Syzslak - When Demons Ride Angels
2006-08-16, (2005)
Worldeater Records
Nem vagyok nagy hardcore szakértő, de a kimondhatatlan nevű philadelphiai zenekar bemutatkozó lemezének kilencedik számában nem lehet letagadni a D.R.I. hatását. Egész egyszerűen azért nem, mert az "You win, I lose" sor a The Five Year Plan című D.R.I. szerzeményben hangzik el hasonlóképpen, az 1987-es Crossover-en. Nem nyúlást sikerült lelepleznem, a Ripped Away-be a Syzslak tudatosan épített be néhány D.R.I. részletet, ezek pontos beazonosítását azonban a hardcore fanatikusokra bízom. Ha már előkerült a crossover kifejezés, ezt nyugodtan használhatnám a trió zenéjének leírására, hiszen biztos kézzel válogattak a különféle extrém metal stílusok, a hardcore és a punk elemei közül, de nem sok értelme van 2006-ban a zenei műfajok közti határok eltörléséről beszélni, miután ezeknek a határoknak a megszüntetése már a D.R.I fénykorában elkezdődött.

syzslak2

Ezen a fél órás albumon a Syzslak tagjai alaposan kidühönghették magukat, mindössze három üres track jelenthet pihenőt a darálás, a gerjedések és az övön aluli gitártémák mellett. Énekesük, Kate Vigil, aki a nyakában lévő alaposan eltorzított basszusgitárt sem kíméli, nem túl nőies hangon szólal meg - ha valaki még hajlandó ezen meglepődni. Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy rögtön a lemez első percében bemutatnak egy grind zúzást, ami a mocskos, lehangolt riffekkel együtt nem sok jóval kecsegtet. Azonban, ha valaki ismeri például a Converge-t, akkor nem érhetik nagy meglepetések, mert a Syzslak is nagyjából hasonló szinten a mozog a brutalitás és a káosz tekintetében, azzal a különbséggel, hogy ők a pusztítás érdekében lemondtak a technikázásról. Brian Nothing gitáros játékában elég sok kosz maradt, nem kizárt, hogy az egész When Demons Ride Angels-t élőben vették fel, így a Crippling Delusions-féle rövid kitöréseik még hatásosabbak.

A lendületes, két perc alatti számok mellett néha egészen sludge tempóig lassulnak (lásd. Reeks of Despair), hogy teljes legyen a változatosság. Bár manapság divatos az eklekticizmus, a zenekarok ezáltal dobják fel egyszerű ötleteiket, érezhető, hogy a Syzslak nem a magamutogatás kedvéért, hanem ösztönösen alkalmazza az egymástól elütő témákat. A szövegek hiányában csak sejtem, hogy a hardcore/punk hagyományoknak megfelelően nem maradtam le sok értékes gondolat megismeréséről, nagyobb baj, hogy az USA-tól eltérően idehaza a tartalom kritizálásáig nem is lehet eljutni a hardcore és punk csapatok esetében vállalhatatlan zenei megoldásaik miatt.

syzslak1

A Syzslak a lemez befejezését sem rontotta el, rejtett trackként egy olyan zajokból szerkesztett dallal kedveskednek, ami noise körökben is elismerést váltana ki. Lesz mit hallgatni a romok eltakarítása közben. A csapatnak minden esélye megvan arra, hogy előrébb lépjen ismertség tekintetében, amennyiben találnak egy nagyobb kiadót, mindenesetre már most el lehet lesni tőlük, miként lehet a helyes zenei irányra rálelni, ami kivezető utat jelenthet a válságból, a metalcore-ból.

9/10

#Nothing#

Deicide - The Stench of Redemption
2006-08-11, (2006)
Earache Records
Az 1997-es Serpents of The Light lemez óta semmi sem volt képes megfékezni a Deicide zuhanását. Ugyan nem érték el a pokol legalsó köreit, de eljutottak egy olyan mély pontra, ahonnan már csak jelentős áldozatok árán lehet szabadulást remélni. Úgy látszik, a Deicide stílusának kialakításában sokkal fontosabb szerepet vállalt az öreg Benton, mint ahogy azt a Hoffman testvérek szerették volna feltüntetni, ezért a sátán állítólagos kedvence a biztos alapra (Steve Asheim dobos) építve, nagyobb veszteségek nélkül szervezhette újjá a bandát. A leigazolt gitárosok közül Jack Owen-nel kapcsolatban felmerülhet a kérdés, hogy korábban hangoztatott terveivel ellentétben mit keres újra a brutális muzsikák környékén. A rosszmájú válasz alapján a biztos megélhetést, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Cannibal Corpse céltalan riffáradatával szemben a Deicide egy sokkal zeneibb irányba mozdult el, így új dalaik egy death metaltól megcsömörlött zenész számára is elviselhetők lehetnek.

A másik hathúroson bűvészkedő Ralph Santolla csatlakozására már nehezebb magyarázatot találni, hiszen legtöbben a power metal Iced Earth-ből ismerhetik, de azért nála sem hiányzik a death metalos kapcsolat, mivel rövid ideig a Death másodgitárosa volt. Nem érdemes többet az előzményekkel foglalkozni, hiszen Santolla kétségtelenül jó választásnak bizonyult és korábban elképzelhetetlen elemekkel gazdagította a floridai csapat zenéjét. A The Stench of Redemption-ön hallható, legtöbbször neoklasszikus, gondosan megkomponált szólók a zenei környezetből kivéve még a pallos metalosok tetszését is elnyernék, azonban furcsa módon a death metalos alapok között sem tűnnek idegennek. Ami Göteborgban vagy a metalcore csapatok műhelyeiben kudarcot vallott, itt megvalósult: a heavy metal és a death metal hibátlan ötvözete. Persze a riffek szintén dallamosabbak lettek egy árnyalatnyival, a dalok sem annyira lényegretörőek, ennek köszönhetően ezúttal majd’ tíz perccel hosszabb a játékidő a Deicide-átlagnál.

deicide1

Benton szövegei természetesen semmit sem változtak, ugyanakkor nem is várható el tőle, hogy újabb témákat hozzon be a meglehetősen primitív sátánkodás mellé, ezzel ugyanis elveszítené a rajongótábor jelentős részét. Mint ahogy egy interjúban nyilatkozta, ő sem konténerből szeretné etetni a gyerekeit. Úgy tűnik, a sátán készletei fogytán vannak, de még mindig jobb a szűkös megélhetés, mint a teljes létbizonytalanság...

A számokon végigfutva megállapítható, hogy egységesen magas színvonalú a lemez, ami a cikk elején emlegetett Serpents of The Light óta nem fordult elő a Deicide történetében. Tehát most nem áll fenn az az eset, mint legutóbb a Scars of the Crucifix-en, mikor a bizalomra okot adó kezdet után végig összefércelt dalok követték egymást a cd-n. A nyitány azért most is kiemelkedik, hiszen a címadó talán a zenekar történetének legerősebb szerzeménye, melyet parádés szólókkal tűzdeltek meg a gitárosok. A korábban EP-n kiadott Homage For Satan és Crucified For Innoncence további emlékezetes pillanatok, valamint a szokatlanul melodikusan indító The Lord’s Sedition sem kerülheti el a figyelmet.

Ezúttal helyreállt a rend, a The Stench of Redemption-nek köszönhetően a Deicide megmenekült a csúfos bukástól. Se nem jobb, se nem rosszabb, mint az új Slayer album, csak szívesebben hallgatom.

8/10

#Nothing#

Slayer - Christ Illusion
2006-08-08, (2006)
American Recordings

Talán nem én vagyok az egyedüli, aki az új Slayer kapcsán felmerülő, végtelen mennyiségű, egymástól gusztustalanul változatos mértékben eltérő véleménytől enyhe hányingert kapott. Mindenkinek megvannak a kis elméletei, rögeszméi Slayer-ügyben, és amennyire szép az, amikor rokon lelkekre lelhetünk vadidegenekben azáltal, hogy hasonló dolgokra éreznek rá egy lemez, egy könyv, vagy akár egy film kapcsán, annyira illúziórombolóak az arctalan tömeggé váló befogadók parttalanul heterogén értelmezései. Volt, aki egyenesen a Metallicával hozta párhuzamba karrierjüket, mások a visszatérő Lombardoról áradoztak, ezzel egyben arra az arcpirító következtetésre késztetve az embert, hogy belássa, vannak olyan zenebarátok, akiknek nem tűnt fel, hogy Paul Bostaph nem hogy semmivel nem marad el az évtizedes félrelépés után visszakozó kubai mögött, de sikerült újabb szintekre elvinni a már elődje által is új szintekre hozott metaldobolást.

Aztán - a Metallica emlegetésénél ugyan ez sem nevetségesebb, de - a numetalozók is előkerültek, akik talán épp ugyanazok, akik 10 évvel ezelőtt még a hardcore műfaját emlgették a banda ’90-es évekbeli albumainak hallatán. Persze ez is nyilvánvaló hülyeség, a Slayerre nagyjából akkora hatással vannak az aktuálisan épp felbukkanó divatzenekarok, mint a farkasra az általa aktuálisan épp elfogyasztott rágcsálók. Épp ez az egy dolog, amit semmi esetre nem lenne szabad elvitatni Hannemannéktól: csak és kizárólag saját magukra jellemző, Slayer-metalt játszanak, amely leginkább attól válik kézzelfoghatóvá, hogy minden más zenekarnál intenzívebbek és agresszívebbek, anélkül, hogy közben a metal akármelyik stíluságazatába bele lehetne passzírozni őket. Slayer 2006A Christ Illusion is igazi és tipikus slayermetalt rejt, ez is egy adrenalintól és gyilkos ösztönöktől feszülő bomba, épp úgy, mint bármelyik másik albumuk. A „slayermetal” kifejezés tartalma azonban utoljára csak a ’98-as Diabolus in Musica albummal bővült érdemben, a legutóbbi God Hates Us All csak a lényegesen közvetlenebb módon megfogalmazott mondanivalójával jelentett újdonságot. (ha a zenekar történetének leggyengébb dalát, a slágeres, verze-refrén szerkezetű Bloodline-t nem vesszük annak, de az amúgy is egyszeri próbálkozás volt.) Ezek a direktebb, mondjuk ki, megmondós szövegek többnyire Tom Araya hihetetlenül szuggesztív előadásmódja miatt nem váltak kínossá, egy-két tényleg végképp ostoba sort leszámítva.

A Christ Illusion zeneileg az előző két lemez vonalában fekszik, semmi újat nem hoz, a szövegek pedig megint leverik párszor a lécet, a kislemezen is kiadott Cult ("religion is hate, religion is fear, religion is rape, religion is obscene, religion is a whore..." "...I’ve made my choice: 666") egyszerűen fájdalmas, az ilyesmit tényleg meghagyhatnák a karikatúrává züllött, 40 felett is bőszen sátánkodó Venomnak. A Cult mellesleg kiemelkedően gyilkos riffekkel operál, akárcsak a tipikusan Diabolus in Musicás Jihad és a Catatonic. Aki a Slayert a kaotikus, agyatlan gitárszólók miatt utálja, az most sem fogja őket megszeretni, ezúttal szerintem sem mindegyik telitalálat, de azért a többségük továbbra is az. A tagok által előzetesen emlegetett Reign in Bloodot néhány extrém gyors tempón (Consfearacy, Flesh Storm) kívül nem igazán idézik fel, máshogy állnak már hozzá a zeneíráshoz, és nem is próbáltak ezen változtatni.

Bár újdonságot szinte egyáltalán nem tartalmaz, egyvalamiért mégis vízválasztó lesz ez az album: ugyan eddig sem a változtatásokról és a fejlődés szükségességébe vetett elkeseredett hitéről volt híres a Slayer, úgy, ahogy korábban a Motörhead vagy az AC/DC, ők is beléptek az örök klasszikusok közé, akik a saját, szűkre szabott, mások által viszont átléphetetlen korlátaik között alkotnak az idők végezetéig.

9/10

a’ ördög

slayer.net

 

Wolves & Incriminated - Summon the Wolf (split)
2006-08-07, (2006)
Deathstrike Records

Íme a legújabb Incriminated kiadvány, ezúttal egy split a német-magyar old-school blacket játszó Wolves-zel közösen. Egyik zenekar sem vitte túlzásba a dalszerzést, mindössze egy-egy számot vettek fel a bakelithez, úgyhogy ez egy vérbeli pult alól való, gyűjtőknek szóló ritkaság.

A Wolves-nek korábbról csak egyetlen EP-je ismert. Figyelembevéve, hogy 2002-ben alakultak, semmiképp sem nevezhető munkamániásnak a Bliskirnirrel és a Hunokkal átfedést mutató tagság, de az itt hallható Summon the Wolf alapján ez nem nihilista, elveszett zenészek egyesülete. Húsz évvel korábban bizonyára több vállveregetést kaptak volna az akkori NSZK undergroundban, ettől függetlenül ma is kellemes hallgatnivalót szolgáltatnak. Ez a daluk germán thrash és heavy metal elemekből építkezik, de egy másik ismertetőben a Tormentort is szóba hozták velük kapcsolatban, mely megállapítás a torokreszelős ének miatt szintén nem áll távol a valóságtól. Egy teljes cd-re nem fizetnék be, de ez az erővel teli szerzemény szinte hiba nélküli.

                           

A Wolves-zel ellentétben az Incriminated ezúttal még annyi figyelmet sem fordított a hibák palástolására, mint utolsó nagylemezén. A The Cult sokak számára állatorvosi ló lehet: próbatermi hangzás, pontatlan játék, primitív témák, hamis szóló... Ezzel együtt nem tudom azt mondani, hogy hallgathatatlan a felvételük. A baleseti osztályon fekvő motoros rockerek különösen élveznék ezeket a fejrázásra késztető riffeket.

Az érdeklődők siessenek, nehogy a metal maffia elkapkodja előlük a splitet!

Wolves: 9.5/10

Incriminated: 8/10

#Nothing#

Incriminated - The Promise of Worse to Come
2006-07-30, (2005)
Displeased Records
A Celtic Frost idei visszatérő lemeze nem a múltidézés és a céltalan modernkedés jegyében született. Warriorék újra igyekszenek elkerülni a metal posványosabb vizeit, de eközben vannak csapatok, akik pont a legförtelmesebb bűzös mocsárba vágynak lemerülni. Sokan itt a Hellhammer nevű tetembe ütköznek, amely olyannyira elnyeri tetszésüket, hogy attól fogva életüket ennek a rég halott metal fantomnak szentelik. Ezek a fanatikus zenészek ritkán vérzenek el, valamiért kevesebb hiba csúszik terveikbe, mint az ismertebb bandák kópiáinak, és már csak azért is elnyerhetik szimpátiánkat, mert szemtelenül bemutatnak azoknak, akik mindenáron a metal és az igényesség összeegyeztetésével vesződnek.

A finn Incriminated a legjobbak közé tartozik a Hellhammer kultusz őrzői közül. 1998 óta ontják magukból a dalokat, jól jellemzi termékenységüket, hogy a The Promise of Worse to Come-ot követően már két split cd-vel jelentkeztek ebben az évben. A tagok számtalan bandában érdekeltek: Werwolf, a dobos többek között a Hornában játszott korábban és jelenleg is a Satanic Warmaster tagja. Ennek ellenére ne számítson senki ős-black metalra, az Incriminated még korábbra nyúlt vissza.

incriminated1

A The Task Is Black primitív, rockos riffjei, Harald Mentor kacajai minden előkészítés nélkül törnek a hallgatóra. A death rock kategóriában elhelyezhető lenne a zenekar, de felesleges a címkézés, ezek a mocskos, gonosz számok morbid hangulatukkal az Apocalyptic Raids egyenes ágú leszármazottai. Az ördögi zakatolást csak ritkán szüntetik be a hangszeresek, de ezek a részek sem a megnyugvást szolgálják, hanem csak fokozzák a káoszt. A Melting The Core-ban énekesük elborult agyú, kényszerzubbonyos betegre emlékeztető hangokat bocsát ki magából perceken keresztül, de a We Will Be Remembered nyöszörgései sem biztosítanak szép lezárást a lemeznek. Ennél is borzalmasabb azonban, mikor a tagok mintegy spontán örömzenélést imitálva hangszeres tudásukkal nyűgöznék le a hallgatót. A gitáros szólómunkáját hallva előfordulhat, hogy kifinomultabb ízlésű ismerőseink napokig nem állnak szóba velünk. A lassú középtempó végig megmarad a lemezen, csak a fél percnél is rövidebb The Last Nightmare-ben kapcsolnak nagyobb sebességre, de a rövidség azt sejteti, hogy ezt maguk sem gondolják komolyan. Azért korábbi munkáikat tanulmányozva megállapítható, hogy nem csak az "öreg rocker" riffelés áll jól nekik. A próbatermi hangzás tökéletesen illik a dalokhoz, nem ez fog bárkit is elijeszteni az Incriminatedtől.

Kétségtelen, hogy a hallgatók felől szintén kitartás szükséges ehhez a zenéhez. Egyesek bátorságot érezhetnek arra a minimál témáknak köszönhetően, hogy hangszert fogjanak a kezükbe. Újfent csak azt tudom mondani: ne tegyék! Könnyen csalódás juthat nekik osztályrészül, nem úgy, mint a The Promise of Worse to Come létrehozóinak. The Miracle of Purity - ahogy ezt egy korábbi albumuk címe is hirdette.

9/10

#Nothing#

Mgła - Presence
2006-07-23, (2006)
Northern Heritage
A lengyel Mgla (a magyar fül számára mozaikszónak tűnő hangsor jelentése „a köd”) a black metal azon képviselői közé tartozik, kiknek stílusában semmiféle új, korábban nem hallott elem nem fordul elő, mégsem lehet őket konkrétan bármelyik másik zenekarhoz kötni. Presence

A hangzatos védjegyek hiánya ellenére a hatások egy kifejezetten szimpatikus egyéniségben sűrűsödnek össze. Alapvetően gyors, de tempóváltásokban gazdag, szúrós riffelés jellemző, elsősorban a norvég (korai Emperor, Satyricon, Darkthrone) és finn (Satanic Warmaster, Horna) bandák nyomdokaiban, mely három kiválóan megírt, kifogástalan hangzású dalban hallható. A Mglával korábban a Northern Heritage kiadó Crushing the Holy Trinity című válogatásán lehetett találkozni, többek között a Deathspell Omegával és a Clandestine Blaze-zel egyetemben, és ott sem lógtak ki a sorból, teljesítményük egyenrangú volt nagyobb nevű pályatársaik produkciójával.

Az általam hallott eddigi legjobb lengyel black metal zenekar bemutatkozása figyelemre fokozottan érdemes produkció, folytatása - egy bakelit kislemez - ősszel érkezik.

9/10

a’ ördög

mgla

Samael - Era One / Lesson in Magic #1
2006-07-20, (2006)
Century Media
A Samael azon ismert, a velük kapcsolatos vélemények mérlegének mindkét oldalán jócskán megterhelt csapatok közé tartozik, melyek életképessége az utóbbi időkben igencsak vitatott. A mérlegpélda felhozatala a saját álláspontom érzékeltetése miatt volt szükséges, magam nem törnék pálcát munkásságuk felett, még akkor sem, ha a legutóbbi lemezt tulajdonképpen csak a kritikaírás időtartama alatt hallgattam figyelmesen. Újdonságot vártam, és az Eternal lemez rosszabb pillanatainak elegyét kaptam csupán, az öt év várakozás még értéktelenebbé tette az önmagában is közepes zenét, mint azt már korábban szintúgy elmondtam, ezért itt csakis az Era One-ra koncentrálnék, amelyet a Reign of Light előtt két évvel rögzített Xy, és projekt formájában szándékozott eredetileg kiadni, itt és most pedig egy bónusz, Lesson in Magic alcímű cd-t is kézhez vehetünk egy csomagban.

Szinte megbotránkoztatóak az első ismerkedő lépések, ugyanis ha lehet, még erőteljesebben van hangsúlyozva a minden ízében önmaguk által elcsépeltté tett zongorafutam, szintetizátor, dobgép formula, és ennek xyvorphtetejében a húros hangszerek teljes mellőzését is konstatálnunk kell. Ez azért egy-két dolgot letisztáz. Xy és Vorph lassan maga is be kellett, hogy lássa, hogy ha ezekre az alapokra alibi-gitár témákat próbálnak erőlteti, az komoly hallásbéli ficamokat feltételez a tagok részéről, esetleg mást is, találgatni viszont felesleges.

Ahhoz, hogy az Era One-t szeretni tudjuk, mély vonzalmat kell éreznünk egyéb ízléstelenségek irányába is, úgy, mint a sci-fi műfaj, azon belül az ehhez kapcsolódó PC-s játékok felé. Ezekben - jó esetben - mindenképpen van némi gyermeki giccs, az alapvetően kíváncsi és kutató természetű ember, mely legfőbb jellemzője az elérhetetlen dolgok és korok utáni hallatlan sóvárgás, akik nehezen viselik a csalódást, és vágyaik tárgyává a teszteken soha át nem eső megvalósíthatatlanságot választják.

Akik szeretnek úszkálni ebben az ábrándozó közegben, most két cd-nyi dal erejéig, a kiábrándulás túlzott lehetősége nélkül megtehetik, az üzenet megfejtésén sem kell fáradozni, idealizált tájleíró zenét hallhatunk, melyen a megszokott hangulatokon kívül Jean Michel Jarre, Vangelis, Project Pitchfork hatások is érződnek. Bár inspirációként minden valószínűség szerint nem említhetem meg, de az atmoszféra olykor Presser Gábor Electromantic lemezéhez is hasonlítható.

A két cd közti különbséget legszembeötlőbben Vorph éneke jelenti, mely a kettes számú korongon nem fedezhető fel, valamint a nyitó lemez közelebb áll az eredeti Samael alkotta univerzumhoz, és minél tovább merészkedünk, annál szokatlanabb, vagy éppen a 80-as évek szintetizátorzenéjéhez közelebbi témákkal szembesülhetünk.

Az anyag érzelemi és zenei világa egyaránt homogén, mégis elkülöníthetőek némileg kiemelkedő pillanatok, így a vokalista által színesített oldalról az Universal Soul, Night Ride, Diamond Drops és a Koh-I-Nor, a későbbiekben pedig a Reading Mind, Flying High valamint a záró Wealth and Future találtatott erősebbnek, de abban is biztos vagyok, hogy kinek-kinek más ragadja meg majd képzeletét.

A Passage után Xytras kiadta a nevezett korong gitártól és énektől mentes anyagát, mely végeredményben felesleges húzásnak bizonyult, mivel egyszerűen elvette a zene egyik lényegi összetevőjét, így érdekesnek érdekes, de meglehetősen csonka klón látott napvilágot. Az Era One a hangszerek hiánya ellenére kerek dalokkal szolgál és ugyan a mutatvány, mint Samael már elbukott, de ha csak átmenetileg is, egyfajta váratlan változtatással éltek, nem kell sopánkodnunk azon, hogy nem vehető komolyan jelenkori énjük, hiszen nem visszafelé kanyarodtak, vagy egy kiszámítható mozdulatot tettek, hanem egy nagyobb lépéssel önmaguk elé futottak. Így már viszolygástól és kérdésektől mentesen élvezhetjük kiváló sablonokkal tarkított zenéjüket, melyre mégis rányomja összetéveszthetetlen bélyegét a történetük utolsó 10 évében alkotott egyedi szféra.

[size=1">(black metal)[/size">

8/10

rtp

samael

kapcsolódó cikkek:

Samael - Reign of Light

Nachtmystium - Instinct: Decay
2006-07-15, (2006)
Battle Kommand

A skandináv hét, avagy a „letűnt korok hőseinek kiszenvedése” után a kritikus számára is üdítő felfrissülést jelent, amikor egy olyan banda lemezét veheti kezébe, amely nemhogy még nem romlott el, ellenkezőleg, a legújabb black metal hullám tetején táncol. A chicagói Nachtmystium felbukkanásakor még csak egy volt a sok közül, fokozatosan, kiadványról kiadványra kezdtek egyéni stílusjegyeket kifejleszteni és egyre erősebb dalokat írni. Legutóbb, az általunk is bemutatott Eulogy IV-ral a ’80-as évek thrash zenekaraihoz nyúltak vissza, de nem tisztán retróba váltva, csupán régi-új ízekkel dúsítva az alap Darkthrone/Burzum gyökerű nyers feketefémet. A karcos, zakatolós riffek mellett ekkor jelentek meg a rendkívül fogós gitárdallamok és a dallamos, hosszú gitárszólók is a zenében, amelyekben egyszerre volt jelen a mondjuk a korai Metallicára jellemző szenvedélyesség és a zenekart vezető Azentrius által egyik fő hatásként megjelölt Pink Floyd érzelemgazdagsága.

Nachtmystium

Az Instinct: Decay alapvetően ezen a vonalon halad tovább, közben azonban összegzi is a zenekar eddigi pályafutását, koherens egy(éni)ségbe forrasztva a korábban kipróbált irányvonalakat. Az intrót követő Seed for Suffering például a Primordial heroikus középtempóit idézi meg, ehhez hasonló érzésvilágot korábban a The Glorious Moment című szám tükrözött. Új elem az összképben viszont az intróban is felcsendülő szétvisszhangosított gitármaszatolás, mely főleg az átkötésekben, zárásokban, felvezetésekben csendül fel, de szerepet kap a már említett szólókban és dallamokban is. NachtmystiumLehetőség erre már csak azért is nyílik, mert a hangzás az Eulogyhoz képest sokkal jobban kitölti a teret: a mély hangok tényleg lentre kerültek, így elfér több gitársáv is, melyek összességükben egy olyan sokrétegű masszává alakulnak, amely feleslegessé teszi a szintetizátort és másképp teremti meg a műfajban ritkaságnak nem, de fontos erénynek számító kozmikus monumentalitást. (Lehet, hogy van szintetizátor is, az összetevőket nehezen lehet különválasztani, hiszen pont az a jellegzetessége az egésznek, hogy egybefolynak a szólamok.)

Ezzel együtt egyáltalán nem mondható, hogy emperori szinten volna komplex az itt hallható zene. Gyakran kimondottan egyszerű alapokra, olykor ordas klisékre építenek, erre jó példa a The Antichrist Messiah a heavy metalos zárótémáival, vagy még inkább a Here’s to Hoping, mely a lehető legbarbárabb módon, dobon, egy önmagában álló, szimpla tuka-tukázással nyit. Lehetetlen nem szeretni. A legjobb dalok viszont mégsem ezek, hanem elsősorban a pusztulás-sláger Chosen by No One, valamint az outró előtti utolsó Abstract Nihilism, mely a korai Deathspell Omega kegyetlenségével söpör le minden más érzést a lélek horizontjairól és szippant be magába minden űrt, szegletet és sarkot, megadva a semmilyen más zenében nem tapasztalható teljesség érzetét. Azt hiszem, itt már nem vicces a Sátán nevével dobálózni, itt tényleg ő kapkod a kósza lelkek után. Ezek konkrétan minden idők legesszenciálisabb black metal dalai közé tartoznak, a Victory of Impurity, a Transilvanian Hunger, a Buried by Time and Dust, az I’ am the Black Wizards és a többi közé.

A Nachtmystium a hagyományos black metal szűk kereteinek betartásával elképzelhető legváltozatosabb és legszínesebb zenekar a ma működő bandák közül. Ha valaki őket hallgatván sem érez rá a műfaj igazi értelmére, akkor nyugodtan fejezheti be próbálkozásait.

10/10

a’ ördög

battle kommand

 

Sonic Youth - Rather Ripped
2006-07-11, (2006)
Geffen
Megtévesztő módon Thurston Moore a belső borítón Merzbow pólóban feszít. Ugyanakkor a Rather Ripped a zajjal legkevésbé szennyezett Sonic Youth anyagok egyike.

sy3

Már az előző lemez is dalközpontú volt, ám Jim O’Rourke (aki jelenleg a Japán kultúra szépségeinek kutatásával tölti minden idejét) távozásával a hangzás még inkább letisztult, egyszerűsödött. Mindez valószínűleg annak köszönhető, hogy korábban a produceri munkálatok oroszlánrészét magáravállaló O’Rourke szereti kicentizni minden egyes hang helyét, most azonban Tj Doherty és J Mascis (ő a Dinosaur Jr.-ból ismerős) segédkezett a felvételeknél, ennek eredménye a kevésbé rétegzett, de frissebb megszólalás.

sy2

A 2004-es Sonic Nurse egyik nagy erőssége rezignált hangulatában keresendő, amiből jutott mostanra is, igaz, kisebb dózisokban. Cserébe viszont több azonnal ható dal található itt, a Dirty-t nyitó 100% óta nem volt ennyire fülberagadó kezdése SY lemeznek, a Reena Kim Gordon énekével tökéletes, utána pedig a szintúgy slágeres Incinerate (erre készült az első klip) következik. A kezdeti lendületet megakasztó Do You Believe in Rapture? Thurston Moore egyetlen szólólemezének világát idézi. Mint az elején már utaltam rá, a zajos részek most kevésbé arcbamászóak, jobban a dalokba ágyazódnak, de a részletekre ügyelve rábukkanhatunk a zenekarra oly jellemző megoldásokra, kezdve a szokatlan hangolásoktól, egészen a furán szép harmóniákig.

sy1

Sajnos épp a végére ül le kissé a dolog, a záró Or esetlenül szedett-vedettnek tűnik (elég elolvasni a szövegét), de ennyi még megbocsátható, főleg Kim Gordon egész lemezt átívelő tündöklése felejteti az apró szépséghibát, meg az olyan dalok, mint a Lee Ranaldo énekelte Rats. Rövidre zárva a befejezést: a Sonic Youth olyan, mint azok a nagy írók, akik mindig ugyanazt a történetet mesélik el, mindig kicsit másként. Összetéveszthetetlen és mégis megunhatatlan.

sonic youth.com

9

ktibi

Truppensturm - Truppensturm EP
2006-07-07, (2006)
Ván

A rohamcsapatok (sturmtruppen) az első világháború utolsó szakaszában bevetésre kerülő, speciális képzettségű, dinamikus előretörésre szánt gyalogos-osztagok voltak, melyekkel a németeknek majdnem sikerült az évek óta tartó állóháborúból kitörve győzelmet aratniuk. Előzőleg a géppuskaállások elé kiterelt szuronyos tömegekre alapozva támadott mindkét fél, aztán az angol hadvezetés megpróbálkozott egy áttöréssel, de e célból kifejlesztett csodafegyverük, a tank, a kezdeti meglepetés-sokk után könnyű célpontot jelentett a védőknek. Az amerikaiak beavatkozása és a tengelyhatalmak nagy előretörésekre fel nem készített logisztikája aztán mégis az antant győzelmét hozta, de ez már nem lényeges jelen cikk szempontjából. A történet tanulsága nyilvánvaló és könnyen át is lehet helyezni a zene dimenziójába. Aki csodákat vár, tankokat, lézer és ionfegyvereket, ne itt keresgéljen. Edzett, a régi stratégiákat ismerő, de a harcban szerzett tapasztalatokat abba beépítő zene a Truppensturmé, mely már ’97-óta ennek a szellemiségnek az értelmében tevékenykedik, egészen idáig a Sturmtruppen nevet viselve. (egy barnainges társulattal való, több szempontból is kellemetlen névrokonság miatt döntöttek a névváltoztatás mellett)

 

Sturmtruppen

Ugyanaz a Vangard az életre hívó, aki a korábban már bemutatott Abusus projektet is jegyezte, így kézenfekvő módon ez a zenekar is a szintén arrafelé (Aachen) székelő, lassan elitkiadóvá váló Vánnal áll szerződésben. Az ő lényegretörő definíciójukba kapaszkodnék a zene bemutatásakor, nemes egyszerűségekkel egy erősebb riffekkel felszerelt Black Witcheryként jellemzik a Truppensturmot. Ebből az is kiderül, hogy a zenekar ’war metal’-t játszik, azaz a black metal egy nem európai oldalágának képviselője (bővebben a műfajról az Axis of Advance kritikában). És ez nem csak egy jól hangzó szlogen, a gyakorlatban, a főleg egészen egyszerű eszközöket, néhol Darkthrone-os dobtémákat és primitív riffeket felhasználó, pulzáló-morgó húsdarálóban valósággal életre kell a háború fenyegető, mindent magába szippantó gonosz szelleme. A Black Witchery hatása egyrészt a lávaszerűen izzó gitárhangzásban, másfelől a minimalista dalszerkezetekben érhető tetten, de valóban, a riffek tekintetében van különbség, nem is annyira a minőség, hanem a hatás tekintetében, az egész kevésbé kaotikus, itt mondhatni fegyelmezettebb és átgondoltabb őrjöngés jellemző.

Elsőre talán zavaró lehet a fűrészelő gitárok ellenére sem kifejezetten vaskos megszólalás, de a fenti analógia erre is áll, tehát nem 500 tonnás tankok gázolnak keresztül a hallgatok vérbe fagyott tetemén, hanem a semmiből érkező alattomos villámtámadások kezelik le az idegeket, felvezetések és befejezések nélkül. Tíz percnél alig hosszabb kislemezekre nem szoktam maximális pontszámot adni, de ezúttal kivételt teszek. Ez pont így, és csakis így tökéletes.

10/10

a’ ördög

Truppensturm @ Wód-Ván

Ván

 

Coldworld - The Stars Are Dead Now
2006-07-03, (2006)
Ancient Dreams
Európában, mint ahogy a futballban, úgy a black metalban is jelenünk meghatározó nemzetei francia és némethon. Viszont amíg a német csapatba az egykori NDK területéről is érkezetek kimagasló egyéniségek, az említett zenei műfajból eddig még nem, ezúttal viszont egy erfurti, egyszemélyes, elsőanyagos kiválóságról számolhatok be.

sutyerákAz a helyzet, hogy ezzel a lemezzel minden rendben van, még azt sem mondhatom, hogy küzdeni kell a megértésért, és amikor úgy három perc után a nyitó dalban elhangzik, hogy This Empty Life, már tudhatjuk, kifogástalanul valósul meg az, amit ha nem is fogadunk el, de életünk részéhez tartozik, mégpedig az ember válaszát a szenvedésre; az élet gyűlöletét, a nihilt: a csapdába szorult féreg egyetlen útját.

A születéstől fogva nincs hova lépni, a kezdőkocka lesz egyben sírunk is, olyan falak vesznek körbe, melyek nem hagynak választási lehetőséget, hiszen csak különböző kárhozatok lehetősége rajzolódik ki minden döntésünk eredményeként. Mit tehet az érző és gondolkodó lény? Eltökélten nem választ, hanem megkövül, érzéketlenné válik, és ha már semmi nem maradt, mindössze a várakozás felőrlő, múlhatatlannak tűnő állapota, porrá omlik, ha képes rá.

Erről szólna tulajdonképpen a Coldworld, melyhez fagyos énekhang és dallamokban bővelkedő, de szintúgy jeges és kiábrándult zene párosul, mely várhatóan roppant unalmas lesz teszem azt a késői Satyricon rajongói számára, és most nem arra gondolok, hogy túl sok időt kellene az anyag megkedvelésére pazarolni. A Suicide tétel hallatán meglepő, hogy ez az őszinte keserv ennyire megkapó tud lenni, bár ez tulajdonképpen az album egészére vonatkozó jellegzetesség, a kiemelt dal csupán szűz kivonata a korong szubsztanciájának.

Amit nem tartok kifejezetten kívánatosnak, az a The Old Ghost in the Well című ambient darab, amivel nem az a baj, hogy rossz, hanem, hogy ott van. Megtöri az atmoszféra stabil szerkezetét, ámbár az is előfordulhat, hogy másoknak nem lesz belekötnivalója, az első kiadás lezárásaként funkcionált eredetileg, melyet a második piacra dobás során megtoldottak két bónuszdallal, és így hat kissé rendezetlennek a hangulatfolyam.

Ez a fajta sirám egyes alkalmakkor nem biztos, hogy megfelelően fog hatni, esetleg sokaknak elege lehet az önsajnálatból, az öngyilkosság emlegetéséből, és ez szintén rendben van: az átélés természete minden esetben csakis hamis illúzió, hiszen külső és érinthetetlen személyként, átellenes szemszögből dolgozhatjuk fel mások szélsőséges érzelmeit, de hát lássuk be, pontosan ezért beszélünk művészetről a black metal esetében is.

Mindesetre a mondanivaló jól beilleszthető napjaink romjába. Fenyegetettség, és az általa generált félelem; ez az életösztön. Tiporjuk el.

9/10

rtp

Ancient Dreams kiadó

Cretin - Freakery
2006-06-23, (2006)
Relapse Records
A 2005-ös év legjobb grindcore albumát egy finn supergroup, a The Separate The Flesh From The Bones készítette el. Soraik között megtalálható az Amorphis volt énekese, valamint a HIM dobosa, aki feltehetőleg itt hiányzó testmozgását pótolja, amit a középszerű popdalok eljátszása nem elégít ki. A szenzációs tagság mellett a zene kevésbé késztet csodálkozásra, ám igazi ellenfelek nélkül tisztességes munkának számít.

A jó grindcore továbbra is hiánycikk, ezt bizonyítja, hogy hasonlóan színvonalas műre egészen mostanáig kellett várni. Ezúttal Kaliforniából érkezett az áldás a Relapse tálalásában. A Cretin története még a 90-es évek elején kezdődött, de az alapítók végül a gore metal Exhumed ritmusszekciójában kötettek ki és csak 2003-ban jelentették meg eredeti bandájuk első demoját. Ezt követte 2004-ben egy EP (Cretanic Grind Ambush), majd idén az első nagylemez. A The Separate The Flesh From The Bones-hoz hasonlóan itt is egy nevesebb zenész ül a dobok mögött: Col Jones a Repulsionban is kisegített és jelenleg is a csapat tagja. Nem véletlenül, ugyanis a Cretin zenéje nem sokban különbözik az egyik első grindcore zenekar legendás, Horrified címet viselő albumtól.

cretin1

A fél órás Freakeryn nem sok eredetiségre utaló nyomot találtam. Tisztelgés a Repulsion előtt, féktelen csapkodás, nehezen kivehető hangszerek, visító szólók a 80-as évek szellemében. A dalokat a mondókaszerű szövegek dobják fel, melyek kétségtelenül színesebbek, mint a vég nélküli disznóröfögés - sajnos egyre ritkábban találkozunk velük extrém lemezeken. A szokásos morbid, perverz témák persze senkinek sem okozhatnak meglepetést. A Cretin végsősoron nem sokban különbözik az emlegetett finnek zenéjétől, szintén a grindcore death metalosabb ágát művelik, azonban a Freakery mocskosabb hangzásának köszönhetően még azok számára is érdekes lehet, akik nem fogadják el a modern köntösbe bújtatott retro metalt. (Külön dicséret illeti a tagságot, amiért az utómunkálatok esküdt ellenségei.) Viszont nem ajánlott az olyan hallgatóknak, akik egy grindcore lemezben szexuális segédeszközt látnak, hiszen a szarevés és a nemi betegségek nem kizárólagos témái a lemeznek.

Befejezésként egy utolsó érv a Cretin mellett: ha valaki unja a Napalm Death parttalan, megmondós hőzöngéseit, a méltatlanul ünnepelt Barney Greenway előadásában , idén jobban jár, ha a Frekeryt választja az új N.D. album rovására. Így legalább cirkusz lesz a jutalma beetetés helyett.

8/10

#Nothing#

Peeping Tom - Peeping Tom
2006-06-13, (2006)
Ipecac
Pár évet váratott magára ez a lemez. Az információs szupersztrádán jó ideje kerengő demo-felvételek sokakat bizakodással töltöttek el, Mike Patton korai (Faith No More, Mr. Bungle) korszakát idéző dallamos anyagot vártak a nehezen emészthető kisérletezés után. A dallamokat meg is kapjuk, de joggal húzhatjuk orrunk azok hallatán, mert már első blikkre világos, hogy itt valami erősen szaglik, mondhatnám bűzlik.

Patton szarból próbál várat építeni, ami becsülendő dolog, de nem éppen üdvös, mert ki akarna tíz éve lejárt témákat visszahallani egy friss lemezen. A koncepció talán az volt, hogy ún. pop-kliséket reciklálva, meggyúrva és átformázva, humorral fűszerezve tálaljon. Ezt eredetinek nevezni nagyon sok jóindulattal sem sikerül, hogy a kivitelezés még a vérszegény ötletet is alulmúlja, az maga a kudarc, személyesen.

A hanyatlásnak voltak előjelei is, a General Patton Vs. The X-ecutioners-nek is több felejthető pillanata volt, mint nem, és talán az utolsó Fantômasról sem véletlenül nem írtunk. Ez lehet a hullámvölgy legmélyebb pontja, tíz dalnyi felejthető pillanat, ugyanakkor Patton új stílust teremtett. Regresszív Pop a korcs gyermek neve.

peeping tom

peeping tom

A Peeping Tom annyira aktuális, mint a jelenleg ismét futó Szomszédok. A párhuzam azért is helyénvaló, mert Patton nem jár egyedül. Ő a jóságos Kutya úr, aki magával hozott egy egész háztömbnyi zenészt, hogy együtt emlékezzünk. Kértek egy kis nosztalgiát? Milyen jó volt tíz éve, a tomboló trip-hop hullám közepén... A gond csak az, hogy valójában nem volt jó. És bizonyos dolgokat az idő sem szépít meg.

A lemez néha már irigy hónaljmirigyi magaslatokban szárnyal, ráadásként a háromnapos állott lábvíz benyomását keltő Norah Jones ilyeneket énekel: „SUCKER”. Vajon lesz, aki ezt is beszopja?

1,5

ktibi

Head Control System - Murder Nature
2006-06-08, (2006)
The End Records

Megdöbbentően kevesen vették észre, hogy a Blood Inside-dal elszakadt valami Garmnál, mi is csak óvatosan mertük kimondani, hogy az a lemez már nem az igazi. Head Control System - DanielVégül is azonban nem értékeltük túl, hisz csak nagyon magasról lehet akkorát zuhanni, mint amekkorát készítői ott bemutatnak, szóval már csak a példás összeomlás tragikus élménye maga is megérdemelte a ma már kicsit magasnak tűnő pontszámokat.

A Head Control System az a hely, ahová Garm a hegy csúcsáról esett, itt már nincsen semmi gyönyörködnivaló, ez itt a nagy szürke üresség. Határozottan és kifejezetten gitározós rock/metal zenekar, mely könnyen leírható a Linkin Park, a késői Katatonia, sőt, egy kevés Dream Theater-es progmetal (!) elegyeként. A zenei agy ezúttal nem is Garm, hanem az Emperor másolgatásába beleunt portugál Sirius egykori kiválósága, Daniel Cardoso multihangszeres zseni, aki hasonlóan markáns kézjegyet hagy maga után, mint korábbi zenekarában.

Azoknak biztosan be fog jönni a zene, akik ha nem is hangoztatják szélesebb körben, de például a Linkin Parkban tisztelik, hogy „jó dalokat írnak” tehát azt, hogy semmi olyat nem csinálnak, ami akárcsak minimális mértékben is felkavaró volna, és mindezt modern, tiszta, profi hangzással teszik. A HCS alapvetően numetal, ennek a „generációnak” a reménytelen unalmassága és érzelmi sekélyessége Head Control System - Garmárad belőle. Garm kétségkívül jellegzetes dallamai ugyan ráhúznak a műanyag robotfejre egy művészi álarcot, de ez csak még ellenszenvesebbé teszi azt. A legkevésbé mesterkélt témákat példának okáért a Blunt Instrumentalban és a záró, szintén instrumentális Falling on Sleepben lehet hallani. Ezeken kívül még a nyitó Baby Blue nevezhető érdekesnek, szellemes ugyanis az egész dalon végigvezetett szirénázó gitártéma és mivel ez az első szám, Garm túlcsicsázott énektémái sem válnak még fárasztóvá. Igazából az egész projectnek utóbbi okozza a vesztét: a lemez egy folyamatos, orgazmus-szerű tetőpontot akar fenntartani. Pedig egyrészt erre nem képes Garm, hiába énekelt korábbi lemezein egyedülállóan jól, másrészt, ha érzelmileg nincs egy dal és egy lemez fokozatosan felépítve, akkor semmit nem ér az egész.

 

Szex érzelmek nélkül. Nem az a baj vele, hogy a kapcsolat felületes, hanem az, hogy magának a szexnek a szeretete is hiányzik, kizárólag az orgazmus a cél. Ennyi erővel pedig akár lőhetnénk is magunkat.

4/10

a’ ördög

Eskobar - A Thousand Last Chances
2006-06-07, (2004)
V2

Az Eskobar a Svédország ifjú reménységei címhez ugyan már túlkoros, ámde búskomor dalok írásához nagyon is helyben lévő csapat. Hogy precíz maradjak, bonyolítok: nem depresszióról van szó, sokkal inkább egyfajta fiatalos, zavaros és bizonytalan érzelemtengerről, ami néha makacs, akaratos lendületbe csap át, hogy később újra lecsendesedhessen, folytathassa a megkezdett utat.

 

eskdob

Mint utaltam volt, az Eskobar tagjai már betöltötték a harmincat, azaz a férfikor nyarában sütkérezhetnek, mégis az a fajta frissesség hatja át szerzeményeiket, amely a késői kamaszkor legszebb pillanatait idézteti fel velünk. Ez szintén nem egyedi eset, a New Order nagy öregjeinek Get Ready-je volt ilyen, mondhatni bombasztikus hatású korong, ami egyszerre okozott fájdalmas nosztalgiát, és a jelen összes pillanatának kiélvezésére irányuló akut igényt. Esetünkben viszont nem a letaglózó hullámok szolgálnak fogadóbizottságként.

eskgitárA Cold Night akár piaci öngyilkosságnak is elkönyvelhető, de megjegyzem, mégsem az, érteni kell az id.: ”hatásos hatásvadászathoz”. A tolakodó, erőltetetten arrogáns kezdés teljes hiánya figyelhető meg, egy elbeszélő jellegű, ritmus nélküli akusztikus dal bontakozik ki, mely pusztán Daniel Bellqvist énekes hangjának tiszta és különleges voltára épít, szándékában sincs többet mutatni annál. És ez, úgy ahogy van, elég.

A Big Sleeper ébreszt a majdnem bekövetkező álomból, és nyit ajtót életünk világos, de egyben megbúvó árnyékokkal teli üveggömbjére. Beindul a szekér, megállíthatatlan forgásba kezd kereke, hogy utasai láthassák a kontrasztokat és a fény különböző csalfa variációit. Nem is prezentálhatja érzékletesebben dal ezt erősebben, mint a You Got Me, melyet rosszindulatúan lehetne az A Thousand Last Chances csúcspontjának titulálni, ami abból a szempontból igaz, hogy ezt a keserédes állapotot voltaképp tökéletesen illusztrálja, de ez az utolsó pillanatig érvényben marad, csupán a feszültség és az erősség intenzitása változik.

Az Eskobar három tagja kizárólag a vokál - gitár - dob szentháromságában hisz, melyhez diszkréten adagolt zongora társul a kellő helyeken, így tulajdonképpen a tradicionális rockzene alapjait nem merítik ki, viszont ami egyeseknek zavaró lehet, az a hangszerelés szinte túlzó kifinomultsága, az énekhang kontrollálatlan érzelmessége, tehát akik Chris Isaak nevének hallatán a falat kaparják, semmiképpen se vesztegessék rá az időt.

A svédek egyetlen hátránya egyben az erényük, és fordítva. Szinte belefulladunk a dallamóceánba, és az esetleges napokig tartó folyamatos hallgatás után nem árt, ha pihentetjük néhány hétig az anyagot, és tartalékoljuk őket az ideális körülményekhez.

9/10

rtp

   

eskobar

 

Carpathian Forest - Fuck You All!!!
2006-06-03, (2006)
Season of Mist
A Fuck You All!!! meghallgatása után kijelenthetem: a Carpathian Forest értékeit teljes egészében a Nattefrost project örökölte. Az anyazenekar feloszlatása mielőbb szükséges lenne, különben kénytelen leszek arra gondolni, hogy azt a zenekarvezető - folyamatosan újabb albumok piacra dobásával és turnéztatásával - egyedül a pénz miatt tartja életben. Ráadásul a régi klasszikusok sem merülnének feledésbe, mert a szólóanyagával haknizó Nattefrost biztos előszedne egy-két örökzöldet a koncerteken.

Amikor előzetesként letölthetővé tették a később Start Up The Incinerator névre keresztelt számot, még képes voltam elhinni, hogy kezd kimászni a gödörből a csapat. A szaxofon sikolyokkal kísért zúzós dal önmagában egész megnyerő és a thrashes riffek sem tűntek erőltetettnek benne. Egyenként adagolva nem is lenne baj, de szünet nélkül hallgatva a Fuck You All!!! ugyanúgy elvérzik, mint a Strange Old Brew óta az összes Carpathian Forest sorlemez.

A legújabb északi csődtömeg a VI Apner Porten Til Helvete-vel veszi kezdetét. Jönnek sorban a Celtic Frost Hagyományőrző Egyesület ajánlásával ellátott döngölős riffek, majd fenyegetés, acsarkodás és így tovább. Amíg a Nattefrost-féle Blood & Vomit és Terrorist lendületes előadásmódra épített üresjáratok helyett, ha nem is mókás, de érdekes közjátékokat beiktatva, addig a Fuck You All!!!-t csak kötélidegzetű hallgatóknak javaslom, akiket nem zavar, ha a zenészek egy album 90%-át alibizéssel töltik.

carpathian2

Másodikként a The Frostbitten Woodlands of Norway (elég fázós cím) tremolós riffekkel űzné el az unalmat, sikertelenül. Emellett külön bemutatót kapunk az effektek felesleges használatából, de már megszokhattuk, hogy a hangulatkeltés jó ideje a Carpathian Forest gyengéje. A Start Up The Incenerator lemezen is felhívja magára a figyelmet (sajnos rossz környezetbe keveredett), majd a Submit To Satan képében érthetetlen módon egy gyenge thrash szám következik. Ezután a Diabolismban újra szerepet kapnak a thrash hatások, ami talán még az előzőnél is pocsékabbul végződik. Innentől válik igazán izgalmassá az album a hallgató számára, ugyanis adott a kihívás: kibírja -e végig a hátrelévő öt számot. Ha igen (Everyday I Must Suffer), cserébe minimum rituális öngyilkosságot fog kívánni a tagoknak (The First Cut Is The Deepest).

A Gorgoroth legalább a maga módján szórakoztató, különösen, ha valaki nem ismeri a régi lemezeiket, a Fuck You All!!!-nak viszont állandó időhúzásért piros lap jár. Arról nem is beszélve, hogy a bevezetőben tárgyalt okok miatt pénzszagú a Sátán mancsa.

carpathian1

5/10

#Nothing#

Solefald - Red for Fire / An Icelandic Odyssey - Part 1.
2006-06-01, (2005)
Season of Mist
A Solefald a skandináv életérzést kívánja a művészi magasságokban szárnyaló, már divatosnak sem nevezhető dallamos black-death metal formájában magasztalni. Ez a megállapítás önmagában is nyúzott arcot kényszerít rám, de itt még többről van szó. Aki élvezettel végig tudja hallgatni a Red for Fire-t, az minden bizonnyal még serdül, vagy menthetetlenül és tartósan rossz társaságba keveredett, ahol még a sejtelme sem merülhet fel annak a gondolatnak, hogy minden szempontból minőségi középszart rejt az Odyssy.

Solefald 2005

Lerágott csont ugyan, de a konzervatív oktatáspolitika jegyében ismételjük el még egyszer, közösen: az ötlettelenséget nem lehet monumentalitással, pazar váltásokkal, stílusidegen hangszerekkel leplezni, márpedig esetünkben ezért hallható a Sun I Call-ban szaxofon, ezért tesznek éteri énekhangokat a Survival of the Outlaw-ba, és ezért halmozzák a témákat „váratlan helyeken” úgy általában. Megfigyelhető, hogy amikor már vállalhatatlanul béna riff üti fel a fejét, a szintetizátor és/vagy egyéb zeneszerszám is előtérbe kerül, így nem esik nehezemre kijelenteni, hogy egy tripperes, sarkon álló ribanc is ügyesebben leplezi ocsmány külszíni deformációit.

Hogy fokozva legyen az áhítat és pátosz, versmondás és brácsavonogatás szolgál átkötésként egyes dalok között. Mindezt megfejelve, a hörgést szoprán, kristályhangú kisasszony kíséri, melyet majd a szintén fellegeket karistoló markáns de egyben érzelgős férfihang tesz utánozhatatlanul giccsessé.

Szeretném kihangsúlyozni, hogy minden egyes dallal rosszabb lesz a lemez, semmi sem menti meg a döghaláltól, egészében megközelítőleg 2-3 percnyi értékelhető részletről tudósíthatok. A Sun I Call gorombább témái alatt még reménykedtem a szebb jövőben, de az a maroknyi dicső pillanat is nyári zápor gyanánt, szinte észrevétlenül foszlott szerte.

A Solefald pontosan azért érdemel ilyen mértékű lehúzást, mivel sajnálatos módon azok a zenehallgatók, akik mégis örömet lelnek az efféle mutatványokban, előszeretettel traktálják effélékkel kortársaikat, bizonygatván, hogy; - igen, ez a műfaj krémje, értéke a széles tömegek által is megkérdőjelezhetetlen kell, hogy legyen.

Felháborító.

3/10

rtp

Eredetileg a Solefald új lemeze mellett egy semleges hatású, futólagos belefüleléssel haladtam el, szerzőtársam cikke azonban pontozásra és ezzel újbóli meghallgatásra kényszerített, ennek során pedig felmerült néhány fontos megjegyzés, mely indokoltnak tűnik a fenti írás kiegészítéseként.

Először is, tudvalevő, hogy a Solefald keretein belül készítői a végletekig túlzásba vitt eklektikában élik ki magukat, eddigi lemezeiken legalábbis ez volt a helyzet. Barokkos orgonafutamok, spanyol gitár-villantások, modern elektronika, black metal sikálás. Amikor érintőlegesen belehallgattam ebbe az albumba, úgy tűnt, hogy szakítanak az eddigi szokásokkal és egy konzervatívabb anyag készült. Ez azonban csak a látszat. Valójában a Red for Fire ugyanúgy az össze nem illő elemek kavalkádjába fullad bele, csak maguk az alapanyagok nem egzotikusak:

- gyakran szaggatott, modern, tisztára polírozott, jellegtelen riffelés (kivétel: Sun I Call);

- gonoszkodva acsarkodó és sziszegő károgás, melyet az sem szakít meg, ha épp leáll a gitár (lásd: Survival of the Outlaw), ez tulajdonság így a fogínysorvadásos törpét és bandáját is a párhuzamok közé emeli;

- romantikus vonós- és zongoratémák (a’ la Winds, kicsivel több üresjárattal, és Therionos hatásvadászattal, de az esetek túlnyomó többségében nem a kontárság vezet a rossz eredményhez, ha a többi résszel való össze-nem-illőség);

- szirupos dallamos énektémák, férfi és női oldalról egyaránt rock-idegen magas hangfekvésekben, vékony, törékeny orgánumok által szolgáltatva. (Lazare hangszíne egyébként eléggé könnyen gyűlölhető, aki már ismeri, és nem zavarja, az valószínüleg sokkal pozitívabb véleménnyel is lehet az albumról - ez azonban nem felmentés az olyan borzalmak alól, mint amilyen például a Survival of the Outlaw)

Solefald 2005

A zenekartól elviszonyítva semmi új nincs itt tehát. Ezzel az egésszel nem lettek semmivel sem komolyabban vehetőek, sőt, ma már a bemutatkozó Linear Scaffold felesleges kicsapongásoktól szenvedő viszonylagos mélysége is elérhetetlen messzeségbe került.

Végighallgatni ténylegesen kínszenvedés - persze kitartó Borknagar-, Age of Silence- és Winds-rajongók megpróbálkozhatnak vele, sőt, a végletekig elszánt Arcturus fanok számára is van remény.

5/10

a’ ördög

Manes - [view] ep
2006-05-29, (2006)
Code666 / Aural Music
Hatalmas szerencsénk van azzal, hogy a Manes az év elején kiadott egy ilyen részben feldolgozásokból, részben remixekből, részben máshol nem hallható dalokból álló félórás ep-t, ugyanis jelenleg a skandináv színtéren egyedül ez a zenekar tudja látványosan bizonyítani, hogy nem vagyunk konzervativizmusukat ravasz intellektuális álcával eltakaró, zeneideológiailag elfogult pártoskodók.

A 16 Horsepower Cinder Alley-jával nyitnak, és amilyen vadul hangzik az ötlet, Maneshogy az ízlésesen countrys, ízig-vérig amerikai rock & roll fogattól egy black metalból kiinduló, attól már rendkívül messzire eltávolodó, de továbbra is ízig-vérig norvég banda dolgozzon fel számot, olyan zseniális a végeredmény. Ugyan nehéz ennyire lelkendezve szólni egy szívszorító, halálszagú, végtelenül komor gyászdalról, de amikor valaki a saját stílusát és hatásait teljes magabiztossággal vezeti bele egy másik markáns és karizmatikus produkcióba, akkor ott a fejhajtás kötelező. Hatásból a Manesnél számtalan akad, ezt már a Vilosophe

is bizonyította, itt főleg a Paradise Lost-ra gondolok konkrétan, a szólógitár-játékban a korai Greg Mackintosh, az énekben pedig a késői Nick Holmes bukkan fel, tehát az ideális, sosemvolt PL konstelláció jelenik meg dalban.

A lemezen szereplő két új dalról szerencsére nem kevésbé pozitívan szólhatok, a The Neoflagellata Revision a Manes eddigi legjátékosabb dala, ez azonban nem jelenti azt, hogy itt nincs meg a zenekarra annyira jellemző gyomorszorító, hideg félelem. Itt, a szintén saját dal Knife & Kleenexben és a Duran Duran-féle átdolgozás-saját dal hibridben végig sziporkáznak a dallamok terén, maximálisan kihasználják a két önmagában is sokoldalú énekes adta lehetőségeket. A rocktörténelemben már sokan próbálkoztak ilyesmivel, elég a Kissre gondolni, azonban az érzékenyebb, kevésbé populáris műfajváltozatok esetében többnyire a férfi-női, ill. a hörgős-dallamos ének közötti kontrasztokra helyezik a hangsúlyt. Nem mondom, hogy az ezzel a szokással való szakítás hozza automatikusan a jó eredményt magával, de a Manes Vilosophe-ja mellett az évtized másik legjobb rocklemeze, a Queens of the Stone Age Songs for the Deaf-je is rendkívül ötletes és sokoldalú vokális megoldásaival tűnt ki, amellett hogy formabontóan nyúlt vissza egy elmúlt korszak jól kiválasztott kliséihez.

ManesA Manes is visszanyúl természetesen, ők azonban, ahogy a Duran Duran feldolgozás is mutatja, a ’80-as évek irányába, a new wave és a szintipop felé tendálnak, ami passzol az őket alapvetően meghatározó borongósabb, sötétebb érzelmekhez.

Ami eleinte kevésbé tetszett, azok a remixek, melyekből három van, és mindháromnak a Vilosophe-on szereplő Terminus A Quo Terminus Ad Que a tárgya. A „normális” számok között bukkannak fel, és minél hátrébb vannak, annál kevésbé van közük az eredeti dalhoz. Az első, DJ Don Tomasso-féle változattal a legkönnyebb megbarátkozni: kihűlt, futurisztikus hatású pittyegések idézik fel a szám néhány motívumát. A Cordell Klier két verziója már meredekebb, de végül ezeket sem lehetetlen megszeretni, az első inkább indusztriális jellegű, kemény ütemekkel, a második már egy Merzbow lemezen is elférne. Összességében tehát a remix szó ezen az ep-n sem a „diszkó-kompatibilissé tétel” értelmezésében szerepel.

Az utóbbi idők egyik fontos megfigyelése, hogy a popzenéhez hasonlóan a metalban is egyre több a jó kislemez, ennek a jelenségnek a magyarázatára még nem vállalkoznék, mindenesetre a [view"> sem lóg ki a sorból. Remélhetőleg ezt nem fogja olyan felemás teljesítmény követni, mint amilyet a Darkthrone produkált egy ideális felvezetés után. A tagok elmondása szerint mindenesetre már két nagylemeznyi daluk van, melyek véglegesítését és rögzítését azonban nem kívánják elkapkodni.

9.5/10

a’ ördög

www.manes.info

Gorgoroth - Ad Majorem Sathanas Gloriam
2006-05-27, (2006)
Regain Records
A jelenlegi állás szerint a Gorgoroth zenekar egyetlen tagjának sem kell börtönbe vonulnia az elkövetkező időszakban, ami nem kis meglepetés folyamatos botrányaik tükrében. Az emlékezetes lengyelországi fellépés után még a zenekar jövője is bizonytalanná vált, aztán az énekes Gaahl követett el rituális "vérengzést" - amiért mindössze négy hónapos büntetéssel jutalmazták -, végül a főnök Infernus kényszerült bíróság elé csoportos nemi erőszakban történő részvétel és illegális fegyverviselés miatt, de fellebbezése után felmentették az első vádpont alól. Igazából elsősorban ezeknek a csínytevéseknek köszönheti a banda a hírnevét, mert utoljára a 2000-es Incipit Satan-on nyújtottak elfogadható teljesítményt - bár sokaknak már az a lemez sem tetszett a változatosabb megközelítésmód miatt. Ideje lett volna nyugdíjba vonulni, ahelyett, hogy a black metalra éhes fiatalságot egy olyan albummal hülyítsék, mint a Twilight of the Idols. Ennek ellenére még mindig szívesebben hallgatom új művüket, mint az 1349-t, a Kholdot és társaikat, mert az utóbbiaknál még a dicső múlt is hiányzik - gyakorlatilag elszürkülve érkeztek a mezőnybe.

gorgoroth2

A szűk keretek ellenére a 90-es években - könnyen lehet, hogy nem tudatosan - a Gorgoroth kerülte az önismétlést. Az Antichrist vérfagyasztó hangulatával, a Destroyer színvonalas, kaotikus tartalmával vagy a már említett Incipit Satan kísérleteivel mind érdekes fejezetek voltak a zenekar életében, mindegyik felismerhető karakterrel rendelkezett, ezekhez képest az Ad Majorem Sathanas Gloriam tényleg csak minimálisan mértékben jobb a 2003-as buktánál. Most legalább rendesen összerakták az egyes dalokat, de a számok sehogy sem állnak össze egy komplett művé, mint a régi lemezeken. Nem mernek elmozdulni új irányokba, végig görcsösen játsszák a bevált témákat. A szokásos daráláson, torzított harmóniákon és a már ezerszer ellőtt, klasszikus zenéből átvett frázisokon kívül mást nem képesek felmutatni. Még szerencse, hogy fél óra alatt lezavarják a műsort - kár, hogy régebben maximálisan ki tudták használni ezeket a fél órákat.

A hangzásról a digitális izzadtság jutott eszembe, ami büdösebb, mint az eredeti - korszerű, telt, dinamikus. A modern stúdiótechnika a Gorgorothon is kifogott, úgy látszik a régi norvég harcosok közül csak a Darkthrone képes az új körülmények között is megtalálni a neki való soundot. Ez nem gonosz, nihilista megszólalás, hanem szép csomagolású, mesterkélt borzalom - ennyi a Gorgoroth 2006-ban.

A God Seed (Twilight of the Idols), valamint a Wound Upon Wound jól sikerült számok, de nem érezném hiányukat, mert mindegyiknek van legalább két testvére a korábbi lemezekről. Érthető módon ezek után a hangszereseket nem sok dicséret illeti, egyedül Gaahl van formában, aki néhol egészen állati hangokat ereszt ki magából (példa az Untamed Force majomhuhogása...), ezekre kaptam fel néha a fejem a zene helyett. Úgy tűnik, továbbra is bírósági tárgyalásokon kell jeleskednie a Gorgorothnak: ideje egy-két tyúkólat kifosztani, mert az Ad Majorem Sathanas Gloriam önmagában még a black metalos ifjúságnak is kevés lesz.

gorgoroth1

(a képen Malmsteen Infernus)

6.5/10

#Nothing#

Enslaved - RUUN
2006-05-22, (2006)
Candlelight Records
Az Enslaved tevékenységét nem kell kommentálni, a megbízható sorlemezeket gyártó csapatok elsőre pejoratívan csengő kategóriájának egyik legértékesebb tagja, a fenti kijelentéstől eltérő nyilatkozatokat velük kapcsolatban nem kell figyelembe venni, ezzel szemben a lényegi, azaz zenei oldalt érdemes tüzetesen megvizsgálni.

Az Entroper témáját akár a Queens of the Stone Age is írhatta volna, ha csak a gitárhasználatot, és nem a megszólalást vesszük alapul, és később is csak kapkodom a fejem, hatásokként nem merem említeni sem őket, sem mondjuk a Pink Floyd-ot, de teszem azt a Path of Vanir a kétésfeledik perctől a háromésfeledikig akár az Obscured by the Clouds-on is elfért volna. Énekkel, mindennel együtt. Itt, és éppen ezért a Monumension lemez hozzáállására asszociálok, amit az Isa-n, ó’ vétek, hanyagoltak. Ez az ősrock és black metal keverék volt, amivel az Enslaved nálam dobogós helyezést ért el, így a hátbaveregető kéz most is dolgozhat. De.

Először kétségek mardostak. Hiányoltam a drámát, az eget hasogató erőt, ami a Below the Lights-ot tette az addigi csúcsteljesítményükké. Feltűnt, hogy a tavalyi album Neogenesis dalának változatosságra törekvő, progresszív vonalát erősítik a Ruun-ön, ami különben remek dal volt, de a félelem, hogy ez egyben a kifulladást is jelenti az Enslaved számára, beigazolódni látszott.

Most ott tartok, hogy a Ruun ízes csemege, kellemetlen utóízek nélkül, lappangó rossz sejtelemek nem csorbítják a tiszta élvezetet, már amennyiben hajlandóak vagyunk kivenni fejünket egy pillanatra a vödörből, melybe természetesen céltudatosan, szellemi Enslaved promo 2006épségünk teljes tudatában helyeztük bele eredetileg kobakunk, és szokjuk az összetett, csavaros dalszerkezeteket és az ezekkel karöltve sétáló társaikat egyaránt. Mert ott van, mélyen és alattomosan a dramaturgia, az esszencia, ha úgy tetszik, ami összetéveszthetetlen sajátja azoknak a bandáknak, akiknek tényleg érdemes volt valaha zenét izzadniuk erre a világra.

A bevezetőben említettem a klasszikusokkal való hasonlóságokat, a többszöri fárasztó elemezgetés után csak annyit érdemes szóvá tennem, hogy várhatóan több hallgató is fedezhet fel régi kedvencekkel való párhuzamokat, hogy egy banális példát mondjak, a My Arms, Your Hearse korszakos Opeth volt az egyik tolakodó emlék elmém zavaros mélységeiből, de az anyag egésze rejteget hivatkozásokat a múlt palettájáról, és ne okvetlen metálcsapatokra akarjunk gondolni.

Ritkán ugyan, de szerepet kap a hammond, viszont ami igazán fontos, hogy a hangulatemelő bontások, kapkodó szaggatások mellett emlékezetes, fogós riffosztásban is részesülünk. Hadd mondjak számcímeket: a már említett Path of Vanir, vagy a Tides of Chaos a maga kifinomultságával együtt nyomja agyon a szerencsés hallgatókat. Aztán, ezzel nem kezdünk mondatot, de a címadó darab minden agyassága ellenére leköt - talán magára a lemez egészére jellemző hipnotikus, önmagába csavarodó tonalitás a sarkalatos pontja az Enslaved sikerének.

A címeket tanulmányozva megnyugodhatunk; rúnák, asgardi bajnokok, finom utalások, tehát a hagyományos körítés megmaradt. Gruttle úr halkan és egyszerűen, ámbár tisztán, nem is ritkán használja a dallamos éneket, jár a pont, mert helyénvaló ez is, és az is, ahogy.

Hogy mégsem ér fel a Below the Lights-al a lemez, azt ki kell, hogy jelentsem, viszont az indoklás során megtorpanok. Hirtelen úgy gondolom; a kevesebb több, zenei megoldások akadnak bőven, és mégis a Ruun végére érve pilledek, nincs testmozgatós - menetelős Havenless, vagy egy valóban betonsúlyos As Fire Swept Clean the Earth, ami a felhalmozódott indulatok gátját végre áttörné.

Máskülönben kilenc pontot fogok adni rá. Az Isa-ra is ennyit adtam tavaly, de ez jobb. Mégis.

rtp

9/10

Dissection - Reinkaos
2006-05-21, (2005)
Black Horizon Music / The End Records
Nem akarom bizonygatni, de eddig még minden általam pontozott lemezt minimum egyszer elejétől a végéig rendesen meghallgattam, még az Opeth Ghost Reveriesét is. (Azt egyébként többször is.) Ezúttal azonban más a helyzet, ezt előre leszögezem, aki az "objektivitásnak" ezt a minimumát nem tudja nélkülözni, az ne is olvasson tovább.

Dissection

Rengeteg helyről hallottam olyan véleményeket a Dissection-epizód legutóbbi fejezetével, a Maha Kali single

-el kapcsolatban, hogy "az a dal nem is rossz”, meg, hogy „hát igen, nem olyan kegyetlen black metal, mint volt, de azért heavy metalnak nagyon is jó”. A Reinkaosnál jobb igazolást nem igényel az én álláspontom, tessék meghallgatni, itt negyevenakárhány percben van jelen az a fajta semmitmondó és tolerálhatatlanul középutas, kicsit göteborgi ízű, kicsit thrashes, de leginkább szimpla tucat heavy metal, melynek értékelhető elemeit kizárólag néhány, korábbi Dissection dalból kiszedett riff- vagy motívumrészlet jelenti. Összefoglalva: unalmas, közhelyes, kiszámított és kiszámítható alapok, percekig tartó teljesen felesleges gitárhősködések, hangulat sehol. A hangzás problémáit persze kijavították, izmosan és tisztára polírozottan szólnak a gitárok, dübörög a lábgép, koncerten a headbang gond nélkül mehet majd a kettőnégyre. A Maha Kali komikus jellege persze így, profi produkcióba csomagolva elveszett, de ez csak annyit jelent, hogy már karikatúrának sem jó az Újjászületett Dissection. A szövegeket sem fogom akár csak egyszer is figyelmesebben átolvasni, de mintha szó esett volna valamiféle mighty dragonforce-ról is néhol, ezek után a további ismerkedésnek azonban, fájdalom, véget vetettem.

Rendkívül tanulságos élmény volt.

Köszönöm a figyelmet.

4/10

a’ ördög

dissection.nu

Satyricon - Now, Diabolical
2006-05-20, (2006)
Roadrunner/EMI

Lassan tényleg azt a látszatot keltheti magazinunk, hogy kizárólag a 10 példányos, a szerzőn kívül 4 ember által ismert black metal lemezek értékesek, de nincs mit tenni, ha egyszer ez így van. A Satyricon sem lóg ki a sorból: ahogy azt a kiadóváltás, a szánalmas fotók és dalcímek is sejtették, mostantól ők is az egykoron nagy zenekar kategóriába kerültek át.

Könnyűnek tűnik ezt kimondani, pedig nem az: a Satyricon egyike volt azoknak, akik nyilatkozataikban elsőként mutattak rá arra, hogy az új utak keresése nem zárja ki a black metal hagyományainak tiszteletben tartását, sőt, akkor már inkább annak részét képezik – ez legalábbis sokáig igaznak tűnt, mivel munkásságuk alátámasztani látszott ezt az álláspontot:

1996-os albumukkal, a Nemesis Divinával előbb sikerült kitörni a korszakos jelentőségű, tehát jó helyen és jó időben levő, de fontos dolgokat létre nem hozó zenekarok sorából, majd a Satyr anno 2006Rebel Extravaganzával már ők mutatták meg, hogy az évtized végére milyen régi-új jelentést nyert a black metal kifejezés. A legutóbbi album, a Volcano értékelése már kényesebb téma, de a műfaj kereteibe már csak nagyon erőlködve illeszthető anyag minősége még háttérbe szorította a kételyeket.

A Now, Diabolical sokkal kevesebb új megoldást hoz, mint elődje, a fő baja viszont az, hogy Satyr elhitte magáról, hogy még a spontán módon összehajigált riffjei is zseniális dalokat eredményeznek, és neki még erőlködnie sem kell, minden értékessé válik, amihez csak hozzányúl. A vulgárpszichológiai elemzéseket a vulgárszociológiaiakkal együtt meghagynám egy reklámozni neve említésével sem kívánt hazai kemény rock webzinnek, de valahol mégiscsak érdekes és tanulságos, hogy a black metal elpuhulásakor a színtér élére törő, arroganciát és önfejűséget hirdető Satyr a siker beköszöntével, a szaksajtó és a rajongók istenítése után hogyan esett saját ideológiájának rabjává, hogyan vált önbizalma elbizakodottsággá, arroganciája pökhendiséggé. Ehhez képest a Now, Diabolical még nem is annyira rossz, alapvetően hallgatható, és egészen kiváló részek is akadnak rajta, a bukás előszele azonban már a hamarosan biztosan bekövetkező dögvész és pusztulás bűzének első szagfoszlányaival teszi tönkre azok élvezetét.

A nyitó, egyben címadó dalt például két perc negyvenöt másodpercig tátott szájjal, ámuldozva lehet hallgatni, ezek után azonban előjön, amiről egész eddig szó volt: nem látványosan, nem drámai hatással, hanem alattomosan, egy, a Satyricon jellegzetes belassulásainak álcáját magára öltő riffvariáció-halmaz képében, amiből teljes mértékben hiányzik a többlettartalom, egyszerűen oda van biggyesztve, csak imitálja a sötét hangulatot. Frost anno 2006Egy egész percig húzzák ezt a teljesen felesleges részt, majd helyreáll a rend, visszatérnek az ebben a dalban tényleg elsőosztályú, Volcano módra kígyóként tekergő témák – legalábbis a dal végéig. A lemez egészére azonban a felesleges egy perc történései inkább jellemzőek, mint a zsenialitás lángjának lobogása. Végig lehetne venni az egész albumot töltelékriffek, korábbi lemezekről újrafelhasznált témák (a The Pentagram Burns mintha a Rebel album átkötéseiből lenne összegyúrva, a The Darkness Shall Be Eternal több témája, főleg dobon ismerős a Tied in Bronze Chainsből – Frostra még hatványozottabban igaz az elbizakodottság), rossz megoldások, elrontott szerkezetek után kutatva, ezt inkább nem tenném, ennyi is elég.

Egy tökéletes dal azért van a lemezen, ez a gyalázatosan szar klippel ellátott K.I.N.G., ami legalábbis a maga módján tökéletes: alapvető rock klisék black metalosítva, Satyr szigorú hangjával felturbózva – ennyi, de pont így jó. Nem mondom, hogy nincsen semmi más kiemelkedő, a bónusz Storm (of the Destroyer) primitív zúzdája kifejezetten üdítőleg hat, és például a The Rite of the War Crossban is vannak ötletesebb részek, akárcsak a hibák kapcsán kiemelt dalokban, de a fent említett rothadás-érzet miatt nagyon nehéz elnézni ezeket. Nekem legalábbis nem sikerült.

( 1 pont a borítóért)

6.5/10

a’ördög

Unearthly Trance - The Trident
2006-05-17, (2006)
Relapse Records

Nem szabad bedőlni annak a téves elképzelésnek, mely szerint a minőség és a Relapse neve közé egyenlőségjelet lehetne tenni, az Unearthy Trance azonban kétségtelenül nagy fogás volt a kiadó számára a doom áradatból. A New York-i zajos zenét játszó trió harmadik albumával így komolyabb ismertséghez jut, de ennek egyelőre semmilyen negatív hatása nem érződik. Bár nem hallottam a korábbi munkáikat, a Trident minden tekintetben felvállalható darab lett. Sőt, nem csak felvállalható, hanem ugyanolyan frissen hat, mint a nemrég bemutatott Lair of The Minotaur.

 

unearthly1A minotaurusz nevét nem véletlenül említettem, mivel a neurosisos súly mellett Celtic Frost-os begyorsulások is előfordulnak a szerzeményekben. A lemezt nyitó Permanent Ice-ban mindez rögtön megfigyelhető: a fájdalmas riffek után, a szám második felében egy középtempós, favágó résszel taglózzák le a hallgatókat - még vinnyogó szólókat is alkalmaznak színesítésnek. Ryan Lipynsky énekes/gitáros hangja meglehetősen hasonlít a Neurosis-ban használt vokalizálásra: legtöbbször üvöltéssel operál, amit néha kicsit dallamosabbra vesz.

Akár doomcore-nak is nevezhetném a csapat stílusát, az A You Get What You Want-ban újra fontos szerepet kap az agresszió. Vagy húsz évvel ezelőtt Steve Von Tillék is a hardcore színtér felől érkeztek, de ma már kevesen emlékeznek azokra az időkre. Felhozható még példának a bostoni sludge szörny, a Grief, de az Unearthy Trance sokkal könnyebben befogadható, elsősorban a változatosabb ritmizálásnak köszönhetően, habár ezt a The Air Exits, The Sea Accepts Me kegyetlenkedése alapján nehezen lehet elhinni. A Scarlet lebegősebben kezdődik, de nem kell Isis-szintű altatásra felkészülni, mert két perc után borzasztó sludge riffekre váltanak, miközben a tempó alulmúlja egy haldokló szívverését, a szám végére pedig mindent elmosnak a torzított hullámok. A következő Wake Up And Smell The Corpses-ban még black metalra emlékeztető, hipnotikus gitártémák is előfordulnak, aztán újra nyakunkba öntik a betont. Az elkeseredett In Self, Infinite utoljára dobja fel a lemezt, majd befejezésként a Where The Unbelievable Is Ordinary-ban már csak zaj borítja el a tájat.

Mindez nem más, mint az óceán gonosz aspektusainak bemutatása. Ennyi szemét akadt fenn Tritón szigonyán.

                        

9/10

#Nothing#

Planet AIDS – Apokalyptik AIDS
2006-05-14, (2005)
Goatowarex
A mókás albumcímmel előhozakodó (gy.k.: Hellhammer [size=1">*[/size">) holland négyes újabb érdekes színeket tesz hozzá a lassú, sötét és nyomorúságos fémzenék amúgy is eklektikus palettájához. A többek között a gitárt mellőző, basszusgitár alapú drone Bunkur és a Planet AIDSpogány black Urfaust tagságával is átfedéseket mutató debütáns formáció industrial drone terrorként definiálja önmagát, méghozzá olyan jól, hogy kritikus számára sokkal több feladat nem is marad, mintsem hogy ezt kicsit részletesebben is megvilágosítsa:

Indusztriális a zene annyiban, hogy többnyire lassú, ritkán aztán begyorsuló, de mindvégig lepusztult hatású, primitív elektronikus ütemek kísérik az elnyújtott, hosszan búgó és gerjedő doom riffeket, melyek nincsenek annyira a középpontban, mint ahogy azt az Earth, Sunn O)))-féle drone-t játszó bandáknál megszokhattuk. Morgások, ordítások és nem gitárból származó zajok viszont gyakrabban bukkannak fel, mindez az egyetlen, 28 perces tétel hagyományos struktúráktól való távolságával és ténylegesen apokaliptikus hangulatával együtt a korábban bemutatott Gormantatinust

juttatta eszembe, bár a hagyományos zeneiség mellőzése ott azért még erősebben jellemző.

Röviden összefoglalva, metálosabb a tipikus drone zenéknél a Planet AIDS, puristáknak így kevéssé ajánlható, viszont pont ez jelenti az erényét, egyediségét is. Mind a zenében, mind a koncepció egészében is sok a nyilvánvaló póz, a bibliai idézetek szövegként való felhasználásától kezdve az akár inverz torinói lepelként is felfogható borítón át egészen a zenekar látványos és sűrűn használt jelvényéig, de kivétel nélkül mindegyik elem jól sikerült, és a kivitelezés is egy irányba mutat. Ha nem is az igazi mélységéért, de a hatásos hatásvadászatáért mindenképpen dicséretet érdemel a zenekar. Ha minden igaz, már készül a folytatás, ami választ adhat arra, hogy hosszú távon mennyire lehet működőképes ez a veszélyesen tudatosnak ható koncepció.

9/10

a’ördög

Planet Aids propaganda

planetaids.tk

[size=1">*

If you think of Hellhammer as the drummer of Mayhem, you are fucking GAY!

/Anal Cunt/[/size">

Black Manta - Fuck Them All But Six EP
2006-05-10, (2004)
PsycheDOOMelic Records
A negyvenes villanykörtével megvilágított apró teremben az orvos elindította diktafonját.

- Mostanság úgy érzem magam, mintha egy állatkertbe zártak volna: minotauruszok, pelikánok, bakkecskék után ezúttal manták vesznek körül...

Szerencsére a rémálom nem vált valóra, a következő zenekar ugyanis nem a hatalmas termetű mélytengeri élőlényekről kapta a nevét és nem is a szintén Black Manta-nak nevezett, hányatott gyermekkorú mutáns képregényfiguráról, hanem a félig legendaszámba menő amerikai kémrepülőről. A csapat weboldalán a gépek mellett szóba hozzák a Ctulhu-mítoszt, valamint a kormány aljasságait is, mindez lassan egy valószerűtlen masszává áll össze az olvasók fejében.

Ha már a háttér felderítése lehetetlen vállalkozás, akkor legalább a zenében legyen valami fogódzó, ám a ravasz tagság e téren is zavart kelt, önmagukat bomb rock formációként határozzák meg. Belehallgatva az EP-be azonban minden világossá válik: súlyos, de ismerős elemeket jócskán tartalmazó doom számok követik egymást a cd-n. Azért egy tengeri manta jobban kiakasztaná a mérleg mutatóját...

A marylandi zenekar eredete a homályba vész. Valamikor a 90-es évek második felében kiadtak egy demot, de utána nem sokkal kénytelenek voltak beszüntetni tevékenységüket és csupán néhány éve alakultak újra. A mindössze 20 perces Fuck Them All But Six az első szélesebb körben terjesztett kiadványuk és ez alapján azt gondolom, maximum helyi sikereket érhetnek el a jövőben, viszont ez a hat szám egyszeri alkalomra kellemes hallgatnivaló. Jelenleg a csapat tagja Joe Hasselvander dobos, aki korábban a Pentagram-ban - és számos más zenekarban - is megfordult; őt leszámítva a többiek számára a Black Manta a zenei önmegvalósításhoz vezető egyetlen út. Kimondhatom: lelkes amatőrökről van szó, akiknek eszük ágában sincs meghökkenteni a kritikusokat.

manta1

A rövid introt követő Days of Yore az EP legerősebb száma, a búgó húros hangszerek és a zenei fordulatok alapján a Saint Vitus jutott róla eszembe, ami nem rossz összehasonlítási alap. A nyekergő szólók és a füstös hangzás mindig közel álltak hozzám. Skull nevezetű énekesük minimál dallamai itt még ütősek, a későbbiekben már kevésbé eltaláltak a témái. A dalsorrendet jól választották meg, mert a címadó Fuck Them All But Six és a gőzmozdonyként robajló Entropy még viszonylag érdekfeszítőek, de az utánuk következő szerzemények már kevésbé tudják megragadni a figyelmet. Egyáltalán nem rosszak, nem válik kínossá az EP hallgatása, hiszen húsz percet ilyen zenékből bármikor elviselek, de szívem szerint ezt a kevés időt is másra fordítanám. Néha viszont nehéz az ilyen patinás zenéknek ellenállni, bár messze járnak a Saint Vitus hangulatától, minőségétől.

7/10

#Nothing#

A lemez megrendelhető a kiadó címén

(2500 Ft + postaköltség)

A-1230 Vienna, Fürst Liechtenstein Str. 18/11, Austria

mark@psycheDOOMelic.com

http://www.psychedoomelic.com

Capricorns - Ruder Forms Survive
2006-05-05, (2005)
Rise Above
Két bizonytalanság támadt bennem az első Capricorns lemezzel kapcsolatban. Először azt hittem, hogy egy szétlőtt fejű ember látható a borítón, aki egy shotgunnal végzett magával, de lehetséges, hogy teljesen mást ábrázol a kép. Továbbá azt sem tudom eldönteni, hogy mennyire számít önállónak, amit a Capricorns művel és mennyi belőle a Pelican érdeme. A súlyos riffekre épülő, epikus hosszúságú dalokat alkalmazó instrumentális zenének a chicagoiak az ünnepeltjei az utóbbi években. A bakkecskék mindenesetre megkülönböztethetőek az eredetitől, nem tartoznak az egyértelmű klónok közé, bár erre csak az újabb lemezek fognak döntő választ adni.

capricorns1

A füstös ritmusszekció tagjai tapasztalt zenészek: Dean Berry basszusgitáros a feloszlott Iron Monkey-ból érkezett, Chris Turner dobos pedig az Orange Goblin tagja volt korábban. A két gitáros előzőleg a kevésbé jelentős Bridge & Tunnel-t erősítette. Nem fiatal kezdőket találunk tehát a csapat soraiban, akik találomra vagy túlfűtött lelkesedésből tették volna le voksukat az adott stílus mellett.

A Pelican utolsó albumán az ember nélküli természet felé fordult, ezzel szemben a Capricorns nem akarja elhagyni a társadalom kereteit, ennek köszönhetően kevésbé jellemző az álmodozó hangulat számaikra. A címek alapján egy kivételt leszámítva minden dal egy jelentős (vagy kevésbe jelentős, de kétségtelenül érdekes) történelmi eseményhez kötődne, de én nem sok összefüggést fedeztem fel a forma és a tartalom között. Íme a lista: az 1977... az amerikai sorozatgyilkos, David Berkowitz egy levelén alapul; az 1969-es predátor Nixon; 1440. a korabeli antimikulás, Gilles de Rais kivégzésének éve, aki Báthory Erzsébet kiváló partnere lehetett volna; 1066. a hastings-i csata éve; 793. a lindisfarne-i kolostor elleni támadás, az első feljegyzett viking portyázás dátuma. Az 1946-os utolsó reneszánsz ember kiléte már titokzatosabb, de valószínűleg az ebben az évben öngyilkosságot elkövető Hermann Göring ihlette a számot. Mindezek egyértelművé teszik, hogy nem egy hétköznapi metal lemezről van szó, már a koncepciót tekintve...

capricorns2

Általánosságban elmondható, hogy az egész album kellemetlenebb hallgatni való, mint a Pelican utolsó műve, ha valaki a madarasok régebbi világát sírja vissza akkor jó választás lehet. Az 1977... konkrét riffekre épülő, rockosabb szám. Az 1969... már építkezősebb, de kellően nyers marad, nem fenyegeti a túlzott érzelgősség. Az évszám nélküli dal is tartogat meglepetést, ebben ugyanis Eugene Robinson, az Oxbow énekese töri meg a csendet. Hangja alapból egy részeg Chino Moreno-ra emlékeztet, ezt tarkítja vinnyogással és nyüszítéssel. Itt a zene is igazodik a meghívott vendéghez, az album legnyugtalanabb pillanatai ezek. A 12 perces 1066: Born on the Bayeux eleje az Isis-t majmolja, de rövidebb részleteket leszámítva a pelikános hatások elsősége megingathatatlan a Ruder Forms Survive-on. A többi dalt nem is érdemes felsorolni: mind fegyelmezetten menetelnek különösebb lelkesedés nélkül, mint a felvonuló szakszervezetek május elsején.

Első lépésként nem erőltették meg magukat túlzottan a Capricorns zenészei, néhány érdekességet leszámítva ez egy rutinból összerakott lemez, ami csak ahhoz elég, hogy ne vegye el teljesen a kedvet a következő meghallgatásától.

7.5/10

#Nothing#

Umbra Nihil - Gnoia
2006-04-27, (2005)
Firebox Records
Rendkívül megerőltető volt túljutni az első számon, majd később a másodikon is. Ezért vagy tizenakárhány próbálkozás után értem a teljes anyag végére, nem tudom hogyan. A meglepő az egészben a kitartásom volt, helyesebben szólva a megmagyarázhatatlan belső késztetésem: ezeket az elbaszott riffeket hallani kellett újra és újra. Ismételten rosszul fogalmazok. Az összhatás rémítő; ugyanis van egy speciális hangulata az albumnak, ami kérlelhetetlenül a hallgatóra ül: ez az időtlen unalom tortúrája.

un Először is figyelemreméltóan steril az egész. A gitár döglődő morgást produkál, a basszus tiszta és kimért, a pergő mélán puffan, a cinhasználat pedig idegesítően kifinomult. A dolgok idővel irracionális módon javulnak, merthogy ami benne van, permanens, azaz hosszútávon okoz valamit odabent. Ezt tág értelemben félsikernek is nevezhetjük, ami számokban kifejezve 5 pont nálunk.

A címadó szerzeményben hallható fuvolaszó, amelyben az a ravasz, hogy egy kellemesnek nevezhető gyermekdallamba szőnek bele a szóban forgó zenei környezeten kívül más muzsikába semmilyen formában nem illő hangokat, és itt ráadásul pedánsan ügyelve arra, hogy kellemetlen csengése legyen. A dalok túlnyomó részének tulajdonképpen ez a lényege. Death metal alapú doomról van szó, tehát körülbelül így kell ezt csinálni. A dilemma adott, most vagy a műfajjal van valami gond, vagy az Umbra Nihil-el.

Hallhatóak maximálisan sablonos-kifulladt gitárszólók is, viszont ezek jól illeszkednek az anyag mivoltához, amelyről mégis elmondható, hogy igazán egyedi, különleges szenvedést okoz, és lényegében ez benne a non plus ultra. Néha meg lehet hallgatni.

De nem túl gyakran.

6/10

rtp

umbra nihil

Belle and Sebastian - The Life Pursuit
2006-04-25, (2006)
Matador
Belle and Sebastian, e névről eszünkbe juthatna akár egy francia rajzfilmsorozat is, kutyusról és az ő gazdijáról, de nem, most Skócia legjobb bandájáról lesz szó. A B & S-t tüntették ki

nem is olyan rég ezzel a megtisztelő címmel.(A listát mondjuk nehéz komolyan venni úgy, hogy a Wet Wet Wet áll a negyedik helyen.) A döntéssel persze lehet vitatkozni, tekintettel arra, hogy van a környéken még pár remek zenés társulat, de az új lemezt hallgatva nekem nincs kedvem kötözködni.

A 2003-as "Dear Catastrophe Waitress" a tökéletes poplemez mintapéldánya, megragadó dallamokkal, töltelékdal nélkül, így elég nagy elvárásoknak kellett megfelelnie a Stuart Murdoch vezette kompániának, és az ismerkedés első fázisában azt gondoltam, hogy bizony bele is tört a bicskájuk, leverték a lécet, és még sok ehhez hasonló sötét dolgot.

Fontos adalékinformáció, hogy mindez még decemberben történt, ugyanis a "Life Pursuit" már akkor elérhető volt különböző illegális csatornákon keresztül. A zord téli időjárás nem kedvezett a befogadásnak, jegeltem egy ideig az anyagot, hogy most, mikor a tavasz már nagy erővel dörömböl újra elővegyem, és konstatálhassam, hogy hidegtől eltompult érzékeim megcsaltak.

b&s1

Az olvadás beálltával, lelkem gátjait áttörve megállíthatatlanul sodort magával a "Life Pursuit", rügyezett, virágzott, de el nem hervadott. A kissé visszafogott kezdés után az "Another Sunny Day" sugarai ragyognak fel először, és a továbbiakban a tempósabb daloké a főszerep. Bár gyökeres változást nem hozott ez a lemez, mégis újabb árnyalatokkal gazdagodott a zenekar világa. Murdoch pedig még soha nem bánt ennyire magabiztosan hangjával, ez talán a legjobban hallható különbség. Rossz dalt nem sikerült írniuk, talán a "We are the Sleepyheads" az, ami nem teljes telitalálat, de itt sem lóg ki annyira a lóláb, hogy elakadjak benne. Természetesen következik egyik dal a másikból, be kell látni a Belle and Sebastian verhetetlen nyafi-popban, sokaknak infantilisnek tűnhet amit és ahogy csinálnak, én inkább egyfajta gyermeki őszinteséget érzek minden megnyilvánulásukban. A mostanság elharapódzó, gusztustalan emo-áradatban jóleső, szívet melengető érzés hallani ezt a hangot.

A dalok most is történeteket mesélnek el, jó szokás szerint, ráadásul jó történeteket, jól. Megfér egymás mellett a vicces kicsi béka a bibliai utalásokkal, utóbbit lehet nehezen veszi be pár kecskekúró-sátános Subterra olvasó gyomra, de Sukie-val még talán ők is megtalálják a közös nevezőt (�Sukie was the kid, she liked to hangout in the graveyard�-Sukie in the Graveyard).

Röviden összefoglalva: keresve sem találhatnál jobb tavaszváró korongot. Csak vigyázz, mert könnyen beépül a lejátszóba, és utána nehéz lesz kirugdosnod a skótszoknyás seggét onnan.

ktibi

belle and sebastian

Nadja - Truth Becomes Death
2006-04-20, (2005)
Alien8 Recordings

Újabb észak-amerikai férfi-női páros, ezúttal Torontóból, a műfaj pedig valahol az igencsak képlékeny határokat kijelölő ambient, az Earth által létrehozott, és a Sunn O))) által szélesebb körben elhíresített drone, a jó öreg doom metal és a Godspeed You! Black Emperor-féle poszt-rock irányzatok között helyezhető el. Ha utáljuk a skatulyákat, mert azok beszűkítik a zene csodálatosan sokrétű és változatos világát, akkor minden ironikus hangsúlytól mentesen azt is mondhatnánk, hogy a Nadja olyan, mint egy kevésbé slágeres Jesu. Ha viszont a hasonlítgatást is utáljuk, vagy netán lemaradtunk említett zenekarról, akkor lássuk a zenét összetevőire bontva: gitár- és elektronikus zajokkal megspékelt, súlyos, komor riffek, dallamok és búgások elegye, melyek nem dalokban, hanem végtelennek tűnő, valójában viszont 10-20 perces hangfolyamokban állnak össze.

A több másik zenei project mellett még irodalmilag is aktív Aidan (<-nadiA->Nadja) Bakernek, és társának, Leah Buckareffnek a Truth Becomes Death már az ötödik teljes hosszúságú albuma, de ez az első, ami kiadó, egészen pontosan az Alien8 Recordings (lásd még: Merzbow, Keiji Haino, Lesbians on Ecstasy, Masonna, stb.) révén vált közkinccsé. A tényszerűségeken kívül el lehet mondani, hogy ennek az erősen telítődő, ráadásul erősen értelmiségi jellegű zenei ágazatnak az izgalmasabb rétegeibe tartozik a Nadja. Sőt, elsőre teljesen hazavágott és áradozni akartam róla, és bár néhány hallgatás után lehiggadtam, azért vannak olyan részei, melyekben vitathatatlanul megcsillan a zsenialitás. Így az első szám, a Bug/Golem középrészében, amikor egy lassan szaggató doom riffből alig észrevehető fokozatossággal énekdallamok nőnek ki, szinte szó szerint, az a momentum katartikus. Az ének még jobb is, mint a Jesunál, a túlzott szentimentalitás hibáját is kikerülik, igazából a Nadja több szempontból is erősebb náluk, mégsem mondható, hogy hallgattatja magát a Truth Becomes Death. Nehéz, már csak formája és hossza miatt is vontatott zene, melyben megvan a Bohren & der Club of Gore gyászmentes halál-közelisége, de itt nem az éjszaka nyugodt, mindent befogadó és elnyelő sötétsége jelenti a véget, hanem a fájdalmasan erős fény és világosság, a szemhéjon is áthatoló fehérség. Nem az ember, vagy az emberiség halálának zenéje ez, hanem a Föld haláláé, mely végzet a kezdetektől fogva meg van írva, és mely nem a jelentéktelen emberi civilizáció rombolása, hanem éltetője, a Nap által fog beteljesedni.

8.5/10

a` ördög

rtp verzió:

 

A kanadai székhelyű Nadja akár a Jesu spirituális kisöccse is lehetne, de most zavarban vagyok, az általam 10 pontosnak ítélt Broadrick debüt következő lépcsőfoka a Truth Becomes Death.

3 szerzeményről van szó, 50 percről, lassúságról, morajról, dallamokról, más nem is akaródzik ideállni a sorba. Nem véletlenül hoztam fel a Jesu-t, mivel a zenei párhuzamok tekintetében balgaság lenne nem megemlíteni őket, de hogy az összehasonlítás lényege Nadja - Aidan Bakera különbségtétel legyen, le kell írni, hogy a Nadja jóval kevesebb negatív kisugárzással rendelkezik, viszont annál több erővel. Mit értsünk ez alatt?

Nem kell túl messzire menni ennek az erőnek a megtapasztalásához. Felejtsük el az űrt, az atomokat, a maghasadást, vagy esetleg a fegyverek hatalmát, mindazt a fizikai romboló energiát, melyről dalok ezrei zengenek, viszont engedjünk magunkhoz közel olyan dolgokat, mint a lemondás képessége, a józan gondolat által vezérelt tettek megvalósítása, az emlékek feldolgozása, önmagunk tisztán látása.

Persze, ezekre mind képesek vagyunk. De valójában egyikre sem. Ha végig tudnánk vinni ezeket, örökké éreznénk az energiát, és mi magunk is örökké léteznénk. Olyan nehéz ez, mint minden éjjel tudni, hogy álmodunk, és felismerve tántorítatlanul az igazságot, teljesen természetessé válik, hogy bármit megtehetünk. Bármit, mert az álmok világa szétrombolható, és akár ugyanúgy újjáépíthető. Ha elmúlik minden félsz, és aggály, ha végre kihuny minden érzelem, repedések keletkeznek a falakon, és felismerve valódi halmazállapotunkat, egyszerűen csak kifolyunk a réseken keresztül egy tágasabb, behatárolhatatlanabb, vagy éppen rendezettebb formába.

Ennek az állapotnak a megsejtéséhez, az energia átéléséhez, az egyetlen lényeges tudnivaló megértéséhez jó, ha rendelkezünk egy ilyen lemezzel.

10/10

rtp

nadja
alien 8 recordings

 

Lair of The Minotaur - The Ultimate Destroyer
2006-04-18, (2006)
Southern Lord Records
Állítólag Steven Rathbone azért vetett véget előző zenekarának, a 7000 Dying Rats-nek, mert beleunt a koncertezésbe, és a Lair of The Minotaur-t csak stúdióprojektként szerette volna üzemeltetni. Ehhez képest a banda első videóján - amit a Wolf című számukhoz készítettek - iszonyatos pusztítást visz véghez a színpadon, amit bűn lett volna a próbaterem falainak tartogatni. Az állatias előadáshoz ennek megfelelő zene párosul, így különösnek tűnhet, hogy ehhez a Pelican dobosát Larry Herweg-et sikerült megnyerniük, kivéve ha ismerjük Herweg harmadik csapatát a Tusk-ot, ami még a Lair-nél is őrültebb jelenség.

lair1

Azért ezt a triót sem kell félteni, ugyanis lejárt szavatosságúnak hitt zenéket képesek feltálalni a gyomorrontás veszélye nélkül. Mestereik a 80-as évekből valók, elsősorban a Venom-ra és a Celtic Frost-ra érdemes gondolni, de mai amerikai sorstársaikkal ellentétben - mint a Nunslaughter vagy a Cianide - ők az eredeti szellem megőrzése mellett képesek voltak modern kellékek közé áthelyezni az ódivatú muzsikát. A görög mitológia iránti vonzalom sem mindennapos ebben a közegben, ennek köszönhetően szövegeik nem b kategóriás horror filmek lenyomatai, ám a történelem előtti korokból kölcsönzött gondolatok ugyanolyan vérszomjasak, mint a parádézó zombikat ábrázoló képsorok.

A zenekar 2003 óta két EP-t és két nagylemezt vett fel az újat is beleszámítva. Már a Carnage LP is egy fortyogó thrash-death-doom keverék volt, de az Ultimate Destroyer még erőszakosabbra sikerült. Eddig sem finomkodtak, de ezúttal a hangzás kifejezetten fülsértő lett, mintha a végső keverést követően egy minimális torzítást engedtek volna az egész zenére. Rathbone gitárja mellett Donald James Barracca állandóan túlvezérelt basszusa is fontos szerepet kap, de természetesen nem progresszív futamokat játszik hangszerén, hanem koponyarepesztő alapokat biztosít.

lair2

A lassú doomos részek visszaszorultak a thrash/death metal ellenében, mondhatni zúzósabb lett az összhatás. Erre bizonyíték az egy percnél is rövidebb Lord of Butchery. Az eddig csak leláncolva hörgő minotaurusz elszabadult, és most kontroll nélkül dühöng labirintusában. (A következő fejezetben várhatóan azt foglalják dalba, ahogy az épület összedől a szörny haragjától, maga alá temetve azt.) Az énekhang valóban állatot idéz, amely a bos taurus hardcoreus faj képviselője lehet, néha felhangzó sajátos ugatásai, morgásai alapján. Nincs pihenés, a zenészek nem vesződnek szólózással, melodikusabb témák beiktatásával, az ösztönök győzedelmeskedtek. Minden díszítő megoldást lehagytak, a metal legcélratörőbb elemeit vették kölcsön, de stílusirányzattól, kortól függetlenül válogattak, és ez ad egyfajta eklektikus érzetet a felületesen megvizsgálva brutalitáson túl mást nem nyújtó lemeznek.

Valószerűtlen a Lair of The Minotaur frissessége, ez az igazi modern barbarizmus, amely nem fullad bele a nosztalgiába. Ez a minotaurusz nem születhetett volna 10 éve, 15 éve..., mostani világunkban van a helye, érdemes figyelni rá, kipusztulófélben lévő, veszélyeztetett faj.

9/10

#Nothing#

Deathspell Omega - Kénôse
2006-04-16, (2005)
Norma Evangelium Diaboli

Akárcsak előző lemezével, úgy a Kénôse-zal is komoly fejtöréseket okozott és hosszas ízlelgetésre kényszerített a francia black metal színtér legerősebb képviselője, a továbbra is homályba burkolózva működő Deathspell Omega. Az elmúlt időszakban rendszeresen, szinte minden zenekarnál kudarcba fulladtak a progresszív törekvések, emiatt itt is szkeptikusan fogadtam, hogy ezúttal még kevésbé hagyományos a lemez felépítése: három gigászi méretű dalmonstrumban valósul meg a Si Monumentum… lemezen elkezdett, komoly teológiai és metafizikai alapokra épített koncepció folytatása, még sűrűbb témaváltásokkal, még kifacsartabb riffekkel és még őrültebb, diszharmonikusabb dallamokkal.

 

Az első tétel hosszúra nyúló bevezetője eleinte mégis inkább egysíkúnak tűnik, elsősorban azért, mert a megfogalmazott hangulatok egyszerűen érthetetlenek (még). Ellenkező oldalról töri le a folytatás sűrű rifftengere a lelkesedés maradékait. Ekkor nehezen hinné az ember, hogy kétségei rövidesen fülein keresztül fognak távozni, ép elméjével és agyával együtt. Az első kapaszkodókat a lemez legintezívebb részei jelentik, konkrétan a második tétel vége, amikor is a műfaj történetének eddigi talán legnagyobb energia-vihara tombol, melyhez foghatóakat csakis az Emperor Anthems to The Welkin at Duskján lehetett eddig hallani. Kénôse inlay 1Az örvénylő riffek aztán beszippantják önmagukat, a fokozhatatlan fokozatot elérve átadják helyüket a harmadik tétel nyitódallamainak, melyek a legutóbbi album legfogósabb részeivel, Sola Fide I. és II. témáival vetekszenek. Azt a művet ugyebár maximális teljesítményként értékeltem, és bár sok kifogásolnivalót most sem találok rajta, a jelző ezt az albumot illeti. A hangzás sokkal erőteljesebb, rendelkezik azzal a horzsoló keménységgel, amit ott esetleg hiányolni lehetett; a kiadvány felépítése és hossza pedig ideális egészében való hallgatásához.

A harmadik tétel dinamikus, sodró részeit nem húzzák túl, azok újra érthetetlen, töredezett, a bevezetőre mégsem hasonlító hangulatoknak adják át helyüket. Itt kell felemlegetni a VoiVod Phobos albumát, nem is csak annyira a fokozottan jelenlevő disszonanciában rejlő párhuzam nyilvánvaló okán. Elsősorban inkább amiatt, hogy utoljára Away és Piggy fantáziavilága jelentett ekkora szellemi utazást, ennyire bizarr, groteszk és emberietlen atmoszférát. Én innen, a lemez végéből kiindulva kezdtem megérteni a lemez egészét, az elejét, hogy honnan hova, és miért ezeken az utakon vezet el az album.

 

10/10

a’ ördög

Pale Divine - Thunder Perfect Mind (Reissue)
2006-04-14, (2005)
PsycheDOOMelic Records
A Psychedoomelic-nek köszönhetően egy újabb méltatlanul elfeledett album került napvilágra. A pennsylvania-i Pale Divine-t az elvakult doom gyűjtőkön kívül nem sokan ismerhetik, pedig a 2001-es Thunder Perfect Mind (ne keverjük a Current 93 neo-folk remekével) egy tekintélyes, a stílust ápoló webzine véleménye szerint az utóbbi évek legjobb bemutatkozó lemeze volt.

A kiadó két bónusz felvétellel látta el az újrakiadást, amely így több, mint 73 percesre hízott, és ez óvatosságra intett, mert a legtöbb retro doom anyagot nem lennék képes ilyen hosszúságban elviselni. Szerencsére a Pale Divine az első vonalba tartozik, még akkor is, ha dalszerzői képességük alapján nem érik utol a Corrosion of Conformity-t, akik tavaly is bizonyítottak a zseniális In The Arms of God-dal. A sápadt istenség hívei inkább a korlátlan örömzenélést választják, a vég nélküli szólókat, a wah-pedál halálra taposását, miközben végig Iommi mester példája lebeg véreres szemeik előtt.

pale_divine1

Ha egyből a legerősebb dalokra vagyunk kíváncsiak, hagyatkozhatunk az élőben rögzített bónusz számokra, hiszen mind az Amplified, mind a Pale Divine gyorsan rögzülő, örökZÖLD dallamokkal rendelkezik, amelyek hatására a lelkes közönség eljárhatja a koncerteken St. Vitus táncát. A zenei szabadságra utal, hogy amíg az Amplified egy több, mint 10 perces szétjammelt produkció, addig a névadó szerzemény egy összefogottabb dal -, de nehogy azt higgye valaki, hogy ebben megúszhatja a kötelező szóló köröket. A Judas Wheel egy lassabb, fenyegetőbb ismét 10 perc felé nyújtott darab, a Starchild könnyedebb, rockosabb hangvételű, a Dream Flower a korai Black Sabbath albumok rövid, instrumentális betéteit (Orchid, Embryo, Laguna Sunrise stb.) próbálja levenni - hibátlanul - és így tovább...

A lemez második felében még a legendás washington-i ős-doom Pentagram énekese, Bobby Liebling is közreműködik a Dark Knight-ban és a 20 Bucks Spun-ban - ez utóbbi egyben egy Pentagram feldolgozás a ’84-es első LP-jükről. Minden adott tehát egy alapos kikapcsolódáshoz, sőt akár utazhatunk messzebbre a térré vált időben, a Pale Divine lemeze biztosan segítségünkre lesz misztikus, okkult témáival.

A zenészek közül Greg Diener gitáros/énekest szükséges kiemelni, akinek játéka lehet, hogy sokak számára unalmas, de a metalcore csapatok húrszaggató "virtuózaival" szemben egy kötöttebb stílusban képes lenyűgöző témákat előcsalni hangszeréből. Mert ez a modern őskövület születhetett volna 30 évvel ezelőtt is, a trió semmit sem adott hozzá az eredeti recepthez, azonban mégis frissek tudnak lenni a megfáradt keménykedéssel szemben. Bizony szemtelennek tűnhet, ahogy ezek a fickók minden erőlködés nélkül beintenek a hideg északi elődök témáit elcsenni igyekvő, a plagizálás izgalmában égő társulatoknak. Akinek nem jutott az áldásból csak az egyéniségében bízhat, ha zenélésre adja a fejét, a Pale Divine-nak nem lesz szüksége ilyesmire...

8.5/10

#Nothing#

A lemez megrendelhető a kiadó címén

(2500 Ft + postaköltség)

A-1230 Vienna, Fürst Liechtenstein Str. 18/11, Austria

mark@psycheDOOMelic.com

http://www.psychedoomelic.com

Graves at Sea & Asunder - split ep
2006-04-12, Life Is Abuse
(2005)
Régebben azt hittem, hogy szeretem a doom-ot, később viszont már nem, aztán megint igen. Serdülésem viharos éveiben éppen ezért megnyugtató volt megtudni, hogy ebben mások is nehezen tudnak állást foglalni, ugyanakkor az is sokat segített , hogy kiderült, a doom, mint műfaj, igen sűrű erezettel rendelkezik, így már feloldhattam magamban az érzelmi gócokat.

A végéről kezdeném. Nem az Asunder (előzmények itt

) okozta számomra a meglepetést, és nem csak azért nem, mert a Graves at Sea-t még nem ismertem, hanem mivel az előbbiek hozták nehezen emészthető, goromba, kissé szögletes szerkezetű ultravégzetüket. Nyoma sincs a bemutatkozó lemez nyitányát (Twilight Amaranthine) jellemző felemelő dallamoknak, többnyire egyszerű vázú, szinte a jammelés benyomását keltő riffelés vonul végig az egy híján 20 percen át. Sőt, ha nem fordulna néhol ikertémákba a dal, biztos lennék benne, hogy 2-3 alkalomnál többször nem próbálták el. Igaz, Gossard tavaly kiadott The Gault néven futó, babérkoszorúkkal illethető bandájának illetve lemezének ízét az improvizációk tették utánozhatatlanná, de ez a hozzáállás a spliten hallgató Whited Sepulcher esetében más hatást indukál, valahogy kimértebbé teszi a dalmonstrumot. Érdekes. Semmi gond, gonoszabb pillanatokban nyugodtan elővehető.

grévsz

Szűkös verbális eszköztár áll rendelkezésemre, és azt a néhány gondolatot is nehezemre esik leírnom, melyek a Pariah hallatán kelletlenül eszembe jutnak. Robosztus, vaskos, zsíros megszólalás, végtelenül egyszerű gitárjáték, kiváló ritmikai kihasználtság. Részint nem sajátossága a stílusnak a gördülékenység, de ebben a romlatlan alapokkal rendelkező zenei halmazban igenis szükséges a rendíthetetlen, zökkenőmentes húzás. Természetesen a tíz perc során történnek változások, monoton szaggatás, ravaszul használt ütemkésleltetéssel, végül pedig a szokásos elmerülés, földbe döngölés, ami azért annyira nem hiányzott.

Anno volt egy zenekar, amit Iron Monkey-nak neveztek, és körülbelül ott valósult meg ugyanez a példás szigor, de ezt főleg az énekre tessék érteni, mivel a Graves at Sea torka fortyog, hörög és krákog, elkínzott hangját egyszerűen nem lehet nem komolyan venni; egy vödör benzinként funkcionál, melyet az eleve vörösen izzó kazánba hajítanak. Zeneileg is akad hasonlóság szépszerivel, de hamar konstatálhatjuk, hogy a splitből nem árad az a tömény fűszag, mint a vasmajmos kollégák lemezeiből, nincs hígulás, csak a feszes straight edge. Így kell ezt.

logo

A Reclamation rágósabb, nyúlósabb darab, nehezebben is hat, és az sem túl kellemesen, míg a Pariah valami destruktív tett elkövetésére késztetett, emez inkább azt az érzést kelti, hogy az említett tettet rajtam követték el. Néha fárasztó, néha pont ez kell.

A három szám közül a Pariah mindenképpen maximális pontszámot érdemelne, de a másik kettő is megelőzi egy lépéssel a mezőny sűrűjét. Megérdemlik a figyelmet - két hét folyamatos hallgatás után nem is mondhatnék mást.

8.5/10

rtp

asunder

graves at sea

<- az oldalon két szám meghallgatható

Penance - The Road Revisited
2006-04-11, (2005)
PsycheDOOMelic Records
A néhány éve feloszlott Penance-tól alvilági ajándékként érkezett egy különleges kiadvány, amely első lemezük anyagát tartalmazza egy eddig még nem hallott változatban. Nem kell hatalmas különbségekre felkészülni, mindössze nyersebben, kezdetlegesebben szólalnak meg az 1992-es kiadású The Road Less Travelled számai. Ráadásként megemlíthető, hogy a The Road Revisited borítóképe hangulatosabb, mint az eredetin szereplő meglehetősen kezdetleges festmény, bár a mindent elborító zöld megtévesztheti a stoner rajongókat. Tavaszi doom metal áradat...

penance1

A zenekar a 80-as években működő, pittshburgh-i Dream Death folytatásának tekinthető. Az évtized vége felé a Dream Death tagjai közül hárman a letisztultabb, klasszikusabb doom irányába kívántak elmozdulni. Annak idején nem véletlenül szerződtek Lee Dorian kiadójához, hiszen zenéjük nem áll távol a Cathedral-étól, azonban a Penance nem kedvelte a nyomasztóan súlyos részeket, valamint a szokatlan dallamvilág ellenére képesek voltak bizonyos eleganciát belevinni dalaikba.

A minimalista, zongorás intro után következő The Unseen egyből egy tipikus Penance szám: komplex szerkezet, virtuozitást mellőző szólók, idegennek tűnő harmóniák jellemzik. Brian Lawrance énektémái, korlátozott képességei ellenére, néhol egész maradandóak, penance2de bizonyára sokakat elrémiszt a hangja. Egyedül a Nor What It Seems-ben vetemedik hosszabb távon ordítozásra, de ebben sem túl sikeres, ellenben egyik hangszíne sem válik bosszantóvá. Az A Wayfarer’s Tale-ben még messzebbre megy - már látom a szemem előtt a visítva menekülő egyendepressziós My Dying Bride fanokat a végletesen elkínzott dallamok hallatán. Fontos megjegyezni, hogy Lawrance nem híve a színpadias szenvedésnek, ami annyi gothic doom csapat énekesére jellemző, ehelyett a középszerű nyomorúságot tárja elénk, amit 16 évesen valóban nehéz lehet megfelelően értékelni, nem úgy, mint a vámpírokat vagy a haldokló szeretőket. Az önkínzó, realista, néhol mizantróp szövegek nagyon személyesek, ezekbe sem könnyű belekapaszkodni. Hogy még esendőbb legyen az összhatás, a negyedik szám elején a zenészek kiesnek a ritmusból, ám ez egyáltalán nem kínos (akkoriban még nem a Pro-Tools-on múlt minden). Ugyanitt egy kis humor is feldereng, mivel ezen egyedüli instrumentális szerzeménynek az If They Would Cut My Throat Out... címet adták. A továbbiakban is méltóságteljesen követik egymást a dalok, közülük még a végső, névadó Penance-t érdemes kiemelni, amely egyben a leginkább emlékeztet a Cathedral világára, de az angolok másolásával semmi esetre sem vádolhatók meg, hiszen pályafutásuk során elérték, hogy ők szolgáljanak mértékként az elkövetkező doom zenekaroknak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a későbbi lemezeken szereplő, Butch Balich képzettebb, de tipikusan erőlködős, rockos hangja nekem már kevésbé szimpatikus, ezért számomra a The Road Revisited (és a The Road Less Travelled) képviseli az igazi Penance-t.

Az efféle nehezen megfejthető zenéknél veszélyes szokott lenni a közel egy órás lemezhossz, de ezúttal nem üti fel a fejét a probléma, ami kétségtelenül tehetségre utal. Nyugalomterápia - hirdeti mostanság jól megérdemelt lemezét egy kisebbségi muzsikus -, ami bizonyára könnyen az őrületbe kergethetné az épelméjű embert. Ezzel szemben itt az őrületből fakad a nyugalom - kényszer nélkül.

8.5/10

#Nothing#

A lemez megrendelhető a kiadó címén (2500 Ft + postaköltség)

A-1230 Vienna, Fürst Liechtenstein Str. 18/11, Austria

mark@psycheDOOMelic.com

psychedoomelic

Comatose Vigil - Not A Gleam of Hope
2006-04-06, (2005)
Marche Funebre Productions
Az orosz metal élet számára az elszigeteltség egyáltalán nem előnyös. A világtól való elzártság mellett a tét nélküli zenélés lehetősége sincs jótékony hatással az alkotókra, mert szeretnek megmaradni a bevált megoldásoknál. Ennek lehet oka a híres szláv igénytelenség, de az sem elképzelhetetlen, hogy a közönség erőszakolja ki a ritkán fellépő külföldi zenekarok miatt a hazai kópiákat. A kevés kivétel egyike a Comatose Vigil. Ők sem eredetiségükkel keltették fel a figyelmemet, de legalább képesek alaposan megszorongatni a hatásaikként szolgáló csapatokat.

A négy moszkvainak kezdetekben a funeral doom stíluson belül a Shape of Despair lehetett a példaképe, viszont szép lassan eljutottak oda, hogy érdekfeszítőbben fogalmazzák meg zenei gondolataikat, mint "mestereik".

coma1

2003-as megalakulásuk óta három demoval is jelentkeztek, ezek közül az egyiket volt szerencsém hallani, és teljesen más hangulattal bír, mint a nagylemez. A dalok nagyrészt megegyeznek a Not A Gleam of Hope-on találhatókkal, de a nehéz körülmények miatt sokkal félelmetesebb lett a végeredmény. A zenekar főhadiszállása egy befagyott kripta lehetett, ahol - miután alaposan feltankoltak vodkával - nekiláttak zajongani. Nehéz ennél sötétebb felvételt találni: egy órán keresztül recsegnek kivehetetlenül a gitárok túlvilági billentyűs kísérettel, mégsem lehetetlen feladat végighallgatni, mert egyszer sem éreztem, hogy szükséges lenne pontosan ismerni a zene minden részletét.

A Not A Gleam of Hope már arányosan szól, de a gitár szerepe továbbra is másodlagos, végig Keyboard Depressant hangszeréé a vezető szerep. Kevés hangszínt használ, de a témái sokkal jobbak a Shape of Despair-ben hallható billentyűszőnyegnél. Különösen az első szám (Suicide Grotesque) második felének ultrasúlyos dallamai emelkednek ki - egyben ez a legjobban felépített dal. Vragamor énekes/dobos torzított hörgése kevésszer szakítja meg a zenefolyamot, a záró Galleries of Coma-ban már nem is hallható a hangja. A szövegekben a szokásos reménytelen gondolatok olvashatók, pedig érdekes lehetett volna a kómának, mint tudatállapotnak a bemutatása - legalábbis én a zenekar neve alapján erre számítottam. Hogy a zenéből mennyire lehetne a kómára asszociálni, nehezen eldönthető, mindenesetre ez az egyik legbékésebb funeral doom anyag, amit valaha hallottam; ez alapján tehát jó irányban haladnak. A demo hidegségével szemben kifejezetten könnyű belemerülni.

coma2

Az utóbbi idők funeral doom terméséből az egyszerűségével tűnik ki a Comatose Vigil. Mindenféle progresszív törekvés nélkül, néha hatásvadász drámaisággal zenélnek, és a sok kitekert, akár elektronikus elemekkel is színesített súlyosság között most ez jelent különlegességet.

9/10

#Nothing#

comatosevigil.com

Oneheadedman - Eat The Pigs EP
2006-04-02, (2005)
sz.k.
A 2003 óta létező Oneheadedman zenekar valószínűleg erős nosztalgiát érez a disznóvágások iránt, hiszen első demojuk a Feed The Pigs nevet kapta, tavaly pedig Eat The Pigs címmel jelentettek meg egy EP-t. Ez utóbbi hanganyagot már nem az ólban, hanem a Parkplatz stúdióban rögzítették és a produkcióba tényleg nem lehet belekötni.

A meglehetősen vállveregetősre sikeredett biográfiát olvasva megragadta a figyelmemet egy mondat: "Előadásainkat közel fél órásra szoktuk tervezni, a közönség befogadási képessége és a zene intenzitása miatt." Ez alapján egy Converge-t is alázó komplex, technikás, zajos zenei támadásra számítottam, ehelyett egész hallgatóbarát számok követték egymást az EP-n. A tagok bizonyára jól ismerik a Mastodon és Isis lemezeket, a Tool számait pedig egyenesen kívülről fújhatják. Ennek a három csapatnak a neve egyértelművé teszi, hogy milyen irányból származnak a Oneheadedman hatásai: természetesen a mai amerikai proto-mainstream művészmetal színtér felől.

oneheadman1

Napestig lehetne dícsérni a hangszeresek teljesítményét, ha mint zenész hallgatnám a lemezt. Fodor Balázs basszusgitáros játéka Tool mániája ellenére elismerésre késztet, de a gitárosoknak (Édes Gergely, Tóth András Dániel) sem okoz nehézséget a komplex témák kipengetése.

Változatos, szaggatott riffek, akusztikus témák, progresszív szólóbetétek; minden adott lenne ahhoz, hogy egy nem kiemelkedő, de az átlagnál erősebb EP-ről beszélhessek, azonban énekesük vakondként ássa alá a zenekar szilárdnak tűnő bástyáját. Hamisan énekel? - nem. Esetleg irritáló a hangja? - ez is távol áll az igazságtól. Azonban dallamai teljesen középszerűek, feleslegesek, extrém vokalizálásra pedig nem vállalkozik, annak ellenére, hogy ehhez a zenéhez jobban illene. Így viszont a lemez felénél már azt kívántam, hogy lője le valaki, mert ebben a formában még háttérzenének is nehezen tudnám elképzelni a Oneheadedman-t. Ha az Isten Háta Mögöttet és a Watch My Dying-ot veszem összehasonlítási alapul, mint a nehezen behatárolható műfaj hazai legjobbjait, akkor a csapatnak még sokat kell fejlődnie dalszerzés tekintetében, de az elsődleges feladat az ének javítása kell, hogy legyen.

oneheadman2

A lemez végén helyett kapott a Feed The Pigs demo két száma, ezek nekem jobban tetszettek (különösen a Same Shit) - talán a nyersebb, kezdetlegesebb produkció miatt. Az elején ugyan említettem, hogy nehéz hibát találni az EP hangzásában, de ez a "jólfésült" megszólalás nem biztos, hogy a számok előnyére válik, ugyanis hiányzik az a súly, amit külön kiemelnek bemutatkozásukban.

Az Ivan Senesch és a Thousand Years-féle számok instrumentálisan reménykeltőek lennének az idénre tervezett nagylemezre nézve. A zenekaron múlik, hogy a Viva díjkiosztókon előbb-utóbb megjelenő progresszív-rock kategória megnyerését vagy a Converge-szerű undeground hős státuszt tartja elérendő célnak.

(Az EP letölthető teljes egészében)

6.5/10

#Nothing#

Canaan - The Unsaid Words
2006-04-01, (2006)
Eibon Records

Már ötödik lemezén hirdeti a nihilt az olasz Canaan. Eddig szigorúan kétévente adagolták a melankóliát – ráadásul nagy dózisban, 61 és 93 perc közötti játékidővel –, ám a legújabb számok felvétele elhúzódott. A zenekar tagjai bő egy évig gyűjtögették a dalrészleteket, amik aztán csak 2005 tavaszán álltak össze teljes nótákká. Alapvetően nem túl szimpatikus, hogy a honlapon azzal vezetik be az új albumot, hogy az eddigi anyagok (pl. a beszédes című Walk Into My Open Womb és A Calling to Weakness) kétségbe esést, elhagyatottságot ábrázolásán túlmenően most az elkerülhetetlen fizikai és szellemi sorvadást zenésítik meg… Annak ellenére, hogy nem érzem megszólítva magamat ezzel a beharangozóval, komolyan vártam már a lemezt.

Tényleg elég lehangoló a Canaan zenéje, de valahogy sose tudtam őket ilyen téren komolyan venni. Az általuk keltett hangulat bennem legfeljebb nyugodt melankóliát indukál. Ha labilis idegzetű lennék, akkor is előbb rántanék pengét bármelyik indusztriál-dark ambient zenére, semmint az olaszok melódiáit hallgatva. A Canaan messze lepipálja a bánatmetál mezőnyt, emellett van valami bája annak az egyszerű ténynek, hogy itt – a sztereotípiák szerint életvidám, nagyhangú, nagyevő, nőfaló, hajzselés, vespás, stb. – olaszok szomorkodnak. Az albumonként általában két olasz nyelvű számuk pedig az ebben a zenei stílusban kétségtelenül egzotikus nyelv miatt még külön élvezet.

   

Már első hallgatás után éreztem, hogy a milánói ötös nem változtatott az előző két lemezen már bevált zenei és hangulati alapokon. Rövid intró után sorjáznak a négy-öt perces melódiák (és itt komolyan megállja a helyét ez a kifejezés!). A „teljes értékű” (értsd: énekes) számokat instrumentális nóták kötik össze, ám azok hossza nem feltétlenül rövidebb az átlagosnál. Dús billentyű és sampler háttérre szállós, pengő hangú gitárok úsznak, gyakran kapnak szerepet vonósok is, meg valami cimbalomszerű hangszer is előkerül. Mauro hangja pedig ide illően egyszerre mély és zengő.

Bár az első hallgatás után csalódtam, hogy semmi újat nem hoz a The Unsaid Words, mostanra már elégedett vagyok azzal, amit hallok. A zene változatos, az összhang pedig nem hasonlít semmire, bárhogyan is járatom az agyamat. (Beugrik egy-két zenekar neve, de pont csak annyira érintőleges a hasonlóság, hogy felesleges legyen leírni a nevüket… Ha azonban lenne egy kötelezően kitöltendő ilyen rovat, akkor oda az érdekes módon ugyancsak olasz Monumentumot írnám be, elsősorban a hangulati hasonlóság miatt.) Kíváncsi lennék azért egy-két lendületesebb Canaan számra, a nagy hömpölygést jól feldobnák, az biztos.

A két legfülbemászóbb szerzemény (This World of Mine és The Unsaid Words) letölthető a zenekar honlapjáról. Kiemelném ezek mellett a The Possible Nowheres c. számot, illetve természetesen az egyik olasz nyelvűt (Sena Una Risposta), ahol Mauro anyanyelvén adagolja a – minden bizonnyal – borús gondolatokat.

Kb. a hatodik-hetedik hallgatás után kifejezetten tetszik az új lemez, és messze nem annyira lehangoló a zene, mint azt a honlap a Nothing, Never, Nowhere szlogennel hirdeti. A Canaan stabilan tartja a Brand New Babylonnal felállított színvonalat, és ez nekem elég ahhoz, hogy továbbra is észben tartsam őket.

9/10

VD

myspace.com/kanaanian

Casketgarden – Open the Casket, Enter the Garden
2006-03-30, (2006)
Metal Age Productions
Amikor néhány évvel ezelőtt először találkoztam a Casketgardennel - a The Non-Existent promó CD címadó dalának formájában – akkor valósággal személyes sértésnek vettem az At the Gates arcátlan lenyúlását, mert bár ugyan sok eredetinek egyáltalán nem nevezhető zenét hallgatok örömmel, de a dallamok minimális vagy annál is kevesebb átalakítással történő átvétele, és a kedvencek szövegeit alkotó szavak új sorrendbe rendezése sosem volt a szívem csücske.

A röviddel később megjelent első nagylemezt (This Corroded Soul of Mine - 2003) így értelemszerűen ki is hagytam, pedig az új album promójához mellékelt infólap tanulsága szerint az ott hallható dalok némelyike „lemosta az At the Gates-klón címkét” a zenekarról. Ha ez így volt, akkor nem értem, most miért tértek vissza a korábbi recepthez: az igencsak ocsmány, bár nyilván annak is szánt borító furamód erős hasonlóságokat mutat az At the Gates utódzenekar The Haunted itt

látható pólómintájával, azt meg csak zárójelben jegyzem meg, hogy az új Casketgarden pólóminták

meg dizájnjukban hajaznak a legutóbbi Haunted album borítójára

. Hogy a zenekarnév logója a Hauntedével hajszál híján egyező betűtípussal készült, az már csak ráadás. A zenében, ha nem is olyan mértékben, mint korábban, de most is túlságosan nyilvánvaló az ATG hatása: az ismerős melódiák mindegyik dalban megtalálhatóak, van ahol ugyan csak egy-egy riff vagy szólógitár-dallam erejéig, de többnyire sűrűbben. Kivétel ez alól a nyitó, instrumentális The First Handful of Soil, mely leginkább a Mood/Wall of Sleep-féle mérsékelten apokaliptikus, inkább szimplán súlyos doom vonallal rokon, a minimális göteborgi felhang itt még csak egyáltalán nem zavaró színezés.

A Casketgarden legnagyobb erénye egyben a bűne: az At the Gates zseniális zenekar, ezért annyira rossz már eleve nem lehet a Casket, elemezni ugyanakkor nehéz, mert már több mint egy évtizeddel ezelőtt leírtak mindent, amit tudni kell minden idők egyik legnagyobb metalzenekaráról: gyakran elképesztően gyorsan eljátszott ikergitáros harmóniákon, máskor lassú, zsíros riffeken alapuló, erősen gitárcentrikus zene ez. CasketgardenA dobjáték alapja a mulatós zenéből is ismerős tuka-tukázásnak a felismerhetetlenül gyors változata, a szükséges pörgetésekkel, váltásokkal és leállásokkal kiegészítve, honfitársunk játéka semmiben nem marad el Adrian Erlandssonétól. Az ének hisztérikus, acsarkodó üvöltés, Thomas Lindberg szerepében itt Cseh István teljesen korrektül teljesíti az elvárásokat, kicsit kevésbé szőrös a torka, cserébe Tompa minden egyes apró kis trükkjének bemutatásával bizonyítja rákészültségét. Egészében véve sem lehet az amatőrség akár egyetlen apró jelére is bukkanni, mindenki rutinból, kellő lazasággal muzsikál, görcsmentes feszességgel ömlik a zene. Még arra is jut elegendő energia, hogy más kedvenceik nyomait is elhelyezzék az ATG inspiráltságú témák közé, bár mivel a göteborgi vonulattal évek óta nem foglalkozom behatóbban, ezért konkrétan csak a Hauntedet (Why the Vultures Cry?) és a hazai Bridge to Solace-t (a címadó egyes vokális megoldásaiban) tudom megnevezni ennek kapcsán, a különböző hatások egyéni ötvözésére, vagy saját hangra utaló jelek viszont már kevésbé fordulnak elő. És nem utolsó sorban azt szintén nem lehet elmondani, hogy a Casket zenéjének drámai tetőpontjai hoznák azt az érzelmi mélységet, amivel mondjuk a Slaughter of the Soul bír, ráadásul a változatosság, az egymástól elkülönülő dalok tekintetében sem ütik meg az eredeti kivételesen magas szintjét.

Mégis, igazából ennek az albumnak a kapcsán már nem érzem azt a bevezetőben említett erős ellenszenvet, amit a másolósdi elsőre kiváltott belőlem. Egyedül az olyan dolgok zavaróak, amit a promó szövege is sugall, amikből a tudatlan, egyszeri metalos arra következtethet, hogy a Casket akármit is hozzátett a fémzene egyetemes történetéhez - mert ha valamiről, akkor erről szó sincsen. Szeretni ettől még persze lehet egy ilyen albumot, pontozni viszont annál kevésbé: ha az egyéniség követelményét komolyan figyelembe vesszük, akkor 2-3, ha mint értelmiségi hóbortra tekintünk rá, akkor legalább 8. Az én 6 pontom csak egy jelzés arra nézve, hogy mennyit fogom hallgatni ezt a lemezt (keveset) és ha meghallom, akkor milyen érzéseim lesznek tőle (kellemes-semlegesek).

6/10

a’ ördög

casketgarden

Sunn O))) - Black One
2006-03-28, (2005)
Southern Lord
Báthory Erzsébet a köztudatban a leggonoszabb gonoszok közt él. Ura távollétében a sátáni perszóna szolgákat kínzott, okkult tudományoknak élt. Benne tisztelhetjük az egyik első alternatív kozmetikust, hiszen megtalálta az örök fiatalság titkát: szűzlányok vérében fürdött. Úgy hatszázéban. Hogy receptúrája működik-e, már sosem tudhatjuk meg, a grófnét ugyanis negyvenévesen elfogták, sanyargott egy ideig, aztán a börtönben meghalt. A történetből persze csak az utolsó félmondat igaz, a sztorit azonban olyan ügyesen sikerült elhinteni, hogy Báthory Örzse mára igazi hungarikummá vált. Ennek a bevezetőnek pedig annyi köze van a lemezhez, hogy a Black One utolsó, legjobb és leghosszabb száma a grófnőről szól. Ráadásul Erzsébet asszony szellemét ezesetben nem norvégok és nem is honfitársai, hanem deszakralizált amerikaiak háborgatják.

sunn1

És ez most nem black metal, az exhumátorok más formát választottak a garázdálkodásra. De végülis metálnak metál, vagymi és ezért riffek is vannak a lemezen, de annyira torzak és elnyújtottak, hogy nem tudom használ-e az elnevezés. Amennyiben a riff szót toposzként értelmezzük, természetesen igen, másfelől ha arra gondolunk hogy a Slayer meg a Misfits szokott volt riffelni, akkor kurvára nem. Elkalandoztam. A Sunn O))) két faszi, Greg Anderson és Steven O’Malley, akiknek jelen zenekar csak egy számtalan projectjük közül (GoatSnake, Thorrs Hammer stb.). Segítségük az van, ahogy korábban is felkértek vendégeket (a White2 lemezen a Black Metal All Stars örökös tagja, Csihar Attila vokálozott). A Black One-on az énekért O’Malley mellett Malefic (Xasthur, Twilight) és Wrest (Leviathan, Lurker of Chalice, Twilight) felelnek- közel sem lehetetlen, mégis halovány mosoly kíséretében olvasom, hogy a felvételek kedvéért a klausztrofóbiás Malefic-et koporsóba zárták, majd egy halottaskocsiba tették. Az eredmény a Báthory Erzsébetben hallható, ugye értjük.

Újdonság Oren Ambarchi, a kísérletező kedvű ausztrál jelenléte, mellette Bastard Noise, aliász John Wiese is besegít. Az első úr gitárgyilkos és harangozó álruhában tetszeleg, Wiese zajokat hoz. Hátborzongató, egész egyszerűen. A lemez zsenialitását, nem mondok túl okosat, a részletek összességében, egységében kell keresnünk. A koncepció a többféle megközelítés mellett sem sérült, sőt, a különböző rétegek felfokozzák egymást és az előtérbe helyezett gitár hatáskeltő hangjait: sötét atmoszférát teremtenek, a Sunn O))) történetében a legsötétebbet. A Black One-on 67 percig hömpölyög a Sátán, erőlködök, hogy ideírjam, ’filmzeneszerű’, mert ez a jelző hagyományosan a langyos produktumok sajátja, a ’háttérben elmegy’-eké. Ezzel szemben az aprólékos, hangulat- és képteremtő végeredmény miatt mégis érzem a jogosságát, bár a filmet, ami ehhez készülne, nem szeretném látni.

mrtn

9

Velvet Cacoon - Northsuite
2006-03-25, (2005)
Full Moon Productions

A Velvet Cacoont övező mítoszok, vagy inkább pletykák fontos részét képezi az is, hogy az állítólag már 1996 óta létező zenekarnak állítólag számos hivatalosan kiadatlan, csak az ismerősök szűk körében terjesztett lemeze is van. Manapság, amikor a mindenki számára hozzáférhető digitalizálás segítségével már tényleg seperc alatt milliókhoz lehet eljuttatni egy-egy felvételt, különösen furcsa, hogy ezek közül mindösszesen egy, a ’98-as keltezésűnek mondott Dexthronaut album került ki a különböző fájlcserélő hálózatokra. A Northsuite, a Velvet Cacoon második, és mindezidáig utolsó hivatalos kiadványaként a mítoszok igazolásaként is szolgálhat, hiszen itt két, a Genevieve lemezt megelőző felvétel kapott helyet, melyek nagyjából megfelelnek annak a képnek, amit a tagok felvázoltak a korábbi anyagokról, másrészt meg tényleg a debüt logikus előzményének tűnnek. 

Az anyag gerincét a 2002-es Chapelflames (Red Steeples), egy teljes album hosszúságú, hat dalt tartalmazó kazetta műsora jelenti. A stílus egyértelműen felismerhető, annak ellenére, hogy a hangzás tompább, a dalok valamivel hosszabbak és kevésbé egységesek, mint az előd/utód esetében. A nyitó, sötét morajlást követő Winterglowban megtalálható majd’ minden kellék a Velvet Cacoon eszköztárából: a montónia hipnotikus hullámzására alapoz, több hangzásrétegből van felépítve, és néhány hangulatformáló akkord erejéig akusztikus gitárok is felbukkannak. A fagyos erdei hangulat kristálytisztán jelenik meg a zenében, megint csakis a klasszikus, korai norvég alapművek hozhatóak fel mérceként. A szintén beszédes című Fire Bloomed from Frostban párhuzamok fedezhetőek fel a Blut aus Nord késői dolgaival, viszont a disszonáns hangzatok itt még tökéletesebben kerülnek bevetésre, kimondottan hangulatfestő eszközként, egy pillanatig sem válnak öncélúvá, mint ahogy az az egyébként kiváló franciákkal olykor megesik.

A címadó Chapelflames újabb igazolása az eklektikának, ebben a dalban nincsen sem dob, sem ének, azonban ezek nélkül is sikerül sodrást és lendületet vinni bele, sőt, talán ez a lemez tetőpontja, páratlan, megrendítő erejű érzelmeket foglalnak össze hangjai. Velvet CacoonA Salts & Ashes aztán a Winterglow ikertestvére is lehetne, újra van dob(gép), akusztikus gitár és károgás, utóbbi ezen a lemezen kevésbé diszkrét és hangosabb is, nagyon jól tették, hogy visszavettek belőle a Genevieve-en.

A Chapelflames epizódot záró Bloodscents a nyitáshoz hasonlóan megint egy tisztán ambient tétel, ezúttal több hangból felépítve, zárása azonban nincs, így a 2001-es Music for Failing Buildings demo szünet nélkül folytatja az albumot, előbb a Fire Bloomed from Frost ismétlődik korábbi formájával, mely még inkább problémás énektémákat, zajosabb-nyersebb hangzást és kisebb szerkezeti eltéréseket jelent. Nem mondható mégsem, hogy rosszabb volna, inkább csak másmilyen, a rétegzettség érzete itt nincs meg, ezt viszont közvetlen erő és lendület helyettesíti. A másik számot, a Dieselflame Novapyre 1892-t is érdemes lett volna újra rögzíteni, de főleg nem ártott volna megszabadítani ezt is a nevetségesség határán levő énektémáktól, akkor el lehetne mondani, hogy érdekes színfoltot jelent a többi dalhoz képest változatos tempóival. Látszik, hogy nem véletlenül szánták lemezeik közül csak a Genevieve-et kiadásra, de ettől függetlenül, a színtér egészének mércéjéhez képest ezekkel a felvételekkel is bőven a legjobbak közé tartoznak.

9.5/10

a’ ördög

Food for Animals - Scavengers
2006-03-20, (2005)
Muckamuck
Most az a rész jön, ami miatt egy önszájbarúgás indokolt lehet. A Food for Animals-ról onnan hallottam, hogy Jason Forrest kérésünkre elküldte tavalyi kedvenceit és azon biza szerepelt a zenekar. A FaszRokkDiszkó romboló-kapitányának tekintete távolabbra hatol, mint a farvízben kalimpáló kritikusé, akármilyen serényen is hadonászik az a lemaradás ellen. Azért igyekszik.

ffa

A hip-hoppal nehezen megy a haverkodás, néhány üde kivételtől eltekintve nem nagyon foglalkozom vele, az utóbbi évek sikersztorijai (The Streets, Kanye West) teljesen hidegen hagytak; a Food for Animals viszont elég kemény és feszes ahhoz, hogy megkedvelje az említettekre süket embergyereke is, mint én. Ráadásul a szart megint a háttérbe szorult fehérek, vagy inkább kvázi-fehérek kavarják, szó sincs azonban kültelki, gizda wiggákról. Szőrarcú úrnak és bevándorló barátjának külleme legkevésbé sem árulkodik hiphop-közeliségről, ráadásul a Kapital, Washington lakói.

A megforgatott, kitekert mintákat, egymásra rádübörgő basszusokat, kacathangokat precízen hegesztette groteszk alapokká Ricky Rabbit aliász Rick James. Gliccs gliccs hátán. Ez a duplacsavart zeneiség nagyon is jól áll nekik, elég ha a teljes hosszúságú dalokat, például a címadót, vagy a Cut and Paste-et vesszük. A produkció másik fele Vulture Voltaire (szakállban), az elszánt és ideges hang mögé bújó mackó. Benga szövegelése itt-ott darabos, néhol lányok szétborzolt hangjai kísérik. Rabbit és Voltaire egyébként komoly dolgokat forralnak a rezsón, nem átallnak a Fehér Ház gyöpére szarni, ha arról van szó. Nagyrészt pedig arról van. Kollázs-kartácsuk, szűkösen és elégségesen, 20 percben pusztít. Ha nem vagy nyitott rá, viszünk szikét.

9

mrtn

food for animals

Velvet Cacoon - Genevieve
2006-03-18, (2004)
Full Moon Productions
Az oregoni notórius hazudozók sokmindent összehordtak interjúikban zenéjükről, többek között azt is, hogy csakis egy bizonyos drog hatására nyílik meg igazán eddigi fő művük, a tavalyi Genevieve, ámde abban bizonyosan van valami, hogy szülőhazájuk adottságai döntő befolyással voltak rájuk. Oregon egy kevésbé frekventált, de meglehetősen izgalmas vidéke Észak-Amerikának: tengerpart, masszív hegyvidék, hatalmas, érintetlen fenyőerdők, csapadékos éghajlat - sokban hasonlít (Észak-) Európára, az első telepesek is skandináv és francia földek szülöttei voltak. És méghozzá azért nem lehet függetleníteni ettől a tényezőtől - akkor sem, ha már sok írásunkban megjegyeztük, hogy bebizonyosodott, Velvet Cacoon - SGLnem az óvilág patinás anyaföldje ruházza fel a black metal műfaj képviselőit annak sajátosan ősi hangulatával – mert itt az az utánozhatatlannak hitt, a sűrű, áthatolhatatlan erdő és a szűz havon tükröződő holdfény képeivel leírható hangulat lengi körbe a hallgatót, melyet a Velvet Cacoon teremtett meg először a nagy norvég bandák: a Burzum, a Darkthrone és az Emperor óta. (Különösen utóbbi zenekar In the Nightside Eclipse című lemezének idáig páratlan kisugárzása ugrik be a Genevieve hallgatása közben.)

Tehát ez a közös pont, ugyanakkor ezeknél egyszerre tágasabb és szűkebb is a férfi-nő alkotópáros univerzuma. Bizonyos értelemben tisztább black metal ez, mentes a klasszikus heavy és thrash bandák minden örökségétől, kifejezetten csakis a műfaj spirituális oldala érdekli őket, a kisugárzás, a hangulatok, a többlettartalom, és mindent, ami nem vélnek szükségesnek ehhez, kiöltek a zenéből. Ilyesmi, hogy gitárszóló, eszükbe sem jutna, a dob is csak egy gép monoton pulzálása, a riffekből pedig hiányzik a nyílt agresszió. Velvet Cacoon - LVGEmiatt nyilvánvalóan nem azoknak a black metal híveknek lesz a kedvence a Velvet, akiknél mondjuk a Dark Funeral készítette el az év lemezét, hanem inkább az ambient zenék felől vagy felé közeledők keresgélhetik szellemi táplálékukat ezen a tájon. Hogy számításaikat megtalálják, az szerintem biztos, elsőre ugyan még inkább csak sejteni lehet, hogy van valami ebben a zenében, néhány hallgatás után azonban a műfajban ritka mélységű kidolgozottságra lehet lelni, és talán az aprólékos csiszoltság miatt is megállíthatatlan a zene hömpölyögése, és előbb-utóbb magával is ragadja a hallgatót, mint a lemez (állítólagos) eredeti borítóján látható hajót a szelek és a tenger. Utóbbi a hideg téli táj mellett a másik fő motívuma az albumnak, ezzel kapcsolatban is összehazudtak sokfélét készítői, állítólag eredetileg egy nyílt tengeren történő éjszakai csónakázás alkalmával kezdték el megírni a dalokat akusztikus gitáron, de inkább a torzított gitár különös hangszíne az, amely mintha egy vízfalon keresztül szólalna meg. Összesen hét dal van, abból hat eléggé hasonló megközelítésben íródott, ezek felépítésükben és hangulatilag is egységes 5-6 perc között mozgó black metal szerzemények, a záró Bete Noir viszont egy 17 perces tisztán ambient hangfolyam, mely után azonban nem a jóllakottság kellemetlenül teljes érzete önti el az embert, hanem inkább a repeta őszinte vágya. Ami azért valljuk be, nem általános jelenség ebben a stílusban.

Úgy van ez ezzel a lemezzel, ahogy a klasszikusokkal szokott lenni: kezdetben is pozitívak benyomások, de még nem igazán látja át az ember az egészet - lassan, fokozatosan aztán kitárulkoznak a zene horizontjai, de ez nem jelenti a megismerési folyamat végét, sőt, újra és újra el lehet veszni az apró részletekben. Én több, mint egy éve játszom ezt, úgyhogy részemről a Velvet Cacoon símán ott van (volt) a jelenlegi legszűkebb BM elitben, a Darkspace, a The Ruins of Beverast és néhány további társuk oldalán.

10/10

a’ ördög

Genevieve - Original Cover

velvetcacoon.com

Axis of Advance - Purify EP
2006-03-15, (2006)
Osmose Productions

Az Axis of Advance (a haladás tengelye) nevet olvasva a béke feltétlen híveit bizonyára rossz érzés keríti hatalmába. Állapotuk csak súlyosbodna, ha a zenével, a csapat koncepciójával is megismerkednének, de ez az igényes metalosok számára sem javallott, mert a trió nem az elvárásoknak megfelelően dolgozik.

     

Érdemes kicsit a múltba tekinteni, mert az edmontoni Axis-t nehéz környezetétől függetlenítve vizsgálni. A 80-as évek második felében, a kanadai Brit-Kolumbiában létezett egy Blasphemy név alatt működő társulat, amelynek stílusa bizonyos zenészek számára máig etalon. A zajongáson kívül a Ross Bay szigeti temető látogatása is kedvelt foglalatosságuk volt, de mivel a Subterra olvasóit valószínűleg nem érdeklik annyira a paranormális jelenségek, jobb nem beszélni a katakombákról, az ott lezajlott rituálékról, vagy filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni a létező gonoszról, amely természetesen megkörnyékezte a zenekart...

Nehéz meghatározni, hogy mit játszott annak idején a Blasphemy (ma is léteznek egyébként, de nem túl aktívak): nevezték őket black metalnak, ős-death metalnak, de grindcore-nak is. Egy biztos, ők a ma war metalnak vagy káosz metalnak nevezhető stílus alapítói. Természetesen az Axis of Advance nem másolja az élő legendát, egyébként is hatásaik között bizonyára megtalálható a Beherit, a Von, a Possessed, de a Blasphemy elsősége vitathatatlan. aoa1Visszatérve a war metalra, a Conqueror, a Revenge, a Black Witchery szintén ehhez a körhöz tartozik, de olyan ausztrál bandák, mint a Sadistik Exekution, a Vomitor vagy a Bestial Warlust is közeli rokonoknak mondhatók.

Az Axis of Advance elődje még 1993-ban alakult Sacramentary Abolishment néven. 1997-ben két lemez után az eredeti dobos, Paulus Kressman kilépése miatt a többiek (Wör – gitár, Vermin – basszus) a névváltoztatás mellett döntöttek, de ez egyáltalán nem jelentette a zenei irány módosulását. Attól kezdve J. Read segítette ki dobolásával a zenekart, mintegy állandó vendégzenészként. Read egyéni játékával először a Conqueror-ban tűnt fel, később a Revenge-ben folytatta pályafutását, de az Axis-on kívül a francia Arkhon Infaustus-ban is megfordult turnédobosként. Nem hiába népszerű: ilyen eszeveszett csapkodásra nem sokan képesek rajta kívül. A technikás jelző használata nem állja meg a helyét vele kapcsolatban, mégis változatosan játszik, kellő pontossággal, nem hagyja, hogy szétessen a zene. Már most is könnyen beazonosítható hangzással bír, de a Revenge-dzsel kapcsolatban nyilatkozta: minden vágya, hogy egyszer emberi koponyákon dobolhasson a stúdióban.

Wör gitározásában a legkülönfélébb metal hatások keverednek, a folyamatosan hullámzó riffek ösztönös játékra utalnak, néha egész dallamos témák is előfordulnak. Szólók terén azonban nem hajlandó kompromisszumokra és megmarad a blasphemy-s húrkaparászásnál, pengetőcsúsztatásnál. A trió felállás miatt Vermin torzított basszusa is fontos szerepet kap. Mellesleg ő a Revenge-ben játszik az Axis-on kívül, mint turnégitáros, tehát nem kevés az összefonódás a kanadai színtéren sem. Az ének a szokásos okádós stílus ellenére is érthető marad. Az utolsó sorlemez, az Obey valamivel tisztább, erőteljesebb hangzása után a Purify-on visszatértek a The List lemez világához. Ugyan az EP-t is Svédországban maszterizálták, akárcsak az Obey-t, de ennek nem igazán érezhető a hatása ezúttal, a gitárok sound-ja nagyapám 30 éves villanyborotváját juttatta eszembe.

Ha a háború és a metal kapcsolatáról esik szó előbb-utóbb előkerül az angol Bolt Thrower neve. Valóban, a Bolt Thrower zenéje hallatán megjelenhetnek képzeletünkben vonuló páncélos hadoszlopok, ütközetre felkészülő egységek, de az összecsapás képei nem igazán a statikusság miatt, nem úgy, mint az Axis of Advance esetében. A jó ízlésű black metalosok kedvéért még az Emperor nevét is előhozom, nem véletlenül, mert a riffelésből adódik párhuzam, habár el kell ismerni az Axis tagjai semmilyen klasszikus zenei előképzettséggel nem rendelkeznek és igazi csúcspontok sincsenek számaikban, de ez a zene másról szól. Dísztelen emlékmű, az ismeretlen katona hősiességének címezve.

                  

A szövegekre nagy hatással volt a szociáldarwinista gondolkodásmód, bizonyára a csapattagok kedvenc olvasmányai között megtalálható Ragnar Redbeard, Might Is Right néven elhíresült könyve, de ezek sok más észak-amerikai extrém zenekarról is elmondhatók. A szélsőjobboldali érintettség sem zárható ki, már ha ez valakit befolyásolna. A háborús témákból szerencsére mellőzték a felesleges sátánkodást. A vallásellenes csapat az adódó kapcsolódási pontok ellenére a Church of Satan-ről sem lehet jó véleménnyel.

Az EP színvonala egységes; van némi szerkesztettség a dalokban, de elsőre ennek nem sok nyomát találni, a változatos hosszúságú számok nem arra születtek, hogy könnyen megragadjanak a hallgató fejében, de a Tactics Forth szokatlan cintányér csépelése miatt emlékezetesebb a többinél. A 25 perces játékhossz - az intenzitás ellenére - inkább kevés, mint sok, mindenesetre érdemes keresni a Purify-t, mert nem egy összecsapott, időkitöltő alkotás.

9.5/10

#Nothing#

axis of advance

 

Ed Gein - Judas Goats & Dieseleaters
2006-03-09, (2005)
Blackmarket Activities
Ed Gein a múlt század derekán élt képzőművész farmer volt, egy igazán pitiáner alak; Wisconsinban túrta a földet anyuval, és bátyussal. Mégis, Geint a leghíresebb sorozatgyilkosokkal emlegetik egy lapon. Pedig nem csöpögött a fasza, mint John Wayne Gacynek, nem ölt híresembert, mint Charles Manson. Gein sötét volt, mint a temető földje, amelynek közelében lakott. Azzal még nem is feltétlenül lett volna címlapsztori belőle, hogy első szexuális élményét édesanyjával szerezte. Azonban mindjárt más anyuka fekvése, ha már nem él, sőt, kissé porhanyós.

edgein A méla pszichoparaszt történetét igazán azok a horrorsztorik hozták felszínre, amiket ő ihletett; legismertebb közülük (a) The Texas Chainsaw Massacre, a Psycho és a Bárányok hallgatnak. Maradjunk most a zenénél. A címben szereplő Ed Geint három Syracuse-i (Igen, ez a Syracuse az USA-ban van) ember alkotja. Ez a három ember Graham, Aaron és Jesse. Graham, Aaron és Jesse mondanivalója rendkívül progresszív, a társadalmat és Téged, kedves hallgató erős kritikával illetnek. Hiszen te sem vagy más, mint egy júdáskecske, vagy egy dízelzabáló. A júdáskecske a mészárszékeken dolgozik és a levágnivaló kecskeállatot a hentes elébe kíséri. A dízelzabáló remélem érthető, még ha tömegközlekedéssel jársz is. Pofád lapos, dolgozz tovább.

39 éves korában, szüzességének elvesztése után Gein szabadidejét az anatómia tanulmányozásának szentelte. Nem hétköznapi hobbi, viszont rendkívül praktikus lehet, ha az ember a későbbiekben hulladarabolással kíván foglalkozni. Jaj, de borzasztóan hangzik, annyira azonban Gein sem volt bigott, hogy hagyja passzióját öncélúságba fordulni: a legkülönfélébb használati tárgyak készültek a kiásott asszonyok, lányok porhüvelyeiből. Bőrszék és koponyaszemetes, mellbimbókkal díszített öv, étkészlet csontból. Praktikamániájának némiképp ellentmond egy cipősdobozban talált pár vulva- Gein viskójában teljes volt a káosz, ahogy névtolvajainak lemeze sem mentes némi egészséges rendetlenségtől.

Sok év tanulsága már, hogy a metál nem jár egyedül. Valóban, ezesetben sem- a Judas Goats & Dieseleaters katyvaszából punk, hardcore, grindcore maradványok kandikálnak ki. Ennek értelmében, mint korábban mondottam volt, nem idegen a zenekartól az anti-előtagú szavakkal jellemezhető szocpolitikai hőzöngés. A lemez voltaképpen egy ordas nagy lebaszásgyűjtemény a beste képmutatóknak, a workaholicoknak, a fundamentalistáknak, a szolgáknak, bla bla bla és satöbbi. Egyébként teljesen szerethető. Kifinomultabb viszont, mint az őt megelőző, remek című It’s a Shame a Family can be Torn Apart by Something as Simple as a Pack of Wolves, éppen ezért valamivel szarabb, meg van az utolsó szám, ami egy negyed órás ciripelés és ezért is. Nem a legeredetibb, de mondom, szerethető.

7

mrtn

Öröm & Keserv - Keserves öröm
2006-03-08, (2006)
sz.k.
Az igen szigorú koncepcióval rendelkező kazincbarcikai Öröm ezúttal a Keserv zenekarral közösen jelentetett meg egy két számos split anyagot Keserves öröm néven. Nagyra értékelem, ha egy zenésznek van humorérzéke - sajnos egyre ritkábban lehet ilyesmit tapasztalni a mai metal világban - azonban egy eddig is az önparódia határán egyensúlyozó csapat számára nem biztos, hogy szerencsés volt ez a címválasztás. Természetesen most az Örömről beszéltem, hiszen a másik - felettébb titokzatos - formációnak ez a bemutatkozó felvétele, így velük szemben nem voltak különösebb elvárásaim. Az Örömmel kapcsolatban annál inkább, mivel tavalyi EP-jük, az Élet nem sok változást hozott a 2003-as Dolmenhez képest. Zeneileg és szövegileg továbbra is egy meglehetősen szűk tartományban mozogtak, és dalaikból hiányzott az a meggyőző erő, ami abszolút hitelességet biztosított volna számukra.

keservesorom1

Hivatalosan a dark ambient kategóriába lehetne őket besorolni, de az én szememben inkább egy torzított gitárt mellőző funeral doom zenekarnak tűnnek. A doom színtéren a Shape of Despair, a Skepticism, a Forest of Shadow, kisebb mértékben az Evoken hasonló hangulatokat jelenítenek meg számaikban, és mindössze a gitár eltérő használata jelenti néha az egyetlen különbséget az Örömhöz képest.

Nagyon elmarasztalónak tűnhet eddigi véleményem, ehhez képest a spliten található egyetlen, több, mint negyed órás felvétel (Hegy) számomra többet ér, mint az egész eddigi munkásságuk. Maradt sok korábbról már ismerős elem: akusztikus gitáros akkordbontások, minimalista dobalapok, szavalás, szövegmondás, de sokkal profibb a dal felépítése, könnyebb belemerülni - nem kell tartani a (nevetségességbe) fulladástól. Ezúttal nem egy magába roskadt, reményvesztett ember fájdalmait ismerhetjük meg, hanem súlyosabb, nem csak passzivitásra ösztönző érzésekkel operálnak a szerzők. Ezt támasztja alá a hörgős, károgós hangok megjelenése, a gyorsabb tempójú, duplázót is használó (gép)dobolás, a latin nyelvű szövegek alkalmazása. A sebesebb részek alatt az effektezett, akkordokat megszólaltató akusztikus gitár biztosít kellő töménységet. Gyakorlatilag innen már csak egy lépés lenne a torzított gitár bevonása a hangszerek körébe, azonban ezt nem javasolnám, inkább az egyéni értékek megőrzésére helyezném a hangsúlyt.

keservesorom2

A Keserv név mögött álló személyekről semmit sem tudni. Amíg az Öröm a torzított gitár nélküli funeral doom megtestesítője, addig a Keserv a műfaj minden eleméhez precízen ragaszkodik. Bár a gitárhangzás inkább black metalos, 16 és fél perces, cím nélküli számuk nagy része egyértelműen doom. Adódik némi Nortt párhuzam - ez a dán black/doom csapat nemrég vált ismertebbé - de rendelkeznek kellő mértékű egyéniséggel, ami ehhez a stílushoz szükséges. Szintén hasonló szellemiségben született a Dolorian, When All the Laughter Has Gone albuma, azonban a Keserv zenéje egy fokkal kietlenebb, mert egyáltalán nem használnak billentyűs hangszert.

Változatos torokkínzással magyar nyelvű szöveget adnak elő, de erről inkább nem nyilatkoznék, mert ami kihallható, az a szokásos vergődés, érzékletes leírással. Nincs ezzel semmi baj, csak angolul könnyebb lenne figyelmen kívül hagyni - bevallom nincs egy funeral doom csapat sem, amely a szöveg miatt nyerte volna el a tetszésemet. Mindent figyelembe véve, nem hiszem, hogy keserves jövő várna a csapatra(?), már ha szándékukban áll a későbbiekben is folytatni az alkotást.

Öröm 8/10

Keserv 7/10

#Nothing#

Veil - Dolor
2006-03-06, Stellar Winter
(2005)

Suicide Winds. A tökéletes kliséhez tökéletes megvalósítás párosul, már amennyiben elfogadjuk, hogy nincs új, és nem is kell, hogy legyen a nap (esetünkben a hold) alatt, illetve, hogy ami azon kívül esik, nem vagyunk kíváncsiak. A Dolor nyitányának hullámzó dallamai biztosítékul szolgálnak a teljes élmény igényére, és a folytatás (Dirge) első néhány másodperce elteltével a minden pillanatban ugrásra készülő, feszülő izmaink biztosan elernyednek; nem fogunk mozdulni, míg véget nem ér a rövid ámde velős (tor)túra valahol a nihil és a gyűlölet közötti ösvényen.

Fásultnak túlságosan szenvedélyes, és ez fordítva is éppen úgy igaz, tehát a lehető legjobb helyen található a műfaj által életre kelthető érzések palettáján. Karcos - zajos, ahogy illik ebben az elsősorban a Burzum által inspirált, melankolikus bm miliőben, mégsem támad bennünk balsejtelem, nem folyik szét az anyag, nem terjed túl azon a bizonyos körön, ami a fekete középponton keresztül valami jellegtelenebb, egyesek számára emészthetőbb szín felé visz (szarbarna). Apropó, központ és Burzum. A félórás lemez idusán az Ea, Lord of the Depths újragondolása választja ketté az anyagot, és itt kell megállapítanom, hogy a dobmunkához valószínűleg annyi köze van az emberi kéznek, amennyi a "programozáshoz" feltétlenül szükséges, de így látatlanban nem merem ezt sem biztosra kijelenteni.

veildolor

A Dolor rövid 30 perce tekintettel van a hangulat egyoldalúságára, az átadni kívánt tartalmon kívül nem telepszik ránk nyomasztó többlet, sem álmosító fáradtság. Nem szokás ilyeneket mondani egy igazán hagyományőrző alkotásra, de kibukik a számon a szó, igazán kellemes télvégi muzsika ez, és hogy újfent egy (talán ide nem illő) gasztronómiai példával éljek, próbáljunk egy nehéz összetevőkből készült, mégis üdítő hatású italt elképzelni, talán a Guinness méltán híres fekete sörét, mely megfelelően jellemezheti a Veil színét, állagát és aromáját.

Kiváló átvezetés új évre, az elkövetkező nagyok méltó köszöntője.

9/10

rtp

Xiu Xiu - La Foręt
2006-03-01, (2005)
5 Rue Christine

Először azt hittem a név csak bohóckodás, de aztán kiderült van egy ilyen film, Joan Chen rendezte és Kínában, ahol játszódik, betiltás lett a sorsa. Jamie Stewart pörköltművész (a vicceskedő kurvaanyám) azt nyilatkozta valahol, hogy ez a világ legnyomasztóbb filmje. Kerülgetve az esztétika gőzölgő szarkupacát, annyit mondhatok, hogy egyrészt valóban, másrészt lehetőleg, de nem feltétlenül. Mindebből pedig nem nehéz kitalálni, hogy a zenekar Chen filmjéből kanyarította nevét.

xiuxiu1 Érdemes pár szót szólni Stewart életének pre- és mellékxiuxiui szálairól: szintén tavaly jelent meg a Ten in the Sweat Jar (XITSJ) gyűjteményes kiadványa, az Accordion Solo!. A másik produktum az XXL, amelynek Ciautistico! lemezén az olasz Larsennel kopulálnak/koprodukálnak, ezen erősen érvényesül a macskaevők posztrokk befolyása. Minderre a száj(toll)tépésre azért volt szükség, hogy ezzel is közelebb kerüljünk ahhoz, amit Xiu Xiu[s(j)u s(j)u">-nak hívnak. A dolog ugyanis nem túl egyszerű.

Már csak azért sem, mert Caralee McElroy jelenlétét elhallgattam. Ez a kedvesarcú lány Stewart énekesgitáros állandó társa, koncertekre is együtt járnak, a saját koncertjeikre. Stúdióban másokat is engednek belerondítani, pl. Deerhoofot, meg Bungle és más urakat, de a színpadról ők kitiltva vannak. Színpadról jut eszembe, tavaly volt egy Life and Live koncertlemezük is, amiben csak azt tudom kifogásolni, hogy Devendra Banharttal turnéztak és csináltak feldolgozást is őtőle és nem tették fel erre. Jól számolom, ötösre érettségiztem matekból, ezek már négy lemez, meglepő nem. Mert amúgy minden évben kiadnak egy lemezet. Amiknek a címeit nem írom ide, meg töretlen az életmű. Rózsaszín kihúzófilccel jelzem a tavalyelőtti Fabulous Muscles-t, ami kommerciális szempontból a legsikerebb lett és baszod, slágeres is meg minden.

Arc vagyok, ezt a lemezüket is az utolsó hangig megértettem. Najó. Nem teljesen. Azt mondják pedig, hogy a Xiu Xiu szokatlan, meglepő, [szinoníma jelzők">. Bizonyosan állítom, két meghallgatás után nagyvonalakban érthetővé válik minden, Stewart hanghullámlovaglásától kezdve az utolsó szövetszálig. Az, hogy szétesőnek tűnhet, tökéletes baromság, bár nem én találtam ki. Az utóbbi időben soha senkinek nem sikerült paprikát, paradicsomot ilyen tehetséggel összekovácsolni, úgyhogy közben idegszálakból horgol rá masnit. Stewart hangja, azért emelem ki mindig őt, mert nagyobb karizma, szegény Caralee, megint elhallgatom. Stewart hangja pátoszköb és irónianégyzet között lebeg, csapongva, nagyon ravaszmód. És ezeket egyszerre is tudja. Valahogy együtt járnak nála, kiegészítik egymást, mint Vágó István és a parókája.

xiuxiu2 Jó, hogy ennyi idő telt el a megjelenés óta, mert láthatóak a klipek is. A Pox az egyik, a másik meg a Muppet Face és valóban ez a két legerősebb dal. Az egyik animációs, Support our Troops, volt egy ilyen számuk, [ennek mondanivalója"> ennek a klipnek a mondanivalója. A Pox egy család történetét beszéli el tágasabb négy percben, csak annyit mondok most, hogy a kislány Simek Kitti, a feleség meg Ágnes asszony.

Az utolsó percentben mégis megpöndíteném lantom bizonytalan csengésű húrjait. Akkor ez most mi a fasz?- sopánkodék. A foret azt jelenti erdő (LA Foret=AZ erdő). Csak úgy mondom, gondolkozz rajta. There will always be a headless neck. There will always be happiness.

9

mrtn

xiu xiu

 

kapcsolódó cikk:

Xiu Xiu, Prell & Halmos András - 2005. április 23. - Pesti Est Café

 

Stormfågel – Den Nalkande Stormen
2006-02-27, (2005)
Cold Meat Industry
Andreas Neidhardt már hosszabb ideje próbálkozott a neofolk vonalon, meglehetősen kevés sikerrel, amikor 2004. őszén megalapította a Stormfågel-t. Nem tudni, hogy talált rá az erdélyi születésű Mag Évára, de az ő csatlakozásával a zenekar azonnal kilépett az egyre kevesebb újdonságot felmutató neofolk, neoklasszikus, martial, stb. csapatok végeláthatatlan sorából, és közös munkájuk eredménye egy olyan lemez lett, amelynek igazából Magyarországon kellett volna megszületnie. Az érdeklődés hiánya mindenre magyarázattal szolgál.

Neidhard sehol sem bonyolította túl az alapokat, így még hatásosabb Éva éneke, amely sajnos csak öt számban hallható. Ezek közül a régi magyar népdalok feldolgozásai (Anyám édesanyám, A vicei temetőbe, A jó lovas katonának, Elmegyek elmegyek, hosszú útra megyek) különösen megdöbbentőek lehetnekstorm1 – még akkor is, ha valaki nem beszéli a nyelvet. Minden "nacionalista elfogultság" nélkül állíthatom, hogy a lemezt nyitó Anyám édesanyám az utóbbi évek legjobb neofolk dala. Nagyon súlyos, ha ebben a közegben ez bármit is jelentene – felesleges belemenni a részletekbe.

Az A vicei temetőbe kezdetű sirató monoton menetelése és az A jó lovas katonának militáns, ordításokkal kiegészített percei is hibátlanok. Egyedül az Elmegyek, elmegyekben valósult meg a neoklasszikus zene és a népdal egymásba olvasztása, amely így másfajta hangulattal ruházza fel az ismert dalt; a korábban említett számokban az ének jó értelemben agyonnyomja a zenét. A gyorsabb tempójú A Poison Tree-ben találkozhatunk még női énekkel - igaz itt angolul – amelyet Neidhart szövegmondása kísér. Olyan, mint egy Lake of Tears szám gitárok - és egészségtelen mértékű szentimentalizmus - nélkül.

Itt meg kell szakítanom a lemez méltatását, mert a maradék öt szerzemény (Daydreaming, Pessimism, Man Always Be A Man, Holy Sleep, These Woods Are Ancient) nem egyéb, mint kellemes neofolk sztenderd. Hiába keveredik nagyszerűen az álomszerű hangulat a háborús zajokkal a Daydreaming-ben - amely még a legjobb az ötösből - hány hasonló példát tudnánk felsorolni más zenekaroktól... A címekből akár szövegek olvasása nélkül is kikövetkeztethető, hogy a tartalom ugyan dicséretes, de mások sokkal meggyőzőbben képesek "beszélni" heroizmusról és pesszimizmusról, kitartásról, remény nélküli küzdelemről stb.

A rosszindulatot és irigységet mellőzve, számomra érthetetlen, hogy miért csak egy svéd-magyar együttműködéssel jöhetett létre ez a lemez. Andreas Neidhardt természetesen minden tiszteletet megérdemel, ha már itthon korábban senkinek sem jutott eszébe megvalósítani egy hasonló magyar népzene-neofolk ötvözetet. Talán nem is érdemes fennakadni ezen, mert végre hozzáértő kezek nyúltak a népzenei örökséghez, és nem pusztán könnyen eladható dallamok tárházaként tekintették rá.

storm2

8.5/10

#Nothing#

Darkthrone - Too Old, Too Cold EP
2006-02-23, (2006)
Peaceville Records

Ismerőseimmel beszélgetve többek szavaiból is titkolt reménykedést éreztem ki a Darkthrone ügyében, hiszen visszaszerződtek ahhoz a Peaceville kiadóhoz, ahol klasszikus lemezeiket is készítették a ’90-es évek első felében, „hátha csinálnak valamit, ami nem olyan unalmas, mint az utóbbi 3-4 lemez”. Darkthrone 2006Nos, ez még nem a végeredmény, csak egy single, aminek kapcsán, mint minden rendes újságírónak, le kell írnom, hogy ilyen még nem volt a Darkthrone történetében, sőt lesz videoklip is, totál sell-out, minden, szörnyű.

Nekem tényleg eszembe jutottak a korai lemezek ezt a négy számot hallgatva, de csak néhány dolog kapcsán: az újra amatőr-ízű, necro hangzásról van szó csupán, és Nocturno (és a Graveyard Slutban Fenriz) hangjáról, mely sokkal erőteljesebb, mint pl. a legutóbbi Sardonic Wrathon. Nem utolsó sorban még egy dolog idézi fel a dicső múltat, az, hogy ezt a kislemezt is erőlködés nélkül tudom végighallgatni, itt azonban tényleg vége a back to the roots vonások sorának. Akkor már inkább nem a saját, hanem a black metal gyökereihez tértek vissza, bár a legfontosabb hatás nem a Venom, hanem a Motörhead. Egyszerű punk riffek, gitárszólók, és ami nagyon kellett már: rövid számok. Nattefrost hasonló irányú váltásának a felemlegetését a szemléletmódbeli hasonlóságokon túl nem látom indokoltnak, ez nem vasalja ki az embert úgy, mint a Blood & Vomit, viszont nem is annyira fáradt és kiüresedett, mint a Terrorist Part One. Van egy Siouxsie and the Banshees feldolgozás is, a Love in a Void, amiben Nocturno dallamos éneke a régi Fenriz sideproject Isengard Hostmorke lemezét idézi, nehezen elképzelhető tehát, hogy alkoholtól tiszta fejjel is sikerült volna ezt így produkálni. Sokan ki fognak rajta akadni, szerintem viszont nem gázosan, hanem frappánsan rossz.

Igazából sok mindent nem lehet belemagyarázni ebbe a lemezbe, kb. annyiról szól, hogy a black metal két kultikus figurája bemutat nekünk, a „mi akkor is truebbak vagyunk nálatok, ha rakenrollt játszunk, mert mi vagyunk a Darkthrone” szöveg kíséretében. Ez márpedig vitathatatlan tény.

8/10

a’ ördög

The Theory of Abstract Light - The Theory of Abstract Light
2006-02-20, (2005)
Tortuga Recordings
A The Theory of Abstract Light teljes egészében Ben Carr gitáros munkáját dicséri. Carr eredeti zenekara a bostoni 5ive’s Continuum Research Project, ahol társával, Charlie Harrold dobossal játszik öntörvényű, lebegős sludge/drone zenét. A 5ive... is elég messzire merészkedik a kísérletezés terén, de a Theory... projekt még szűkebb körnek szól, mivel itt a hipnotikus, nyugtató zúgás mellé valami egész más, rosszindulatú mellékíz keveredik.

ttoal1

Ahogy a Sunn O))) ismertebbé vált, egyre többen próbáltak hasonló zenéket alkotni, de a végeredmény általában csak szánalmas utánzat lett az eredetihez képest. A drone stílus nem igényel nagy technikai felkészültséget, komoly hangszeres tudást; egy átlagos számítógép segítségével bárki összekalapálhat otthon egy lemezre való hanganyagot, így ez sokakat arra csábít, hogy kipróbálják magukat zeneszerzés terén. Ne tegyék! Helyette hallgassák meg a The Theory of Abstract Light-ot, mert itt valóban változatos eszköztárból merített a szerző és nem fordul unalomba a műve az első öt perc után.

Felesleges további támpontokat adni, de annyit még érdemes megemlíteni, hogy Carr egy megtisztulási folyamatként (alkohol és egyéb problémák leküzdése) tekint a Theory... létrejöttére, így az a rituális zenékkel is rokonságot mutat. A cél: az őrületbe (majd természetesen halálba) torkolló állandó depresszió bemutatása zenei eszközökkel. Az eredmény azonban sokkal árnyaltabb, és nem is annyira lehangoló.

Outside The World’s Fair: a nyitó szám egyszerű akusztikus akkordozással indítja az albumot, akár neo folknak is elmenne, de itt ének nem kíséri a húros hangszert, ahogy később sem zavarják meg a belső utazást emberi hangok – és szerencsére nem emberiek sem. Is The Dream címmel érkezik a következő tétel: nyugodt, visszhangosított akkordbontások vezetnek az álom fala mögé. A Self Is Taught (Demon)-ban idegtépő zajok érkeznek és mélyen búgó riffek, amelyek kevésbé elmosódottak, mint a Sunn O)))-ban, így talán nem annyira hatásosak. Az igazi próbatétel azonban a majd’ 19 perces Self-Loathing (Realizing) című dekompozíció. Itt néhányan valószínűleg tényleg meggyűlölik önmagukat, amiért belefogtak a lemez meghallgatásába, de erre csak az lehet a válasz, hogy a pokol felé félúton sincs kiszállás. A bugyborékoló, örvénylő hangok erdejéből a két részes The Menagerie (Broken és Minus One) mutat kiutat. A háttérzajok a Pink Floyd-féle Alan’s Psychedelic Breakfast-re emlékeztetnek és az egyszerű akusztikus gitár pengetés is az említett „legendás” zenekar kedvelt fogása volt. A His Mother’s Lock nem az anyai szeretet megnyilvánulása; a csengő és a harang hangszínnel kevert zongora rémálomba illő karácsonyi hangulatot teremt. De ideje továbbállni, hiszen közeledik az ébredés és előtte még vár ránk néhány kínos gondolat. Milyen lehet egy vérzékenységben szenvedő ember álma? Vagy azt álmodni, hogy mi magunk vagyunk ennek a betegségnek az áldozatai? Ebből a rögeszméből csak egy üzenet (The Hemophiliac Dream (A Message)) hoz a szabadulást, ami erősen emlékeztet az ébresztőóra hangjára...

A külsőségek itt nem sokat számítanak, de a borító nemesen egyszerű lehetne, ha a paint-es ökörködésnek tűnő festéknyomok lemaradtak volna róla. Erre nem érdemes több szót vesztegetni.

Ugyan a Sunn O))) pozíciója nem került veszélybe, de szívesen venném, ha lenne folytatása a The Theory of Abstract Light-nak, addig is érdemes közelebbi ismeretségebe kerülni a 5ive’s Continuum Research Project-tel is.

ttoal2

8/10

#Nothing#

Isten Háta Mögött - A szokásos hátborzongató kora reggeli ordítás
2006-02-16, (2005)
Szerzői kiadás
Nem én voltam az, aki a Rosenkreutz-os lemezt széjjelajnározta, és nem is tudtam megszeretni minden erénye ellenére sem, talán a hazai berkekben ritka, eredeti - egyéni munka miatt lett kapufa füleimnek az első teljes anyag. Ez félig - meddig vicc volt, mert az ugye elfogadott axióma, hogy az egyéniség biza’ erény, főleg a XXI. század önmegvalósítára törekvő szabadoselvű fiatalsága számára, de azért egyben pöcsség is tüzzel-vassal ellenkezni bizonyos jól bevált formulák ellen. Ámbátor van egy másik szempont, ami körülbelül teljesen máshol található, mint az eredetiség vérrel és verejtékkel meghatározható koordinációs pontja, és itt jön képbe a közvélekedés ellenzéki csoportja, akik a - Nade Tool! - felkiáltással adták tudtunkra észrevételüket, és éppen ezért, nem tudom, mit fog most mondani az emberek tömege, mert az Ordításon valóban erőteljes Eszköz - használat van érvényben, vagyis a hatások közül, mint legjellegzetesebbet, őket lehetne megemlíteni.

Miért rossz ez, vagyis miért nem? Én nem fogom érthetően elmondani, viszont más magazinokban biztos úgy fogalmaznának, hogy: de a félreértések elkerülése végett tudnunk kell, hogy egyáltalán nem konkrét nyúlásról van szó. Egyébként hihetetlen bénaság elemezni (mea klumpa) ezeket az innen - onnan vett hatásokat, mert tulajdonképpen semmi köze nincs ennek ahhoz, hogy szeretni fogom-e a lemezt, és a rosszmájúság leplezése okán ez legyen a fő ok, amiért lehúzatom, ergo mélyebbre kell kotorásznunk az egyszerű igazságok közzé tételéhez.

dzsi-dzsi

Egy nap alatt többet hallgattam A szokásos kora reggeli hátborzongató ordítást (még novemberben), mint elődjét összesen, köszönhető ez eleinte a jól sikerült Kéjgázra készült klipnek, amire kitérnék annyiban, hogy attól eltekintve, hogy végigvigyorogtam az egészet, nem támadt tőle sem hányingerem, sem szégyenérzetem, mondjuk úgy, itt kezdődik az, amivel eléri célját a szóban forgó műfaj.

Az IHM sokat hangoztatott "egyénisége" a mocskos gitárzene stílusok széles köréből merített hatásainak elegyítésében rejlik, mely tudományban most igen magasra kapaszkodtak. Kár is számolni, mennyi részlet lehet ismerős, a végeredmény lett összességét tekintve megkapó, mely többek között köszönhető a cseles ének és gitárdallamoknak, attól eltekintve, hogy néha az a benyomása támadhat a hallgatónak, hogy a részek összeillesztgetése miatt darabos az anyag, nem csúszik úgy, mint szeretné, így hát hamarosan oldószer után epednek majd emésztőszerveink.

A kedvenc mondatom következik: Nekem tetszik ez az egy deszkával kovácsüllőt csapkodás benyomását keltő, mondhatni agresszíven hangos megszólalás, és egyáltalán a zeneszerszámok pendülése és csattanása, annak ellenére is, hogy minden fülelnivaló szegmenset klappul hallani vélek.

Egy alkalommal disznószerű, röfögő hangot adtam ki magamból, mivel a Meshuggah neve fogalmazódott meg fejemben, valahol még a lemez elején, később keresgéltem, de már nem volt ott. A tavaszi nemzdühről pedig - lehet nem véletlenül - régvolt orgiák képei varázsolódtak szemeim elé, pedig egy szép akusztikus - romantikus dalnak szánták.

Bevallom, a Méltánt és a Kéjgázt, valamint a Kanyarodási ceremóniát tartom a zenei élvezet tekintetében legerősebbnek, pedig elismerni kényszerülök a velük kapcsolatos legtöbb józan vádat. Főleg a plagizálást. Tovább is lehet hallgatni a lemezt.

Semmi direkt mondanivaló, a szövegek együtt pulzálva a zenével ontják ránk a benyomásokat, önfeledt kiáltásokkal, hisztérikus acsargásokkal tűzdelve késztet lendületre, egybeolvadó mozgásra, attól függetlenül, hogy néha falra mászok tőlük. Sava-borsa van, életérzése, dühe és mámora, íze - bűze, rántása és húzása, ütése és vágása. Ezek tények.

Mindezt emlékezetből írtam.

8.5/10

rtp

IHM

paliúr

Tremor - Thrashtamentum EP
2006-02-15, (2005)
sz.k.
A Tremor egy old-school thrash metalt játszó, elsősorban a Sodom és a Kreator által inspirált, trió felállású zenekar. Eddig egy demojuk és egy EP-jük jelent meg, ez szintén egy kislemez: 4 szám 15 percben, plusz az utóbbi két dal angol változatban.

Egy rövid felvezető téma ismételgetése után azonnal a közepébe csapnak, erőteljes, egyszerre karcos és izmos hangzással. A basszusgitár olykor kicsit talán hangosabb a kelleténél, nem is annyira az energia áramlását zavarja meg, inkább a riffek áttekinthetőségében irritálja a hallgatót. Maguk a riffek között akadnak egészen közvetlenek és a szó igazi értelmében véve progresszívek is, a Nyugtalan elején mindkét típusra akad példa. Az énekes-gitáros Norbi a Kreatoros Milléhez hasonlóan, de még nála is sűrűbben rak énektémákat a riffekre, alig kezdődik el egy dal, és máris felcsendül az agresszíven fröcsögő, mégis felhangosított suttogás jellegű károgás, ami ráadásul egy fokkal hangosabb is a kelleténél. Az igazi problémám a Tremorral itt kezdődik, nem hiszem el neki, amit mond. TremorHa fel akar ébreszteni, akkor miért károg? Károgva lehet a sátánt isteníteni, az ellenségeket átkozni, vagy az emberiség halálát kívánni, de megfejteni nem igazán. A hiteles megfejtéshez olyan mélyre kell lenyúlni, (énekesként és szövegíróként egyaránt) mint ahogy Tom Araya teszi azt már 25 éve: azonosulni a „rosszal”; a pszichopatákkal, a zsarnokokkal, meg általában a világ szellemével, mely az egészséges ember lelke számára talán nem is elfogadható. Így el lehet érni, hogy ne a megmagyarázási vágy jöjjön le a hallgatónak mondanivalóként, hanem a megmagyarázás tárgya. Ezen az sem változtat, hogy magyarul vagy angolul van a szöveg, mindkét esetben ugyanez a probléma érezhető.

Én a magam részéről inkább egy másik továbblépési irányt javasolnék, a konkrét mondanivaló helyett inkább a Tremor által is annyira kedvelt korszak hangulatát kihangsúlyozó retro vonulatot ugyanis közelibbnek érzem a banda adottságaihoz, így az Aura Noir és a Nifelheim hallgatását javasolnám: ők jobban ráéreztek a Kreator és a Sodom szellemiségére; a zenei alapok ismeretéből, és a készségszerű alkalmazásából a zenekar megfelelt, de ebben a tekintetben még fel kell zárkózni. Markánsabbá kell válni vokálok terén, felszámolni a suttogós-sziszegős jelleget, és nem elveszni a mondanivalóban. A lemez kiállítására is igaz ez: rengeteg szimbólum, utalás és összefüggés lelhető fel a képeken, a végeredmény mégsem esztétikus. (bár a borító-előlap így kicsiben nem mutat rosszul, tény) Akárhogy is ez, még mindig, vagy ha úgy tetszik, „csak” metal zene. Annak meg nem alkalmasak a keretei az érzésvilág korlátlan kibővítésére, legyen hát jó abban, amiről a műfaj amúgy is szól: egyszerű hozzáállás, feszes, gonosz és agresszív zene. Nem kell mindent megmutatni, nem kell bizonygatni, hogy több van belül. Ez az igazi lázadás.

6.5/10

a’ ördög

tremor.hu

Wall of Sleep - Sun Faced Apostles
2006-02-13, (2005)
PsycheDOOMelic Records
Alig másfél évvel a Slow, But Not Dead után, 2005 nyarán jelent meg a Sun Faced Apostles a Wall of Sleep-től, de a zenekar magját alkotó Holdampf-Füleki kettősnek talán még ennél kevesebb idő alatt sem jelentene gondot összeállítani egy új lemezre való anyagot. Tradicionális doom zenéjük a nemzetközi színtéren is a legjobbak közé emeli őket, ezzel szemben itthon néha kommersz metal zenekarok előtt, „megalázó” feltételek között kénytelenek fellépni. A közelmúltban a true doom warriorok számára a Moby Dick tribute-on való részvételük kellemetlen perceket okozhatott, de aki eltekint a körítéstől, beláthatja, hogy a feldolgozás (Égess meg) abszolút kompromisszummentes, felvállalható, a magyar nyelvű ének pedig még különlegességet is jelent.

Az előző lemezhez képest gitáron és basszusgitáron is váltás következett be, ezek közül az előbbi a jelentősebb, mert Greff András korábban részt vállalt a dalszerzésben – nyilvánvalóan ennek köszönhető a Slow, But Not Dead változatosabb jellege az új anyaghoz képest. Ez nem jelent minőségbeli különbséget, de az eddig is sziklához hasonlítható, kikezdhetetlen zenéjük még ellenállóbbá vált a külső hatásokkal szemben. Egyeseknek az önkifejezés a legfontosabb, mikor hangszert vesznek a kezükbe, másoknak a jó társaságban eltöltött idő, de előbb-utóbb szembesülnek a külvilággal, mert minimálisra tehető azoknak a száma, akik teljesen elzárkózva alkotnak, akár egyedül, akár csoportosan. A Wall of Sleep-nél az önkifejezés és az „egység” is olyan magas szintű, hogy képesek a hallgatókat bevonni a saját világukba, így nem kell kívül maradva „rajongókká” válniuk, akik folyamatosan a „csodára” várnak.

Wos2

A nyolc számos albumot az On Pain of Birth-tel kezdik, amely nem áll messze az előző lemezt nyitó Far Away From Sunrise-tól és már ez is könnyen megmarad az emlékezetben, de az igazi „doom sláger” a címadó Sun Faced Apostles, amelyhez hasonló még a későbbiekben a Times of The Goblins. Itt kell megjegeznem, hogy a Wall of Sleep sohasem operált a rengeteg doom zenekarnál – és egyre többnél indokolatlanul - előforduló depresszióba hajtó hangulatkeltéssel, talán ezért sem lesznek igazán népszerűek az egyre "extrémebb" kinyilatkozásokra vágyó emberek között. Tovább haladva a Labyrinths rockosabb, de mégis nyomasztó világát a Ship of Stake crowbar-os súlyossága követi. Az előző lemez könnyedebb megoldásaira egyedül a The River egyes részei emlékeztetnek, ugyanakkor meglepő módon a refrénben némi katatonia-s ízt érzek. Ha ez a legérdekesebb szám a lemezről, akkor a monotonnak tűnő From The Bottom of These Days a „mélypont”. A monumentális befejezésnek ígérkező Mother Sand & Father Stone sajnos nem váltotta be reményeket: önmagában nem gyenge dal, de többet is ki lehetett volna belőle hozni, különösen, ha a régebbi I Sleep-pel állítom párhuzamba.

Objektíven nehéz eldönteni, hogy jobb-e a Sun Faced Apostles a Slow, But Not Dead-nél. Klasszikus példát említve: olyan ez a kérdés, mint amikor valaki a Black Sabbath Heaven And Hell és Mob Rules lemezei között akar elsőbbséget hirdetni. Én jobban kedvelem a változatosabb megközelítést és az általam legjobbnak tartott dal (I Sleep) is a korábbi munkájukon található, ezért ezeket figyelembe véve valamelyest gyengébbnek érzem a Sun Faced Apostles-t, de a többi műfajhoz hasonlóan egyre inkább felhíguló doom stíluson belül továbbra is az élmezőnyben foglalnak helyet.

Wos1

8/10

#Nothing#

wallofsleep.net

Тymah - Transilvanian Dreams
2006-02-11, (2005)
No Colours Records
Nem érdemes minden titkot eloszlatni: ha valaki a Туман-ról szeretne beszélni jobb, ha megfogadja ezt. A szegedi black metal trió az első demotól kezdve látszólag minimális kapcsolatot tartott a külvilággal, ezért meglepetésként érhetett „sokakat”, hogy a Transilvanian Dreams-t egyből a német No Colours Records segítségével adták ki. Az inkább kisebb, mint nagyobb botrányok, a titokzatosság ellenére a zenére is gondot fordítottak, ezért a lemezt hallgatva megállapítható, hogy semmivel sem maradnak el a kiadó többi zenekarától (Graveland, Nargaroth, Thor’s Hammer...).

A régi Mayhem útját követő black metaljuk legkülönlegesebb eleme a női „énekes” (egyben gitáros is) vérfagyasztó hangjával. Ezúttal korábbi teljesítményére is rátett egy lapáttal és a hat új számban még „szívhez szólóbban” adja elő a magyarul írt szövegeket. A hazai black zenekarok továbbra is ritkán szólalnak meg magyarul, annak ellenére, hogy a műfajban nem akadályozó tényező az anyanyelv használata, így a Туман ezáltal is szimpatikusabbá vált. Maguk a témák viszont kevésbé izgalmasak: éjszaka, hold, mocsár, vihar, Erdély... - semmilyen pluszt nem tartalmaznak a szokásos hangulatteremtő eszközökön kívül.

Tymah

Rátérve a zenére: a De Mysteriis korszakos Mayhem egy primitívebb változataként írható körül, ezt egészítik ki az „elmaradhatatlan” darkthrone-os belassulások. Mindent figyelembe véve egy norvég zenekar is megírhatta volna a lemez anyagát - ami csak egy tény, de ez még nem jelenti egyből azt, hogy valami hihetetlen mű született. Valóban vannak hibák: többek között nem kellett volna majdnem 12 percesre nyújtani Holdlény című számot, mert azért ennyit még nem bírnak el a szokványosnak mondható, főleg tremolós riffek, de ezen kívül is szeretik túlhúzni a számokat. Ebből a szempontból előttük jár az Ater Tenebrae gárdája tökéletes sallangmentes előadásmódjával, de mellettük a Туман a második legreménykeltőbb magyar black zenekar számomra. A Viharban, a Transilvanian Dreams-ben és az Öregmocsárban nem sok hibát találni - ez bizakodásra ad okot.

A kellemes hangzású (vagyis a modern technikát nélkülöző) lemez rögzítési módjáról semmit sem tudok; elképzelhető, hogy próbateremben vették fel, ennek ellenére a zenészek magabiztosan, hiba nélkül játszanak, nem akarják túldíszíteni számokat. Csak nehogy profizmus legyen belőle a későbbiekben... Érdekességként megemlíthető, hogy a Dusk mögött álló Shadow itt Tehь néven basszusgitározik. Nem tudom mekkora szerepe van a dalszerzésben, de a Туман minden tekintetben erősebb, mint saját „zenekara”.

Tisza parti démonidézéshez jól használható, de az áradás után túlszaporodó patkányok is garantáltan elpusztulnak tőle.

9/10

#Nothing#

Silentnoises - A Proof of Our Existence
2006-02-08, (2005)
A demo létezésére való felhívás után nem sokkal, fura szúrással az oldalamban ösztökélt valami, hogy érdemes lenne írni a máskülönben elég semmilyen nevű nyíregyházi csapat zenéjéről. Önmagukat skatulyázhatatlan rockzenének ítélik, ebbe annyiban mennék bele, hogy ennél súlyosabb skatulya talán nem is létezik a könnyűzene meghitt világában, de efelett nézzünk el, ugorjunk fejest a produkcióba rögvest.

Afféle ritmusokat és dallamokat játékosan keverő, mégis az önjelölt vagy originál művészlelkeket annyira jellemző szürkésbarnás árnyalatú muzsika ez, amelyben egy kis Tool, Perfect Circle, egy csipetnyi Aebsence, egy hangyányi Faith No More, és késői Nirvana lenyomat egyaránt megtalálható. Ha egy hangulatszóval kéne jellemeznem őket, a kiábrándultat, néhol a zavartat használnám, ami annyira áthatja a körülbelül háromnegyed órát, hogy az egyébként leleményes hangszeres játék ellenére is egysíkúnak hat az anyag.

sn

Egy demohoz mérten optimálisan beállított hangszín, talán a dobokon lehetne alakítgatni még, a keverés is teljesen rendben van, így hát az ilyenkor szokásos kritikai piszkálódások most elmaradnak, viszont ebben az esetben is érvényes a tövis és a rózsa tárgya köré penderített közmondás, ami főleg az éneket érinti.

A dallamokkal minden rendben. A kivitelezésükkel már kevésbé. Elhal, elmosódik, nem elég markáns, még ebben az esetben sem, hogy a bírálat (elsősorban) egy hölgyet vesz célba. Meg egyáltalán, ide jobban passzolna egy karakteres, de tüzes férfihang, és a háttérvokál maradhatna a női nem reszortja. Ez csak egy vélemény, tehát ezzel még nem indokolt a csapat részéről "le sacrifice humain", de egyéb, kevésbé drasztikus ösztökélés erősen javasolt, meglehet, csak ennyi hiányzik a teljességhez.

Ami a részleteket illeti, abból akad bőven, a hallgatónak van miből szemezgetnie, helyenként hegedű hangja szűrődik ki a sorokból, dominancia nélkül, akár ha egy arra járó unatkozó zenész tenné hozzá a maga mondanivalóját, majd egy időre továbbállna, a Nothing Serious kivételével a rövid átkötő szerzemények is illeszkednek a teljesekhez. Valami aztán mégsem klappol, a hibakeresés nem szívügyem különben, ha nem rúg azonnal arcon, nem kutatgatok, de estünkben mégis kikandikál a csalárd torz törpe, aki végig azzal szivatott, hogy rendezgette, takargatta a gyengeségeket. A fákat vizsgálva minden szempont szerint egészségesek, aztán odébbállva tűnik fel, hogy az erdő alakzatában van a huncutság. Az anyag hajlamos a kifulladásra, itt-ott leáll a motor, szerencsére magukra találnak és éppen időben ahhoz, hogy ne lépjek tovább. Húzás és lendület még bele, pont.

Egy Maynard James Keenan a mikrofonnál úgy hatna, mint levesbe a habarás, megadhatná nekik a kellő állagot és színt, de ha ők maguk nem csak kellemes időtöltésnek tartják a zenélést, hanem életük egyik útjának, akkor a nagy könyv szerint mindenképpen kell még vinniük valamire.

7/10

rtp

silentnoises

Mare Frigoris – Advance Tracks / Promotional CD 2005
2006-02-03, (2005)
sz.k.
Mare Frigoris, avagy a hidegség tengere. Többszörösen is utalás a név, a zene alapján lehet szó szerint értelmezni, lehet a Holdnak erre a nevezetes területére gondolni, és azoknak pedig, akik a black metal történelem legutolsó, apróbetűs lábjegyzetét is ismerik, eszükbe juthat a Thorns is, mely zenekar megalakulása után egy rövid ideig ezt a nevet viselte.

Akárcsak az Earth és a Black Sabbath esetében, itt sem tűnik véletlennek ez a kapcsolódás, ugyan ez a Mare Frigoris nem black metalt játszik, de mégis, ami legelőször eszembe jutott róla, az a Thorns Underneath the Universe dalának első fele; Mare Frigorisa hideg világűr, vagy éppen a feneketlen mélységbe hatoló búvárharang ablakából áradó sötétség emberi lélekre való iszonyatos és csodálatos hatásának zenei letükröződése. Ambient, méghozzá igen sötét fajta ambient zene ez.

Két lemezt is kaptunk az időközben már további anyagokkal is rendelkező zenekartól, az Advance tracks egy 10 dalos, 41 perces különálló felvételi szakasz eredménye, a Promotional CD 2005 pedig egy válogatás számos különböző jövőbeni kiadványról származó dalokkal. Egy a Winter-féle Aruddal közös split lemez a Regimental Records gondozásában fog valamikor megjelenni; van egy másik split a szintén hasonló műfajban munkálkodó dán Vornoffal, ez a split is megjelenik hamarosan, méghozzá az Orlokk Recordsnál; továbbá a még szintén kiadás előtt álló első demóról és egy Spacenoise nevű anyagról is vannak itt dalok.

Mindvégig hasonló hangulatokat utaztat át a hallgatóval a két lemez, de nálam fura módon a kiadásra nem tervezett Advance Tracks a nyerő, méghozzá egyértelműen. Hibákra a másik anyagon sem lelvén, arra kell gondolnom, hogy az összevágottság vett ki valamit a promóból, az egymás után következő album-kivonatok mindenesetre nem tudnak oly mértékben lekötni, mint a másik, egybefüggőbbnek tűnő anyag. De az is lehet, hogy az Advance Tracks-féle kompozíciók egyszerűbb, minimalistább hangvétele és az ennek köszönhető fokozottan hideg hangulat az oka a vonzódásomnak. Komolyan, van olyan jó, mint a Marblebog rtp kollégám által jogosan megdicsért Wind of Moors-a, vagy a Burzum korai ambient tételei. Az említett Arud is párhuzamot jelenthet, akár számos másik előadó, de sajnálatos módon ennek a világnak a nem black metal vagy dark ambient oldalról közelítő felfedezőit nem ismerem, pedig hallottam már olyanokat is, akik Steve Roach nevét emlgették a Mare Frigorissal kapcsolatosan.

Nagyon remélem, hogy a végleges kiadványokat hallgatva elmúlik a promóciós lemezzel kapcsolatos negatív érzésem, és ugyanúgy fognak hatni rám, mint ahogy az Advance Tracks teszi: magával ragad, leköt, és az ambient műfaj központi problémáját is kikerüli; önmagában is élvezhető, nem valamilyen másmilyen alkotás aláfestéseként működik, teljes értékű zene.

Advance Tracks - 9

Promo 2005 - 8

a’ ördög

kontakt:

m_frigoris@yahoo.com

Orlokk Records

Regimental Records

Hell - Promo 2005
2006-01-22, (2005)
Poserhunter Records
Lassan már olyan szövevényessé válik a hazai black metal színtér is, mint amilyen a norvég volt fénykorában: egyszerre 4-5 bandában közreműködő szereplők, vendégeskedések, side-projectek. És bár ilyenkor szükségszerűen előfordulnak felesleges kiadványok is, valahol ez az egész azt bizonyítja, hogy itt márpedig igazi kreatív energiák vannak jelen, melyek kielégítésre szorulnak, olyan muzsikusokHell - Angmar tevékenykednek, akiket nem a „zenekarozás”, mint hobbi vonzott ide, hanem maga a zene, a zenélés, és többféle elképzelésük is van a dolog kivitelezésére.

A Hell összes tagja ismerős lehet a Witchcraftból, bár időben nem egyszerre fordultak meg ott: az alakulat fő dalszerzője és vezetője a jelenlegi basszusgitáros M, (Ater Tenebrae, Ravenshades) aki itt viszont gitározik és nem ő, hanem elődje, Noctis tölti be a basszer szerepét; az énekes Angmar, aki kivételesen nem zenél ezen a két bandán kívül máshol (tudtommal*), cserébe a dobos Khrul viszont lassan minden általunk bemutatott lemezen ott van. A felsorolt zenekarok közül stilisztikailag az Ater Tenebrae-hoz képest a legkisebb az eltérés, főleg ha a Ravenshades-zel közös, kevésbé torz és nyers megszólalású split EP-re gondolunk. Hangulatilag a Hell néhány tized fokkal kevésbé fagyos, és a katartikus, norvég ízű dallamoktól is mentes, inkább a komor, de nem unalmas egyhangúság jellemző rá. Ezzel az olyan sokadik generációs black metal bandák jöhetnek fel párhuzamként, mint például az M. által is megjelölt svéd Craft. Persze a Darkthrone nevének felemlegetése megint csak elkerülhetetlen, Khrul dobolásában mindig is benne volt a fenrizi húzás, és ez itt sincs másképp, arról az evidenciáról nem is beszélve, hogy nincs olyan valamire való black metal zenekar, amire a Darkthrone ne hatott volna, így közvetlenül vagy közvetve biztosan állandóan előkerülnek. A lényeg: a promó két dalt tartalmaz, ezek valamivel nehezebben befogadhatóak és lassabban megszerethetőek, mint az Ater vagy a Witchcraft dalai, de minőségileg nem adják sokkal alább. Nekem személy szerint a második, különösen fullasztó és nyomasztó, címéhez illő Flames of Sacrifice tetszik jobban, kicsit színesebb zeneileg, mint az egyébként hasonlóan jól sikerült Summoned in Blazing.

Hell Logo

Ígéretes bemutatkozás, csak ajánlani tudom a meghallgatását, de aki azt várja, hogy ez majd úgy odabasz, mint az Ater Tenebrae-féle Eternal Eclipse, az csalódni fog. Pedig ez is jó, csak más benne a pláne, ami viszont annyira nem nyilvánvaló, mert a felszínen csak árnyalatnyi különbségek érzékelhetőek.

8/10

a’ ördög

poserhunter.records@gmail.com

[size=1">*Angmar közreműködik a Diecoldban is, ezen a kiadványon pedig a Ravenshades-es Doktor K. is vendégszerepel.[/size">

Ater Tenebrae & Ravenshades - Split MMV.
2006-01-18, (2005)
Poserhunter Records
Sok más hazai formációval ellentétben az Ater Tenebrae-féle társaság nem az állandó koncertezéssel akarja belevésni magát az emberek tudatába, vagy azzal, hogy minden neves külföldi előadó előtt szerepelnek, viszont úgy veszem észre, hogy a Gorgoroth előtti fellépéssel sok, a hazai bandákat amúgy lesajnáló embernél gyújtottak világosságot. Sőt, annak, aki tényleg mentesítette magát az előítéletektől, az is le kellet essen, hogy abban az igazán kegyetlen és nyers stílusváltozatban, amiben egykoron a norvég zenekar is jeleskedett, ma már senki nem konkurálhat az Aterrel.

Éppen ezért nem értem ezt a split lemezt. Elsőre szinte sokkolt a két új dal, ahogy berobbannak, arról konkrétan a Diabolical korszakos Naglfar jutott elsőre eszembe, a hangzás sokkal vaskosabb és finomabb lett az alig egy évvel kiadása után számomra már etalonná vált Eternal Eclipse-éhez képest. Különösen a gitár megszólalása és az ének lett kevésbé szúrós illetve kevésbé vad. Vagy jó 5-6 hallgatás kellett hozzá, hogy értékelni tudjam ezeket az önmagukban cseppet sem rossz szerzeményeket. Végül is nincs gond az ötletekkel; izgalmasak, hangulatosak a dalok, csak egyszerűen a koncepciót nem értem: nekem úgy tűnt, hogy az Aterben Winterlord Rabenaas a Witchcraft egy még nyersebb és kegyetlenebb verzióját akarja elkészíteni, az itteni a megszólalás viszont nem illik ebbe a képbe. Harmadikként - és egyben az A.T. "oldalának" zárásaként - itt egy felvétel az emlegetett Gorgorothtal közös koncertről, méghozzá a Forgotten Prayers Return című számuk előadásának fílinges és jó megszólalású dokumentációja.

Ater Tenebrae / Ravenshades MMV

Az album egésze azonban felettébb kellemes meglepetéseket is rejt. A Ravenshades új felvételei sokkal jobban tetszenek annál, mint amit a koncertek és a Blood, Still Warm ep alapján vártam volna tőlük. Ők egy eléggé másmilyen vonalon mozognak, stílusukban fontos szerepe van disszonáns, sötét atmoszférát sugárzó, vészjósló hangzatoknak, a viszonylag gyakori ritmusváltásoknak és töréseknek, és mindezt nem annyira tipikusan black metalos dobtémákkal prezentálják. (A pergő hangjára egyébként jellemző egy feltűnő fémes kongás, ami inkább rock zenekaroknál jellemző.) A Ravenshades stílusát a Kholdéhoz szokás hasonlítani, a koncertbeszámolóm alkalmával én is éltem ezzel a párhuzammal, de őszintén szólva, ezek a dalok, főleg az utolsó, Obsessed in Peace of Mine, túlmutatnak a norvégok mindenkori teljesítményén. A hangzás itt teljesen kielégítő, nem túl nyers, nem túl polírozott, arányos. A Ravenshades ezzel a három dal plusz intróval egy lépcsőfokkal feljebb lépett, most már az első teljes hosszú lemeznek kell következnie, a banda ugyanis beérni látszódik.

poserhunter.records@gmail.com

The Klaan Headquaters

Ater Tenebrae: 8/10

Ravenshades: 8.5/10

a’ ördög

ACTUS - Mandala
2006-01-16, (2005)
Naturally Organised Elements
Az ACTUS olyan típusú zenekar, akiket "formációnak" szoktak nevezni, albumok helyett "műveket" írnak, koncertek helyett pedig "performanszokat" adnak elő. Ez a megállapítás már magában is sok mindent elárul a cikk témájáról. Mindenesetre művészlelkek, a földalatti zene rajongói, ritkaságokat gyűjtők, zene-sznobok (a megfelelő aláhúzandó) olvassanak nyugodtan tovább.

ACTUS

A magyar zenekar igen hosszú múltra tekint vissza, 1987-ben alakult. A Mandala előtti utolsó művük még 1998-ban jelent meg Sacro Sanctum címmel. Én ezzel a lemezzel ismertem meg őket, s rögtön megszerettem zenéjük hihetetlen változatosságát és különlegességét. A stílust leírni - és ez az ACTUS esetében nem a szokásos közhely - nagyon nehéz. Egyrészt lemezről-lemezre változik (a Sacro Sanctum előtt két nagy- és egy kislemezük jelent meg), másrészt pedig egy albumon belül is nagy sokszínűséget mutat. (Igazából már az egytől 22 percig terjedő számhosszúságok okot adnak arra, hogy nehezen lehessen őket kategorizálni.) Kezdetben jellemzően az indusztriális, apokaliptikus jegyek domináltak zenéjükben, mely azonban a szavalásszerű, monoton szövegmondással együtt sem adott rideg, elidegenítő végeredményt, sőt néha még "rajzfilmszerű" alapok is oldották a hangulatot. Az előző lemezükön azonban már nagy szerepet kaptak az akusztikus hangszerek, megjelent a női ének, és összességében szeretnivalóbb, befogadhatóbb lett a zene. Ami nem változott, az a (magyar nyelvű!) szövegek eszmei háttere, az erő, a felsőbbrendűség, a bölcsesség hirdetése - hasonlóan az ehhez a zenei világhoz közel álló más csapatokhoz.

A hét év alatt (!) megszülető, négyszámos Mandalát nagy várakozás előzte meg, érkezésének hírére még én, a hobbirajongó is fellelkesültem, de igazából kissé csalódnom kellett (csakúgy, mint az általam az ACTUS "testvérzenekarának" tekintett Scivias esetében is történt).ACTUS live Az ideológiai körítést a tibeti szellemi kultúra adja, illetve tartalomban és formában is a négyes szám, mint a teljesség szimbóluma (ld. négy égtáj, négy évszak, négy alapelem, stb.) a fő téma.

Az első szám, a Középpont lassan bontakozik ki, egymásra úsznak a különféle lüktető dalrészletek. A szintetizátortémákat harangok, tamtamdob és vonósok kötik össze. A zene sodró, sejtelmes, és összességében kellemes hallgatnivaló lenne. A női ének és kórusok viszont nem illeszkednek ehhez, valahogy komolytalanná teszik az egész hangulatot.

A Spirálban puffogó dob, akusztikus gitár, fúvósok és üveghangok adják a forgó-tekergőző dallamokat. Itt már férfihang kapja a nagyobb szerepet, szavalásszerű szövegmondás formájában ("sötétség és fény, utamon végigkísér"), ami � bár fajsúlyosnak nem mondható � jobban illik a zenéhez. Sajnos a női, illetve duett refrén ("...ahol az ég és a föld összeér") itt sem maradhat el, valamint a nyolcvanas évek szintipop-hangulata is megjelenik egy recsegő robothang formájában.

A közel 12 perces Körforgás ambientesen kezdődik, mint egy meditációs lemez. Drukkolnék, hogy ez legyen instrumentális szám, de sajnos itt is érkezik magas fekvésű férfi és női ének, melyek kizökkentenek a kezdeti kellemes hangulatból. Erre a szerzeményre is jellemző egy vontatott központi téma, mely időnként előkerül, kapaszkodót jelentve a hömpölygő sodrásban. Az ambientes téma az utolsó percekben visszatér, így lesz teljes a Körforgás.

A leghosszabb, 12 perc feletti Ösvények elején Arcana-vonósokra érkező Mortiis-szerű harsonahangoktól kissé lelombozódom. Az ezt követő "könnyűipari" zajokra, zörejekre, prüntyögésekre csak majdnem a hetedik percben érkezik a már jól ismert - de sajnos nem megszokható! - kórusének ("félelem nélkül egy új világ készül", "nem félünk a sötétségtől"). A lemezt a refrén kántálása vezeti le.

ACTUS

Az önmagában jól sikerült zenéhez nem illeszkedő énekes részek sajnos a mondanivaló súlyának elvesztésével járnak. Komolyan, a Mandala instrumentális "műként" lehet, hogy jobban tetszene, és nem mosolyognék magamban bosszankodva többször is a hallgatása közben. De ez akkor legyen az én bajom. A külföldön többet koncertező "formáció" március 25-ére beharangozott budapesti "performanszára" azért lehet, hogy elmegyek. Hátha újabb pár évig semmi hírt nem hallunk majd az ACTUSról...

7/10

VD

October Sun - Music of the Night
2006-01-12, (2003)
sz.k.
Nehéz fába vágta a fejszéjét az October Sun, hiszen pont abban a zenei közegben kíván mozogni, melynek igazán kiforrott, komoly hangszerelésre van szüksége, hogy valódi hatása érvényesülni tudjon. Egyfelől ennek hiánya ez okozott kétségeket a Music of the Night hallgatása közben, továbbá az olykor-olykor hamiskásan csendülő húrok és összhangzatok, valamint az érezhetően meg-megtörő gördülékenység felett nem tudtam szó nélkül elmenni.

Mielőtt ilyen tanító uras hangnemben letudnám a romániai magyar csapat 7 számos demoját, egyéb fontos dolgokra terelném a szót. Az anyag 2003-ban készült, és azóta történt egy-két változás az orkeszter háza táján, ami mindenképpen bizakodásra ad okot, hogy mit ne mondjak, az idén készült új szerzemények hallatán már kezdett számomra kibontakozni az a felvétel, amit kedvező feltételek megteremtése és kihasználása esetén (egy profi stúdiófelvétel) többször fogok elővenni. Nem kívánom előrevetíteni a még meg nem történt eseményeket, talán egy másik írás keretein belül fogja valaki véleményezni közülünk a jövő munkáját.

booklet

Az October Sun egyik hatását egészen biztosan a Pink Floyd fénykorából merítette, viszont felfedezhető a késői Katatonia nyugodtabb pillanatainak lenyomata is. Az anyag instrumentális volta illik a számok hangulataihoz, melyekből nincs híján a Music of the Night, van dallamérzék, hajlam az igazán megkapó váltásokra, harmóniák egybecsúsztatására, mindössze a formát kéne egységes keretbe rázni, és az egyes befejezetlennek ható dalokat csiszolgatni, ahol lehetséges.

A demo légköre jobbára pozitív kisugárzású, legalábbis az említett előadók részéről nem a depresszív jellemvonások dominálnak, ezt a tucatszám megjelenő abszolute reménytelenséget idéző korongok után jólesően vettem tudomásul.

A pontszám egyelőre elmarasztaló, vagy annak tűnhet, részemről ez azonban egyes-egyedül az inspirálás egyik hálátlan eszköze szeretne lenni.

6.5/10

rtp

october sun honlap

Marblebog - Wind of Moors
2006-01-10, (2005)
Tanhu Records
Aki ismeri a Burzum jobbára fémzenés korszakából származó ambient tételeit, valamint a Forest Silence korai hanghordozóit, annak nemhogy kapaszkodót, de szinte minden fontos információt megadtam a Forestheart egy második petéből származó ikertestvérének zenei behatárolásához.

A Wind of Moors a négy trackjében található átlagosan 8-10 hangból kozmikus és időtlen atmoszférát teremt szobánkba úgy 37 percig, ha pedig szerencsénk van, vagy kellőképpen ráhangolódtunk a tudatállapot-váltásra, akkor még valamivel tovább is.

A Waves of Inner Seas a legkisebb változtatás nélkül, monoton kongakísérettel vezet át az első negyeden, nincs más dolgunk, mint hanyatt dőlni, kitekinteni ablakunkon át a sötétlő éjbe, és megkeresni az apró, csak hosszú fókuszálás után felsejlő részleteket, amint azok felfedezhetőek az adott számban is. Ez az első 13 perc elég is a mélyebb tartományokban való kutakodás megkezdéséhez.

marblelogo

És a kapu (Gateless Gate of Nothingness), amit észre sem vettünk már be is zárult mögöttünk, hiszen a tökéletes sötétség, a teljes jellegtelenség, érzékelhetetlenség territóriumában vagyunk, nem maradt más, csak saját gondolataink színuszhulláma, ahol még néhány kérdés ugyan felvetül bennünk, de válasz nélkül a tűnő másodpercek vagy évezredek során elveszítik jelentőségüket. Merengés a semmin, a nemléten, a meg sem születésen, a léten kívüliségen.

Így válik a géniusz, a szellem, és minden, ami valaha született és meghalt egyetlen önmagában visszhangzó belső üres térré (Immortal Silence Inside). Nincs törekvés vagy akarat, mindössze végre értelem, egy valóban értelmes világban.

És mint ahogy véget ér a lét, a nemlét is elmúlni kényszerül, a megsemmisülés megsemmisülése újabb beláthatatlan következmények súlyaként nehezedik az ébredő és nyomorúságos testre (Beyond).

9.5/10

rtp

marblebog

Marblebog - Forestheart
2006-01-06, (2005)
Stunde Des Ideals/Tanhu Records
Kelet és Nyugat-Magyarország különbségeit valószínűleg nem sokan méricskélték az underground zene szempontjából, de a figyelmes szemlélő felfedezheti, hogy már évek óta a "szegényebb" országrész termeli ki azt a kis közösséget, mely a leginkább hivatott internacionális szinten képviselni hazánk ezen oldalát. Ezt vélhetőleg ők is tudják, a Marblebog-ot is túlnyomórészt a külföldi portálokon lehet leinformálni, ami annyit jelent, hogy a semminél azért többet tudhatunk meg a miskolci black metal csapatról.

A Forestheart több szempontból is jelentős továbblépést jelent a Marblebog eddigi pályafutásában, annyit jegyeznék meg, hogy nálam valahol itt kezdődik az érzésvilág és a minőség azon egybefonódása, amit követendőnek tartanék az olyan csapatok számára, akik (érthető módon) a többségtől való elhatárolódás és a hitelesség okán csakis és kizárólag arra a bizonyos zárt hangulati világra koncentrálnak, amit sajátjuknak éreznek. Ha nekik így jó, hát részemről nem kifogásolhatom, de ha már zene, annak kiteljesülésére koncentrálnék, nem a részletek takarására.

Nincs hullaszagú, rohamosztag erejű agresszió, hideg, lélekdermesztő sikolyok, karcos hangzás, elméletileg viszont a black metal-on belül is vannak különböző pólusok, és az egyik ilyen peremén található meg a Marblebog. Magány, keserűség, és még több magány, belső erő, összhang az éjszakai erdővel, az avar fűszeres illatával.

Az Opening szintetizátorszőnyegéből feltörő torz hangok rendkívül jó felvezetőként funkcionálnak, igazából nem tudom megállapítani, hogy milyen létformától származnak, engem a szarvasbőgésre emlékeztet némi effektezéssel variálva, megkapó, a hallgató érdeklődve várja a folytatást.

marbleforest

Az I Am the Forest Heart tökéletes dalba öntött hangulatfolyam, változatos, gyűlölettől fröcsögő darab. Az ízlésesen adagolt, túlkapásoktól mentes honi népzenei gyökerekből is merített dallam ad egy plusz keserű jelleget, markáns karaktert a dalnak. Az ének alatti gitártéma alatt ez különösen

érvényesül. A doromb hangjai is a lehető legjobb helyen kapnak szerepet, végre valahára eszébe jutott valakinek használni.

Itt azonban a változatosság jobbára véget ér. A lemez következő csúcspontja a Flame of Wisdom, és közben az első és harmadik harmadában a kevésbé hatásos A Tempest Never Calming Down próbál meggyőzni, kevés sikerrel. Sajnálhatjuk, mert az előbb említett "A tudás lángja" fajtája gyöngyszeme, vontatott tempójú riffelés, majdnemhogy hisztérikusba átcsapó, majd mégis elfúló krákogás-kántálás, mely helyenként elbeszélő jelleget ölt.

A Howling of Purity rendelkezik az előbbiek kettősségével, összességében megvan benne a kellő töltet, viszont itt-ott a váltások nem elég jók, és sajnos bekövetkezik az a fajta szenvedés, amit inkább kerülni kívánok.

A 13 percnyi Closing első 5 perces bugyborékolása teljesen felejthető, de érdemes továbblépni, a hátralévő 8 percben a monoton és torz basszus pengetés kellemes elmélkedős darabbá emeli.

Tehát: hallhattam az év néhány igazán kiemelkedő black témáját, a kétségtelenül különleges, egyedi megszólalást, mely rátelepszik az emberre, feszíti belül, átformálja a szellemet, egy új színt visz ebbe a világba, de nem felejthetem a negatívumokat.

7.5/10

rtp

marblebog

Siculicidium & Funebre - Splitorment
2006-01-04, (2005)
Mirgilus Siculorum
Nehéz volt nekiállni ennek az ismertetőnek, bizonyos lemezekről nem lehet túl sokat elmondani bizonyos tényszerűségeken kívül, és jelen esetben sem arról van szó, hogy keveset jelentene ez a split kiadvány, viszont a mind stílusbeli, mind hazai jellegzetességei miatt hagyományőrző attitűd önmagáért beszél, nem érdemes túlzottan levetkőztetni, kizsigerelni ezt a munkát.

Siculicidium logo

A Siculicidium nagyon korrekt módon nyomja azt a fajta black metalt, ami valahol középen helyezkedik el a kompromisszummentes necro és a karcosan dallamos, "tüzes" vállfaj között. Az A Blackened Desire egyetlen hibája talán az elsőre furcsa hangzás, melyből mintha hiányozna egy bizonyos frekvencia, száraz, természetellenes megszólalása nem mindig okoz teljes élvezetet, bár néhány hallgatás után, megfelelő hangulatban egy bizonyos különlegességként is elkönyvelhető, a fontos az, hogy van hangulata, tartalma.

Az Eastern Smell of Death középtempója, zakatolós, lépegetős és akusztikus témái abszolút tradicionális dallá emelik azt, zeneileg önmagában nem áll messze a régi iskolás metalzenéktől, összefonódva a fekete fém szintén a hőskorszak béli sajátosságaival, néhány pillanatra a Sear Bliss Pagan Winter-je idéződött fel, bár lehet én hallottam régen a nagy magyar klasszikust.

A Grave Song vezeti le a Siculicidium reszortját, ami tulajdonképpen egy rövid, dallamos instrumentális darab, melyből annyi van a világon, mint szaron a légy, viszont emez a maga egyszerűségével együtt életképes, a számcímmel összhangban lévő mű, így már van értelme ilyet alkotni, nem fullad bele a haszontalan tömegbe.

A Funebre a sokrétű ténykedései miatt is egyre többször hallható (Siculicidium session member: drums) Khrul 100%-ig egyszemélyes "formációja". A Szunnyadás szinte letaglóz a korábbi dalokra ráállt fül után. Sok tekintetben a legjobb párhuzam az Ater Tenebrae, viszont amaz legfőbb vonzereje, a kaotikus, agresszív riffelés itt nem található meg.

Funebre logo

Monoton, többnyire őrlő témák jellemzik mind a 3 számot, bár más-más sebességben előadva. A Nyomorodj meg!-ben volt számomra a legtöbb pozitív értelemben vett negatív töltet, komor, menetelős, gonosz légkörű kompozíció, bár fogósnak így sem nevezhető.

A Funebre célja minden bizonnyal nem ez volt, pusztán ezt a pőre, minimalista, barátságtalan black metalt játszani minden egyéb felhang nélkül, és ebben a formában meg is felel az igényeknek.

Mindenesetre azt kell mondjam, hogy az Ater Tenebreae brutalitása sokkal jobban felkavar, így jobban és többet kívánkozik a lejátszómba.

Végül a Siculicidium részéről 2 bónusz feldolgozás is hallható, név szerint az Angel Reapertől a Magyarok nyilaitól ments meg uram minket, valamint a roppant árnyaltan megfogalmazott Öld meg isten szolgáját, aminek eredetijét anno a Fantom hívta életre.

Nem mondhatok olyat, hogy fejlődni, fejlődni, innen nem vezet út magasabbra, ez egy külön világ, nem tehetünk mást, mint várunk a legközelebbi kiadványra, és hallgatjuk mit tesz le a két csapat az asztalra.

7/10

rtp

Splitorment cover

mirgilussiculorum.tk

Nadir - Tenacity
2006-01-02, (2005)
sz.k.

A Nadirnak fenemód nehéz dolga van. Amit játszanak, azt sem a brutalitásra, sem az imázsra, sem az úgymond-zeneiségre, úgymond-progresszióra nem lehet kihegyezni, márpedig legkésőbb amióta van internet, és mindenhonnan csak információhegyek és újabb és újabb metal zenekarok ömlenek az emberekre, azóta muszáj kihegyezni mindent valamire, mert a hulladékkal telített agyakba már csak éles tárgyakkal, pontosabban éles csomagolásba bújtatott tárgyakkal lehet behatolni. NadirEzt itt pedig már csak azért sem lehet megtenni, mivel Nadirék önkényesen, tehát saját ízlés alapján válogatták ki kedvenceiket, és így zenéjük is szükségszerűen túlmutat az egyes skatulyákon. Első hiba. Második hiba, hogy ezeket a zenekarokat ők is büszkén emlegetik, tehát még az „skatulyán kívüli újító” skatulyába sem férnek bele, hiába ötvözik ezeket a hatásokat nyilvánvaló lopásoktól mentesen, igazi kreativitással.

 

Hogy mik is ezek a zenekarok pontosan? Rengeteg lehet belőlük, hiszen az énekes Tauszik Viktor maga is folytatott kritikusi tevékenységet az egyik konkurens magazinnál, azonban párat mégis ki lehet emelni, elsősorban a Bolt Throwert, amit sokan előítéletesen "fáradt veterán death metal"-ként írnak le, valójában azonban egy teljesen önálló világgal bíró, lassan 20 éve egyenletesen magas színvonalú albumokat készítő brutális, súlyos és szigorú metal banda. Elsősorban utóbbi tulajdonságukkal, a szigorúsággal hatottak a Nadirra, ezt mindjárt a nyitó The Hungarian Underground Lifestyle-ban megmutatják. NadirEz a legkeményebb dal a lemezen, a mélyre hangolt gitárok lehengerlő töménysége egy másik fontos hatást, a Crowbart idézi, a megfogalmazás módja viszont jóval kompaktabb ennél a két zenekarénál: a lemezt többnyire 2-3 perces dalok alkotják. Kivételt ez alól csak az alig valamivel hosszabb Lake of Tears feldolgozás, a As Daylight Yields jelent, mely szervesen illeszkedik a saját dalok közé, valamint a sötét hangulatú, My Dying Bride-ot is felidéző Fauna Funeral. Az utolsó track, a Tenacity Blues ugyan fél órás hosszúságú, de ennek csak első néhány perce egy nagyon, sőt meglepően jól sikerült outro, aztán kb. 25 perc csend következik, ami után egy újabb feldolgozás jön, ezúttal a Meraudertől. Akárcsak a Lake of Tears átirat, úgy ez sem emelkedik ki a saját dalok közül. Van viszont egy harmadik feldolgozás is, saját maguk korai szerzeményét, a Writing the Requiem...-et dolgozták át, és ez a dal viszont üde színfolt lett középrészében hallható hangulatos, enyhén gothic metalos gitárdallamokra épülő szólóbetétjével.

 

A banda korábbi, Dark Clouds néven kiadott lemezeihez képest nem csak a kifogástalan hangzás miatt óriási az előrelépés, de zeneileg is sikerült kigyomlálni a feleslegeket: elsősorban a dallamos ének mellőzésére gondolok, a brutális hörgés-üvöltés ugyanis nagyon jól áll Viktornak, és változatos alkalmazása miatt nem is tette egyoldalúvá a zenét. Az eddigi munkássághoz képest több modern elem is bekerült a zenekar repertoárjába, a Ties that Bind pl. párhuzamba állítható a legutóbbi Slayer album (God Hates Us All) hasonló törekvéseivel, szaggatott riffelés, ritmikusan enyhén hangsúlyozott énekkel. Ennyi korszerűsítés szerintem mindenképpen belefér, ettől a világtól nem üt el annyira, hogy zavaró legyen. A Tenacity anyaga hosszú halogatás után jelent meg, tehát új dalok már biztosan vannak, és a folytatásra aligha kell sokat várni. Ne is kelljen.

9/10

a’ ördög

nadir.hu

 

Obtest - Is Kartos I Karta
2005-12-27, (2005)
Ledo Takas
Az litván Ledo Takas kiadó olyan zenekarok kiadványát is gondozza, mint a Hate Forest vagy a Loits, nekünk sajnos profilunkba kevésbé vágó bandáik munkái közül küldtek kettőt. Az egyik, a pogány folk metalként számontartott litván Obtest már két, rendkívül kedvező fogadtatásban részesülő nagylemezt tud a háta mögött, és a harmadik alighanem tovább öregbíti hírnevüket, még ha nem is pont ugyanazoknál az embereknél. Profibb lett ugyanis a produkció, vaskosabban, izmosabban szól a lemez, és a zene is könnyebben befogadható.

obtest band

A Skyforger kritikában már leírtam mi a bajom ezzel a népies dallamokat power/speed metal tempóban eltekerő vonulattal, nem akarom tovább erőltetni a dolgot. Röviden a lényeg tehát: aki szerint a Thunderforge ugyanolyan zseniális, mint a Latvian Rifflemen, az nyugodtan és vakon megveheti az Is Kartos I Karta-t, ugyanolyan irányba "fejlődött" a két zenekar. Lényeges különbség most már nincs közöttük, számomra legalábbis. A lényegtelenek között megemlíthető, hogy itt nincsenek autentikus népi hangszerek, (ez persze csökkentheti az igazi mű-népzene rajongók bizalmát) és persze nem lettül, hanem litvánul kiabál a Skyforger énekesénél valamivel erősebb torkú vokalista. (A korábbi lemezek tisztán dallamos énektémáinak búcsút mondtak, pedig a második Auka Seniems Dievams-on már egészen jól működött a dolog.)

Még egy zenekar jutott eszembe a lemezt hallgatva, az pedig a belga Ancient Rites, a direkt, elsőre kétségkívül elsöprőnek ható lendület miatt, de annál azért valamivel lassabban válik unalmassá az Obtest. Viszont, ha korbáccsal ütnének sem tudnék további, említésre érdemes dolgokat kiemelni.

6/10

a’ ördög

Sólstafir - Masterpiece of Bitterness
2005-12-14, (2005)
Spikefarm Records
Ugyan a Sólstafir első nagylemeze, az I Blódi Og Anda is hatalmas, „ég és föld” távolságra helyezkedett el a korábbi munkáktól, mégis, van néhány jelentős különbség az akkori és a mostani változások természete között: míg akkor úgy szakadtak ki a konkurens zenekarok tengeréből, hogy továbbra is vérszomjas, nordikus hangulatú zenét nyomtak, addig most black metalról szó sincsen. Ráadásul, míg I Blódi Og Andát nem lehetett senki máshoz hasonlítani, addig itt minden dalban egészen különböző helyekről érkező, nyilvánvaló hatások tűnnek fel.

Sólstafir

Rögtön az elején, a nyitó I Myself the Visionary Head visszafogott, ábrándozós kezdésről beugorhat az Omnio korszakos In the Woods…, utána meg még jobban visszavesznek: lassú, merengős témák váltakoznak repetitív megközelítésmódban, ritmikai variációkkal, fokozatosan kibontakozva. Ennek ellenére ez itt még mindig a Sólstafir - ugyanaz a fura, kopár és nem evilági táj jelenik meg szemünk előtt, melyen korábbi, egészen másmilyen dalaik is játszódtak – bár az embernek már nagyon hiányzik egy vérbeli Sólstafir-féle gejzír-kitörés. De azt is megkapjuk a dal tizenhetedik percének környékén, nem annyira karcosan, amint azt eddig megszokhattuk, de így is zseniális, ahogy felpörgetik magukat, akárcsak az utánozhatatlan, kapkodós jellegű dobolás. A megszólalás pedig, az egész: a gitárok, a dobok, minden, teljesen organikus és (együtt)élő, ráadásul a tökéletesség ellenére egyben utal is korábbi hangzásukra. (logikusan, hiszen a felvételeket Izlandon készítették, a keverést viszont a profizmusáról híres Finnvox studióban végezték)

A második Nature Strutter-től kezdve aztán már direktebb a zene valamivel, akad jó pár húzós téma, de ezek sem brutálisak, inkább zsírosak, a vastagon bömbölő basszusgitár erős rockos jelleget ad a zenének. A harmadik Bloodsoaked Velvetben vaskos, Sepulturás riffeléssel is találkozhatunk, amúgy pedig lassan kikristályosodik, hogy két irányvonal váltakozása dominál a lemezen: egyrészt a pörgős/vad/rockos, másrészt az In the Woods… és Primordial fémjelezte drámai/érzelmes/merengős. Úgy tűnik, előbbi valamivel jobban áll az eredetileg pusztító vikingek képében felbukkanó zenekarnak, jobban működő fejlődési irány. Ezt a Ghosts of Light bizonyítja, mely a lemez legerősebb tétele: fékezhetetlen sodrásával, feszültségével felidézi némiképp az I Blódi Og Andát, noha zeneileg egyáltalán nem lóg ki a lemezről.

Sólstafir liveSzámos egyéb, egészen különböző stílusú zenekar is megidéztetik, van, ahol ez jól sül el: a szín-In the Woods… Lux Farre-t feldobja az egészen korai King Crimson felemlegetése, a már említett Nature Struttert viszont majdnem hazavágja egyetlen riff erőteljes és felesleges Radiohead fílingje. (Hogy mennyire gusztustalanok tudnak lenni az indokolatlan, kacsintgatós jellegű, "megmutatjuk mennyire széleslátókörűek vagyunk, és nem csak buta metalt hallgatunk" típusú részletek, arra idén kivételes példa született, kritikájában ugyan ezt nem említettem, mert a kötött lírai forma azt nem engedte.) Aztán. Aki tudott mit kezdeni a legutóbbi Pelican ultra-erős szentimentalizmusával, biztosan örülni fog a Ritual of Fire nyitásának. Sajnos én erre csak annyit tudok mondani, hogy ez nyál, sőt, ez már majdnem megközelíti az utolsó Sigur Róst. Egy hirtelen váltással aztán színtiszta primordializmusba mennek át ismét, és vissza is kanyarodnak az első dal hangulatához. Tényleg jelen van a rituális, törzsi hatás is, a kicsit népies gitárdallamokkal együtt így az összkép párhuzamba állítható a VHK jobb pillanataival is. A kínos kezdéstől eltekintve ez is egy kiváló dal.

Összességében az is méltányolandó, hogy az ezer irányba mutató hatások ellenére hangulatilag teljesen egységes, konkrét nyúlásoktól pedig szerencsésen mentes a Masterpiece of Bitterness. Jó zene, meg lehet szeretni, és nem tagadom, én is megszerettem, ha nem is maradéktalanul. Mély, tartalmas, sokféle érzelmet rejt magában, nem ismerhető ki könnyen. Blabla. Én akkor is hiányolom a Sólstafir igazi arcát, túl sok a külső hatás, ráértek volna ezt a lemezt megírni 5-10 év múlva is. De az év legjobb és legtöbbet hallgatott lemezei között ettől még ott lesz. Ja, és attól tartok, ezzel csúnyán be is fognak futni, az igényesmetálos tábor ugyanis menthetetlenül le fog csapni rá, hiszen már nincsen randa ordibálás, gyilkolászás, csapkodás; széles néptömegek is tényként fogják kezelni azt, amit az ízléssel rendelkezők már eddig is tudtak: napjaink egyik legjobb metal zenekara a Sólstafir.

9/10

a’ ördög

solstafir.com

kapcsolódó cikkek:

Sólstafir - I Blódi Og Anda

(kritika)

Darkspace - Dark Space II.
2005-12-08, (2005)
Haunter of the Dark
A Darkspace - Dark Space I. kritikához:

Úgy érzem, maradéktalanul megállja helyét másfél évvel ezelőtti írásom, egy dolgot leszámítva: gyanús volt a tökéletesség, ezért botor módon belekötöttem a zenének abba a "furcsa" jellegzetességébe, hogy a témák nem voltak hétköznapi, vagy inkább zenetechnikai értelemben véve szervesen összekötve. A legtöbb zenében ez valóban hiba, a Darkspace I. esetében a szerves összefüggés sokkal magasabb szinten észlelhető, mint bármelyik másik metal vagy black metal produkció esetében. Megkockáztatom: az új évezred eddigi legkiválóbb alkotásainak egyikével kapcsolatban hasogattam szőrszálakat, ráadásul alaptalanul. Mea Culpa. Volt azonban olyan is, aki nem csak kötözködött, hanem egyenesen értetlenkedett, következzék hát az ő penitenciája.

a’ ördög

darkspace1A nem keveset méltatott, ámde nehezen beérő első lemez, bizonyos szempontból való egyenes folytatását hallhatjuk az unikumnak számító svájci kommuna második albumán. Nem túlzok, ha kijelentem, hogy amit letettek az asztalra, az mindenképpen magasabbra mutat, mint csupán egy kiváló kiadvány a sok közül, hiszen az eszközöktől eltekintve a szó szoros értelmében egy univerzális hangulat tömör acélba öntését valósították meg. Itt elveszíti erejét és hatását a black metal címke, minden, amit tudtunk róla; meghalt, gyermeke pedig itt hever a karjainkban, érintése iszonytató, jeges és bénító. Nincs szó gonoszságról, hideg és számító értelemről, csakis mohó energiazabálásról, ahogy az önmagukba roskadt csillagok tömik - sűrítik a végtelenül kicsi gömbbé rendeződött bensőjükbe az anyagot, mindent, ami valaha is el akart szakadni hajdan bölcsőjétől.

A Dark Space I. anyaga elsőre túlságosan tagoltnak tűnt, szaggatásai és a hosszúra nyújtott felvezetések és leállások nem tették lehetővé a könnyű eligazodást, és ha lehet beszélni hiányról a legfrissebb lemez kapcsán, akkor csak ezek nemléte miatt panaszkodhatok. A három szerzemény megfoghatóbb, könnyebben behatárolható kerülettel és egy hangyányival karcosabb megszólalással rendelkezik, mint elődje. A kezdet viszonylag kiszámítható, de vitán felül markáns pár perce után, a szintén várható frenetikus erejű robbanás következik, melyet a hátramaradó valamivel kevesebb, mint negyed órában, a legfőbb védjegyet jelentő őrlő, hidegen metsző gitártémák és az azokat díszítő hipnotikus harmóniák jellemeznek.

darkspace3

Nem kell igazán elvetemült hangulatba kergetni magunkat, hogy le merjünk ülni mellé és lényünkbe tudjuk fogadni a közel egy órát, leszámítva a pusztán gépi zajokkal és suttogásokkal, szövegfoszlányokkal kevert ambient stílusban íródott második tételt, aminek keresve sem találhattak volna rosszabb helyet. Természetesen mindenre találhatunk válaszokat és okokat, a kezdő és a befejező dal átvezetéseként kellene funkcionálnia a darabnak, számomra viszont csak egy gombnyomást jelent a nem tudom hányadik hallgatást követően is. Érthető, ha az észrevehető különbségek ellensúlyozásaként egy központi tengellyel kötik össze az alfát és az omegát, de ehelyett egy teljes értékű kompozíció minden elvárásomnak eleget tett volna, így azonban csonkának találom az összképet. Igazából itt most ne az ambient-et és hasonszőrű társait okoljuk, nem erről van szó, hiszen mindkét zenei stílusnak jó esetben ugyanaz a célja, nem állnak messze egymástól, és az életidegen atmoszféra létrehozása esetünkben is megtörtént, de ha a Darkspace zenéjében van hely és idő az ilyen megoldásokra, azt talán ildomosabb lenne kevésbé elhatároltan előadni.

darkspace

Miért emlegettem különbségeket? Míg a 2.8-nak keresztelt track egy közérthetőbb, lélegzőbb, szellősebb világból teszi meg lépéseit, addig a 2.10 pontosan oda jut vissza, ahol az első nagylemez lezárult, vagyis az érzékeink elől áldásos módon elzárt élhetetlen környezetet festi le olyan feketén, annyira színtelenül, amennyire csak képzeletünk engedi mutatni. Meg kell jegyezni, nem csak a dalok szerkezetét tekintve lett egyszerűbb a Darkspace II., a pulzáló melódiák még kevésbé összetettek, ritkábban bukkannak fel váltások, direktebb hangvétel figyelhető meg. Ebből a nézőpontból, vagyis ridegség és keménység tekintetében egy magasabb szintre emelkedtek, így a regresszív hozzáállás ebben az esetben mindenképpen fejlődésnek könyvelhető el. Egy szikrányi romantikus, vagy elvágyódó szegmensre sem lelhetünk, és a Darkspace ebben a tekintetben is túlmutat a többi próbálkozó hasonló irányú törekvéseinél.

Pillanatnyilag értelmetlen a hagyományos pontozási rendszernek megfelelően értékelni, csakis önmaguk fényében lehetséges egy kényszeres objektív mércét felállítani, és így sem mondhatok ténylegesen elmarasztaló szavakat, mindössze ezt a hiányos elemzést adhatom át az érdeklődés felkeltésére irányuló kendőzetlen szándékkal.

9/10

rtp

darkspace2

kapcsolódó cikkek:

Darkspace - Dark Space I.

(kritika)

Darkspace - -I + II

(hír)

darkcyberspace.com

Make a Change... Kill Yourself - Make a Change... Kill Yourself
2005-12-02, (2005)
Total Holocaust Records
Make a Change… Kill Yourself - ilyen névvel bizonyos körökben megelőlegezhető a siker, (a jelenséget lásd még: Marduk – Fuck Me Jesus!) és ez a haszon előbb-utóbb biztosan vissza fog ütni valahogyan. Ez azonban semmit nem von le abból a megmásíthatatlan tényből, hogy dán barátunk, Ynleborgaz ezúttal valami különlegeset és értékeset alkotott. Van neki egy másik egyszemélyes „zenekara” is, az Angantyr, mely révén már számos kiadvánnyal büszkélkedhet, de ezek egyike sem olyan, melynek elmulasztása igazi vétek volna.

Hogy mi segítette ki őt ezúttal az átlagosság szürke mocsarából? Szerintem leginkább az, hogy van egy koncepció, amely tartást, irányt és miértet ad a témák egymást követő sorozatának - noha itt inkább az önmagukat követő témák sorozatáról kéne beszélni. Eléggé monoton ugyanis a számok felépítése, az, hogy ez az eszköz a black metalban mennyire hatásos tud lenni, legkésőbb a Burzum óta közhely, de itt mégis valamelyest újszerű módszer alapján vettetik be. A témák nem minimalisztikusak, ellenkezőleg, kifejezetten szépek és kidolgozottak, a hangzás pedig egyszerűen tökéletes. make a change coverAz önmagát hasonlóképp – szuicid black metalként - definiáló Shining párhuzam lehet, és bizonyosan hatás is volt, a Make a Change azonban nekem jobban bejön, hitelesebbnek tűnik, ennek a fazonnak jobban el tudom hinni azt, hogy nem csak cinizmus motiválja, és nem kifelé szól ez a koncepció elsősorban, hanem tényleg egy belső krízis terápiája, vagy legalábbis megörökítése, még akkor is, ha a zenekarnév nem ezt sugalmazza. Nem csak azért, mert itt kevesebb a zenészbetegségekre utaló tényező, (gyakori témaváltások, úgymond-változatosság, stb.) hanem mert jobban megjelennek olyan dolgok, melyek csakis odafigyelő, a külvilágot kizáró zenehallgatás esetén jönnek át: egy hömpölygés, mely, ha át-át is csap egykét helyen unalomba, de egy olyan albumon átívelő plusztartalmat ad, amelynek megidézésére csak nagyon kevesek képesek. A felfokozott drámaiságról egy-két helyen a Profi és a Keresztapa legendás főcímzenéi is eszembe jutottak.

A 4 külön címmel nem rendelkező tételből a harmadik a legjobban sikerült, ez egyben a leggyorsabb is, itt az amúgy nagyon bénán és feleslegesen, de szerencsére csak elszórtan bevetett, már majdhogynem Cradle of Filthesen idétlen női narráció is énekké alakul, mely rögtön kevésbé zavaró. Nem mondom, hogy enélkül nem lenne ugyanilyen jó a dal, de legalább nem vesz el belőle.

Ami viszont pozitív eredményt hozó színesítés, az a szintetizátoros ambient részek szerephez juttatása, ezek nagyon mennek Ygleborgaznak, már az Angantyrben is figyelemreméltóak voltak, itt meg csak még jobbak. Főleg a második szám végén levő, „hideg világűr”-típusú rész teszik, de máshol szolgáltat ember-közelibb hangulatokat is ez a hangszer, bár például egy kripta halk neszektől, morajlásoktól nyugtalan csendjének megidézése, ami a befejezést szolgáltatja, nem tudom mennyire nevezhető emberközelinek.

Dánia anyaföldje eleddig túl puhának bizonyult ahhoz, hogy igazi black metal mesterművek sarjadjanak ki belőle. Talán Varg Vikernes sem véletlenül nevezte a legdélebbi skandináv országot a germánok szégyenének. Ha tökéletes alkotásnak ugyan nem is nevezhető a Make a Change… Kill Yourself bemutatkozása, ellenpéldának azért megteszi.

9/10

a’ ördög

Graupel - Auf alten Wegen...
2005-11-18, (2005)
Cold Dimensions
2005 egyik általam legkíváncsibban várt megjelenése volt ez a lemez, egyrészt, mert a korábbi Nagelfar tag Zingultus új bandájáról van szó, másrészt pedig mert graupel zingultusmind a banda 2001-es demója (Als der Nebel...), de főleg a tavalyi, Encomiummal közös split cd-je igazi csemege volt. Képzeljünk el egy olyan, végtelenül szélsőséges hangzást, melyben egyszerre van meg az Ulver Nattens Madrigaljának indusztriál-közeli zajossága és romantikus fennköltsége, valamint egy álomszerű távoliság, megközelíthetetlenség is: lehet egyre feljebb és feljebb tekerni a hangerőt, mégis messziről fog szólni a zene. Forradalmi dolgokra ezzel együtt sem kell számítani, aki viszont érzékeny az igazán jól felhasznált és megszólaltatott minőségi riffekre az 100%-os bizonyossággal nyúlhat ezen kiadványok után.

Elébe vágva a fejtegetéseknek, leszögezendő, hogy most mégis csalatkoznom kellett, noha távolról sem értékelhetetlen, ami az Auf alten Wegen…-en hallható. Visszhangos, torzítatlan bontogatással kezdődik az első Heimkehr címet viselőgraupel gnarl dal, majd jön a torzított gitár, és csak darál, darál, darál, a zenekar nevéhez méltóan (Graupel ~= jégdara) alatta pedig folytatódik a bontogatás. Nekem valahogy olcsónak hat ez a nyitány, de javítanak, a darálás riffek formáját kezdi felvenni, és rögtön ki is alakul egyfajta atmoszféra, - a visszhangos hangzások egyedi alkalmazása egy fagyos és élettelen kisugárzást kölcsönöz a zenének.

A hangzás egyébiránt még szokatlanabb, mint a split cd-n: visszafogottabb, nem annyira éles és a mély hangok mellőzése sem jellemző annyira, a nyers erő viszont hiányzik. A fő problémának viszont mégsem ezt érzem – igazából nehéz megfogalmazni, pontosan mi a baj. Furcsa és kicsit börleszkesen hangzik, de mindig akkor kezd el élni a zene, ha az ember elfordul, mással foglalkozik, amikor pedig felkapja a fejét, hogy hoppá, ide kéne figyelni, akkor utána megint nem történik semmi. Eleinte arra próbáltam ezt visszavezetni, graupel ratatyskehogy a témák olykor nincsenek rendesen összekötve, egymás mellé vannak csak rakva, és talán van is ebben valami, pl. az idegesítő refrénnel megáldott Saat Zieht Zeit erre utal, de valami azt súgja, hogy korántsem ilyen egyszerű a megoldás. A Requies Fili, mely 10 percével a lemez leghosszabbja, egyáltalán nem összedobált jellegű, de a jó témák ellenére mégis kissé unalmas, hiányzik belőle valami szikra, amitől igazán emlékezetessé válhatna. De ismétlem, nem rossz zene ez, ebből a dalból csak úgy árad a melankólia, a hangulati többlet, ami általában a rossz zenekarokból hiányozni szokott, megvan, de a végeredmény mégsem az igazi.

Viszonylag hosszú (49 perces) az album, kevés a csúcspont, az említetteken kívül más dalt nem is tudnék kiemelni; nem ragadnak meg bennem a témák, ha nem szól a lemez, a sokadik hallgatás után is csak ezeket tudom felidézni. Ez pedig nagyon kevés, nem csak a Nagelfar örökségéhez képest, de a korábbi Graupel anyagokhoz mérten is.

6.5/10

a’ ördög

Next Life - Electro Violence
2005-11-16, (2005)
CockRockDisco
Tíz éve jelent meg egy lemez, The Moog Cookbook címmel, amin közkedvelt rockdalokat dolgoztak fel moog-szintiken- elkészült a folytatás, csak most metál volt az alapanyag. Ennek elkövetője a Next Life, egy oslo-i duó, amelynek tagjai eddig legalább 13 templom felgyújtásával vádolhatók meg, ezt kiadójuk garantálja. Céljaikban kevéssé, módszereikben azonban annál inkább elütnek a hagyományos norvég típusú zenekaroktól, a totális destrukció eléréséhez ugyanis más eszköztárat vetnek be. A kellékeket olyan együttesektől lopkodják, mint a Little Computer People, vagy a Dillinger Escape Plan, az eredményt pedig midi-hangzásban interpretálják.

nextlife1 A lemez egyébként egy gameboy-os kalandjáték zenéje lehetne- nem nehéz elképzelnünk, ahogy Super Mario vérben forgó szemekkel ugrál a jobbra-balra szvingelő gombákon, vagy éppen találékony kis Pokémonok gyilkolják egymást halomra. Egy-két bekiabálás is hallható néha, digitál-apokaliptikus képzeteinket fokozandó. A sok természetre utaló számcím mellett mégis olyan, mintha a Vosztok-programot zenésítették volna meg. A dobot egyébként Raymond Herrera legóinkarnációja üti, aki időnként Mick Harrisbe fordul, a szintitémákat egy részét a MacGywer, a Magnum és a Knight Rider főcímdalaiból gyúrták össze. Akad korai Vangelis és Jean-Michel Jarre ihletésű darab is, 8 biten szőtt kifordított zokni. Szegény Mr. Moog, szép tiszteletadás ez a számára- bár valószínű, hogy ilyesmire még ő sem számított volna.

Egy hónap múlva koncert, Jason Forrest előtt. Szóltunk. -Hazudtunk. Úgy volt, most mégse, később majd.-

9

Twilight - Twilight
2005-11-13, (2005)
Southern Lord / Total Holocaust Records
Egy orkánerejű szélvihar közepébe zuhanunk bele rögtön a legelején. A torzan kavargó szörnyszülött vokálok (Malefic a Xasthurból és Hildolf a Draugarból) csak erősítik ezt a benyomást, majd, mintha szélvédett helyre érnénk be, vaskos, súlyos oszlopként parancsol megálljt a káosznak egy riff, melynek hatalmas és fenséges mivolta emberfeletti erőt sugároz, lepusztultsága ugyanakkor a mulandóság istenek felett álló vastörvényét idézi fel. (Woe is the Contagion)

Eredetileg nem terveztem, hogy agyonajnározom ezt a lemezt, túlságosan egyértelmű, hogy jónak kell lennie: a Nachtmystiumos Azentrius a zenekar kiötlője, melyben rajta kívül még az amerikai black metal szcéna néhány illusztris figurája működik twilight bandközre, a már említetteken kívül itt van a Leviathanos / Lurker of Chalice-os Wrest, és fekete bárányként Imperial a kevésbé kiemelkedő Krieg–ből. Nincsenek nagy meglepetések, ezeknek a zenekaroknak a kiforrott egyénisége keveredik össze ezúttal egy lassabban ölő, halálos méreggé. Alkony - magától értetődő név: keserűség, fájdalom, elmúlás - ezeknek az érzéseknek a nagyon tiszta esszenciáját lehet a sűrű és kaotikus hangzásrétegek alól kibányászni. Emiatt egyébként eleinte tipikusnak és átlagosnak tűnhet (és tűnt is, bevallom) ez az igazából már-már eklektikusan sokoldalú album, melyen a Neurosistól az Aura Noir-on át a VoiVod-ig (utóbbi kettőre különösen jó példa az egyik leggyorsabb és legagresszívebb Hopeless Etheride) rendkívül sok izgalmas hatás bukkan fel, persze hagyományos black metal csomagolásban. És mindegyik szám kiváló, nincs köztük rossz, egyáltalán nincs, ha valamibe mégis bele kéne kötnöm, akkor az pont a sokszínűség; kicsit érezni, hogy nem egy helyen és egy időben készültek a dalok, az egymástól gyakran hatalmas földrajzi távolságokra elhelyezkedő muzsikusok távkommunikáció révén rakták össze a lemezt. Így a hangzása sem egészen egységes, ettől függetlenül ez egy maradandó alkotás és ebben hallgatásról hallgatásra biztosabb vagyok.

Azentrius szerint a már készülődő második Twilight anyag jobb lesz, mindenképp. Hát, ha tudja, mit beszél, akkor nagyon komoly darabról van szó, de az is elképzelhető, hogy még ők sem fedezték fel első művük igazi nagyságát, rejtett értékeit.

9.5/10

a’ ördög

battlekommand.com

Fields of the Nephilim - Mourning Sun
2005-11-07, (2005)
SPV

Volt és még mindig van egy hely, ahol néhány éve majdnem minden napomat eltöltöttem. Eliziumnak hívják, és bár minden szegletét ismerem, ha belépek (a mással össze nem hasonlítható atmoszférája miatt), reflexszerűen hozzáidomulok formáihoz, az leszek, aki akkor voltam, és ugyan a múló idő elszólított, egy jellegzetes tulajdonsága megmaradt. Hiába kápráztatnak el az új tájak, épületek és személyek, de amit a kezdetektől fogva ismerek, az marad meg páratlannak, rejtélyesnek, csöndre intőnek. Az Elizium is ott volt egy új korszak világra jövetelénél. Előtör belőlem az értelmetlen nosztalgia, ezért inkább azt tanácsolom, hogy akinek valaha is fontos volt a zenéjük, nézzen magába és az ott talált általuk teremtett világ tükrében rágja át magát ezen a száraz íráson.

  

7 új szerzemény található a Mourning Sun-on, ebből többször visszatérő témákból próbálnak összefüggő koncepciót alkotni. A Shroud (Exordium) tulajdonképpen egy dallá terebélyesedő intro, ami minden kétséget kizáróan a banda történetének legsikeresebb ilyenfajta megvalósítása. Angyali kórus, a jellegzetes visszhangos, távolról jövő gitárbontások, csecsemősírás, Carl suttogás és hörgés közötti delejes hangja és a Fallen lemezről már ismerős, modernebb, feszesebb torzított gitár is képbe kerül. A régi recept a gondos készítésnek, az alapanyagok figyelmes válogatásának köszönhetően csaknem tökéletes egésszé állt össze. Viszont az is kiderül, hogy nem egy újabb Elizum született, itt már nem az a dark-rock beütés motivál, hanem a McCoy által régen áhított fémesebb, nyersebb megközelítés, és ez a tényező, ami miatt a Fallen, még kevésbé pedig a Nefilim égisze alatt világrajött Zoon sem volt telitalálat.

A Straight to the Light nem is cáfol rá a frontember ilyen irányú törekvéseire, a több helyen is domináló egy az egyben a Psychonautra hajazó basszusgitár játékra minden lehetséges eszközt rápakoltak a frenetikus hatás érdekében, amit csak a FOTN tehetett, de ettől még nem lett felejthetetlen darab, sőt azt kell, hogy mondjam nem ritkán támad tőle az az érzésem, hogy komoly erőlködések árán született meg. Itt helyénvaló megjegyezni, hogy a Mourning Sun abszolut Carl-t tükrözi, mivel egy személyben ő a dalok írója, a felvételekhez kért csupán némi segítséget. Lehet találgatni, hogy a régi felállással erősebb visszatérést produkált-e volna, én abban sem lennék teljesen biztos.

A New Gold Dawn már több tartalmat rejteget, a The Watchman és az Endemoniada egyes részei köszönnek vissza itt-ott, ugyan nem direkt formában, de azt a lendületet és rendíthetetlenséget adják tovább ebben az új köntösben.

Az első benyomásként szégyentelenül minimalistának mutatkozó Requiem XIII (Le Veilleur Silencieux) a maga egyszerűségében testesíti meg a Nephilim territóriumának szubsztanciáját, akár az At the Gate of Silent Memory ikerpárja is lehetne, fields of the nephilimkét világ közt lebegő gondolatok elbeszélésének tudnám értelmezni, és valóban, hiszen a Xiberia (Seasons in the Ice Cage) a Straight to the Light újragondolása, ami az említett okok miatt szintén nem tudok üdvözíteni. A tulajdonképpeni különbséget a modern technika adta samplerek és effektekkel való bűnös nász jelenti, tehát ez így kevés.

A She sem lett 100%-os, itt kellett volna nemet mondani a szintetizátor használatára, bánatomra a klisé feje bukkan fel, egy kis kurtítás, ritkítás az egyébként kellemes (és ez néhol elmarasztaló jelző, nem?) darabot karakteresebb tétellé emelné. Lezárása a már elemzett Requiem XIII fődallama, mely felvezeti a címadó Mourning Sun-t, melyből (kapaszkodjunk meg, csel következik!) voltaképpen a zárás építkezik, és fokozzák, emelik, amíg azt érdemes, mígnem elhalkulva, sejtelmesen véget nem ér. Mentségére legyen mondva, a sablonos dalszerkezet ellenére helyén van, hogy a lehető legbénábban fejezzem ki magam: nekem tetszik.

Jó lemez, de nem fogom széthallgatni, nem vágyom rá, nem hiányzik, fénye kopott, és ezek után nem is hiszem, hogy bárki még egyszer igazi különlegességgel állna elő a Fields of the Nephilim neve alatt. Sajnálom, de nem lepődtem meg.

7.5/10

rtp

Funeral Mist - Devilry
2005-11-02, (2005)
Norma Evangelium Diaboli

A Devilry eredetileg 1998-ban jelent meg az egészen ismeretlen Shadow Recordsnál, a Funeral Mist debütálásaként. A ma már nem létező zenekar nevét a legtöbben valószínűleg onnan ismerhetik, hogy Arioch énekes-gitáros nemrégiben a Mardukba szállt be énekesnek. funeral mist - ariochEzen kiadvány alapján akár búslakodhatnánk is, mondván, hogy jobb sorsra volt érdemes a fiatalember, hiszen, bár a Mardukhoz (és másik meghatározó, de túlértékelt svéd bandához, a Dark Funeralhoz) elég közel állt az a vonal, amin a Funeral Mist mozgott, a színvonal lényegesen magasabb volt.

Nagy dolgokra azért persze nem kell gondolni: mindenféle látványos újítások nélkül, kegyetlenül végigzúzott 5 dalról, mindösszesen 20 percnyi zenéről van szó, ehhez jön a bakelit változat bónuszdala, valamint a hivatalosan már beszerezhetetlen, Havoc című második demó 4 száma. A fent említett svéd bandákon kívül a Mayhem neve is beugrik párhuzamként, sikerül valami hasonlóan sötét atmoszférát teremteni, mint amilyen a De Mysteriis Dom Sathanasra jellemző. Nagy erénye a lemeznek a változatosság, a felismerhető témák és dalok jelenléte, Arioch beteges, szélsőséges, és sokszínű vokalizálása, valamint néhány apróság; ilyenek a jól kiválasztott intrók, átkötések, zajok, gitárvinnyogások, valamint egy kiválóan eltalált rövid dobszóló, amely a The God Supreme-ben hallható. A Funeral Mist című dalban pedig a Dissection dallamait és drámai hangulatát idézik fel.

A demó dalai kevéssé meglepő módon hasonló vonalon mozogtak, persze kezdetlegesebb formában. Rejtély, hogy a Devilryt követő, első és egyben utolsó nagylemezen, a 2003-as Salvation-ön miért nem sikerült továbblépniük, vagy legalább tartaniuk a szintet, és miért lettek mind hangzásilag, mind zeneileg lényegesen satnyábbak. Ez mindenesetre legalább okot ad arra, hogy - visszatérve a bevezetésben említettekhez - mégse sajnálkozzunk a zenekar megszűnésén, és Arioch Mardukba igazolásán. Ez a lemez viszont több mint érdekesség; jól és sokszor hallgatható, értékálló, erősen ajánlott kiadvány.

9/10

a ’ ördög

  

myspace.com/thefuneralmist

Arcturus - Sideshow Symphonies
2005-10-23, (2005)
Season of Mist
Ez az a lemez, amiről a meghallgatása előtt is mindent lehetett tudni:

a.) Nem lesz Garm, a fény hozója, ki az aktuális elektronikus hangzások közül többnyire a menőbbeket és a maradandóbbakat a mi kis ostoba szubkultúránkba transzplantálta és ezáltal ténylegesen prométeuszi státuszba került. (Majd folytatta emelkedését, önmagától is egyre messzebre szállva el.) Az a Garm, akinek egyedi orgánummát, kimagasló dallamérzékét, produceri fantáziáját és szövegírói tehetségét senki nem vitathatja el.

b.) Lesz viszont Simen, aki vicces módon egy másik zenekarban (Borknagar) egyszer már "pótolta" a távozó Garmot, az a szituáció két alapvető tanulsággal szolgált: mindenki megtudhatta egyrészt, hogy hangi adottságok terén nem csak elődjét veri, de úgy általában véve a hivatásos operaénekesek kivételével mindenkit, másrészt azt, hogy ezekkel az adottságokkal ritkán tud igazán maradandó dolgokat alkotni.

c.) Norvégia leszálló ágban van. Egyre másra véreznek ki a zenekarok, az Arcturushoz szorosan kötődő új formációk, a Winds és az Age of Silence megítélése pedig legalábbis komolyan vitatott.

d.)(az ellenérv) Rossz Arcturus lemez még nem volt, és itt amúgyis Sverd a dalszerző, a szintetizátoros, akinek neoklasszikus játéka fényévekkel mutat túl a hozzá hasonlóan neoklasszikában utazó gagyi, buta, ostoba, innovációtól mentes kollegákon. Aztán itt van Hellhammer, a dobos, pontosabban ’a’ metal dobos.

arcturus 2005 sideshow

Kezdjük a végeredmény összegzését talán itt: a zenészek neve garancia egy bizonyos színvonalra, de a minimumot semmivel nem lépték túl. Minimalizmus, igen, ez jellemző erre a lemezre, ami elsőre talán furcsán hangzik, holott ha azt nézzük, hogy a rengeteg bravúros zongora- és gitárvillantás, csillagokat karcoló énektéma közül mennyi az igazán emlékezetes, akkor azt láthatjuk, hogy épp csak egy-két ilyen momentum jut minden dalba. A többi általában a korábbi albumok, főleg a La Masquerade Infernale és a The Sham Mirrors utánérzése, rosszabb esetben üres töltelék. Így sem kifejezetten rossz, de nem is jó, tehát aki szeretni akarja, azt szeretheti, aki pedig utálni akarja, az utálhatja. Aki nem akar semmit, az még kap egy kevés rossz szájízt bónuszba a döntéshez, némi rossz humor formájában.

És csak nekem ugrott be a zenekari képekről a Manes legutóbbi lemezének promó-sorozata

?

6.5/10

a’ ördög

rtp verzió:

Az Arcturust szeretni kell. "Kismókusok kenyérre is kenhetik, nagymókusok süteménybe is tölthetik". A fémzene-hallgatók javarészt kedvelik; sokrétű ismérvei miatt ki-ki megtalálhatja a szájíze szerinti adalékokat, elégedetten ölelgethetjük egymást, egyetértés és szeretet uralkodik az új lemez megjelenése kapcsán is.

A zenekar előzményeit, történetét, tagcseréit a konkurens magazinok hasábjain el lehet olvasni, nem foglalnám a helyet az unalmas kronológiával, sem a feszült várakozás okozta találgatások tartalmát sem fejtegetném, itt van az anyag, ugorjunk fejest bele rögvest.

Minden tekintetben önmaga árnyékát produkálta az Arcturus, tulajdonképpen ugyanazt tárja elénk, mint eddig, csak lényegesen üresebben. Van galaxis és űr, csillagok és hibernációs betegség, de ezek csak üres frázisok, semmi igazán erőteljes megoldással nincsenek alátámasztva a dalok. Ez nem azt jelenti, hogy értékelhetetlen munkával állunk szemben, de egy minden várakozást alulmúló alkotással kell szembesülnünk. Kitisztul a tükör, a titokzatos homályból kibontakozik egy átlagon felül szép arc, hidegen, fennkölten, mentesen minden különlegességtől, és amire emlékezni fogunk belőle, valami megmagyarázhatatlan ellenszenv lesz csupán.

arcturus sideshow 2005

Simen képességeiről sem nyitnék vitát, több banda is furcsa zuhanórepülést mutatott be érkezte során, a Sideshow Symphonies-en is mindent belead, amit csak tud, jó, nagyon jó, mégis homlokomat kell ráncolnom, számat félrehúznom hallatán. A szőlőt is szeretem, idén mégis savanyúra sikeredett, az első harapás után egyre óvatosabban szemezgettem, majd úgy döntöttem ez évben felfüggesztem a további önkínzást.

Túlnyomórészt értelmetlen, hiábavaló erőlködés, máskor középszerű, ritkán pedig korrekt a dallamvilág, kifacsart, bonyolult és élvezhetetlen.

A zenész urak egyre többször nyúlnak időhúzó klisékhez, át-át leselkednek a Winds kompetenciakörébe tartozó témákba, ami egyben azt is mutatja, hogy bizony elfogyóban vannak az igazán emlékezetes ötletek.

Részemről a Demon Painter a lemez legjobbja, érezhető benne egyfajta gúnyos színpadiasság, "diabolikus lángolás" és az általában hiányolt "kozmikus állapot", de a dal második felétől szintén előfordulnak teljes mértékben mellőzhető részletek, és itt nem az egyébként egészen kellemes szintetizátorfutamra gondolok.

Több ilyet ne, ha kérhetem.

6.5/10

rtp

Spite Extreme Wing - Non Dvcor, Dvco
2005-10-16, (2004)
Behemoth Productions
Ha nem is olyan mértékben, mint ahogy az USA-ban, vagy Franciaországban, de Olaszországban is komoly black metal színtér van kialakulóban. Az Aborymról már tárgyaltunk korábban, az új lemezük is meg fog jelenni hamarosan, a Beatrik hangulatos Reqiuem of December-je még bemutatásra vár, a genovai Spite Extreme Wing pedig tavalyi, második albumával nem várt minőségi ugrást hajtott végre. Mindig csak csalódni szoktunk zenekarokban, amiért azok elveszítik a többlettartalmukat, nagyon ritka viszont a fordítottja, hogy egy korrekt, profi, de ezen túl nem mutató zenekarnál megjelenik az a bizonyos plusz, amitől érdekessé válik.

spite extreme wing

Ráadásul a Non Dvcor, Dvco nem mondható sem előremutatónak, sem újszerűnek, sem elfeledett értékek újrafelfedezésének. A rövid, katonás intro utáni első riffek vaskosan, tisztán hasítják a levegőt, majd némi rövid erőgyűjtés után rögtön szélvészgyors témába váltanak. De itt jön, eddig még nem volt: nem a témák eszetlen mennyiségével érik el, hogy ne fulladjon unalomba a zene, hanem azzal, hogy remekül kiagyalt dalszerkezetekbe foglalják azokat. A tempóváltások kifinomultsága csak a dolog egyik része, a másik hogy minden riffből kihozzák a maximumot, a motívumok a "muzikalitás" kifejezés igazi értelmének megfelelően egymásból fakadnak, gyakran visszatérnek, olykor más formában, pont akkor, amikor már kezdenénk elveszteni a fonalat, ezáltal kifejezetten örömmé válik a lemez hallgatása. In Su La Vetta, avagy "A hegy tetején", hangzik a következő dal címe, és ehhez hűen ez a legnagyobb "sláger" a lemezen, már-már (régi) Dissection szintű a dolog, persze nem annyira hideg, hisz mégiscsak olaszokról van szó. A szövegek is olaszul vannak végig és a szélsőséges Julius Evola Lázadás a modern világ ellen című művére épülnek. spite extreme wingÍgy hát, ha a hidegség nem is annyira jellemző, és inkább tüzes is a zene, sötétség és főleg ború, elkeseredettség akad benne, ez azonban többnyire szikár, katonás keménységgel párosul. Kivétel a Decadenza című darkos gitárbontogatásra és zongorázásra épülő tétel, amely egyébként nagyon jól sikerült. Az utána következő Disperazione - Il Ciclo Si Chiude lassú kiábrándultságát egy rövid, instrumentális és újfent tüzes, gyors tétel zárja, mintegy non-verbális kinyilatkoztatásként összefoglalva a mondanivalót: remény ugyan nincs, de akkor is harcolni kell, más lehetőség ugyanis szintén nincs.

Mit is mondjak. Rengeteg alig félórás lemez tűnt már sokkal hosszabbnak, mint ez a 44 perc, nyugodtan kijelenthető: kötelező ez is. Nem tízpontos, mert annyira fülbemászó, hogy félő, gyorsabban válik unalmassá, mint kéne. Ez persze majd csak utólag derül ki, legyen ez a fél pont levonás az óvatosság jele. Megjelent idén amúgy egy újabb SEW album is (Kosmokrator), mely korábbi, kiadatlan dalokat tartalmaz, a színvonal is felemás, inkább a debütáláshoz áll közel, szóval nem rossz, de ez már egy másik színt.

9.5/10

a’ ördög

Spite Extreme Wing

Behemoth Productions

Kataxu - Hunger of Elements
2005-10-10, (2005)
Supernal Music
Az Emperor reunion kapcsán lett igazán elgondolkodtató tényező Lengyelhon kiváló zenekara, a Kataxu. Az Anthems To The Welkin at Dusk után bármennyire jók is voltak, azt a speciális atmoszférát már nem sikerült Ihsanéknak (legalábbis nem olyan formával és taralommal jelentkeztek, mit a közönségük többsége elvárt volna tőlük) visszaadni utolsó két lemezükön, amit a változó zenei megoldásaikkal együtt is mindig magukénak tudhattak.

Itt jön a képbe az ominózus csapat, akik viszont a járt ösvényhez méltó alkotással jelentkeztek, és ha az idei csalódási ráta továbbra is a papírformát hozza, akkor a nagy öreg elbukik, és az ifjú reménységek mutatják meg, mi a mérce.

kataxuvarriA közel negyedórás In My Dungeon! garantáltan megmelengeti majd a himnikus black metal kedvelőinek keblét, nagyívű dallamosság, sodró tempó, valamint kiváló hangulati fokozások dominálnak, mindezeket pedig a változatosságra törekedve adják elő. A hosszú dal így nem lesz fárasztó, többször egymás után hallgatva is élvezetes darab, nem is győztem az ismerkedés alkalmával eleget lelkendezni magamban, hogy ebben az igen kényes zenei közegben végre maradandó produktummal találkozhatok. Igen, kényes, a monumentális - romantikus komolyzene bombasztjához hasonló hatásoknak a black metalal való életképes elegyítése a sok próbálkozás ellenére elenyésző. Jelen esetben sem beszélhetünk teljes sikerről, viszont a Hunger of Elements erényeit egyben az is jelenti, hogy az egyszerű és sablonos szintetizátorjátékot rendszerint ízlésesen, kellően organikusan dolgozták bele a komplex gitártémák közé, mely ezzel együtt a nagy elődhöz való egyik erős hasonlóságot is hordozza. Megemlítendő még a dobmunka, szintén az Emperorral való döbbenetes rokonsága, mind megszólalás mind teljesítmény terén egyaránt.

Az alapvető különbséget a két banda között talán azzal lehetne érzékeltetni, hogy míg az Emperor emelkedettsége tartalmazta az "emberi oldalt", a mély és gyarló érzelmeket, a drámát, addig a Kataxu felfokozottsága direktebb, egyértelműbb oldalt testesít meg. Ez abban is keresendő, hogy az egyre szaporodó NSBM tábor egyik gyermekével állunk szemben, lehet fintorogni, esetleg örvendezni, nem tehetünk mást, mint elfogadjuk a tényeket.

Mielőtt a negatívumokra térek, fejet hajtok a vokalista teljesítménye előtt, a markáns férfihang tulajdonosa szinte megszakítás nélkül végig üvölt, sorait, mondatait egymásba szőve, példátlan szenvedéllyel, és bár elég egyoldalúan valósítja meg, de egy pillanatra sem kívántam azt, hogy bárcsak ne tenné.

A hat tételből három 10 perc feletti black metal szerzemény található, melyekhez toldottak egy-egy pusztán szimfonikusokat utánzó szintetizátor-darabot. Ezeket önmagukban egyáltalán nem találom elég színvonalasnak, hangulat ide, hangulat oda, rontanak az összhatáson. Egy-két helyen a leves sűrűjében is rezeg a léc az utóbb említett hangszer kapcsán, néhány faszonrúgás biztosan elősegítené a még kedvezőbb irányvonalat a billentyűs számára a jövőben, de nem leszek ünneprontó, fátylat rá, szeretem őket, na.

kataxulogo

Izzadok a pontszám miatt, nem lehet olyat írni, hogy 5 - 10, ezért most a 48 perces hosszból a lényegi 36-ot veszem, ami így talán több is mint:

9/10

rtp

Peter Rehberg – Fremdkoerper
2005-10-01, (2005)
mosz
Tánczene UFO-knak. Valahogy így jellemezhetnénk röviden Peter Rehberg új lemezét, a cím is erre utal: elidegenedés, a testek elidegenedése. Chris Haring koreográfussal dolgozott most együtt az osztrák zenész, egy számára már nem egészen idegen területen, hiszen korábban is komponált zenét táncelőadásokhoz, gondoljunk csak a DACM-re.

A Pita néven elhíresült Rehberg, a meglehetősen mozgalmas bécsi underground egyik központi figurája, aki újságíróként tűnt fel, majd ott bábáskodott a MEGO kiadó alapításánál, később lemezei a laptop zene legnagyobbjai közé emeleték, többekkel közös produkciókban vett részt (Christian Fennesszel és Jim O‘ Rourkeval alkotott laptop triójuk, a Fenn O‘ Berg eddig két lemezt adott ki), neve megkerülhetetlen, ha modern elektronikus zenéről van szó.

pita

Hozzászokhattunk, hogy egy-egy új Pita kiadvány mindig ismeretlen kihívások elé állítja a hallgatót, de meglepetések szerencsére most is akadnak. A Fremdkoerpert nyitó Mutisil az emberi fül számára nehezen fogható frekvenciákkal operál, helyesebben tesszük, ha fejhallgatóval próbálkozunk, így máris tisztább képet kapunk a lassan építkező, szinte mozdulatlanul előre haladó tételről. A lemez egészére jellemző ez a mozdulatlanság, ami, valljuk meg, egy tánclemeznél felettébb fura. Persze idővel ráébredünk, hogy rengeteg történés húzódik a háttérben, apró digitális kisülések, pattogások, disszonáns csikorgás, a második tételben egy megkínzott orgona, a Never Worryben önmagából kifordított emberi hang is felüti a fejét. Az egész úgy drámai, hogy egyúttal élettelen is, pont ettől érezzük idegennek.

Érdekes lenne megfigyelni, hogy milyen mozgást végeznek a klasszikus értelemben vett ritmusokat teljesen nélkülöző zenére a táncosok, ugyanakkor a lemez megállja önmagában, vizuális körítés nélkül is a helyét, te viszont biztos nem erre fogsz táncolni, ha rádtör a szombat esti láz.

10

ktibi

pita

mosz

Lurker of Chalice - Lurker of Chalice
2005-09-28, (2005)
Southern Lord / Total Holocaust Records
A Lurker of Chalice a san fransisco-i Wrest "side projectje" akit a Leviathan kapcsán ismerhet az underground közösség, több információ nem is áll rendelkezésünkre, de ez nekem öröm, utálok száraz tényekkel dobálózni.

Felemás érzésekkel indul az ismerkedés, az intro-t én kihagytam volna, az ilyen felvezetéseket teljesen feleslegesnek tartom, főleg, hogy ez sem az igazi, de a Piercing Where They Might határozott léptekkel hagyja el ezt a világot és a következő egy órában egy földalatti alagútrendszer beleiben való séta lesz az időtöltésünk. Ugyanazt a benyomást közvetíti, melyet a gyermek élhet át, amikor először megy le a metróba, a félsz és a kíváncsiság elegye birizgálja oldalát, és szorosan kapaszkodva a szülői kézbe némán, de csodálkozó szemmel mered a kitárulkozó termekre. Az emberi képzelőerő erőteljes ihletői a mélység csarnokai, a csatornák, barlangok, az ott lapuló lények, a homály szülöttei. A középkor írói beszámolókat írtak Agarttha föllelhetetlen városairól, a világ királyának székhelyről, ahonnan alattvalói vezérlik az áramlatokat, a villámokat és egyéb természeti erőket, ahol több út vezet, mint a föld felszínén összesen. El akarjuk hagyni bolygónkat, de alattunk 20 kilométer vastag földkéreg megannyi felfedezetlen titka lappang. Ezek a folyosók egyben a tudatalattinkat szimbolizálják, az elrejtett indítékokat, a látens érzéseket, minden megmagyarázhatatlan félelmünk forrását. A zene kis léket vág szunnyadó mélységünk kopár falába, hogy kötelünket leeresztve barangolhassunk majd agyunk barázdáinak labirintusában, önmagunk felfedezhetetlen végtelenjében.

barlang

Leginkább a Blut aus Nord atmoszférája jelenthet segítséget az érdeklődőknek, viszont a Lurker of Chalice több lélegzetvételt hagy, és bár sok nyomasztó pillanatot közvetít, valahogy kábább, álomszerűbb az egész, kevésbé sötét és rideg. Zúzásról elvétve beszélhetünk, a black metal is csak egy kis szelete az összképnek, a drone és az ambient egyaránt fellelhető; a számokba arányosan épülnek be, továbbá a lágy harmóniáknak sincs híján a mű. Wrest nem követ sémákat, arányos szerkezeteket, a dalok a speciális légkörnek vannak alárendelve, melyet a különleges, sűrű, de nem bántó hangszerelésnek, a kreatív szólómunkának, és egyéb hangulatfestő elemeknek köszönhetnek, legtöbbjüket az egyedi torzítási, effektezési technikák adják.

Gyakran ugrik be egy kép; gyéren megvilágított, roppant méretű, ősöreg sziklacsőben haladok egy meghatározhatatlan eredetű, sejtelmesen sárgásfehér fény felé, mely felől émelyítő, párás szél fúj, búgásával betölti a teret, érezteti a mélység impozáns méreteit, az évezredek őrlő múlását, az entrópiát.

Hogy ehhez hasonló hatás elérése volt e Wrest szándéka, mikor a dalokat írta, nem tudhatom.

Talán felesleges minden magyarázat, vélhetően mindenkiben más tartományokat nyit meg, közelebb visz az elérhetetlenhez, és a megismerés során még több idegen régió bukkan fel. És minél többet találunk, annál kongóbb lesz körülöttünk az üresség.

Rendkívül különleges alkotás.

9.5/10

rtp

Old Man Gloom - Christmas
2005-09-22, (2004)
Tortuga Recordings
Stoner/HC. Egy időben divatos szópárosítás volt, mostanság nem igazán hallom, de ha valamire igazán illik a kifejezés, akkor az U.S.A.-béli Old Man Gloom-ra mindenképpen. Az Isis, Cave In és Converge tagok jelenléte előrevetíti a várható tartalmat, meglepetést ugyan nem, de remek, betonkemény riffelést viszont nagyon is találhatunk, mindezt bő egy órába sűrítve, melyet túlnyomórészt idegesítő, néhol azért eltalált átvezetőkkel hígítanak.

screambrothers

Az indítás egyből megkapó, halk sistergésből - zajokból vált egy kissé túlvezérelt akusztikus gitártémába, keservesen szárnyaló-üvöltő ének, majd a pedálra lépve a bevezető dallamot lovagolják meg újra és újra, hogy a szám felétől igazi, vérbő és vontatott döngölésbe kezdjenek. Innentől fogva nincs miről elmélkedni, lendület és súly váltakozik egységesen, a "hangulatemelő" töréseket leszámítva.

A dalok hossza 1 és 8 perc közé esik, ha nem számítom a záró 16 percet, amiben akadnak ugyan zenéhez hasonlítható részek, de a külvilág zajai, valamint egyéb éterikus hangok dominálnak. Ha minden felesleget lehántunk, marad alig 30 percnyi tiszta zene. Az viszont szinte hibátlan.

Ízetlen tréfa ez, bár az olyan észveszejtően masszív témáért, ami példának okáért a Valhallában hallható (végén kellemes noise betéttel felturbózva), sok tévedést vagyok hajlandó megbocsátani. Bandák százai adnák oda lelki üdvüket egyetlen ilyen riffért.

Akinek meg nem megy, gyakoroljon szorgalmasan.

Ironizáltam.

8.5/10

rtp

oldmantombi

Bruce Dickinson - Tyranny of Souls
2005-09-18, (2005)
Mayan/Sanctuary Records

A régi nagy kedvencek egyre-másra okozzák a csalódásokat. Bah. Judas Priest, Dissection, Bethlehem, Samael, stb. stb.… csak néhány név a sorból, akiknek sajnálatos elsatnyulásáról voltunk kénytelenek beszámolni, és bár az elején a dologban volt valami szórakoztató is - a fanatikus, agyatlan rajongók néhány nyilvánvaló igazság kimondásával történő kiakasztása annak tűnt - igazából a sokadik eset után már egyáltalán nem vicces a dolog, unalmas, majd egyre inkább szomorú. Bruce DickinsonEttől azonban még nem lesznek jobbak ezek a lemezek, és hát igen, nálam – és nem csak nálam - az Iron Maiden is ide tartozik, arasson bár újraegyesülésük mégoly osztatlan sikert is. Elkerülhetetlen ugyanis az összehasonlítás Bruce szólólemezeivel, aki, mielőtt visszatért volna a Maidenbe, két teljesen hagyományos, mégis zseniális albummal jelentkezett a '90-es évek végén. Az Accident of Birth (1997) és főleg a Chemical Wedding (1998) nem tartalmazott hosszú, fárasztó, nagyzenekari bombaszttal támogatott tételeket, frissességnek, ötleteknek viszont egyáltalán nem szenvedett hiányában. Izgalmasak voltak a szövegek is, utóbbi lemez esetében a William Blake főművére épülő koncepció pedig azt bizonyította, hogy hősünk nem egy hétköznapi 40 pluszos rocker, aki felett lassan eljár az idő, és még mindig ugyanazt a szalagot fújja, de nem is vált világgal, istennel kibékült, jellegzetesen „megvilágosult” kispolgárrá.

Volt bennem némi félsz a csalódást okozó Maiden lemezeken kívüli okokból is, az sem volt túlzottan bíztató, hogy a Tyranny of Souls a végtelen turnék során talált szabad percekben, szállodai szobákban lett javarészt megkomponálva, majd egy viszonylag hosszabb szünet alatt került elő az a Roy Z., aki említett szólólemezeket társszerzőként, gitárosként és producerként jegyzi, ekkor lett rögzítve a lemez. (Vele kapcsolatban is voltak negatív érzéseim, ugyebár, többek között a Judas Priest reunion-lemez kapcsán, dehát valamiből élni is kell.) A többi volt zenésztárs, akik azért hozzátettek egyet ’s mást a zenéhez, sehol. Eleinte az ezekből a tényezőkből fakadó félelmek igazoltnak látszottak; bár alapvetően már akkor is tetszett a Tyranny of Souls, kissé összecsapottnak tűnt, leegyszerűsítettnek, úgy tűnt, nem ér fel a Chemical Weddinghez, aztán szépen fokozatosan sikerült vele teljesen megbarátkoznom. Bruce Dicikinson & Roy Z.Minden itt van, ami kell és nincs semmi, ami felesleges volna. Elsőre az intró utáni, tipikusan Dickinsonos Abduction és az azt követő, szokatlanul thrashes riffeléssel indító Soul Intruders nyerte meg a tetszésemet, és az olyan líraibb dalok, mint a Navigate the Seas of The Sun voltak ellenszenvesek. Konkrétan utóbbinál kicsit mintha nagy slágerét, a Tears of the Dragont próbálta volna újraírni Dickinson, és hát itt azért a hagyományos metalban megszokott érzelmesség át-átcsap érzelgősségbe, de végeredményben ez sem rossz azért. Sokféle stílusú dal szerepel a lemezen, a River of No Return-ről valamiért a Brave New World album világa sejlik fel, talán a zongorabetét miatt, (de itt ez is jól jön ki) aztán van egy lazább dal is, a korai szólólemezeket idézve, ez a Devil on a Hog. A Chemical album sajátos hangulatát a Believil közelíti meg a leginkább, nem véletlenül; hasonló hangzások, hangszerkezelési trükkök tűnnek fel benne.

A különböző hangulatú dalokat ezúttal is egy koncepció köti össze, mely azonban lazább, mint a legutóbb: Bruce ezúttal különböző brit sci-fi szerzők műveiből merített inspirációt, de ezeket a témákat is megszokott, kicsit filozofikus szemszögéből mutatja be. Összességében talán ez a szoros egybefüggőség hiányzik is kicsit a lemezről, ez az, amitől igazi alapművé válhatna, akárcsak elődje, de mégis, ahhoz hasonlóan tele van remek, maradandó dalokkal.

9/10

a’ ördög

    

Nachtmystium - Eulogy IV
2005-09-08, (2004)
Total Holocaust Records

Ellentmondásos korban élünk, az új évezred kezdete pedig még ellentmondásosabb tényekkel szembesít minket.

- Black metal? Khm... régebben én is sokat hallgattam, de már semmi érdekeset nem találok benne. Azok az idők elmúltak...

Érthető álláspont. Legalábbis nem véletlen.

Efféle és hasonló kijelentésekkel együtt mégis a műfaj 3. reneszánszának közepében vagyunk, nincs olyan hét, amikor ne bukkanna fel egy-egy meglepő, a stílus nevét öregbítő, a kereteit szélesítő előadó. A francia és az észak-amerikai csapatoké a zászlóvivő szerep, talán nem követek el szentségtörést, ha azt mondom, hogy a skandináv országok bár még mindig a zene élbolyában vannak, a fekete fémet tekintve átestek a ló túloldalára, a profizmus kelendőbb termék lett, mint a cicomázatlan nyersség. Ez annál az oknál fogva nagy baj, hogy ha a nagyközönség számára az elsőre vonzóbbnak látszódó vérprofi, jól támogatott zenét kapja kézhez, a vastag cukormáz ellenére értetlenül veszi majd tudomásul, hogy nem esett jól a matéria. Ezek után nem is fognak közeledni a mélyebb rétegekhez, hiszen számukra az "elit" bukott el. Ezt nem lehet elégszer kihangsúlyozni.

nachtlogo

A Nachtmystium egyszerű zene, egyszerű dallamokkal. Nem mondható túlzottan agresszívnek, sem végtelenül depresszívnek, vagy gonosznak. A megszólalást tekintve konstatálhatjuk, hogy a gitár sem dönget keményen, és a dobmunka minden tekintetben primitív, ami viszont nem azt jelenti, hogy rossz.

Az Eulogy IV EP-n öt egyéni szerzemény található, melyen kívül a Southern Lord kiadó gondozásában is napvilágot láttak ugyanezek a számok, melyekhez Burzum/Earth/Von feldolgozásokat is toldottak, és egy koncertfelvétellel zártak le. A teljességhez hozzátartozik, hogy beszerezhető továbbá egy LP verzió is, mely mindössze annyiban különbözik az amerikai kiadványtól, hogy 2 Ildjarn átdolgozás következik a saját dalok után, és végül ugyanaz a Von, ami a Southern Lord-os variáción is hallható.

nachtlive

Nem tartom fontosnak, hogy egyenként kiemelve a számokat leírjam, hogy mi történik, viszont mindazon "riasztó" dolog ellenére, amit felsoroltam, a legfontosabb érdemmel, mivel egy fekete fém muzsika rendelkezhet, azt birtokolja ez a szerény költségvetésű kiadvány.

2 - 3 hallgatás után is úgy éreztem; csak még egyszer előröl az egészet. Könnyen belefeledkeztem világába, a maga kliséivel együtt is olyan dalokról beszélhetek, melyek egyetlen pillanatra sem untatnak, és ez egy olyan momentum, ami mellett minden negatívum eltörpül, de inkább fel sem tűnik. Természetes, erőlködéstől mentes dalszerkezetekkel találkozhatunk, minden ott és addig van jelen, ahol és ameddig kell lennie. Kivétel nélkül az összes tétel megfejeli valamilyen módon az előzőt, tempójában, valamint az eltérő játéktechnikák tekintetében is változatos az album, az akkordbontogatós főtémáktól, a szimpla punkos szaggatásokon át a hagyományos "darálás"-ig felfedezhetőek a paletta fő jellegzetességei.

Az Eulogy IV érdekessége, hogy elődjéhez (Demise) képest nem ragaszkodik az újkori black metal sémákhoz, meglehetősen ódivatú, a 80-as évek bandáinak világát rekonstruálja, idézi fel szellemüket, amire főleg a jellegzetes szólók miatt kapja fel fejét a hallgató. A címadó dalban jön le ez az érzés a leginkább, itt kapja a legtöbb szerepet a dallamos megközelítés.

A keser és az elszántság közé helyezhető az Eulogy IV alaphangulata, a lényeg, hogy az a bizonyos tűz ott lángol minden sorában és percében, nem pusztán egy kitörésre váró szikra várakozik éhesen, mint oly sok más esetben. Ez az, ami, és erre szoktam maximális pontszámot adni.

10/10

rtp

nachtlogo2

 

 

 

 

 

 

Draugar - Weathering the Curse
2005-09-05, (2004)
Moribund Cult
És még mindig nem fejeztem be 2004 legfontosabb black metal kiadványainak bemutatását, itt van egy újabb figyelemreméltó alkotás, mint az utóbbi időben oly sokszor, ismét Amerikából, San Franciscoból. Ha azt mondom, egyszemélyes zenekar kásás hangzással, hosszú dalokkal, ambientesen hipnotikus atmoszférával, akkor magától értetődően merül fel a Burzum neve. A Weathering the Curse a második hivatalosan is megjelent lemeze a Hildolf névre hallgató magányos harcosnak, és bár látványos változások nem történtek sem a debütáláshoz, sem a demókhoz (melyekből kettő volt) képest, mégis, ez a mostani valamelyest erősebb kifejeződése annak az érzésnek, ami már az eddigiekben is megvolt.

draugar logo

A Burzumot nagyon sokan bírják szeretni, mert hiába mondja azt Vikernes, hogy egyátalán nem törekedett a tökéletességre, ő azért tud bánni a hangszerekkel; harmadik lemezétől kezdve a vájtfülűek sem panaszkodhatnak igazán rossz zenészi teljesítményre. A Draugarnál vannak nyilvánvaló hibák bőven, szépszámmal, komoly csúszások, pontatlanságok, és hát a hangzás sem kifejezetten túlpolírozott. Hogy az utóbbit egy képpel szemléltessem: ha a black metalban megszokott kásás, kellemetlenül szúrós hangzást egy falként értelmezzük, melyet fanatizmusra és odafigyelésre nem képes/hajlandó hallgatók elé szokás emelni részben, - no meg a korábbi cikkekben már említett éles kontraszthatások elkerülésének okán - akkor a Draugar még üvegcserepeket is szórt a fal tetejére és szögesdrótot is húzott fölé. Folyamatosan recseg valami, a bekapcsolt mikrofon pedig olykor rádió-adó-vevő készülék módjára zúg amikor nem szólnak bele. Totális elutasítás. Aki komolyan gondolja ezt, annak nem azt kell bizonygatnia, hogy képes egy profi minőségű stúdiófelvétel elkészítésére. Mindezekből persze az is kikövetkeztethető, hogy a közönség széles rétegei nem lesznek vevők erre a produktumra, pedig annak, aki kíváncsi a végső nihil és kilátástalanság torz felsőbbrendűségtudattal és megvetéssel megélt pillanatainak erre a puritán módon nyers kivonatára, érdemes ebbe a lemezbe invesztálnia.

draugar head

Hangulatilag leginkább a honfitárs black metal zenekarokat említhetném meg párhuzamként, elsősorban a Xasthur-t, olykor hasonlóan reménytelen atmoszférát sugároznak a témák, (halljuk csak a lassan lebegő I Come as a Curse-t) bár a Draugar esetében a black metal agresszív oldalának is nagyobb terep jut. A nyitó és beszédes című Warrior Without War-ba van belesűrítve talán legjobban a speciális Draugar-fíling, a heroikus pátosz és a depresszió öniróniába torkolló, mégsem nevetséges ellentmondása. Egyébiránt a lemez hallgatása során beugrott a Bilskirnir neve is, a nyersesség szintje alapból okot ad a párhuzamra, de a Laughing and Bleeding fő témája erőteljes hasonlóságokat mutat a német banda Furor Teutonicus / ...Bis Germanien Erwacht című számának egyik témájával. A dalszerkezetek nem nevezhetőek kidolgozottnak, inkább csak hangulatilag egymáshoz illő témák egymás mellé helyezéséről beszélhetünk, de ez sem baj, mert mint mondottam, a hangulat különleges. Azt hiszem, aki mindezekkel együtt késztetést érez a lemez meghallgatására az elégedett lesz, és nem fog meglepődni az alacsony produkciós szintű zene magas pontszámmal való értékelésén.

8.5/10

a’ördög

Peccatum - The Moribund People
2005-08-30, (2005)
Mnemosyne Productions
Én is azok közé az egykori Emperor fanok közé tartozom, akik csak a legutóbbi nagylemezzel tudtak megbarátkozni Ihsahn új zenekarával, a Peccatummal. Az egy dolog, hogy nagyon kellett már egy normális hangzás, meg egy élő dobos, de zeneileg is úgy tűnik, hogy kezd valami kiforrni ebből az eleinte komolytalannak, később már csak céltalannak tűnő stíluskavalkádból.

Persze továbbra is nagyon baljósan hangzanak metalban az olyan dolgok, mint az operás női ének, komolyzenei hatások, de ahogy az elektronikus elemeket sem csak „legyünk a Rammstein 795. kópiája” jelleggel lehet beépíteni (tudjuk, kikről beszélek – ha nem, úgy még jobb), úgy ezeket is lehet érdekesen és eredeti peccatum ihsahnmódon bevetni. Elektronikus hatásokkal itt is találkozhatunk egyébként, húzós, trip-hopos ütemek, a dobokra rakott effektusok, és különféle zajok formájában.

Két saját dal van, az első, a címadó, egy teátrálisan dramatikus hangulatú, hagyományosabb kompozíció, a másiknál kevésbé erős a dal jelleg, mégis szimpatikusabb valahogy. Itt egy pulzáló basszussal és elektromos ütemekkel operáló, kicsit ulveres rész váltakozik egy gitározós-károgós témával. Meglepő módon egyébként Ihsahn csak háttérvokálosként hallatja dallamos orgánumát a lemezen.

Végezetül a tavaly elhunyt Quorthon emlékére következik a For All Those Who Died a Bathorytól, melynek, míg az elejét teljesen átírták zongorázós-nőiéneklősre, a végét az eredetihez teljesen hűen nyomják. Egészében véve azonban továbbra sincs szó arról, hogy Ihsahn újra közeledett volna a feketefémes megoldásokhoz. A Peccatum másról szól, és ez így van jól, még akkor is, ha ez a fajta zene soha nem lehet olyan átütő erejű és hatású, mint amilyen az Emperor volt.

8/10

a’ördög

peccatum.com

kapcsolódó cikkek:

kritika:

Peccatum - Lost in Reverie

Hyatari - The Light Carriers
2005-08-29, (2005)
Codebreaker Records

Kifejezetten szokatlan a Hyatari első nagylemeze. Erre a jelzőre sokan pályáznak, és legtöbbször szokásosan rosszra is sikerül a matéria. A törekvésben már benne van valami gyanús dolog, erőlködés, kényszer és imázs. Mind ronda szavak.

hyatari2Amit The Light Carriers cím alatt hallunk tudatos produkciónak tűnik, és több hallgatásra sem mondhatjuk rá, hogy rádióbarát termékkel van dolgunk, de természetesen az eszmei értékét nem is ez fogja meghatározni. A 7 tétel közül az első kettőben csak gitárgerjedést hallunk, pontosabban, nagyon lassan, a legmélyebb tartományban pengetnek, de "konkrét riffek" még nem ütik fel a fejüket. A 3. és egyben címadó "dal" alatt találkozhatunk először ritmusokkal, és ebben az esetben a dobok helyett mindössze samplerekről beszélhetünk, ami ugyan nem mondható organikusnak, viszont illik a lassan kibontakozó minimál gitárjátékhoz. A Hyatari-t kevés töprengés után drone-doomnak könyvelhetjük el, ezen keresztül értelmezhető talán a legkönnyebben a zenei szféra. Tehát arról lenne szó, hogy az ortodox stílus bizonyos sajátosságait birtokolják, de a "romantikus" vagy éppen vérgőzös hangulat helyett inkább egy komor, a mélyűr deprimáló feketeségében való sodródáshoz tudnám hasonlítani.

A korong első hallgatásakor nyűgösen nyomkodtam tovább a track-eket, de egy-egy este feltettem olvasás mellé, és így kezdett felismerhető alakot ölteni a muzsika szerkezete, ami tulajdonképpen egyetlen hangulat tónusaival való kísérletezés, mely a korong folyamán felemelkedik, kiforr, a több hullámhegy után az utolsó, negyed órás Collapse-ben éri el a csúcspontját.

hyatari2

A zene alapjait sok, a háttérben megfigyelhető zaj, alig észrevehető szövegmondás, és egyéb meghatározhatatlan hang színesíti, éneket csak pár másodpercre csak a Freeform for the Disenfranchised vége felé tettek.

A The Light Carriers-et struktúrája miatt biztos senki nem hallgatja majd széjjel, de van benne egy különös atmoszféra és erő, ami miatt érdemes rá időt szentelni.

8/10

rtp

hyatari

Nurse With Wound - Echo Poeme: Sequence No. 2
2005-08-26, (2005)
United Jnana
A Nurse with Wound nevet körülölelő (megalapozott) tisztelet nehéz helyzetbe hozza az egyszeri kritikust, mert hogy jön ő ahhoz, hogy erről bármit is. És mi lesz ha hazudni kell, vagy még rosszabb: meg kell írni az igazságot? Aztán meghallgatja a lemezt és ráébred, kár volt félnie, 25 év után sem kell feltétlenül kiégni, pedig sokak bizonyítják ennek ellenkezőjét.

nww1Chris Stapleton és Colin Potter szerencsére nem tartozik közéjük, itt van az Echo Poeme: Sequence No. 2 című alkotás, ami ismét valami teljesen új, fülledt nyári reggeleken, a lemezt behelyezve könnyed szellő csapja meg elgyötört arcunk, ami meglehetősen szokatlan eddigi munkásságuk ismeretében, írhatnám, hogy elkészült a Nurse with Wound pop lemeze, ami persze nem fedné teljesen a valóságot, ezért inkább lássuk azt, ahol az ördög is. Részletek.

Leszögezhetjük, hogy az Echo Poeme: Sequence No. 2 különbözik mindentől, ami eddig NWW néven megjelent. Mégsem, The Little Dipper Minus Two: Echo Poeme Sequence No.1. című elődjével nyilván mutat némi rokonságot. Ez utóbbi egy rendkívül korlátozott példányszámban terjesztett anyag, csak az a pár szerencsés tudhatja magáénak, aki ellátogatott a nemrégiben lezajlott bécsi koncertre és megvásárolta. Már ott is nagy szerepet kapott az emberi hang, mint hangforrás, most pedig nincs más csak Amantine Dahan Steiner és Isabelle Gaborit éneke, valamint minden egyes hang, mi ajkukat elhagyta a felvételek során.

nww2Dallamok, suttogás, sóhajok, beszéd, néha egy füstös sanzon, máskor altató, nevetés, sírás nem, de szomorúság is akad, és minden egyes hang mögött észrevétlenül, ugyanakkor nagyon is észrevehetően ott áll Stapleton és Potter. Hiányzik az erőszakosság a lemezből (nem úgy hiányzik, egyszerűen csak nincs jelen), sehol egy megkínzott, felismerhetetlenségig torzított hang, sokkal inkább az egyes minták, foszlányok egymásra és egymás mellé helyezése van középpontban, mindez meglehetősen magas szinten. Mesteri, ahogy a térben mozgatják a hangot, leheletfinom megoldásokat fültanúi lehetünk, a már önmagukban szép hangok még inkább megszépülnek kezük alatt. Néha megöregszenek, majd hirtelen "visszafiatalodnak", ezt már tényleg nem érti senki, de attól még öröm hallgatni, sokszor nem is kell figyelni rá, elég ha a háttérben szól, betölti a szobát, nincs kezdete vagy vége, maga a tökéletes egész.

A lemez anyagát még tavasszal rögzítették, és a sajtóanyag szerint Az Utolsó év Marienbadban

című film inspirálta az alkotókat, ennek tudható be tehát, hogy a két hölgy mindvégig franciául énekel/beszél. A hanganyag élvezetéhez persze nem szükséges a film ismerete, ahogy az előző lemezé sem, az Echo Poeme: Sequence No. 2 megáll a saját lábán, NWW-dal ismerkedőknek akár kiindulási pont is lehet, bár könnyen érheti őket később meglepetés, ha valamelyik korábbi anyagtól is ezt a könnyed, kecses szépséget várják.

9

ktibi

nww3

nurse with wound

Hate Forest - Sorrow
2005-08-23, (2005)
Supernal Music
Gyűlölet és bánat. Erős páros. Elszántság, és lemondás. A mérgezett és kihűlt szív. A vérszomj és a halálvágy szinte a józanságig tébolyító áfiuma. A hithű nacionalizmus ijesztő és egyben vonzó tudatállapota. Gyűlölünk, mert kifosztottak vagyunk, elvették, ami a miénk, és bennünk az a vágy, mi módon ellenségeinknek is bánatot és végül gyötrelmes halált okozzunk, hogy a veszett vad erejével sodorjuk le a többieket a történelem csonthalmoktól fehérlő színpadáról.

scytianIgen ám, de ne felejtsük: Aki vihart vet, végül apokalipszist arat. Aki féktelenül osztja a végzetet, az testvért és ártatlant is sebez, sőt a berzerk állapota után magán is súlyos sérüléseket fedezhet fel. A túlélők leszármazottai szívében nőni fog a lángoló akarat, a kör bezárul, és végül az utolsó kép életünkből, hogy a sárban térdelve szánkat harapdálva várjuk az alattomos acélgolyót koponyánkba.

"Támadás és védekezés, szenvedés és küzdelem

Győzelem és vereség, uralom és szolgaság

Mindez vérrel megpecsételve,

Ez az emberi faj történetének rendje."

[size=1">Boyd Rice[/size">

Az ukrán Hate Forest pontosan a kezdő mondat jegyében készítette el 2005-ös lemezét, mely jelentős változást jelent az ezt megelőző, Battlefields koronghoz képest, ami jellegzetes, lassan őrlő riffjei miatt volt különleges. Amit most kapunk, az 7 összefolyó tétel 30 percben, a lehető legkevesebb tempóváltással. A kezdő taktusoktól a zárásig megközelítőleg a 200-as ritmussebesség a mérvadó, az esetleges lassítást, pillanatnyi leállást a visszatérés letaglózó lendületéért, vélhetően az erőgyűjtés jól megfontolt taktikája miatt választotta a csapat.

hateforest

Sokaktól hallottam már, hogy az ilyen homogén zenében nem érvényesülnek jól a témák, illetve a hangulat elveszik a dalokból. A Sorrow minden tekintetben rácáfol erre az állításra. Az első benyomások mindenképpen a vehemens energia köré csoportosulnak, de ahogy egyre mélyebbre hatolunk az erdőbe, úgy telepszik ránk az ellenállhatatlan atmoszféra, és mire észrevesszük, már minden érzésével, és az egyszerű, de sajátos dallamvilágával is azonosultunk. A megszólalás rideg, minden hang kivehető, az összes cin, pergő gépiesen fémes tónusú. Kiemelném a négyhúrost, melynek különösen nagy szerepet osztottak, a gitárokkal körülbelül egy hangerőn játszik, sokat ad a lemez végeredményéhez, nem is mondhatok mást, dicséretes a maximális kihasználtság.

Az énekhang sem mutat változatosságot, inkább egy fenevad hörgés-üvöltésének keveréke, mint a black metalból ismert klasszikus krákogás, viszont ideálisabbat el sem tudnék képzelni a Sorrow-hoz.

A korong külön erénye, hogy nélkülöz minden nem odaillő sallangot. Se idegesítően hamis - se semmilyen férfikórus, se béna átvezetések (egyébként a Battlefildelds népzenei "promenádjai" mind igen megkapóak voltak) vagy idétlen szintetizátorbetétek.

Mert ahol ők vannak, nincs helye másnak.

hateforest1

9.5/10

rtp

Orthrelm - OV
2005-08-18, (2005)
Ipecac
Mivel mi egy olyan újság vagyunk, ami nem szereti a skatulyákat, és ezt a patront nem kevésszer ellőttük már, szóval ezért szeretjük az olyan együtteseket, akik úgy, mint ez az újság nem szeretik a skatulyákat, mert azokat ugye, mi (az újságot írók) sem szeretjük. Ebből egyenesen levezethető az, ha figyelt a kedves olvasó, az utalás mögé semmi körmönfontságot nem gondolva, helyesen, hogy az Orthrelm sem szereti a skatulyákat, ezért mi szeretjük Orthrelmet. Orthrelmt. Nem tudom hogy írják.

orth2 Egyenes emberek vagyunk és ezért az olyan egyenes embereket, mint mi, szeretjük, similis simili gaudet, tehát akik nem mellébeszélnek (mert ugye azt mi sem szoktunk), hanem megmondják az igazságot. Mick Barr, ő az Orthrelm fele (a másik fele Josh Blair), aki igen tiszteletreméltó azért amit mondott, de ezt majd csak utána jegyezném meg, azt mondta, hogy ő bizony nem hallgatná meg ezt a lemezt ha nem ő (Mick Barr) lenne az Orthrelm fele, aki írta félig. Ezen a hozzá hasonló, szálfaderekú emberek úgy meghatódtak (igen, mi), hogy gyorsan meghallgatták a lemezt, Mick Barr lemezét, amit ő sem hallgatna meg, ha ő nem ő volna, de ő ő.

Nos, Mick Barrnak lehetett valami igazsága, de az egy igazság nem minden, veritas duplex, sőt triplex, multiplex, nekünk is lehet igazságunk, mindenkinek lehet, de ebben az újságban a miénk az egyetlen, mert mi írjuk. És itt csak nekünk lehet igazunk ezért. A mi igazságunk, illetve az enyém, mert ezt a cikket én írom, hogy az Orthrelm lemezét minden egészséges, jól szituált ember lesöpörné az terítőről, mint a kenyérmorzsát, vagy a döglött legyet. De mivel ez egy lemez, nem légyhulla vagy kenyérmorzsa, ezt amúgy képletesen is értettem és az is képletes, hogy az Orthrelmet vörösborfoltként képzeljük el az abroszon, amit, ha nem olvastuk a Házi praktikák, vagy más efféle könyvet, akkor nem tudjuk, hogy nagyon gyorsan be kell sózni, vagy mert képletesen beszéltem most, a stopgombot lenyomni és fellélegezni, ha nem tesszük, akkor a folt marad, az Orthrelm alkotta fekete lyuk, muzikális vákuum beszippant minket, mint régen a legóemberkéimet a porszívó, ami most már olyan kis dolgokat is beszív, mint az atkák, amik egészen kicsik, nagyon, és mégis beszippantja őket, de ez nem nagy kunszt, mert az Orthrelm minket embereket, akik nagyok vagyunk, hatvan-hetven kilók, százhatvan-százhetven centik átlagban, szív be.

orth1 Andy Warhol mondta, akit úgy mindenki ismer, nagyjából, tehát Andy Warhol mondta, még nem tudom mikor, ’87 előtt bármikor mondhatta, mert Andy Warhol akkor halt meg, na ő mondta, hogy az igazán unalmas dolgokat szereti. Ismerjük mi ezt a Warhol fazont, értjük a tréfát, ezért idéztük is őt, ez a lemez, aminek a címe rövid, két betűs, de ezt ugye látható, szóval a címénél, amit egy másodperc kimondani és tojásra utal latin előtagként, (ovális, ovuláció), hosszabb a beltartalma, negyvenöt perc, mi emberek, átlagban százhatvan-százhetven centik, milyen nagynak hisszük magunkat, aztán a beleink, tele mindenféle undorító dologgal, igen, a szarra gondolok, több méter hosszúak. A modern zenében, most megint hasonlítgatni fogok, ezt szeretem, na nem is a modern zenéről akarok beszélni, ismeritek John Cage-t?

John Cage már nem él, ebben hasonlít Andy Warholra, de talán mégsem, mert Warhol 18 éve, Cage csak 13 éve halott, ha értitek mire gondolok. Cage zeneszerző, de ezt sokmillió ember nem így gondolja, egyrészt nem is ismerik, másrészt nem is ismernék el, ha hallanák a zenéit, velük nem foglalkozunk, de Cage-nek azzal a szerzeményével, hogy 4’33" igen, mert az csend, nem csinál semmit a zeneszerző, nem is ő szerezte, mert csend van négyperc harminchárommásodpercig. Az Orthrelm zenéje, róluk beszélek, csak kicsit elkalandoztam, kábé ennyire sokatmondó, mint ez a négyperc harminchárommásodperc csend, ami nem is csend, mert alatta a hallgatók finganak és tüsszögnek, és ezek az olyan alkalmilag sziszifuszi és szőrszálhasogató faszkalapoknak, mint amilyen én vagyok, a cikkíró, kardinális dolgoknak tűnnek. Bolhából elefánt, statikából dinamika, dinamikából statika, aztán mindkettő egyszerre és hordhatok még össze más efféle baromságokat is, jelentős tényezők, egyszer csak éjszaka lesz, aztán véget ér a lemez is, aminek két dimenziója, na erről még nem is beszéltem, legalább annyira izgalmas, mint a csend. Az Orthrelm egy kétoldalú síkidom, paradox és fiktív és kézzelfogható, kiegyenesített Möbius-szalag, letisztult és komplex minimalizmus, gitár és dob, semmi, semmi, valami, valami.

mrtn

A képek Barnett Newman és Jean Paul Riopelle alkotásai.

Malsain - They Never Die
2005-08-12, (2005)
Dark Essence
Újabb friss banda Norvégiából, ezúttal egyenesen egy elsőlemezes debütálóval van dolgunk. Legelső benyomásaink mindjárt ellentmondásosak lehetnek: csinos honlapjukon béna fényképekkel és kiváló ízléssel megválogatott kedvencek listáival találkozhatunk. Ilyeneket írnak, hogy My Dying Bride, Forgotten Tomb, Darkthrone, Craft, stb. és igen, a zene is valami ilyesmi lesz. A fényképekről viszont leginkább az Ancient jut eszembe, ami egy apró katasztrófával ér fel. Jól rá is fáztak, több interjúban, kritikában is hozzájuk hasonlítgatták őket, aminek láthatólag nem örültek. Mégis hogy juthatott eszükbe nekik is, hogy a black metalt az azzal totálisan ellentétes, jobb esetben felvállalt módon pózer gót-dark szintér imázsával vegyítsék? Erre választ ad biográfiájuk:

malsain background

„… Ahelyett, hogy a black metal szokványos sátáni imázsát kezdte volna másolni (a zenekarvezető gitárosról, Tenebresről van szó) egy rémálomszerű koncepciót választott, hogy a természetfelettivel és az emberi lélek félelmeivel foglalkozzon. A francia „malsain” szót erős jelentése miatt választotta, mely a „beteg”, „romlott”, „zavaros” fogalmakhoz áll közel. A zenei végeredmény az atmoszférikus doom death és a hagyományos black metal egy homogén keveréke lett. …„

Jól hangzik ugye?

A nagy szart hangzik jól. Amellett, hogy látszólag értelmes, logikus a gondolatvezetés, egyrészt balszerencsés ötlet egyes szám harmadik személyben biográfiát írni egy zenekarnak a saját oldalán, megmagyarázva ezzel azt, malsain video2amit a befogadó oldalnak kellene magától interpretálnia, másrészt meg ott az a cseppet sem elhanyagolható tényező, hogy az emberi lélek félelmei elsősorban az ismeretlenből fakadnak. A gótikus/horror irodalom mesterei, mint Poe vagy Lovecraft sem jelenítették meg soha túlságosan közvetlen módon rémségeiket, utalásaikból, szemtanúk elbeszéléseiből, mondákból, történetekből ismerkedünk meg velük leginkább, ezzel is óvakodva a komolytalanná válástól. De vegyünk közelebbi, zenei példát: ott a The Ruins of Beverast, melyről nem tudunk szinte semmit, azon kívül, hogy iszonyatosan erős, ódon és sötét atmoszféra árad zenéjükből és a borítóban látható néhány fotóból. Ezzel szemben itt 5 hullának / holdkóros alvajárónak maszkírozott férfi és nő gitározik és dobol a technikailag amúgy korrektül összerakott klipben. Vezet ez valahova?

Mégis, ne ítélkezzünk elhamarkodottan: higgyük el nekik, hogy a skatulyák és a klisék fogságából való kitörési vágy vezette be őket az erdőbe, és nem az olcsó és gyors siker lehetősége. Én azt mondom: ne kattintson egyelőre egy olvasó sem a zenekar honlapjára, és pláne ne nézze meg klipet sem. Koncentráljunk a zenére.

Vaskos, hideg, monoton és disszonáns riffelés az alap, jellegzetesen Katatoniás pulzálással. A svéd zenekar ezt a sajátos stílust a Brave Murder Day lemezén „fedezte fel”, a Malsain ennek átvételével olyan előadók sorába áll be, mint a Khold, a már említett Forgotten Tomb, vagy a kommerszebb finn Rapture. malsain video1Ezekhez a bandákhoz hasonlóan a Malsain sem egyszerű kópiabanda, rövidebb dalokat írnak, sűrűbb váltásokkal, melynek eredményeképpen a hangulat is másmilyen. Zúzósabb, agresszívebb, az elmúlás szaga ugyan ott kavarog a levegőben, de mégis, ez csak egy vadul zakatoló rémálom. (Ennyiben tehát helyes volt az önjellemzés.) Annak viszont kifejezetten kellemes, még ha nem is egyformán erős minden dal. Hibáznak a hatodikkal is, amiben nagyon nevetségesre sikerült az ének, főleg az elején nem kéne erőltetni az ’a capella károgást, amiért csak úgy mellékesen egy leányzó a felelős. Nincs igazán különleges hangja, de a többi számban jólesően acsarkodósan és durván szólal meg. A szintizátorral is akadnak problémáim, van, amikor afféle gótikusnak szánt belemaszatolásokkal ront a zenén, máskor viszont hallgat, amikor be kéne segítenie, de alapvetően ez nem vészes, többnyire ugyanis a megfelelő szolid támogatást nyújtja.

A lemez hossza egy demós dal hozzácsatolásával éri el a 29 percet, ezt nagylemezként megjelentetni talán furcsának tűnhet, de nincs túlzott hiányérzete az embernek. Aki mindent begyűjt, ami valamennyire kiemelkedik a szürke masszából, az ezt is szerezze be, amúgy nem kötelező darab.

7.5/10

a’ ördög

malsain.no

Opeth - Ghost Reveries
2005-08-06, (2005)
Roadrunner Records
„Hírnév, sok pénz: folyton erről beszélsz.

Túl sok, túl szép: mégis nagyon kevés.

Luxus, mámor: ígérted vagy százszor.

Sorsom cáfol, lehullt a hamis fátyol.

Régen még hittem, behálóztál engem szépen.

opeth tattoo 3

Rock n’ roll démon,

A célon túllőttél már rég.

Táncolnál a síromon démon és nevetnél.

Ébredj, értsd meg: unom a mesédet.

Tűnj el, nézz szét, hiú alak akad elég.

Sodró a tempó, a zenész bőre olcsó.

Ember, nőj fel, szétrobban a "bomba-siker".

Régen még hittem, behálóztál engem szépen.

opeth tattoo 2

Rock n’ roll démon

A célon túllőttél már rég.

Táncolnál a síromon démon… és széttépnél!”

opeth tattoo1

4.5/10

a’ördög

(képek: opeth.com

)

Satanic Warmaster - Carelian Satanist Madness
2005-08-03, (2005)
No Colours Records

Manapság egyre nagyobb kedvvel hallgatok nonszensz névvel ellátott bandákat, és "miután asztalomhoz jött a vén cigány, és megkérdezte mi a nótám" egyből rá kellett vágnom, hogy a Satanic Warmastertől, ha lehetséges a Carelian Satanist Madness-t kérem alásan, melynek folyamányaként a "szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik" effektus következett, akárha megnyomták volna a pause gombot, és azonmód az értetlenség és a düh szurkáló verítékgyöngyei ütköztek ki a halántékokra.

Természetesen ez nem így történt, de, hogy ebben a cikkben is idézhessek, muszáj volt a bevezető köré ezt a béna képzeletbeli filmrészletet megosztani az olvasókkal.

A történet azonban "based upon a true story" tehát a fejvesztés mégiscsak igazságtalan ítélet volna velem szemben, sőt még csak nem is céltalan okok irányították kezemet erre az elvetemült tettre, így akár ártatlannak is találtathatok végezetül.

Amikor a bandát ajánlották, valami múlt ködébe vesző fantasy card game figura csillant fel lelki szemeim előtt, mint minden jobb érzésű kamasznak, és midőn pár hete egyik naiv cimborám is rákérdezett egy hétvégi kerti összejövetelen, mit is szeretnék hallani, kénytelen voltam a fenti őszinte választ adni neki. Azt a nézést ami következett, tanítani kéne.

     

A kompromisszummentes elhatárolódás szép példája a fenti eset, és nekünk, mint sátánista ezenfelül nemzetiszocialista muzsikákat nagy kedvvel hallgató publicistáknak nagyobb öröm a rosszindulat ártó sugarait magunkba nyelni, mint a felsorolt tények mellé megjegyezni, hogy Szerb Antalt is nagyon tudjuk szeretni.

Ebben az egész felvezetésben valahol benne akar lenni, hogy egészen elképzelhető, hogy a csapat a névválasztást, nem biztos, hogy egy jól sikerült fiatalkori ivászattal egybekötött szerepjátékozás közben agyalta ki, hanem a komoly és megfontolt öntudat terméke, akik a már említett elhatárolódás miatt jutottak ilyen dűlőre.

Az első 7 másodperc elég ahhoz, hogy a csekély időtartamhoz képest viszonylag pontos képet kapjunk a zenei szféráról. Sűrű, tüskés sound, középtempó, egyenletes riffelés, komor de könnyen követhető dallam, és igazán szájlefelégörbítésre késztető durva vokál. A nyitó Vampiric Tyrant a lényeg közepébe csap, elővezeti a továbbiakban várható érzésvilágot, amiben a következő benyomások szerepelnek: Porig égetett falvak, megcsonkított tetemek, forradásoktól és sebektől csúfított, a vérszomj mámorában szemüket forgató harcosok, barlangokba behúzódott rettegő népek, füst és égett hússzag, kínzóeszközök és a fájdalom hisztérikus sikolyai, és ugyan eléggé ódzkodom a szóhasználattól, de ki kell mondani, van benne egy adag fantasy hangulat is, amin semmiképpen ne a Tolkien-i mesevilágot tessék érteni.

      

A lassabb tételeket karmolom leginkább, mint a címadó, vagy a My Dreams of 8, mindkettő remekbeszabott, keserű dallamokat kínál, a tempósabbak, mint a True Blackness, vagy az Untitled az első Nattefrost korongra hajaznak minimálriffjeiket és szúrós hangzásukat tekintve, az előbbi pedig be kell, hogy lássam Mayhem - Deathcrush téma egy az egyben. Igazán megkapó továbbá az Eaten By Rats, mely a felsorolt erényeket egyszerre juttatja felszínre, felemelő mikor a refrén és alatta a téma együttes hatására az ember valóban patkányrágcsálta hullákról vizualizál.

Zárásként egy lassú orgonajátékból és krákogásból álló darab szolgál, ami valószínűleg csak arra kellett, hogy 40 perc felé emelje az anyagot, mert amúgy alig több fél óránál az egész, és ebben a töménységben ez teljesen rendben is van.

Summa summarum a Carelian Satanist Madness is abba a furcsa kategóriába helyezendő, amit eleinte csupán korrekt, de semmiképpen sem figyelemfelkeltő kiadványként aposztrofál az ember gyereke, majd hetek múlva szégyellősen bólogatva elismeri, hogy bizony mindennap meghallgatta.

rtp

9.5/10

Sufjan Stevens - Illinois
2005-07-28, (2005)
Asthmatic Kitty

Sufjan Stevens nem mindennapi poptörténeti vállalkozásba fogott. 50 év leforgása alatt az USA minden tagállamának lemezt szeretne szentelni- ha úgy tetszik, megzenésíteni őket, Alaszkától Floridáig. Elgondolása, mely első blikkre ugyan mosolyt keltő lehetett, de annál komolyabbnak indult. A sorozat nyitó darabjaként elkészült Michigan, the Great Lake State című lemezen Stevens szülőföldjét vette górcső alá. Megjelenése után biztosított minket arról, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Kijelentését inkább a mennyiségre, mintsem a minőségre értsük, hiszen a rögösnek ígérkező út első ötvenedrészét rendkívüli magabiztossággal gyűrte le.

 

Másodikként a szintén középnyugati Illinois államról jelent meg lemez, vélhetően azért, mert a többi, emellett párhuzamosan zajló felvétel közül ez a koncepció ért meg a leghamarabb. Stevens alapos, tudatos munkáját jól példázza, hogy 2004 telén négy hónapig olvasott, kutakodott. Nemcsak útikönyveket vett alapul, hanem szépirodalmi munkákat is bújt, leginkább Carl Sandburg és Saul Bellow műveit. Emelett illinois-i barátait meséltette, blogokat olvasott, csetszobákat látogatott.

Ennek eredményeképp az Illinois széles spektrumot átfogó lemez lett, ami az objektivitás helyett sokkal inkább Stevens személyes reflexióira helyezte a hangsúlyt- szubjektív, zenés narráció képzeletbeli utazáshoz, egy, a konkrétság álcájával felruházott helyszínen. A szerző a cím mögé bújik, mágikussággal fűszerezett köznapi meséi legalább annyira szólnak önmagáról, mint Illinois állam milliőjéről, annak élő és élettelen lakóiról.

Stevens úgy hozza felszínre a hely jellegzetességeit, hogy a legkevésbé sem érezzük, hogy olcsóságokkal akarná kiszúrni a szemünket. És nem is akarja. Végletesen különböző, Illinoishoz így, vagy úgy kötődő emblematikus alakokat jelenít meg eltérő kontextusokban pl.: Abraham Lincolnt, John Wayne Gacyt (az Egyesült Államok egyik leghírhedtebb tömeggyilkosát), Casimir Pulaskit (függetlenségi háborús hőst), Frank Lloyd Wrightot (neves építészt), Jane Addamst (Nobel-díjas polgárjogi aktivistát), Robert Wadlow-t (a világ legmagasabb emberét) és Supermant. A kriptonitfób, pirosbugyis hős később gondokat is okozott, mert rátették a Michiganénél is igénytelenebbre és viccesebbre sikerült lemezborítóra, ezt pedig a figura jogtulajdonosai nem nézték jó szemmel, ezért le kellett venni (így a megjelenés is csúszott). Al Capone viszont rajta maradt. A helyszínek ábrázolása a figurákéhoz hasonló: a "prériállam" vidéke mellett kihagyhatatlan a központ, a szélesvállúak lakta Chicago, az 1973-ig a világ legmagasabb épületeként funkcionáló Sears Toronnyal.

Stevens nem csupán verbalitásban érzékletes: a lemezen 30 hangszer szólal meg, egy részüket ő kezeli. Autodidakta zenész, egy komolytalan Casio szintetizátorral kezdődött minden, gyerekkorában- Mozart szonátákat prüntyögött rajta. Később megtanult zongorázni, bendzsózni és dobolni. Oboaórákra is járt, zeneiskolába, éppen ezért ez a hangszer nem tartozik a kedvencei közé. Dalai esztétikusak, organikus hangzásukhoz remekül illik Sufjan szenzitív hangja, melyet gyakran kísér gyerek-, vagy lánykórus (az Illinoisemaker Choir).

Ha sorozatát nem szakítja meg ismét (mint tette azt a Michigan után, a Sevens Swans című korong erejéig), akkor a legközelebbi lemeze Rhode Island vagy Oregon címmel lát majd napvilágot. Reméljük, nem fogy el addigra a svung.

10

mrtn

Sufjan Stevens

Asthmatic Kitty

 

Pelican - The Fire in Our Throat Will Beckon the Thaw
2005-07-27, (2005)
Hydra Head Records

A Pelican orkeszter az Amerikai Egyesült Államokból származik, nevük, bár nem túl szokványos, helyre csapatot takar, akik mondanivalójukat vokális segédlet nélkül közvetítik felénk. Rögtön az ismerkedés kezdetén, majd a további vizsgálódás során is az Isis - Panopticon és a Kyuss - ...and the Circus Leaves Town az olvasók számára bizonyára ismert korongjai ötlöttek párhuzamokat kereső tudatom képzeletbeli vásznára, a technika, a megszólalás, és nem utolsósorban bizonyos egyéb tengerentúli jellegzetességek miatt. Le kell szögezni, ez mindössze kiindulási alapnak elég, a teljes felméréshez édeskevés. Ha lenne lábjegyzet, azt is odafirkantanám, hogy a Pelican számomra még a jelölt brigádok korongjainál is ütősebb új anyaggal vetette be magát a 2005-ös évbe.

        

Riffek, dallamok folyama úszik egymásba 7 tételen keresztül, zenei út, egy hullámzó hegy-völgyes vándorlás. Ég, tavak, erdők, vízen és leveleken csillámló fény - sok fény, olvadó, csordogáló - cseppenő jég, hűs lég, tátongó barlangok, vonuló madárrajok, halvány ködfoltok, harmat az aljnövényzeten, köztük fűszálakon, apró gombákon kereső-kutató rovarok, a nedves föld illata, az értelem nélküli természet; emberek és városok nélkül. Nem is hiányzik semmi, a nyugalom katarzisa, az élet tisztelete, minden csöppnyi lény jelentőségének érzete gyűlik össze közel 60 percben. Talán ezért mentes mindenféle emberi hangtól a lemez?

Fontos, hogy ne részleteiben, számokra lebontva vizsgáljuk a The Fire in Our Throat Will Beckon the Thaw-ot, mert az átadni kívánt üzenet teljességétől fosztjuk meg magunkat. A dalok felépítése hihetetlenül, szinte "bántóan" természetes, tehát a szó klasszikus értelmében tökéletes.

Az említett hatásokon kívül felhoznám még a Mastodon csapatát, ezzel a cikkben másodszor is éreztetve a zene a lehető legjobb értelemben vett "amerikai" jellegét, helyenként a dallamzuhatag lendületes, zakatolós gitárjátékba torkollik, melyet feszes, kiváló hangzású dobmunka támogat, a zenekar minden lélegzetvétellel és szívdobbanással együtt él és játszik. Esetenként, ahogy az óriáselefántos fiúknál is, leheletnyi country íz is hallható, ami, ahogy az olvasó már sejtheti, egyáltalán nem rontja a végeredményt.

A Pelican zenéjében nem találjuk meg a mocskot, a félelmet, a fájdalmat, a bánatot, a szerelmet és a gyűlöletet. Tiszta, ártatlan, energikus, megható.

pelican

rtp

10/10

   
 

Nattefrost - Terrorist (Nekronaut Part I.)
2005-07-25, (2005)
Season of Mist

Nattefrost alaposan megosztja a black metal híveket, még az amúgy normálisnak tekinthető emberek között is akadnak olyanok, akik még mindig a 90-es évek első felének Carpathian Forestjére jellemző romantikus-misztikus hangulatvilágot várják tőle, és a műfajt majdnem pontosan ellentétesen értelmező, egyszerű, súlyos riffekre építkező, perverz szövegekkel megáldott szólólemezét nem tudják mire vélni. Pedig a Vér és Hányás a maga módján hibátlan, maradandó alkotás: húzós, kemény, sötét, gonosz, mocskos. Mert a romantikus, a szép, és a tragikus már megvolt. Varg Vikernes erkölcsi eszményképeinek persze nem felel meg az általa képviselt ideológia, de hát ez legyen a legnagyobb baj, úgyis ideje felnőni.

Az egyetlen komoly kérdés, amit felvethetett az a lemez, az a szokásos "Innen vajon hogyan tovább?" volt. Nattefrost válasza: "Sehogyan. Minek, amikor a saját hányásunkban is fetrenghetnénk?" Csakhogy ez már nekem sem tetszik. Akárcsak a Darkthrone esetében, itt is addig lett mondogatva, hogy "még primitívebb, még egyszerűbb, még minimalistább", mígnem tényleg eltűnt minden apró csavar, minden kis rafinéria, jelzésértékű finomság, zenei csattanó, egyszóval minden, ami fontos:. Mondhatni: Nattefrost kifingott.

Kezdjük a hangzással. Lapos, és halk, a Blood & Vomit klasszisokkal szólt erősebben, és ok, elismerem, vannak zenék, amik ennél sokkal rosszabb hangzással is élvezhetőek, de ide ez egyáltalán nem passzol. Szinte keresztrefeszítésért könyörög Nattefrost azzal, hogy az előző lemezen ellőtt poénokat, (vécézajok, hányás, női sikolyok) használja fel ismét, csak persze lényegesen szarabbul. A szövegek terén ugyanez a helyzet, tematikai újításként a Preteen Deathfuck említhető csak meg, az előző lemezen a gyermekmolesztálás véletlenül maradhatott ki.

Összességében ez a lemez egyfajta öngyilkos performanszként értelmezhető, Nattefrost mazochista öncsúfolásaként. Persze az összeesküvés-elmélet gyártó társaság most majd a rajongók szántszándékkal történő, ismételt szemenköpéséről fog beszélni, pedig ez csak másodlagos. Aki ugyanis nem hallja a látványos visszaesést az előző lemezhez képest, az szimplán hülye. Alig egy-két kiemelkedő dal van, (A Primitive Death-ben már annyira nincsen semmi, hogy az már jó) noha egyik sem igazán hallgathatatlan, leszámítva a idétlen gajdolással kísért Dinsadansdjeveldyrkaar-t, valamint a záró The Death of Nattefrostot, aminek a címéhez nem kell kommentár. Egy rádióbevágásokból össze-nem-rakott, haszontalan, értelmezhetetlen zajhalmaz. A kérdés adja magát: Követi-e feltámadás Nattefrost halálát? Ezt a Nekronaut második részéből tudhatjuk majd meg.

6.5/10

a’ ördög

Tod Dockstader - Aerial volume 1
2005-07-22, (2005)
Sub Rosa
Tod Dockstader saját bevallása szerint rádióval a kezében született, még 1932-ben, a nagy gazdasági válság után, a második világháború kezdete előtt. Egy ritka betegségnek „köszönhetően” gyermekkora nagy részét elsötétített kórházszobákban töltötte, a rádió volt számára -enyhe képzavarral élve- a külvilágra nyíló ablak. Azonban már ekkor sem kizárólag a sugárzott műsorok kötötték le figyelmét, sokkal inkább a rövidhullámok keltette földöntúli morajlások, kísérteties zajok.


Miután a minnesotai egyetemen festészetet és pszichológiát tanult, feleségével Hollywoodba költözött, ahol különböző animációs filmek munkálatain vett rész. Később hangmérnökként kezdett tevékenykedni, éjszakáit gyakran töltötte a stúdióban saját kompozícióin dolgozva. 1960-ban jelent meg Eight Electronic pieces című lemeze, mely a konkrét és az elektronikus zene módszereit, megoldásait egyaránt használja, egyfajta kombinációja a két korábban egymástól élesen elhatárolódó irányzatnak.

Aztán a hatvanas években sorra jelentek meg Dockstader munkái, de nem kapta meg a kellő elismerést sem a kritikusok, sem a közönség részéről, később pedig nem jutott hozzá az akkoriban még megfizethetetlen stúdióberendezésekhez, így hosszabb szünet következett, ám az immár idősödő mester nem tétlenkedett, hangok gyűjtögetésével és rendszerezésével ütötte el idejének nagy részét.


Az Aerial projekt kezdete egészen pontosan 1990-re tehető, ekkor már több mint 90 órányi anyag halmozódott fel a házistúdió mélyén, ezt megelőzően Dockstader szinte minden éjszakáját az éterben keringő rövidhullámok becserkészésével töltötte. Ezután látott hozzá a hatalmas mennyiségű hanganyag keveréséhez, kezdetben klasszikus, analóg módszerek segítségével, majd egy baráti jótanácsot megfogadva, immár 2002-ben, egy számítógéppel folytatta és fejezte be a nagy művet.

A cím után figyelő volume 1 megjelölésből a szemfülesebb olvasók már sejthetik, hogy több -egész pontosan három- részben jelenik majd meg a komplett Aerial. Az első cd-n 15 tétel kapott helyet, melyek közül a nyitó, nemes egyszerűséggel "Song" névre kereszelt darab ismerős lehet egy szintén a Sub Rosa által kiadott antológiáról

. Már az ismerkedés során feltűnhet mennyire egységes a lemez, és valószínűleg ez az érzés csak fokozódni fog, ha majd mindhárom részt birtokunkban tudhatjuk. A rengeteg munkát nem lehet nem észrevenni a kompozíciók mögött, Dockstader a szerkesztés mestere, szinte észrevétlenül úsznak át egymásba az egyes tételek, az első perctől az utolsóig minden hang a helyén, ugyanakkor mesterkéltségnek nyoma sincs. A rádió keltette elektromos jelek meglepően természetes, meleg hangját, maga a szerző „kozmikus légzésnek“ nevezte. Igaza volt. Remélhetőleg a folytatás sem várat sokáig magára.

10

ktibi


tod dockstader

sub rosa

Alamaailman Vasarat & Tuomari Nurmio - Kinaporin Kalifaatti
2005-07-20, (2005)
Johanna Kustannus
Biztosan próbáltak már kedves olvasóinknak általunk megnevezni nem kívánt médiumok olyasmiket bemesélni, hogy Finnország metál nagyhatalom, minden finn metálos és más, ehhez hasonló képtelenségeket. Ne higgyünk a szóbeszédnek, a homo metallicus-on és alfajain (h.m. symphonicus, stb.) kívül a nála felsőbbrendű homo sapiens sapiens is honos a világnak ezen rénszarvasbaszta szegletében. Nem győzzük ezt eléggé hangsúlyozni.

Az Alamaailman Vasarat önmeghatározása szerint kebab-kóser-

jazz-film-traffic-punk-zenét játszik; ez önmagában még nem predesztinálja őket arra, hogy jók legyenek, viszont erős a gyanú, hogy zsidók. A tagok legtöbbje zenei végzettséggel rendelkezik, és számos más projektben alkot, közreműködik a nevezett zenekar mellett (nevük jelentése: az alvilág pörölyei). Előző két lemezük kizárólag instrumentális, a Kinaporeen Kalifaatti viszont vendégénekessel készült, akit Tuomari Nurmionak hívnak. A kalapos úr hivatalos honlapja természetesen finn nyelvű, viszont csak és kizárólag, tehát a dilettánsok számára nem sok minden sül ki belőle, én azért linkelem tisztességgel. Annyit azért tudok, hogy Nurmio a finnek Tom Waits-e. Állítólag.

Kisebb kiszúrásnak is tekinthető, hogy a lemez minden ízében finn nyelvű. Egyébként nem is akarom érteni miket beszélnek. A számcímek így igazán viccesek, az meg, hogy a nyelvrokonságból adódóan Nurmio hozzánk hasonlóan hangsúlyoz, slusszpoén. Ha komolyak akarnának lenni, bizonyára kinevetnénk őket, annak a népnek a fiait, akik azt a szót, hogy joulupukki, kitalálták.

A Kinaporin Kalifaatti klezmer vonások tekintetében elődeihez képest szegényesebbnek mondható. Jó, amúgy sem voltak echte klezmerzenekar, a stílusfasizmus nem szakterületük, más műfajokba (mint fentebb meghatározták) is belenyúlnak merészen. Egyébként baromi nehéz kihámozni mit is játszik az Alamaailman Vasarat valójában, de igazából ez nem érdekes, mert működik a dolog. (Az ilyesmire szokták rásütni, hogy world music, ami egy tökéletesen semmitmondó valami.)

Ha korábban késett is volna a felismerés, a Macskajaj után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az effajta hangulatkeltéshez, amit a pörölyösök művelnek, nélkülözhetetlenek a fúvósok. Az Alamaailman Vasaratnak pedig van ilyen szekciója(tessék nézni a képeket). Nem tudom megállni, muszáj felhoznom a szerbeket (gyk: Kusturica, Bregovic, Markovic). Nevezett banda és az imént említettek között lévő párhuzamot kevésbé a zenei eszközökben, mintsem a végeredmény összhatásában keressük.

Az énekes miatt a zenészek játéktere szűkül- Nurmio nótáskedvű borisszaként szónokol ütődött szépségekről, karavánokról és ha jól értettem, a keresztbeszülésről. Furcsa így két lemez után ez az alkalmi megoldásnak tűnő plusz vokál, de igazából csak szokni kell. Érdekesség gyanánt felhozható még a cselló, amit torzítanak, és ha erről a trükkről valakinek egy másik, kifejezetten ezen lovagló finn zenekar jut eszébe, annak ajánljuk figyelmébe Kövér László békéscsabai gondolatait.

Az egyetlen dolog amiért haragudni lehet az Alamaailman Vasaratra, az az, hogy a koncertelőjegyzésükben majdnem kizárólag finnországi helyszínek szerepelnek. Nem vágynak a melegbe. Ezekszerint.

9

mrtn

Tuomari Nurmio

Alamaailman Vasarat

The Gault - Even as All before Us
2005-07-14, (2005)
Amortout Productions

"... John Gossard az Asundernek lett a tagja, valamint az egészen közeli múltban egy Swans / Neurosis / Leakh vonalon mozgó zenével is jelentkezett The Gault néven..." Olvasható a mostanában az egyre gyakrabban frissülő Subterra magazin egy hamarosan megjelenő, vagy tán már meg is jelent, a Weakling Dead As Dreams albumát bemutató cikkében. Milyen furcsa az élet, ezerszám jelennek meg lemezek, elég szerteágazóak próbálunk lenni, mégis akarva - akaratlanul vannak gócpontok, örvények, melyek a pillangó effektus következtében egy hosszú út során hallójáratunkon keresztül agyunkba irányítják a nagy és igaz zenefolyam ereit, hogy követeljék olvasható szimbólumokba önthető ön/kifejeződésüket.

Mint az underground magazinok William Blake-jei transzba esünk, és üvegesedő tekintettel, valamint az izomtónus váltakozó határértékei miatt biggyedő alsó ajakunkról lassan elinduló-csöppenő nyálcsík eredése után gépiesen, a legkisebb megfontolás nélkül maszatoljuk össze a nagy és igaz művészet fehér vásznának szűzi szentségét a nagy és igaz zenei kisebbség egységes akaratának figyelmen kívül hagyásával. Mi ez, ha nem ocsmány arcoskodás?

John bandája első pillantásra is figyelemre méltó; értékelhetetlen és nagyszerű. Értékelhetetlen, mert hétköznapi. Nem, nem, nem úgy értem. Ha axiómának elfogadom, hogy: "A művészet a valóság ellensúlyozása", akkor tudni kell: a The Gault nem egyenlíti ki a valósnak érzékelt, a valósnak hitt és/vagy vágyott közötti feszültségeket, hanem megerősíti azokat.

Ez nem mindenki szempontjából igaz, ezért így is van rendjén. Hazatérünk, rögtön bekapcsoljuk a tévét, vagy zenét teszünk fel, elfoglaljuk magunkat, hogy egy pillanatnyi csendet se halljunk, hogy ne kongjanak saját gondolataink fejünkben, hogy elfelejtsük önmagunkat. Ez nem ritkán egy egész életen keresztül eltart. A The Gault, mind mondottam, olyan ravaszul ki van találva, hogy midőn gyanútlanul, egy csipetnyi, de megszokott izgalommal lejátszónkba helyezzük az Even As All Before Us-t, az az otthoni ténykedések megkezdése helyett mozdulatlanságba süppeszt és komoly önmarcangolásra kényszerít. Nincs élvezettől vigyorgó arc, esetlegesen jóleső búbánat és önsajnálat, semmi kéjes elemezgetés, se "monkey face" záró jelenetként.

- Falbámulás, érzéketlenség, külsőségek, nem lát senki, emiatt igazán nem kell aggódni, ha elengeded magad, úgyis komplett idiótának nézel ki. Most végre az lehetsz, ami vagy. Haszontalan parazita, áruló, aki ál-lelkiismeret-furdalással könnyíti meg az összes mocskos csalását. Ezt lehet örökölni? Vagy tanultam? Mit tegyek? Kéne tennem bármit is? Minden, amit megtanulhatok, hogy legyek önmagam, és mégis: éljek egy olyan világban, ahol maga a boldogulásom a bűn? Mérlegelnem kéne? Akkor is csak hazug maradok. És hallgatok. - Csak egy szegmens az összképből, csak hogy azok számítsanak valamire, akik tiszta szándékkal hajlandóak végighallgatni a lemezt. A többiek egészen másfajta szenvedést élnek majd át.

Ed Kunakemakorn énekes hangját most nem viszonyítanám másokhoz, ismerős lehet innen-onnan a tónus, de az előadásmódban benne van az Egyesült Államok értékes muzsikáira jellemző kifejezőerő. Ritkán állunk szemben hagyományos értelemben vett énekdallamokkal, patetikus hangmagasság, visszafogott, szenvedő de nem szenvelgő üvöltés, elfúló - zuhanó elkeseredettség árad minden megszólalásából.

The Gault plays western dark doom music. Ezt kerek perec kijelentik, és ha ők megelégszenek ezzel, nem vethetjük el, de én nem érzem túl pontosnak. A doomnak, abban az értelemben, ahogy az Asunder játssza, köze sincs ehhez a dologhoz, amennyiben a Fields of the Nephilim western zenét játszott, annyiban az a The Gault-ra is érthető, a dark titulusból pedig jobb, ha mindent gondolatban kiveszünk, amit a 90-es években és jelenleg ez alatt értenek.

John gitárjátéka az összezavarodott tudatalatti visszhangzó sikolyaiként - kiáltásaiként is makettezhető, ösztönös, szinte improvizatív, az In The Woods... Strange in Stereo albumával példáznám, de botorság lenne komolyabban összehasonlítani a kettőt. A drum and bass szekció: a Weakling-ben is szerepelt Sarah Weiner itt a dobos szerepét tölti be, aki jelenleg a The Gault-ban az őt támogató Lorraine Rath-szal együtt az Amber Asylumban nyomul. Utóbbi az Even As All Before Us-on helyenként vokális feladatokat is ellát, amit nem kifogásolhatok, ellenben még tetszik is. Hozzátesz a változatos mű zavaros színeihez még egy árnyalatot.

               

A The Gault a debütalbummal be is fejezte a ténykedését, és akárcsak a Weakling, ezzel mindent el is mondott romlatlan valójában, semmi több erőltetést, feszegetést nem érdemel a továbbiakban ez az 1000 példányban megjelent lemez.

rtp

10/10

myspace.com/thegault

Belphegor - The Goatreich - Fleshcult
2005-07-10, (2005)
Napalm Records
A felszínesség és a butaság, mint érték, nem különösebben szívesen látott vendég oldalunkon, ámde, mint mindenben, itt is akadnak kivételek. A nemrég bemutatott Arkhon Infaustussal szinte teljesen egy vonalon mozog az osztrák Belphegor, és ha valakinek, akkor ezeknek a zenekaroknak jól állnak a fenti jelzők.

Groteszk, nem emberi hangján latinul nyilatkoztat ki egy szörnyeteg, talán egy, egykoron keresztényeket gyilkoló legionárius-parancsnok tölti pokolbéli víg napjait. Bűnrossz horrorfilmekben, meg a korai Impaled Nazarene lemezein hallani hasonlókat, ennek még a hanglejtéséből is árad a gúny, a rövid közjáték végül ocsmány röhögésbe fullad, ostor csattan és kezdődhet, ami alig egy éve fejeződött be utoljára: könyörtelen black/death metal támadás hihetetlen intenzitással, ostoba, fogós refrénekkel, pátosz-növelő szintetizátortémákkal (ezutóbbiból visszavettek az új lemezen). Az intrót követő The Cruzifixus-Anus Dei tökéletes a maga módján, két hallgatás után már magától értetődően ordítja az ember a mérhetetlen primitívségével mindig újabb meglepetéseket okozni képes szöveget. Jelen esetben:

CRU-ZI-FIX-XUS! A-NUS DE-I !

Suffocate the priest!

Blasphemate the priest!

Pillage and burn the priest – A-NUS DE-I!

A lemez egyébiránt zeneileg nem is annyira felszínes, mint eleinte gondoltam volna, akkor ugyanis hiányoztak az előző, Lucifer Incestus

albumra jellemző azonnal ható fogós dalok, de meglepő módon nem hibáról van szó, hanem arról, hogy -akár egy komolyan vehető alkotás esetében- érnie kell a lemeznek. Többek között azért is, mert nagyon nagy a változatosság, például, akárcsak az Arkhon Infaustus, ők is írtak egy teljesen doomos tempójú számot is (Sepulture of Hypocrisy) és a riffek sem mind ugyanarra a sémára épülnek, vannak kalapálósak, vasalósak, döngölősek, karcolósak, égetősek. Mégis, a stíluskavalkád egyáltalán nem válik értelmetlenné, mint oly sok zenekarnál, mivel itt nincsen semmi olyan mély szellemi többlet, amit tönkrevágna az eklektika. Itt csak az (ön)irónia tudna károkat okozni, de nem kell félni, annak természetesen nyoma sincsen.

És hogy ki az, aki vevő lehet erre a kifordult világra? Bárki szinte, (no persze nem meditációhoz, inkább számítógépes akció-játékokhoz, vagy hasonló elfoglaltságokhoz) szerintem, egyrészt azok, akiknek nem fontos a megerősítés, hogy intelligens embernek intelligens zene kell, valamint azok, akik tudják, hogy a szívük mélyén ők is buták, és ez jól van így.


8/10

a’ördög

Experimental Dental School - 2 1/2 Creatures
2005-07-08, (2005)
Deleted Art
Nostradamus anno, a XVI. században már jósolt a sárga veszedelemről. A prófécia beteljesedni látszik, a ferdeszeműek beépültek sorainkba. Mikor Prágában jártam és a Károly-hídon csináltam egy fotót, csak azon a képen kettő is volt belőlük. Turisták, véletlen, legyint a kedves olvasó, de ezt nem szabad ennyivel elintézni. A japánok már Oaklandben vannak és muzikális ízlésünket alantasan formálják, befolyásolják.

Shoko Orikawa szintetizátor-játéka a legmarkánsabb Experimental Dental School vonás, kétség sem férhet hozzá. Orikawa Kukori és Kotkoda hatásai és merész hangszínválasztása miatt válik igazán érdekessé a produkció. Az EDS zenéje pedig, mint a nevében benne foglaltatik, az ilyesfajta határok nélküli kísérletezésről óhajt szólni. Mindent megtehetnek és mindent meg is tesznek. Könnyfagyi, cápaeledel-fókák, bármi lehet hiteles.

A stíluselemek a 2003-as Hideous Dance Attack!!! óta nem nagyon változtak: kifacsart progresszív rock, free jazz, szteppelő tintahalak, húsfán bóbiskoló verebek. Mielőtt meglepődnénk, bár ez manapság nem szokás, elárulom, hogy a zenekar deklarált célkitűzései közt szerepel a fém műpénisszel való gitározás és a tubagyújtogatás, stb. is.

Végighallgatva a lemezt, nem nagyon tudunk szabadulni a Disneyland-, akármilyen búcsú- vagy éppen vidámpark-érzéstől. Mindebben van valami groteszk is, az integető Donald Kacsát gyomorszájon rúgjuk, hahotázva szaladunk, a gyanútlan bohócnak felgyújtjuk a cipőjét. Eztán vattacukrot veszünk, a ringlispílen felszállunk a Fidel Castro mögötti hupikék törpikére. A körhinta kapcsolóit a zenekar kezeli: csavargatnak, húzógatnak, tekergetnek. Gátlástalanul. Pinocchio szamárrá változik, mi pedig felébredünk.

Az Experimental Dental School tagjai előző életükben minden bizonnyal majmok voltak: cirkuszban parádéztak, vagy a kintornás mellett ugrabugráltak, de még azt is el tudom képzelni, hogy Oskar Dirlewanger vállán csücsültek. Most piros seggüket mutogatják, mi meg élvezzük ezt.

8

mrtn


www.experimentaldental.com

Seluah - Seluah EP
2005-07-06, (2002)
Seluah Music
Öregszem. Amióta közelebb vagyok a harminchoz, mint a huszonhéthez, olyan zenékbe szeretek bele első hallásra, amik néhány éve még simán átmentek volna rajtam minden hatás nélkül. Emellett bölcsebb is leszek. Míg régebben olyan hülye voltam, hogy nem voltam hajlandó nemhogy aznap, de lehetőleg egy héten belül kétszer meghallgatni ugyanazt a lemezt, bármennyire is tetszett, manapság ugyanazokat a zenéket hallgatom egyfolytában. Legtöbbször a Seluah azonos című lemezét.


A 2000-ben Kentucky-ban alakult négyes kezdetben instrumentális zenével szórakoztatta magát és a rajongókat. Egy évre rá szállt be hozzájuk a dobos és énekes Edward Grimes, aki meghatározó színt vitt az addigi zenébe. Először 2002-ben jelentek meg hanghordozón, a „Louisville Is For Lovers” című megyei szintű válogatáson a zseniális „Black Dress Revolution” című számukkal. A banda nevét viselő debütáló kislemezzel 2002 őszén jelentkeztek. Honlapjuk biográfiája már csak az ezt követő regionális és – haveri körben lezavart – európai turnéról tesz említést. Emellett egy elrejtett mondat tudatja, hogy a srácok éppen stúdióznak, és az első teljes hosszúságú lemez valamikor nyáron megjelenik. De az oldal szerintem már két éve nem frissül…

Ideje, hogy a zenéről is végre szót ejtsek. A recept a következő: trip-hopos dobolás, dub-stílusú basszus, spaces gitár, lágy szinti, valamint lebegős-erotikus ének. És ez így egyben annyira élvezetes, könnyű és megnyugtató, hogy ha módomban állna, javasolnám a kiemelten támogatott gyógyszerek listájára. Egy gondom van a lemezzel, az a 22 perces rövidsége. Oké, hogy kislemez, de akkor is szemétség!

Portishead, Massive Attack, Pink Floyd, Angelo Badalamenti (főleg Twin Peaks), Radiohead, Tangerine Dream, Air rajongóktól és zenegyűjtőktől az admin@subterra.hu címre várom a köszönőleveleket!

10/10

VD

V:28 - Soulsaviour
2005-07-05, (2005)
Vendlus Records
A V:28 tagsága sokat tett, hogy néhány általános tradícióval szakítson, viszont túl messzire nem kell nézni, hogy élvezhető fókuszt találjunk velük kapcsolatban. Norvégia bizonyos szempontból sokkal behatárolhatóbb terület az undergroundon belül, mint szomszédjai; Svéd vagy Finnország. Norvégiában fémzenét csinálni egyszerre védjegy, dics és teher. Jelent ez valami homályosan körülírható megelőlegezett hitelt, igazán sötét atmoszférát, és talán még idesorolható maga a technika és a megszólalás milyensége is. Igen, ők is a legészakibb állam szülöttei és alkotói, és így hangzóanyagaik vizsgálata közben elsőre meglepődhetünk: újabb innovatív banda ténykedik az autentikus black metal hazájában.


Támpontként az Enslaved – Isa lemezét hoznám fel. Progresszív death/black metal igazán kellemesen karcos megszólalással, öblösséggel, precíz és egyúttal ízes játékkal, ízlésesen használt szintetizátorral fűszerezve, plusz egy csöppnyi elektronikával hígítva. Így körülírva, már nem beszélhetünk hagyományőrző zenéről, és talán egyesek számára riasztó is lehet, ha nem társulna ezen elemekhez néhány jól eltalált ponton igazán szép északi dallamokkal, hangulatokkal a Soulsaviour.

Még mindig nem lenne pontos az ajánló által közvetített összkép, ha a további fontos információkat kihagynám. A V:28 a múlton való merengés helyett az emberiség nekrológját foglalja apokaliptikus erejű keretbe. Végső háború, betegség, nyomor, diriutio et renovatio, új világrend és további ehhez kapcsolható fogalmakat jár körül a zenekar 2. nagylemeze. Aki esetleg ismeri a bemutatkozó NonAnthropogenic-et, sok változást nem fedezhet fel, kissé több az él a gitárokban, és nem túl nagy lépéssel ugyan, de a dalok is jobbak lettek, kevesebb az üresjárat.


Ami nem volt túl megkapó számomra a bandával kapcsolatban, azt az image teljesen amatőr militarista képvilága jelentette, és ugyan a katonás jelleg megmaradt, de az új promofotók már sokkal élvezhetőbbek, a live akciókban is a kommandós ruha, töltényöv és az álcázó arcfestés szolgál jelmez gyanánt, hol több, hol kevesebb komolysággal tudom szemlélni őket.

A legénység 3 tagot számlál; Eddie Risdal (gitár, ének), Kristoffer Oustad (gitár, programozás) valamint Atle Johansen (basszusgitár). A felállásból következtethetünk az ütős személyzet hiányára, ami csak akkor tűnt fel, mikor a stábtagokat vizslattam. Ebből is leszűrhetjük a konklúziót: a digitális dobos jelen esetben hiányérzet nélkül végzi teendőjét. A futurisztikus megközelítéshez ideálisan alkalmazkodik, nincsenek bonyolult törések, vagy szélvészgyors csapkodás, csak rideg és metsző középtempó, olykor a lábdob pörög fel, hogy kövesse a szaggatott riffeléseket, fémesen szóló cinek, ahogy az illik a jövőt festő vízióknál. Hatásként a Fear Factory-s Raymond Herrera-t említhetném meg, ha ezt minden komikum nélkül megtehetném, így nevét csak a lapot kitölteni szándékozó pszeudopublicista trükként biggyeszteném ide.


Írás közben legtöbbször az Infected by Life és a Solid Structure Unknown kerültek végighallgatásra, vagy egyes részeik visszapörgetésére, viszont nem mondhatom, hogy kiugróan más vagy jobb nóták lennének ezek, szerencsére kiváló az egész mű, amennyire könnyen emészthetőnek tűnik elsőre, mégsem fog azonnal belevésődni agyunkba.

Változatos, nagyívű zene tehetséges zenészektől, és ha legközelebb a legjobb pillanataik esszenciális kivonatát készítik el, biztos, hogy maximális pontszámot fogok adni.

V:28

rtp

8.5/10