és miután jobbak nem lettek ettől sem, 2003-ban egy válogatás megjelentetése után végleg beadták a kulcsot. Személy szerint nem sirattam meg őket, hiszen szinte bizos volt, hogy Gwen Stefaniról hallunk még.


A lemezt beharangozó, a visszatérés viszontagságait tárgyaló, ráadásul mindezt némi iróniával megfejelő ’’What You Waiting For’’ a tavalyi év legnagyobb slágere. A rövid, érzelgős, zongorás bevezető után hosszú combok fonódnak arcunk köré és ezzel az objektív kritikának lőttek. A sodró lendületű dalban minden megtalálható, ami kell, pofonegyszerű, mégis hatásos. Éppen annyi a cukormáz, hogy az nem fekszi meg a gyomrot, ellenben azonnal fülbe ragad. Ráadásul sikerült mindezt egy remek klippel megtámogatni, megnyugodhatunk, Gwen még mindig szexi, ugri-bugri és szőke. A Madonna hatás tagadhatatlan persze, vizuálisan is égyértelmű a hasonlóság, valamint a dalokon is érezhető, főleg a korai idők Madonna slágereinek hatása. Ezenkívül a japán pop is rányomta bélyegét a lemezre, a szélsőségesen kedves tingli-tangli remekül egyesül a nyugati pop-kultúra megszokott elemeivel.

Bár a LAMB-et Stefani szólólemezeként könyveljük el, a háttérben természetesen profi stáb munkálkodik. Több stúdióban dolgoztak, több producerrel, a végeredmény mégis egységes. Sokakban talán éppen ez a túlzott kimódoltság kelthet ellenérzéseket, engem nem zavart, sőt, sikerült kifejezetten jól megtervezni az egész produkció arculatát, persze érezhető, hogy sokszor nem őszinte, sokszor sekélyes, de valahol épp ez a feladata. Hazudik. Elhiteti veled, hogy most jó, mikor nem is. Ráadásul Gwen eszköztárából nem hiányzik az irónia, sőt, az öniróniától sem riad vissza. Leginkább ez különbözteti meg napjaink tucatprodukcióitól.

A dalok közül kiemelhetném a veszettül vágtázó shuffle ütemre épülő ’’Bubble Pop Electric’’-et, mint a lemez legütősebbikét, de töltelék számot nem is tudok mondani. Vannak kevésbé jól sikerültek, de még azokat is a kellemes jelzővel illetném. A leginkább korai Madonnára hajazó ’’Luxurious’’ és ’’Serious’’ egyszerre könnyed és fülledten erotikus, magától a pop nagyasszonyától is régen hallhattunk már ilyet. Feszesebb ritmusú, hiphop-osabb dalokat is találni, a klipesített, Dr. Dre által producerelt ’’Rich Girl’’-ben Eve rappel egy jóízűt. Hasonló stílusú a ’’Hollaback Girl’’ is, amit jópofa Queen utalással spékelnek. A ’’Long Way to Go’’-ban pedig Andre 3000 (Outkast) hallatja a hangját, gondolom ezzel is növelve a befutási együtthatót.

Persze mindez nem működne Gwen Stefani nélkül, aki kedvesen szélesre tárja kezeit, lábait...Egyszerűen nem lehet nem szeretni.

10

ktibi

gwen stefani

Sear Bliss - Glory and Perdition
2005-01-17, (2004)
Red Stream
A Sear Bliss igazán jó példa arra, hogy mennyire relatívak a vélemények; velük kapcsolatban végképp nincsen a többség, vagy legalábbis egy viszonylagosan egységes nagyobb csoport által képviselt általános attitűd a zenekar irányában. Magyarul: ahányan ismerik a Sear Blisst, annyiféle dolgot mondanak róluk. Vannak, akik szerint teljesítményük egységesen magas színvonalú, mások a "régenjobbvoltkiveszettbelőlevalami" formát próbálják rájuk húzni, szerintem viszont a legutóbbi Forsaken Symphony az igazi ász, ekkor sikerült mind a korábban gyakran nem eléggé izgalmas dalokat, mind a korábban mindig problémás hangzást úgy igazán telibe találni. A kérdés tehát a következő volt: lehet-e überelni a mesterművet, vagy ha nem ez a cél, akkor merrefelé lehet elindulni?

Az első szembeszökő változás a hangzásban ért, és mi tagadás, számomra nem annyira pozitív: a megszólalás makulátlanul tiszta, tökéletesre polírozott. Kifejezetten jól állt a zenekarnak a Forsaken Symphony kásás-zúzós necro gitársoundja, a Sear Bliss zenéje mindig is hangulatfestő, ábrándozó jellegű volt, ennek érdekében nem szerencsés nyílt lapokkal, átlátható hangzással dolgozni. Szerencsére azonban a zene is idomult a hangzás változásához, azért mondom így, és nem fordítva, mert előbbi változásának mértéke nem közelíti meg a hangzásét: rövidebbek a dalok, velősebb megfogalmazás, meglepő módon egészen thrashes témák is felbukkannak (erre a Two Worlds Collide a legjobb példa).

Több helyről hallottam a Dimmu Borgir nevét a Glory and Perditionnal kapcsolatban, tény, hogy így odafigyelve erre, nekem is feltűnnek hasonlóságok a norvég sztárzenekar utóbbi két lemezével, azonban messze nem olyan rossz a helyzet. A gitárriffek, bár valóban gyakran átadják hangulatformáló szerepüket a billentyűs illetve fúvós hangszereknek, soha nem silányulnak az ének/billentyű/dob centrikus zene zakatoló ritmusalapjává, márpedig a Dimmuval ez az egyik legnagyobb probléma. Másfelől legalább ennyire fontos, hogy itt maga a hangulat sem az a műanyag, amerikaifilmzenés-hatásvadászós-rémisztgetős.

Vannak elektronikus elemek is, a nyitódalban például; nem túl szembeötlő, bizarr, de mégis ideillő fortyogó puttyogás, a dobot kiegészítendő. Vendégszerepel a lemezen Csihar Attila, aki az utóbbi időben rengeteg zenekarnál bukkan fel, köztük vannak egészen meglepőek (pl. Sunn O))) ), valamint olyanok is, ahol inkább nem kellett volna (Finnugor). Persze itt nincs gond a zene minőségével, legfeljebb azzal, hogy Attila és Nagy András énekes-basszeros orgánuma meglehetősen rokon egymáséval, így csak az extrémebb hangfekvésben válik nyilvánvalóvá, hogy melyik hang kié, az alap morgó károgás hasonló.


Az ezúttal nem Kris Verwimp, hanem Tari József szokatlan, és annál nagyszerűbb borítójával ellátott Glory and Perdtion mindössze 38 perces, az átkötésekkel együtt 10 dal közül legfeljebb az idő dönti majd el, hogy melyiket lehet kiemelni.

Egy kicsit csalódás ez a lemez, bár az elődöt nehéz lett volna a maga műfajában felülmúlni, és jól tették, hogy egy kicsit más irányba léptek, az elmozdulás mikéntje lehetett volna átgondoltabb. A lényeg azonban, hogy a színvonal megmaradt, a többi meg már voltaképp részletkérdés, egyéni nyűgök és hajlamok kérdése.

8/10

a’ ördög

Forest Silence - The Eternal Winter
2005-01-16, 2001
Bár jócskán megkésve készült el ez az ismertető, de az értékéből azóta semmit nem vesztett Forest Silence legutóbbi kiadványa mellett bűn lett volna szó nélkül elmennem, jobb alkalmat viszont nem is találhattam volna a bemutatóra. A szombathelyi Winter szólómunkássága nem meglepő módon a már védjegynek számító téli világ szinte tökéletes zenei aláfestése, akár ha a The Third Winter vagy a Winter Circle anyagokról beszélünk, melyek az évszaknak megfelelő jeges, fagyos hangulatú ambient muzsikát rejtettek. Kevés azonban ez az egyszerű megállapítás ahhoz a szinte kézzel fogható élményhez képest, amit valójában Winter nyújt, minden pillanatában kifejező művekről van szó, melyek hűvös víziói megbízható vezetőnek mutatkoznak a legtöbb ember által gyűlölt téli évszakban. A téma bármennyire is parlagon hever, ezekbe a nyugodt harmóniákba öltöztetni még talán senkinek sem sikerült. Nyugodt, mert hallgatva a zenét a makulátlan szépség sziluettjei sejlenek fel, magabiztos és érinthetetlen.


A The Eternal Winter a következő lépés, nem szakít az eddigi tradíciókkal, viszont az elektromos gitár, és a dobok használata miatt már egy, az előzőre építkező, mégis más stílus. Black metalról van szó. Ami eddig hideg, csípős volt, az ebben az esetben embertelenül zorddá változott. Talán megbocsájthatatlan az összehasonlítás, de a feminim jegyek erős maszkulin karakterré váltak. A lágy hangokat egyszerű, markáns, zord gitárjáték teszi kíméletlenül dermesztővé. Orkánként süvít a kezdés, kitölti a körülöttünk lévő teret, az eddig visszhangzó, majdhogynem üres, egyhangú fehér csillogó tájat rosszindulatú fellegek kavarják fel.

A 2. tétel folytatja a megkezdett utat, itt már néhány lélegzetvételnyi ideig körbepillanthatunk, hogy érzékelhessük végtelenségét, nagyszerűségét és magányát a felkavart vidéknek. Kietlen, embertől távol álló, reménytelen fagysivatag. Néhol a Satyricon első lemezét idézik a tételek hangulatban és zenei megoldásokban. A tempó ritkán változik, akkor sem dupláznak, a hatás nem a szélsőséges hangszerhasználatban keresendő. Winter orgánuma irigylésre méltóan jellegzetes, hiteles, csak a legjobbak szólalnak meg így.

Igen, többes számban beszéltem, ez alkalommal Winter-nek régi harcostársa, Nagy András volt a jobbkeze, aki a gitár feljátszásáért felelt.

A 3. és egyben befejező szám a régi munkák mellé helyezhető, a farkasok vonyításától és a kedélyvilág hőfokától eltekintve békességet, megnyugvást sugároz. A konga, az akusztikus és basszusgitár használata maradéktalanul illeszkedik a koncepcióhoz és az eszményi lezáráshoz.

Az anyag kiválósága a mély és tiszta érzések puritán, görcsmentes előadásában keresendő.

10/10

rtp

Bridge to Solace - Kingdom of the Dead
2005-01-12, (2004)
Let It Burn
A Newborn-tagokból (is) verbuválódott Bridge to Solace még 2000-ben alakult, Joy’s Pride néven. Újszülötték 2002 októberében adták búcsúkoncertjüket, az utódzenekar rá egy hónapra csapott először nyilvánosan a húrok közé. Kuttner Tamásnak, a banda dobosának ötlete nyomán felvették a Bridge to Solace nevet, koncerteztek és koncerteztek, aztán koncerteznek és koncerteznek (legközelebb ehó 15-én a Cataracttal). A Newborn örököseiként viszonylag könnyű dolguk van ezügyben, Jakab Zoli kiabátor hangversenyszervező ellenturista-irodája

révén mégúgy. A szekér halad, a debütálás sikeres volt (Of Bitterness and Hope, 2003), a zenekar mögött kiadó áll, a nagy neveket is felvonultató Let It Burn Re-korc.

Jelen kiadvány egy EP, öt számmal. Az első rögtön egy intro (Enter the Gates of the Living Dead), deszmetál-hullás hangzású címe egy Bridge to Solace lemezen kissé groteszk módon hat. A jó másfél percig nyújtott szintinyomkodós nótában vendégszerepel egy énekesnő, aki első de nem utolsó ízben terrorizál minket a bő negyedórás játékidő folyamán. A legutóbb megjelent ehhez fogható borzalmat (igaz, oóózós néni nélkül) Varg Vikernes (gy.k. Burzum) követte el, mikor hasonló hangszínre beállított gépzongorájára ráfeküdt a börtönben, majd ezt mint kuriózumot némi mitológikus körítéssel tálalva adta ki (Daudi Baldrs).

A második számtól fellélegezhetünk, hiszen a zenekar ismerős arca köszön vissza ránk, az a "fászt multimelodik hardkór", amit az előző lemezen is hallhattunk. A hármas Kingdom of the Dead végén ismét hallható némi áriázás, ami egyrészt abszolút jellegtelen, másrészt nincs túl sok keresnivalója a dalban. Négyesnóta, aztán újfent, obligát kedvrontás címén, jön az ötödik- a zenekar egy régebbi, ofbitörneszendhópos, amúgy remek számát (Will You Rewrite History with Me) dolgozta át, varietas delectat, némi Tarja Turjamen-féle énektanárhátszőr-borzongató vokalizálással fellocsolva.

A Kingdom of the Deadért rajongani tudnék, ha sikerült volna tisztességgel beilleszteni a zenébe a nem hardkór jellegű részeket (Az In the Woodsnak ugyan más stílusban, de szerencsésebben összejött a dolog). Ha eltekintek ezektől a borzalmas, szkippelésre ingerlő részektől, akkor csak elismeréssel tudok szólni a Bridge to Solace-ról. A lemez dalai kellően feszesek, élvezetesek, nemzetközi viszonylatban is bátran megállják a helyüket. Az elhibázott kísérletezésről viszont nem tudok megfeledkezni, ezért a végeredmény csak nyolc pötyi.

8

haska

Wackor - METhAnoLid
2005-01-06, (2004)
Holosonic Music
Nagyon sok ünnepelt kortárs modern metal bandánál érzem azt, hogy az ezer kilométer per órás, ezer tonnás darálás kiszámítottan és üresen hat végeredményben, annak ellenére, hogy minden korábbinál erősebb hangzásokkal, és dallamosabb énektémákkal szerelik fel őket. Persze nyilvánvaló, hogy ez a műfaj nem a szellemi, spirituális töltésről szól, ellenkezőleg, erőteljesen anyagi jellegű zenei forma, de azért ebben is lehet maradandót és izgalmasat alkotni.

Wackorékat korábban sem lehetett klisésnek vagy ötlettelennek nevezni, már amikor pár évvel ezelőtt az Elmecsere című demó-epével találkoztam, akkor is feltűnt, hogy ez valami más, és szerencsére most sem álltak be a fenti sorba. Nincsen semmi felesleges keménykedés, keménység az viszont van, egy izmos, de könnyed és karcsú harcművészhez tudnám zenéjüket hasonlítani, hatalmas lendület, dinamika és erő van benne, nem a puszta súlyával próbálja a hallgatókat összeroppantani. A trió felállású zenekarnak sikerült egy olyan hangzást kreálni, melyben a basszusgitár és a gitár bár szorosan egymás mellett vannak, mégis tisztán szétválaszthatóak és egyenként vaskosak. Tökéletes, akárcsak a dobsound, a hangszerek és az ének teljesen kitöltik a teret. Tíz évvel ezelőtt ki mert volna egy ilyen szinten megdörrenő magyar albumról álmodni?

A másik fontos tényező a változatosság. Ennek a kérdésnek a jelentőségével nyilvánvalóan a banda is tisztában lehetett, mert mindent megtettek annak érdekében, hogy végig izgalmas legyen a lemez. Mindent kihoztak az old-school-szakáll (lásd még: Steve Von Till) miatt „Télapó” becenévre hallgató Miki érces hangjából, ahol kellett, több sávot használtak, máshol amolyan sámánszerű torokhangon énekel, (amely, egy kedves ismerősöm szavaival élve olyan, mintha „belekapaszkodtak volna két oldalról a szájába egy-egy ujjal”) ráadásul, mintegy kontrasztként, Slayercsabi dobos is megszólal helyenként. A Judgement in My Illusions című számban pedig Agnes Vanilla énekesnő is vendégszerepel, és így abban három élesen eltérő hangszín formálja meg az amúgy is rendkívül ötletes dallamot. Ha már belemásztam a dalokba, muszáj megemlítenem a nyitó Khemotox Bloodpaint-et, amely azzal együtt igazi sláger, hogy a lemez legbrutálisabb dala, kiválóan van felépítve, újfent remek énekdallamokkal, melyek tökéletesen illeszkednek feszes, húzós gitártémákra. Melyekben nagyon erős Static-X (ha Static-X, akkor Prong is, persze) hatás érezhető. Nem tetszik viszont Jinxted Obscene Evolver végén hallható csordavokál röhögésbe fulladása, nem mintha nem lenne szabad nevetni (nem szabad), de úgy a 29. hallgatás környékén már komolyan irritálni kezdett.

Összefoglalva: már azon a bizonyos Elmecserén is megvolt a zenekarnak a saját egyéni arculata, és most már nem is csak egyéni, hanem kifejezetten élvezetes is, amit művelnek. Ilyen, modernebb jellegű durva metalból utoljára a Sepultura és a Machine Head 90-es évek közepi munkássága volt ekkora hatással rám, úgyhogy a 2004. év egyik legpozitívabb és legmeglepőbb meglepetését a MeThAnoLid okozta.

www.wackor.hu

9/10

a’ ördög

Isten Háta Mögött - Rosenkreutz kémiai menyegzője
2004-12-28, (2004)
Sz.k.
Én azon szerencsések közé tartozom, akik már hosszabb ideje követhetik az IHM pályafutását, és igazából nem ért meglepetésként a hosszú-hosszú ideig készülődő aztán még hosszabb ideig kiadódó (a borítón 2004-2010 van megjelölve kiadási dátumként) korong minősége. Ugyanis már a többé-kevésbé amatőr megszólalású demók (több is volt, de viszonylag könnyebben a Letekert szeméj alatt a világ..., és a Le a fejjel! címűek szerezhetők be) is tartalmazták azt, amitől az IHM zseniális: az éneklés mellett gitározó, fő dalszerző Palika markáns, fülbemászó dallamai, frappáns, nem szájbarágós szövegei, egyszerre zúzós és fogós riffek, üdítően szellemes dalszerkezetek.

isten háta mögött

Mindezek a jellegzetességek most is megvannak, szövegek továbbra is hozzák az eltéveszthetetlen IHM-ízt, azonban valami mégiscsak megváltozott, nagyon. Az új dalok szövegei, dallamai csak keringenek az ember agyában, látszólag értelmetlenül, aztán olykor hirtelen az ember rádermed a megoldásra, ami, noha abban az adott pillanatban kétségbevonhatatlanul nyilvánvaló értelem volt, szertefoszlik.

Határozottan úgy érzem, hogy komolyabb, és ezzel egyidejűleg keserűbb lett az IHM, a játékosság háttérbe szorult. A Mária dala, mely egy esetleges kliphez kiváló választás lehetne, pontosan rávilágít a lemez általam vélt problémájára. Legfőképpen itt van jelen az a frappáns, játékos jelleg, amitől a demók olyan jók voltak, pl. amikor hirtelen bár-jazz szerűségbe vált a zenekar, és az egyik refrént erre az alapra helyezik át. Az ilyen váratlan, de mégis fogós megmozdulásokat hiányolom. És bár minden hallgatás alkalmával fedezek fel benne új dolgokat, és cseppet sem találom unalmasnak a lemezt, valahogy nem érzek annyira kedvet ahhoz, hogy újra és újra meghallgassam, ahogy tettem azt a sok szempontból primitívebb demók esetében. Hozzáteszem, olyan, egyszerre fülbemászó, de megunhatatlan és mindeközben még mondanivalóval is rendelkező dalokat senki mástól nem hallottam, azóta sem.

Lehet persze, hogy mindezen felvetések a kritizálási kényszeremből fakadnak, tudja fene. Eleinte például nem tudtam megbarátkozni a Másodlagos Rendezőelv toolos ritmizálásával, sőt idegesített, erőltetettnek találtam, aztán koncerten meg pont ez a dal jött be a legjobban. Tehát kétségtelen, hogy több hallgatást, odafigyelést igényelnek az új számok, de ha valaki ezt megadja nekik, akkor cserébe mindegyiktől fog kapni is valamit. Más kérdés, hogy ezt az odafigyelést nem a hallgatónak kéne felajánlania, hanem a lemeznek kéne követelnie.

isten háta mögött

Két nagyon fontos elemet meg kell még említeni az IHM kapcsán, egyrészt azt, hogy évtizedeken keresztül sújtotta egy átok a magyar rockzenét, a rossz hangzás, olyan kivételes tehetségeket taszítva örök sikertelenségbe, mint a Slogan, vagy a Leukémia. Az elmúlt 3-4 évben ez a jelenség a technika fejlődésének köszönhetően visszaszorult, azonban még manapság is ritkaságszámba megy, ha ilyen, minden szempontból tökéletesen elkészített album, mint amilyet most az Isten Háta Mögött csinált, lát napvilágot e tájakon. Nincs az a kortárs külföldi sztárzenekar, amellyel szemben ne állná meg a sarat.

Másfelől a koncertekről is muszáj beszélni, az IHM rengeteget játszik élőben, teljesítményük meglehetősen ingadózó, a négy alkalomból, amikor láttam őket, kétszer lenyűgöztek, egyszer hidegen hagytak, egyszer pedig idegesítettek. Még így is jó arány, érdemes próbálkozni.

És még egy harmadik, csak látszólag nem ennyire fontos tényező; a műfaj berkeiben megszokottól iszonyatosan távol álló lemezborító-design nagyon kellemes, az ilyen cd-ket jólesik kézbe venni, nézegetni, birtokolni.

Összességében szerintem ez egy túlérlelt alapmű. Hiányzik belőle az az arrogancia és arcbamászó nyersesség, ami igazán ellenállhatatlanná tehetné, ugyanakkor semmilyen kézzel fogható hibája nincs. Tetszeni is biztos fog azoknak, akiknek tetszenie kell, hozzáteszem, nekem is tetszik. Mindenesetre azért szeretnék az IHM-től egy, a demók legjobb dalait tartalmazó, ilyen minőségben felvett válogatásalbumot.

9/10

a’ ördög

[size=1">a képeket Vinszent készítette[/size">

Blind Myself - Worst-Case Scenario
2004-12-26, (2004)
Edge Records
Mindenképp örvendetesnek tartom, hogy léteznek egyáltalán olyan bandák kis hazánkban, mint a Blind Myself. Évek óta becsülettel szolgálják lemezről lemezre gyarapodó, immár népesnek mondható rajongótáborukat. Kitartásuk, elhivatottságuk jó példával szolgál a többi zenész, zenekar számára is. Az extrém muzsikák kedvelőinek sok öröme telhetett Heaven’t című lemezükben, vagy az azt megelőző Horrified by the Sun EP-ben, engem azonban a harmadik kiadványuk (Product of Our Imagination) fogott meg először igazán. Nyers, kaotikus megszólalás, egyedi hangvétel, sajátos atmoszféra, és nem utolsósorban színvonalas zene jellemezte azt a korongot. Egy ilyen sikerült lemez után nem csoda, hogy kíváncsian vártam Tóth Gergőék új anyagát, és azt, hogy egyáltalán merre lép tovább a zenekar.

A Product óta a banda tagsága részben kicserélődött- Gerry, az amerikai dobos srác kiszállt, hogy több időt szentelhessen a családjának, így a bőröket ismét Ivánfi Dániel püföli. A gitáros Molnár Gábor is elhagyta a zenekart, helyére a Newbornt és a Dawncore-t megjárt, jelenleg a The Idoruban is játszó Szalkai Tibor érkezett. A dalok többségét Tóth Gergő (ének) és Kolozsi Péter (basszusgitár) jegyzi, de a zeneszerzési munkálatokból már Tibi is kivette a részét. Az anyagot újfent a HSB-ben rögzítették Hidasi Barna segédletével.

Mikor először pörgött a Worst-Case Scenario a hifimben, teljesen elkedvetlenített az egész. Nem tetszett, többszöri hallgatás ellenére sem- azonban mindig adtam neki még egy esélyt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a címadó dal taktusait kopogom ujjaimmal az íróasztalon- néhány újabb próbálkozás után sikerült teljesen befogadnom a lemezt. Pár nap alatt a Worst-Case Scenario hangjai, dallamai sikeresen, kivakarhatatlanul befészkelték magukat hallójárataimba. Így aztán nem is hagyhattam ki a Sportszigetes bulijukat sem- a szemerkélő eső és a teknika ördöge ellenére is jó hangulatú koncertet kerekítettek.

Úgy érzem ez a lemez mindenképp sokkal emészthetetlenebb, komplexebb, mint a megelőző volt. A Product első hallásra maradéktalanul elnyerte a tetszésemet- sok ember számára mégis annak befogadása ment nehezebben. Ennek ellenére remek dallamok, pozitív értelemben vett slágerek jellemzik a Worst- Case Scenariot. A cím maga Gerrytől, a régi dobostól származik. A lemez koncepciójával párhuzamban készült el a külcsín- ez Totik Zolinak köszönhetően hasonlóan színvonalasra sikeredett, mint a belbecs. A bookletben repülőkkel, repüléssel összefüggésbe hozható képek találhatóak, illetve kis képek arról a lapról, amely a flugcojgokon a biztonsági utasításokat tartalmazza- azaz mit kell tenned vészhelyzetben, a legrosszab eshetőségben.

Rögtön az első One Dayben hallható némi dallamos vokál Gergőtől, a lemez többi dalára viszont kevés kivétellel a tőle megszokott üvöltözős ének jellemző- természetesen suttogással, egyéb finomságokkal fűszerezve. Nem meglepő módon a dalszövegek helyes angolsággal íródtak, a durva énekhang ellenére is érthetőek, jól artikuláltak. A megszokott nóták sorából három esetben lóg ki a lóláb- a lemezen találhatunk két átvezetőt, illetve egy hosszabb, "Phantoms of the Past" címre keresztelt szerzeményt, amely struktúrájában abszolut eltér a többi daltól. Mindent összevetve jó kis lemez ez, ennek ellenére érlelni kell, mint a megvásárlás után csak hetekkel, szarszagúan fogyasztandó kamambersajtot.

8

haska

Korog - Korog
2004-12-24, (2004)
Nail/HMP

Kint most Korog lemez új. Ezt írja a Korog.hu. Na, csakhogy végre, tenném hozzá én. Öt hosszú év telt el az Álmodj makkal megjelenése óta, utána remixek, Simon Gábor el, helyette Csihar Attila, néha koncertek, négy dal (Live in studio). Most a Hammer döntött a kiadás mellett, tán így vezekelve az éves rendszerességgel a világra szabadított Ossian lemezek miatt.

A szaksajtó értetlenkedésének köszönhetően a Koroggal kapcsolatban élnek bizonyos tévképzetek, miszerint zenéjük rendkívül bonyolult, nehezen értelmezhető, emészthetetlen. Ezzel sajnos sikerült méginkább leszűkíteni a zenekar iránt érdeklődők körét, ami nem jó, ellenben rossz. Pedig az Álmodj makkal nemes egyszerűséggel a hazai rocktörténelem egyik legfontosabb és legjobb lemeze. Ez a képzeletbeli és sajnos nyúlfarknyi lista újabb címmel bővül.

                       

Simon távozásának, Csihar csatlakozásának valamint az elmúlt pár évnek természetesen hallható nyoma van, változott a zene, de a tipikus Korog hangulat szerencsére maradt. Már a Live in studio dalai (ezek helyet kaptak a nagylemezen is) jelezték az új irányt, szellősebb, rakenrollosabb témák születtek most, bár a Korog azelőtt sem a témahalmozásról, a direkt komplexitásról szólt. Náluk nem éreztem soha a másoknál oly gyakran tetten érhető bonyolultságra, vagy ami még rosszabb, a bonyolultság látszatára való törekvést, amit a legtöbb esetben a jó dalok hiányának palástolására használnak orvul. Itt azonban nincs hiány jó dalokból, az 50 perces lemez nem fullad unalomba.

Csihar sokszínű extrém vokális megnyilvánulásai még szélsőségesebbé tették a zenét, a gyomorból feltörő bugyborékolás éppúgy eszköztárának része, mint a velőtrázó sikolyok, beteg suttogások. A Lukács Dávid és Sebestény Balázs alkotta ritmusszekció játéka páratlan, szószerint, azonban a gyakran használt tört ütemek is teljes természetességgel gördülnek. Van egy olyan érzésem, mintha az egészet élőben vették volna fel, a hangzás is meglehetősen élő, nincs agyonpolírozva, abszolút illik a lemez hangulatához. A rövid dobintróval indító ”Worshiping of Current” már ismerős lehet a demóról, persze itt jobban megdörren Keszei Krisztián és Ágoston Péter gitárja, úgy ahogy kell, azonban mindenképpen pozitívum, hogy nem kizárólag kő metal riffeket hoznak, mint korábban azt említettem, egyfajta laza, rakenroll hangulat járja át a lemez egészét. Könnyed slágerektől azért nem kell tartanunk, bár a ”Balance” kórusát, ha ahhoz támad kedvünk, akár együtt zenghetjük Csiharral. A dalszövegek angolul íródtak, szövegkönyv hiányában ezek mélyebb elemzésébe nem mennék most bele.

Szeretném azt hinni, hogy ez a lemez komoly támogatást kap a kiadó részéről, érdemes lenne külföldön is próbálkozni, egyrészt, mert igazán remek maga a zenei anyag, abszolút megállja a helyét a nemzetközi színtéren, másrészt Csihar kultikus státusza, neve mindenképpen nagy előny. Viszont az, hogy ismét ő a Mayhem énekese újabb kérdéseket vet fel. Vajon marad e a Korogban, avagy ismét új énekes jön? Remélhetőleg nem kell újabb öt évet várni a válaszokra.

10

ktibi

          

korog  

Scivias - stong-pa-nyid
2004-12-22, (2004)
Eis & Licht

Négy év után új anyaggal jelentkezett a Scivias. A zenekart 1992-ben Rády Sándor hívta életre „személyes megvalósítási útként”. Már ez a három idézőjeles szó is utal rá, hogy a Sciviastól erőteljes ideológiai háttérrel megtámogatott zenét kapunk. Nyugodtan mondhatnánk ugyanakkor (bármennyire is nem helyénvaló ez a felvetés itt), hogy a céltudatossággal párosuló minőség a zenekar esetében a mennyiség „rovására” megy. Igaz ez az évente csak néhány (hazai és külföldi) koncertre, a kiadott lemezekre és az egyéb, hírértékű megjelenésekre egyaránt. 

A most, mindössze 500 példányban megjelent 12’-es bakelitlemezt megelőzően egyetlen nagylemez jelent meg Scivias név alatt. A 2000-es „…And you will fear death not” azonban rögtön a neofolk stílus elitmezőnyébe helyezte a zenekart, nemzetközi szinten is. Ezt bizonyítja az elmúlt évtizedben közel tucatnyi megjelenés különféle válogatás és tribute lemezeken. A debütalbumon a japán császárság történelmi és kulturális dicsőségét vették alapul a zenéhez, ami pedig a többi neofolk lemezhez viszonyítva messze kitűnt változatosságával és az egységesen magas színvonallal.

A mostani, kétszámos, mintegy 33 perces albumra a színvonal megmaradt, ám különösebben változatosnak nem nevezhető az anyag, hiszen egy szellemidézési rituálét mutat be zenei eszközökkel. Adott tehát most is egy markáns téma, s ennek megfelelően változott a zenei stílus is, s erre a lemezre inkább az ambient-ritual címkét lehetne felragasztani (ha muszáj lenne). Az első, negyedórás szám sötét hangulatú, monoton aláfestő zajjal indít, amire Rády Sándor mondja a (magyar nyelvű) rövid, kántáló szöveget, mely Milarepa, tibeti jógi „A Vörös Kőékszer Völgye” című történetéből származik. A szintetizátor alapra ütemes dobolás érkezik, majd egyéb samplerzajokkal dúsul fel a zene. Élesebb váltást a 6. perc hoz; innentől, a szám végéig másvilági, hangulatos, elnyújtott, a végére már-már meditatív zajfolyam biztosítja az alapot. Ez az első negyedóra a démonok és ártó szellemek kihívását mutatja be, s a zene ennek megfelelően bátor nyugalmat sugall.

A feszültség a második szám elején fokozódik. Szinte érezni lehet, ahogy sokasodnak körülöttünk az ártó lények. A rituális dobolás mögött, a háttérben félelmetes, feszültséggel teli zajfolyam hömpölyög. A démonok és szellemek megérkeztek, s a „mesélő” maradásra kéri őket, hogy eldönthessék, „ki játszik jobban”. Tibeti nyelvű kántálás következik, hihetetlen feszültséget sugárzó háttér-effektekkel és zörejekkel. Ám a kitörés egyelőre elmarad. Az majd csak lassan hömpölyögve érkezik a szám legvégére, hosszú percekig tartó, két hangszerrel előadott, fokozódó dobolás képében. Az ártó lények most szégyenben maradtak, nem teljesítették küldetésüket. Talán majd az egészen biztosan ugyanilyen szinten minőségi következő nagylemezen…

9/10

VD

Gire - Nádak, erek
2004-12-21, (2004)
sz.k.
A demo a Nádak, Erek című saját dalt, (melyet a honlapon található info és az új klip tanúsága szerint egy piroshajú szépség: Sarkadi Judit énekelt fel), és egy Sepultura feldolgozást (Propaganda) tartalmaz, mindezt 12 és fél percben.


Meggyőződésem, hogy ilyen hangulatú muzsikát más ország fia nem tudna kreálni, olyan ízek keverednek a zenébe, ami pontosan lefesti ezt a közép-európai érzésvilágot, de nem a hétköznapok szembeötlő eseményeiről és képeiről van itt szó. A zenék túlnyomó többsége teljesen idegen világokba kalauzol, felfedezésre váró utakból, érthetetlen szimbólumokból és együttállásokból gyúrva. A Gire zenéje viszont akár a hipnotizáló pszichiáter vezető hangja emlékeket idéz. Magától értetődően saját, az otthonunkhoz kötődő emlékeket, jelentéktelennek tűnő, de feledhetetlen relikviákat, tán mikor a gyermek először a napba néz, vagy sétál a csillagok alatt egy különös éjjel, egy nevetés a hátunk mögül, egy mosolygó szempár, vagy ahogy a szél port kavar. Fókuszált vakító fény, lassuló mozdulat és gyorsuló gondolat, egy kiindulópont, mely az idő minden tartományába irányt mutat, egyszerre egy hideg és napsütötte januári reggel, vagy egy vöröslő, búzamezőkre vetülő nyári alkony. A pillanatok fontosságát ragadja meg, benne a nyugodt örömöt és a békés szomorúságot, logika nélküli értelmet ad, hogy gyűjtsük a jelentőségteljes másodpercek ereklyéit egy ismeretlen cél megvalósulása érdekében. Ez a 9 perces Nádak, Erek dal számomra, és, hogy Kátai Tamás (szintetizátor, líra) számára mi, figyelve a szövegre talán szintén kiderül.

Kónya Zoltán gitáros is kitesz magáért, bizonyos megszólalásbeli javítanivalókon kívül nem hagy kívánnivalót maga után játéka, pláne nem ötletesség terén. Megtalálja a vékony egyensúlyt a keménység és a szálló hangulatok közt, igéző, néhol dark-os témák váltakoznak a feszes riffeléssel. Hermann Balázs basszusa szintén hozzátesz az összképhez, főleg a lendülethez, sokat dob a ritmusszekción, amiért egyébként dobgép felel.

A Gire-nek jót tesz a pszichedelikus vonal, tetszetősebb, mint a korábbi munkák. Kifejezőbb, könnyebben asszimilálódnak a folk-os dallamok és szövegek, már ha jobb híján megengedhetem magamnak ezt a nem túl pontos jelzőt.

A feldolgozásdal új köntösbe öltözteti az eredetit, a hc érzület minimális, korrekt megoldás, bár eléggé elkülönül a saját szerzeménytől. Érdemes meghallgatni, ahogy Kátai saját stílusában adja elő a szólórészt.

A Gire minden hangzóanyaga és többek között az új video kiváló minőségben letölthető itt, (www.gire.hu

) ahol megcsodálhatjuk a külcsínt, és vágyat érezhetünk arra, hogy mindezt fizikai manifesztációjában is kezünkben tarthassuk.


9.5/10

rtp

Zeena Parkins & Ikue Mori - Phantom Orchard
2004-12-15, (2004)
Mego
Zeena Parkins és Ikue Mori több lemezen szerepeltek már együtt, duóként azonban most debütálnak. Kapcsolódási pontként, ami pályájukat illeti, meg kell említenem a new yorki avantgárd zenei mozgalmat, azon belül is a Tzadik

kiadót, ahol mindketten lemezeket jelentettek meg valamint számos ottani művésszel kollaboráltak. A Phantom Orchardot mégis a Mego

adta ki, aggodalomra azonban semmi ok, hiszen az osztrákok is rengeteg nagyszerű kiadvánnyal jelentkeztek az elmúlt években (Fennesz, Merzbow, Pita...), így megörvendeztetvén a kísérleti zenék kedvelőit.


Most pár keresetlen szó a két hölgy eddigi munkásságáról. A tokiói születésű Ikue Mori 1977-ben költözött New Yorkba, ahol dobosként alapítója volt a DNA nevű no wave bandának, majd a 80-as évek közepén figyelme egyre inkább a dobgépek és az elektronika felé irányult. Azóta 6 lemeze jelent meg saját neve alatt, emellett temérdek különböző felállású projekt albumának felvételén közreműködött, olyan neves zenészek társaságában mint John Zorn, Marc Ribot, vagy Mike Patton. 2001-es Labyrinth című munkáját már teljes egészében egy laptop segítségével rögzítette, nincs ez másként a Phantom Orchard esetében sem.

Zeena Parkins akusztikus és elektromos hárfán játszik, utóbbi hangszernek, valamint a szokatlan játéktechnikáknak, eszközöknek köztudatba emelése is az ő nevéhez köthető. Akárcsak Mori, Parkins is vendégszerepelt jópár lemezen, komponált zenét modern táncelőadásokhoz és feltűnt többek közt Jim O’Rourke, Björk és Yoko Ono oldalán.

A Jezebellel induló utazás kellemesnek ígérkezik, a simogató hárfahangok és Mori háttérben tobzódó digitális textúrái csodásan összefonódnak, a disszonancia egyébként sem jellemző az anyag egészére (de igen, de igen), sőt a „relaxációs”, avagy „meditatív” jelzőkkel való dobálódzás is elnézhető, még ha ezek nem is fedik teljesen a valóságot. Jóval több ez egy lótuszülésben végighallgatható, majd elfeledhető bő negyven percnél. Rétegzett, gondosan megkomponált, mikroszkópikus hangokból felépített mű, két önálló stílussal és elképzelésekkel rendelkező nő jutalomjátéka. Fontosnak tartom kiemelni az alkotók nemét, bár nem vagyok híve az ilyen jellegű megkülönböztetésnek, most mégis, mivel valószínűleg ezeket a hangokat, így, csakis női kezek szőhetik egymáshoz.

Parkins hárfája mellett különböző billentyűs hangszereket is megszólaltat, ezzel is tovább gazdagítva az amúgy sem sivár összképet. Személyes kedvencem a "Ghostlake", melynek Mori „harangjátéka“ keleties ízt kölcsönöz, majd a dalvégi hosszas, kimért hömpölygés valóban egy misztikus tóparti sétát idéz. A "Contraband" című tétel más időpontban és körülmények közt került rögzítésre, ezért kissé elüt a többi szerzeménytől, nem annyira sokdimenziós, ellenben zajosabb és impovizatívabb azoknál. A záró "Blue Noon" pedig maga az éjszaka, az éjszaka zajos csendje és magánya.

Esszenciális lemez a Phantom Orchard, Ikue Mori és Zeena Parkins tehetségének, eddig szerzett tapasztalataiknak összeolvadása. Mesteri egyensúlyozás szerkesztettség és improvizáció közt, védőháló nélkül, szabadon alkotva.

10

ktibi


ikue mori

zeena parkins

mego

M8l8th - By the Wing of Black
2004-12-14, (2004)
Stellar Winter

A művészeti alkotások és a létrehozóik által képviselt ideológiák szétválasztásának problémája sem manapság merült fel először a történelem során. Több szempontból is illik ide Richard Wagner példája, ki mint tudjuk, fanatikus antiszemita és német nacionalista volt (a szó sovén, negatív értelmében), mégis, muzsikáját hallgatva melyik komolyzene kedvelőnek jutna eszébe széttörni lemezeit? A művészet szikrája úgy tűnik, önkényesen választja ki a lelkeket, melyekben lángra lobbantja a szunnyadó ösztönöket, felolvasztja a merev gondolatokat. És olykor, amilyen váratlanul jött, olyan nyomtalanul távozik, kiégve, üresen hagyva az alkotó koponyáját.

M8l8th - Ahol mi vagyunk, ott nincs helye másnakAz orosz M8l8th, ahogy az  nevéből sejthető, a nemzetiszocialista eszmék lelkes képviselője, muzsikájuk pedig black metal. Aki kedveli a minőségi black metalt, sok esetben találkozhatott már náci (NSBM) zenekarokkal, Kelet(ebb)- Európában a műfaj ugyanis szinte teljes egészében rendelkezik ezzel a mérgező töltettel. Az NSBM zenekarokban többnyire közös vonás a törekvés egyfajta romantikus történelmi hangulatra, melynek eszközeként gyakran próbatermi jellegűen nyers hangzásokkal dolgoznak. A M8l8th ezzel szemben nem igazán próbálkozik ilyesmivel, a megszólalás, ha nem is tiszta és pláne nem konvencionális, azért nyilvánvalóan professzionális. Legalábbis az album első, 8 dalból álló felére mindenképp igaz ez, utána úgy tűnik, hogy egy demófelvételt raktak a cd-re, albumnyi hosszúságúra egészítve ki ezzel a lemezt. A 8 dal ráadásul igazából csak 7, az intro egy Hitler szónoklat, ami nem is annyira furcsa módon nem passzol ide. Ugyanis, bár sok (nem náci) black metal zenekarnál jól működött hangulatfokozó eszközként, de a M8l8th melankolikus, keserű, és olykor magasztosan dallamos (ráadásul finoman oroszos ízű) zenéjéhez a diktátor dölyfös német rikácsolása nehezen kapcsolódik. De hiba lenne ebbe belemenni, a lényeg: a zenében testet öltő fájdalom. Akárhogyan is magyarázzák meg vagy félre az alkotók önnön érzéseik forrását, az elkeseredésbe taszító üresség, a határozott vonalak és jövőkép nélküli létezés kínja nagyon is valóságos, a (modernkori?) létezés alaphelyzete. Sikerült ezt az érzést olyan markáns és egyben esszenciálisan tiszta, csavarok nélküli formába önteniük, hogy megkerülhetetlenné válik ez a lemez.

Hitlert egy igazi felvezető tétel (By the Fallen Leaves) követi, egy olyan dallammal, ami nagyon sokat mond, mégsem teljesedik ki, a feszültség csak a következő dalban tör ki, és majd csak az album első fejezetét záró címadó tételben tér vissza a By the Fallen Leaves melódiája, immáron befejezetten, a teljesség érzetével, megdöbbentően hatásosan. Sok mindennek elébe vágtam, pedig komoly dolgok történnek közben is. Fontos felismerés például, hogy a zenekar tartózkodik a hagyományos sikálások alkalmazásától, a zúzós részeket is sok váltással képzelik el, de úgy, hogy ezzel nem törik szét a zenét sem. A Sólstafir juthat a magazinunk hasábjain ismerős olvasó eszébe, nem csak az ordibálós ének miatt (ami nem mellékesen orosz nyelvű), hanem a változatos , élvezetes dobtémák miatt is. Apropó dobtémák, többen is kifogásolták a dob, főleg a pergő megszólalását, szerintem nincs vele semmi gond, bár lehet, hogy túlságosan edzettek a füleim. A cintányérok viszont tényleg hangosak, nem árt, ha audio-technikai lehetőségeink szerint kiemeljük a közép tartományokat. A lemez legvadabb tétele a Scum, középrészében egyszer csak megáll a zene, ortodox kórusének csendül fel, amit viszont az énekes hisztérikus kacagása szakít agresszíven félbe, majd folytatódik a zúzás. Ezek után sajnos becsúszik még egy Hitler-beszéd, szerencsére ezúttal rövidebb, cserébe viszont nem lehet ugratni. Kár érte.

Ami a lemez másik felét illeti: a demófelvételek teljesen élvezhető megszólalásúak, négy dal is ismétlődik a korábban hallottak közül, azonban eléggé sokban különböznek a végleges változatoktól, nem feleslegesek tehát. A Sons of Russland meg érthetetlen, hogy miért nem készült el stúdió-változatban, (már ha igaz az elméletem a stúdió/demó felvételekről) hiszen az egyik legkiválóbb mind közül.

Megunhatatlan lemez a By the Wings of Black, az összességében 50 perces hossz szinte pillanatok alatt száll el, és mivel manapság pont ilyesmi érezhető annyira ritkán a nagy lemezáradatban. A tartalmi jelentőség pedig még nagyobb: hogy merész példát hozzak, a Joy Divisionban volt érezhető hasonló kompromisszumentesség, de ott a világgal szembeni kispolgári egyezkedési hajlandóság hiánya a létezés ellen fordult, itt viszont a világ ellen. Götterdämmerung.

9.5/10

a’ ördög

myspace.com/m8l8tx (nemhivatalos)

Otep - House of Secrets
2004-12-09, (2004)
Capitol Records
Második Otep nagylemez- tűnni sötét, gonosz, lenni unalmas, érezni dezsavű.

Az Otep egy fiatal banda, első kiadványuk a Jihad EP mindössze három éves. Viszonylag hamar sikerült befurakodniuk az OzzFestre, amelyen való részvétel minden populáris metalbanda álma (állítólag szakmai elismerést is jelent a meghívás, de ezt azért ne vegyük túl komolyan), az utazó rokkcirkusz 2001-es válogatás-cédéjén pedig szerepeltek egy nótával. Jelen cikk rosszmájú, szőrösszívű szerzője, akinek már az óvodában is pöfeteggomba volt a jele, azon diszk kapcsán figyelt fel a zenekarra. Illetve vett tudomást arról, hogy ilyen is létezik, maradjunk ennyiben.

Merthogy a banda legtöbb száma közepes vagy szar. Már a Coal Chamber is pofátlan módon nyúlta a Kornt, de az Otep igyekszik ezen is túltenni. Van itt még Slipknot, egykilenced részben ugyanúgy, mint utánérzésileg. A vokalista kislány (ő a zenekar filozófusa és lelke), talán ezzel próbálják feldobni tucatzenéjüket, de srácok, ma már ez sem meglepő vagy extrém az Arch Enemyk, Walls of Jerichok, Undyingok világában. Én hülye, ezek után mégis próbát tettem a House of Secretsszel, ami magában nem is lenne probléma, de rá kellett jönnöm, hogy életemből értékes háromnegyedórát pazaroltam el.

Egy feleslegesen hosszú introval (Requiem) kezdődik a lemez, amiben nyögnek, szenvednek és igyekeznek rendkívül baljósak lenni. Rossz ómen ez sajnos, a vérizzadós bevezetőket általában halvány lemez követi. Rögtön másodikként jön a korong klipes dala, slágere, a Warhead, ami kiről másról szólna, mint az újfent aktuális Sátánról, aki elnökmaszkot, ócska vigyort és öltönyt felhúzva osztja kiválasztott népének az igét. Mr. Warhead természetesen nem is lehet más, mint Bozót W. György, az Egyesült Államok elnöke. Meg kell állapítanunk, hogy Bozót W. György kétségkívül fontos inspiráló tényező a mai könnyűzenei életben, egyébként pedig. A maradék köbö 40 percről nem tudok érdemben szólni, ezért legyen elég ez a pár szó: izzadtságszag, unalom, rétestészta-effektus, kényszeredett, divatos nyöszörgés és Joey Jordison. A bohóctörpe, vagy ha úgy tetszik törpebohóc a lemez hat számában szerepel, és izgalmasan dobol, de ezt amúgyis tudtuk már. A House of Secrets legkellemesebb kétésfél perce a címadó nóta elején található, amolyan pop-betétdal. Az énekeskislány szenvedése sokat ront az összképen- ha Jonathan Davist zsenge kisfiú korában csak a faterja kurogatta és ennyire szenved, el sem merem képzelni, hogy ezen a lánykán hányan mentek végig a keletitől a nyugati partig és vissza.

Hogyha a lemezcímet magára az albumra húzzuk rá, a House of Secrets-t felfoghatjuk egy igénnyel kivitelezett, ám semmiféle különlegességgel, titokzatossággal nem bíró sorháznak, amilyet sokezrével találhatunk Los Angeles utcáin. Álljon itt a hivatalos oldal biográfiájának néhány kiragadott mondata: "Think Slayer. Think Korn. Think Slipknot." Nem én mondtam.

5

haska

NFD - No Love Lost
2004-12-07, 2004
Jungle Records
1. A Fields Of The Nephilim az eddigi idők legjobb gothic-dark-rock zenekara. (volt)

2. A Fields Of The Nephilim-nek több utódzenekara (Rubicon, Last Rites, Saints of Eden, Nefilim) jött létre a régi tagok ilyen-olyan próbálkozásai során, de csak részben tudták kielégíteni a keletkezett hiányt (szándékosan nem űrt mondtam)

3. A Carl McCoy eredeti énekes által újra használt Fields Of The Nephilim sem tett még le olyat az asztalra, ami némi bizakodáson kívül többet nyújtana.

A Noise For Destruction azaz NFD is egy újabb trónkövetelő, Peter White, Simon Rippin és Tony Pettitt alapítók neve már ismerős lehet. Nem kezdenék bele felesleges fejtegetésekbe, figyeljünk mit is tártak elénk.

Az első nagylemez a No Love Lost jobbára jó dalokat tartalmaz, ami csak azért is kevés, mivel az ezt megelőző 3 számos Break The Silence ep zseniális volt. Stílusában ugyan semmi váratlant nem kaptunk, viszont azok a dalok amellett, hogy visszaidézték a heroikus korszak felemelő hangulatát, egytől egyig gyöngyszemek voltak, nem a múlt visszhangjaiból építkező próbálkozások. Szóval, ha már ajánlanom kell, én inkább az ep-re szavazok.

A No Love Lost viszont erősen hasonlít a legutóbb kiadott FOTN anyaghoz (lásd pl. a Stronger c. szám), és néhol a Nefilim riffelősebb világát hozza, bár nem akkora vehemenciával.

Van Intro, de nem kéne. A nyitó Blackened egy jó dal, és jó hallgatni, Peter White énekes/gitáros hangja egy az egyben McCoy, sőt néhol még mélyebb tartományokat is hoz. Az Awaken ugyanezen sajátosságokkal bír, nincs is mit feszegetni rajta.

A Hold on to the Life viszont egy kisé unalmas darab, melyet ipari hatásokkal próbálnak feldobni, de attól még lehetne hatásosabb a gitártéma. Fokozódik, fokozódik, feszültség, feszültség, de ilyet és ehhez hasonlókat már hallottunk tengernyit, ráadásul egyszer csak véget ér, és valami nagyon hiányzik.

A Turbine tetszik. A klasszikus Preacher Man-re hajaz a kezdeti dobolás, de amikor bevetik a pedál duplázását, és megtoldják egy okos rakenroll dallammal, bizony fülig ér a szám.

A Darkness Falls a modern technológiát erőszakolja meg, jól is indul rá a gitár egészen a 45. másodpercig, ahonnan már (oh fájdalom) egy igen buta riffet hoznak. Néhol mentésképpen visszatér a kezdet, ami méltó a nagy elődhöz, szinte szárnyra kap a hangulat, elindít valami nagyszerű utazást, de gyakran letöri az említett bénázás. Így lesz a szépségből szörnyeteg, vagy fordítva, kinek hogy tetszik.


Mire a Lost Soul-hoz érek, zavarban vagyok, nem tudom, hogy mihez viszonyítsak, vagy egyáltalán megtegyem-e. Ami ebben a dalban található teljesen rendben van, a kivezető noise percei is eltaláltak, viszont szomorú, hogy alulmaradtak önmagukkal szemben, hogy a nagyszerű kezdést (az emlegetett ep) egy mindössze korrekt művel folytatták. Sőt, ha a Fields of the Nephilim örököseinek vallják magukat (ami nyilvánvaló) akkor már egészen más a mérce.

Semmi nem reménytelen, mindezektől eltekintve még bármi megtörténhet a jövőben. Érdekes mindössze, hogy annak idején amikor a Rubicon tevékenykedett, saját világukat nem feledve egy előremutató, kreatív muzsika jelentette a folytatást. Itt is erre lenne szükség, nem baj, ha elkötelezettek vagyunk, de mint tudjuk minden másolat az eredeti karikatúrája csupán, nem lehet komolyan venni, sőt a múlt értékeit is csorbíthatja.

Ez volt a mai evangélium! Amen!

rtp

7/10

Atreyu - The Curse
2004-12-03, (2004)
Victory Records
Akinek volt gyerekszobája, bizonyára olvasta Michael Ende Végtelen Történet című örökbecsű alkotását. A mű főszereplője, Atráskó, angolszász nevén Atreyu a bivalybaszta prériről most zenél nekünk jól. És öten van.

Az emo zenében (is) fontos, hogy az érzelmi túlfűtöttség sose csapjon át érzelgősségbe- a muzsikusok esetleges ballépései nyomán a Romantica tv csatorna csapnivaló közép- és dél-amerikai sorozatainak bensőséges képsorai vizualizálódhatnak a kérges szívű hallgatók elméjében s a nyálverés nem utolsó sorban a produkció hitelességének csökkenését okozhatja, okozza.

Az Atreyu rendkívül ügyesen egyensúlyoz ezen a borotvaélen, hatásosan adagolja, fokozza a melódiák formájában megnyilvánuló érzelmeket. Nem túlzottan innovatív a csapat, ám a már kipróbált, bevált zenei panelekből olyan bombasztikus elegyet fabrikált, amire csak kevesen képesek.

A ketyegés a zenekar háza táján már évekkel ezelőtt megkezdődött, de az Atreyu bombája most robbant igazán nagyot. A 2002-es Suicide Notes and Butterfly Kisses című teljes hosszúságú debütlemez után ez a második hosszabb lélegzetű alkotásuk. Általánosságban igaz, hogy rengeteg banda nem képes első produkciójánál nagyobb dobásra, ám ezúttal kivételt kell tennünk. A The Curse sokkal színesebb és minden tekintetben izgalmasabb az őt megelőző lemeznél. A zenekar ereje főként a melodikus gitár- és énekrészekben rejlik, Alex Varkatzas változatos módon használja a hangját, őrült üvöltözései nem egyszer nagyívű refrénekbe csapnak át; a szólókban, dallamos témákban nem kevés skandináv íz érezhető.

A 43 perces játékidő hosszúnak tűnhet, ennek ellenére a lemez mégsem fárasztó vagy unalmas. A (The) Curse velejét igazából a slágerek adják- nevesítek: Bleeding Mascara, You Eclipsed by Me, The Crimson. Számomra ezek a lemez kimagasló pontjai, de mindenki megtalálhatja saját kedvencét, kedvenceit. Semmi meglepőt, újszerűt nem nyújt az új Atreyu korong, emellett mégis kellemes hallgatnivaló.

9

haska

Nightingale - Invisible
2004-11-29, (2004)
Black Mark Records
Szomorú kötelességemnek kell eleget tennem. Én, aki iszonyatosan viszolygok a legtöbb melodic metal, rock zenétől, sőt a progresszív jelzőkkel (bár hibásan) ellátott csapatok igen magas százalékától, a múltban mégis felfedeztem egy olyan kincset ebből a közegből, mely a tavalyi év meghatározó hatásai közt szerepelt. Dan Swanö családi vállalkozása (a testvére és ő maga a fő dalszerző) is kifutott a fazékból, remek elegy vesztette el legfőbb ízeit.

A The Breathing Shadow, a Closing Chronicles, az I és az Alive Again egy koncepció jegyében születtek, Dan viccelődött is legutóbbi lemez megjelenése után, hogy végre nem kötött világban kell alkotnia, és ez biztos könnyebb és felszabadultabb munkát eredményez.

Tudni való, hogy az egész Nightingale sztori 1995-ben még a dark/gothic irányzat (annak is a vállalható, arcpír és bohóckodás nélküli vállfaja) felől érkezett, és már a kezdet kezdete is olyan mélységében kavarta fel a bensőt, ami vetekedett a Fields of the Nephilim Elizium-ával. Tessék csak meghallgatni a Nightfall Overture című klasszikusnak számító darabjukat, és aki egy kicsit is fogékony a dallamos zenékre, pontosan tudni fogja, mire gondolok! A fejlődés és a progresszív elemek beszivárgása kiadványról kiadványra érezhető volt, az Alive Again pedig már minden dark elemtől mentesen tárulkozott elénk, de még magában hordozta azokat a magával ragadó érzelemdús dalokat, a vitathatatlan értékeket magában hordozó zenét, mely rájuk hatványozottan jellemző volt. Ugyanis a svéd Nightingale mellett minden más rokon stílusú banda árnyék volt csupán, igazi esszencia a „Csalogány” hozzájuk képest. Mert, hogy egy jó dallamot halljunk, vagy egy megkapó refrén másszon fülünkbe, nem kellett az unalom és erőlködés hangerdején keresztülgázolnunk.

Itt az Invisible, és amellett, hogy tele van jó dolgokkal, a felét ki kéne szórni a kukába. Egy alapos ollózás ugyan jót tenne, de hát az már nem lenne nagylemez. A legtöbb dologban ezért megy Dan Swanö az agyamra. Majd minden ígéretes zenéjét képes elrontani. A Nightingale-ben azért volt sok bizodalmam, mert úgy éreztem, hogy testvére, a gitárért is felelős Tom Nouga szava is sokat ér a csapaton belül, képes kordában tartani esztelenkedő öccsét.


Viszont tény, hogy Dan hangja egyszerűen felülmúlhatatlan, mellette elbújhat az összes visongó torokhuszár (Burce Dickinson azért még mindig ott van, még ha az Iron Maiden manapság egy kalap szart nem ér), ő adja a Nightingale fő vonzerejét, ahol valós tehetsége hiány vagy többletérzet nélkül valósulhatott meg… egészen idáig.

Lényeg a lényeg, amit most hallok, már több helyről ismerős, a melodic rocknak a túlzottan is jellemző ismérveit kezdik egyre szívfájdítóbban használni, az ellenállhatatlan témákat rögtön egy bántó szintetizátorfutammal, és/vagy felesleges betéttel fűzik tovább, az A Raincheck On My Demise erre szomorú példa. A címadó dal refrénjében túl sok a buta „ááááriázás” akárcsak a nyitó Still Alive-ban, a gitárverze is csapnivaló, másrészt viszont tele jó ötlettel, melyeket sikeresen hatástalanítanak.

Az Atlantis Rising ugyan egy Satriani nyúlással kezdődik, de sebaj, az egyik legtetszetősebb dal az egész Invisible-n, a banda 3. nagylemezét idézi hangulatában. Kellő helyen vannak a váltások, könnyed de mégis komolyan lehet venni, ilyenekre lenne szükség a jövőben is.

Tetszik a To the End is, a szintén nem műfajújító főtémájával, viszont rockdalnak kiváló.

Viszont a One of the Lonely Ones nem, amint a The Wake sem az aminek lennie kéne. Ez bizony már görcsölés, szinte felszabadítóan hat, mikor véget ér a track. Ami ezután következik, az elég vegyes, egyes nótákon belül a minőség rendkívül ingadozó, ami ha jobban belegondolunk, nagy baj.

Meg kell tanulni visszavenni, a béna témákat egyszerűen kiszórni, kicsit ösztönösebben nyomni az egészet, hadd ne én magyarázzam el ezt. Vérzik a szívem, utálok csalódni. Az osztályzatot az előző munkáik fényében is adtam, még mindig 10-szer többet hallgatom, mint például az új Mortiis-t.

6/10

rtp

Cast Aside - The Struggle
2004-11-23, (2004)
Deathwish
Egy lemaradást szeretnék behozni, mentségemre szóljon, hogy a Cast Aside lemezét csak a napokban fedeztem fel. Ettől függetlenül még a nyáron jelent meg.

A richmondi bandával kötött ismeretségem újnak mondható, bár eddig különösebb okot sem szolgáltattak arra, hogy akár én, akár a nagyközönség megismerje őket, hiszen ez az első "teljes hosszúságú" lemezük; az idézőjelek miértje a korong mindössze 21 perces játékidejében keresendő. A fanyalgásnak bizony helye van, be kell ismernünk, ez egy EP-nek is valóban kurva kevés, mégis ez a 21 perc ékesen bizonyítja a Cast Aside létjogosultságát.

Adott öt kigyúrt-kivarrt, tahó fiatalember, akik 2002 nyarán összeállnak bazseválni, majd rögzítenek egy hatszámos demot. A hatás nem sokat várat magára, a Malfunction Records rögvest lecsap rájuk, az ő gondozásukban jelenik meg egy hét incses lemezük, amin három új és három újra felvett demos szám szerepel. A The Struggle már a Deathwish Records gondozásában jelent meg, így a banda már egy komolyabb, kifejezetten hardkórral foglalkozó kiadó gondviselő szárnyai alá került.

A lemezborító nem túl bizalomgerjesztő, a papírra fröcskölt morgó-hörgő tigris igénytelen, fos belbecsre enged következtetni; tudom nehéz kérés, ennek ellenére egy kicsit azért mégis tegyük félre az előítéleteket és adjunk egy esélyt a lemeznek, nem fogjuk megbánni.

A Cast Aside zenéje leginkább a Terroréval rokonítható, ennek okát a közös zenei gyökerekben is kereshetjük. Hasonlóan arcbamászó, dühös hardkórral van dolgunk, a srácok pedig szemtelenül jók. A szemükre annyi vethető, hogy közel sem újszerűek, sőt, az egész lemez lényegében egy kliséhalmaz, ám mégis tetszetős formában, ízlésesen tálalják a produkciót. Bizony, lehet ezt így is.

A két perc körüli átlagos számhosszúság biztosítja a figyelem ébren tartását, emellett pedig a ritmusváltások is a helyükön vannak. Egységes, ütős, harapós lemez készült, azt hiszem több szót nem is érdemes fecsérelnem, beszéljen inkább helyettem (a) The Struggle.

8

haska

Bethlehem - Mein Weg
2004-11-23, (2004)
Red Stream
A Bethlehem az underground mélyebb, rejtettebb régióinak egyik izgalmas zenekara. Szélsőségesen durva black metalként skatulyázhatnám az első három nagylemezükön (egyéb kiadványaikba most nem mennék bele) hallható zenét, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy még a Marduknál is kitartóbban és unalmasabban daráltak, (sokan szeretik ugyanis a szélsőséges és a durva szavakat így értelmezni) hanem tényleg vad és őrült zenét csináltak. Éles kontrasztok, depresszív akkordbontogatós részek és hisztérikus kirobbanások jellemezték őket, valószínűleg ezen eszközök némelyikének megléte miatt, és fentebbi félreértések elkerülése végett nevezték magukat „dark metalnak”.

Ennek az iránynak egy Jürgen Bartsch basszusgitáros/zenekarvezető körül lezajlott teljes tagságcsere, és a dupla Schatten aus der Alexander Welt album vetett végett. A változás minden zenekar esetében elkerülhetetlen, és ha nem műfaji, akkor minőségbeli lesz a különbség. Ezzel nem is volna tehát gond, a black metaltól eltávolodott, Bartsch groteszk gyermekkori álomvilágában játszódó lemez több alkalommal is lúdbőrözős élményben részesített, noha hossza, és hangjáték („hörspiel”) elemei nem teszik egy igazi "hifiből kirobbanthatatlan" anyaggá.

Pont ezektől a befogadási nehézségeket okozó tényezőktől szabadult meg az új lemez, de a hatás mégsem eufórikus. Stílusilag követi elődjét a Mein Weg is, tehát a black metal helyére érkezett modern, tisztán megszólaló riffelés és a dallamos, képzett énekhang dominál. A gond az, hogy egyszerűen nem voltak képesek kellő mennyiségű igazán emlékezetes témát hozni. Már az előző lemeznél is feltűnt egy-két meglepő Type O Negative nyúlás, de akkor ez inkább valamiféle utalásnak tűnt, mintsem hiánypótló kényszermegoldásnak. Azt hiszem, ott a nagyszabású koncepció elterelhette a hallgató figyelmét az alapvető problémákról, de itt, ahol nincs paraván, ami mögé el lehetne bújni, elénk tárul pőre valóság. Lapos, elhúzott-nyúzott szenvelgések és a korábbi kisugárzás hiánya - ezek a Mein Weg legfőbb hibái. Vannak persze kiemelkedő mozzanatok, ahol kijön az ismerős Bethlehem íz, a Knochenkorn azzal az idegtépő, kaparászó zajjal például nagyon eltalált, és nincs is egyedül, de cserébe előfordulnak katasztrofálisan hatásvadász szörnyűségek is. A Felbel Fittich című szám például a Metallica – Nothing Else Mattersre épül, több szempontból is nagyon rossz húzás, az eredeti is elég csöpögős, Hetfield markáns éneke és (mára elveszett) dalszerzői zsenialitása menti meg az e-moll akkord (a gitáron létező legegyszerűbb hangzat) bontogatását, itt persze ezek hiányoznak. Amúgy az ének nem rossz, német nyelv ugyan nem a Rammstein találmánya, (hanem a Laibaché…) de az itt hallható alkalmazása azért legalábbis párhuzamokat mindenképp mutat a népszerű bandáéval. Főleg arra gondolok, hogy mindketten szándékosan kihasználják a nyelv sajátos szépségét (azok a bizonyos R-rek), és elvitathatatlan kifejezőerejét, a Bethlehem énekesének szélesebb hangterjedelme és tisztábban ható artikulációja viszont különbséget jelent. (Énektudását megvillantja a jelöletlen bónuszdal Frank Sinatra feldolgozásban (My Way) is, ami szerintem amúgy poénnak szar, ha pedig komolyan gondolják, akkor még rosszabb. Azért, mert valami váratlan és szokatlan, még nem biztos, hogy érdekes és jópofa is lesz.)


Ha valaki kicsit terrorizálta magát az utóbbi években az „alternatív” német zenei tévékkel, vagy német metal kiadók termékmintáival, akkor észreveheti, hogy az általam érzékelt változások egy olyan irányba mutatnak, melyek eléggé egybeesnek az általános trendekkel. Bartsch hiába védekezik gúnyosan azzal, hogy a rajongók nem képesek elfogadni, hogy elfordult a black metaltól, ez az egész nagyon úgy tűnik, legyen bár tudatos, vagy ösztönös, mint egy elmozdulás a főáramba. Nem eladásokról beszélek, nem arról, hogy ez anyagi célzattal történt, mert anyagilag nézve a Bethlehem nyilvánvalóan underground fog maradni, az ellentét nem underground és mainstream között feszül, hanem egyéniség és tucat között. Ez az egész főleg azért szomorú, mert Németországban a Bethlehem jelentette a kevés igazán egyéni banda egyikét.

7/10

a ’ ördög

Nattefrost - Blood & Vomit
2004-11-20, (2003)
Season of Mist

Nattefrost-ot nem érdemes bemutatnom magazinunk olvasóinak, a következő információkat elég tudnunk róla: Norvég, black metal-t játszik, annak is a stílus szigorú szabályaihoz való igazodását tartja szem előtt. Legalábbis szólómunkássága alapján mindenképpen.

A Blood & Vomit-on nem található billentyűs hangszer, tiszta énekhang, gitárszóló, gyakori tempóváltás és hasonló zenészbetegségek, nincs túlzó törekvés, viszont megtalálható az ellenszenv, a megvetés és az értetlenség indukálásának igénye.

A 40 perces kinyilatkoztatás nyerssége, obszcén és aberrált szövegvilága megnyugtatóan hat zavart lelkivilágunkra, miután az élet legtöbb területén játszott szerepeink kellemetlen gócokat és frusztrációkat generáltak bennük. Az olyan sorok, mint a „Whore - put your shoes on/Bitch - swallow my cum/Slut - suck me dry/Cunt - choke and die!!” vagy „Whores of Hell fell the whip/Sluts of Hell with bloodred lips/Leather and Latex I demand/Shut up bitch,I am in command!!!!” nem szorulnak bővebb magyarázatra, művészi értékük pedig a rímek használata miatt is kétségbevonhatatlan. Az esetleges kíváncsiskodók figyelmébe tudom ajánlani Nattefrost fejtegetéseit a női nemhez fűződő viszonyáról, amiből továbbá az is kiderül, hogy valójában nem minden tehetséges előadó seggfej.

A szado-mazo dolgok mellett a műfaj alappilléreit tartó pusztítós, sátánimádós, véráldozatos témák is fellelhetőek, az album egyik legjobb riffje is a Sanctum 666 című opusban található, ami végképpen meggyőz arról, hogy a nyers black metal-nak a szimfónikus idiótaságokat mellőzve is lehetnek felemelő pillanatai.

Nattefrost továbbá fingik, hugyozik, és ha kell, rókázik is, amiből azért kár messzemenő következtetéseket levonni, a művészi szabadság paramétereinek tágítását nem könyveljük el csupán a jó ízlés ellen elkövetett merényletnek. Ilyet is lehet. Az a szép az undergroundban, hogy ha nem hallgatod, akkor sem kell szégyenkezned a nagyvilág előtt.

A hangulat hőfoka nem sokat változik, sikerült jeges, goromba, és kellően vérlázító témákat, ha nem is géppuska sebességűeket kreálni, de egy gépkarabélyra azért köröket vernek. A basszusgitár „fület simogatóan” torzított, a dobok feszesek, az egész sound kerek, kitölt minden hangtartományt, mégis jólesően polírozatlan.

A Blood & Vomit figyelmes és megfelelő hangerőn való végighallgatása jóságos atyai pofonként farag újra egész embert belőlünk, rendelkezzünk annyi önkritikával, hogy szánunk rá időt!

9.5/10

rtp

A Perfect Circle - eMOTIVe
2004-11-19, (2004)
Virgin
Sok tekintetben meglepetés az új A Perfect Circle lemez. Mikor kézhez vettem, csak azért vakartam a fejem, mert viszonylag gyorsan jött ki a megelőző 13th Step után. A számcímek olvasgatása közben viszont az is feltűnt, hogy több név is ismerősen cseng. Rögtön a rövid Annihilation után az oly sokunk által szeretett/utált John Lennon nevével fémjelzett Imagine című hippihimnusz egy zeneileg/hangulatilag a szó szoros értelmében fel és átdolgozott darabja következik. Bizony. Az eMOTIVe a Maynard James Keenan néven ismeretes vokalista meghatározása szerint “a collection of songs about war, peace, love and greed”, mely dalcsokrot a banda a saját zenei arculata szerint formálta. Így már nem is olyan meglepő az idióta „písz-hippi” szimbólum a borítón.

Namármost mielőtt a kedves rockzenehallgatók tenyere viszketni kezdene, álljunk meg egy cikk erejéig és a több szempontból sznobizmusnak számító APC hallgatás erényes oldalának felé fordítsuk arra érdemes tekintetünket.

A kiválasztott dalok eredeti stílusa elég távol áll egymástól, ezen tételek „egy tökéletes körösítéséről” lenne szó, ami a banda ténykedése okán egy modern, industrial és alternative hatásokkal nyakon öntött rock-muzsikát jelent. A már említett Imagine azért lehet elsőre megtévesztő, mert a legtöbb dal a honi viszonyokban nem túlzottan ismerős, hacsak nem ismerője valaki az olyan előadóknak mint: Marvin Gaye, Devo, Joni Mitchell, Nick Lowe, Crucifix, Memphis Minnie. Az ismerősebb nevek továbbá a Black Flag és a Dephece Mode. Aki ezen művészekhez szeretné társítani a számcímeket az látogasson el a www.aperfectcircle.com

hivatalos honlapra ahova egyéb részinformációk is találhatóak.

A G n’R The Spagetti Incident-je ugrott be először, ami nem volt vállalhatatlan darab, de jobbára a széteső banda képét mutatta felénk, igazából az eMOTIVe előtt gyanakvással álltam, de utóbb arra az álláspontra jutottam, hogy bizonyára odaát annyira minden rendben megy a mostani terribilis zenepiaci állapotok között is, hogy van idejük a kemény munka mellett jólérezni magukat.

Akkor a zene: Nagyon elégedett vagyok. Bizonyos értelemben véve az APC tényleg egy új albumot készített, mivel sokszor még szerkezetében sem követik az eredetit, valamint olyan új dallamokat, hatásokat, hangulatokat, hangszereket is hozzátesznek, ami példaértékű lehet a többi, erre a nagy alázatot követelő ténykedésre vetemedő csapat számára. Igenis, ha már feldolgozás, ne engedjük az esetleges halottakat forogni a sírjában! Ez nem hangról-hangra való visszajátszást jelent, és talán kár is magyarázni, hogy mit…


Amit elmondhatok, hogy minden szép szó és sok pozitív érzés ellenére (Peace, Love and Understanding) rengeteg mínuszba hajló indulat is jellemzi a 45 percet (ami az eredeti dalokban is megtalálható volt ugyan, de itt zeneileg is komorabbra vették a figurát). A nyitó Annihilation invitálása remek kezdés, figyelemre „kényszeríti” a hallgatót, és az elkövetkező tételekre irányítja kíváncsiságunkat („It’s your choise!”). Az Imagine-ből sem „a nőmmel járkálok kéz a kézben a parkban” jön le, az Anathema – Pressure című dalához tudnám hasonlítani, ha mindenáron kapaszkodót szeretnék. Igazán tradicionális értelemben vett húzós rockdalok nem találhatóak, értsük ezen azt, hogy bár a stílus eszköztára jelen van és a körön belül minden téren eleget tesz az eMOTIVe, mégis inkább a hangulati vonal ami igen erős. A dühös darabok (Gimme, Gimme, Gimme vagy a Counting Bodies Like Sheep to the Rythm of the War Drums) is inkább gépies-zajos belassulások, az utóbbi egy Nine Inch Nails albumon is feltűnés nélkül elférne (engem speciel nem zavar). Különösen tetszik a People Are People, mely speciális ötvözete a new age-szintipop és a (oh uram könyörülj!) nu-rock-nak (azért metal-nak nem metal, bár egy elborultabb Korn-nak akár elmenne), valamint a When The Levee Breaks, mely a Led Zeppelin (eredetileg Memphis Minnie) által vált híressé. Szavakban szinte kifejezhetetlen ambivalencia jellemzi ezt a hipnotikus dalt, mely konklúziójában mégis magában hordozza a harmóniát. Köszöntet a szép napokért!

Összegeznem kell: bárkinek ajánlani tudom!

9/10

r.t.p.

Mastodon - Leviathan
2004-11-14, (2004)
Relapse

A Mastodon régiúj lemeze, beismerjük, már nem túlzottan aktuális, diabolikus magazinunk mégis kísérletet tesz arra, hogy egy recenzió erejéig belekapaszkodjon a tovanyargaló őselefánt farkába.

Határozott, erőteljes mozdulatokkal, kezdő mahoutként aztán tereljük eme többtonnás gigászt cd-lejátszó készülékünk vékony résébe, majd szűk negyvenhét percig igyekezzünk is odabenn tartani.

Hadd szóljak pár szót a banda korábbi tevékenységéről: anno a Today is the Dayből kivált Brann Dailor és Bill Kelliher többek közt zenekaralapítási szándékkal is utazott Atlantába, ott pedig kisvártatva rá is találtak későbbi, mastodonbeli társaikra, Troy Sandersre és Brent Hinesra. A megalakult produkció életképességét, termékenységét kitűnően jellemzi, hogy örömteli összeborulásuk után már néhány hónappal egy demo-anyag felvételére került sor. A debütálásra azonban többet kellett várni, a Lifesblood EP 2001-es keltezésű. Szűk egy év múlva követte őt Remission címmel az első komplett Mastodon anyag. Két esztendő múltán immáron kezünkben tarthatjuk a folytatást. Az elhamarkodottnak semmiképp sem nevezhető munka ürügyeként felhozható, hogy zenekar a kezdetektől fogva intenzíven koncertezik, ahogy teszi ezt mostanság is.

A korong címében szereplő leviatán Moby Dickre, a híres fehér bálnára utal, aki valójában ámbráscet és nem bálna, mert. A közérthetőség és középszerűség kedvéért mégis maradjunk a bálna megnevezésnél. A legendás monstrum egyébként Herman Melville tollából született, hasoncímű regényének (Moby Dick, a fehér bálna) szimbolikus alakja. A mű főszereplőjének, Ahabnek, a fanatikus kapitánynak a célja a cet elpusztítása, aki a hajós előző útján leharapta annak fél lábát. Ahab mindent kockára tesz terve megvalósításának érdekében, hajóját, legénységét sem kíméli. Kettejük összecsapásáról szól Melville könyve, s így a lemez is.

A hangerőt szíveskedjenek feltekerni: a Mastodon változatos elemekből összegyúrt muzsikájában fontos szerep jut a mély hangoknak- az elegy óceáni feneketlensége, szilaj ősereje így bomlik ki a maga teljességében. A változatos összetevők színes összképet ígérnek- a Leviathan énektémái sokkal izgalmasabbak, mint elődjéé voltak, így az emiatt fanyalgók számára is kiköszörülték a csorbát.

A csapat két vokalistával dolgozik (koncerten hármat vetnek be), ezt maximális mértékben ki is használják. Emellett Brann Dailor dobverősbácsi teljesítménye mellett sem mehetek el szótlanul. Halk imát mormolok fogaim közt a faszi lelki üdvéért.

A borító Paul Romano festménye, akinek a Remission agonizáló lova is köszönhető. A lemezen vendégek is akadnak, mégpedig Neil Fallon (aus Clutch) és Scott Kelly (aus Neurosis) a Blood and Thunder, illetve az Aqua Dementia tételekben.

Számomra a Mastodon azok közé a zenekarok közé tartozik, akikben nem lehet csalódni, ezzel együtt azonban mindig képesek újat alkotni. Talán kétésfél lemez távlatából merészség ilyet állítani, ám remélem a jövő őket és legfőképp engem fog igazolni. A Mastodon zenéje kategorizálhatatlan, így (apró általánosítással élve) ők is magukban hordozzák a tehetség felbecsülhetetlen értékű gyémántszilánkjait, melyeket nem szégyellnek megcsillogtatni a Leviathanon sem.

A lemez jussa kilenc pötyi. Ennyit mindenképp megér, talán a tíz is jogos lehetne, de most szőrösszívű leszek.

9

haska

 

Dissection - Maha Kali (single)
2004-11-14, (2004)
Szerzői kiadás
Fear the Return! Hangzott a Dissection újjáalakulásának reklámszlogenje, és én nem vettem komolyan, Jon Nödtveidt (mert hát ugye, lehet itt zenekarról beszélni, de nyilvánvaló hogy az egész róla szól) eddigi hibátlan munkássága garancia volt a minőségre. Egyedül a felvételek helyszíneként megjelölt Abyss stúdió zavart, a Nuclear Blast kiadó lemezgyárának futószalagjaként üzemelő intézmény falait túlzottan sok maradandó anyag nem hagyta el. Aztán jött a Maha Kali 50 másodperces, szabadon letölthető részlete, és vele együtt a nagy ijedtség.


Utálom az ilyen kis „ízelítőket”, semmi nem derül ki általában belőlük, de most mégis, a megdöbbentően élettelen hangzás, a korábbi gigászi dallamok silány foszlányaiként jellemezhető melódia-töredékek, és a közhelyes, ostoba heavy/power alaptémák lebénítottak. Most itt az egész kislemez, és sajnos nem történt csoda, nem hamisítvány, de még csak nem is demófelvétel volt a sample. A szívem szakad meg, hogy ezt kell írnom, de ez egy nagy nulla, egyszerűen érthetetlen, hogy az ember, akinek minden egyes dala egy végzetes dráma, önálló világgal bíró kompozíció volt, leállt most a Children of Bodom és a hasonló hitvány követők tömegének szintjére. Hiába van itt Sethlans az egyik legtehetségesebb aktuális black metal zenekarnak tekinthető Aborymból, ennek a dalnak a szerzésében nem hinném, hogy részt vett. Remélem, nem véletlenül tolták ki a teljes lemez megjelentetését jövő őszre, egy év alatt teljesen újra lehet írni egy lemezt, de én most már szkeptikus vagyok, 6 év börtön ide vagy oda, hallania kellett volna Jonnak, hogy ezek a témák komolytalanok. Visszatérve a dalra, van benne némi indiai nyelvű női ének is, a hindu mitologikus koncepció jegyében, de valahogy nem így képzelem el az apokalipszis istennőjének hangját, inkább a Mantra rajongók szívét melengetheti a Krishnás felvonulásokat idéző dallamocska. Ráadásul azt is meg kell jegyeznem, hogy az elkeserítően gyengén megszólaló gitárokkal szemben előtérbe helyezett torzított károgás nevetségesen hat, pedig régen, a vaskos sűrű zúzás mögül felsejlve volt valami emberfeletti, démoni jellege. Persze a szövegeknek sem mindegy, hogy milyen indulattal, milyen környezetben hangzanak el, a koncepció így bukó, kicsit a régi Dissection karikatúrjára emlékeztet az, amikor a vontatott, bágyadtan középtempós power riffekre rákerülnek az egyébként is kicsit klisés, romantikus-apokaliptikus, még némi erotikus felhangokkal is fűszerezett sorok, pl.: „dance for me, that the purity of your nakedness awekens me”, „kiss me with your bloody lips, drive me insane”, stb.

A lemezen szerepel még az Unhallowed című dal újrafelvett változata is, amely eredetileg a Storm of the Light’s Bane címet viselő második albumon szerepelt. Amellett, hogy semmi értelme nem volt ide is feltenni, egy dolgot mégis bizonyít, mégpedig azt, hogy (bár az eredeti hangzás jobban illett hozzá) elsősorban nem azért szól bénán Maha Kali, mert rosszul vették fel, hanem mert rosszul van megírva.

Így múlik a világ dicsősége. ’98-ban, amikor Jont letartóztatták, úgy emlékszem, épp készült felvenni egy új lemezt. Kíváncsi vagyok, ha akkor az elkészült volna, hogyan alakult volna a Dissection története, fájdalmasan kevés az a két gyönyörű lemez, ami maradt utánuk. Azért a zenekar temetésével megvárom még a nagylemezt, de az idei év legnagyobb csalódása már megvan.

5/10

a’ ördög

Pan Sonic - Kesto (234.48:4)
2004-11-12, (2004)
Mute/Blast First
Finnország napjainkban a gagyimetál zenekarok melegágyaként funkcionál, valamint –a szervezők áldásos munkájának és éleslátásának köszönhetően- a Sziget fesztivál nagyszínpadára is jut évente legalább egy finn haknibanda, melynek aktuális slágerét előszeretettel dúdolgatják, serkenő fanszőrzetük/bajszuk ritkítása közepette, a potenciális szigetlakó tinédzserek. Isteni szerencse, hogy Mika Vainio és Ilpo Väisänen 1993 nyarán nem gitárt akasztottak nyakukba, inkább potméterek csavargatására adták fejüket.

Már az 1994–ben – még Panasonic néven - kiadott első kislemezükkel világszerte komoly elismerést arattak, új színt vittek a kísérleti elektronika palettájára, ami azóta sem fakult, sőt az évek során egyre fényesebben izzott, most a Kestoval ismét egy eddig nem látott árnyalatot prezentálnak.


Panasonic – a hangok összesége, nem hiába választotta a duó ezt a nevet. Egészen 1999-ig használták, majd a japán elektronikai cégóriás (nem, nem a sony) miatt kénytelenek voltak megválni egy ”a” betűtől (hogy ne legyen hiányérzetünk, 99-ben megjelent albumuk cime: a).

A hang mindenhatósága, avagy a hang mindenekfelett. Röviden így jellemzhető a Pan Sonic zenéje. Zene, melyhez a hallgató csakis szűz füllel közelíthet, nem támaszthat semmiféle elvárást, nem számíthat arra, hogy jól bevált klisékre támaszkodva könnyen magáévá teszi azt. A struktúra másodlagos, az alkotás során a véletlen is szerepet játszik, hiszen a stúdióban mindent élőben rögzítenek, nincsenek utómunkálatok, saját bevallásuk szerint sokszor a hibákból születnek új, érdekes hangzások. Itt kell megemlítenem Jari Lehtinen nevét, aki a formáció tiszteletbeli harmadik tagja, elektromérnök, és a zenekar különleges hangszereinek készítője. Többek között ezen analóg szintetizátorok egyedi megszólalása különbözteti meg, emeli ki a Pan Sonicot a kisérleti ”zenekarok” tömegéből. Az ”a” lemezen használtak először számítógépet/szemplert, igaz, főleg akusztikus hangok beépítésére, tehát maradt az organikus megközelítés, viszont újabb munkáik már tudatosabban szerkesztettek. Ez így van a Kesto esetében is, a négy cdt végighallgatva egyfajta konstruktív dekonstrukciónak lehetünk fültanúi.

Az első cd - in medias res - különösen kegyetlen zajtextúrával indít, majd a dobgépek tompa, monoton puffogásával elszabadul a pokol (Rähinä I / Mayhem I). Az ősrobbanás szólhatott ekkorát, megfelelő hangerővel hallgatva az audionális mellett fizikai élményt is nyújt, kitapintható hangokkal vesz körül. A lendület szinte töretlen, a duó legintenzívebb munkája ezidáig, erős indusztriális hatásokat mutat, ugyanakkor a 4 cd közül ezt a legkönnyebb befogadni, a sokszor fülsértő zajok ellenére is. A következő diszk már kevésbé agresszív, bár a ritmusok még itt is jelentős szerephez jutnak, a zajok nem annyira arcbamászóak, egyre több az atmoszférikus rész, végül a hármas lemezzel eljutnak a majdnem teljes ütemnélküliséghez. Itt már minden tovatűnő szinuszhullám fontos, sőt sokszor a hosszabb-rövidebb csend is meghatározó eleme az absztrakt kompozícióknak. Végezetül a 61 perces Radiation kerül sorra, ugyanazon motívum hipnotikus ismétlődése, félelmetes, ugyanakkor szürreálisan gyönyörű, méltó lezárása 2004 egyik legfontosabb lemezének.

pan sonic

mute


10

ktibi

A Srácok - (79+81)2
2004-11-11, (2004)
Night Child
A Subterra egyébként is meglehetősen eklektikus palettáját jelen írásom tárgyával színesíteném tovább, hisz egy meglehetősen rendhagyó hiphop albumról lesz szó. Akit eleve a műfaj, vagy annak bármelyik formai eleme irritál, az inkább ne olvasson tovább…


Nem untatnám a mélyen tisztelt Olvasóközönséget a csapat hátterének és formálódásának a történetével, akit behatóbban érdekel, az a cikk alján lévő honlap által tájékozódhat.

Mind szerkezetileg, mind tartalmilag egy nem mindennapi formációval állunk szemben, de ez a nyitó dal által már adekváttá válik. Elektronikusabb, játékos, de mindvégig zárt alapok, szokatlan felütések, a szövegeket kiszolgáló, néhol hangsúlyozó, bár jó néhány esetben ellenpontozó zenei motívumok és stílusokon átívelő szabad kifejezés jellemzi az anyagot. Sok esetben olyan kevéssé ismert előadók szelleme lengi körül a direkt kölcsönvétel, vagy urambocsá’ lopás legkisebb gyanúja nélkül, akik hosszú évek óta azon fáradoznak, hogy a műfajról az embereknek ne csak a bikinis csajok, illetve a sok esetben teljesen középszerű, ékszerekkel teleaggatott előadók jussanak eszükbe. Rich-Zed és kis csoportja itthon, Magyarországon próbálja lerakni az alapköveket a szent cél érdekében- inkább több, mint kevesebb sikerrel.

Értelemszerűen ehhez mért lírika is társul, ami ha nem is válogat túlzottan széles palettáról, de mindenképp szokatlan. Felzaklató, megbotránkoztató, de mindvégig szarkazmussal átitatott szövegek a jellemzőek, sok esetben erős paradoxonokkal terhelten, mint azt a munka két csúcspontja, a Szeretet-kifejezés és a Gyűlölet-kifejezés című opuszok eklatánsan érzékeltetik is. A témahalmaz fő centrumja a meglehetősen obligát iszom / szívok / kefélek triumvirátus háttérbe szorításával inkább a különféle, Hitchcock neurózisaival rokon jól kidolgozott ötletek arzenálja. Párhuzamot ilyen téren csak a Slayer zenekar munkásságával kapcsolatosan lehetne említeni, ott ennyire explicit sok esetben a különböző szexuális aberrációk relevanciája, habár Araya inkább történetet mesél, Rich-Zed a saját tudatalattijának bugyraiból szedegeti össze és foglalja rímekbe-társaival együtt a gondolatmorzsákat.

A retorikára sem a mindenki által ismert időmértékes előadásmód a jellemző, hanem egy szétesettebb, szétfolyós, zaklatott hadarás, nem színtelen szövegmondás, hanem valóban előadásra való törekvés.

A kiadványt lezáró Passzió című darab előtt felcsendülő Kemény Ez A Hely! is hiába lazább, oldottabb, nem képes emészthetőbbé tenni a produkciót. (mellesleg megjegyzem: a szövegből első hallásra nem biztos, hogy kitűnik, de ez is egy paradoxonra épülő szarkasztikum)

Nehéz, elgondolkodtató és a hallgatót gyorsan magába szívó alkotás ez, aki eddig azt gondolta, hogy a hiphop egyenlő a könnyed szórakoztatással, az alaposan megijedhet, aki viszont nyitott a stílus felé, de képtelen megbékélni azzal, hogy meglehetősen sematikusnak, dimenziótlannak tűnik, az bátran próbálkozzon meg ezzel a kiadvánnyal: megéri.

8.5

Cseplész Péter

www.sracok.tk

The Used - In Love and Death
2004-11-10, (2004)
Reprise/Warner
Az első Used korong kifejezetten jó volt. El is nevezték saját magukról. Ezt pedig nem. Mert ez új lemez. Az debüt stílusától nem bírtak elszakadni, ami nem kifejezetten baj, viszont a progresszió legkisebb jele sem érzékelhető a banda tevékenységén. Sőt- az önismétlés részemről valamilyen szinten még mindig akceptálható lenne, de a regresszió semmiképp sem. Hölgyekurak, az In Love and Death kifejezetten unalmas és rossz.

A zenekar első, szelftájtöld lemeze 2002-re datálódik. Korrekt számok sorakoztak rajta- az egyetlen dolog ami hibájaként volt felróható az az, hogy a korong a végére rendesen ellaposodott. A következő életjelet egy 2003-as EP-jellegű diszk (Maybe Memories Live) jelentette, amihez bár nem volt szerencsém, mégis kifejezetten időhúzásnak tűnik. Eztán pedig meg is érkeztünk az aktuális anyaghoz. Vigyázz, jámbor zenehallgató! Becsapós a dolog. Mondom is, miért. A lemez eleji pár másodperces recitativ rész és egy slicchúzás-effekt után indul a korong, én pedig önelégült fejjel vigyorgok, hiszen a Take it Away jó szám. A lemez talán egyetlen jó száma. A nóta befejeztével a zordon lelkületűek már nyúlhatnak is a STOP gomb után, a türelmesebbek még várhatnak ezzel, ám az ő esetükben is csak percek kérdése lesz a bűvös, négyzetes címke megnyomása. A további 30akárhány perc kukabélésnek mondható, az unalmas témák zokogással, csilingeléssel illetve AFI-t idéző nyávogós énekrészekkel való keverése bizony bezúzásra feljogosító tényezők. Nem, nem. Én békés ember vagyok. Nem a zenészek fejére gondoltam.

Ígyhát rögtön az első szám után el is illan a spiritusz, hogy helyét átvegye a monoton pöcsvakarászás. A lemez olyan lapossá válik (dezsavű), mint Anettka. Phloáj. Csúnyákat vagyok kénytelen mondani, bár a legkevésbé sem szeretném. A Júzdból tinirokk banda lett, nekem pedig elment tőlük a kedvem. Az ehhez való asszisztálásnak, visongva tapsikolásnak részemről helye nincs. A lemezt hallgatva olyan rettenetes szavak ugranak be, mint pl. punkkarácsony és zizicukor. Az In Love and Death minden kétséget kizáróan kommersz, rádióbarát, sokkal inkább az, mint az első lemez- nem hiszem hogy ez a véletlen műve lenne, vagy a mikrocsipphibás disztorzsönpedálé. Ez a fajta hozzáállás, megközelítés azonban még nem feltétele annak, hogy a lemez szar legyen. Node hagyjuk a libsi szöveget, az In Love and Death egyszerűen az. És még azt az örömöt sem hagyják meg nekem, hogy egyszerűen foshalomnak minősítsem őket. Mert van a lemezen egy tisztességes szám. Bizony, sokat jelent. Ez pedig így több, mint bosszantó.

A gyanúm az, hogy a világ most újfent jól felfedezi magának a zenekart és hiába a rossz zene, a részemről nagyméretű franciakulccsal tolerálható áutluk, a Júzd sikerbanda lesz. Valószínűleg csak a nagy víz túloldalán, azonban jelen bohém fiatalok és társaik mókáskedvű és egyben álérzelmes zenéjének hullámai lassan már az öreg kontinens partjait mossák, kisnagyhazánkba való beszivárgásuk után pedig nálunk is bimbózásnak, burjánzásnak indulhat a szabadságföldjén már lassan reneszánszát élő emo divat. És akkor numetál-overáljainkat és buggyos betyárnadrágainkat képletesen és nem képletesen is lecserélhetjük újabb levetett amcsi göncökre.

Nem tudok nem élni a rossz szóviccel- the used is more used than used.

4+1

haska

Melek-Tha - War is Coming
2004-11-04, (2004)
Dark Vinyl
„Ritual & oppressive industrial/ambient for the sick” A 10 éve működő francia Melek-Tha öndefiníciója eme ígéretes sor, mely önmagában mégis kevés kifejezni a valós tartalmat.

1994 nyarán alakult ez az egyszemélyes formáció, melyet a mulattató nevű Lord Evil hozott létre, hogy a legkevésbé sem mulatságos „zenét” okádja aberrált világunkra, hogy eme hangokban manifesztálódó szembesítés során mélységes undorral forduljon el lényegében önmagától az emberi faj. Mert aki eddig hallotta a közelemben dübörögni ezt az iszonyattal és kínnal gyúrt tébolyodott kántálást, az indusztriális zenék eszköztárának legsokkolóbb pillanatainak felhasználásával, vérben forgó szemekkel csöndért könyörgött. A háborút kiáltó emberiség még a pusztítás közelgő hangjait is örökre elfelejtené, miközben a jövő eme zajok és a mindenre kiterjedő dübörgés tápláló keble. Tökéletesedés, a tökéletes rombolásért.

A Melek-Tha szinte félévente jelentkező kiadványainak ugyan viszonylag csekély részét hallottam, de ezen korongokon lévő mesterien felépített zajhalmazok, síron túli kórusok, üvöltések mindegyiken megtalálhatóak voltak, elmondható tehát, hogy aki eddig ismerte a formációt, nem sok újat fog találni. Hacsak nem azt, hogy a pokol bugyrainak, a halottak birodalmának bemutatása helyett a kézzel fogható létezés felszínére emelkedett, hogy az apokalipszis számára nyújtson eszményi aláfestést.

Millió harci dob monoton de feszes pergése adja a nyitó Khaos Domination alapját, a háttérben gyilkolásra buzdító hisztérikus üvöltés, széttorzított suttogások, skandáló tömeg, az alvilág urának krákogása, bégetése csattan korbácsként a harci ember-férgek gyülevészete felett.

A Destruktor Propaganda ritmusképlete ad némi kapaszkodót, bár leginkább tonnás kalapácsok döngölésére emlékeztet az-az észveszejtő csattogás. Ha némileg feloszlik a füst, elhalkul a folyamatos sűrű zaj, akkor néhány pillanatra hullahegyek, megcsonkított túlélők céltalan vánszorgása vetül elénk, miközben a lelket mételyező suttogások kivehetőbbek lesznek.

Az Infernal Battlefiled egy szegmensnyi pihenőt sem ad, míg a La Vision Du Declin az elkínzottak sikolyával nyit, ahol e világ parancsolója tart vizitet eddigi munkássága felett.

Különösen jónak tartom még a frappáns című Virus Maximus-t, valamint a címadó 17 perces War is Coming-ot. Míg az előbbi futurisztikus hangszíneivel, ritmusaival, gép-hangjaival egy viszonylag szellősebb tétel, az utóbbi első fele szintén a tömény noise mellett voksol, hol a folytatás törzsi dobolás, ijesztő rémálmokat sejtető szófoszlányok, koponyarepesztő és fülsértő hanghullámok kiteljesülése. A kétezer éves munka meghozta gyümölcsét, az utolsó háború eljött…

A lemez önmagában szinte végighallgathatatlan, a felsorolt jellemzők miatt kevés olyan lélek létezik, ki borzongás és rosszullét nélkül, az önmaga nyersségében tündökölő iszonyatot képes magába fogadni. Merem ajánlani háborús könyvek olvasásához, esetleg a fekete korszakbeli Goya képek nézegetéséhez. Bármihez, ami kikezdi józanságunk határát, grandiózus, sokkoló, tébolyult, beteges.

Bár ebben az esetben az objektív pontozás szinte lehetetlen, a Melek-Tha eddigi legjobb munkájának tartom a War is Coming-ot.

9/10

r.t.p.

The Ruins of Beverast - Unlock the Shrine
2004-11-01, (2004)
Wód/Ván

A két évvel ezelőtt csendben feloszlott Nagelfar egyik vezéralakja, Alexander von Meilenwald tért vissza a furcsa név alatt. A német zenekar a black metal underground egyik legértékesebb képviselője volt, három kiváló lemezt hagytak maguk után, és egy hatalmas űrt, amit egészen mostanáig semmi nem töltött be.

 

Az új zenekarnak nem ez az első felvétele, egy hivatalosan még nem kiadott, spontán, részben improvizált demó előzte meg ezt a lemezt, The Furious Waves of Damnation címmel. Az egy igazi „necro” hangzásvilágú, A Blaze in the Northern Sky korszakos Darkthrone-hoz hasonlatos, bár szintetizátorral is megtámogatott anyag volt. Ezzel szemben az új korong alaposan kidolgozott, profibb és egyénibb, zeneileg is némiképp összetettebb, noha nem a muzikalitása az, ami remekművé teszi. Hanem a hangulat. Az apokalipszis dicsőítésének eszközeként felcsendül az emberiség legszörnyűbb bűneinek egy-egy pszichopata himnusza, szövegek és zene tökéletes egységében hol ódon, sötét korok köde lepi be az embert, hol későbbi, modern idők gonoszságai idéztetnek fel. A nyitó Between Bronze Walls egy lelkét vesztett, az agyába égett öngyilkos parancsot teljesítő katona módjára kitartóan, lassan menetelő, végtelenül melankolikus remekmű. Utóbbi tulajdonságával és dobtémáival kicsit a Burzumot idézi, de egyáltalán nem jellemző rá az a fajta kozmikus emelkedettség, ami Varg dalainak a sajátja. Megtört, sirámszerű éneke a visszafogott, de mégis extrém károgással együtt roppant érzékletes, jól kiegészítik egymást, az album egészére jellemző a változatos vokális megoldások alkalmazása.

Sok zenekarnál az átkötők és intrók egykét hallgatás után teljesen feleslegessé és unalmassá válnak, azonban itt rendkívüli erejük és hatásuk van. Az emberi tudat legmélyebben szunnyadó félelmeit, rettegéseit jelenítik meg az olyan tételek, mint a címében foglaltakat ténylegesen visszaadó Subterranean Homicide Lamentation, vagy a szélsüvítéssel kísért Procession of Pawns. Akinek már volt olyan rémálma, amiben valami ember felett álló, magasabb rendű hatalom üldözte, miközben biztos volt a saját vesztében, az alighanem legalább egy pillanatra meg fog borzongani, már ha az otthon melege visszarántja az illetőt a pánikba való zuhanás elől. Igazi lesötétítettszobábanmagányosangyűlölködős zene ez, egyenesen az egyik legjobb ebből a fajtából. Bár a tökéletes élvezethez leginkább egy teljesen sötét, hideg, nyirkos pincét ajánlanék, ahol már legalább 100 éve sűrűsödik a dohszag.

De nem tudom megállni, a hogy egy-két dalt még megemlítsek, így a zseniális című Euphoria When the Bombs Fellt, hol náci szónoklatfoszlányok, fanatikusan éljenző tömegek, és némi bakelitről sercegő templomi ének erősíti azt a benyomást bennem, hogy az év lemezével van dolgom. És akkor még nem is beszéltem személyes kedvencemről, a Summer Decapitation Ritualról. Ebben a dalban jön elő leginkább a Nagelfar emléke, középkori betétei pedig mentesek mindenféle giccstől, a legtisztább emelkedettséget jelenítik meg, ami muzikális eszközökkel lehetséges.

Különleges ez a lemez, nem egy bármikor befogadható anyag, hangulatot és megfelelő körülményeket igényel, már csak hetven perces hossza miatt is, de ugyanakkor fel is ébreszti az emberben a vágyat arra, hogy megteremtse magának a feltételeket a lemez újbóli és újbóli végighallgatásához. Erre pedig kizárólag a legnagyobb és legerősebb hatású alkotások képesek.

10/10

a’ ördög

Lamb of God - Ashes of the Wake
2004-10-31, (2004)
Sony/Epic
Hazánkban is felütötte fejét a metalkór névre hallgató epidémia. Megjelenésével, terjedésével akaratlanul is belekerült a panelrokkerek látómezejébe hiszen a metálkórt már a hazai rokkmédiumok sem tudják figyelmen kívül hagyni. Meghát metálkór, ízlelgessük kicsit, ugye milyen menő dolog? A Lamb of Godot is gyömöszöljük bele gyorsan a metálkór címkéjű befőttesüvegbe. Még mielőtt kimászik.

A zenekar története 1990-ben kezdődött, amikor is a Mark Morton, Chris Adler és John Campbell megismerkedtek egymással a virginai egyetemen. A belőlük verbuválódott rokkfakultáns első próbahelye egy alagsori épületben volt, ahol egy olajkályha is leledzett. Saját bevallásuk szerint az első gyakorlati hangszeres foglalkozásokon a heterotróf richmondi garázsmetálosok a sör és a kerozingáz energiájából szintetizáltak nagy dózisban zenére emlékeztető hanghullámokat. Az olajkályha mellőzése egyben azt is jelentette volna, hogy felfázik a seggük, amely számukra és a metálkór számára beláthatatlan következményeket idézhetett volna elő. Vesemedencegyulladás, mínusz három metálkórlemez, haddnesoroljam. Morton lelép, a helyébe érkezik Abe Spear, aztán beszáll még Randy Blythe is. Ő énekes. Azaz nem énekes, mert nem énekel. Akkor kiabálós. Szóval az eredetileg instrumentális muzsika kiabálással egészül ki, így teremtődik meg az instrumentális-kiabálós szintézis, amit el is neveznek Lamb of Godnak. Illetve hazudok, mertelőször még Burn the Priestnek hívják magukat. Morton visszajön Abe kilép, posztjára beszáll a tesója, Chris-Willie. Most nevezik át magukat arra a névre, amin manapság is nevezik őket. Közben leszerződnek a Prosthetic Recordshoz, ezáltal prosztetikus csoporttá válnak, ami biokémiai szakkifejezés és ebben a formában nem is tartozik ide. Megjelenik a New American Gospel című hanglemezük, és már kétezer van. Aztán az As The Palaces Burn és mostmár kétezerhárom. Öt hónap intenzív semmittevés eredményeképpen megellik az Ashes of the Wake című új lemezt, amely második kiadványuk az Epic Recordsnál. Az Epic név egyébként a Sony egyik labelét takarja. Igen, kedves szemfüles olvasó, valóban nem beszéltem a Burn the Priest lemezekről. Jól gondoltad, direkt.

Most pedig száraz adatokat fogok közölni, hogy cikkem hosszabb legyen. A borító K3n Adams munkája, aki egyébként Ken Adams lehet, csak beléállt a deszkás életérzés és ezért K3n, nem pedig Ken. Menő. A honlapját nézzed meg itt

. A lemezt Machine, magyarosan Gép producelte, akinek nem mellesleg szar neve van.

Az általa kreált hangzás jobban is áll nekik, mint a Devin Townsend-féle, az As The Palaces Burn-ön. Ez mind rendben is van, csakhogy a zene gyengusz: alapjában véve a régisulis amerikai thrash modern prezentációja szeretne lenni. Olvasó gondol: Megadeth, Testament, Slayer. Utóbbi hatása elég vaskosan érződik a lemezen, sokszor olybá tűnik mintha lembovgádék a mesterek letompított, tehnokolgőzön nevelt kisöccsei lennének. Varietas delectat, kihallani egy kis Panterát is. A ritmika néhol a Meshuggah-ra hajaz, viszont Thordendalékat szeretem. A gitár néhol olyan, mintha egy méhecske (máskor potrohos lódarázs) elrontotta volna virágporral a kis gyomrocskáját, és sorozatban sógorosakat szellentene. Ezeket a részeket igyekszem feledni. Még csak az ötös számnál tartok, de a óhatatlanul ásítozom, nemfigyelek. Ebben segít nekem Blythe is, aki végtelenül egysíkúan énekel. Üvöltözik. Akadnak vendégek is, de ők sem tudják felkavarni az állóvizet. Neveket akarsz? Chris Poland (Megadeth) és Alex Skolnick (ex-Testament). Végülis örömteli, hogy a 12 megírt számból csak 11 került fel a lemezre. Így is untat az egész. Akad néhány ígéretes megmozdulás, de azért a pár percért nem érdemes meghallgatnom az Ashes of the Wake-et.

A metálkórrajongók új kedvencet avathatnak, ha ezt eddig még nem tették volna meg. A megjelenést követően a korong a Billboard kétszázas listájának első harminc helyében tanyázott, és rögtön az első héten cirka harmincötezer cédé lelt metálkórgazdára. A lemezről nem hiányozhat a politika sem- a Bush-kritika elmaradhatatlan tényező minden magát kicsit is jófejnek tartó híres vagy félhíres közszereplőbácsitól, nénitől. Ezért nem jófejek Ramonék (bár ők egyre kevesebben vannak), ezért nem jófej Dave Mustaine sem. Jóéjszakát.

6

haska


Enslaved - Isa
2004-10-29, (2004)
Tabu Recordings
A hosszú utat megjárt bergen-i Enslaved nem véletlenül lett az egyik legismertebb underground metal banda. Megújulási, változtatási igényük állandó, viszont ennek a folyamatnak során nem estek bele olyan hibákba, amit a mai bandák túlnyomó többsége elkövet. Értsük ezen azt, hogy az általuk csapott ösvény nem egyértelműen vezet nyílegyenesen előre, mégsem mondhatjuk el, hogy valaha egyetlen lépést is hátráltak volna.


Az Isa munkacímet viselő 8. sorlemezükön még mindig megtalálhatóak a legkorábbi albumok jellegzetességei, sőt az előző Below the Lights "abszolute meisterwerk"-hez képest némi elhajlást érezhetünk konkrétan a Frost korszaka felé, amit rögtön a rövid intro-t követő Lunar Force is bizonyít egyes részleteiben. Félreértés ne essék, ezek a pillanatok nem mérvadóak, csak első hallgatáskor nemegyszer feltűnhet a klasszikus iskola riffelési technikája, melyben kevesebb a death-doom metal elem, amely a Mardraum lemeztől folyamatosan jelen volt. A bevezetőben elkezdett fejtegetésem igazából itt szeretne értelmet nyerni. Az Enslaved útja nem ábrázolható kétdimenziós térben, inkább egy nehezen követhető, de stabil spirálforma ívelésének elképzelésével tudom leginkább érzékeltetni, ami, ha jobban belegondolunk, illik is a banda szimbólumokkal teli világához.

A több napja egyfolytában hallgatott lemez nem lesz elsőre a zenekart kedvelők kedvence. Ez nem is lehet meglepő, inkább a Below the Lights fényében tűnik elsőre felemásnak, de gondoljunk csak bármelyik előző munkájukra, egyik sem adta meg magát könnyen a nyilvánvalóan magas színvonaluk ellenére sem. Maguk a tagok és a rajongók véleménye szerint is vannak kevésbé kedvelt vagy kultivált albumaik, de ezek nagyjából egészségesen eloszlanak az összképben.

Az Isa érdekessége, hogy a fukarabban használt eszköztár ellenére nehezebben befogadhatóbb elődjénél. Nincs annyi hangszín, 70-es évek pszichedelikus rock-ját idéző elem, az általam kifejezetten kedvelt jammelősebb, kifejtősebb részek sem kapnak akkora szerepet, mint a nagy elődnél. Tulajdonképpen a 12 perces Neogenesis című zseniális zárótétel (ha az outro-t nem vesszük számba) tartalmazza a legtöbb progresszív részt, melynek ultrahúzós befejező témája sok neves elődöt juttat eszembe mindenféle rossz utóíz nélkül. Amikor először hallgattam végig a szóban forgó művet, szégyenszemre a perverz hangzású "new age black metal" jelző ugrott be. Az innovációhoz és a tradíciókhoz való egyaránt erős ragaszkodás védjegye a bandának, a kísérletező kedvet egyszer sem sínyli meg a minőség. A lélekdermesztő Violet Dawning erre kiváló példa, jegesen metsző, kaotikus verse-je keverve a black metal-ban kevesek által erőltetett, de ritka vehemens dobképletével garantált hatás.

A Bounded By Allegiance tartalmaz némi Iron Maiden utánérzést, a Secrets of The Flesh pedig egy instrumentális riffpróbálgatás, melyről (csak benyomás szinten) a Mardraum címadó szerzeményére asszociáltam. Minden dalnak megvan a maga különleges erénye, de ez egy ilyen kaliberű csapat esetében a minimum elvárás.

A megszólalásban kisebb mérvű változásokat eszközöltek csupán, talán egy fokkal harapósabb a gitár, egyébként maradtak a legutóbb bevált receptnél. Nem tudom mennyi pluszt hozott az új tagok megjelenése, Cato Bekkevold dobol a legeslegfrissebb infók szerint, aki a Red Harvest-ben erősítette a sorokat korábban, játéka egyenes folytatása a csapat eddigi munkásságának. Érdekes, hogy az előző ritmusfelelős Dirge Rep tépte Ivar B. P. főnök idegeit a black metal gyökerekhez való visszatérés igénye miatt, anno úgy látszik hajthatatlan volt a mester, mindenesetre az említett éra némelyest felütötte fejét. A billentyűsökért a 2002-ben érkezett Øyvind felel, játéka elég minimál, de egyfelől neki is köszönhető az új atmoszféra.

Ha a Below the Lights-ot egy világvégi-apokaliptikus, a zabolátlan természeti erők által körülvett és pusztított emberiség hattyúdalához hasonlítom, az Isa a minket, gyarló isteneket követő új faj felbukkanását és feltörekvésének képeit vetíti elém. Talán a Ragnarök nem is a teremtőinkre vonatkozik, saját pusztulásunk a génjeinkben hordozott kódolt üzenetként bontakozik ki az utolsó másodpercekben. Nyilván ez egy végletekig szubjektív megfejtés, pusztán a zene által közvetített érzésvilág vizualitásának papírra vetése, mégis talán kellőképpen érzékelteti, hogy mit is várhat a reményekkel és kétségekkel teli hallgató. Megfoghatatlan idegenség, néhol egy csipetnyi futurisztikus hangulat jellemzi az újra megváltozott Enslaved-et. Napról-napra jobban érik bennem, hogy nem hibázott a csapat, az Isa most mégsem egyértelműen 10-es nálam, bár lehet, hogy egy titkos órán javítani fogok. Kemény dió.

9/10

r.t.p.

The Stone - Zakon Velesa
2004-10-27, (2004)
Solistitium
A szerb The Stone (korábban Stone to Flesh) a black metalt vaskos, riffcentrikus, sallangmentes értelmezésében játssza, ügyesen kikerülve azokat a hibákat, melyeket a hasonló stílust képviselő zenekarok gyakran elkövetnek. Eddigi lemezeik közül ez sikerült a legnyersebbre, de a zúzos hangvétel, a keménység nem megy az izgalom rovására, valamint nem felejtettek el fogós részeket csempészni az olykor vadul cséplő, máskor headbangelésre késztető témák közé. Arról sem feledkeztek meg, hogy honnan jöttek, van némi szlávos érzület a dallamaikban, nem direkt, szájbarágós módon, de érezni azért. Szintetizátort nem nagyon használnak az amúgy nagyon szép és hangulatos outrot (a monumentális dallamokról a Balkán-félsziget különleges, változatos természeti világa, lakóinak ősi időkbe visszanyúló története jut eszembe) leszámítva, a basszusgitár változatos használata szükségtelenné is teszi. Ugyanis egy ilyen tisztességesen széttorzított, vastagon riffelő ritmusgitár mellett nehezen fér el egyszerre egynél több dallamformáló hangszer. Így is kellőképpen kaotikus a zene, sőt helyenként egyszerűen nem hallom ki, hogy melyik hangszer mit játszik. A közepes (5-8 perc körüli) hosszúságú dalokban amúgy is elég sok minden történik, sok a tempó- és témaváltás, és a dobos sem tukatukázza végig a lemezt, sőt, ötletessége és cinjátéka valamelyest ki is emeli a black metal dobosok átlagából.

Ez a lemez újabb bizonyítéka annak, hogy mennyire nem a zenei eszközök, hangszerek egzotikus jellege az, amire egy zenekarnak feltétlenül szüksége van ahhoz, hogy különleges atmoszférát teremtsen, hanem egyszerűen érezni kell a műfajt, a riffeket. Ha ez megvan, akkor nem annyira zavaró, hogy nem hoznak új dolgokat, és „csak” a hagyományos, jól ismert utat járják. Persze, aki csak felületesen hallgat bele a lemezbe, lehet, hogy azt fogja mondani, hogy ez „semmi különös, egy újabb black metal darálás”, de aki cinizmustól mentesen, értékeket keresve áll hozzá az új zenekarokhoz, és persze erre a műfajra gerjed, az nem fog csalódni.

http://the-stone.cjb.net/

9/10

a’ ördög

Spastic Ink - Ink Compatible
2004-10-24, (2004)
Laser's Edge

Végre! Nem kell tovább várni, megérkezett hát az ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex zenét játszó, texasi Spastic Ink "Ink Compatible" című második lemeze. A gitáros/dalszerző Ron Jarzombek vezette ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex trióban játszik még Ron öccse, Bobby, aki dobol, valamint Pete Perez, aki basszusgitározik. Ron neve ismerős lehet egy másik ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex zenét játszó zenekarból, igen, Watchtower, jó válasz, leülhetsz. Bobby és Pete sem zöldfülűek, mostanában épp minden metalénekesek legkopaszabbikával turnéztak együtt.

Első lemezük kizárólag instrumentális dalokat tartalmazott, persze mondanom sem kell, hogy ezek egytől-egyig ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex szerzemények voltak. Most azonban segítségül hívtak más, szintén igen neves zenészeket, hogy még progresszívebb, technikásabb és komplexebb zenét játszanak. Itt van rögtön Jason McMaster mester, aki irritatív orgánumát már a Watchtowerben is hallatta. Énekes fronton erős a felhozatal, hiszen vendégszerepel Daniel Gildenlöw a Pain Of Salvation (svéd ultraérzelmes, ultraigényes, ultraművészi zenét játszó együttes) vokalistája, akiről sokan –számomra érthetetlen okból- hajlamosak elhinni, hogy jó énekes. A valamikori Megadeth gitáros, napjainkban meg nem értett popsztár, Marty Friedman is tiszteletét tette a stúdióban, gondolom azért, hogy még több ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex szóló kerüljön a lemezre. A fertelmes szintetizátorhangokért hárman felelnek, név szerint Jens Johansson, Jimmy Pitts és David Bagsby. Közülük talán Johansson a legismertebb, aki a Stratovarius tagja, de szerepelt már egy lemezen a parasztvakítás főpapjával, Yngwie Malmsteennel is. Az albumon játszanak még komplex dobosok és technikás basszusgitárosok is, az ő nevüket fedje most jótékony homály.

Az Aquanet cimű dal nagyon ötletesen, a világhálóra csatlakozó modem hangjaival indul, figyeljünk jól, hiszen a lemez legélvezetesebb pár másodperce ez. Ami ezután következik, az a zenei idiotizmus netovábbja, a felesleges magamutogatás magasiskolája. Mindez természetesen ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex témák formájában ölt testet. Az ehhez hasonló lemezekről általában azt szokás írni, hogy rengeteg idő kell, míg a hallgató képes feldolgozni, befogadni a hallottakat. Badarság. A legtöbb pop produkcióhoz hasonlóan, most is klisékből és panelekből épíkező zenével van dolgunk, igaz, más elemeket használnak fel és ismételgetnek unalomig.

A lemez ékessége a 12 perc 21 másodperces ”A Chaotic Realization of Nothing Yet Misunderstood”, szép hosszú, valamint beszédes cimű dal, viszont a Read Me rendelkezik a közelmúlt legunalmasabb gitár-szinti párbajával. Párszor felüti a fejét egyfajta erőltetett jétékosság is, erre jó példa a záró “The Cereal Mouse”. Az “In memory of...” a legszellősebb szerkezetű szerzemény, de hiába minden, ezt is hazavágják felváltott gitár-basszusgitár felelgetéssel. Narratív hangokat is előszeretettel szerepeltetnek, pl. a ”Words for Nerdsben” két szóló között egy idétlen férfihang bemondja az együttes webcimét, ráadásul hibásan, hiszen így még mókásabb-vicces fiúk.

Minden percet sajnálok, amit ezen lemez hallgatásával töltöttem, az ultraprogresszív, ultratechnikás, ultrakomplex metal rajongóit valószínűleg nem tudom meggyőzni, ezért a többieknek mondom, hogy felejtsék el a Spastic Inket, és hallgassanak inkább zenét.

spastic ink

4

ktibi

Rammstein - Reise, Reise
2004-10-23, (2004)
Motor Gmbh.
Amikor a Rammstein a 90-es évek közepén felbukkant, szigorú, feszes, erőt sugárzó zenéjével, markáns arculatával, nem igazán kellett kommentárt fűzni hozzá, és néhány rendkívüli képességű arc ezt azonnal le is vette, a kiadón kívül elsősorban David Lynch-re gondolok. Nekik köszönhetően a Rammstein le is aratta a jól megérdemelt babérokat, akkori, második lemezük, a Sehnsucht sokmilliós eladása pályafutásuk kommercionális csúcspontját jelentette.


A sokéves vajúdás után megjelent Mutterrel sikerült még egy kicsit tágítani az amúgy nagyon szűk korlátaikat, igaz, töltelékeknek sajnos elődjéhez hasonlóan ez sem volt híján. Kisebb különbségegek ide vagy oda, ez a lemez sem különbözött nagyon a többitől, mondhatni ugyanazokat az albumokat írták meg más dalokkal. Ezt sajnos nem lehet örökké játszani, és nálam most telt be a pohár. Már a nyitó, címadó dal az előző lemez nyitó címadójával olyan mértékű hasonlóságokat mutat fel, hogy szinte rá lehet énekelni a magasztos, komolyzenés bombasztos alapokra a magasztos, komolyzenés bombasztos alapkora épülő refrént.

Pedig a következő dal, az első kislemezes Mein Teil egész izgalmasnak ígérte az albumot. Tömény, a Rammsteintől szokatlanul mély gitársound, a dal témájához illő aberrált hanglejtésű ének, kiváló refrén. A szöveg amúgy azt a közelmúltbeli gyilkossági esetet járja körül, melynek során egy középkorú úr interneten keresett „egészséges férfit levágásra”, és a hirdetésre jelentkezett is egy delikvens, majd miután annak péniszét együtt elfogyasztották, megtörtént az esemény. Hát igen, ezzel nem is lehetett volna hibázni. De aztán megint csak jönnek az utánérzések, és a középszer. A Dalai Lama verzéje megegyezik a Links 2,3,4 –ével, a refrén pedig a Spieluhrral rokon, csak éppenséggel nem annyira jó.

Ilyen hasonlítgatásokkal végig lehetne menni a lemez jó részén, de ennél érdekesebb dolgok is akadnak. Az amúgy a jobban sikerült dalok közé tartozó Moskauban orosz nyelvű női ének hallható. Érdekes, mi? Értelme ugyan nincs, (egy-két-há……nézd meg, ott úttörők mennek, dalt énekelnek Leninnek, stb.) de hát idézném Sickratmant a refrénekkel kapcsolatban:

[d">"Hát nesze hülye paraszt, itt egy sor, mondjad velem, és jól szórakozol,

Hát nesze hülye paraszt, itt egy sor, mondjad velem, és jól szórakozol,

Hát nesze hülye paraszt, itt egy sor, mondjad velem, és jól szórakozol…" [/d">

Aztán. Az Amerika ugyan csak egy dal a 11 közül, de mivel kislemez is készült hozzá (váratlanul, a Mein Teil után alig egy-két héttel adták ki, nyilván megijedtek, hogy annak kissé extrémre sikeredett, pórázos-szopatásos klipjét nem fogják eleget játszani), nyilvánvaló hogy ezzel akarják a lemezt eladni, ezért érdemes alaposabban megnézni.

Azt már a Rage Against the Machine hatalmas sikere bebizonyította, hogy a kapitalizmus egyik legjobban fogyó terméke a kapitalizmus elleni lázadás. A RAtM esetében még a rapes éneket is hajlandóak voltak megbocsátani a rockerek, csak hogy egy kis roppantul árnyalt, és rendkívül átgondolt „rendszerkritikát” (értsd amerikaellenes hőbörgést, vöröscsillagos pózolást) kaphassanak. Persze nem akarom Morelloék vitathatatlan zenei érdemeit háttérbe szorítani, de nyilvánvaló, hogy mitől lettek ők a 90-es évek egyik legnépszerűbb rockbandája. A Rammstein piacpolitikailag tökéletes húzással tartózkodik az önkényuralmi szimbólumoktól, és képes arra, amire senki más, egységbe hozza a kelet-európai lúzertársadalmakat, (és nem csak azokat) konzervatívok, liberálisok, szocialisták, fasiszták, kommunisták kórusban üvölthetik: „Amerika, te gonosz!” Teljes az eufória, csak néhány megkeseredett, cinikus faszkalap fintorog, akiknek amúgy se jó semmi.

Fúj Amerika, hurrá Rammstein! Jó étvágyat!

6.5/10

a’ ördög

Thy Catafalque - Tűnő idő tárlat
2004-10-19, (2004)
Szerzői Kiadás

Mitől jó a jó metalzene? Természetesen hosszan sorolhatnánk, hogy melyek azok a tényezők, melyek a középszer mocsarából kiemelik a zenét, sőt biztos van megmagyarázhatatlan faktora a definíciónak, talán nem is kell feszegetni ezt a kérdéskört. Nekem, mint eme kritika írójának viszont feladatom, hogy átadjam a leszűrt információkat, ezért részben válaszolnom kell.

Tehát: a legfontosabb, hogy a metalban jó riffek legyenek. Ez a prózai megállapítás talán nem egyértelmű mindenki számára, de elég ha a mai dömpingre gondolunk, ahol középszerű, elcsépelt témákat próbálnak az "igényesség, változatosság, hangszeres tudás" álöltözete alatt megetetni a tisztelt hallgatóközönséggel. "...ápol és eltakar" filozófia. Akár a rossz alapanyagokból készült leves, amit sózással és fűszerezéssel akarunk élvezhetővé tenni. Talán még nem tartunk ott, hogy a "zenei éhenhalás" fenyegetne minket, a választás luxusában dúskálva elvárhatjuk, hogy minőségi fogyasztanivalót tárjanak elénk.

Manapság már nem kell százezreket kifizetni annak érdekében, hogy a műfajhoz méltó megszólalást kreáljunk, senki ne hozza fel érvként a gazdasági hátteret egy-egy enyhébb ítélet indoklásaként. Magyarországon viszont egyéb tényezők is hozzájárulnak ahhoz, hogy bűnrossz bandákat "ígéretesnek" aposztrofáljanak, néha egyesek odáig merészkednek, hogy meghazudtolva minden érzékszervüket olyan hazai kiadványokat ajnározzanak, melyeket egyszerűen forgalomba hozni is a jóízlés ellen elkövetett merénylet. Nem vádolhatok meg mindenkit a hallgatók átverésével, talán valami "szülői" jóindulat dolgozik ezen kritikusokban, mégis, ha szeretnénk megtalálni a gyöngyöt a sárban, ha nem akarjuk, hogy elvesszenek az igazi értékek, akkor el kell felejtenünk a "...nem is olyan rossz ez..." mértékegység használatát.

A makói Thy Catalfaque főnök Kátai Tamás eddigi munkái nem fogtak meg, hiába hallottam csupa jót róluk. Ezt túlnyomórészt a metalos részek számomra élvezhetetlen megszólalása okozta. Ezt a hibát az új anyagon viszont olyan szinten javították ki, hogy csakis felsőfokú jelzőket használhatok. Olyan arcbamászóan markáns, durva a gitársound, hogy már első hallgatáskor zsigereim legmélyére hatolt. Az albumot nyitó Csillagkohó már csak azért is zseniális, mert nem egy szerzemény mellé toldottak valami frappáns számcímet, hanem pontosan azt az érzést közvetíti a zene, amit elmond a cím. Az a tömény energia, tűz, és pusztítás, amit a több mint 9 perces szám közvetít, példaértékű lehet az olyan, mára igencsak leeresztett bandáknak, pl.: a Samael, akik ugyanezt az "űrhangulatot" próbálták meg a legutóbbi albumukon dalokba önteni, bár mérföldekkel kevesebb sikerrel.

Érzéseim szerint a Tűnő Idő Tárlat egy tér és időbeli utazás elbeszélése. A makrokozmoszból a mikrokozmoszig, az ember fölött állótól, a belső kifürkészhetetlenig tart ez a kezdetben száguldó, örvénylő, a fénysebesség határait próbálgató időtlen kirándulás, minek során az utazó eljut bolygónk nyirkos valóságáig, és tévelyegve mereng a lét apró homokóráján, melyben kis szilánkdarabokként pottyannak át az emlékek. Szó nincs, mi elmondhatná azokat az érzéseket amelyek mindannyiunkban ott lappanganak, mégis, az a zenei összhatás, mely nehezen hasonlítható az eddig általam megismert bármelyik előadóhoz, a gondosan eltemetett tudatalatti-relikviákat aktivizálja. Minden egyes hangulat egyben egy kép is, visszaadhatatlan színekkel és változó formákkal, életünkből egy olyan darab, amely kívül helyezkedik a hétköznapi idő érzékelésének határain, ahol talán bepillanthatunk múltunk akkor még megmagyarázhatatlan részleteibe, vagy jövőnk hullámzó végkifejletébe, megerősítve egyéni utunk jelentőségét, helyünket egy látszólag értelem nélkül való létezésben.

Juhász János gitáros vitán felül ötletes, grandiózus játéka és Kátai Tamás metalban soha ilyen módon nem alkalmazott szintetizátorhasználata adja meg az alapízt, melyek mellett a dark és folk jegyek is szembeötlő mértékben fedezhetőek fel. A sok helyen wave-es gitárokat, egy dalban magyar nyelven előadott női ének kísér, melyeket szomorkás hegedűszólók tesznek még érzelemdúsabbá. A nyers énekhang pont úgy, a háttérből szól, ahogy szeretem, éppen, hogy felsejlik a gitárok mögül, mégis kellően érzékletesen hat.

A dobokért ugyan gép a felelős, de nem törekszik az élő megszólalás erőltetett utánzására, elvétve kifejezetten drum ’n’ bass-es ritmusokat hoz, szintetikus hangja ellenére organikusan illeszkedik a zenébe. Nem mondom, hogy tökéletlenségek nélküli a közel 70 perces anyag, mert akad olyan rész is, melyet nem erőltettem volna (Az ősanya szól ivadékaihoz záró percei nekem nem tetszenek), és néhol a ritmusszekció lehetne erőteljesebb, azonban az összhatás igen közel van az "eszményi metallemez" címkéhez.

A szövegek egy részét nagy magyar költők versei adják (Ady, Weöres, Radnóti), máshol Kátai saját rigmusai felelősek a mondanivalóért, ami központi részét képezi eme összetett mű vitathatatlan értékeinek.

Egy szó, mint száz. Az underground metalzene berkein belül a Tormentor - Anno Domini-je óta nem született ilyen fontos hazai alkotás.

9.5/10

rtp

A lemez megrendelhető a gire@freemail.hu címen.

Samael - Reign of Light
2004-10-18, (2004)
Galactic Records / Regain Records
A svájci Samael már a 80-as évek vége óta tevékenykedik a sajátos módon értelmezett "black" metal zenéjükkel. Ők ugyan konkrétan nem használták a black jelzőt, de nem is ellenkeztek, ha a fenti definíciót alkalmazták nevük hallatán. A Samael soha nem volt tipikus ultragyors sikálás, és mára a szélsőségesen keresztényellenes szövegek is eltűntek.


A Ceremony of Opposites lemezük óta jobbára ugyanazon a vonalon mozognak, bár az azt követő Passage lemezen Xy billentyűs/dobos teljesen dobgépre cserélte a ritmusokat, és a zene hangulata valamint a szövegek koncepciója túlnyomórészt sci-fi ihletésű lett, ha úgy tetszik "space metal"-t nyomnak.

Megoszlanak a nézetek a Samael értékeit illetően. A zseniálistól az unalmasig, a hitelestől az elcsépeltig terjedő skálán mindent hallottam már róluk. Tény, hogy egyes bandák (Mysticum, Darkspace) egy sokkal jegesebb, talán természetközelibb képet festenek le a földön kívüli világokról, ebből a szempontból a Samael egy potenciális slágerbanda.

Az én esetemben a Passage volt az első anyag, melyet meghallgathattam: az egyszerű alapú zongora- és szintifutamokkal tűzdelt muzsika akkor szédítően újnak hatott. Elkapott az a bizonyos kozmikus érzés (belső tériszony), az addigi érdeklődésem a megfejtésre váró világegyetem talányai felé még erősebb lett. Jó volt téli estéken walkman-nel sétálgatni és nézegetni az eget, merengeni azokon a dolgokon melyek kívül esnek poros és kicsinyes hétköznapjainkon.

A 3 évre rá megjelenő Eternal ugyanebben a szellemben készült, kissé polírozottabb formában, de egyes dalaiban végletekig találóan (The Cross, Infra Galaxia) megragadta a fent taglalt érzést, mely tulajdonképpen egy tiszta fejjel való pszichikai utazást tett lehetővé. (Az ezt megelőző lemez címe is erre utalhat) Nem kendőzöm el a hibáit sem, sajnos nem kevés töltelékdalt is pakoltak rá, nem bántam volna, ha legalább negyed órával megvágják.

Egyelőre csalódott vagyok. Mert öt év alatt (úgy gondolom) helyénvaló lenne egy kis változás, előrelépés, de a Reign of Light-ot nyugodtan a két utolsó korong közé helyezhetjük.

Néhány helyen kiütköznek a közel-keleti zenei világ hatásai(pl.: High Above, Heliopolisz), de már ezzel is találkozhattunk. Nagyjából ugyanazok a megoldások és ütemek várhatóak, mint eddig, ez öröm lehet a megrögzöttebb rajongóknak, én azért kesergek.

A dalokkal egyébként semmi gond nem lenne, de ez ebben a formában még egészséges folytatásnak sem nevezhető, ha az utolsó három lemez bármelyik dalát egymás után tennénk, a különbség vajmi kevéssé volna érezhető.

Egy dalt emelnék ki, a Door of Celestial Peace-t, melynek gitártémái azért jóval emlékezetesebbek a többihez képes. Örülnék, ha jobban erőltetnék a fogósabb riffeket. A borító sem lepett meg, de nekem tetszik, ebben nem hibáznak.

Nem állom meg, hogy ne idézzek a végén: "Aki sohasem változtatja véleményét, az állóvízhez hasonlít és csúszómászókat tenyészt lelkében.".

Természetesen a változtatáson van a hangsúly. Lehet, hogy beérik, és még szívesebben hallgatom majd a lemezt. De ha még egyszer öt évet kell várni ilyen eredményért, nagyon pipa leszek.

6.5/10

r.t.p

Woods of Ypres - Pursuit of the Sun & Allure of the Earth
2004-10-16, (2004)
The End Records/ Krankenhaus Records
Ypres erdeje… lehet, hogy van kanadai Ypres is, mindenesetre a hozzám hasonló enyhén, de egészségesen militarista fiataloknak az első világháború legendásan kegyetlen és véres ütközete ugrik be. Szóval black metal? Nos, nem ilyen egyszerű a válasz, ne menjünk túlságosan előre.

A kanadai zenekar emlékeimben, csakugyan, mint reménykeltő black metal zenekar élt, tavalyelőtt adták ki Against the Seasons című ígéretes ep-jüket, és most itt a teljes nagylemez. Sajnos azt sikerült háttérbe szorítaniuk, ami jól állt nekik (gyors, sikálós-riffelős részek), és ráfeküdtek arra, ami már akkor sem volt az igazi. Vegyük a dallamos éneket. Inkább ne, felejtsük el, ez csak kifogás lenne. Nem ezen múlik. Hanem azon, hogy egyszerűen semmi, de semmi nincs az albumon, ami akármilyen hatással lenne rám. Oké, az ének nagyon rossz, de az album egésze nem az, csak folyik, folyik, szétfolyik, hatvanakárhány perc, csodálatos akusztikus témák, váratlan, de mégis teljesen egyértelmű váltások, Opeth, erdős fényképek, Green Carnation-ös album és dalcímek, erőltetett, nyálas érzelgősség, üresség. Egyéniség? Karizma? Egy-két helyen hírmondónak maradtak jó riffek, (The Sun Was in My Eyes Part I.) ötletek, de ezeket is elsodorja a feltartóztathatatlanul hömpölygő unalom. Főleg az album végére fokozódik elviselhetetlenné a dolog, a Shedding the Deadwood című förmedvény miatt már majdnem levontam még egy pontot, de aztán megkegyelmeztem. (érdekes, hogy pont ezt és a másik említett dalt lehet letölteni, mindenki maga győződhet meg az album erényeiről és gyengéiről)

Az említett bandák rajongói új kedvencet avathatnak, mindenki más pedig nyugodt szívvel és lélekkel hagyhatja ki. Esetleg az emlegetett elődöt be lehet szerezni, azt érdemes, de ennél a lemeznél sokkal jobbakat is találni az underground mélyén.

5/10

a’ ördög

Type O Negative - Life Is Killing Me
2004-10-15, (2003)
Roadrunner Records
Nem vagyok az a kifejezett rajongó alkat, pláne személyeket szoktam a legkevésbé kultiválni, nem hiszem, hogy emberi mivoltát bárki megtagadhatná, és bár tiszteletet sok személy ébreszt bennem, nem táplálok senkivel szemben illúziókat. Viszont van egy kevés csapat, melyre mindig csodálattal és hálával fogok tekinteni. Ezek egyike a Type O Negative.


Helyük fontosságát a zenei életben már kifejtettem, kötődésem ezenkívül személyes világommal való rokonság miatt oly erős. A csapat nem öltözteti magát a misztika, az elérhetetlenség, vagy emberidegenség köntösébe, nyilatkozataikban nem rejtik véka alá gyengeségeiket, hibáikat, maró és gúnyos megjegyzéseiket ugyanúgy önmaguknak is szánják, mint a külvilágnak. Múltjukban ugyan rendelkeznek a gothic vonal néhány külsőségével, de ez napjaikban vajmi kevéssé fellelhető formában van jelen, és ezt a megjelenési formát is sajátos savanyú humorukkal ellensúlyozzák. Ezzel párhuzamosan zenéjük hatása miatt mégis a rockzene hatalmasai között a helyük, a hangulatok, melyeket alkotnak szinte kézzelfoghatóan és önkéntelenül rátelepszenek a hallgatóra.

Peter Steele bandafőnök életének újabb nehéz időszakának terméke volt az előző World Coming Down lemez. Késői gyermekként nehéz volt fiatalon látni és feldolgozni rokonai korosodását és a sorozatos haláleseteket. Az olyan dalok, mint az Everyone I Love Is Dead vagy az Everything Dies, önmagukért beszélnek. 70 percnyi önmarcangolás és gyász, ezeken kívül pedig néhány keményebb drogélmény túlélésének zenei önkifejezése talán a legnehezebb munkájukká tette a „Világ Összeomlását”. A megszólalás sem volt kifejezetten ínyemre, jellegzetes volt ugyan, de egyben idegen és steril.

A Life Is Killing Me már a címe miatt is riasztott. Túlzottan klisésnek találtam, másfelől pedig a World Coming Down egyenes folytatását sejtettem, pedig tudtam, hogy két egyforma anyagot még nem dobtak piacra. Az első meghallgatás után ugyan még nem teljesen, de az ötödik körül már megnyugodtam, hogy újra humoránál a Type O Negative, nem pedig egy sikeres suicidum elkövetésére készülnek. Először azért elmondanám, hogy miért nem vagyok teljesen elégedett. A dobhangzás még mindig nem az igazi, hiányzik belőle az erő, és a mélység. Nem érzem egységesnek az albumot, a hangulati vonal nem olyan erős, mint elődei esetében (bár ezt teljesen határozottan kijelenti csak újabb egy év múlva merem).

Összességében még mindig az előző kiadvány érzésvilágához hasonlítható, de amaz legnagyobb hibáit javarészt kijavították. Újra elkerültek a punk/hardcore időszak megoldásai, igaz nem olyan agresszív formában. A kevesebb, mint 4 perces I Don’t Wanna Be Me szinte kellemesen hat, katonás számolás (ahogy illet az a régebbi időkben is), közös vokálozás, és a főriff sem nyomja agyon az embert. A címből azért pontosan kiderül, hogy ez a szöveg sem a boldog időkben született.

Külön öröm, hogy egyfajta férfiszemszögű románc vonulat is újra felfedezhető néhány dalban. A The Beatles-t pedig még mindig nem nőtték ki, erre a legjobb példa a (We Were) Electorcute. Nekem hajszállal a Life Is Killing Me második fele jön be igazán. Itt már sorra jönnek a hibátlan dalok. A Less Than Zero, a How Could She? vagy a Nettie mind telitalálat. A távol-keleti hangszerek használata nem új, de nekem hiányozna, ha nem lenne.

Az überdal-t a végre tették, bár először amazt kedveltem legkevésbé; a furcsa című IYDKMIGTHKY (Gimme That) egyszerűen a Type O Negative egyik legjobb dala. Szomorú és dühös, mely végén a vokálok és a gitártéma együtt egy indulatoktól telített lelkiállapotot épít fel.

Minden új lemez után aggódom, hogy az örökké feloszlással fenyegetőző Peter egyszer beváltja ígéretét. Őszintém remélem, hogy ezt csak a rá jellemző beletörődő, lemondó hangulatainak játéka, nem pedig egy keserű, de szilárd elhatározás. Még mindig sok van bennük.

A Life Is Killing Me is alapmű, de az említett hibák miatt nem kaphat maximális pontszámot.

9/10

r.t.p.

Lake of Tears - Black Brick Road
2004-10-14, (2004)
Noise / Sanctuary Records

A Lake of Tears mindig is különleges eset volt. A 90-es évek közepén, a doom-death/gothic metal trend kellős közepén bukkantak fel maximálisan klisés, semmilyen leírható, racionális szempontból nem kiemelkedő zenével, mégis kultikus népszerűségre tettek szert. Jogosan, teszem hozzá, ugyanis bennük ott van, ott volt, és mindig is ott lesz az a bizonyos, mágikus, leírhatatlan plusz, többlettartalom, ami valószínűleg Daniel Brennare énekes-gitáros személyéből fakad.

Keserédes – ez az a szó, mely minduntalan eszembe jut énekdallamairól, melyek többsége nem visszataszító, nyálas rágógumiként tapad az ember fülébe, hanem természetesen, fokozatosan, és magától értetődően. A banda zenei alapjai a már említett doom-death műfajban gyökereznek, ebből ma már nagyon kevés konkrét elem maradt meg, a legszigorúbb, záró Crazyman zakatolós riffelését leszámítva voltaképp semmi nem utal az első két lemez világára. Helyette fokozatosan érkeztek előbb a rockos elemek (Crimson Cosmos, Forever Autumn albumok), majd a banda időleges búcsúlemezén (Neonai) a ’80-as évek popzenéje ABBA és társai kerültek meglepő fölénybe. Ezzel igazából semmilyen komoly veszteség nem érte amúgy a rajongókat, a Lake of Tearst nem a keménysége miatt illik szeretni, a Headstones (második nagylemez) ütős, zúzos témái sem voltak többek átlagos, húzós, mocskos metalriffeknél, melyek önmagukban aligha állhatták volna meg helyüket. Mégis, kicsit sok volt azért a jóból, és ezt ők is érezhették, miután kiszúrtak az előző kiadóval (ugyebár szerettek volna lelépni, nem engedték őket) az antimetal borítóval ellátott Neonai-jal, a (multinacionális) Sancutary Recordsnál visszatértek a Forever Autumn-féle kiérlelt vonalhoz. Amivel egyszer már nagy áttörést okozhattak volna, meglátjuk most mi lesz. Ez a zene kétségkívül rendelkezik azzal a ritka kettősséggel, hogy minden elvitathatatlan értéke ellenére képes megszólítani parasztrokkereket, poprajongókat, HIM-rajongó tizenkettő pluszos lányokat, egyszóval mindenkit. Más kérdés, hogy ezek a népes táborok valahogy mindig az új, fiatal bandákat részesítik előnyben. Ismétlem, kiderül.

A dalok ügyében többé-kevésbé egyenletes a színvonal, a nyitó The Greymen, az említett záró Crazyman, az A Trip With the Moon tűnt számomra igazán emlékezetesnek. Kiemelkedőek a Lake of Tearsnél mindig is kiemelkedő gitárszólók, persze nem kell nagy dolgokra gondolni, egyszerűek, eltaláltak, frappánsak, semmi nagy villogás. A hammond orgona szintén fontos, domináns elemét képzi a hangzás egészének, ez sem újdonság. Az előző lemez szövegeinek a gothic metal szintérrel szemben cinikus hangvétele háttérbe szorult értelemszerűen, de valahogy ezt nem tudom, és nem is akarom rossz néven venni a zenekartól, ezt kellett lépniük.

9/10

a’ ördög

Danzig - Circle of Snakes
2004-10-12, (2004)
Regain Records

A lassan ötvenéves Glenn Danzig még mindig jól tartja magát, viszont már az a dicsfény nem övezi, mint pályája egyes szakaszain. A punk felől érkező, Elvis-i adottságokkal is rendelkező énekes letett már egyet és mást az asztalra, sokan úgy gondolják, hogy kár lenne sározni a régi idők emlékét, tovább feszegetni a sátánkodó dark-doom-rock fenegyerek arculatot, ideje a békés de dicső elvonulásnak. Jómagam sem vagyok egy kifejezett Danzig fan, bár példának okáért a 4-es kiadványukat a megjelenéstől számítva a mai napig is sokszor veszem elő, de az azt megelőző klasszikusnak számító darabok is gyakran melengetik szívemet egy-egy szürke nap alkalmával. Az utolsó általam hallgatott lemez a Blackacidevil volt, melyen kissé visszakanyarodott a punk gyökereihez, bár a hatásokat ellensúlyozta egy jó adag elektronikával, industrial hatásokkal. Az újítási szándék feltehetőleg a korosodó és beskatulyázott énekes mentőöveként funkcionálhatott, bár néhány dalszörnyedelem ellenére találhatunk az 5-ös lemezen hallgatásra érdemes részeket is jószerivel. Itt el is veszítettem a fonalat, nem éreztem különösebb kényszert további albumaik meghallgatására, ez részben a külső vélemények hatása is volt.

 

A Circle of Snakes szerencsésen akkor került hozzám, amikor még semmilyen kritikát nem hallottam felőle, nem akartam esély nélkül a süllyesztőben tudni, pláne hogy az utóbbi időkben újra a hagyományos hangszerelés jegyében dolgozott Glenn. Kicsit féltem ugyan, hiszen az elmúlt években nem nagyon kötöttek le a szimpla rock/metal zenék, mindig valami különleges csemegét kerestem, amiben valami plusz is van, a Danzig-től pedig egyáltalán nem vártam meglepetést. Ennek ellenére mégis meghökkentem.

A helytelen következtetések kiküszöbölése végett biztosíthatok mindenkit, hogy a Circle of Snakes semmi olyat nem fog tartalmazni, amin az ortodox rockhallgató megrökönyödne. Az egész lemez szimpla sötét, javarészt lassú, de karcos dalokból áll össze, mely mentes minden elektronikától, sallangtól. A szürke, októberi hétfő reggelen viszont nagyszerű lelki alapot adott a nap további részére. Van ezekben a szikár metaltételekben valami olyan magabiztosság, ami könnyen átragad a figyelmes hallgatóra, értelmezhetőbbé teszi a valóságot, könnyedebbé a létezést, annak ellenére, hogy nem napsütötte tengerpartokról és monokinis lányokról regél. Hogy egy végletekig parodizálható szófordulattal éljek, újra meggyújtotta a kihunytnak vélt mécsest bennem, savanyú lenézéssel szemléltem környezetem, hogy azokra a dolgokra koncentrálhassak, amit kihozott belőlem ez a tiszta, puritán kompromisszummentes zene. Összegezve egész napos fejbólogatás lett a vége, heveny munkakerüléssel egyetemben (lásd a szótárban: rakenrollfíling).

Mit is találhatunk? Mint már említettem a súlyos, de egyszerű ősrock riffek viszik a prímet, javarészt díszítetlen, de húzós, ízes dobtémákkal fokozva a hatást. Egyetlen gyorsabb tétel van az albumon (Hellmask), többnyire komor, de nem lélekidegen, jó refrénekkel rendelkező doom hatásokat magába olvasztó nótákról van szó. Találhatóak egyébként elsőre töltelékdalnak tűnő tételek is, teljesen tipikus gitártémákkal, de valahogy olyan ügyesen kombináltak ezekkel a szerzők, hogy minden dalt feldobtak vagy egy jó refrénnel, vagy egy vérbő riffel.

Néhány megjegyzésem lenne a végére. Glenn lehet, hogy tudatosan, de lehet, hogy képességei csökkenése véget nem nagyon erőlteti a szélesebb hangtartományokat, a 4-es albumhoz hasonló zseniális énektémákat ne keressen senki. Az egyébként nagyszerű zárótétel (Black Angel, White Angel) során elég elfúlónak hallom a másfelől teljesen a dalhoz passzoló orgánumot. Tehát nem mondhatom, hogy nem tetszik, viszont valami olyan érzésem van, mint pl a The Doors – Been Down So Long dalánál, ahol Jim úgy énekel, mintha az utolsókat rúgná (ez tulajdonképpen igaz is) viszont még fel is dobja a szóban forgó blues-t.

Továbbá: Szerintem a gitárhangzást, sőt a többi hangszerét is roppant mód eltalálták. Halottam már olyan véleményt, hogy szerényre sikeredett a sound, de fel nem foghatom, hogy ez a tényleg egyedi és egyébként erős megszólalás hogyan szúrhatja egyesek szemét. A címadó tétel főmotívuma alatt olyan érzésem támad, mintha rozsdás késsel matatnának a beleimben, ki kívánhatna ennél többet a stílus határain belül?

8/10

r.t.p.

Melt Banana - Cell-scape
2004-10-12, (2003)
A-zap

A Melt Banana nevű tokiói zajbrigád a meglehetősen telített, ugyanakkor kiváló előadókban bővelkedő Japán noise szintér jeles képviselője. A Cell-scape már az 5. sorlemezük, de jelentettek meg szép számmal EP-ket, valamint egy John Zorn által producerelt koncertlemezt is. Három személy alkotja a zenekar magját, ők a kezdetekől (1992) együtt zenélnek : Yasuko Onuki (ének), Ichiro Agata (gitár), Rika Chang (basszusgitár) mellett több dobos is megfordult, Toshiaki Sudoh játéka az első 3 albumon követhető figyelemmel, őt 1998-ban a Satanic Hell Slaughter dobosa Oshima Watchma váltotta, igaz a 98-ban megjelent “Charliet” még Youichiro Natsume ütotte fel. A Melt Banana tehát felállásában nem különbözik egy átlagos zenekartól, hiszen a zajkeltéshez hagyományos rockhangszereket használnak, viszont ezen hangszerek megszólalása már nem nevezhető megszokottnak. A megfelelő hangzás kialakításában olyan legendás nevek segédkeztek , a már említett John Zorn mellett, mint Steve Albini, Jim O’Rourke és KK Null.

 Az évek során természetesen sokat változott a MB zenéje, a legszembetűnőbb változás talán a dalszerkezetek terén ment végbe, hiszen míg korábban a pár másodperces dühkitörések jellemezték a csapatot, addig az új lemezen a legrövidebb szerzemény is két perc feletti. Tudatosabban építkezenek, persze verze-refrén-verze-szóló-refrén dalformát ne várjon senki, mégis sokkal könnyebben emészthető lett a végeredmény, mint eddig bármikor.

 

Az első hallgatás során minden bizonnyal sokkoló lesz Yosuko O. énekesnő tevékenysége, ugyanis a hölgy (Rika Chang basszusgitáros személyében is hölgyet tisztelhetünk) meglehetősen extrém stílusban vokalizál, a cartoon network legidétlenebb szinkronhangjának és egy csúfan betépett, bőszen jódlizó Szandinak perverz elegyeként írható le leginkább amit művel. Agata sem egyszerű eset, egészen meghökkentő hangokat csikar ki gitárjából, szanaszét torzított, visszhangosított riffjei (effektarzenálját az érdeklődők megtekinthetik itt

) miatt napjaink egyik leginvenciózusabb gitárosának tartom. Játékában szerencsére a magamutogatás helyett új, izgalmas hangzások felfedezése a cél, szöges ellentéte ezáltal napjaink gitárhőseinek, kiknek művészete kimerül néhány skála ide-oda tologatásában, ezek villámgyors ismételgetésében. A ritmusszekcióra sem panaszkodhatunk, szilárd alapot biztosítanak, a dobos könnyedén megbirkózik a szélvész blastbeatekkel, de játékában megfigyelhetünk érdekes ritmuseltolásokat is.

A Cell-scape nyolc dalát két elektronikus szerzemény foglalja keretbe, a lemezindító rövid intro után az azonnal fülbe ragadó “Shield for your eyes, a beast in the well on your hand“ következik - az alaptémat nagyon eltalálták, Melt Banana mércével mérve ez egy igazi sláger. Tán még ennél is nagyobb meglepetés a “If it is the Deep Sea, I Can See You There“ refrénje, aholis Yosuko dallamos éneklésre ragadtatja magát és a zene is jóval lazább a megszokottnál. Az egész lemezre jellemző egyébként, hogy kicsit visszavettek, több a középtempó, de persze nem tűntek el a lendületes, punkos részek sem, sőt, még mindig ezek vannak túlsúlyban.

Összegzésként még annyit fontosnak tartok megjegyezni, hogy keresve sem találnánk alkalmasabb lemezt a japán szintérrel való ismerkedéshez, hiszen míg a Boredoms, vagy a Gerogerigegege újkeletű munkái próbára teszik a tapasztalt, harcedzett hallgatókat is, addig a Melt Banana konstruktív noise-rockját könnyen megkedvelheti bárki.

melt banana  

9

ktibi

            

Ministry - Houses of the Molé
2004-10-10, (2004)
Sanctuary Records
Nah, itten van az új Ministry album. Az industrial-metal bandáról magáról nem írok, akit behatóbban érdekel a diszkográfia, a zenekar története, a tagok magánélete, első aranyhörcsögük ellésének koordinátái és egyéb lónyálak, az majd ügyesen utánaolvas az interneten.


Houses of the Molé. Egy kis etimológia következik. A „Mole” szó jelent vakondot, spiclit, kikötőgátat, üszögöt és mólt, a „Molé” meg mexikói kaja, de maradjunk annyiban, hogy azt is jelentheti: „A Spiclik Házai”. Egyszóval Ministryéknek már megint tele van a tökük az USA válogatott politikai idiotizmusaival. So what’s new, ezen nem lepődünk meg. Mindenesetre az album jóval pörgősebb lett, mint mondjuk a zenekar viszonylatában legendásan punnyadt Filth Pig. Én leginkább a ’Psalm 69’-hoz vagy a ’The Mind Is A Terrible Thing To Taste’-hez tudnám hasonlítani a hangzásvilágot.

Nézzük a számokat. Az első track a fantáziadús „No W” címet viseli, amely címválasztás rögtön érthetővé válik, ha megnézzük a többi számcímet – mind duplavével kezdődik. Ez biztos valami übermély politikai szimbolikát (WTC? War? George W. Bush?) takar, de ez minket most a legkevésbé sem érdekel. A szám a Carmina Burana ’O Fortuna’ tételének egy felgyorsított cefetjével kezdődik, és ez a motívum újra vissza-visszatér a szám folyamán. Elég érdekes az összhatás a nem épp gitárhúrbarát, jellegzetesen Ministry-s darálással és a megszokott industrial effektekkel, de mindent egybevéve szerintem talán ez a legjobban sikerült track az albumról. A Waiting c. alkotásban USA- és főleg Bush-fikázó szövegek, szirénaszerű samplerek, torzított énekhang, bevágott duma-foszlányok és pontosan ugyanolyan ritmika, mint amit a banda legtöbbször produkál. Kicsit túlságosan is tipikus Ministry szám, no. Nagyjából ugyanez mondható el a Worthless, Wrong és Warp City című alkotásokról is. A WTV talán a legiparibb nóta (de hülye kifejezés, sebaj) az albumról. Tévéadásokból kiszabdalt beszédfoszlányok, agyontorzított gitár, ami néhol szaggatott és csak egy hangot ismételget, máshol ujjtépően teker, mindehhez punkos dobtéma és ének. Kicsit szokni kell, de jó kis szám. A World, a WKYJ (hé srácok, nem unjátok a betűszavakat?) és a Worm már belassultabb dalok, a Wormben még az ének is dallamosabb lesz – egyedüliként az albumon.

Két bónusz-jellegű track következik, az egyik a „No W” longer változata, ezúttal nem a Carmina Buránával, hanem az Ámerikai himnusszal nyit. Végül egy nevenincs titokszám zárja a ’Houses of the Molé’-t, ami egy pöttyet idegölő díszmenet-jellegű dallamocska monoton ismételgetése ipari effektekkel megspékelve, aztán ennyi, nyugodhatunk békében.

Összhatás? A fene se tudja. Igazából nem sok újat mutatott a banda ezzel az albummal, és nem lesz annyira favoritom, mint az ’Animositisomina’ teszemazt, de azért a ’Houses of the Molé’ is törzsvendég lesz a Winampomban. Megér mondjuk 7 pontot.

7/10

LC

">http://www.animositisomina.com/

Crisis - Like Sheep Led to Slaugther
2004-10-10, (2004)
The End/Children Of Rage Records
A Crisis-t még egy lányismerősöm erőltette az első album megjelenésének idején, de köszönettel elhárítottam ajánlatát. Ezzel egészen a közelmúltig le is zárult bennem az aprócska termetű hölgyemény (Karyn) vezette brigád története, szinte nevükről is megfeledkeztem. Az utolsó nagylemez The Hollowing munkacímmel jött ki 7 éve, belehallgattam, de azóta sem alakult ki véleményem róla, nem vitt rá a lélek a többszöri lejátszásra. Ki tudja milyen megfontolásbó, 2004-ben új albummal jelentkezetek, amiről már szívesebben és bővebben is nyilatkozok.

Crisis

A Crisis hatásait tekintve bátran ki merem jelenti, hogy az első Korn, az első Machine Head, és a késői Max-os Sepultura lemezeket tartották irányadónak, legalábbis a vehemencia és a dühös megszólalás tekintetében mindenképpen. A hardcore, valamint a Johnatan Davis egy interjújában kifejtett „belassított Morbid Angel” öndefinicíó egyaránt érvényes, ha érzékeltetni akarjuk a Like Sheep Led to Slaughter-t.

Nehéz nyilatkozni magáról az albumról, hiszen a tömény masszaszerű zenét nem a változatosság jegyében készítették, mindenesetre a sound a stílus követelményeit maradéktalanul kielégíti, tipikusnak mégsem nevezhetem, kifejezetten egyedi, hogy a gitárjaik nem 100 %-ig vannak pengére széttorzítva, sok helyen inkább morgásra emlékeztet, természetesen a kellő helyeken dobermann módjára harapnak is.

Karyn hangját sok neves nagy előd is megirigyelheti, változatosságát tekintve szinte felülmúlhatatlan. Az öblös mély hörgésektől, a kislányos mondókaszerű énekeken át, az eszelős sikolyokig a lehető legtermészetesebb módon ad ki magából mindent, ami szélsőséges. Tulajdonképpen a Crisis fő védjegyét ő jelenti. A korong különlegessége talán abban kifejezhető, hogy az állandó dühös-tébolyult témák mellett az egész albumot rendkívül nyomasztó hangulat uralja. Valahogy a többszöri meghallgatás után is rossz érzés, balsejtelem fog el. A zene eszközeit felhasználva fokozza az eleve stresszes hétköznapok hatásait. A Secrets of the Prison House címe elég pontosan kifejezi az atmoszférát, dohos, bezártság érzését magában hordozó, a biztonság elveszítését sugalló darab. A Politics of Domination akár a hidegzuhany, a középrész riffje szinte egy vallatószoba képét jelenti meg, a kínzást, a megtörő test és psziché gyötrelmei a zsigerekben érezhetők.

Crisis

Minden ízében barátságtalan, rideg és reménytelen lemez. Egy csepp pozitív érzést közvetítő dallam sincs benne, még a Nomad-ot bevezető szitárhangok is apró, kellemetlen tüskékként hatolnak a bőr alá, kiegészítve az őrlő, keleties főtémát. A Study in Cancer primitív punkos megoldása is totális harmóniában van a címmel, Karyn megdöbbentő, bénító hangja itt hatványozottan gonosz. Elképzelni nem tudom, milyen lelkivilággal rendelkezhet a szóban forgó hölgy, de amit együtt művelnek Crisis név alatt, amint már mondtam: egyszerűen gonosz.

A szövegvilágnak ugyan köze nincs az istenkáromláshoz, vagy egyéb sötét hatalmakhoz sem könyörög, hangulatában viszont a black zenekarok nagy részét lealázza. Ezután tényleg nevetségesen hantnak egyes bandák csilingelő-bongó-harangozó szintetizátorfutamokkal dúsított halvány sikálásai. Óvatosan közelítsünk!

crisis @ myspace

8.5/10

r.t.p

Mayhem - Chimera
2004-10-09, (2004)
Season of Mist

Mayhem lemezről írni az ultimatív kiszúrás, jelen cikk szerzője a fenti album elődjét, a Grand Declaration of Wart legalább egy évig finoman szólva felemásnak érezte, aztán egyszer, abban a bizonyos megfelelő hely / idő konstellációban rájött, hogy ott hibákról bizony nincs szó, és beérett a lemez addig kissé ellenszenves mondanivalója, összeállt a kép, heuréka, stb.

 

És most itt van ez a fránya új lemez, és megint nem tudok okos lenni, pedig a megjelenés óta már koncerten is volt szerencsém a zenekarhoz, tehát véleményem kialakításában ez is segíthetne. Mayhem 2004De nem segít. A koncert éppen annyi kérdőjelet vont maga után, mint amennyit a lemez legelső meghallgatása. És számuk bizony azóta sem csökkent. Ezen kérdések egy központi téma köré gyűlnek, a létező legalapvetőbb kérdés köré, miszerint: Sikerült-e valami művészit alkotni, vagy pedig egy izzadtságszagú, erőltetett iparosmunka a Chimera?

Az előző lemez egy merész, vad lépés volt a banda történetében, hiszen mindenki leginkább arra számított a hírhedtsége okán zeneileg kissé lebecsült zenekartól, hogy korábbi önmagukat másolva készítenek egy hagyományos black metal lemezt, amely jobban vagy rosszabbul sikerül, a változás azonban váratlan volt, progresszív iránya szintén. Ezen típusú progresszió, a disszonanciára és ritmikai variációkra épülő jelleg nagyon is harmóniában volt a lemez ideologikus, háborús jövőképet festő koncepciójával, mely ugyan egyértelmű eltérés a black metal és a Mayhem eredeti apokaliptikus érzésvilágától, lázadó, formabontó, gyűlöletteljes jellege miatt mégis igazi Mayhem-lépés lett. A kérdés azonban már akkor felmerült bennem. És innen vajon hova tovább?

Amivel a GDoW a legnagyobb felháborodást okozta a rajongók között, az valószínűleg a hangzás volt, azon belül is a vékony gitárhangzás. Sejteni lehetett, hogy ezúttal visszakozni fognak, és igen, valóban: töményen, vaskos hangzással szórja Blasphemer riffjeit, melyek hangulatukban és logikájukban cseppet sem változtak, minőségükben szintén nem. Csakhogy az a riffelési stílus, amely az előző lemez koncepciójában képes volt egy olyan hangulatot létrehozni, ami elszakította a zene egészét a hangok pusztán anyagi természetétől, és valamiféle lelki szférába emelték a zenét, az itt… de igen, itt is előfordul, hogy működik, de nem mindenhol, a lemez színvonala nem egységes, vagy nekem még nem ért össze a dolog teljesen. Egyelőre csak részleteiben állt össze az amúgy szélsőséges momentumoktól mentes lemez. Elektro alapú dalra, de még csak részletekre se számítson itt senki, a szavalós, prédikálós részek, a teátrális felvezetések szintén nyomtalanul eltűntek, ilyen szempontból megint visszalépés a lemez. Azonban elhamarkodott vélekedés volna ezt egy kommersz, rajongótábornak címzett húzásnak tartani.

 

Egyelőre tehát nem tehetek mást, hallgatom a lemezt, keresem a megfelelő hangulatot hozzá, és remélem, hogy megint sikerül megtalálnom. Ha ez megtörténik, akkor a mostani pontszámom bizonyosan kevés lesz hozzá, egyelőre azonban ennyit érzek reálisnak.

8.5

a’ ördög

Wumpscut - Bone Peeler
2004-10-08, (2004)
Metropolis Records
A német Wumpscut, avagy Rudy Ratzinger projectje ugyan nem metálzene, mégis hangzásvilága miatt általában azzal egy kalap alá vehető. Valójában kőkemény industrial muzsikáról van szó, és ebben a műfajban talán az egyik legjobbról. Komor, fagyos hangulatú effektek és baljóslatú dallamok, legöbbször goth jellegű, rendszerint jónak mondható szövegek, az énekes sajátos, suttogó vagy épp üvöltöző hangja; harag, lendület, kiábrándultság – talán így lehetne legjobban leírni a zenét. Rudy albumai – elég sok van neki, pláne maxikkal, special edition cumókkal meg hasonlókkal együtt – változatosak, mindnek megvan a maga egyedi íze, atmoszférája és tematikája. Csak hogy néhány példát említsek:

A ’Preferential Tribe’ dupla cd talán a legerőszakosabb, legmetálosabb hangvételű lemez; főleg háborús téma jellemzi, durva samplerek az arcunkba, headbangelésre ingerlő vad, gyors futamok, rothadás, dögvész, halál és hasonlómód hangzatos és naturalistamód pozőr fogalmak.

A ’ Small Chambermusician’ számomra a legnehezebben emészhető album, elborult és idegőrlő elektronikája miatt nehéz megbarátkozni vele, és nem a szívem csücske még bizarr, semmihez sem hasonlítható hangulata ellenére sem.

A ’Bunker Gate Seven’ kissé futurista, kissé posztapokaliptikus, nagyon jól eltalált dallamokkal és szövegekkel.

Mindennek tükrében a ’Bone Peeler’-t nagy lelkesedéssel hallgattam meg – na vajon most mivel rukkolt elő Rudy? Az eredmény: határozott fene se tudja. Sokszor meghallgattam azóta a dupla cd-t, de azóta sem tudtam 100%-ra eldönteni, hogy ezt én most imádom vagy sem. Ez, bármily meglepő is, egy dallamos, lassú, nyugis Wumpscut album.

A nyitónóta, a ’Crown of Thorns’ talán a legrosszabb darab az albumon; punnyadt, slágertücc-ízű. A torzított ének a pár évvel ezelőtti mainstream elektronikus bandákból vagyon nyúlva. Rettenet. Az egész pofásra sikeredett ’Just a Tenderness’ után jön a legizgalmasabb track, a ’The March of the Dead’. Bizony, itten hullák menetelnek, szinte látja is maga előtt ezt a hallgató, ami persze akárhogy is nézzük, elég vicces vízió. Mindenesetre a díszmenet pergő ritmusa, a hátborzongató dallamok, a szokásos iparias szövegbevágások és a kissé humoros „We are the dead men… better beware” szöveg érdekes elegye nem csupán album-, de Wumpscutszinten is egyedivé varázsolja a számot. A ’Rise Again’ szintén a legjobbak közé tartozik, egyszerű de nagyon fülbemászó dallamával és a különleges industrial szövegcefetekkel („Did I kill?”) a refrének között.Furcsa és kiugró darab még az ’Our Fatal Longing’, amiben még gyerekmondóka is akad, irritáló hangú kis német kölyök előadásában illetőleg a ’Your Last Salute’ amiben olasz női szövegelés hallható (ami kicsit emlékeztet a régebbi albumokon előforduló ’ Schwarzer Tod’ elején leledző francia szöveghez).

A többi tracket nem emelném ki, vannak itt kimondottan kellemes, kedvencgyanús számok meg unalmasabb, vontatottabb darabok is. A második cd az elsőn található számok remixeit tartalmazza – az egyetlen ismertebb mixer a Das Ich. Hát, valahogy a remixeket én sose kedveltem, és bár néhány átkeverés egész jól sikerült, azért ugye nem fakadnánk sírva ha csak egy cdből állna a Csonthámozó.

A végére a szokásos összhatás-vizsgálat: A ’Bone Peeler’ témája - ahogy a számcímekből is láthatjuk – a halál és a halottak. No meg az albumborítón található hullaforma férfi mellkasa is ilyesmire akarhat utalni, ha egyáltalán utalni hivatott bármire is. A haláltéma el is vagyon találva, inkább szomorkás és higgadt a hangzás mint a háborúközpontú ’Preferential Tribe’ esetében. Talán pont ezért hiányolom belőle a Wumpscutra olyannyira jellemző dinamizmust, lendületet és káoszt – az új anyag sokkal letisztultabb s egyszersmint minimalistább. Mindennek ellenére élmény hallgatni, már csak a remek atmoszféra és dallamvilág miatt is.

8/10 LC

Enslaved - Below the Lights
2004-10-07, (2003)
Osmose Productions
Mint az elmúlt években rendszeresen, így hát tavaly is rámtört a heveny undor a keményebb zenéktől. Félreértés ne essék, mindössze arról van szó, hogy több mint tíz év fémzene/hörgés után egyre nehezebb felkapnom a fejemet az újdonságokra. Hála a magasságos Tervezőnek a krízis lemondó fázisában megjelent a Below the Lights.

A norvég Enslaved-et az Eld óta ismerem, behatóan viszont a Monumension-nal ismerkedtem. A 70-es évek rockzenéje, (többek között a jellegzetes hammond orgona használata) és az ízes black/death reszelés elegyítése ott kezdődött, és ezt, mint „új” stílusuk védjegyét viszi tovább az önmagát évről évre egyre magasabb fokra fejlesztő zenekar.

Az As Fire Swept Clean The Earth bevezetését akár a majdani legújabb My Dying Bride nagylemez is megirigyelhetné. Egy hegyomlás pusztításával vetekszik a téma, szinte rázuhan az emberre, fizikailag érezhető súllyal temet maga alá, emészti el a hallgatót, majd hipnotikus, örvénylő megoldások morzsolják tovább a csontokat. A szaggatós kiállásokat a vágóhídon letaglózott marha utolsó pillanataihoz mérhetjük. Röviden: Az első hangoktól fogva rabul ejtett az irgalmatlan vehemenciával párosult kifinomultság és progresszió (nem Dream Theater-i értelemben). A cím és zene teljes összhangban tárja elénk az apokalipszis leghatásosabb pillanatait.

Érdekes, sőt meglepő, hogy az Enslaved (a legtöbb bandával ellentétben) érési folyamata során a választékos, elegáns ötletek megjelenésével még nyersebb lett. Ezt bizonyítja a The Dead Stare is, mely fő témája egy hagyományosabb rockriff felgyorsított, combosított verziójára emlékeztet, ezt rögtön egy death-es velőrázással öblösítik. Később belenyúlnak egy klasszikus ihletésű heavy formulába, melyet pszichedelikus énektéma és a hammond díszít, és ezt az elegyet a végletekig fokozzák.

Grutle Kjellson énekes hangja a legmélyebb tartományokban is elképesztően erőteljes, a szintér valószínűleg egyik legmarkánsabb vokalistáját tisztelhetjük benne. Ivar Bjornson Peersen gitáros pedig amilyen csúf ember, olyan kreatív. Stílusteremtő játékában egyetlen töltelék hang sincs, hangszerének megszólalása hallatán emészt a sárga irigység.

A The Crossing a megközelítőleg 10 percével még az eleve zseniális lemezen is kiugró tétel. Tökéletesen egyesíti a psziché és a zsigerek zenei igényét. A 7. perctől sodrása végképpen átveszi az irányítást a figyelő felett, nem lehet nem végigélni, együtt lüktetni bensőnkben ezzel a muzikális kavargással.

A Queen of the Night veszi át a stafétát, melyre a legerősebben hatottak a 20-30 évvel ezelőtti rockzenék. Fokozza a The Crossing által adott vonulatot és lendületet egyaránt.

A Havenless javarészt ugyanarra a bonyolult ritmusú riffelésre épít, melyet az előző lemez utolsó szerzeményéhez (Sigmundskvadett) hasonlatos férfikórus kísér. (A normann témák még mindig visszatérnek, hűen a csapat múltjához és tradícióihoz) Legkevésbé ez a dal tetszett az első hallgatáskor, de mondanom sem kell, végül szívembe zártam.

A Ridicule Swarm a Blodhemn-es időket idézi, de a zárópercek az újkori Enslaved megoldásaival (kavargó, bontott, delejező téma) rendelkeznek.

A 7. egyben utolsó darab A Darker Place-re már minden felsőfokú jelzőt elhasználtam, nem akarok újabb dicshimnuszt zengeni. A dal vége felé az akusztikus megszólalás és az azt kísérő szóló méltó zárás.

A szövegeket egyfajta koncepció köti össze, nyilatkozta anno Ivar, én személy szerint nem nagyon feszegettem, akit érdekel, tanulmányozza figyelmesen a kiadványt.

A hivatalos honlapot jelenleg frissítik, nem is enged be látogatót, szerintem új lemez készül. De ha nem fog tetszeni, és egy újabb kedvencem ad ki valami középszerűt, valószínűleg heveny sikítófrászt kapok. Mindenki érdekében remélem igyekezni fognak.

10/10

r.t.p.

Isis - Panopticon
2004-10-06, (2004)
Ipecac
Isist a mágia, a védelem istennőjeként tartjuk számon az egyiptomi mitológiában. Eme misztikus alakról kapta nevét ez az 1997-ben megalakult bostoni zenekar. A banda kétségkívül a hardcore színtérről indult, ám manapság stílusuk teljességgel meghatározhatatlan. Bemutatkozó EP-jük, a The Mosquito Control rendkívül súlyos, nyersen brutális, felkavaró zenét rejtett magában. Kevésbé muzikális, mint inkább hangulati értelemben fedezhetünk fel hasonlóságot nevezett zenekar és a Neurosis között. Azonban, hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog, természetesen nüansznyi, ám jelentőségteljes vonásokban mégis eltérnek egymástól. Mindkét zenekar palettája rendkívül sokszínű, széles spektrumot átfogó- a Neurosis inkább szürkével, barnával, vörössel dolgozik; az Isis szintén a sötét tónusok megszállottja, rá azonban a zöld és kék használata jellemző. Emellett külön-külön mindketten sajátos hangzással, megszólalással bírnak.

A debüt EP óta zenéjük folyamatosan finomodott, csiszolódott a banda malomkövei között, ennek eredményeképp a Panopticon is jól elkülöníthető új vonásokat hordoz magában az őt megelőző Oceanickel szemben. Vokális téren sokkal több a finomság; a reszelős hangú ordítások sem maradhatnak el, ám a hangsúly egyre inkább a tiszta ének felé billen el. Mindez a változás egy lineáris folyamat eredménye, része, mely régóta szemmel (füllel) követhető. Önmagában azonban radikális változás nincs az aktuális és az őt megelőző korong között, tehát akinek tetszett az Oceanic, nem fog csalódni a Panopticonban sem, és fordítva. Zenéjükre máig jellemző a kísérletező kedv, az experimentalitás, de sokkal letisztultabb formában, mint azelőtt. Ez az artisztikusnak is nevezhető hozzáállás igen tetszetős számomra, főleg, hogy egyetlen pillanatig sem öncélú faszverést szolgál.

Az új lemezre két évet kellett várni, de nyugodt szívvel állíthatom, nagyon is megérte. Mint már említettem, az Oceanic ismeretében senkit nem érhet csalódás. Ismételten a megszokottnál hosszabb (kb. 8 perc átlaghosszúságú) dalokat találunk a korongon- az Isis zsenialitása abban (is) rejlik, hogy szerzeményeit úgy képes elővezetni, hogy egy percre sem válnak unalmassá, lapossá- a lemez mindvégig kellően izgalmas marad. Mély, borús, súlyos anyag a Panopticon, azonban ahogy ezt az újvonalas Isistől megszokhattuk, ’progos’ témák is akadnak rajta- e két látszólag egymásnak ellentmondó zene ötvözetéből keletkezik az a hangulati szintézis, amiért nagyon tudom szeretni őket. A zenészek hatásai rendkívül változatosak, ez a zenéből is simán leszűrhető: az elektronikus cuccok kísérletező jellege mellett őszinte, kissé jam-jellegű muzsikájuk miatt kissé abszurd módon nekem a Led Zeppelin neve is beugrott. Érzésvilágukban olyan bandákkal érzék hasonlóságot, mint az említett Neurosis, a Mogwai vagy akár az Eliott.

A lemez producere Matt Byles (Pearl Jam, Mastodon) volt aki már a Celestial idején is dolgozott a zenekarral. Klip is készül, egyelőre még nem tudható melyik dalból, a rendezője viszont Josh Graham lesz. Az Altered Course című tételben pedig Justin Chancellor, a Tool basszusgitárosa vendégzenészkedik jól.

"Évlemeze"-gyanús.

10

haska


Winds - The Imaginary Direction of Time
2004-10-06, (2004)
The End Records

Sokat sejtető borító és számcímek. Itt valami koncepció lesz, gondoltam elsőre, mikor szemrevételezhettem a norvég Winds második nagylemezét. Az entitás tagjait nem mutatnám be részletesen, egyrészt mivel zenei vonatkozásaik olyan szerteágazóak, hogy eme írás paramétereit jócskán túllépné elbeszélésük, másrészt akit egyáltalán érdekelhet a szóban forgó alkotás tartalma, az több, mint valószínű, hogy pontosan tudja kikkel áll szemben. Elég az hozzá, hogy a tagok mind olyan formációk oszlopos tagjai, mint a Mayhem, Arcturus, Khold, hogy a három legismertebbet említsem. Talán a zenei agy és billentyűs Andy Winter kivétel, ki tudtommal a Winds-en kívül nem fordult meg metal vonatkozású zenekarban.

Amikor anno a Reflections of the I című első (az Of Entity and Mind Ep-t nem számolva) korongot lelkesen adtam oda egyik zenész cimborámnak előre figyelmeztetve, hogy le fog esni az álla, csalódnom kellett kritikájában. Egyszerűen közölte, hogy számára nem több, mint „virga”, melyben valós érzést, lelket nem talál, vigyem a szeme elől. Szám lekonyult legott, mindenesetre nekem a barokk – korai romantikus klasszikusokat idéző nagybetűs metalzene a nem mindennapi zenei teljesítmények mellett nagyszerű pillanatokat adott, közben tűrve a negatív hozzászólásokat innen-onnan, mondván, hogy ilyen muzsikát csak egy vérbeli sznob hallgathat. Egyetlen negatívumot tudtam elmondani a Reflections kapcsán, mégpedig Lars Eric Si egyébként a zenéhez teljesen illő hangja okán, mit egy-két helyen hamiskásnak éreztem.

                

Nos, megjelent a The Imaginary Direction of Time, és ezzel egy időben, a korábban említett barátom közölte, hogy minap unalomból betette otthon az elődöt a lejátszóba, és zsinórban háromszor végighallgatta, közben pedig fetrengett az eufóriától. Meglepetésemnél csak örömöm volt nagyobb, talán nem bennem van a hiba. Miért is mondom el ezt a talán nem ideillő történetet? A Winds hallgatása csakis figyelemmel élvezhető, a finomságai a részletekben rejlenek, melyek ismeretében vagyunk jogosultak a lassan, de biztosan kirajzolódó egészet bírálni.

Van a metalzenéknek egy ága, melyek előszeretettel vizsgálják az univerzum, a tudomány vagy/és az ehhez kapcsolódó fikció kérdéseit, melyeket prózai módon sci-fi metalként emlegetnek. Hasonló fejtegetéseket, gondolatokat tartalmaz a Winds új albuma, ámde zenei hasonlóságokat nem tudok felhozni az említett stílus és a szóban forgó zenekar között. Amazok hangulata legtöbbször fagyos, az űr ridegségét idéző, az idegenség és elérhetetlenség érzését kelti bennem, míg emez a legnagyobb természetességgel úgy tárja elém kincseit, akár a bölcs tanító hallgatóinak. Elérhetővé teszi az érinthetetlenséget. A virtuozitás olyan példájával állunk szemben, melynek egy felesleges, nem odaillő pontja sincsen. A klasszikus elemek a metallal úgy keverednek vagy váltják egymást, hogy meg sem fordult bennem az „eklektikus” jelző. Ez egyszerűen az, ami. Zene, a szívből és az agyból merítve.

A borító az Einstein-i féreglyukak egy festészeti szempontból sem utolsó vázlatát tárja elénk, felkészítve a várható élményre. Az olyan számcímek, mint a Theory of Relativity a megragadó befejező riffjével, a Time Without End „reszelős” gitártémáival, vagy az Infinity rövid, pusztán zongorán előadott zárótétele végképpen tisztába hozza a hallgatót a mondanivalóval.

A zenei szempontból egyetlen használható dolgot mondhatok az érdeklődők számára, akik ismerik az ezt megelőző alkotásukat. A kemény részek még markánsabbak lettek, a komolyzenei vonatkozások pedig még „komolyabbak”, hogy itt egy elfuserált szóviccel éljek. Tehát mindaz amit megismerhettünk megmaradt, de immár a legkisebb hiba nélkül, még élesebben, még tisztábban, még gyönyörűbben.

Az ember nagyságának ünnepe ez a muzsika, mert az adott eszközökkel az általunk adható legszentebbet hozta létre a négy zenész.

winds.ws

9.5/10

r.t.p.

Fantômas - Delirium Cordia (v2)
2004-10-05, Ipecac
(2004)
Az egészséges ember óhatatlanul is ódzkodik az orvosoktól, kórházaktól- pláne hazánkfiai esetében ez hatványozottan igaz lehet. Ennek ellenére mégis meginvitállak a Delirium Cordia névre hallgató egészségügyi intézménybe, Professzor Mike Patton magánklinikájára. A nagytudású doktor és segédei (Trevor Dunn, Buzz Osborne és Dave Lombardo) türelmetlenül várnak, már be is mosakodtak a közelgő nagy eseményre.

Egy apró tűszúrás. A világ forog, hiába minden erőlködés, hatni kezd a bőröd alá injektált altató- szemeid lecsukódnak, tested megnémul. A következő szűk 75 percet narkózisban töltöd- szíved dobbanásai a fejedben lüktetnek, elmédbe lassan folydogál egy különös hang. Suttogást hallasz, feletted prof. Patton dörzsöli elégedetten gumikesztyűbe bújtatott kezeit. Bő egy óriág a tested csak az övé, s ezzel együtt kedvére boncolhatja elmédet is, hogy aztán a megmaradt tudat-szilánkokból újra felépítse azt. De ne rohanjunk ennyire előre az időben, hisz a történet még csak most kezdődött el. Hagymázas vízióid rövidfilmek formájában vetítődnek ki elméd képzeletbeli vásznára. Egy hibbant mozgóképsor részese (rabja?) vagy- érzed saját húsod, hallod a hangokat- Mike doktor testen kívüli élményt nyújt számodra vagy- megnézheted a saját műtétedet. Óriási, de valahol mégis félelmetes dolog ez. A hangok, zajok sosem hagynak nyugodni, s ez az őrült skizofrénia ki tudja még meddig tart? Hallod a szike hangját, amely saját bőrödel kölcsön-, s ellenhatásban serceg. Bárgyú mosolyra húzódnak ajakizmaid, magad sem tudod miért. Tested a következő pillanatban összerándul, s te hangtalan üvöltéseket hallatsz. Meglepődve veszed tudomásul, hogy tested, s ezzel együtt hangszálaid sem temagad, hanem egy felsőbb erő irányítására vannak bízva. Életed lassan a homályba vész, s már csak a lélekharangot várod, hogy hangja végre feloldozzon a tortúra összes kínja alól. Megmaradt reményed utolsó higanycseppjei lassan szanaszét gurulnak, a várt esemény azonban csaknem következik be. Az altatószer átlátszatlan köde feloszlik, s te megveszekedett őrült módjára kapálózol karjaiddal. Halvány reménysugár fénylik fel, ám fotonjai kisvártatva nehézkesen szerteúsznak a légtérben. Szemhéjaid vonakodva válnak szét, s te megpillantod a plafont. A műtőlámpa erős fénye pislogásra késztet- a kardiográf egyenletesen pittyegő hangját hallod, amely most némiképp felgyorsul. Meghallván az apró eltérést, az egyik sokat látott zöldköpenyes az arcodba nyom egy maszkot. Édes ízű levegő áramlik szét légutaidban, s ismét akaratod veszted. Szíved verése felgyorsul, s a pittyegő hangok közösen úsznak át egyetlen vég nélküli sípolásba. Hideg légtérben levitálsz, a külvilág immár megszűnt létezni. A helyét átvette a nagy semmi, a nihil. Tested megrázkódik, megint s ismét. Néma másodpercek telnek el, ezekután újra a régi világ köszönt. A pittyegő hangok újfent jóismerősként úsznak hallójárataidban. Mellkasod felemelkedik, majd vissza. És megint. Felüvöltesz. A saját kiáltásod hallod, miközben verejtékben úszva, pánikszerűen felülsz az ágyadban. Az elmúlt élményeket most rendkívül messzinek érzed, s mégis, mintha karnyújtásnyira lennének tőled. Emlékezet-mozaikokból egy műtét képe áll össze a fejedben.

Mike Patton nem szereti a korlátokat, evvel eddig is tisztában lehettünk. Az ezidáig jobbhíján avantgarde metalként aposztrofált Fantômasszal ismét ledönti a különböző stílusok közt emelkedő falakat. Az ’ének’ ezerféle formája megtalálható a lemezen, a suttogástól egészen a törzsi jellegű vokális dolgokig. Ha nagyon skatulyáznom kellene, az ambient címkével ellátott dobozba tenném a Delirium Cordiát, ám ezerféle ettől a stílustól eltérő zenemorzsa, hangfoszlány található a lemezen. Igazi hangulatzenével van dolgunk: slágert, dúdolható, fütyörészhető dallamot nem rejt magában. Ideális aláfestésként; kocsiban, esti utazáshoz, műtéthez, merengéshez, halálhoz. Meisterwerk.

9

haska

Fantômas - Delirium Cordia
2004-10-05, (2004)
Ipecac
Mike Patton munkamániás, ez tény. Szerencsére eme tulajdonságához jó adag zsenialitás is társul, ahogy ezt már számos zenei formációban bizonyította. A Fantômas esetében nem akármilyen társakat gyűjtött maga köré, hiszen itt van Buzz Osborne gitáros a Melvinsből, a Slayer dobosa Dave Lombardo és Trevor Dunn basszugitáros, akivel Mike a Mr. Bungleban már zenélt együtt.

A Delirium Cordia a harmadik Fantômas lemez, és nem meglepő, hogy a korábbi anyagokhoz képest ismét meglepő változásokat hoz. Már a borító áttanulmányozása után tudatosíthatjuk, hogy nem egy laza poplemezzel lesz dolgunk, a cd füzetben ugyanis Max Aguilera - Hellweg fotóival találjuk szemben magunkat, amelyek különféle orvosi beavatkozásokat mutatnak be, meglehetősen naturalista módon. Egyébként a lemez címét is egy orvosi kifejezés után kapta, jelentése kb. szívzörej. Miután túltettük magunkat a sokkoló látványon rá kell döbbennünk, hogy hiába keresünk dallistát, mivel egyetlen 74 perces hangfolyam vár ránk.

Aki ismeri a korábbi Fantômas kiadványokat, az tudhatja, hogy a kvartett eddig is szélsőséges zenét játszott, bár a második lemez (The Director’s Cut) elég dalközpontúra sikeredett, hiszen itt ismert és kevésbé ismert filmzenéket dolgoztak át. Persze az sem volt egy mindennapos zenei élmény, de a Delirium Cordia “Surgical Sound Specimens from the Museum of Skin” című dala minden eddiginél bizarabb utazásra hív, ígyhát helyezzük magunkat kényelembe Patton doktor műtőasztalán és induljon a kezelés.


Kezdetnek egy kis lemezsercegést kapunk, rögtön ezután heves szívdobogás következik, valamint nem épp megnyugtató hangok a háttérből, amik fokozatosan erősödve kúsznak felénk. Majd egy félelmetes kórus szólal meg, itt már érzed, hogy nincs visszaút, elvesztél. Olyan mintha egy nem létező filmhez írtak volna zenét, mely megrendezésére talán Lars von Trier volna hivatott. Nincs túl sok minden amibe kapaszkodni lehet az első hallgatások során, van viszont rengeteg fura zaj, harangszó, egy számítógép billentyűinek kattogása, beszédfoszlányok...Nincsenek tradicionális értelemben vett riffek, témák, énekdallamok, dalstruktúrák. Patton szólólemezeinek van hasonló hangulata, főleg a Pranzo Oltranzistának. Az 55. perc után ugyanaz a hang ismétlődik, olyan mintha egy régi bakelitlemez forogna körbe, viszont az utolsó pár másodperc tartogat még meglepetéseket.

Hosszas ismerkedés után még mindig nem tudom hova besorolni a Delirium Cordiát, ez talán nem is baj. Nevezhetö ugyan ambientnek, de ez a megnevezés sem fedi teljesen a valóságot. A legjobb ha mindenki maga dönti el, szüksége van e ilyen jellegű agymenésre, a megfelelő hatás eléréséhez tanácsos este hallgatni, koromsötétben, fülhallgatóval, úgy az igazi.

fantômas

10

ktibi

V.A. - The Lotus Eaters - A Tribute to Dead Can Dance
2004-10-04, (2004)
Black Lotus Records
Tudomásom szerint ez a görög független kiadónál megjelent, kissé ijesztő borító-festményű dupla lemez a Dead Can Dance második hivatalos tribute albuma. Annak a fényében, hogy az ír-ausztrál duó a kortárs zene egyik legmeghatározóbb, legnagyobb hatású párosa volt a néhány évvel ezelőtti feloszlásáig (és azon is túl), ez a két tisztelgő lemez elég kevésnek tűnik… (Ugyanakkor a két tribute-lemezen kívül rengeteg egyedi Dead Can Dance feldolgozás került már rögzítésre a Bauhaustól a Paradise Lostig.)


Megfoghatatlan, előzmény nélküli, ám egyben különféle népi hagyományokból merítő, súlyos és mély zenéjük rengeteg zenekarra volt hatással, elsősorban a mélabús, elgondolkodtató zenét játszó színtérről. Míg a korábbi „The Cardinal Within” tribute lemezen számomra szinte csupa ismeretlen dark / gothic zenekar szerepelt, itt az előadók kétharmada ismerős, sőt, néhány, elsőre ismeretlen név mögött is ismerős zenészek bújnak meg. A kiadó ismertetője szerint rengeteg bandát kerestek meg abban a hiszemben, hogy sorra kapják majd a visszautasításokat. Attól féltek, hogy a felkért zenekarok majd „megijednek” a feladattól, de szerintem ez hülyeség, egy ilyen válogatáson szerepelni csak elismerés lehet. Így is lett, állítólag alig tudták kiválogatni a sok jelentkezőből a válogatáson szereplő 26 zeneszámot. Így is csak egyetlen, eddig már megjelent dal került fel, méghozzá a Gatheringtől (a kislemezes „In Power We Entrust the Love Advocated”), a többi mind exkluzív felvétel. És olyanok maradtak le, mint például a Green Carnation az eddig talán a legtöbbek által feldolgozott Cantara-val…

A „The Lotuseaters” válogatáson a legutolsó, „Spiritchaser” c. album kivételével a Dead Can Dance mindegyik lemezéről került fel dal. Emellett vannak itt nagylemezen nem megjelent számok is. Legtöbben a talán legnyomasztóbb hangulatú albumot, a „Within the Realm of a Dying Sun”-t idézték meg. Ugyanakkor egyik legkedvesebb lemezemről, a „The Serpent’s Egg”-ről mindössze egy Ulver-átirat került fel.

A színvonal majdnem végig egységesen magasnak mondható. Tulajdonképpen senki nem mert mélyen belenyúlni a számokba, inkább csak a felszínen (pl. énekhang, hangszerek) bolygatták meg az eredeti remekműveket. Egyik szám meghallgatása sem volt kínos, ugyanakkor a lemez végén a Secrets of the Moon / Nostalgia kettős („The Protagonist”), a Monumentum („Windfall”) és a Subterranean Masquerade („Summoning of the Muse”) feldolgozásait elég nehéz volt beazonosítanom. De míg a Monumentum így is nagyon jó lett (ez az egyik legbátrabb feldolgozás az albumon), addig a SM egészen felejthető és bosszantó lezárása az albumnak. Az igazán jól sikerültek – vagy inkább a nekem leginkább tetszők – között említhető a már érintett Gathering és Monumentum feldolgozások, továbbá az Arcana („In the Wake of Adversity”), a Faith and the Muse („Mesmerism”), a Danny Cavanagh („How Fortunate the Man with None”), az Ulver („In the Kingdom of the Blind the One-Eyed are Kings”) és a Noekk (ex-Empyrium) („How Fortunate the Man with None”) átiratok.

Ennél mélyebb elemzésbe nem célszerű belemenni egy feldolgozás-lemez kapcsán. A Black Lotus kiadó mindenesetre minőségi válogatást készített. Ám aki szereti a Dead Can Dance zenéjét és rendelkezik az eredeti albumokkal, az úgyis az ott hallható feneketlen mélységű muzsikától fog lúdbőrözni, ez a válogatás pedig megmarad érdekességnek a gyűjteményben.

8.5/10

VD

Meshuggah - I
2004-10-04, (2004)
Fractured Transmitter
A Meshuggah sosem tudott igazán közel kerülni hozzám, pedig elég sokat próbálkoztam vele, majd’ minden kiadványukat ismerem. Voltak ugyan momentumok, sőt néha dalok is, melyek kivívták elismerésemet, de ezek sem változatták önmagukban a hosszú, fárasztó lemezeket az öröm forrásaivá.

De itt ez a több mint húsz perces, egy számos kislemez, amit igazából nem is tudom, miért kezdtem el hallgatni, és az már az első pár másodpercben világossá vált számomra, hogy ez most valami különleges. Folyamatos gitárreszeléssel indul az „I”, indul, indul, még mindig indul. Már kezd elviselhetetlenné válni a feszültség, amikor hirtelen megáll. Csönd. Aztán kitör az őrület. A feszültség, bár az imént tetőzött, rövidesen újra növekedni kezd, és rájövünk, hogy itt minden bizonnyal folyamatosan az idegeinkkel fognak játszani, nem is akárhogyan. És ami meglepő, nem hibáznak. Nem csak egykét jó rész van a dalban, hanem végig lebilincselő az élmény. A „matekozás” sem tűnik célnak ezúttal, hanem csupán a feszültség folyamatos fokozásának eszköze. Állandóan történik ugyanis valami a zenében, újabb és újabb hangulatok követik egymást, eszközként pedig az agyszaggató riffeken át a lebegős, szürreális hangulatú bontogatásokig, szélsőségesen vinnyogó gitárszólókig minden felsorakozik, ami a Meshuggah markáns stílusában megszokott elem. De most ezek az elemek összeállnak egy olyan dalszörnyeteggé, ami hasonlatos a címben szereplő, és a borítón látható szem tulajdonosához. (érdemes a borítót

alaposabban szemügyre venni) Thordendal gitáros néhány évvel ezelőtti szólólemeze (Fredrik Thordendal’s Special Defects – Sol Niger Within) szellemiségében egy kicsit rokon ezzel az ep-vel. Persze csak egyes részek, azért az egész korántsem olyan agyrém, itt minden egy felsőbb rendezőelvének van alárendelve. Az énekkel kapcsolatban nincsen változás, továbbra is az az egyhangú ordítás van jelen, ami korábban tovább rontotta a zenekar esélyeit nálam, de most ez sem tud zavarni.

Aki eddig szerette a Meshuggaht, kevéssé valószínű, hogy pont most utálja meg, de aki hasonlóan szkeptikusan viszonyult hozzájuk, mint én, mindenképp hallgassa meg, legalább egyszer. Mert ez már akkor is ütni fog.

http://www.meshuggah.net

10/10

a’ ördög

Ancient - Night Visit
2004-10-03, (2004)
Metal Blade
Annak idején az első black metal kazettám Ancient volt, velük szerettem meg a műfajt. A ’The Cainian Chronicle’ és a ’Mad Grandiose Bloodfiends’ (a stáb nevében elhatárolódom – a szerk.) talán csak nosztalgiából, de mai napig a kedvenc black lemezeim közé tartozik – annak dacára, hogy a banda igazán kult albumainak a ’Svartalvheim’ és az ’Eerily Howling Winds’ számítanak.


Amikor aztán Kaiaphas kilépett a zenekarból, kissé pofára estem, valami eltűnt az Ancientből, ami egyedivé tette őket a norvég gonoszmetál szcéna belterjes egyhangúságában. Még a ’ The Halls Of Eternity’-ben láttam fantáziát, de aztán valahogy egyre unalmasabbá vált a banda. Most pedig a kissé középszerű, de legalább dinamikus ’Proxima Centauri’ után itt az új album.

Éjszakai látogatás. Nabumm, a semmitmondóan pózer címeken nem akadunk fenn. Nézzük a cd-borítót; pucér hölgyemény, akivel valami húderossz fog történni, sötét gomolygásban settenkedő festett pofa, sólyom. Ettől sem ájulunk el, de hát mit számít a külcsín, ha a belbecs kárpótol minket – ez azonban sajnos nem történik meg.

Fájdalom egy ilyen szép zenei múlttal rendelkező zenekartól, de a ’Night Visit’ az égvilágon semmi újat nem tud felmutatni. Vannak jobb pillanatai – rögtön az első szám (Envision the Beast) végefelé található hangulatos dallamocska, néhány pofásabb effekt, a címadó dal szólógitár-betétje, a „The Truth Unveiled” és az „Out in the Haunted Woods” billentyűtémája, de ezzel kábé ki is merült az előnyök sora.

A gagyi gonoszkodó szövegeket és a fájdalmasan sablonos számcímeket nem róvom fel hibának, mert hát valahol erről is szól a műfaj, de Ancientéktől ennél többet vártam.

Make no mistake, van az albumon minden, ami csak kellhet egy nordikus & dallamos black metal lemezhez; darálós gitártémák, baljós és szomorkás melódiák (ebből sokkal több is a megszokottnál), sátáni hörgés, némi bibliai téma, fagyos északi hegyek fuvallatai a hangszórókból egyenesen a pofánkba, meg itt-ott boszorkányos női rámondogatás - abba, hogy ez utóbbi mennyire ántrú, most ne menjünk bele. Lángok, kozmikus örvények, mesmerizmus, csúnya szavak, vér, kísértetes erdők, kecskerímek; de ugye ettől döglik a légy, meg LC kezdeti lelkesedése is. Oké, azért itt a sajátos „énsöntös” íz is, de a ki tudja, hanyadik, tök ugyanilyen black metal lemez után többet vártam volna – pláne az Ancienttől.

http://www.ancientband.com/


3,5/10

LC

Photek - Solaris
2004-10-03, (2000)
Source/Virgin
Nagy élmény volt kb. 8 éve, hogy megjelent a Playstation első kiadása. Amellett, hogy egy egész hétvégét úgy tudtam egy helyben eltölteni, hogy ne unatkozzak, sok új, akkor még idegen zenét tudtam megszeretni. A játékokhoz ugyanis többször neves vagy akkor még csak ígéretes előadók adták műveiket pl.: (System of a Down, Poe, Prodigy, Fluke, Underworld, stb…) Így került a képbe a Photek is.

Rupert Parkes (Photek agy) sem mai gyerek, már a 80-as években a londoni klubokat járta, zenei gyökerei az akkori idők elektronikus muzsikái, a hip-hop, rave és a jazz felől erednek.

A Solaris óta nem jelent meg nagylemez, viszont rengeteg remix és single kiadvány áll a további érdeklődők szolgálatára.

Az igazság az, hogy a Photek pont azt a fajta tánczenét csinálja, amitől a legtöbb rock/metal zenehallgató erősen berzenkedik. Minimál is, tucc-tucc is, nincsenek konkrét dallamok kivéve néhány szám (Mine to Give, Can’t Come Down) soul-jazz stílusú énektémáit. A változatosságot is inkább folyamatában érzékelni, mint abban, hogy eltérnének a dalok. Nincs kényszeresség, görcsölés, agyondíszített, effektek tengerébe fojtott elszállás.

Ez a zene inkább a regresszióról szól, egyfajta beszűkülést okoz, egy primitívebb emóciókkal teli világra fókuszál. Biztos vagyok benne, hogy igazából a hírhedt londoni klubok táncközösségének szólnak a dalok, vagyis benne van ahhoz a speciális eufória eléréséhez szükséges basszus és ritmusvilág, amit eme zenei világ előidéz, de személy szerint én legjobban egyedül tudom élvezni a Solaris-t.

Ha leszámítjuk az izmos, gyomordöngölő basszusokkal ellátott monoton dobtémákat, tulajdonképpen valami világtól elidegenedett ambient-et kapunk. Az albumon utolsóként szereplő Under the Palms pontosan ezt érezteti velünk. Tehát mielőtt végleg leírnánk a Photek-et, próbálkozzunk vele egy szombat hajnali hazatérés után, mikor már elegünk lett a társaságból, és egy magányos belső utazásra vágyunk.

9/10

r.t.p

Caliban - The Opposite from Within
2004-09-30, (2004)
Roadrunner Records
A Caliban legénységének tagjai nem tartoznak legszerencsésebb emberek közé. Ha a nagy víz túloldalán születtek volna, ma minden bizonnyal olyan bandákkal, említenék őket egy lapon, mint mondjuk a Killswitch Engage és arénányi embereket boldogíthatnának koncertjeiken. Mivel azonban Némethonban, a Ruhr-vidékén látták meg a napvilágot, ezért először Európában kellett hírnevet szerezniük maguknak. Ezügyben sikerrel jártak, emellett az Államokban is egyre többen ismerik meg őket. A banda neve elég szokatlanul hangzik, Shakespeare Vihar című drámájának nyomorék szörnyalakja után vették fel.


Fritzföld az idei évben is ontotta magából a kiváló muzsikát, elég ha a Fear My Thoughts, a Narziss vagy a Heaven Shall Burn nevét említem. Utóbbi banda Calibanék országos cimborája, illetve a szombathelyi Embers is, akikkel közös turnén vettek részt. Jelen zenekar megjárta már Japánt, az Egyesült Államokat is jópár ízben- odaát pedig többek közt a nevezetes Hellfest hardcore fesztivált. 2003-ban a Biohazard előzenekaraként Budapesten is tiszteletüket tették.

A ’97-ben megalakult ötösfogat negyedik lemezéhez érkezett. Aktuális anyagukat a göteborgi "The Room" stúdióban vették fel; a producer Anders Fridén volt, a keverési és maszterelési munkákat Andy Sneap végezte. A lemez a Roadrunner istállónál látott napvilágot; a potenciál megvan bennük a sikerre, így egy csipetnyi szerencsével, tisztességes kiadói támogatással rajongótáboruk nem csekély mértékben megnőhet. A fedlapon egy negyedrészben felnyitott koponya díszeleg, felülnézetből ábrázolva- jellemzően hardcore-osra sikerült, emellett igényes, szép munka.

A 2001-es Vent címre keresztelt lemezük egy agresszív, dallamos megmozdulásokra kevésbé hajlamos bandát mutatott, a tavalyi Shadow Hearts is inkább még a germán vonalat vitte tovább. Viszont a The Opposite from Within akár egy amerikai banda alkotása is lehetne. A fanyalgók ráncolhatják is a homlokukat a néminemű stílusváltás okán, én viszont úgy gondolom, a srácok tisztességesen teszik a dolgukat, nem lehet rájuk panasz- ezért nem is követem meg őket. Tény, hogy mindenképp populárisabb zenét játszanak ezen lemezükön, ezt mégis valamennyire természetes változásnak tudom be. A minőségből nem adtak alább, sőt, ahogy az már tisztességesebb zenekaroknál lenni szokott, megint egy fokkal magasabbra tették a mércét- nemcsak mások, hanem önmaguk számára is.

Feszes tempók, durva verzék, ennek ellenpontozásaképp, kiegészítéseképp pedig dallamos refrének találhatóak a lemezen. Ennek megfelelően a gitár is hol metalcore-osan szaggat hol finom melódiákat hallat. A Killswitch Engage neve sokszor beugrik hallgatás közben, némileg az ő "receptúrájukat" használja fel a Caliban. A frontember Andreast igen jó vokális képességekkel verte meg a teremtő, nem kell szégyent vallania a dallamosabb énektémák esetében sem. A lemez "slágerei", mint a The Beloved and the Hatred, akár Goodbye, vagy a Corpses Bleed Cold pedig nem kevés metalcore-rajongó tetszését nyerhetik majd el. A melodikus gitár miatt szólót, szólókat nem találunk a korongon, de igazából nem is hiányoznak. Summa summarum tetszetős anyag a The Opposite from Within, pörög is elégszer a lejátszómban jól. Viszont az új Killswitch anyag dallamai csaknem halványulnak emlékezetemben, ezért ez most csak:

8

www.calibanmetal.com

haska


Manes - Vilosophe
2004-09-30, (2003)
Code 666

Nehéz több mint fél év folyamatos hallgatás után beszélnem erről az albumról, mikor most már minden hangját kiismertem, feldolgoztam, és a kezdeti lelkesedést már egy egészen más érzés váltotta fel. Ez távolról sem azt jelenti, hogy már nem tudok mit kezdeni az eleinte teljesen földalatti fekete fémet játszó norvég brigád második nagylemezével, de annyira a hétköznapjaim része lett, hogy az asszociációk, melyek az ismerkedés elején megrohantak, most az agyam leghátsó zugaiban tanyáznak. Mégis talán lesz némi esélyem újra felelevenítenem az első találkozások emlékét, mivel a mai reggel végre nem verítékben úszva ébredtem a rohadt nyári kánikula miatt, hanem hála a mindenható esőisteneknek, hogy felhős és szeles napra virradtam.

 

Miért is fontos ez? A rekkenő hőségnek, és napsütésnek az ismert áldatlan hatásain kívül még van egy momentuma, ami okán nem vagyok képes élvezni azokat a zenéket, melyek alapvetően a szürkeséghez, a párálló lehelethez, fázós kezekhez, dohos szagokhoz köthetőek. Nem értjük egymást? A Vilosophe által felszínre hozott érzések értelmüket vesztik egy forró nyári délután, elképzelhetetlennek tűnik a dermedt, önmagába burkolózott város és emberek magukba fordult filozófiája. Soha annyira nem hiányoznak a társak az életedből, vagy soha annyira nem kong az üresség a szobád falai közt, mint mikor a hetek óta szemerkélő eső bekúszik az ablakok résein, nyirkosnak érzel mindent, amihez hozzáérsz, az idő lassul, a gondolatok pedig gyorsulnak. Ez az, amit a fény és a forróság heteiben soha nem érezhetsz.

Ezen bevezető és az első lemez alapján sokan tippelhetnek valami belassultabb, doom-os megközelítésre, de ez távolról sem igaz. A tempók változatosak, a laza, kissé jazz-es, néhol grunge-os dobképleteket elvétve kisegítik széttorzított, gépek adta ütemek, zongorát kísér szaxofon, a gitártémák pedig nemcsak „konkrét riffek” variációi, sokszor inkább a bontott, visszhanggal és egyéb effektel kevert játék a jellemző. Az ének rendkívül kifejező, leginkább Ozzy és a tíz éve feloszlott The God Machine énekesének Robin Proper-Sheppard orgánumának a kereszteződésére emlékeztet. A dalok annyira változatosak, hogy nehéz a banda mostani stílusát behatárolni. Tényleg rendkívül sok előadó jut eszembe, akihez talán tudnám hasonlítani őket, de rögtön meg is kell cáfolnom, hiszen annyira paradoxonnak tűnik amit egy fedél alatt összehoztak.

A nyitó Nodamnbrakes zavarodottságát, tévelygős gondolatfolyását a tízperces lazítós, ambient hatásokkal kezdő Diving With Your Hands Bound váltja, melyet a későbbiekben ugyanarra a fogós riffre építenek, és azt a tetőpontig fokozzák. A legrövidebb dal, a White Devil, Black Shroud rendelkezik számomra a legmélyebb érzelmi töltettel, mindenkinek ajánlom a párjával való szakítás utáni hétre. Garantált a hatás.

A Terminus A Quo, Terminus Ad Quem vérbő, dühös, igazi rockzene, de nem az arcbamászósabb fajtából, sodró lendülete, és hullámzó gitárkiállásai, váltásai inkább egy üveg kékoportó utáni zuhanás a semmibe fíling, mint ilyen „baseballütővel szétverek egy szobát” roham. Ja. És az énekdallamok terén olyan szinten kitesz magáért a csapat, hogy ezért jár egy külön 10 pont.

A Death of the Genuine drum and bass megoldásai először kissé idegennek tűntek, de hát melyik zseniális lemezen nincs egy-egy először kakukktojásnak tűnő szerzemény?

Az Ende meglepő módon megint telitalálat. A cím mindent elmond, a további szavak ezen esetben csak gyengíthetik a kritika színvonalát.

A The Hardest of Comedowns méltó befejezés (igaz van még egy track, de amaz egy hangulati levezető, mely egy német nyelven előadott drámai történet), hallatán az embert könnyen környékezhetik meg emlékek a visszautasításról, megalázottságról, és hűvös őszesti sétákról, reménykedve, hogy összefut valakivel, aki megmentheti a létezés poklából.

www.manes.info

 

10/10

r.t.p.

Skyforger - Thunderforge / Perkonkalve
2004-09-30, (2003)
Folter Records
Gondolom, a pogány/folk black műfajok kedvelői előtt nem ismeretlen a lett Skyforger neve. Számomra a Latvian Riffleman lemezzel váltak ismertté és egyben szimpatikussá, a kíméletlen öldöklést lefestő, csatazajokkal, fegyverropogásokkal színezett, igazán vizuális jellegű zenéjükkel. További erényük volt a változatosság, akusztikus betéteivel, óvatosan adagolt thrashes, heavy metalos riffjeivel valósággal megunhatatlanná vált az a lemez. Éppen ezért felfokozottan vártam a folytatást, mely már nem a lett hadsereg első világháborús tevékenységéről kíván muzikális formában megemlékezni, hanem a balti népek ősi mondáinak, legendáinak témáját járja körül.

Egy rövid népi férfikórussal kerül a lemez felvezetésre, az első riffek várakozó álláspontra helyezkednek, majd a dal egy agresszív énekkel kísért zúzós középtempós folk metal dallá alakul. A népies dallamok zenébe szövése általában úgy néz ki, hogy van egy kellőképpen folkos melódia, melyet többnyire valamilyen fúvós hangszer, főleg fuvola bocsát ki, és ezt kíséri a zenekar a metal hangszerekkel. Persze a gitárok gyakran önállóan is ilyen jellegű riffeket bocsátanak ki, de ennek ellenére a metal és a népzene házassága nem elég zökkenőmentes. Kissé hatásvadász, nem annyira kínosan, mint mondjuk a Finntrollnál, de például a Primordial tökéletes egybefonódását meg sem közelíti. Leginkább a Skycladdal rokon a zene, többek között annak következtében is, hogy a metal riffek a Skyforger történetében először a heavy metal műfajhoz állnak a legközelebb.

A további dalokban még történnek érdekességek, vannak különleges népi hangszerek, melyek közül némelyik már a korábbi albumokon is bevetésre kerültek. Ilyen például a tekerőlant, valamint egy a skótdudához hasonlatos hangszer, gondolom annak lett változata, melynek elnevezése számomra ismeretlen. Ezek az eszközök azonban, bár önmagukban lehet, hogy különlegesek, a zenét nem teszik azzá. Az igazi érdekességet valamilyen hangulati változatosság jelentené, amit viszont nem sikerült találnom, legfeljebb az előző album utánérzés-riffjei dobják fel a lemezt. Ellenben jól megírt fogós heavy metal dalok vannak szépszámmal. Olyannyira, hogyha egy nagyobb kiadóhoz szerződtek volna, nem az elsősorban underground black metallal foglalkozó Folter Recordshoz, akkor minden bizonnyal egy újabb közkedvenc folk metal zenekarrá válhattak volna, hasonlóan a szerényebb képességű Finntrollhoz és annak oldalvizein evező, skandináv, főleg finn bandákhoz. Ezt azonban nem keserűen mondom, mert számomra ez a lemez egyértelműen csalódás. Nagyon nem szerettem volna a Skyforgert ezekhez a bandákhoz hasonlítgatni, de kénytelen vagyok. Nekem ez semmit nem mond.

5/10

a’ ördög

John Frusciante - The Will to Death
2004-09-30, (2004)
Record Collection
John Frusciante a Red Hot Chili Peppers gitárosaként vált ismertté, 1988-ban Hillel Slovak halála után csatlakozott a zenekarhoz. Már vele rögzítették a Mother’s Milk című lemezt, de az igazi áttörést az 1991-ben megjelent Blood Sugar Sex Magik hozta meg. Mondhatnánk azt is, hogy rocktörténelmet írtak, és mindebben nagy szerepe volt Frusciante egyéni játékstílusának, vitathatatlan dalszerzői vénájának.


Eddig ez egy szép sikertörénet, csakhogy a rajongói státuszból zenekari taggá előlépett gitáros nem tudott megbirkózni a hirtelen jött sikerrel, hírnévvel, valamint ezek velejáróival, ígyhát egy Japán turné közepén faképnél hagyta társait. Ezidőtájt komoly kábítószer- problémákkal küzdött, volt időszak mikor már a zene sem érdekelte, sőt kevés hiányzott ahhoz, hogy ne haljon rock and roll zenészhez méltó halált. Valami mégis itt tartotta („The Will to Death is what keeps me alive”, ahogy azt a címadó dalban énekli…) visszatért a RHCP-be és a The Will to Death már az 5. szólólemeze. Sőt, hamarosan érkezik a folyatás, ugyanis ezen album egy 6 részes sorozat első darabja.

Míg a korábbi anyagok egy szétcsúszott, kiábrándult időszak lenyomatai, addig a tavalyi Shadows Collide With People már egy kiegyensúlyozottabb alkotás volt, az újat pedig nevezhetnénk akár slágergyűjteménynek is. Már a nyitó “A Doubt” című dalban megjelennek a Frusciantera jellemző akkordbontások, lebegő gitártémák. Az énekdallamok azonnal megjegyezhetőek, sőt dúdolhatóak, nyoma sincs már olyan jellegű torokkínzásnak, ami a korai lemezek sajátja volt.

A felvételek során Josh Klinghoffer volt John társa, ketten játszottak fel minden egyes hangot, ennek ellenére nem töltöttek hosszú hónapokat a stúdióban, hiszen a 13 dalt mindössze öt nap alatt rögzítették, és kizárólag analóg berendezéseket használtak, ezzel az volt a céljuk, hogy megközelítsék a 70es évekre jellemző organikus, élő hangzást. Ezen próbálkozásukat siker koronázta, a megszólalás tökéletesen illeszkedik a zene hangulatához. Ami pedig magukat a szerzeményeket illeti: Frusciante nem tudott hibázni, szerencsére nincsenek töltelékdalok, ihletett pillanatoknak viszont annál gyakrabban lehetünk fültanúi.

Annak ellenére, hogy ez egy gitáros lemeze, nincs telepakolva funkciótlan gitárszólókkal, Frusciante nem az a virgázós fajta, inkább a gitárhangzással manipulál, érezhető, hogy különböző kísérleti zenék is hatással voltak rá, gondolok itt főleg Brian Eno, vagy éppen Fennesz zenéjére.

Szót kell még ejtenem a dalszövegekről, melyek ismerete a lemez élvezetéhez ugyan nem feltétlenül szükséges, mégis ezek adják azt az érzelmi többletet, amitől különlegesnek érzem A “The Will to Death” -et. Igazán személyes szövegek születtek, nem éppen pozitív kicsengésűek, főleg magányról, elhagyatottságról énekel Frusciante és mindez tőle hitelesnek is tűnik, szemben sok áldekadens zenész nyavajgásával.

john frusciante

9.5

ktibi

Mortiis - The Grudge
2004-09-30, (2004)
Earache Records
A nyilvánvaló nyúlásokkal hadilábon állok. Nem vetem el, ha valaki annyira szeret egy adott zenei szférát, hogy abban akar érvényesülni. De, hogy 5 másodperc hallgatás után rávágom, hogy Ministry – Psalm 69, ráadásul már egy saját atmoszférát kialakított előadó esetében, akkor fintorogni kezdek.

Mi jön még? Kettes track első 10 szegmens: a Project Pitchfork egyik lemezén, ezt mintha hallottam volna. A közepe felé, juj, ez meg Nine Inch Nails, főleg a dühös kiáltások terén egy az egyben Trent a hang, plusz nem is beszélve magáról a zenéről. Feltűnik továbbá az előző The Smell of Rain lemezzel megismert jó értelemben vett „wc-tartályból kiszűrődő villanygitár” hangzás, amelyet menetelős dobgép alapok szigorítanak.

A harmadik tételben, The Grudge-ban már finomodik (vagy csak időben távolodik?) ez a direkt kopírozás, viszont itt sem állhatom meg a 80-as években toppon lévő New Order legjobb pillanatainak erősen szembeötlő beépítését Mortiis saját muzikális kotyvalékába.

Aztán még ott a Prodigy rögtön a szomszédos dalban (Decade and Desperate). Hogy mire nem képes az ember (troll, manó, zombi) egy kis kokóval az agyában!


Ez most rosszindulatú megjegyzés volt tőlem, de nézzünk szembe a tényekkel! A kokacserje kivonatának áldásos és áldatlan hatásait már Freud is behatóan tanulmányozta és érezte. Ezek ismeretében nem csodálkozom, hogy a szóban forgó művész kicsit el van szállva a kísérletező kedvtől, és abban is biztos vagyok, hogy ő maga nagyon élvezi ezt az egész világot (ahogy a’ ördög mondta: biztos becuccolva berángatták valami gothic-diszkóba és a sok fekete feszülős ruciban kígyótáncot lejtő leányzó, valamint a zajos-hangos zene hatására elhatározta, hogy mától ő is ezt szeretné csinálni).

Miért van az, hogy a The Smell of Rain bizarr, beteg pop-rock elegye tetszett? Hallgatása közben szinte éreztem bőrömön a pókhálókat, facsarta orromat világának különös szaga, hangja pedig gyermekkori rémálmaimat hozta felszínre. Egynéhány sci-fi/fantasy ponyva olvasása közben pedig tökéletes hangulati alapot adott. Itt ennek az érzésnek nem sok nyoma található meg. Csak szimpla a kopizás és az ásításig fárasztó részek váltakoznak. Oké, néha felkapom a fejem, hogy: ezt a témát, ha továbbvinné és nem szaggatna bele teljesen öncélú felesleges váltással, nem lenne panaszom – de ennyi. A Loneliest Thing példának okáért elég vállalható darab, néhány pillanatot leszámítva.

A norvég Mortiis nagy múltra visszatekintő munkásságát (kezdve az Emperortól, a saját minimálzenéjén keresztül) érdemes áttekinteni annak, aki most ismerkedik vele, tanulságos hallgatnivaló lehet számukra a The Grudge.


5.5/10

r.t.p.

Witchcraft - Carpathian Fire EP
2004-09-30, (2003)
Stygian Shadows

(Alábbi kritika számos biográfiai jellegű tévedéstől szenved, melyeket azonban utólag már nem lett volna értelme javítani, mert az a cikk gondolatmenetét is megbontotta volna. A lényeg: a zenekar nem oszlott fel. - a’ ördög, 2006)

 

A címben szereplő mini-album a Witchcraft utolsó kiadványa, ugyanis, mint azt utóbb megtudtam, a felvétel után sajnálatos módon feloszlottak. Azonban, amint azt sajnálkozásom már sejteti, a hattyúdal kifejezetten meggyőzőre sikerült.

Korábban a zenekarról főleg nem kifejezetten pozitív véleményeket hallottam, utólagosan meghallgatva az On the Path of Fogs demojukat, tényleg csak egy többé-kevésbé korrekt, átlagosnál csak kicsivel többet érő black metal horda képe sejlik fel előttem. Éppen ezért egyszerűen megdöbbentő a Carpathian Fire, mely már első hallgatásra is közel kerül az emberhez, de a továbbiakban egész egyszerűen megunhatatlanná válik korai Darkthrone-t, Burzumot, valamint az Ulver zseniális Nattens Madrigal lemezének hangulatát idéző, változatos, jól felépített dalaival. A Witchcraftról ugyan szintén nem mondható el, hogy olyasmit művelnének, ami új, ám ezúttal mégis hatással van rám a zene, ugyanis ilyen színvonalú múltidézést még nem hallottam senkitől, itt helyenként egy szinten állnak feljebb említett zenekarok alkotásaival. Tudom, mindez döbbenetesen hangzik, de igaz. A hangzás zord, nem túl tiszta, és megvan benne az erő, hozzáértően kevertek a dalok, pontosan olyan tehát, amilyennek lennie kell. E téren is jelentős az előrelépés az elődhöz képest. Azzal együtt, hogy a négy dal színvonala nem egységes, (az első és a negyedik dal kicsit olyan, mintha még az előző kiadványról maradt volna le) végeredményben ez a 21 perc a honi black metal szintér egyik csúcsteljesítménye. Örülök, hogy az utóbbi időben többen is kezdenek felzárkózni a nemzetközi elit mellé színvonalban. (a Sear Blissen kívül lásd még: Ravenshades, Nebron)

A zenekar megszűnése által okozott fájdalmakat enyhíti, hogy a gitáros egy új formációban - Ater Tenebrae - folytatja a zenélést, remélem mielőbb sikerül valamilyen hangzóanyagot produkálniuk, mely ennek a kislemeznek a második és harmadik (Fog in the Neverending Forest, Dawn of Curse) tételére üt, ezek ugyanis csillapíthatatlanul a „Még! Még!” felkiáltás kórusban való skandálására buzdítanak.

9/10

a’ ördög

 

Belphegor - Lucifer Incestus
2004-09-30, (2004)
Napalm Records
Az osztrák blackerek a „zseniális” című Necrodemon Terrorsathan után új nagylemezzel jelentkeztek, ami ezúttal felülmúlt minden várakozást. Kompromisszummentes black metalról van szó, amely leginkább a svéd Dark Funeral zenéjével rokon.

Egészen elmebeteg introval indul a Lucifer Incestus, majd a húrok közé csapnak. Már első hallgatásnál feltűnt, hogy a hangzás minden szempontból tökéletes. A gitárok vastagon szólnak, az énekes mély hörgése és fülrepesztő károgása is remekül illik a hihetetlenül intenzív zenéhez. Torturer, mint ahogyan ezt a budapesti koncerten is bizonyította, minden bizonnyal a jelenkor legjobb black metal-dobosai közé tartozik, hihetetlen, amit ezen a lemezen produkál. Szélsebes és változatos dobtémák, villámgyors blastbeatek jellemzik játékát.

Az intro után a The Goatchrist, majd a véleményem szerint a lemez legjobb dala, a Diaboli Birtus Et Lumbar Est következik. A hallgató szinte akaratán kívül is headbangelni kezd. A Demonic Staccato Erection némileg szexuális töltetű bevezetése után kezdődik a megszokott darálás, tempó- és témaváltásokkal. Annak ellenére, hogy az album színtiszta black metal, nem vegyítették más stílusokkal, mint ahogy arra napjainkban olyan sok példát láthatunk, egy pillanatra sem válik unalmassá. Az ember azt hinné, hogy ebben a műfajban már nem lehet olyat alkotni, ami a Mayhem, az Emperor és a Dark Funeral után is megfogná az embert, de ebben a lemezben annyi energia van, hogy hallgatás után úgy fogod magad érezni, mintha rákötöttek volna egy áramfejlesztőre.

A Belphegor egy sátánista zenekar. Ennek megfelelően a szövegek erőteljesen blaszfémikusak, minden szentséget gyengeséggel és perverzióval kapcsolnak össze. Ha elgondolkodtató sorokat akarsz olvasni, ne egy Belphegor-album borítójának belső részén keresd, viszont vannak más, füllel érzékelhető értékei. Az osztrákok szövegei annyira antiklerikálisak, az album borítója pedig annyira botrányosra sikerült, hogy Németországban indexre tették a lemezt, és hamarosan beszűntetik az árusítását. Ez az ingyenreklámon kívül remek bizonyíték arra, hogy mennyire célt értek a Lucifer Incestussal a Belphegoros srácok.

Ráadásul mindazt, ami a lemezen hallható, tökéletesen el tudják játszani élőben, nem hittem a fülemnek, amikor a Vörös Lyukban hallottam Torturert dobolni, koncert után meg is jegyeztem, hogy csak Hellhammer játéka fogott meg jobban azon ütősök közül, akiket élőben láttam. A válasz az volt, hogy „ok, give me two years, and i’ll be better” (azaz: adj két évet, és én leszek a jobb). Én hiszek neki. (cöcöcö… – a szerk.) Mindenkinek ajánlom ezt a lemezt, aki szereti a nem túl kísérletezgetős, de energiától majd’ szétrobbanó, kompromisszummentes black metalt. Nem hiszem, hogy ebben a műfajban lehet a Lucifer Incestusnál sokkal jobb lemezt csinálni, de jövő márciusban meglátjuk, akkorra ígérték a következő sorlemezt.

http://www.belphegor.at/

9.5/10

Suicider

Laurent de Wilde - Stories
2004-09-30, (2003)
Warner Jazz
Nehéz helyzetben vagyok. Megint egy véletlenül felfedezett kincs, információm vajmi kevesek, és ez az a helyzet, amikor az internet is csak részben segít. Tehát nem tudom megmondani, hogy Laurent de Wilde-nek pontosan hány kiadványa van. (A hivatalos honlap utolsó frissítése még 1996-ban történt, ami felgyorsult világunkban azért elég nagy luxus.)

A első randevú a vasárnap hajnali „nem tudok aludni tévékapcsolgatok inkább” szituáció kapcsán jöhetett létre. Egy koncertet közvetített a francia zenei adó (lehet találgatni) és álmos szemeim - füleim hitetlenkedve vették tudomásul, amikor az elvadult jazz-túrás mellé két „rasztafej” dj(?) disznólkodott különféle samplerekkel, zörejekkel, loop-okkal, és egyéb áramalapú zenei kísérletekkel, arcukon fülig érő vigyorral.

Senki ne gondoljon az egyébként általában elég tartalmatlan, pusztán egy téglalap alakú készülékkel előállított jazz’n’bass-re, itt kérem hivatásos jazz-zenészek unták el kommersz „fogyasztanivalót”, és muzikális koktélkészítésbe kezdtek. És mint hallhatjuk, nem valami zavaros „löttyöt” állítottak elő, hanem pikáns és egzotikus elegyet.

Laurent de Wilde 1960-as, Washington-i születésű férfiegyed, aki 4 éves korától Franciahonban nevelkedett. Felsorolni is nehéz, hány másik zenésszel tevékenykedett együtt (ahhoz képest, hogy filozófia szakra járt eredetileg), elég azt tudni, hogy a zongora ill. a jazz mellett kötelezte el magát. Egy régebbi albumát is hallgattam (Odd and Blue), és itt még a hagyományos hangszerelés jegyében adta elő tudományát.

A legutóbbi kiadvány a „Stories”, (sőt az előző is, a „Time 4 Change”) már a fentiekben fejtegetett keretek között csinál kedvet a jazz-zene közelebbi megismeréséhez, azoknak, akik pőre valójában nem élvezik a stílust.

A nyitó „French Elections”-t viszonylag egyszerű, tört ritmusú loop kíséri végig, melyeket zseniális saxofon és billentyűstémák színeznek. Hangulata leginkább hangszerpróbálgatásra, jammelés-re emlékeztet, persze olyan pofátlanul hibátlan módon, hogy az már vérlázító. A lemez alatt gyakran visszatérnek egy-egy hangszer kiemelt szólómunkájára, hol az aktuális előadó tudása legjavát tárja elénk.

A dobok, a billentyűsök, valamint a fúvósok uralják az egész albumot, vokált vagy húros hangszereket csak elvétve találni, de azokat a lehető legjobb helyen, ahogy az adott dal megkívánja. Színesítésként borult, pillanatnyi disszonanciákat okozó effekteket vetnek be a „potik” csavargatásának mesterei. Egészségesen váltakoznak a tempós, lassú, vagy szinte ritmus nélküli tételek, mikor már elég a szinte táncolható d’n’b-os vagy swing-es dobképletekből („Big Up”, „Snippets”, „Moanin”), hamar lenyugtatják a kedélyeket a szinte chill-out ill. blues - soul hangulatú kompozíciók („If I Could”, „Move On”).

Tiszta és elborult pillanatok biztosítják a kellő izgalmi hőfokot, és valóban, eme zenei serkentőszer minden pezsgést igénylő zenekedvelő számára élvezetes pillanatokat szerezhet. Hallgatása erősen ajánlott napsütötte reggeleken és bódult éjszakákon.

9/10

r.t.p.

Terror - One with the Underdogs
2004-09-30, (2004)
Trustkill Records
Két EP (plusz egy split a Ringwormmel)- ez eddigi mérlege a bunkó hardcore profi nehézsúlyú képviselőjének, a kissé fantáziátlan, ám rendkívül találó nevű Terrornak. (Nem tévesztendők össze a Soilwork énekes Björn Strid fémjelezte Terror 2000-del!) A Buried Alive és Carry On bandatagokból verbuválódott los angelesi ötös azonnal betalált nálam 2003-as, Lowest of the Low című anyagával - abszolút kiismerhettem őket annak ellenére, hogy a nevezett EP mindössze tizenhatésfél perces. Jobbnál jobb dalok sorakoztak rajta, számcímeket nem sorolnék, mert ide kívánkozik az összes. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, tűkön ülve vártam a folytatást.

A srácok a hardcore-ban erõs Trustkillnál hozták ki debütáló lemezüket. A One With the Underdogs zöld alapszínű borítóján egy gúzsba kötött, barkós, kopasz arc látható. A lemezcím hardcore-szcénán belüli összetartás fontosságára utal; a korongon magán pedig olyan prominens vendégek teszik tiszteletüket, mint Jamey Jasta a Hatebreedbõl, Freddy Cricien a Madballból és Lord Ezac a Skarheadbõl. A banda olyan együttesek zenei örökségét kívánja továbbvinni, mint a Cro-Mags vagy az Agnostic Front; hozzáállásuk oldschool, miként bizonyos értelemben zenéjük is. Energikus, dühös, arcbamászó- ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni Terrorék munkásságát. Mint már említettem bunkó hardcoreban, avagy szebb nevén thrashcore-ban utaznak- ezt a műfajt lényegében a Hatebreed tette közismertté, népszerűvé; aki egy kicsit is szereti Jamey-éket, annak mindenképpen érdemes megpróbálni a Terrort is. Tizenhárom szám, harminckét és fél perc játékidő - ezt nyújtja az új lemez. Kissé másfajta örömöt ad, mint amilyennel a Lowest of the Low szolgált, hiszen annál hosszabb, és viszonylag sok középtempós téma kapott helyet rajta – természetesen, ahogy kell, gyorsabbakkal felváltva, mindenféle üresjárat nélkül. Igazi mosh-himnuszok születtek, olyan zseniális nóták, mint a Keep Your Mouth Shut vagy az alig egyperces Crushed.

Élő teljesítményük még dinamikusabb, még agresszívebb, mint amit a lemezen hallhatunk- amellett hogy rengeteget turnéznak (már a debütlemez előtt két amerikai és egy kanadai turnén voltak túl), félelmetesen jó, amit a színpadon művelnek. Volt szerencsém látni őket július12-én a Kultiplexben - tökéletes szűk egy órát játszottak. Katarzis, miegyéb. A produkció abszolút érett, hála a zenészek rutinjának. Nem zsenge fiatalok dühös köpködését hallgathattam; egy igazi, jól szervezett háború zajlott szemeim előtt.

Az album egyik legjellegzetesebb vonása Scott Vogel éneke - a Kultis hangversenyt igazi tough guy módjára üvöltötte végig. A szövegek egyszerű stílusában adta elő világos, egyenes konferanszait. A két gitáros nem túl bonyolult, ösztöneinkre irányuló hatásvadász témákat hoz, hozott. Frank Novinec fejkendőjével, Mezei Richárd-attitűdjével (biztos... - a szerk.) kissé elütött zenésztársaitól, vicces volt, mikor a beállás alatt szóló rapzenére szövegelt magában. A Carl Schwartz kezelte basszusgitár kicsit halkan szól a lemezen, ám ez már csak az én szőrszálhasogatásom- a hangzás részemről rendben találtatott. Mick Jett dobos játékában az égvilágon semmi különös, vagy extra nincs, csak szimplán jó a srác; ez nekem tökéletesen elég. A One With the Underdogs minden kétséget kizáróan egy bivalyerős lemez. Földmunkához*, fűrészeléshez*, bontáshoz kiváló háttérzene.

*Jelen sorok írója kivételesen nem a levegőbe beszél- a megjelölt két elfoglaltság űzése közben volt alkalma hallgatni. A harmadik művelet csupán fantáziájának köszönhetően került a másik kettő mellé.

9/10 haska

Sólstafir - Í Blódi Og Anda
2004-09-30, (2002)
Ars Metalli

Izland vulkanikus, mesebeli tájakat idéző földje már jó ideje kiváló táptalajnak bizonyul a művészetek számára. Björk felbukkanása óta egy Sigur Rós-t is adott a világnak ez a kicsiny nemzet, és a Sólstafir alakjában a ’90-es évek közepén végre egy igazán ízes metal zenekar is felbukkant a színen. Az 1996-os Til Valhallar debüt ep csak utólagosan hallgatva (2003-ban az orosz Oskorei kiadó újra megjelentette, bónusztrackekkel, hatszámosra bővítve) engedi sejtetni, hogy mekkora tehetségekkel van dolgunk. Négy kiváló, a norvég Enslavedhez hasonlítható stílusú dal alkotta eredeti formájában azt a kislemezt. És utána csönd következett, nem kevesebb, mint hat évig.

                 

Mint viking martalócok a gyanútlan kereskedőhajóra, olyan hirtelenséggel tör a hallgatóra az I Blodi Og Anda címet viselő új mű, nyers, de mégis profi hangzással, friss, különleges hangulatot árasztó gitártémákkal. A féktelenül vad, kissé egysíkú ordítás hardcore punk zenekarokat (Refused, Undying) idéz inkább, semmint black metal károgást, de kellő fantáziával eszünkbe juthat említett békés kereskedőket mészároló barbár tengeri harcosok artikulálatlan csataüvöltése is. Ez a tényező az, amely valószínűleg a legtöbb érdeklődőt el fogja riasztani a zenekar hallgatásától, méghozzá jó messzire, mi tagadás, elsőre engem is sikerült megijeszteniük, olyannyira, hogy egy ideig tartózkodtam a további próbálkozásoktól. Azonban egy pár héttel az első találkozás után éppen idegbeteg hangulatú zenéhez volt kedvem, és őket választottam. Jól is esett a lemez, továbbhallgatása során pedig meglepve vettem észre, hogy már egyáltalán nem vagyok ideges, sőt a zene sem az már, pedig az éneket még mindig ugyanaz az elmebeteg orgánum szolgáltatja. A vadállatként tomboló harcosok lecsillapodnak, körbepásztázzák tekintetükkel a horizontot, majd a tengerre merednek, melynek örök változása, örökkön állandó hullámzása mélyen a felszín alatt benne van a zenében is. Azt hiszem, éppen ez a rokonság a Sólstafir és az Enslaved ma már egymástól igen eltérő, „viking” metal muzsikájában.

A lemez két jól elválasztható részre bomlik, az első öt dal direkt, gyors vérontása után visszavesznek a tempóból, és az emberi érzelmekre terelődik a hangsúly, négy 10 perc körüli, kifejtős tétellel. Ezek közül nem csak szokatlan témájával lóg ki kissé a Bitch in Black című, szarkasztikus szövegű szerelmesdal, ugyanis van benne dallamos ének, torzítatlan gitár, és a durva vokál sem ordítás, hanem klasszikus károgás, annak morgósabb fajtájából. Egy másik dalban egy rövid rész erejéig női ének bukkan fel, hangulatában kicsit Annekét idézve a The Gatheringből, majd egy harmadikban zongora is felbukkan, fokozva a lemez második felének elmélyedt, ábrándozó jellegét. És az a legszebb az egészben, hogy mindvégig teljes marad a harmónia a kegyetlen és barbár vadsággal.

Azt hiszem, igazán sokat kaphat egy türelmes, téma és műfaj iránt nyitott hallgató ettől az albumtól. Ilyen nagy hatású, ugyanakkor egyedi stílussal bíró dalokat csak a legnagyobbak képesek produkálni, és mostantól a Sólstafir is közéjük tartozik.

10/10

a’ ördög

 

Dargaard - Rise and Fall
2004-09-30, (2004)
Napalm Records
A Dargaard-ban nincsenek riffek. Mert nem metal. Akik ismerik a duót, mosolyogva olvashatják eme prózai megállapítást, viszont akik számára ismeretlen a két osztrák muzsikus alkotta zene, meglepő lehet, hogy az eredetileg Abigor, Amestigon, Graumahd, Dominion tagok (Tharen és Elizabeth Toriser) eredeti stílusuktól igen távoli dimenzióban fogant zenét tettek le az asztalra. Esetükben a neoklasszikus jelző talán a leghelytállóbb.

A „Rise and Fall” a negyedik stúdióalbumuk, amivel a legutóbbi „The Dissolution of Eternity” korong (mely elég unalmasra sikeredett) után nem igen akarództam közelebbi ismeretségbe kerülni. Nem mintha értékelhetetlen lett volna, de egy In Nomine Aeternitatis (a bevezetőben említett mű) után nagy csalódás, mely a zenekar második és egyben legnagyszerűbb alkotása. Emlékszem, a legnagyobb hatással akkor volt rám, mikor fülhallgatóval fejemen egy éjszakai utazás alkalmával a kocsi hátsó ülésén bámultam a tájat. Ha figyelmes az ember, pontosan el tudja különíteni az est színeit, az indigókéktől a feketéig, és ezek a nüansznyi különbségek is más-más jelentőséget adnak a külvilág darabjainak, eltérő, gyakran változó tartalommal töltik meg a formát. Ezekhez adagolva a Dargaard egyfajta túlcsordult állapotot, szélesebb látókört, szinte félálomszerű eufóriát generált bennem, minden pszeudoklasszicista vonása ellenére.

A debüt (Eternity Rites) is remek hallgatnivalóként szolgált, néhány üresebb pillanattal ugyan, de amazokat leszámítva remek mű volt, és még most is az. Az albumcímekből az is kiderülhet, hogy egyfajta koncepció adja a zenéhez a mondanivalót. Az örökkévalóság, a kezdet és a vég, a születés és mulandóság, és a közte lévő fájdalmakkal és bánattal szegélyezett út inspirálta a zeneszerző Tharen-t. Ezek talán a végtelenségig kiaknázott témái a stílusnak, viszont a kevesek között is egyetlenek, kiknek munkái okán nekem is sikerült néha egy-egy nap erejéig komor szótlanságba burkolózni.

A „Rise and Fall” rendelkezik azzal a negatívummal, ami már a „The Dissolution of Eternity” esetében is zavart. Nincsenek igazán emlékezetes témák, a végtelenség hangulata már egy szűkebb helyre korlátozódott, inkább a magány, és üresség uralja az egyébként elődjénél tetszetősebb lemezt. Valahogy a Tharen által kreált dallamok nem fonódnak össze Elizabeth hangjával olyan tökéletesen, mint ahogy az „In Nomine Aeternitatis” esetében. Az egyesülés nem olyan természetes, akár ha egy elhidegülő kapcsolat utolsó együttléteire gondolunk.

Viszont van, aki ebben találja meg azt a szépséget amit keres. Talán a cím is erre utal: Felemelkedés és bukás. Tehát semmiképpen nem mondható el, hogy nincs benne plusz, dekadens érzésvilága sokak számára vonzó lehet. A témák jobbak, bár néhány helyen hiányérzetem támad, olykor pedig soknak tűnik a zenei eszköztár. Személyes véleményem szerint a „Bearer of Flame” a „Niobe” és a bonus track a „The Halls of Dargaard” hallatán nem lehet okunk panaszra, még van potenciál az egyébként egyre kevesebbek által hallgatott stílus jeles képviselőben. Kérdés az, hogy (ha egyáltalán lesz folytatása ennek az új történetnek) képesek-e legközelebb jobban kiaknázni tehetségüket.

6.5/10

rtp

Merzbow - Merzbox
2004-09-30, (2000)
Extreme Records
Ha 40 óra tömény zajra vágysz, akkor jó helyen keresgélsz. Az 50 cdt rejtő Merzbox ugyanis pontosan ezt kínálja. A dobozban helyet kapott még könyv formájában egy részletes biográfia Brett Woodward tollából, interaktív multimédiás cd-rom, póló, bronz medál, poszter...


A Merzbow név alatt immár 1979 óta alkotó Masami Akita a noise vitathatatlanul legnagyobb egyénisége, sőt nevezhetjük őt az egész műfaj megteremtőjének. Ezen válogatás az 1979 és 1997 között készült zenei kísérletek gyűjteménye, tehát a kezdetektől nyomon követhetjük Akita fejlődését. Itt figyel a valaha megjelent első Merzbow lemez (Metal Acoustic Music cd2), valamint első élő fellépésének hanganyaga is (Paradoxa Paradoxa cd7).

Akita dobosként kezdte pályafutását, játszott prog.rock és free jazz zenekarokban, majd felfedezte az elektronika kínálta lehetőségeket. Komolyan foglalkoztatták a különféle avantgárd irányzatok (dadaizmus, szürrealizmus, futurizmus). Végül mindezek együttes hatására kezdett alkotni, oly módon, hogy a klasszikus értelemben vett zene minden szabályát figyelmen kívül hagyta. Magnószalagra rögzített zajokat kombinált, effektezett, saját bevallása szerint ő maga egyfajta operátorként, ezen eszközök kezelőjeként működött csak közre. Így próbált az emberi testtől független, teljesen elidegenedett zenét létrehozni. A szürrealizmus André Breton meghatározása szerint a léleknek olyan zavartalan önmüködése, melynek célja a gondolkodás valódi működésének kifejezése, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől. A Merzbowot ez alapján nyugodt szívvel nevezhetjük szürrealista zenének.

Komoly sokkhatás érheti azt, aki felkészületlenül fülel bele az 50 cd bármelyikébe. Még egy szigorú death metal diétán tengődő halandó számára is megdöbbentő lehet az a nyers agresszió, a zabolátlan energia és a végtelen szélsőségesség amely Akita minden egyes munkájából árad, ugyanakkor semmiképpen nem kezelhető mindez egyszerű zajhalmazként. Megértéséhez rengeteg idő és nyitott elme szükségeltetik.

Salvador Dalí úgy fogalmazott, hogy festészetének célja a legdühödtebb pontossággal anyagi valóságra váltani a kézzelfogható értelmetlenség képeit. Amit Dalinak sikerült elérnie képeivel, ugyanazt érte el Masami Akita a zenéjével, sikerült a zaj által csendet teremtenie.

merzbow

10

ktibi