Ash Pool - World Turns on its Hinge
2008-06-20, 2007, Tour De Garde / Hospital Productions

Ha létezik olyan zenekar, amit a kétmilliomodik black metal album meghallgatása után is nyugodt szívvel nevezhet az ember zordonnak, brutálisnak, és legfőképp barátságtalannak, akkor az az Ash Pool. Itt, a zajzenében utazó Prurientből ismert Dominick Fernow által vezetett trió bemutatkozó lemezén olyan közhellyé vált fogalmak kapnak új értelmezést, mint az élet és minden élő teremtény iránti feneketlen gyűlölet, az aberrált kegyetlenség, az értelmetlen rombolás dicsőítése.

Már maga a Prurient sem állt távol az ilyen fogalmaktól. 2005–ben például az általunk többször felemlegetett, messzemenően szélsőséges Akitsával közösen adott ki egy split cd-t. Ez a kanadai duó mindenképpen fontos hatása az Ash Pool hangzásának, csak ha mondjuk maradunk a többnyire lassú témákkal operáló Akitsára korábban használt „favágó” kifejezésnél, akkor az Ash Pool hozzájuk képest gépesített, láncfűrésszel felszerelt pszichopata tömeggyilkos favágók egyesülete. A pszichopata jelző semmiképp sem túlzás. A lemez címe tökéletesen fedi a bő fél óra történéseit: önmagából, sarkaiból kifordult világba zuhanunk, oda, ahol a Bret Easton Ellis által megrémálmodott Patrick Bateman szelleme kísért. Sikamlósnak, netán fülledtnek viszont még nattefrosti, vagy sade-i szinten sem lehetne nevezni ezt a kis univerzumot, kizárólagosan a világ iránti jéghideg gyűlölet sugárzik az aberrált képekből, az isteni teremtés gyalázása a lényeg, nem a torz szexuális (?) vágyak iránti szenvedély. Egyáltalán nem biztos, hogy szebbé vált a világ azáltal, hogy ez a könnyen járható csatorna megépült a pokolba, és az legalább ennyire kétséges, hogy van-e bármilyen építő hatása végigjárásának.


Az viszont egészen biztos, hogy működik. Még akkor is, ha eleinte a szokványos black metal eszközhasználat jelei dominálnak, úgy, mint hisztérikus vokálok, gyors dobolás, sikálós gitárdallamok. Valójában nagyon is változatos zene ez, teli jobbnál-jobb, fogós riffekkel, a ritmusalapok pedig a Discharge-féle D-beatektől a burzumos menetelésekig terjedő skálán húzódnak. Olykor magasztosabb, sőt, esetenként pogány ízű dallamok is felbukkannak, de ezek sem lógnak ki a fenti képből: leginkább olyanok, mint a vérrel borított testű pszichopata törzsi rítusokat idéző diadala a megcsonkított holttestek felett – halld: Crucifixion Fantasy, Penetrated Slave. Ezek egyben a legjobbak is a lemezen, de hallgatásról hallgatásra jobban szétválik a lemezanyag, és a kiapadhatatlan véráradatként hömpölygő dalok is egyre mélyebbre vájják a maguk medreit a hallgatók agyában. Ha pedig egy annyira primitív alapriffel bíró dal a huszadik hallgatás után is mechanikus erővel képes a nyakakat mozgatásra kényszeríteni, mint teszi azt a Rapists Thrusts, akkor azt már nem lehet a befogadó primitív ösztöneivel magyarázni, megint csak a Sátán természetfeletti hatalmának bizonyítékaként kell értelmeznünk a jelenséget.

Az Ash Poollal megteremtetett a black metal egy újabb szélsőértéke: ez a fajta tömény agresszió eddig nem fért össze ezzel a műfajjal, a túlzásba vitt keménykedés a hangulat rovására ment mindig. Nekik sikerült 32 percen át folyamatosan fenntartani az egyensúlyt. Sőt: 2006-ban kiadott demójukon (Genital Tomb) még csak egy dal (Lascivious Tyranny) erejéig, de az albumhoz hasonlóan tavaly kiadott kislemezen (Black Bondage in the North – Paragon Records) is ezen a színvonalon teljesítenek. Tény, hogy vannak ismerős riffek, tény, hogy el lehet menni emellett a lemez mellett is, ha nem figyel oda az ember. Önmaga teljességében nézve azonban ez egy tökéletes album, ami valami másról szól, mint amelyekről eddig szó volt. Nehéz elhinni, hogy még mostanság is vannak új alapművek a műfajban, többször csalódtunk mi is, de a World Turns on its Hinge-et magazinunk leállása miatt egy éven át hallgattuk, így a tévedés kizárt.

9.5/10

a’ ördög


tour de garde
hospital productions

Fleet Foxes - Fleet Foxes
2008-06-17, 2008, Sub Pop

„Nem helyes álomvilágban élni a „régi szép időkkel” kapcsolatban, amiket sosem ismertem, és nem is érthetek. Nem foglalkoztat a „vissza a természetbe” gondolat sem, hiszen a természet, ahogyan egyszer létezett, már eltűnt, és ahhoz, hogy ezt figyelmen kívül lehessen hagyni, nem kis hitre és a józan ész mellőzésére lenne szükség. A zene viszont ugyanolyan lenyűgöző számomra, mint amilyen a világ lehetett egykor.”

Ezek az énekes, Robin Pecknold szavai, és már egy jó ideje gondolkodom azon, hogy egyetértek-e velük. Induljunk el visszafelé: a hit valóban nem az erősségem, úgyhogy ki kell egyeznem a józan ész elvesztésével, ha ellent akarok mondani. Nem mintha feltétlenül ez lenne a célom, de nehéz elfogadni ezt az igencsak pesszimista szemléletet, főleg, hogy a Fleet Foxes-ból pontosan ennek az ellenkezője sugárzik. Olyan, mint egy háromdimenzióssá varázsolt kép arról, amit képeslapokon lehet látni: felkelő nap, nagy sziklák, sűrű erdők a magasból, patakok, szarvasok, és az elmaradhatatlan kék ég. Pontosan, mint elvágyódásom gyakori helyszíne, ami úgy tűnik, annyira fiktív, hogy lehetne akár Amerikában is. Lényegtelen, úgy érzem, közelítünk egy közös pont felé: hiánypótlásról van itt szó, minden tekintetben.

Az együttes olyan úton kezdett el haladni, ami általában egy hosszú és sikeres pálya végét szokta jelenteni: a választott stílus, a hagyományos amerikai zenére nem jellemző hangszerek (mandolin, koto, hárfa) játékával lágyított, és a '60-as, '70-es évek popzenéjét megidéző kockásinges, de mégis modern déli rock máris klasszikusnak hat. Azonban nehezemre esik ennél tovább boncolgatni a zenét; nagyjából olyan érzésem van, mintha a 2006-os év egyik legfontosabb, számomra pedig legjelentősebb lemezét, a Grizzly Bear Yellow House című albumát kéne megfejteni. Mindkettő szövetszerű, és ha túlmisztifikálás, legyen kövér: nem is lehet eldönteni, hogy mitől származik, embertől, állattól, esetleg növénytől; bár a legvalószínűbb az, hogy mindháromtól egyszerre. És mint élő szervezet – és mint a nagyszerű munkák általában - önmagát magyarázza.

Ez máris tetten érhető az ügyesen felépített szerkezetnél is: az első számmal együtt felkel a nap (Sun It Rises), és innentől kezdve egészen a naplementéig (Oliver James) egymást váltogatják, egészítik ki a monumentális és a finoman hangszerelt darabok. A Ragged Wood friss levegőt áramoltat a tüdőbe, beindul a légzés, van mi kitartson az utolsó percig, persze anélkül, hogy fuldokolni kelljen. Az izgalmas, néhol – nincs jobb szó rá – táncoló gitártémák és lendületes dobjátékok jó hátteret biztosítanak a jó értelemben vett idegborzoló, visszhangos énekhang(ok)nak. Pecknold elmondta, hogy számára nincsen nagyobb boldogság, mint kórusban énekelni a többiekkel. Ez kicsit furcsának tűnhet, nekem legalábbis annak tűnne, ha nem próbáltam volna, pedig tényleg van abban valami felemelő, amikor két, ebben az esetben három vagy még több hang összetalálkozik. Szóval a dallamok ebből az örömből táplálkozva válnak lelkesítővé, és bár cinizmusnak nyoma sincs, mégsem besavanyodott zászlólengetés ez. Ha nem lenne elég egyértelmű, akkor álljon itt külön, hogy jól megírt, emlékezetes dalokról van szó, és ahol a teltet felváltja a szikárabb akusztikus hangzás, ott az ének ellensúlyoz. A lemeznek egyetlen hibája van, és az körülbelül a félidőtájt található két dalnál (He Doesn’t Know Why, Heard Them Stirring) mutatkozik meg. Igaz, csak a sokadik hallgatás után, és az is lehet, hogy én fáradok el, illetve leszek türelmetlen, de egy idő után túlságosan vontatottnak hatnak. Tehát ez sem tökéletes, de az mindenképpen jó jel, hogy a maximumból történik a lefaragás, és nem a nulláról az építkezés.

A Fleet Foxes felkel, lefekszik, közben pedig repül, lélegzik, egyszóval él és mozog. Ha komolyan vesszük az előadói szándékot, akkor ez nem lehet hitelesen előadott idealizmus. Tehát a „miről” nem is fontos, a természetről énekelni csak eszköz, és nem maga a cél. Azt fejtegetni, hogy ez utóbbi pontosan mi is, vagy hogy egyáltalán létezik-e, már az eddiginél is önkényesebb okoskodás lenne. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az egész, úgy, ahogy van, reménnyel tölt el, és kimozdít a valóságból . A kérdés már csak az, hogy ez milyen irányban történik: előre vagy hátra, esetleg felfelé. Ha az utóbbit választom, akkor ez számomra nem más – csak azért is - mint a természetben meglelt békesség.

 

9.5/10

csoo

A Hungarian Tribute to Burzum - Life Has New Meaning
2008-06-12, (2007) HungAryan Records

Egyesek úgy gondolták, 2008 tavaszán megérett az idő, hogy a magyar black metal életereje, virilitása valamiképp reprezentálva legyen a világ színe előtt. Ilyenkor szokás ugyebár válogatás cd-t kiadni a feltörekvő új hullám sötét csillagainak számaiból, de most másként történt, egy tribute albumra esett az underground guruk választása. Ez a döntés félig-meddig érthető, hiszen a színtéren még ma is viszonylag nagyobb figyelmet kap egy ilyen Burzum feldolgozás lemez, nem beszélve arról, hogy Varg Vikernes szabadulása is az idei évre (volt?*) esedékes, tehát a feltételek kedvezőnek mondhatóak, de az a fránya megvalósítás megint kifogott rajtunk, magyarokon.

Általában a tribute-oknak nincs sok értelmük, de a Hungarian Tribute to Burzum azért arra kiválóan alkalmas lett volna, hogy érzékeltesse black metal kultúrfölényünket, hiszen azt még egy szőrös szívű kritikusnak is el kell ismernie, hogy black metalban Ukrajnát leszámítva minden szomszédos országnál erősebbek vagyunk (bár így lenne a fociban is!). Ezzel szemben hosszasan lehetne sorolni a neveket, akik kimaradtak, pedig kötelező lett volna őket beválogatni, ha már kiállunk a világ elé - fiatalítás ide vagy oda: Sear Bliss, Dusk, Tymah, Vorkuta, Dér, stb. Nem kekeckedésből, vagy az örök fanyalgó szerepét játszva említettem ezt a névsort, csak szerettem volna rávilágítani, hogy vannak, akikre valóban büszke lehetne a magyar metalos. Bevallom, én különösebben sohasem kedveltem a Sear Blisst, de elég abszurdnak tartom, hogy a - Tormentor után - legismertebb magyar black metal zenekar nem vett részt egy ilyen kirakatvállalkozásban. Bele kellett volna gondolni, ez a cd remekül bizonyíthatta volna Varg számára, hogy nem csupán barbár betolakodók vagyunk itt Európa közepén, akik csak a hús nyereg alatt való puhításához értenek, hanem legalább annyira vágjuk, mi fán terem ez a szélsőséges zenei stílus, mint a germánok és a szlávok. Azonban, ha a végeredményt szemügyre vesszük, meg kell állapítanunk, hogy egy ilyen válogatást még a harmatos szlovák, vagy román színtér is össze tudott volna kaparni, még úgy is, hogy a magyar nemzetiségű bandákat nem számítjuk szlováknak, vagy románnak. Nem beszélve arról, hogy zenei fölényünk ki tudja, meddig fog tartani, a jelenlegi trendek ugyanis azt mutatják, hogy ma már a világ minden táján - extrém példának ott van Afganisztán és Kína - felbukkanhatnak épkézláb, vállalható black metal zenekarok, s szép lassan el fogunk süllyedni a globalizált black metal nemzetek tengerében, tehát a szervezők egy soha vissza nem térő lehetőséget játszottak most el.

Ha megvizsgáljuk az eddigi Burzum feldolgozásokat, először mérföldnyi szartengeren kell átrágnunk magunkat. Amennyiben ezt túléltük, kezdenek előtűnni az olyan próbálkozások, amik ugyan nem túl innovatívak, de nem is ugratja át őket az ember egy sorlemez hallgatása közben. Erre lehet példa a Nargaroth Black Spell of Destruction-je az Amarokon. Kicsit emelve a tétet, következnek azok, akik próbálják beletenni saját egyéniségüket is a műbe, lásd mondjuk az Aborym-féle Det Som En Gang Vart. És végül eljutunk az Olümposzi magasságba, ahol a legtöbb banda már csak oxigénpalackkal bírná elviselni a körülményeket, azonban még vígan szökellnek szabadon az olyan tehetségek, mint a Reverend Bizarre, akik monumentális doom eposzt faragtak a Dunkelheitból, vagy Henrik Nordvargr, aki Vargr nevezetű noise black projectje számára készítette el a Det Som En Gang Var minimalista, vérfagyasztó dark ambient változatát. Sajnos, ha átlagolunk, az jön ki, hogy a magyar tribute résztvevőinek teljesítménye alulról súrolja a nargarothos szintet, és ez nagyon kevés, majdhogynem bukás. De lássuk részletesen az ítéleteket.

Teurgia - Dunkelheit

Valamiért egyre népszerűbb ez a zalai black metal zenekar, de ennek oka számomra felfoghatatlan. Az rendben, hogy míg korábban vállalhatatlanul szar anyagokkal jöttek elő, mostanában már inkább jellegtelenek, és ez kétségkívül a változás jele, na de miért kéne ezt ünnepelnünk? Félig nyers hangzással szépen utánjátsszák a számot, az eredeti apokaliptikus hangulatot természetesen sutba dobva. Nem egyértelműen rossz, mint ahogy korábban írtam: jellegtelen. Miért kellene ezt hallgatnom, mit tesznek hozzá, mitől illik az egyéniségükhöz? Azt hiszem, ezekre a kérdésekre sohasem fogok választ kapni. A reverendes feldolgozás mellé még viccből sem tenném oda összehasonlításra. Még annyit, hogy míg az ének az eredetiben vészjósló halálmadár, itt csupán taknyos varjú károgása és favágók kocsmai ordítozása.

4/10

Toween - Lost Wisdom

Nem hallottam még a Toween zenekarról, állítólag a Bornholmhoz van közük, de igazából nem ez a lényeges, itt legyenek ők - nem lekicsinylésből - az Ismeretlen Zenekar. Az Ismeretlen Zenekar szépen megoldotta feladatát, tökéletesen eljátszotta a választott dalt - nulla egyéniséggel. Az Ismeretlen Zenekar feladatát majdnem olyan jól kivitelezte, mint Kanwulf, annyi a különbség, hogy míg Kanwulf az Kanwulf, ők Ismeretlenek. Ismertetőjegy, embléma, aláírás, bármi? A szám meghallgatása után annyival módosul renoméjuk, hogy mostantól ők az "Ismeretlen Zenekar, akik el tudják játszani a Lost Wisdomot". Jóindulattal:

5/10

Aetherius Obscuritas - Ea, Lord of the Depths

Az első 15 másodperc szimpatikus volt a szalagot bekapó magnó effektjével. Ezt kellett volna továbbvinni az egész számon keresztül, máris minimum 8-9 pontot tudnék ajánlani. Ennek hiányában ez is csupán egy átlagos átirat. A feszes játékért most és később sem jár plusz pont. Ami görbén is tökéletes volt, azt minek kiegyenesíteni?

5/10

Invictus - Die Liebe Nerthus'

Az Invictus a longohun black metalt játszó Bornholm egyik gitárosának, Sallai Péternek az ambient projectje. Ő az utolsó Burzum lemezről válaszott számot, s ekkor felcsillanna a hallgató szeme, hogy na most akkor... Ugyanis a Hildskjálf és a Daudi Baldrs számai szinte kiáltanak a jó feldolgozásokért, már azért is, mert a nehéz körülmények miatt - bárki bármit is mond - lényegében megmaradtak vázlatok szintjén. A kreatív elméknek a határ a csillagos ég lett volna, a kevésbé ügyeseknek meg ott lett volna a könnyű út, a black metalosítás. Természetesen a magas labda nem lett lecsapva, az Invictus feldolgozása katasztrofálisan (ötlet)szegényes. Remélem, legalább nem midi kottákból lett lelopva...

3/10

Athame - Beholding the Daughters of the Firmament

Az Athame darálós black metalja ezt megelőzően nem volt a szívügyem, de ez a feldolgozásuk egész bátorra sikerült - az átlaghoz képest meg különösen. Jó volt a számválasztás, nem egy unalomig nyúzott darabnak estek neki, és hála a Sátánnak, nem csépelték szét. Van egy kevés USBM feeling is benne, beugrott a Nachtmystium neve, ami nagy szó - akkor is, ha nem tudatosan alakították így. Az eredeti depressziós, halálváró hangulatával szemben az átirat ugyan sokkal elevenebb, de ez egyáltalán nem probléma.

8/10

Domhring - Stemmen Fra Tarnet

A Domhring a debreceni Gargara romjain alakult, érdekessége, hogy énekesük az a Georgius, aki a kárpátaljai death metalos Castrumban játszott a korai években. Kár, hogy ő sem tud segíteni ezen a feldolgozáson (Csihart utánozni az ősellenség Mayhemből nem túl szerencsés ötlet), megint visszaesünk a szürke középmezőnybe. Ráadásul itt még a hangzást sem érzem szerencsésnek. Rendben, hogy nem a totális lo-fi a cél, de ha meg valami erőteljesebbet szerettek volna, akkor ne köhögjenek a hangszerek.

4/10

Adversor - My Journey To The Stars

Az eddigi lemezismertetőkben az Adversort dorgálták le a legtöbbször, többek között a gyenge megszólalás miatt, és ez megér egy kitérőt. Miféle elvárás az, hogy egy Burzum feldolgozásnak szépen kell szólnia? Valóban, el lehet rontani a hangzást, de ha valaki a necro lo-fi vonal mellett foglal állást, pusztán ezért elítélni ostobaság. Az Adversor interpretációja sem azon bukott el, ahogy szól, hogy túl műanyag. Sőt, ezek a béna effektek még felüdülést is jelentenek az uniformizált vizsgadarabok között. A legfőbb problémát a merészség hiánya jelenti, a koncepciótlanság, meg a nevetséges "hörgés" (ugatás?). Azonban, ha a vokállal az orkokat kívánta utánozni a szerző, ezzel utalva a Burzum tolkieni eredetére, mindenképpen plusz pontot érdemelne.

4/10

Gholgoth - Key To The Gate

Meglepetésre a Gholgoth egy igencsak korszerű, disszonáns témákban gazdag számmal állt elő. A kissé kaotikus "első félidő" után szépen bontakozik ki a szóló rész. Sajnos a végére kicsit túlzásba viszik a gitárharmóniákat, amitől azok egy undorító svédes mázt kapnak, de ezt leszámítva tisztesen helyt álltak.

6/10

Anakron - Daudi Baldrs

Az Anakron egy kaposvári PC (mármint számítógéppel készített) metal project, amely az évek során számos kiadatlan anyagot termelt ki. A viking harcos című munka ellenben megjelent - sokan ma is a térdüket csapkodják a nevetéstől, ha eszükbe jut. Megint egy szintis Burzum szerzeményt lett kiszemelve, s megint nem élt a kínálkozó lehetőségekkel a szerző. Elismerem, itt már kísérlet történt egyfajta metalosításra, na de miért számítógéppel? Te jó ég, mintha a régi tracker zeneszerkesztőkkel készített "metal" dalokat hallanám vissza! Ez ugyan roppantul nosztalgikus élmény 2008-ban, de ettől a feldolgozás még ugyanolyan szar marad. Komolyan mondom, nem értem, ha már mindenképp számítógépes a feldolgozás, akkor miért nem industrial, noise, neo-folk, bármi, miért metal?

2/10


HunderWorld - Jesus' Death

A fiúk bizonyára busás összeget fizettek Geszti Péternek a zenekarnévért cserébe, de félre a tréfával, nézzük inkább, mit műveltek. Kiválasztották a Burzum életmű játéktechnikailag egyik legnehezebb darabját, majd tökéletesen eljátszották, úgy ahogy volt. Varg Vikernes biztos még barackot is nyomna a fejükre a szépen kipengetett tremolós riffekért cserébe, azt viszont nem értem, miért kellene ezért a hallgatóknak lelkesedniük. A fél pont a komoly sportteljesítményért jár.

4,5/10

Baskíria - War

Ezt a számot még a béna kacsák black metal zenekara is élvezhetően el tudná játszani, de ezzel nem akarom kisebbíteni a Baskíria érdemeit: megtették, amit megkövetelt a haza.

6/10

Funebre - Ha elérkezik az este

Mindezek után következik Khrul, hogy megmentse a magyarság becsületét. Csak az a kár, hogy a számot hallva Varg Vikernes valószínűleg két füldugót kérne őreitől, mert nem sok köze van a Burzum világához, ellenben, mint feldolgozás kiváló - és a seggnyalás és a tisztelet között jókora különbség van, utóbbit így is ki lehet fejezni. Végre egy kései Burzum tétel (Der Tod Wuotans) megfelelő kezek közé került: metalosították, de félig megmaradt ambientnek, végiggondolt, szépen kidolgozott mű. A magyar szöveg - amely a Dunkelheit fordítása - pedig csak megkoronázza az egészet.

9/10

Ha ezen az egy válogatáson múlna, Varg számára örökre kiírtuk volna a magyarokat a potenciális árja nemzetek közül. Kevésbé drasztikusan fogalmazva: jobb zenekarokkal, a zöldfülűeket, fajankókat háttérbe szorítva sokkal hatásosabb lehetett volna a végeredmény.

átlag pontszám: 4,7/10

#Nothing#

(*A hivatalos Burzum oldal szerint ismét Varg feltételes szabadlábra helyezése ellen született döntés.)

HungAryan Records

Hivatalos Burzum oldal

Tomahawk - Anonymous
2008-06-12, (2007) Ipecac

 

Nem szeretnék túlzottan nagy szavakat használni, de a Jesus Lizarddal való első találkozás az élet fontos momentumai közé tartozik. Mégpedig azért, mert utána már nem lehet ugyanúgy viszonyulni a zenéhez. Nekem legalábbis nem ment. Persze a Lizardról jó ideje csak múlt időben beszélhetünk, a tagok külön utakon bár, de többé-kevésbé aktívak maradtak, nemrégiben a gitáros Duane Denison és az énekes David Yow is hallatott magáról, nézzük most előbbit.



 

Nem vagyok túl elszánt Tomahawk hallgató, eddigi lemezeiket ugyan ismerem, pár dal el is nyerte tetszésem, de összességében a kevésbé gyümölcsöző kollaborációk közé soroltam a négyest (most már triót). Sajnos ezen a harmadik lemez sem változtat, sőt. Érthetetlen, miért nem működik a dolog, itt van ugye Duane Denison mellett a Helmetből, illetve a mostanában szarrá hájpolt Battlesből John Stanier, plusz Mike Patton.

Az Anonymous részben Duane kodálykodásának eredménye, bár az érdemi gyűjtőmunkát nem ő végezte. A sajtóanyagban egy eredeti indián zenék lejegyzéseit tartalmazó könyvről esik szó, állítólag az ebben talált dalokat formálták át, méghozzá több fázisban, mivel Patton a saját részét utólag toldotta hozzá a gitár/dob alaphoz. Nem tudom, hogy ennek köszönhető-e, de nekem több helyen széttartónak tűnnek a dalok, mintha nem sikerült volna elvarrni bizonyos szálakat. És indián gyökerek ide vagy oda, túl nagy meglepetés nem éri az embert, a nyitó War Song a Delirium Cordia kezdését juttatja eszünkbe, a Red Fox felkerülhetett volna valamelyik Mr. Bungle lemezre is, a Cradle Song a kései Faith No More-t idézi, Denison sem hazudtolja meg önmagát, de szomorúan kell konstatálnunk, hogy nagyon gyorsan unalomba fullad a rézbőr-retro.

ktibi

5,5

http://www.myspace.com/tomahawkofficial

Neochrome – Downfall/Collapse
2008-06-09, (2007) Nail Records

„A legfontosabb célunk olyan dalok írása volt, amelyek messze rugaszkodnak a ma még mindig tapasztalható elcsépelt, ezerszer hallott megoldásoktól. Mindhárman (miután a zenekar állandó tagsága háromra csökkent) úgy érezzük, most érezhető igazán az eltelt évek tapasztalata, a teljesen kikristályosodott stílus, melynek minden eleme pontosan átgondolt és nagy műgonddal került kialakításra. Ebbe beletartozik a hangzás is, mely szintén teljes mértékben tükrözi szilárd elképzeléseinket.”

A fenti nyilatkozatot tette közzé a Neochrome zenekar legutóbbi, beszédes című lemeze, a Downfall/Collapse kapcsán. Nehezemre is esik választékosan fogalmazni ennek hallatán, egy szó, mint száz, egyszerűen kíváncsivá tettek, hallanom kellett a produkciót, még a zenekar eddigi munkásságának ismeretében is.

A magyar metálzene az új évezredben lassan kilépett a rossz megszólalást produkáló lemezek sötét medréből, amelyben évek óta tocsogott, de úgy tűnik csak azért, hogy egy még mélyebb ingoványba süllyedjen alá. Ez pedig az elmúlt esztendőkben ijesztően elszaporodott, a direkt plagizálást szégyentelenül gyakorló, de szóban ezt teljes mértékben elutasító csapatok mocsarát jelenti. A tendencia egyik kiváló példája a jelen recenzió alanya, és itt muszáj kollégámat idéznem: „minden kedves olvasónkat igazán őszintén sajnálom, akiket az elkövetkezendő sorok kellemetlenül fognak érinteni, de” a Neochrome egyéniséggel nem rendelkező, idegesítően tudálékos megoldásokat használó, tucathangzással rendelkező, hatásvadász, mezei black metal zenekar. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de akinek nem nyilvánvaló a '90-es évek második felében felkapaszkodott Dimmu Borgir, az Anthems-korszakos Emperor, illetve a már újabb keletű Khold hatásának nem csak jelzésértékű jelenléte a dalokban, az jobb, ha most befejezi az olvasást, és elfelejti, amit eddig mondtam.

A nyitásban nagyon gyorsan meg akarják győzni a hallgatót, hogy itt aztán nem mindennapi dolgok várhatók, és az „ultramodern” zajokból kitörő döngölés, meg az azt követő, Ihsahn kedvenc disszonáns akkordjaival keresztülszelt fénysebességű darálás valóban rendelkezik egyfajta meggyőző erővel, de úgy a harmadik hallgatás során végleg ellaposodik ez a „pontosan átgondolt és nagy műgonddal kialakított”, vérrel kiizzadt tekerés. A dal nagy része a Dimmu Borgir által tökélyre fejlesztett, gonoszkodó és végletekig unalmas tölteléktémákból lett összegyúrva, az ebből áradó apátiát pedig a hirtelen tempóváltásokkal igyekeznek kiküszöbölni – természetesen sikertelenül.

A False Redemption követi a fent említett receptet: itt már az Enthrone lemez tinglitangli billentyűfutamai is kapnak akkora szerepet, hogy lehetőleg még jobban lerontsa az összképet. A koronát a befejezés teszi fel a dalra: vegytiszta Anthems-szintetizátorhangok és akkordbontások szeretnének minket meggyőzni arról, hogy mentes a zenekar minden megoldástól, amelyet eddig a black metal műfajon belül hallani lehetett.

Ez a két dal mindent elmond a továbbiakban hallhatókról, talán csak az unalom hullámaiban tapasztalhatók kisebb-nagyobb kilengések, de ha már felhoztam példának a Kholdot, nem hagyhatom ki, hogy megemlítsem: a The Reckoning (After the last second of the last hour) kezdő riffjei, valamint az ének jellege összetéveszthetetlenül az említett zenekar szellemiségében fogant. A próbálkozás, hogy a jobbára értelmetlen darálás előtt valami groove-osat, szellemeset is bevessenek, mindenképpen értékelendő cselekedet, viszont a rossz irányból való megközelítés szintén csak ront a helyzeten.

Egyetlen számban találtam meg a szikráját annak, amiről szólni kéne a dolognak, azt a tüzet és tiszta, görcsmentes energiát, ami miatt egyáltalán még hallgatok ilyesmit, ez pedig a Downfall (Of our Almightiness), annak is pontosan a 42. másodperctől a 2 perc 28. másodpercig tartó része, amiről – kivételesen jó értelemben vett – összehasonlítás gyanánt a Spite Extreme Wing neve jut eszembe.

Általában nem kenyerem az arrogancia, de akik a saját maguk által megfogalmazott levélben ilyen szerénytelenül fényezik magukat, igazán rászolgáltak a válaszra. Hiába minden, a tökéletesnek mondott megszólalás, a precíz, képzett zenészek, az évekig tartó, kitartó munka, az eredmény pont ilyen fárasztó lett.

4/10

rtp

neochrome.hu

Skitliv - Amfetamin
2008-06-05, 2008, Cold Spring

Mivel a Mayhem a látszattal ellentétben mindig is egy szeretnivaló, összetartó család volt, nem lenne igazságos figyelmen kívül hagyni, mivel tölti az időt a jelenleg házon kívül tartózkodó Maniac, mielőtt elkezdődik a gitárospótlás, és az összes reflektor a sasfészekre irányul. Blasphemerrel is foglalkoznánk, de ő mégiscsak a család szégyene, aki Portugáliában játssza a gótmetált… Maniac viszont nemcsak a black metal legendával szakított, hanem az ottani frontemberkedéssel járó stresszel is, mert a Skitliv papíron egy démonűző-, „tiszta lappal” zenekar, bár ez a promoszöveg annyira gagyi, hogy szerintem már ő is megbánta.


Azt két éve tudni lehet, hogy lesz valami, azóta meg csak még több lett: beszállt másodhegedűsnek, másodgitárosnak és másodénekesnek Kvarforth a Shiningból, idén februárra pedig kijöttek a második anyagukkal. Az Amfetamin sem rendes nagylemez még, a címadó új szerzeményen kívül egy régebbi dal újrakevert verzióját, meg egy mini-koncertet lehet meghallgatni. Ez utóbbi a válasz arra, miért is itt énekel Maniac és nem a Mayhemben. A nyers felvételről süt az ösztönösség, és bár nem egy szétesett zenekar játszik, azért lehet hallani, hogy olyan nagyon nem akarnak bizonyítani semmit, és a lassú, monoton black-doom számok alatt a két énekes sem feszül meg különösebben: Maniac komótosan teleokádja a mikrofont, Kvarforth pedig alkalomadtán hasonlóan kifinomult háttérvokállal dobja fel a produkciót. A jelenlegi fotókon is ugyanezt a felszabadultságot látni - lemeszelt arccal Sven-Erik Kristiansen egy ijesztő és valóban veszélyes elmebeteg benyomását keltette, ezekről az új képekről kiderül, hogy sokkal szórakoztatóbb figura ő: inkább egy balhés futballhuligán, mintsem tömeggyilkos, ahogy azt 2000-ben hittük.
 

A Skitliv dalok - itt most a stúdiófelvételekre gondolok - annyival tudnak többet egy véletlenszerűen kiválasztott doom banda szerzeményeinél (olyan nagyon nem kiugróak ezek sem, de azért jól megírt, és kétségtelenül energikusak), hogy az alapból nyersen megszólaló riffek közé azokat jól kiegészítő, a háttérben folyton változó, sistergő zajokat préselnek be, melyek odafigyelve egy külön réteget alkotnak a zenében, így téve némileg tartósabbá és kicsit drone-jellegűvé. Hogy maga a zenekar mennyire lesz hosszú életű, hogy háttérzeneként fog-e csak működni, majd egy nagylemez eldönti, de az eddigi két anyaggal érdemes jobban megismerkedni. Aki a trükkösebb stúdióváltozatokra kíváncsi, az a Kristiansen and Kvarforth Swim in the Sea of Equilibrium While Waiting Ep-t keresse, aki pedig egy felszabadult, ámbár eléggé kába Maniac-re, az meg az Amfetamint.
 

7.5/10

vld

myspace.com/skitliv777

Madrugada - Madrugada
2008-06-03, (2008) EMI Music Norvay

Visszafojtott lélegzet, baljóslatú, gyomortájéki szorítás, majd megkönnyebbült, ha nem is felszabadult sóhaj. Az utolsó Madrugada lemez jól sikerült. Nem úgy jól, mint a precízen megszerkesztett The Deep End, vagy a minimalista Grit, viszont többszöri hallgatás után egyre bátrabban merem kijelenteni, hogy az első két lemez kontrolláltabb, de érzelemdús rockzenéje köszön vissza, megtűzdelve a tőlük már megszokott, a '60-as évek balladáit felelevenítő dalokkal. Ezennel zárhatnám is soraimat, mondhatnám: hallgassátok és élvezzétek, mert van mit.

Robert Buras gitáros/dalszerző még tavaly júliusban méltóztatott eltávozni az élők sorából, de esetében mégsem fűlik a fogam ahhoz, hogy benyögjem a klasszikus megállapításokat, miszerint: „Milyen gyönyörű pálya, és a csúcson, megdicsőülve fejezhette be, élete virágában”. Mert az a bizonyos pálya még ívelhetett volna akár feljebb is, legalábbis a My Midnight Creeps-ben produkált zene nem éppen a középszer jeleit mutatta, és egyáltalán: igenis nagy űrt hagyott maga után a rőthajú, rezzenéstelen arcú, hatalmas napszemüvegek mögé rejtező figura.

Halála és a lemezmegjelenés között fél év telt el, és hogy ő mennyiben vett részt az új szerzemények megírásában, abban mi, távoli zenehallgatók nem lehettünk biztosak. Én mindenesetre tartottam attól, hogy a fő gitárkezelő Sivert Höyem frontember lesz, akinek játéka - mint azt már a szólólemezével kapcsolatban megállapítottuk - nem tartalmazza azt a bizonyos pluszt, nincs benne a Buras-témákra jellemző lomha húzóerő: ő inkább a női szívek összetörésére koncentrál, nem a vérbő és szilaj témákra. A későbbiekben viszont a két életben maradt tag közleményéből kiderült, a lemezfelvételeket már 2007 májusában megkezdték, Robert keze száz százalékig benne van a munkában, így legalább az első kétségektől megszabadulhatunk.

Amikor a Look Away Lucifer című, már decemberben letölthető dalt volt szerencsém egzaminálni, kezdődött a bevezetőben taglalt gyomortájéki szorítás, mely annyit akart jelezni, hogy lehet, még aprócska reményeket sem kellene fűznöm a zenekar hattyúdalait tartalmazó koronghoz. Arctalan, kissé erőltetett darabnak hatott, melyet a vokál próbál megmenteni a kíséretként szolgáló, teljesen átlagos akusztikus gitárpengetéstől.

Január 21-én aztán lemezmegjelenés, promoanyag begyűjtése. A saját kétségeim szigorúbbá tettek a kelleténél, az első végighallgatás során ugyan nem ítéltem rossznak a Madrugadát, de görcsbe rándulva kerestem a kifogásokat és elsiklottam az egyértelmű erények felett. Talonba tettem tehát az anyagot, és néhány hetet érleltem agyam pincéjében az új ízlelgetés előtt.

Ami az igazi különbséget jelenti az eddigi albumokhoz képest, az a dramatikus, mélyen megrendítő hangvétel szinte állandó jelenléte. Whatever Happened to You? - csapnak a húrok közé, akárha a debütlemez nyitányának, a Vocalnak egy kifacsart, reményvesztett verzióját hallanánk. Az ünnepélyes, magasztos tónus önmarcangolásba fordul, a húzóerő a bánat hullámait erősíti, ijesztően önmaguk megint, de bárcsak ne láttuk volna ezt az arcukat.

Feszes szaggatása, nagyszerű refrénje klasszikus Madrugada darabbá emeli a The Hour of the Wolfot: kiválóan időzített gitárszólók, tiszta, de még kontrollált düh, elszánt tánc, mely maga alá gyűri az éjszakát, követeli a hajnali nap látványát, ami a részeg bódulatba hoz szemfájdító, felszabadító fényt. Ebből szinte egyenesen következik a már említett Look Away Lucifer remegő hangú könyörgése. Régvolt country-t/gospelt idéző ima révülete vált át capoeira táncok ütemének ritmusára, kántálás, kiáltás, nyüszítő gitár, a fékevesztett vadember szűkölve borul le vérszomjas istene előtt, hogy majd erejét és bátorságát összeszedve ismételgesse zsolozsmáját. „Now I have tried to help you/and I hold this to be true/But I can't just be breathing/out of sympathy for you”, mesélik a sorok, na de ki ez a kegyetlen istenség, ha nem a saját lelkiismeretünk gyötrő hangja?

A Honey Bee című dal sikerült talán a legkevésbé meggyőzőre, de ennyi még igazán elnézhető a továbbiak ismeretében. A New Woman, New Man mintha Nick Cave No More Shall We Part című lemezéről igazolt volna át, majd egy igazi, mézédes-szomorú dal, a What’s On Your Mind? következik bossanovás ütemeivel, andalító harmóniáival, egy álombéli film aláfestéseként. Lassan suhanunk egy soha nem létezett ország óceánja mentén egy fehér, nyitott tetejű luxusautóval, mellettünk néma hölgy mered ránk nagy szemeivel, mi pedig gondolatainkba mélyedve, cigarettával szánkban figyeljük, hogy keleten már sötét az ég, csak nyugat felé látni a vérvörös felhőket. Kigyulladnak az első csillagok, a levegő remegése elmúlik, csak a néma, rezzenéstelen nyugalom marad, mindössze néhány, messzi időkből visszanyúló kérdés fogalmazódik meg bennünk - megválaszolatlanul.

 

A Highway of Light a Whatever Happened to You? gyötrő érzéseit fokozza tovább, a haragtól megtört ember beletörődő önfeladásának pillanatai ezek. Csak még egyszer az éjszakába, de most utoljára. Önkéntlenül is a Végállomás: Las Vegas képsorai peregnek szemem előtt. Kihaltak a vágyak, a szenvedély, a zene, egyedül a szorongás maradt. A Valley of Deception-t kezdetben a másik gyengébb szegmensnek tartottam a Honey Bee mellett, de utólag semmiképpen nem mondhatom, hogy rossz darabbal van dolgunk, kellemes egyhangúságot áraszt, és neki jutott osztályrészül, hogy átvezessen a könnyes búcsúba.

A hivatalos honlap szerint az Our Time Won’t Live That Long-ot maga Buras énekelte fel, akárcsak a My Midnight Creeps dalait, és bár orgánuma korántsem olyan képzett és erőteljesen lágy, mint Höyem-é, ifjú szívtől fűtött sorai nem egy halódó Robertet juttatnak eszünkbe, még ha a cím mondhatni ironikusan is, de felettébb találó. Egy szál gitár és Buras, ennyi az élet. A zárás pedig egy egyszerűségében megindító, zongorán előadott kétperces megemlékezés – mind az embernek, mind a zenekarnak.

Rossz érzés, hogy többé nem írhatjuk le ezt a nevet az aktuális lemezek rovat hasábjai közé, és bár próbáltam kiizzadni néhány nihilista megjegyzést a cikk végére, inkább hagyom a francba. Remélem, még generációk múlva is fogják őket hallgatni, mint mondjuk jómagam Hendrixet, az új lemez meg kurvajó, a kör bezárult, au revoir!

9/10

rtp

emi.no/madrugada
myspace.com/wearemadrugada

kapcsolódó cikkek:

Madrugada - The Deep End (kritika)
Sivert Höyem & the Volunteers – Exiles (kritika)

Darkthrone - F.O.A.D.
2008-05-31, 2007, Peaceville Records

Nagyon jól érezhetik magukat a Darkthrone tagjai mostanság: utóbbi lemezeik, vagy Nocturno Culto "dokumentumfilmje" közvetlen bizonyítékokat szolgáltatnak erre. Persze ez nem újdonság, Fenrizék sohasem a görcsölésről voltak híresek, még a Transilvanian Hunger album idején sem, egyedül az lehet meglepő, hogy jókedvüket ennyire gátlástalanul tárják a világ elé, mit sem törődve a black metalosok elvárásaival. Elárulták volna a stílust? Nézzünk szembe a tényekkel: a Darkthrone amióta leszámolt a technikás death metallal, kizárólag húzós, primitív metalt hajlandó játszani, és ebben most már több mint 15 éve következetes. Nincs fejlődés, kísérletezés, ha mégis mozdulniuk kell valamerre, akkor is csak hátrafelé hajlandóak lépni. Aki jelenleg a 91-96 közötti korszakukat kéri számon rajtuk, jobban tenné, ha alaposabban megismerkedne a '80-as évek metal undegroundjával, ugyanis az Under A Funeral Moon, meg az egész norvég black metal mozgalom nem a semmiből született, előzményeikre épp az új Darkthrone lemez világít rá. Könnyű ráfogni a zenekarra, hogy elment az eszük, meg milyen cím az, hogy Canadian Metal, biztos direkt szívatják vele a rajongókat, de inkább érdemes lenne odafigyelni arra, hogy miről is énekel Fenriz a dalban*.

Fontos azért megjegyezni, hogy a Darkthrone sem tévedhetetlen. A '99-es visszatérés után szép lassan megtört a lendület, a Hate Them, valamint a Sardonic Wrath lemez már egy stagnáló csapatot mutatott. Black metal sablonokból ügyesen összeillesztett számok, keménykedő szövegek, igazából nem is a hitelességgel voltak gondok, hanem kezdett kiüresedni a true black koncepció. Ráadásul akkoriban halt meg északon a black metal, és a helyi örökösök szerencsétlenkedése szintén arra sarkallhatta Fenrizéket, hogy eltávolodjanak a '90-es évek világától, mielőtt őket is utolérné az elkerülhetetlennek látszó pusztulás. Ekkor érkezett a Too Old Too Cold EP, ami tökéletesen ellátta feladatát: általa megtörtént a vérfrissítés, a Darkthrone ódivatú, sok esetben alig ismert punk, crust punk, thrash és egyéb primitív extrém metal zenekarok vérével pumpálta tele ereit, és ez a vér cseppet sem volt kevésbé sötét, mint ami korábban éltette a zenekart. Kár, hogy a nagylemezen (The Cult Is Alive) már nem sikerült hozni a hibátlan, elejétől-végéig szórakoztató EP szintjét, de hát be kell látni, hogy még ilyen tapasztalt zenészeknek is idő kell, amíg hozzászoknak az új keretekhez. Mindenesetre a Cult Is Alive jelezte, hogy jó az irány, és a duónak egy darabig megint nem kell tartania a berozsdásodás rémétől.

Az idei EP ismét bizakodásra adott okot, de a F.O.A.D. meghallgatásának immár óvatosabban vágtam neki, felkészülve arra, hogy kilenc dalon keresztül nem fog kitartani a retro metal parádé. De kitartott; ennek a lemeznek a Darkthrone legjobbjai között van a helye. A csúcspont a Fuck Off And Die, Splitkein Fever, Raised On Rock triász, ahol a punk agressziója, nihilizmusa és a black metal sötétsége egyesülve elképesztő magasságba röpítik a dalokat. Ezeket hallva tényleg elhisszük: a világ legégetőbb problémája az, hogy a gyenge, pózer (black) metal csapatok még nem egy sír mélyén fekszenek, hanem nyúlként szaporodva elárasztják a színteret, vagy hogy a modern metal szart sem ér mondjuk a Motörheadhez képest - egyszóval túl sok a (rossz) paraszt a metal környékén.

A többi szerzeményt sem kell félteni: a kezdő These Shores Are Damned például remek kis szólója miatt lesz emlékezetes, míg a Canadian Metalból elsőre a kocsmai hangulatú refrén ragadhat meg fejünkban, de a Pervertor Of The 7 Gates gonosz rockolásának sem könnyű ellenállni. Végig energikus, fogós számok követik egymást, igazából nem is Nocturno riffjei változtak hatalmasat, hanem a hozzáállás miatt érezzük frissnek őket, ami most már egyfajta örömzenélés jelleget ölt, miután mindenfajta elvárást végleg felégettek maguk körül. Produkció tekintetében nem sok újítás figyelhető meg a lemezen a Cult Is Alive-hoz képest, a gitár továbbra is úgy szól, mintha házilag, vonalból lett volna felvéve, amit aztán kellőképpen megerősítettek egy stúdióban: se nem modern, se nem old school, hanem izgalmas, egyedi soundot hallhatunk. Érdekesség, hogy a Splitkein Feverben kicsit tompább a gitár, ezzel kapcsolatban egyesek már a régi lemezek nekro hangzását emlegetik, pedig szó sincs ilyesmiről. Apropó, aki komolyabban érdeklődik a Darkthrone hangzása iránt, az alábbi videón egyenesen Nocturno Cultótól kaphat tanácsokat ezzel kapcsolatban.



Mindent összevetve jó dolog, hogy megszületett ez a lemez, hiszen ha valaki nagyon prüszkölni kezd miatta, attól kezdve a metallal kapcsolatos mindenféle véleménye finoman szólva gyanússá válik - tehát egyfajta szűrőként funkcionálhat a F.O.A.D. Természetesen nem muszáj szeretni a Darkthrone-t, de az új album miatt utálni elég szánalmas dolog, én legalábbis senkinek sem ajánlanám. És ha valaki ezek után még arra kiváncsi, hogy mit hoz a jövő, vajon mivel sokkolják legközelebb a norvégok a true blackereket, nézze meg ezt a videót, amelyből megtudhatja, hogy az örökifjú Fenriz miket hallgat az utóbbi időben.

*kis segítség: sex with satan, pyrokinesis, take this torch, whimsical uproar, tortured souls

#Nothing#

9,5/10

El Perro del Mar - From the Valley to the Stars
2008-05-29, 2008, Licking Fingers

Az El Perro del Mar néven alkotó Sarah Assbring a poppiac biorészlegének terméke, aki az utolsó sor legalsó polcán a maga kis dobozában képviseli a ritkán keresett minőséget. Nem mintha a perifériáról való indulás, pontosabban az ottmaradás nem lenne részben szándékos vagy eleve elrendelt. Egyrészt a műfaji sajátosságok már önmagukban is szűk keretet szabnak az elterjedésének, másrészt a fogyasztók sem adták meg sosem - és nagy valószínűséggel soha nem is fogják megadni - annak a lehetőségét, hogy a minimál pop egy vékonyka szeletnél többet vágjon ki a popzene nagy tortájából. Az előadói részről tapasztalható távolságtartás viszont mindezt csak méginkább ellehetetleníti: saját bevallása szerint nem igazán szereti az élő fellépéseket, mert a stúdiófelvételekkel megteremtett illúziót tulajdonképpen képtelenség ilyen formában reprodukálni. Sokszor pedig rájön arra, hogy a szólókarrier helyett jobban illett volna hozzá a pop biznisz által még érintetlen templomi kórus, ahol nem kéne a külsőségekkel foglalkoznia, és még az illegális letöltés vagy a cd (mint hanghordozó) halálának kérdése sem venné el a kedvét a zenéléstől. Ettől függetlenül harmadik nagylemezének megjelenésével a svéd minimalizmus újból érezteti jelenlétét, és talán jelentőségét is.

A neve spanyolul azt jelenti, hogy „tengeri kutya”, ami egy spanyolországi nyaralás óta szolgál művésznévként: az egyik tengerparti sétája során találkozott egy kutyával, akinek a jelenléte valahogy meghozta a várva várt ihletet. Innentől kezdve beindult a dolog, és ugyan különböző kiadóknál, de 2005 óta három LP-je, egy EP-je és egy split kislemeze jelent meg, melyek közül az utóbbin honfitársával és csodálójával, Jens Lekmannal osztozott. Stílusa alapvetően nem változott, és az alig több mint félórás albumokon lényegében egyetlenegy felesleges hang sincs. Fontos megemlíteni, hogy bár a műfaj ellenére nem a dobgép-gitár alappal gazdálkodó előadóról van szó, (a zongorától kezdve a trombitán át az oboáig sok minden színesíti a képet), a hangszerek mégis szinte észrevétlenül biztosítanak hátteret Assbring szinte gyermeki, tiszta hangjának. A bájos jelző egyébként is, de az ő esetében kifejezetten kerülendő, még akkor is, ha az ilyesmit sokan így jellemeznék - tévesen. Megkreált aranyosságról ugyanis szó sincs, és a könnyű, már-már súlytalannak tűnő dallamok igenis komolynak értelmezendők, ráadásul a dalok témái, mint pl. a magány, a csalódottság vagy a vágyakozás pedig végképp nem részei a hatásvadász elbűvölőség eszköztárának.

Mindkét album még a depresszív csilingelés jegyében készült, ám a nemrég megjelent, From the Valley to the Stars címűt nem más, mint a boldogság hatja át. Furcsa módon a végeredmény még az eddiginél is visszafogottabbra sikerült. A korábban tapasztalható mindent beborító szomorúságot az optimizmus és a halványan vallásos áhítat váltja fel, ami nem meglepő annak ismeretében, hogy a menny volt az alapkoncepció. Ezt továbbgondolva sok kérdés és ötlet merült fel Assbringben, ezeket dolgozta fel egy-egy dal formájában. A könnyedén összekapcsolódó, zongora és orgona alapú számok egymást váltogatva létrehoznak egy olyan világot, melynek határai ugyan megegyeznek a szoba határaival, mégis bármelyik hallgató beléphet oda. Az említett illúzió megteremtése valóban jól működik, de semmi esetre sem megy az őszinteség rovására. Van jó néhány emlékezetes, dúdolható dallam, a szövegek pedig - a popzenei besorolást végleg alátámasztandóan - közérthetőek. A központi motívumként szolgáló öröm nyilvánvalóan nem túlcsorduló és tolakodó, és annak bevallása is a lehető legszerényebb módon történik (Happiness Won Me Over). Azt azért el kell ismerni, hogy az egy síkban mozgó, mindenféle cinizmust teljesen levedlő albumon még épp időben jön a klasszikus, 60-as évek csaj banda popját megidéző tempósabb Somebody’s Baby, mielőtt még az egyre erősödő monotónia győzedelmeskedne.

Érezhető hangulatváltás történt, az elkeseredettség rossz emlékké vált, és előtérbe került a pozitivitás, mellyel együtt járt bizonyos fokú eseménytelenség is. Nem egyszerű azonban eldönteni, hogy ez valóban így van-e, vagy csak a saját keserűségünk gátol meg minket abban, hogy teljes mértékben együttérezzünk. A cél mindenesetre egy időtálló, kortalan anyag összehozása volt, melynek eredményessége megkérdőjelezhető, de ha azt vesszük alapul, hogy a 40-50 évvel ezelőtti popzenének ma ugyanúgy van létjogosultsága, mint bármelyik más éppen aktuális trendnek, akkor talán a már megkülönböztető „svéd” jelzővel ellátott (minimál) popnak sem jár le soha a szavatossága.

 

7/10

csoo

Cobalt - Eater of Birds
2008-05-27, 2007, Profound Lore

Kobalt, (Co): Anno az olyan érceket, amelyeket semmilyen eljárással nem tudtak fémmé alakítani, koboldnak keresztelték, innen ered a ritka elem elnevezése. Javarészt a vasmeteoritok anyagában lelhető fel, élettani hatásai számunkra igen fontosak: a B12 vitamin esszenciális komponense, melynek hiánya vérszegénységet okoz. Emellett némi sugárzással, valamint mágneses hatással is rendelkezik. Acélötvözetek előállításához, szép megjelenése, és korrózióállósága miatt különböző bevonatok készítésére használják fel, valamint kerámiák és üvegek festéséhez. Hogy a Colorado-ból származó kéttagú zenekar tisztában volt ezekkel a részletekkel? Ezen igazán kár merengeni, de – kis fantáziával – érzékelhetünk a név és tartalom között kapcsolódási pontokat.

A nyitó When Serpents Return-t hallgatva feltűnik, hogy nem szokványos USBM anyaggal találkozhatunk, már amennyiben a nemrégiben a popsajtóban is helyet kapó Xasthur, Leviathan, Nachtmystium triót vesszük annak, igaz utóbbival mutat némi rokonságot az Eater of Birds. Ezzel együtt igenis amerikai dolgokat hallhatunk, csak éppenséggel nem azzal a cudar minimalizmussal és szúróssággal operálnak, mint a kontinens nagyjai. A sejtelmes felvezető után következő blastbeat, majd a szokványos thrashriffekkből összefoldozott kezdés elsőre erős értetlenkedést váltott ki belőlem. Konkrétan Ride the Lightning utánérzésű témák borzolták az idegeimet, melyhez roppant erős, energikus, ám kissé száraz gitárhangzás párosult. Mondjuk úgy; az első impressziók nem sok bizodalmat helyeztek a Cobaltba, így következik is az első, gyenge lábakon álló kapcsolódási pont (egy ideig nem tudtam használható fémmé alakítani a hallottakat).

Ahogy az lenni szokott, a megfelelő idő és hallgatás elteltével, a második számban, név szerint az Ulcerism-ben feltűnt egy több percig tartó monoton gitártépéssel kitöltött rész, melyet a King Kong szigetén sínylődő bennszülöttek – az óriásgorilla hergelésére, vagy tiszteletére rendezett – dobolására emlékeztető, igazán kemény ütőssszekció támogat, háttérben a húros hangszerek gerjedésével színezve, így együtt rendíthetetlenül dinamikussá téve a primitív zúzást. Visszalapozva a When Serpents Return is teljesen összeáll, elvégre, amikor a néhol szinte southern rockba csavart black témák találkoznak ezekkel a pofonegyszerű thrash riffekkel, vagy punkos szaggatásokkal, melyet a fentebb taglalt dinamizmus fog össze, akkor bizony már ömlik a tesztoszteron. Bár említettem, hogy nem a minimalista elképzelések dominálnak, mégis elemi fontossággal bírnak azok a partíciók, ahol használják őket, mint ahogy az Ulcerism-ben, és pl. a címadó dalban is tették. Talán az egyébként profi, de nem igazán fülbarát megszólalás akadályozza, hogy ez a tény megmutatkozzon, mindenesetre nélkülözhetetlenül része az összképnek. Hogy folytassam a bevezetőben alkalmazott összevetési elvet, ki kell mondani: a megfelelő mennyiségben és helyen beleolvasztott elemek, és azok tulajdonságai teszik időtállóvá az Eater of Birds-öt.

Mint azt már ezerszer elmondtuk, egy vérbeli black metal anyag eszenciája a hangulatában keresendő. Tény, hogy a Cobalt nem atmoszférikus vagy teátrálisan monumentális pillanatokat akar kifejezni, de azért nagyon is jelen van egy bizonyos sugárzás (!), és vonzerő, ami idővel magával ragadja a hallgatót. A Witherer során a legsötétebb Alice in Chains monumentumok manifesztálódnak új formába, a három, egyaránt Ritual Use of Fire névre keresztelt szám főként akusztikus pillanatai pedig hol békésen merengő, hol szorongással eltöltött perceket jelentenek. Többnyire ezt a vontatottabb vonalat erősíti az Invincible Sun, de mint a Witherer során is, felbukkannak benne komoly ütőerőt képviselő témák. Azonban a dal exkluzivitását az adja, hogy elvileg Jarboe is részt vesz ennek előadásában. (Hogy miben, fogalmam sincs, mert hangját sehol nem hallottam a felvétel során, hacsak nem az egyik elfúló sikoly tulajdonjoga az övé). Azonban az azt követő Androids, Automatons and Nihilists-en már feltűnt áriázása, amely időnként inkább tűnik gép által gerjesztett hangnak, mint az énekesnő torkából jövőnek.

Nem nevesítenék minden dalt, a jellegzetességek alapján tudhatjuk, mi vár ránk, viszont a már szintén szóba hozott címadót ki kell még emelnem: ugyan kezdése értelmetlenül keménykedőnek hat, de a hisztérikus felvezetés három perce után olyan mennyiségű adrenalint, energiát, életerőt présel belénk, hogy valóban a legyőzhetetlenség, a megállíthatatlan, véget nem érő menetelés érzetét adja hosszú perceken keresztül, legalábbis vérszegénységre semmiképpen sem panaszkodhatunk.

A végszót nem nehéz kitalálni: fontos anyag, meg kell hallgatni, majd miután jól felszívtuk magunkat, mehetünk verekedni.

rtp

8.5/10

Profound Lore

Down - III: Over the Under
2008-05-26, 2007, Warner

Ismerjük az érzést: összejön néhány cimbora a folyóparton összedobni egy halászlevet. Jól is érzik magukat, mulatnak is, iszogatnak is, talán be is rúgnak kicsit, aztán egyszer csak azt veszik észre, hogy életük legjobb buliján vesznek részt. Másnap másnaposan ébrednek, a maradékot megisszák, a halászlevet pedig lefagyasztják. Később otthon előveszik a jeges, piros valamit, a mikróban megmelegítik, majd úgy fogyasztják el, hogy közben elmagyarázzák maguknak: van ez olyan jó, mint azon a bizonyos folyóparti dzsemborin. Persze azért tudják: ebben a formában ez nem teljesen igaz.

A Down gyűjtőnév alá tartozó öt cimbora szakácskodás helyett zenélt, halászleve (értsd: főműve) az 1995-ös NOLA című lemez, melyet akár a Black Sabbathra is testálhatták volna. Az akkor még Phil Anselmo, Pepper Keenan, Kirk Windstein, Todd Strange, Jimmy Bower fémjelezte csapat 2002-ben (ekkor Strange-t Rex Brown váltotta) azt tette, amit kellett: kivonult a civilizációból valahova egy messzi-messzi istállóba és ott fel is vette a Down II: A Bustle In Your Hedgrerow című ’Led Zeppelin’-lemezt.

Az Over The Underrel jutottunk el a mikrózásig. Valamiért ugyanis feltétlenül a NOLA Vol. 3.-jét szerette volna megírni a zenekar. Egyszerű nosztalgia? Kapuzárási pánik? Elvonási tünetek? Fejőstehén lett a szent tehénből? Nem tudni, mindenesetre az eredmény nem az lett, amire ez az öt ember képes, az biztos. Ezt meg fogjuk arra, hogy nem New Orleansben készült a lemez a hurrikán miatt? Mindegy, a dolgot magát nézzük.

Meglett emberek akarnak asztráltestű, huszonéves metálisten módjára muzsikálni. De a végeredmény nyomokban tartalmazza csak a tizenhárom évvel ezelőtti erőt és a hat évvel ezelőtti rafinériát. A nyitó Three Suns and One Star, The Path, N.O.D., I Scream négyesen például kifejezetten túl kell esni. Mesterien láposított megahangzásban ázó rutinriffek követik egymást, ismerősen pattogva. Közben egyik zenekari tag teljesítménye sem éri el azt a szintet, amire anyabandájukban korábban képes volt.

A délies fűszerezésű On March The Saints viszont jelez valamit abból, hogy mi lett volna a helyes irány: fájdalmasan síró riffeket, meg tájjellegű blues darabokat írni. Az On March… pont ilyen, ezért tud mokányabb lenni azoknál a nótáknál is, amiket egyébként is ilyennek szántak, ám csak a középszerűségig meg a keménykedésig jutottak el. Ilyen óvatos duhaj még a Catarina hurrikán pusztításáról beszámoló Beneath The Tides is, pedig gyakorlatilag a Corrosion Of Conformity Albatrosszának remake-je ez. De a „Rain can’t soak what is not there”-t Anselmo úgy rebegi, hogy attól homokzsákok nőnek az ember szívében.

Amúgy meg ujj- és stílusgyakorlatok váltogatják egymást, abszolút instant zakatolások között bolyongunk, saját, külön Planet Caravanja is csak azért van a lemeznek, hogy legyen neki. Zárásnak egy egészen elviselhető, ám roppant hatásvadász Pink Floydos rekviemet kapunk.

Meg a mikrózással járó kellemetlen utóízt, és a gondolatot, csak hogy megbarátkozzunk vele: minden szent tehénből lehet fejőstehén, sőt még pörkölt is.

6/10

Nubain

Beirut - The Flying Club Cup
2008-05-22, 2007, 4AD Records

Karl May német regényíró klasszikus vadnyugati történetei papírra vetése előtt mindössze egyetlen egyszer járt Észak-Amerikában és akkor sem jutott tovább New York államnál. Könyvei a szó irodalmi értelmében nem különösebben értékesek, regényalakjai papírmasék, hazug, de legalábbis erősen túlzó romantikus ideák megtestesítői. Ennek ellenére rajtam és Adolf Hitler-en kívül milliók kedvelték, kedvelik kalandtörténeteit, és sokunknak az indián szó említésére elsőként Gojko Mitic, a jugoszláv Winnetou napbarnított balkáni  arcéle ugrik be. A Santa Fe-ből (!) származó, mindössze 21 éves Zach Condon - aki tulajdonképpen a Beirut maga – a zenében valami hasonlóan bizarr, látszólag felszínes ám szívvel-lélekkel teli, bájos és szórakoztató dolgot művel. A poros, ördögszekér járta (persze...) Új-Mexikóban ír kelet-európai melankóliát és mediterrán hangulatokat balkáni  lakodalmas- és cigányzenével ötvöző, vokális téren pedig az indie és a sanzon elsőre meglepően hangzó elegyével egyénivé varázsolt dalokat.


Zach tinédzserként lo-fi elektronikával kezdte pályafutását, ennek nyomai még fellelhetőek a 2006-os ragyogó debüt lemez, a Gulag Orkestar dalaiban is. (Ezeknél a részeknél adódhatna riasztó párhuzam a hazai Yonderboi első albumával, ha nem csupán múló pillanatokról lenne szó.) Legtöbbször élő hangszereléssel dolgozik, amelyben csupa népi és klasszikus hangszer kap szerepet, korántsem autentikus összeállításban. Trombita, mandolin, orgona, zongora, ukulele, harmónika és még ki tudja, mi minden szólal meg, legtöbbször a klasszikus 3/4-es (ummcaca...) ritmusra épülve és erre jön Zach kellemes, édesbús, néha kicsit Thom Yorke-ra emlékeztető, ám annak minden szorongását nélkülöző orgánuma. A recept tulajdonképpen az idei  The Flying Club Cup című második nagylemezre sem változott sokat. Tekintve, hogy az épp csak tavaly megjelent Gulag Orkestar kimondottan sikeres lett (európában a legendás alternatív kiadó, a 4AD terjeszti), és a két nagylemez között három EP is napvilágot látott, az új album könnyen lehetett volna egy összecsapott, elbizakodott anyag. Erről azonban szerencsére szó sincs. Az eltérést leginkább az jelenti, hogy a balkáni és kelet-európai hangulatok mellett hangsúlyossá váltak a zenében a francia és mediterrán szentimentalizmus jegyei is. Nagyobb szerepet kaptak a vonósok és a harmonika, a sanzonszerű énekstílus pedig végre megtalálta a neki tökéletesen megfelelő keretet és színt, méghozzá az Eiffel-torony lábainál. A legfontosabb azonban, hogy a dalok ezúttal is remekül eltaláltak. A szívszorító A Sunday Smile, vagy a Párizst kissé a régi hollywoodi filmek hangulatában megidéző Forks and Knives (La Fete) talán Zach eddigi legemlékezetesebb szerzeményei, a Cliquot középrészénél pedig az is világossá vált, hogy Európa ide vagy oda, a Beirut zenéjében bizony benne van a klasszikus amerikai egyetemista alternatív rock lenyomata is. Más hangszereléssel és szabadabbra engedett képzelettel ez a dal a Smashing Pumpkinsnak is jól állna.

Azt persze nem könnyű megfogalmazni, hogy a Beirut mitől működhet egy kelet-európai ember számára is. A tengerentúlon érthető egzotikussága, ám környékünkön nap mint nap hallhatunk hasonló zenét, akár sokkal autentikusabb előadásban, sokkal virtuózabb zenészektől. Biztos, hogy szerepe van annak, hogy Condon egy szimpatikus, karizmatikus pop-előadó: hangi adottságairól már volt szó, külsőleg pedig egy tíz évvel fiatalabb Ville Valo-t kell elképzelni, tehát egy cuki, vékony fiút, akit nemtől függetlenül bárki megkívánhat. A viccet félretéve: a lényeg, hogy a Beirut nem igazi. Egy balkáni ember zenéjébe például akaratlanul is beleszövődnek a rögvalóság hatásai, a vidámság legtöbbször részeg feledés, a szomorúság pedig igazi gyász. Ezzel szemben Zach Condon muzsikája mese, játék, film. Nála a szerelmesek konfettiesőben táncolják végig a fiesztát a gulágon, majd léggömbökbe kapaszkodva repülnek át egy kellemes délutáni sétára a Montparnasse-ra, végül pedig megnézik a naplementét Velencében. Végső soron nincs is ezzel semmi baj. Tehetséges mesélőkre legalább akkora szüksége van az emberiségnek, mint krónikásokra. Hogy elhiggyük a Legnagyobb Hazugságot.

 

aud

9/10

 

 

beirut

Alabama Thunderpussy - Open Fire
2008-05-01, 2007, Relapse Records

Ha egy zenéről csak nagy általánosságokkal lehet beszélni, nem mindig jelenti azt, hogy maga a zene is csupa sokszor hallott sémából építkezik. Az Alabama Thunderpussy esetében mégis ez a helyzet: bárhogy erőlködöm, nem sikerül, és szeretném előre jelezni, nem is fog sikerülni az egész cikk során kinyögnöm bármi eredetibbet, mint hogy amerikai, füstös, kocsmaszagú, dögös, ésatöbbi. Körülbelül ennyire eredeti a zene is, de talán nem meglepő, hogy mindezek ellenére jónak mondható. Rájuk fogható tetszés szerint, hogy „sztóner” vagy „hevi”, szerintem leginkább rakenroll, így ahogy van. Persze az előbbi kettő inkább utalás a befogadó közönség nagy részének zenei hovatartozására – megint csak általánosságokban – míg az utóbbinál kérdéses, hogy létezik-e jobb definíció a srácok zenéjére, egyszerűbb biztosan nem.

Természetesen mi is túlestünk a zenekar neve okozta pillanatnyi mosolygáson, mi is konstatáltuk, hogy pedig nem is alabamaiak. A figyelmes olvasó viszont ekkorra már túlesett a lemez lényegének megértésén: az, amit itt az eredetiségért cserébe kapunk, az kérem szépen, életérzés. Azaz Életérzés. Végtelen amerikai országutak, nyitott tetejű benzintemetők, útszéli kiskocsmák, bikakoponyák, száguldás. Már ha vevők vagyunk még az ilyesmire. Aki nem az, annak még mindig itt van egy csomó fogós, pörgős nóta, énekelhető refrén, remek szóló, egyszóval az ügy meg van mentve, innentől kezdve az sem baj, hogy mostanra már a kevésbé figyelmesek is biztosan értik az egészet.



Szőrözés nélkül indul a lemez a The Cleansinggel, lendületes dobolásra érkeznek rá fokozatosan a gitárok, majd a teljes mértékű húrokba csapás után nem sokkal az ének is. A jelen cikk publikálásakor nemrégiben újjáalakult Exhorder, valamint a szintén kultikus Floodgate egykori vokalistája, Kyle Thomas nem okoz csalódást: markánsan, erőteljesen hoz mélyet-magasat egyaránt, stílusa tökéletesen passzol a zenéhez. Ha lehet a beszámolóknak hinni, minderre élőben is képes, ami hatalmas előny egynémely hasonló veterán nagyágyúval szemben.

Nem térnék ki minden számra, zeneileg úgyis ugyanarról szól az egész, az én fülembe speciel a Beggar, a Valor, esetleg a Dreamer’s Fortune dallamai ragadtak bele jobban. Kérdés, szükséges-e hatásokról beszélni az ő esetükben, de azért mégis. Van itt minden: Motörhead, C.O.C., Kyuss, néhány epikusabb dalrészlet hallatán megkerülhetetlen a Dio-korszakos Sabbath megemlítése is. A Floodgate-ből sem csak a hangját hozta az újdonsült énekes. Kicsit abszurd módon nekem a Mastodon neve is beugrott, erre nem találok egyéb magyarázatot, mint hogy ők is jó értelemben véve amerikaiak.

Öndefinitív muzsika ez: egyszerű és szerethető. A hangzás ugyanúgy nincs túlcsiszolva, mint a riffek, az énekdallamok, a szólók. Számomra ez jelenti az Alabama Thunderpussy fő vonzerejét: nem érezni rajtuk semmiféle görcsölést, megfelelési kényszert, vagy bizonyítási vágyat. Kyle Thomas sem azért énekel óriásiakat, hogy megmutassa, mekkora arc még mindig, hanem mert találkozott ezzel a néhány truckersapis, szőrös képű sráccal, akikkel tud együtt whiskyzni, füvet szívni és lányokat hívni a backstage-be, és ha már velük van, miért ne énekeljen sokkal jobban a vártnál. Kínálkozó ellenpélda a Down szintén 2007-es Over The Under-je: korábbi státuszuk rabjává válva már másról szól az egész, mint a „korábbi státusz” idejében, tucatszor láttunk már ilyet. Az Open Fire fölényét ez a hozzáállás adja, úgy zeneileg, mint erkölcsileg. Nagy rocklegendák vagyunk? Ugyan, kérem. Azaz: hová gondolsz, bazmeg. Egyszerű parasztok, akik összejöttek egy rohadt nagyot zenélni? Ez a beszéd. Csapjunk bele.

8/10

yog

atprva.com
myspace.com/atpva

Deathspell Omega - Fas: Ite Maledicti In Ignem Aeternum
2008-03-29, 2007, NOEVDIA

„Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?” Ugyan már. Kit érdekel. Elbújik-e a Sátán a szűkített hangzatok mögé a Deathspell Omega új lemezén, az itt a kérdés. Én magával a’ ördöggel vitáztam erről (szegény Ingmar Bergman filmet is akart rendezni az eseményből, de közbeszólt az Úristen), és nekem volt igazam, erre azóta már ő is rájött. Nem bújik el a Sátán sehova az új Deathspell Omega lemezen, minden szűkített hangzat maga a Sátán, de legalábbis ő játssza az összeset. Bizonyára ezért is a nagy titkolózás, anonimitásba burkolózás és árnyékba húzódás az együttes részéről.

A francia black metal zenekar trilógiájának második részéről beszélünk, a törzsolvasóknak aligha kell ecsetelni, miről van szó: kereszténység, teológia, metafizikai igényű sátánizmus – bár azt én nem hiszem, hogy a magyar popéletben épp dúló metafizikai láz okán a hazai könnyűzenei piac szippantja majd fel a lemezből legyártott LP-k és CD-k többségét. És azt sem hiszem, hogy saját katedrálisra és egyetemi katedrára van szükség, vagy esetleg folyton elő kell ráncigálni a farzsebünkben (természetesen) ott lapuló Szentírást ahhoz, hogy tetsszen ez a zene. Szerintem legalábbis teljes meggyőződéssel lehet az ihletett környezetnek épp nem nevezhető 72-es trolibuszon vagy 3-as metrón is együtt morogni lélekben Mikko Aspával mondjuk azt, hogy „drink the devil’s blood”, ráadásul még akkor is, ha tényleg csak ennyit tud az ember idézni a trilógiát nyitó Si Monumentum albumon (is) szereplő ominózus dalból. És hasonlókat lehet elmondani az új lemez kapcsán is, pedig ezúttal még ennyi idézhető szöveg se akad. Más szóval süt itt a lényeg a zenéből is, és ez annak ellenére is így van megint, hogy a Fas (még) a korábbiakhoz képest (is) egy végletesen széttechnikázott album lett. Non-stop zenei dimenzióváltogatás az egész anyag, hallgatni olyan, mintha egy beszappanozott rodeóbikán ülnénk, a sebességkapcsolót pedig (mint az egy bekezdéssel korábban kiderült, egy ugyancsak szarvakkal rendelkező) valaki úgy lökte volna a legmagasabb fokozatba, hogy el is törött. Azaz folyton-folyvást lecsúszunk a fényesre polírozott hangzással tálalt, kiszámíthatatlanul variálódó, vészes tempójú és nem csak szimplán disszonáns, hanem kimondottan groteszk témák felszínéről. Egy-egy élesebb dimenzióváltásnál aztán hirtelen légüres térbe kerülünk, alattomos neszek között lebegünk egészen addig, amíg fokozatosan, vagy épp egyik pillanatról a másikra újra felkavarodik minden. Akkor pedig zuhanunk tovább a nagy büdös (de még inkább fekete) semmiben, netán az Őrült Kacajok Szentélyének feneketlen pincéjében, pont mint a borítón látható alak.

Aki a metál kanonizált szakirodalmából tanult zenét hallgatni, és kapaszkodókat keres, annak itt nem sok esélye van. Harminckilencedszerre is csak egy csikorgó-nyikorgó, értelmezhetetlen zajhalmot fog hallani, amit ráadásul a dalok elején-végén (egyébként tényleg nehezen elfogadható) hosszabb-rövidebb csöndek* szakítanak meg. Nem, kapaszkodni a 72-es trolin meg a 3-as metrón kell, itt inkább rá kell érezni a zuhanás mámorára. „Fear of falling down means nothing but the pleasure” – hangzik egy dalszöveg a magyar keményzene történetének egyik legjobb albumán (a Blind Myself Product of Our Imaginationjén), és pont ez a lényeg ezzel a lemezzel kapcsolatban is. Amúgy ha már szóba került egy abszolút ide nem illő banda, akkor említenék egy másikat is arról a környékről, ami viszont valahogy mégis passzol erre a helyre: a Converge-re gondolok. Konkrét zenei párhuzamokról nem lehet beszélni, de a Fas eksztatikus túlhajszoltsága, követhetetlen durvasága itt-ott nagyon is emlékeztet a salemi banda kíméletlen szellemiségére. Csak épp egész más a kiindulópont, a cél, és részben az eszköz is, mert ez az eddig elmondottakkal együtt is black metal. Sőt, továbbra se nagyon lehet kötözködni azzal, hogy kevés banda blackmetalabb a Deathspell Omegánál manapság. Ezen a lemezen ugyanis megint úgy történt valami új a műfajjal, hogy az nem ízléstelen, nem céltalan, nem értelmetlen, de még csak nem is hűtlen ahhoz, amihez igenis hűnek kell lennie. Az meg szinte biztos, hogy ahogyan a Kenose különbözött a Si Monumentumtól, ez a lemez pedig különbözik a Kenose-tól, úgy legközelebb sem fogja fölöslegesen továbbvinni, túljátszani ezt az irányvonalat a Deathspell Omega. Ez egy egyszeri zuhanás, ennek megfelelően is kell kiélvezni. Találkozunk odalent.

 

*Nagyon halkan szól ilyenkor is valami, talán a tudatalattira hat, de ettől még én tudatosan levonok miatta a pontszámból, mert akkor is zavar, hangosítani meg nem merek, mert utána jön a szónikus robbanás. A süketségtől való félelem pedig nem olyan, mint a zuhanástól való.

b(A)

Klaxons - Myths of the Near Future
2007-10-17, (2007)
Geffen/Polydor

Elég ritkán fordul elő, hogy egy szinte semmiből előtűnő együttest teljesen új stílussal címkéznek fel, majd a bizonyos körökben orákulumnak számító NME-től megkapják az évezred hype-ját. A Klaxons-zal viszont pontosan ez történt: kiadójuk „nu-rave-ként” könyvelte őket el, az említett újság pedig előszeretettel emlegette őket így. Nem nagy meglepetés, hogy ezek után túl nagy veszélyt jelentő konkurencia híján elég hamar kategóriájuk egyeduralkodói lettek. A háromtagú banda alig két éve létezik, és az első EP kiadása után egy évvel, idén jelent meg a Myths of the Near Future című első albumuk.

 

KlaxonsA lemez egy teljesen érdektelen számmal (Two Receivers) indít, hogy aztán a legnagyobb Atlantis to Interzone című slágerrel folytatódjon. Van itt gitárzúzás meg sziréna (valaki biztos neonszínű kiegészítő nélkül lépett be egy indie buliba), de igazságtalan lenne nem beismerni, hogy azért beindul a bólogatás. Ezek után viszont jól kivehető az album egy sláger-néhány töltelék-egy sláger lohasztó sormintája, a legutolsó instrumentális dal meg gyanítom, csak azért került fel az egyébként 11 számot tartalmazó albumra, mert maradt néhány előre kifizetett órájuk a stúdióban. Hiába van a lemezen néhány első osztályú popszám, együtt sem képesek arra, hogy elfeledtessék az összhatás okozta csalódást. Ugyanis nemcsak az előbb említett sablonfelépítés kiábrándító, hanem az is, hogy az EP alapján valami sokkal nagyobb dobásra lehetett számítani, sőt még az első kislemezek és annak számaiból készült klipek is erre utaltak. Viszont ha végighallgatjuk az albumot, nem kapunk mást, mint néhány, az említett EP-ről átkerült gondosan lepolírozott számot (Atlantis to Interzone, Gravity’s Rainbow), és pár új slágert (Magick, Golden Skans), melyekről biztosra vehető, hogy a létező összes indie válogatáslemez le fogja húzni az utolsó bőrt is, persze csak akkor, ha még eddig nem tették meg.

Összességében nem egy értékelhetetlen albummal van dolgunk. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a néhány buliba tökéletesen illő számon kívül a többi nem elég meggyőző. Vagyis kezdésnek nem rossz, folytatásnak viszont kevés. A különböző popzenei médiumok támogatása pedig ne tévesszen meg senkit, ugyanis csak azért, mert a nu-rave stílus menőbben hangzik, mint mondjuk a román pop, nem jelenti azt, hogy a színes-szagos NME képeiből művelődők érdeklődésén kívül bárki másét fenn tudják tartani hosszútávon.

csoo

6.5/10

A Subterra kommentárja:

a’ ördög:

Hiába reménykedtünk, abban az élményben úgy tűnik már soha nem lesz osztályrészünk, hogy egy olyan kritikát olvassunk a Klaxonsról, amiben nem szerepelnek az NME, hype és nu-rave szavak, de csoonak mégis elnézzük ezt, a szirénás poénért cserébe. Az viszont már kicsit zavaróbb, hogy a sláger-töltelék albumfelépítés megállapításán túl a lényegi kérdésekben nem megy a felszín alá: jó dal, rossz dal, de hogy miért, vagy inkább, hogy hogyan jó és rossz, azt nem igazán tudjuk meg a cikkből. Mivel popzenéről van szó, annyira mélyre persze nem is lehetne leásni, de legalább egy mondat hiányzik nekem azért. Stilisztikailag viszont kikezdhetetlen írás; gördülékeny, tömör és szellemes.

 

Balboa & Rosetta - Project Mercury (split)
2007-10-12, (2007)
Level Plane
A mostanában reneszánszát élő sludge-postcore színtér egy újkeletű és egy nem annyira újkeletű bandájának közös munkája ez a split. A Balboa nevével idáig nem találkoztam, viszont a Rosetta tavalyelőtti, első dupla-nagylemezével már megmutatta, hogy a magárahagyottság, a kietlen, hideg űr érzése, ötvözve többnyire elég epikus sludge témákkal ("epikus sludge" - eleve túl veszélyes terep) és egy jó adag Neurosis-klisével, ha nem is maradandó, de ideig-óráig hallgatható eredményre vezet. A második cédén a zúzós darabok "aláfestései" kaptak helyet, hangulatosabb, gitározós dark ambient keretek között, amúgy Final és Lotus Eaters módra. A kettőt egymásra is lehetett pakolni, meg az egész egyetlen, űrutazással kapcsolatos koncepcióra épült, szóval volt itt minden, ami kell.

Balboa

Első hallgatásra a Balboa teljesítménye nem győzött meg. A baj ott van, hogy másodikra sem, és azután sem. Kevésbé nagyívű dallamokkal és témákkal operálnak, ami jelenthetne jót is, csak hát most nem jelent. Teljességgel semmilyen, post-hardcore zene ez, erőltetett és hangulattalan témákkal, gyenge vokállal, a Buried Inside, korai Cult of Luna és néhol a Converge utánérzésével. Ki lehetne emelni egyenként a negatívumokat, úgy mint rossz váltások, túlhúzott gitárdallamok és az előbb említettek, sorolni még tovább, de túl sok értelme nincs. Az egész egyetlen, tökéletesen jellegtelen és negatív összképet alkot, árad a zenéjükből a kiforratlanság és a fantázia hiánya. Szeretnék valami pozitívat is hozzáfűzni a végére, de nem tudok. Próbáljanak meg kreatívabbak lenni, váltsanak műfajt vagy oszoljanak fel, ez még betudható a pályakezdés botlásainak, de eztuán már mindenképp bizonyítaniuk kell, különben süllyesztő.

A Rosetta mondhatni hangulatos harangkongással indít, aztán a szokásos, éteri gitárdallamok vezetik fel a TMA-1 névre keresztelt instrumentális szerzeményt. RosettaNincs ebben semmi rossz, csak hát hallottuk már. A bezúzás talán kihagyható lenne a közepén, a harangkongás kaphatna nagyobb szerepet, vagy igazából mindegy is, nem az én dolgom ilyenekbe belefolyni, mindössze... Ne csak akarják elmondani a dolgokat, hanem mondják is el, de akkor olyan formába öntve, ami kellő hitelességet ad az egyébként nagyon is jelen levő mondanivalónak. Ugyanerről szól nagyjából a Clavius is, melankolikus postrock-gitárdallamokra érkezik előbb a hörgés, aztán a durvulás, tekergetik a témákat, zúznak is, mégsem tud rám hatással lenni. A Galilean Satellites az újdonság ereje miatt tűnt jobbnak, vagy tényleg jobb volt, nem tudom. Itt még a súly sem olyan nagy, az űr sem olyan végtelen és közömbös, nincs az az érzése az embernek, hogy a Világegyetem szempontjából teljességgel mindegy, él-e, hal-e. Nem nehezedik a hallgatóra a kicsiség és az egyedüllét bénító érzése, mint a Ross 128 vagy a Sol hangfolyamai közben. Az utolsó, címadó szám szintén instrumentális, annyi különbséggel, hogy ez már szinte teljes egészében post-rock, és mint olyan, egészen rendben is van. Az elejétől végig egyetlen ívet épít a zene, mondhatni csak ez a szám fogott meg igazán az egész lemezről. A Red Sparowes fagyosabb pillanatait idézi, talán műfajbeli járatlanságom vezetett erre a hasonlatra, mégis, előbbiek hivatalos koncertlemezének hallgatása közben éreztem ilyesmit.

Nem mondom, hogy a Rosetta teljesítményével komolyabb probléma lenne, mégis, ahogy a Balboánál a süllyesztő, úgy náluk a skatulyázódás és a fokozatos elszíntelenedés sötét jövőképe lapul a zene mögött. Bennük van a spiritusz, hát mutassanak végre valami egészen egyedit, ne ragadjanak le egy elkezdett és úgy is hagyott világban. Valami olyasmit próbálnak ők a sludge-on belül kifejezni, mint a Darkspace a black metalban, annyi különbséggel, hogy a svájci ufóknak sikerült is. Ez a szándék jó és dicséretes, csak egy fikarcnyit sem lépnek vele előre 2005 óta. Talán az őszre ígért második nagylemezzel végre kiengedik a lappangó kreativitást, én mindenesetre annak is adok majd egy esélyt. Addig viszont maradok a színtér már bizonyított zenekarainál.

Balboa: 4,5/10

Rosetta: 7/10

Yog

Balboa

Rosetta

myspace.com/balboa

myspace.com/rosetta

A subterra kommentárjai:

a’ ördög & rtp

Itt most rosszindulatúan azt mondhatjuk, hogy a szerző hozta mindazt, amit jobb pillanatainkban magunk is összehordunk itt közszemlére téve. Vagy egy nagyon régi olvasóval van dolgunk, vagy olyasvalakivel, aki tényleg beleillik ebbe a társulatba. Szigorú, indokol, következetes, információkat közvetít, élvezhetően ír. A Balboa esetében a kulcsszót viszont kihagyta: screamo. Mármint leginkább ebbe a skatulyába lehet őket belepasszírozni, és saját maguk is ezt a megjelölést forszírozzák myspace oldalukon. Velük kapcsolatban tudni érdemes, hogy szerintünk messze nem olyan rosszak, mint ahogy az itt olvasható, igaz, erősebb anyaguk is látott már napvilágot. (Ennek a splitnek az utolsó és egyik legmarkánsabb dala amúgy közös Balboa-Rosetta szerzemény, ez nem derül ki az írásból)

#Nothing#

Szívesebben olvastam a cikket, mint hallgattam a lemezt - azt hiszem, ebben minden benne van. A címkézés valóban nem könnyű feladat; sokkal egyszerűbb lenne egy nagy, post-metal feliratú zsákba bezavarni az ilyen zenekarokat, majd a zsákot belehajítani egy kútba. (Vízpróba lásd. dagályos stílus)

Sunn O))) - Oracle
2007-10-05, (2007)
Southern Lord
A los angelesi székhelyű, műfajában lassan már kultnak nevezhető Sunn O))) legutóbbi anyaga az Oracle. Szellemében tökéletesen tovább vezeti a Black One mérhetetlen setétségét, emellett visszanyúlik az eredeti, klasszikus hangzáshoz is, utat engedve megannyi drone gitártémának, ugyanakkor teret hagyva a szabad, experimentális/kísérletezgetős erőknek, így teljesítve be az általuk keltett komor vadságot. Kiszámíthatatlan, végletekig elnyúzott, monotonon pulzáló, fülledt ridegség árad szerte a három dalból, a gonosz keservének fakasztása közepette. Megszólaltatásában Stephen O’Malley és Greg Anderson mellett még szerepel a kiadványon Csihar Attila - aki újabban rendre társaságukban bukkan fel -, és Joe Preston, illetve Atsuo - akik végzetesen fontos mozzanatok kulcsfigurái -, valamint a második cd-n szereplő Oren Ambarchi és TOS Nieuwenhuizen is.

Sunn O)))

A nyitó tétel, a Belülről Pusztít hosszan vezet be minket egy sötét kör középpontjába. Dark Ambient elemekkel morajlik végig az érinthetetlen fátyollal befedett környezet, amikor a mindenből elmédbe szilárdan vonaglani kezdenek, egyre tisztább formában Csihar szavai: „beléptem – fekete magvát éltetem – felragyog akár egy sötét csillag – kifejlődik végzeted vírusa… érzékeled merre van, de áttetsző – elillan, már ott sincs – vajon meddig tarthat még? – belülről pusztít…” Ezzel a végszóval érkezik meg Joe Preston földbe csapódó, robajló erejű légkalapácsa, mellette a lassan, fokról-fokra kapaszkodó lánc kattan a fogakban, ahogyan feljebb emeli a végtelen kapuknak hatalmas kőlapját, kiszabadítva a gonoszt. Szilárd, törhetetlen erővel feszül most minden démoni akarat, miközben Atsuo sűrű cinjei szivárognak a járatból. Már az Altaron is bizonyította a Boris dobosa, hogy cinsorjázásai és hirtelen közbevágott ütései adnak erőteljes lendületet az effajta kegyetlen légkörű rendnek. Kiszabadítva a lényt, vihar előtti csend borul ránk, elhallgatnak a zajok, de már csak az elénk vetülő árnyékra merünk összpontosítani, és mély hangsúllyal lüktet elménkben minden szava: „démon uraid rád támadnak – sírtemplomaid bebörtönöznek – bálványaid ellened fordulnak – az álarcod lehullt és látlak… én már megismertelek – és lassan a neved is megtudom – felszegezem nyelvem hegyére”. A megnyitott kapun keresztül áramlanak be a már névjegyükké vált drone rezonancia sűrű hullámai a második tételben, az Orakulumban. Egy sötét, spirál alakú járat húz magába egyre mélyebbre, absztrakt vonalak gyűrűznek körbefogva téged, és tágítják elmédnek vágatait, hogy kikeltse benned a torz magvakat. Fojtva földedet, felfalják valódat, és alászállnak árnyuraikhoz, maguk után vonva sötét gondolati megalkotójukat. Kezd széthasadni egykori földi valód, lemállik minden külsőséged, és fekete, fénytelen masszaként zuhansz alá, súlytalan gonoszságod születésében pusztul a jelened. Csihar nyomasztó, érdes bársonyban tekergő, szinte már prózai sorai végig erős bűvöletben tartja figyelmünket, az alattomosan morajló gitárriffeket elfedve.

A lezáró tézis, a HeliO)))sophist már egy kuriózuma a kiadványnak, mivel csak limitáltan, az ausztrál turnén lehetett hozzájutni, ráadásul a Sunn 2005-ös európai turnéjáról való, köszönhetően Oren Ambarchinak, aki összegyűjtötte a már meglévő koncertfelvételeket. Így a felvétel maga az alap, és Attila vokálja lett rárétegezve. A 45perc lüktető sötétsége tökéletesen tükrözi egy O))) koncert audio anyagát, emellett élőben erőteljes, masszív pózokat alkalmaznak, illetve az állandó lézerfények is hozzásegítenek, hogy még inkább magunkban érezzük ama felfoghatón túli, pulzáló, rideg, homályos, absztrakt köröket, amelyben Csihar démoni megjelenése puritánul riasztónak hat. Hosszan elnyújtott drone riffelések, a gitár mélységekben kitartott, könyörtelen, torz morgása jeleníti meg a Káoszt, így uralkodva már csak az éktelen világrend. Csihar, mint ahogyan a Decay2-ben szavalt védái, úgy itt is hasonló súllyal fekteti sorainak jelentőségét.

Sunn O)))

Csak dermedt, mégis vadul kapkodó tekinteted szegezed a mindig változó, egyre vadabb jelenésekre elmédben. Talán ez a befejezés sokaknak fog majd megnyugvást adni, mikor véget ér, mégis, véleményem szerint az effajta kiteljesedésekben mutatkozik meg Sunn O))) elmélyült, sűrű sötétsége. Párhuzamban emellett viszont nem hinném, hogy ezzel a kiadványukkal növelnék már meglévő híveik számát, hasonlóképpen az Altarhoz, bár alapvetően két különböző pontra mutatnak.

Az Oracle egy ismételt tökéletes példája, hogy Greg és Stephen más kiváló zenészek közreműködésével mennyire szélesre tudják kitágítani a zenei sötétség határait, és hogy mindezek mellett, az etalonnak számító hangzásuk, és világuk egy szemernyit sem halványul, inkább felfokozódik, és erőteljesebbnek hat.

10/10

Aaraqweth

Vannak zenekarok, melyek alkotásait az ember nem hallgatja nap, mint nap dacára annak, hogy a kiadvány előkelő helyen szerepel az illető "kedvenc zenéim" listáján. Ezt a jelenséget nem kell magyarázni: hangulatfüggő zenék. Szerintem ebben a halmazban kétféle zenekar van: az egyik csoportban a bandák zenéje jó, tehát ha úgy van kedvem, beteszem az adott lemezt és szimplán hallgatom. Nem történik semmi. Sunn O)))A másik csoport résztvevői annyival tudnak többet, hogy akármilyen hangulata is van az embernek, ha ezeket hallgatja, akkor az adott zenekar képes befolyásolni a hallgató hangulatát. Itt rejlik a tudás.

A Sunn o))) már túl van pár kiadványon, és mint az eddigi lemezeit, úgy az Oracle-t is magasan a második csoportba helyezem. a 2007-es albumon három dal található, bő 80 percben kaphatjuk a sötét, rituális atmoszférát. Az agy a zenekar mögött Stephen O’Malley, aki miután letett már pár dolgot arra a bizonyos asztalra nem igen várunk gyenge lemezt a zenekaraitól. A plusz ezen a lemezen Csihar Attila részvétele. Ennél a pontnál a sötét és rituális jelzők új erőt, új értelmet kapnak. Az Oracle első két dala valamennyire felépített szerkezetűek (persze itt nem a hevimetál dalszerkezetre gondolok), magyar nyelven vannak előadva. a teljesen mélyről jövő gitárhangok, az énekes morgó hangja, a betontörő gép hangja, minden a helyén van. a harmadik dal egy bő háromnegyed órás szerzemény, ami felér az első két dal hangulatával, viszont az előadásmód még aljasabb: mintha egy mocsárból másznának ki valami lények. Szerintem ez a legjobban sikerült nóta a lemezen, de persze az ilyen alkotásokat nem érdemes / nem lehet trekkenként minősíteni.

Mindent összevetve a lemez nagyon erősre sikeredett: mély, hatni tudó, maradandó utazásra invitáló kiadvány. Ha nem is hallgatom nap mint nap, de ha egyszer lejátszásra kerül, sokszor ismétlődik. és fog is.

7/10

kbr

Érdekes dolgot művel manapság a Sunn O))). Míg a tavalyi, Borissal közös lemezükkel, az Altarral megmutatták, hogy a drone irányzaton belül is létezik közvetlen szépség, nem feltétlen kitétel a lélekromboló szándék (aminek a jól megvalósított eredménye persze átvitt értelemben épülésünkre is szolgálhat, sőt), elég csak az Etna fokozatosan felépülő zord, természetes hangfolyamát, vagy a stílus határain táncoló Sinking Belle édesbús, lemondással teli romantikáját említeni. A másik, szintén a szcénával kapcsolatos, furcsa dolog, hogy a Sunn O))) népszerű. Bár relatíve, még így is csak a metal undergroundabbik végére igaz ez az állítás, de akkor is: valószínűleg ők az első drone zenekar, akik ennyire látogatott koncerteket, ilyen eladásokat tudtak produkálni. A kérdés: meddig nem megy át öncélúságba a hozzáállásuk? Meddig jó ez még nekünk? Jó ez még most, 2007-ben, a műfaj fénykora idején is?

sunn O)))

A válasz: igen. Vagy inkább: tűrhető. Elhamarkodottnak tűnhet csak így, minden átgondolást nélkülözve kijelenteni, de már az első szám, a magyar című-szövegű Belülről Pusztít megmutatja, még mindig képesek magukhoz ragadni, és ott is tartani a figyelmünket. Éterien lágy, misztikus sípolással indít, itt-ott csengőket, a távoli háttérből kalapálásra emlékeztető zajokat is hallhatunk. Szinte észrevétlenül úszik be a vokál, Csihar ugyan nem a tőle várható legmagasabb szinten teljesít, mégis, a hörgés és suttogás között lavírozó stílus nagyon jól passzol a szám címéhez, atmoszférájához. Tényleg úgy hat, mintha az emberhez a húsát zabáló féreg beszélne. Ugyanekkor el is érkeztünk az első negatívumhoz: a szöveg, bár vannak jó pillanatai, többségben eléggé elcsépelt. Túl sokat ugyan nem lehet belőle kivenni, mégis, én úgy a felét kihagytam volna, hadd kínozzák csak a hallgatót a háttérből kiszüremlő zajok és sivítások. Apropó zajok: a szám közepe táján szerephez jut egy légkalapács, valamint több, valószínűleg kőműves- és vízvezetékszerelő-munkakörhöz tartozó szerszám, néhány pillanatig egy dob is. Valószínűleg nagy újításnak volt szánva mindez, és meg kell hagyni, tényleg eltalált és szellemes dolog, de az ekkor már egyre kevésbé élvezhető vokálhoz mentségnek bőven kevés. Magához a számhoz azért hozzátesz annyit, hogy ne tekintsük öncélú mutatványozásnak.

Az Orákulum valahogy egyik hallgatásra sem tudott komolyabban megfogni, nyugodtan elfért volna a White 2-n vagy a Black One-on is, leszámítva, hogy azok a lemezek úgy voltak jók és egységesek, ahogy voltak. Szimpla drone riffelés, egyre inkább unalomba forduló vokál, nagyjából ennyivel lehet leírni. Talán ez a lemez leggyengébb pontja, itt jön képbe ismét az a tényező, hogy 2007 van, túl vagyunk már jó néhány Sunn O))) - , és még több drone lemezen: amit két-három éven keresztül még egy egész lemezen át lehetett húzni, az ma már egy számban is sok. Félreértés ne essék, ha a lemez annyira egységes egészt alkotna, mint egy Black One, ahol talán a Báthory Erzsébet volt az egyetlen kiragadható darab, vagy az Altar, ahol a számok egymástól való különbözésének ellenére mégiscsak egyetlen hangulati ív volt jelen, semmi baj nem lenne az Orákulummal sem. Viszont a már említettek hibák mellett pont ez jellemző leginkább a lemezre: inkább három szám, mint egy album. Az utolsó két szerzemény kevésbé tér el egymástól, de akkor sem mondható, hogy azt a bénító erejű összhang, az a mesterien felépített lelki-pszichés offenzíva borulna a hallgatóra, mint az előbb említetteknél. Éppen ezért nem értem, hogy a záró Helio)))sophist-ot minek kellett háromnegyed órásra húzni, nekem az Orákulum élvezhetőbb verziójának tűnik, hossza nem zavaró, csak felesleges, huszonöt-harminc percben elfért volna minden. Talán itt van meg a legjobban a szándék formába öntésének az a precizitása, amit az albumról a legjobban hiányolok. Csihar is összeszedi magát, a középtájtól egyre kérlelhetetlenebbül hullámzik a hangja körülöttünk, nyilván erősen megeffektezve, de itt tényleg hozzátesz a zenéhez, nem is keveset, ahelyett hogy elvenne belőle. Rosszmájú hasonlítgatásként annyit, hogy az Etna vagy a Decay2 működött ugyanígy, fokozatosan erősödő szónikus viharként maga alá temetve a hallgatót, mégsem mondhatom, hogy zavaró mértékben unalmas vagy közhelyes lenne. Háttérzenének mindenesetre tökéletes, bár ez valahol igaz a zenekar majdnem minden művére.

Sunn O)))

Felesleges lenne a stílussal kapcsolatos közhelyekkel dobálózni, vagy akár más zenekarokhoz hasonlítgatni: a Sunn O))) felett eljár az idő, nem tudni, meddig fognak még a közönség feltétlen figyelmére érdemes művekkel előhozakodni. Talán egy kis pihenő kéne nekik, ötletgyűjtés a folyamatos lemezkiadások helyett, vagy ha az nem is, legalább egy magyar koncert. Élőben minden bizonnyal feljavulnának az Oracle legzavaróbb hibái is, amik, bár jelenlétük tagadhatatlan, mégsem tudnak rávenni, hogy lehúzzam a lemezt. Megint csináltak valamit, ami érdekes, ami hallgatható, ami 5-10 meghallgatás erejéig biztosan leköt, viszont ma, amikor a stílusban ennyi újító, azt legmélyéig kimerítő, izgalmas zenekar tűnik fel, addig - pláne a régi albumok fényében - ez mégsem elég a túléléshez.

8/10

yog

kapcsolódó cikkek:

Sunn O))) - Black One

(kritika)

A Subterra kommentárjai

a’ördög:

Aaraqweth írása mindenképp komoly vágásra és szerkesztői munkára szorulna, ebben a formájában pár sor után elveszi az olvasó kedvét a továbbolvasástól. Kár érte, mert a képek eredendően egyáltalán nem volnának rosszak: kissé olyan a helyzet, amikor egy csatár egy bonyolult cselsorozat után, magát több védőn áthámozva a kapu mellé gurít ziccerben. Egyszerűen a gondolatok összetettsége nem párosul kellő nyelvi gördülékenységgel, a nagyon veszélyes többesszám/elsőszemélyek, melyeknek óvatlan használatára már mi is ráfaragtunk néhányszor, valamint az általunk szintén kedvelt és szintén több csapdát magukban hordozó összetett jelző-szerkezetek fogságba ejtik a cikket. Pozitívum a tárgyi alaposság és a nem érdektelen információkban való gazdagság - arra az egyszerű tényre, hogy a második lemez egy koncertfelvétel, itt derül fény egyedül.

kbr fedőnéven tevékenykedő olvasónk a ló túlsó oldalán tanyázik: nem akar sokat mondani, azt a keveset nem is mondja el rosszul, csakhát ez így nem kritika a szó igazi értelmében véve. Egy kötött karakterszámokkal dolgozó, laikusoknak szóló lapban korrekt ismertetőnek lehetne mondani, amennyiben a borzasztóan idegesítő szerintem-attitűdöt pár másodperc alatt felszámolná egy rátermett szerkesztő. (Kedves leendő kritikusok figyelmébe: a szerintem szó használatát legfeljebb három cikkenként egy alkalommal engedélyezi a GESMAPO (Geschmackspolizei) direktívájának legutóbbi, 2004-es kiadása. Mi ennek figyelembevételével dolgozunk.)

Az arany középutat a legjobban yog lőtte be, nem mellékesen ő mutat rá a Sunn O)))-jelenség szerintünk is meglevő achilles-sarkára is. Hozzá kell tenni, a kevesebb itt is több lehetett volna, de ennek a cikknek csak egy kicsivel kompaktabb és kevésbé száraz változata már közel állna az ideális Sunn O))) - Oracle kritikához, aminek a megírására mi azért nem véletlenül nem vállalkoztunk, most már elmondhatjuk.

rtp:

Aaraqweth: Igazán komoly probléma nincsen vele, de sok apróság torzítja az összképet: fárasztóak a hangulatot részletező elemek; a túlzó és halmozó szóképek használata akkor nem problémás, ha az egész cikket erre építjük, alárendeljük a tárgyilagosságot a benyomásoknak, viszont így együtt, és ebben a mértékben nem tartja fenn a figyelmet. Ki lehetne emelni, hogy egyes mondatoknak úgy sincs értelme, ha megpróbálunk elvonatkoztatni, teret hagyni a képzeletnek, egyszerűen felesleges, nem kapcsolódik sehova sem. Akadnak stilisztikai, szórendi hibák, melyek javíthatóak; helyenként elég esetlen a mondatvezetés, mint mikor én ültem először egy versenyautóba, és próbáltam magam átvergődni a pályán. De még egyszer kihangsúlyozom, ezek elsősorban szépséghibák, másodsorban pedig nagyobb odafigyeléssel elkerülhető dolgok, és mint mondottam, nem értékelhetetlen jelen írás.

kbr: Namármost, nincs ember (kritikus) aki a következő ballépésekte ne követte volna el, ezért is merek magam is ilyeneket állítani: kbr egyébként nem túl hosszú (ez amúgy nem gond) cikkének fele teljesen feleslegesen oktatja az olvasót olyan dolgokról, amit feltételezünk maguk is tudnak, óvatosan kell egyensúlyozni a szájbarágás, valamint a hasznos és szükséges információátadás közti vékony peremen. A cikk további részében nem történik semmi olyan, amit egy Sunn o))) recenzió során ne lenne várható, néhány tényszerű megállapításon kívül csak elnagyolt általánosításokat kapunk, így az írás nem érte el célját.

Yog: A 3 cikk közül itt érzem, hogy van mit mondania a kritikusnak, érdekes kérdéseken keresztül vezet át a lemez ismertetésébe. Így ha szeretnék, se nagyon tudnék belekötni, érdekes olvasmány.

#Nothing#:

Elöljáróban le kell szögeznem, hogy számomra a beküldött cikkek megfogalmazása, kiváló olvashatósága nem elsőrangú kritérium. Természetesen a többi subterrás munkatárs sem kizárólag erre helyezi a hangsúlyt az értékelésnél, de nálam még hátrébb található a formaiság a rangsorban. A hazai nyomtatott metal szaklap szerzőivel sem az a probléma, hogy nem tudnak írni, nem képesek világosan fogalmazni, hanem az, hogy cikkeik többsége lelkes, vagy rosszabb esetben rutinból legyártott ostobaságok tárháza. A hibás zenei szemlélet sokkal frusztrálóbb tud lenni, mint egy-egy helyesírási baklövés, vagy kevésbé frappáns megfogalmazás. Az elfogadható íráskészség még nem adhat okot az ünneplésre, ezzel csupán a minimumot teljesíti a szerző, bár meg kell jegyeznem, hogy hazánkban sok helyen még erre sem ügyelnek az illetékesek. Nincs, aki seggbe rúgná az olvashatatlan, helyesírási- és stilisztikai hibáktól hemzsegő cikkek alkotóit, nincs, aki közölné velük, hogy írásuk jelenlegi állapotában nem alkalmas publikálásra, és addig kényszerítené őket javításra, átírásra, amíg legalább egy minimális szintet meg nem üt a kritika. És persze a legfontosabb dolog is hiányzik: nincs önkritika.

A bekülödött Sunn O))) lemezismertetők esetében elsősorban azt vizsgáltam, melyik tudja legjobban átadni az olvasók számára a Sunn O))) jelenség lényegét.

Aaraqweth: Ha a szerző a Sunn O))) kiadójának hazai terjesztője volna, akkor mindenképpen megérdemelne egy vállonveregetést a zenekar részéről. Ezen az ismertetőn átrágva magát, egy olyan olvasó, aki még életében nem hallott a Sunn O)))-ról alig várná, hogy hivatalos vagy nem hivatalos úton hozzájusson egy lemezükhöz. A cikkből árad a gyermeki rácsodálkozás, egy új zenekar felfedezésének öröme, mintha Aaraqweth a naiv olvasókkal egyetemben még soha nem találkozott volna O’Malley-ékkal. És milyen érdekes, a hibás tartalmi megközelítés hozza magával a hibás formát: kevesebb pátosz, kevesebb képszerű leírás és máris egy jobb kritika lenne a végeredmény. Ekkor még az sem zavarna, hogy Aaraqweth 10 pontra értékeli a lemezt.

kbr: Üdvözlendő, hogy kbr megpróbálta rövidre fogni mondanivalóját, hiszen amennyi újdonságot hoz az Oracle, arról nem lehet hosszasen értekezni. Sajnos a Sunn O)))-ról nem sokat tudunk meg a cikkből, nincs összevetés a korábbi munkáikkal, nincs előretekintés, gondolatok a zenekar jövőjét illetőleg. Továbbá érthetetlen a pontszám annak fényében, hogy kbr "nagyon erősnek" titulálja a lemezt, ráadásul azt írja, hogy sokszor meghallgatható egymás után (erre azért kíváncsi lennék...). Még egy fontos megjegyzés: az utolsó számot nótának minősíteni elég szerencsétlen. Magyar nótákon, úttörő énekeken, esetleg népdalokon kívül másra amúgy sem nagyon illik nótaként utalni, de egy ilyen szerzeményre használni pláne nem adekvát.

yog: Yog írásából végre megtudhatjuk, mit jelent egy Sunn O))) lemez 2007-ben. Mindezt világos, túlzásoktól mentes formában tárja elénk, nincs leborulás a zenekar nagysága előtt, sem óvatoskodás. Bár a cikkből kitűnik, hogy szerzője otthon van a drone stílusban, mégsem megy át okoskodó szakértőbe, ami szintén érett hozzáállásra vall.

Exploding Star Orchestra - We Are All From Somewhere Else
2007-09-27, (2007)
Thrill Jockey Records
A világűr évszázadok óta a zene egyik kedvelt ihletforrása és témája. Azon túl, hogy a kozmosz valóban az egyik legutolsó és legnagyobb rejtély az emberiség számára, az sem mellékes, hogy a rózsaszín magasművészet csillagködös háttér előtt a leghatásosabb. Ennek következtében aztán a számos klasszikus mű mellett rengeteg alibizés forrása is lett az idők során. Megszámlálhatatlan jobb-rosszabb koncept- és egyéb album készült a téma bűvkörében mind a komoly, mind a kevésbé komoly műfajokban, de csak elenyésző részük képes visszaadni a megcélzott határtalan üresség, vagy - ha úgy tetszik - határtalan lehetőségek világát. Cikkünk tárgya utóbbira tesz kísérletet, de a siker ezúttal sem maximális.

Exploding Star Orchestra

A chicagoi Exploding Star Orchestra egy 14 tagú, kortárs avantgárd-kísérleti jazz zenekar a több más formációban is érdekelt (Tortoise, Chicago Underground, stb.) Rob Mazurek vezetésével. Az élő hangszerek mellett használnak elektronikát, analóg szintetizátorokat is, bár utóbbiak hangzása nem feltétlenül meghatározó zenéjükben. A We Are All From Somewhere Else című idei lemezükhöz egy meglehetősen fura történet is társul, amitől most inkább megkímélném a kedves olvasót, legyen elég annyi, hogy felrobbanó csillagok mellett elektromos angolnák is felbukkannak benne, szóval nehéz az egészet komolyan venni, pláne, hogy hallgatóként a zenéhez igen-igen élénk fantáziával lehetne csak a koncepciót társítani. Az album két fő tételre oszlik amelyek további részekre tagolódnak, illetve helyet kapott egy Black Sun címre keresztelt zongorás átvezető is, amely egyszerűségében talán a legszebb pillanata a lemeznek. A Sting Ray And The Beginning Of Time nevet kapott első felvonás zaklatott, pattogós nyitánnyal veszi kezdetét, itt a prímet leginkább a fuvolás Nicole Mitchell viszi, de később a gitárszólam, illetve a fúvósszekció egésze is komoly szerephez jut, a dal pedig szépen fokozatosan átúszik egy szkafanderes James Bondot vizionáló pszichedelikus kémfilm hangulatába. Az űr-feeling a felvonás harmadik részére bontakozik ki igazán, ez egy freejazzbe hajló meglehetősen experimentális tétel, őszintén szólva kell hozzá türelem. Éles váltásként a befejezés kimondottan visszafogottra sikerült, az utolsó lemezén a természetesebb hangzás felé elmozdult norvég Jaga Jazzist és egy felszabadult, épeszű Guapo (nahiszen) képe egyszerre ötlött fel bennem párhuzamként.

A már említett, nyugodt átvezető után a Cosmic Tomes For Sleep Walking Lovers meglepő kakofóniával indul. Ray Bradbury, csillogó ezüstrakétáikból kilépett űrhajósai érezhettek hasonlót a marsi rezesbanda üdvözlő felvonulását hallgatva. Az egymásba fonódó, tekergőző szólamok egyszerre örömittasak és távoliak, idegenek. Később lassacskán feloszlik a tömeg, csupán néhány fúvós zenél tovább kitartó, monoton, minimalista módon, majd megint váltás: immár újra csillagporban hentergőzünk. Végül a lezárás filmzenéket idéz.

Ez mind szép és jó, DE! Bármekkora gigantvállalkozás is, bármennyire is képszerűen élénknek tűnnek bizonyos részek, a lemez egészéhez sajnos nem találom a kulcsot. Nem érzem a mű ívét és sokszor logikátlannak tűnik az egymást követő részek felépítése, az album szerkezete. A kozmikus sodródás meg-megakad, a folyamatosan változó, táguló és szűkülő, lélegző formák összefolynak, unalmassá válnak. És sokszor nem ihletett, nem valós, csak iszonyú profi mozi, színház. Planetáriumjazz.

7/10

aud

Rob Mazurek a modern avantgárd zenei színtér egyik legkiemelkedőbb alakja. A chicagoi illetőségű kornett-játékos többek között olyan zenekarokat jegyez, mint az Isotope 217, a Chicago Underground Duo/Trio/Quartet vagy a Tigersmilk. Bevallom őszintén, róla és az említett formációkról még csak nem is hallottam, mielőtt barátom fel nem hívta a figyelmemet a pasas újdonsült projektjére. Az Exploding Star Orchestra januárban megjelent kiadványa, a We Are All From Somewhere Else teljesen letaglózott.

A fúvós/zeneszerző Mazurek - a Chicago Cultural Center és a Jazz Institute megbízásából - 2005-ben szervezett maga köré egy csapatot azzal a céllal, hogy a Millenium Park egyik újonnan épített koncertcsarnokában a város zenéjének kortárs/avantgárd oldalát képviselje. Röviden így jött létre az ESO, ez az egyedi hangzású, kísérleti avant-big band. A zenekar megnyerte a közönség tetszését: az amúgy egyszeri alkalomra összejött társaság a szóban forgó lemez felvétele előtt még több mint egy tucat koncertet adott.

Exploding Star Orchestra

A We Are All From Somewhere Else-en precíz nagyzenekari kompozíciók és gátlástalan kollektív improvizációk hajszolják egymást. A lemezt hallgatva Frank Zappa és Charles Mingus együttese egyaránt eszünkbe juthat, hisz amellett, hogy a szerzemények elsősorban merész témákat és újszerű szólókat sorakoztatnak fel, van bennük valami mélységesen tradicionális is (már amennyiben Mingus tradicionálisnak mondható). Az album sajátos hangzását elsősorban Nicole Mitchell fuvolája adja meg: a fúvósszekcióban szinte végig a fuvola dominál, ami egy big band esetében távolról sem megszokott. Másodsorban Jason Adasiewicz vibrafonja és a lemezfelvételt vezető John McEntire polifonikus ütőhangszerei is adnak a dolognak egyfajta különleges ízt. Ezek a hangszerek (különösen a marimba) korábban Frank Zappa hasonló műveiben kaptak erős szerepet.

Az improvizáció sokszor olyannyira elhatalmasodik a zenén, hogy az már-már kénytelen-kelletlen elvadult free jazzbe csap át. Érdekesség, hogy a csapatban két dobos kapott helyett (Mike Reed és John Herndon személyében), akiknek együttes játéka olykor az egyszerű jazz-alapokba is csempész némi "szabadszellemet". Mindazonáltal az ESO-t nem helyénvaló kerek perec a free jazz kategóriájába sorolni (bár sokan ezt teszik). A korongon hallható két nagyszerű darabban sokkal inkább Rob Mazurek zeneszerzői/hangszerelői munkáján, az érdekes és meglehetősen bonyolult koncepción és a művek életre hívásán van a hangsúly, mint a muzsikusok egyéni teljesítményén. A "gyeplő elengedésének", azaz a kollektív szólózásnak jelen esetben a darab egységének szempontjából van jelentősége. Ráadásul így a banda szólistái (nagyrészt Tortoise- és AACM-tagok) önálló gondolataikkal is színesíthetik a kompozíciót.

Exploding Star Orchestra

Néhány szó a szerzeményekről. Az öt "felvonásos" Sting Ray And The Beginning Of Time nagy iramban indítja a lemezt. A két dobos két sávon üti a magáét, a marimba és a hátratolt fúvósszekció feszesen lüktetve adja az alapot, Nicole Mitchell és Rob Mazurek pedig ámulatba ejtően fújják szólóikat. Azonban igazán csak a népzene-komolyzene-jazz ötvözetű bizarr témán dobtam el az agyam. A Psycho-Tropic Electric Eel Dream című számban (negyedik felvonás) tizenöt-húsz darab elektromos angolna hangját hallhatjuk, amiket Mazurek a brazíliai INPA laboratóriumban rögzített. Az orchestra szűk nyolc perces, ambientes improvizációjába nagyszerűen illenek az angolnák hegedű-szerű hangjai. Valóban olyan, mintha igazi hangszerek szólalnának meg. Az átvezetőként szolgáló, különálló Black Sun-ban (ami alapvetően az első darabhoz tartozik) Jim Baker elragadó zongorajátéka kerül középpontba. A dal eredetileg a nagy francia zongoristának, Jeanne-Pierre Armengaud-nak íródott. Az ötrészes Cosmic Tomes For Sleep Walking Lovers egy vihar visszafelé lejátszott hangjával kezdődik, amit durva free szólózás követ. A harmadik rész szolid, tradicionális big band-játéka és visszafogott szólói a zenészek és a szerző kiemelkedő ízlésességéről tesz tanúbizonyságot. A rövid 15 Ways Of Looking At A Finite Universe című negyedik részt Anna Levine egyik könyve ihlette meg. Ez visz minket át a kicsapongás nélküli, lassan gomolygó utolsó felvonásba, ami gyönyörűen vezet ki minket az anyagból.

A We Are All From Somewhere Else mestermunka. Big band alapokon álló, improvizációt nem nélkülöző, free-be hajló, de a free jazznél több, avantgárd remekmű. Az Exploding Star Orchestra idei munkáján felindulva belehallgattam Rob Mazurek többi formációjába is, de nálam egyértelműen ez vezeti a listát. Fantasztikus, komplex zeneművek, nagyszerűen teljesítő muzsikusok, fergeteges előadás és egyedi hangzásvilág forr össze ezen az albumon. Ennél több nem kell.

turtlekat

9.5/10

myspace.com/explodingstarorchestra

A Subterra kommentárjai:

a’ ördög:

Aud kritikája hasonló szellemben fogant, mint a mi saját írásaink, és hangozzék bár szerénytelenül a megállapítás: színvonalban sem marad el azoktól. Az elektromos angolnákat viszont azt hiszem benézte, bár lehet, hogy csak én értem félre megjegyzését.

Turtlekat viszont egészen máshogyan közelíti meg a témát. Írása hozzáértésről és lelkesedésről tanúskodik, és nem is nagyon próbál az olvasók kedvében járni, rájuk zúdítja szakértelmét. Ez azonban nem baj! Ugyanis, ha valaki tényleg ért hozzá, és képes mondandóját zavaró ismétlések és egyéb nyelvi anomáliák nélkül közölni, akkor igenis van helye ennek a megközelítésnek is, ez a cikk márpedig nagymértékben megfelel ezeknek a kritériumoknak. Amint azt saját weboldaláról

megtudhatjuk, rendkívül fiatal szerzővel van dolgunk, érésre és a kritikusok esetében ezzel járó savanyodásra és keseredésre még szüksége van, de ha nem esik át a túlsó oldalra, akkor stílusa ezek után igazán ízessé fog válni.

rtp:

Aud cikke kellően informatív, ami mégsem megy az olvashatóság rovására; precíz munka, mentes a halmozásoktól, értelmetenségektől, ennek tetejében kiválóan rá is mutat a szóban forgó orkeszter lényegiségére. Az író stílusán érzdőik az önbizalom, ettől egy hangyányit cinikusnak hat az írás (amit mi magunk is nem ritkán gyakorlunk), de kihangsúlyoznám, ezt nem róhatom fel hibának, ennek megvan a maga fontos szerepe.

Turtlekat írása cseppet terjengős, mázazós, rengeteg pozitív jelzőt használ, melyek hamar élüket vesztik. Aud cikkével ellentétben kevesebb önálló gondolat található, tradícionális bemutatást olvashatunk, amit szerencsére pontos stílusmeghatározások és hasznos információk tarkítanak. Nem lenne rossz kritika, de némi igazítás, pofozgatás ráférne.

Sivert Höyem & the Volunteers – Exiles
2007-09-05, (2006)
Virgin Music
Sivert Höyem a tragédiával sújtott oslói Madrugada énekese. Második szólólemeze már 2006 decemberében megjelent, ám ha az alig egy hónapja megboldogult Robert Buras (Madrugada gitáros) nem késztet szomorú ábrándozásra Norvégia egyik legjobb bandájának sorsa felől, nem hiszem, hogy valaha is megszületett volna ez a recenzió. Sivert Höyem szólómunkássága ugyanis az anyazenekar b-sides & rarities gyűjteménye is lehetne, melyek erényei legfőképpen a jól ismert és jellegzetes énekes hangjában merülnek ki, valamit abban az érzésben, hogy ez majdnem a Madrugada. Pedig hát nem ez lett volna a szándék, a norvég zenész, ha nem is nagyon, de azért el akart rugaszkodni a hirtelen elnémult csapat eddigi munkáitól. Ez nem sikerült, főleg az első két lemez (Industrial Silence, The Nightly Disease), romantikusabb, szerelmesebb nézőpontja csúcsosodik ki, hanyagolva az igazi rokkolást (melyet viszont a Buras-projekt My Midnight Creeps vitt tovább, egészen július 12-ig). Höyem első albuma, a Ladies and Gentlemen of the Opposition nem volt rossz darab, csak éppen nem fogott meg. A néhol countryba, vagy éppen vadnyugati bárzenébe hajló, pozitív hullámokkal támadó korong egy-két daltól eltekintve elég laposnak hatott, az első végighallgatás után úgy emeltem ki a lejátszóból, mintha már ezerszer lefutott volna. Ettől eltekintve, akinek valaha is szimpatikus volt a Madrugada, azt nem akarom elbátortalanítani attól, hogy megpróbálkozzon vele, semmiképpen sem értéktelen darab.

Sivert Höyem

Furcsa helyzet állt elő az Exiles-al: noha maga a közeg melyben Höyem eddig is mozgott, jottányit sem változott, azért ez nem ugyanaz a lemez. Szomorúbb, kiábrándultabb és üresebb, ezzel együtt érzelmesebb és őszintébben is cseng, mint elődje, bár mi tagadás, sokkal izgalmasabb így sem lesz, mint a Ladies…. A nyitó Love Leave Me Alone hamiskás önsajnálata még egyáltalán nem vett le a lábamról, ballada a szerelem gyötrelmeiről, a szokásos „de azért imádom a nőket” hangvételben. A January 3rd is pontosan olyan dal, amelyben semmi rossz sincs, sőt, egészen tetszetős, de szólni róla nem nagyon lehet. A ’60-as évek elejének, a következő évtizedben is felszínen maradó, a jelenlegihez hasonló vonatkozású zenei közegéből való merítés fedezhető fel, (pl. The Animals, Roy Orbison, Nancy Sinatra), magától értetődően a mai igényeknek megfelelően megszólaltatva és hangszerelve.

Az első igazán kiemelkedő darab a címadó Exiles. Western rock, filmzeneszerű megoldásokkal, harangkondulással, miegymással, szinte látni engedi a porfelhőben úszó kisvárosokat, a sivatagot átszelő lovaskaravánt. Höyem se alibizik hangjával, beleadja a kellő kraftot, és rögtön el is hiszünk neki mindent. A közel 9 perces dal második harmadában elkezdődik a példás hatásfokozás, minden összeáll, könnyen bele is ragad a hallgató fülébe, így garantált, hogy nem utoljára vettük elő az Exiles-t. Ezután többnyire tartalmas kompozíciók következnek, bár közvetlenül az előbb méltatott nóta után az Arcadians totálisan enervált kezdése enyhén kiábrándító hatást eredményez, viszont az Into the Sea, és főleg a Just a Little Closer Now oly módon feleleveníti a Madrugada legjobb pillanatait, hogy azt mindenképpen értékelni kell. Mégis az a szomorú az egészben, hogy hasonlítgatni vagyok kénytelen, igaz nem is tehetek másképp, ilyen hanggal Höyem örökké az említett óriáshoz lesz párosítva, hacsak nem kezd bele egy egészen más világ falainak bontogatásába, vagy éppen építgetésébe, melynek az ő esetében semmi értelme nem lenne.

Értem én, miről akar szólni a szólómunka, örülök is, hogy ezzel is tovább gazdagította a palettát az énekes; bármikor szívesen meghallgatom a szintén western ihletésű Horseshoes-t is az Exilesről, de már ezt is megfejelte a Madrugada az olyan számokkal, mint a Proxy, vagy a Sirens és sorolhatnám. Zárásként pontosan az az érzés marad meg bennünk, mint a befejező, I’ve Been Meaning to Sing You hangulata, a napsütötte bágyadtság, egy kellemesen eltelt hosszú délután, amely után éhes szívvel várjuk az éjszakai kalandokat.

7.5/10 (néha 8)

rtp

siverthoyem.com

Impious Havoc – Maleficum
2007-08-23, (2007)
Aphelion Productions
A finn Impious Havoc 2002-es megalakulása óta évi rendszerességgel okádja albumait, én viszont csak most találkoztam velük először. A legtöbbet talán az mondja el a lemezről, hogy bár valamiért amerikaiaknak hittem őket, pár perc után felötlött bennem, hogy ezek márpedig finnek, és az Encyclopaedia Metallumot „fellapozva” a megérzés bizonyosságot is nyert. A jellegzetesen szúrós gitárhangzás és riffelés, ami a Satanic Warmaster és a Horna nevéhez köthető elsősorban, éppúgy jelen van, mint az a primitív, könyörtelen és vérszomjas érzésvilág, ami a civilizáltabb, dekadensebb, végső soron európaiabb skandinávokból a viking múlt ellenére is szinte teljesen hiányzik. (Hirtelenjében csak a Sólstafir és az Enslaved korai munkái jutnak eszembe, mint ellenpéldák). Impious Havoc

Ennek a speciális érzésvilágnak gyökere a szovjet-finn téli háború öldöklése, még akkor is, ha konkrétan nem is kerül elő – itt csak a borítón bukkan fel néhány menetelő katona. A téli tájjal azonosuló, annak részévé váló, a természet kegyetlenségével gyilkoló katonák leszűkült tudatállapotának lüktetése ez a zenei világ. Az Impious Havoc műve tartalmazza ezeket a jellegzetes géneket, de ezzel együtt ez nem egy teljesen tipikus mintapéldány. Kicsit szellősebb, lazább, thrashesebb, és még pátosszal telt, de a körítés miatt heroikusnak azért nem nevezhető dallamos énektémák is előkerülnek az egyébként extrém módon primitív és száraz albumon. Semmi különlegességet nem lehet kiemelni ezen felül, de annak, aki szereti a black metalt, alighanem erőlködés nélkül le fog csúszni a torkán. Egy tucatalbum, ami kicsit élvezetesebb a legtöbb tucatalbumnál.

7/10

a’ ördög

Impious Havoc

Aphelion Productions

Kings of Leon - Because of the Times
2007-08-08, (2007)
RCA Records

Amikor először szembesültem a négy fivér alkotta Kings of Leon muzsikájával, méghozzá az On Call klipjének (lásd: a cikk alján) formájában, nehéz próbálkozásnak tűnt bármiféle pozitívumot társítani hozzájuk. A bájgúnár western-gót megjelenéstől, a majdhogynem bután egyszerű dalszerkezeten át a szenvelgős énekig átölelve bűzlöttek a rádióbarát rockzene minden gőzölgő pórusából. Persze soha nem volt különösebb bajom azzal, ha valaki erre vetemedik, plusz nem is beszélve arról, hogy sikerült beleragadnia a fülembe az adott dalnak, így nem tehettem mást, mint beszereztem az egész kiadványt, amely nem egy meglepetést tartogatott számomra, örömömre.

Igaz a kezdés – úgyszólván – elmegy az ember füle mellett, az ezt követő Charmer egyes énektémái hallatán pedig viszket a tenyerem, de azért felüti fejét egy igencsak tisztességes riff, plusz megcsillan a lemez úgy kétharmadát jellemző bár klasszikus, jól bevált elemeket használó, de különleges gitárjáték, mely velejüket jelenti.

kol1

A 3. szám a már említett On Call, nyilván ezzel fogják megdobogtatni az úton lévő, jobb híján rádiót hallgató lányok szívét, tényleg olyan, mint egy elsőlemezes kamaszokból álló industrial-made banda, kikben megvan a slágeríráshoz való potenciál és tehetség, valamint a pénzügyi siker lehetősége egyaránt.

Innentől fogva, amit elektromos gitáron el lehet játszani, és a mainstream média hajlandó szerepeltetni, megtalálható zenéjükben. Az alternatív, grunge-os hatásokat a countryval, a reggae-t a poszt-punkkal állítja szembe, és mindezt a 70-es évek southern rockjával egészítik ki és tesznek egyedivé, egységessé. Hogy ne maradjon el a hasonlítgatás, talán a The Black Crowes által újra felfedezett 60-as 70-es évek gitáros zenéinek (Free, The Eagles, Led Zeppelin) megközelítést vehetjük kiindulási alapnak hovatartozásuk kutatása során. Azonban néhány hallgatás után lehull az a rossz érzés, hogy csak a régieket plagizálják, hogy nincs igazán kirobbanó dal, vagy dallam, és idővel kicsúcsosodik az egyedi játék, a karcos hang. Caleb Followill éneke néha olyan, mintha begyulladt torokkal küzdve, erőlködve próbálna vokalizálni, főleg a Fans-ban érzékelhető ez az el-elfúló hangtechnika, de érezni, hogy ez a koszos, pontatlannak ható játék csak az egyéniségük egyik fontos, és tudatos eleme.

kol2

Akinek volt szerencséje a debütalbumot hallani, nem kellett sokat erőlködnie ahhoz, hogy feltűnjön számára, hogy egy túlnyomórészt egyéniség nélküli party rockandroll és country hibriddel van dolga, amely ugyan kiválóan alkalmas texasi ivók zenegépeibe, és az országúton való száguldozás aláfestéséhez, de pusztán muzikális élvezetből nem javallott pörgetni. Valami azonban megváltozott, több személyes élmény köthető a harmadik teljes hosszúságú korong szerzeményihez, egyes helyeken düh, néhol szomorúság, a múltból átörökített buli hangulat, az életöröm, de ezek is emberibb, mélyebb megközelítésben.
 

Erre jó példák, a My Party, vagy a már említett Fans. Bár szövegeik számomra az amerikaias szófordulataik miatt nehézkesen érthetőek, mindenesetre előbbi a komikus hangvételből csap át egy dinamikus, cinikus dalba, míg utóbb említett a „gyerünk csináljunk zenekart!” sors különböző élethelyzeteit taglalja egy könnyed és fogós téma keretében.
 

Nagyjából ezek a meghatározó okok, amiért kiemelkednek a legtöbb, azonos kaliberű csapat közül, dalaikat áthatja egy olyan atmoszféra, ami képes beszivárogni és hozzáidomulni a hallgató mindennapjaihoz, alakítva emberünk hangulatát, mozgósítja tartalék energiáit, és képzelőerejét, pezsdíti az életet, mozgásra késztet.

rtp

9/10

kings of leon
kings of leon @ myspace

És az ominózus On Call klip:
 

 

Vorkuta – Into the Chasms of Lunacy
2007-07-25, (2007)
Paragon Records
Amikor a Vorkuta - Fjord néven - kiadta az első demóját, vélhetően még elég kevesen gondolták, hogy néhány éven belül Magyarország egyik legjobb black metal zenekaraként fogják a zalaegerszegi társulatot számon tartani - főleg azok nem, akik azt a bizonyos demót hallották. Ahogy azonban a névválasztás is sokkal jobban sikerült másodjára, úgy a zenében is sikerült előrehaladni, még ha nem is ilyen meredek ívvel. Mindenesetre legkésőbb a Hellel közös tavalyi spliten már egy saját hanggal és ötletekkel egyaránt rendelkező banda mérte össze erejét a néhai Witchcraft side-projecttel. A legutóbbi, Heldentoddal közös, Lovecraftról elnevezett split tartotta ezt a színvonalat és most itt az első nagylemez, amit már egy amerikai kiadó, név szerint a Paragon Records gondoz.

Mivel azonban a tracklist megegyezik az általam nem hallott, Osirionnal közös két évvel ezelőtti splittel, feltételezem, hogy ez nem a legfrissebb Vorkuta felvétel. Erre utal a hangzás is, amely fent említett kiadványokhoz képest kevésbé erős.Vorkuta Nagyobb gond nincs vele, studiótechnikai laikusként úgy fogalmaznék viszont, hogy a basszusgitár kicsit kiválik a hangzásból, a ritmusgitár pedig nem teríti be eléggé a teljes felvételt. A nem túlzottan hosszú, 36 perces felvétel hat dalából három, többnyire szintetizátoron játszott ambient tétel, melyek mindegyike jól sikerült, szereplésüket viszont kicsit erőltetettnek érzem. A Burzum Filosofemjén ugyan nagyon jól mutat a végére odarakott 24 perces Rundgang…, és persze számtalan egyéb példát is fel lehetne sorolni, de itt, a bevezetés-átkötés-befejezés logika ellenére egymás mellé-rakottság érzetem van. Talán jobb lett volna a Marblebog mintájára két külön lemezen kiadni a black metal és az ambient tételeket. Ami pedig a három másik szerzeményt illeti: a legjobban a My Flaming Soul tetszik, ez van a legütősebben megszerkesztve, és a riffek is itt a legemlékezetesebbek, bár egyikőjük emlékezetességén felül még ismerős is kicsit, méghozzá valamelyeik korai Emperor nótából. Egyáltalában, ez a lemezanyag közelebb áll a korai norvég klasszikusok (leginkább az említett Emperor és a Darkthrone, esetleg a korai Manes) érzésvilágához, mint a splitek – ez főleg a névadó, Vorkuta című dalra igaz. Már csak a Gargoyle-ról nem tettem említést: ez is egy jól sikerült nóta, főleg a kicsit amúgy anakronisztikusan (régebbi metalzenéket és régebbi horrorfilm-zenéket idézően) használt szintetizátorra érkező, azzal disszonáns basszus-bontogatás tetszik. A basszusgitár használata egyébként nem csak a keverés miatt van előtérben, akadnak részek, ahol egészen szólisztikus futamokat produkál, de attól azért ilyenkor is távol áll, hogy zenei magamutogatás eszközévé váljon.

Az emlegetett korábbi kiadványokon hallható érzésvilág; a jégmezőkön való reménytelen menetelés nyomasztó hangulata, és a groteszk, lidérces horror-álomvilág keveréke ezen az anyagon nem alkot megbonthatatlan egységet, és nem is annyira kristályosodik ki, noha határozottan jelen van. Ha ez tényleg egy régebbi anyag, akkor a zenekar pontosan tudja, mit kell tennie, ha mégsem, akkor azért szerénytelenül ideírnám: egy koncentráltabb, összeszedettebb, koncepciózusabb lemezanyagot kell készítenie hasonló minőségű alapanyagokból. A lényeg már megvan, az asztalra letettek valamit, legközelebb már csak a szervírozásra kell jobban odafigyelni.

8/10

a’ ördög

Vorkuta

Paragon Records

Sol - Let there Be a Massacre
2007-07-17, (2007)
Ván
A Dán Sol azon doom metal csapatok közé tartozik, amelyek elsőre sokkal izgalmasabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában. Ha nagyon muszáj lenne, a Beatrik legutóbbi, bár már több, mint két éves Requiem of December lemezével állítanám párhuzamba. Mennydörgő riffek, végsőkig elkínzott, lassú, ingatag szólók, a hallgató rögtön az elején el is dönti, hogy ez aztán nem mostanában kerül ki a lejátszóból, aztán úgy negyed óra múlva mégis, és minden ezt követő nekifutás során pontosan ugyanez az eljárás ismétlődik.

Szó se róla, a Centuries of Human Filth igazán meggyőző erővel rendelkezik, a cím sugallta nyomor és szenvedés képszerűen át-átvillan a zene rétegei közül, majd leginkább egy szenzációhajhász dokumentumfilm érzete marad néhány hallgatás után. Hasonlatos a szituáció ahhoz, mint amikor a természet legjobb szögből elcsípett, lélegzetelállító momentumait közvetítik, miközben egy túlzóan éteri, vagy valami primitív törzsi zenét kevernek alá, csak jelen helyzetben a hangulatot tekintve az inverz hatást kell elképzelni.

Sol

Tehát a Sol-nak igazából nincsen megszámlálhatatlanul sok, vagy égbekiáltó bűne, éppen csak szinte kizárólag az igazán elvetemült doomsterek fogják hallgatni, rajtuk kívül pedig néhány zenebuzi, akik elmondják, hogy remek lemez ez a Let There Be Massacre, de ennek ellenére náluk is hetek óta porosodik a CD állvány többi kiadványa között.

Igazából utálok ilyen provinciális kijelentéseket tenni, de valahogy az amerikaiaknak ez is jobban megy, már amennyiben a doom stílust alles zusammen egzamináljuk. Öreg kontinensünkön ritkaság, akikben kiérezhető a titkos fűszerkeverék, mely élvezhetővé teszi ezt a stílust, de bármilyen nemes, vagy különleges összetevőkkel rendelkezzék is (a Sol esetében a tangóharmónika felbukkanása és roppant primitív használata ez a speciális adalék), legtöbbjük rágós, és íztelen falat marad.

A nyitányon kívül két dal hagyott maga után néhány pozitív benyomást bennem, nevezetesen a Where Angels Rot, és az Era of Decadence, de igazság szerint ezek sem emelkednek ki a többi szerzemény közül, teljesen szubjektív tényezők miatt ragadtak meg emlékezetemben.

Nem lehetetlen szeretni a Let There Be Massacre-t, könnyen elképzelhető, hogy sokaknak ez az apatikus monumentalizmus a szívük csücske, én viszont a recenzió megírása után gyújteményem ritkán hallgatott darabjai közé rejtem.

6/10

rtp

sol.mymusic.dk

Ván Records

Bonedust - Bonedust
2007-07-14, (2006)
sz.k.
Kitört a nőuralom. Elkorcsosodott férfiak nézik tehetetlenül, ahogy amazonok ragadják magukhoz a hatalmat. Nőstény démonok környékezik a nyomorultan tengődő, törzsekbe verődött, elállatiasodott embereket. Természetesen mindezen események megzenísétésére is egyedül nők képesek, mégpedig kizárólag a legmegátalkodottabb szörnyetegek, akik hangszereiken vezetik le az egykori patriarchális társadalomban elszenvedett sérelmeiket.

Adott két "hölgy" Massachusetts-ből, akik engedtek a drone hívó szavának és nem féltek visszanyúlni történelem előtti korokhoz ihletért. Ennek persze kedvezett a választott stílus is, hiszen egyszerűségben és mélységben nincs párja az Earth által alapított irányzatnak, így máris adott a kapcsolódási pont az évezredekkel ezelőtti világokhoz és azok elfeledett zenéihez. Ahogy az ősapa, Dylan Carlson fogalmazott: "It doesn’t get much slower and simpler than the drone" - ő sem gondolhatta, hogy egyszer majd asszonyi állatok fogják az emberiség ellen fordítani találmányát. Mindezt csak fokozza, hogy a Bonedust tagjai egyenesen Providence-ből származnak, Lovecraft városából, ami további kellemetlen asszociációkat szülhet például a boszorkánysággal kapcsolatosan.

Valóban hatalmas erők játékának tanúja a viszonylag rövid lemez. Nincsenek félórás kompozíciók, s kifejezetten frissítőleg hat a dalközpontúság, annak ellenére, hogy elvileg két hangszerrel és egy torokkal nem lehet csodákat művelni. Vagy mégis? Tény, hogy egy borzasztó mélyre hangolt gitáron, egy puffogó dobfelszerelésen és egy sziréni dallamokra és démoni üvöltésekre egyaránt képes énekesen kívül mást nem használtak fel az album elkészítéséhez. Mégis szinte minden percben történik valami érdekesség, a zenekar nem elégedett meg a zúgó gitárok erejével, szeretnek építkezni, sőt kifejezetten örömüket lelik a hallgatók összezavarásában, néhol halálra rémísztésében.

bonedust2

Amire kiváló példát nyújt rögtön az első szám. Szinte elringat megnyugtató kezdése: ropogó tűz, halk dobok, csalogató énekű varázslónő, majd hirtelen - talán egy rosszul sikerült idézés következtében - őrület telepszik a jelenlevőkre, akik egymást kezdik marcangolni. Az elborult elmék tombolását illusztrálja a belépő csikorgó gitár, amelynek kezelője mintha elfelejtette volna a kezdőriffet, ezért kínjában néha bele-belecsap a húrokba keresve a megfelelő fogást. Aztán a második számmal végre beindul a drone riffelés, elnyújtott torzított akkordok követik egymást, először mindenféle kíséret nélkül, majd lassan beúszik az elképesztően primitív dobolás. Sajnos nem áll rendelkezésemre a két tag neve, de a dobok mögött ülő hölgy helyére akár egy ősembert is képzelhetünk, hiszen ritkán hallani ennyire lecsupaszított játékot; mintha kőbaltával adagolná a ritmust. Már ebben a számban megmutatkozik, hogy értenek ahhoz, hogyan kell végig ébren tartani a hallgatók figyelmét. Itt egy csapkodós-kapkodós befejezéssel teszik fel a koronát a dalra. A szimplán Dust című következő szerzeményben cinek vívnak egymással, majd industrial ütések taglóznak le, melyek valószínűleg nem is ütőhangszerből származnak, hanem a gitár püföléséből. Még erről a végig erőteljes lemezről is kiemelkedik az Ungodly Human Heart című antiballada, pedig egyszerű receptet alkalmaztak benne: a létező legamatőrebb dob alap, néhány kitartott hang a gitáron; a szükséges pluszt a zseniális ének adja. Zaklatott folytatás következik a When You Are Dead kiakadt-megakadt zúzása képében, de nem is lehetne másként, mikor egy embertelen hang azt üvölti, hogy "you are like a thousand maggots". Megfigyelhető, hogy roppant egyszerű kis frázisokat játszik a duó, de ezeket olyan intenzitással adagolják, hogy nincs menekvés előlük. A befejezés is tartogat meglepetést, hiszen ekkor egy furcsa, kevésbé torzított hangszínt húznak elő a kalapből, amiről alig lehet eldönteni, hogy most gitár vagy basszus szól egyáltalán. Tehát nincs béna, a kreativitás hiányát leplező outro, otthagynak a semmi közepén, mi meg nyugtalanul szemlélődhetünk körbe, vajon véget ért-e az előadás, vagy ez csupán a zenekar egy újabb trükkje, hogy aztán egy végső meglepetés rohammal maradék bátorságunkat is lerombolják.

Nehéz választ adni arra, mi lehet a Bonedust Achilles-sarka. Talán csak annyi, hogy a túlzott egyszerűség miatt a kelleténél hamarabb kiismerhető a lemez, és onnantól kezdve már nem képes letaglózni, tudni fogjuk, melyik bokorból milyen szörny feni ránk a fogát, a velőtrázó sikolyoktól sem áll többé égnek a hajunk. A Swans örökbecsű Public Castration Is A Good Idea-ja ugyancsak nem kifinomult zeneiségéről, hanem sokkoló erejéről híres, mégis száz meghallgatás sem oszlatja el a hallgatóban a félelmet, hogy Michael Gira-ék esetleg pont rajta kezdik el gyakorlatba átültetni azt a bizonyos "ötletet". Szerencsére a Bonedust-on a feszültség elillanása után még mindig megmarad nekünk a történelem előtti hangulat, ami kellemes és szórakoztató, egy percre sem válik szánalmassá, nem úgy, mint a heavy metal zenekarok (ős)emberkedése.

bonedust1

9/10

#Nothing#

Bonedust (hivatalos)

Bonedust (myspace)

Bone Awl - Meaningless Leaning Mess
2007-07-07, (2007)
Nuclear War Now! Productions
Vegyünk egy erdőt - norvégot, hogy stílszerűek legyünk - és gondoljuk végig, milyen szerepet tölthetnének be ott a raw black metal színtér jeles képviselői. A forest black metalként emlegetett norvég Ildjarnnak egyértelmű a helye ebben a képzelt rengetegben, mégpedig egy mogorva favágó képében, aki kétségtelenül hatalmas erővel sújt fejszéjével a fák törzsére, ugyanakkor a mozdulat monotóniája hamar arra kényszerít bennünket, hogy tovább álljunk érdekesebb látnivalót keresve. Meg nem értett remeteként rejtőzködik új otthonában a quebec-i O.T. és Néant az Akitsa-ból, hiszen nyers zenéjük zsenialitását gyakran előbb fogja fel az állati fül, mint az általuk megvetett humanoidok hallószerve. Erdőnk nyugalmazott főerdészei nem mások, mint Nocturno és Fenriz a Darkthrone-ból, akik idős koruk ellenére meglepően aktív életet élnek, legalábbis a sörösdobozok száma erre enged következtetni. Szintén Quebec-ből érkezett a d-beat blackes Malveillance pszichopata gyilkosa, F.: tevékenységét eltünedező, majd több darabban felbukkanó turisták jelzik. Erdei fantom sem hiányozhat, aki elűzi a természet iránt tiszteletlen embereket. Erre tökéletesen megfelel Sin Nanna a Striborgból; kár hogy igazából egy szerencsétlen, hajléktalan bohócról van szó esetében, aki korábban egy cirkuszban kereste a kenyerét, míg rá nem untak tehetségtelen mutatványaira. A mitikus lények számát szaporíthatná a farkasember Garm, azonban ő a hírek szerint rég városba költözött és metróra szállt... ezért kutyába se vesszük.

Miután ilyen szépen összeállt a helyi populáció, már csak a lényegnek, a Bone Awl-nak kell helyet szorítani, és ez sem egy nehéz feladat. Ők a bajkeverő punkok, akik teleszemetelik az erdőt, belevizelnek a forrásba, megfordítják a jelzéseket a turistautakon, ám valójában rendes fiúk; gyújtogatásra már semmi esetre sem vetemednének, kizárólag gondatlanságuk következményeként csaphatnak fel a lángok. A Meaningless Leaning Mess-t végighallgatva bizonyossá vált, hogy ezúttal nem kell katasztrófától tartani, hiszen mindössze néhány szikra keletkezett, a tűzvész egyelőre várat magára.

boneawl1

A zenekar Kaliforniában alakult 2002-ben és azóta töretlen a tagok lelkesedése a primitív, zajos black metal iránt. (A bone awl

eleve ősi, csontból készült, árszerű szerszámot jelent, úgyhogy ez a név szinte kötelez a kőbunkó zenére.) He Who Gnashes Teeth és He Who Crushes Teeth Thor kecskéiről kapták nevüket, - akik a skandináv isten harci szekerét húzták - ezzel bizonyítva, hogy a lerágott csontnak hitt, sokszor meggyalázott észak-európai mitológiában is vannak még lehetőségek, csak ezek kiaknázásához kellő fantázia szükségeltetik a zenészek részéről. Az elmúlt öt évben számos demót, splitet és EP-t jelentetett meg a duó, amelyeken csak ritkán tértek el a bevált formuláktól. Már meg nem mondom melyik kiadványukon például basszusgitárra cserélték le az addig megszokott hat húros hangszert, azonban a végeredmény meglehetősen felemás lett. Az első nagylemeznek tekinthető Meaningness Leaning Mess talán ezért sem akar változatos lenni: a 18 rápréselt szerzemény elkülönítéséhez erős koncentráció szükségeltetik, háttérzeneként tehát semmiképp ne próbálkozzunk a Bone Awl-lal, mert így teljesen elszürkülnek, érdektelenné válnak az egyébként többre érdemes számok. Azért nem olyan rossz a helyzet, hiszen az erdei testvér Ildjarn és Malveillance még kevesebb variációt alkalmaz, de tény, hogy az Akitsa-ra jellemző kreativitás nem hatja meg a Bone Awl muzsikusait. Van néhány erősebb dal: ilyen az It’s All Earth, Without Hesitation, Smiling Star-Wide hármas, melyek majdnem egy csokorban találhatók a lemez első felén, de a végére talán fel sem fog tűnni, hogy az albumot záró The King Is Red-ben már nem hallható ének. A rengeteg primitív, zajos, direkt hamis gitáron eljátszott riff, az alapra vett dobolás, na meg az idegtépő ordítozás hamar két vállra fekteti a gyenge, felkészületlen hallgatót. Egyébként a punkos hozzáállás kifejezetten jót tesz a lemeznek, például a már említett Smiling Star-Wide-ot is némi punk túladagolás dobja fel. Persze a nagy különbségek nincsenek a kizárólag kvint reszelésben bővelkedő számok között, így sajnos a csúcspontok elmaradnak, mindössze egy újabb garázs black metal hordával lettünk gazdagabbak, akik nyomában százak tülekednek várva a mindenható reflektorfényre, de a két harci kecske helyzete nem forog veszélyben. Ők már megmutatták, mi az a punk, és úgy tűnik, tényleg többre hivatottak 15 perc hírnévnél.

7,5/10

#Nothing#

Verdunkeln - Einblick in den Qualenfall
2007-07-03, (2007)
Ván
Néhány perc figyelmes hallgatás után egyértelmű vélemények formálódtak bennem a Ván kiadó eddig általunk mellőzött Verdunkeln nevű csapatának Einblick In Den Qualenfall című nemrégiben megjelent lemezével kapcsolatban. Mindenekelőtt a N.I.L. kritikában

már említett Wrest nyilatkozat igazsága erősödött meg, (a ’80-as évek néhány nem metal előadójával és a black metalhoz fűződő viszonyukkal kapcsolatosan) ezek után azt az összetéveszthetetlen germanizmust konstatáltam, amit a már rengeteget emlegetett Nagelfar, Graupel, The Ruins of Beverast, Kermania és hasonszőrű társaik képviselnek. Ez elsőre igazán kecsegtetően hangzik, aztán jobban belegondoltam, hogy az elmúlt időszakban ez a vonal nem működött kielégítően némethonban, így mielőtt egy elhamarkodott recenziót hoztam volna össze, inkább hagytam, hogy ülepedjenek az élmények. A Nagelfar

, mint régvolt családfő, már nem vehető összehasonlítási alapnak a 2007-es esztendőben. A Graupel első ránézésre jónak tűnő nagylemeze (Auf Alten Wegen

) egyszerűen nem működik, pedig minden benne van, aminek elméletileg benne kéne lennie, gyakorlatilag viszont egy fárasztó, zavaros, összességében unalmas korong. A The Ruins of Beverast a Rain upon the Impure

-ral kivonta magát a szintér krémjéből, mivel a törekvés, hogy önmagukon is túltegyenek egy meglehetősen életképtelen gyermeket hozott a világra, végül pedig a Kermania is elkövette azt a hibát, hogy engedett olyan hatásoknak, amelyeknek nem kellett volna, illetve a dalok szerkezete az ideálisnál nehezebb falattá tette az Ahnenwerk

-et.

Az In die Irre jó kezdés: semmi igazán izgalmas, de megvan az a hangulat, ami a Graupel lemezen nyomokban felütötte a fejét, aztán mégsem bukkant a felszínre, vontatott tempó, borongós férfikórus - még vállalható formában -, effektezett, de torzításmentes bontások, melyekről helyenként és a későbbi számokban is ezen megoldás során a Fields of the Nephilim miliőjére asszociálhatunk. VerdunkelnA szám befejezése során a középgyors tempó veszi át a főszerepet, melyet nem lépnek túl a továbbiakban sem, kaotikus gitárszóló, és a részint a visszhangos megszólalásnak köszönhető, egybeolvadó zúzás vezet át a következő szerzeménybe (Im Zwiespalt), mely negyed órájában már több potenciált, fogósságot tartalmaz, igaz, nem hibátlanul. Az agyonechósított pergőhang hamar zavaróvá válik, főleg, hogy a dobhasználat pejoratív értelemben véve is a minimum megoldásokra hagyatkozik, a már említett lassú tempó erejét gyengítik ezekkel a sajnálatos hibákkal.

A nem kívánatos elemek sűrűsödése a harmadik, Der Quell című tétel során kezdi elérni a kritikus szintet: a militarista jelleg butácska énekdallamokban fejeződik ki, amit a főriff szintén fokoz, az értékelhető részek ebben a dalban a háttérben megbúvó részletekben keresendők, a szólóban és a díszítésekben.

A Die Saat der Klingére hasonló összegzés vonatkozik, mint az In Di Irre-re, melyben az egészre vonatkozó tévedésektől eltekintve nem találhatunk kivetnivalót, igaz, szintúgy nem ostromol hegycsúcsokat.

A Verdulkeln becsületét a címéhez méltó Der Herrscher védi meg és állítja helyre, majd a befejező, Auf Freiem Felde csorbítja vissza rútul. Előbbi 17 percben mutatja meg, mire képesek a németek, ha tényleg egy jó témákkal és csúcspontokkal rendelkező epikus darabot szeretnének alkotni, míg utóbbit az első hangjától az utolsóig a szemétbe kellene kivágni. Mintha az egyébként rettenetesen túlértékelt Empyrium görcsölt volna valami amatőr nsbm csapattal; danonászás, népsiralom, és ezeket a béna dallamokat követő gitárjáték, egyszerűen gyalázatos.

A Einblick In Den Qualenfall sajnos nem frissítette fel a színteret, az alapjában véve ígéretes hozzáállás, és a hazai pályán való játék, ami a stílushoz való érzéküket, ha nem is garantálja, de mindenképpen elősegíti, nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy babérkoszorúval illessük készítőinek fejét. Ez a véleményem nem jelenti azt, hogy el fogom felejteni őket, legfeljebb a CD hallgatásakor átugrok majd 2 számot, és próbálom felhőtlenül élvezni a legjobb pillanatokat, melyekből kétségkívül akad néhány.

7.5/10

rtp

Ván Records

Roncsipar - Antimonumentum
2007-06-29, (2007)
Grindhead Records
A Roncsipar hatásként csupa olyan zenekart jelöl meg, amikben az a közös, hogy a rocknak és metalnak az itthon széles néprétegek által elfogadott hagyományához képest valamiféle alternatívát jelentenek. Legyen szó a stílusteremtő, és a skatulyázási kísérleteknek már 20 éve rendületlenül ellenálló Neurosisról; annak nem metal őséről, a Swansról; vagy a ’90-es évek elei brit indusztriál bandákról, (Pitch Shifter, Scorn); és az utóbbi évek post-rock hullámának egyes képviselőiről (erről a vonalról szigorúan csak a Pelican egyik lemezét jelölték meg). Ez önmagában nem erény, de jelzésértékű: megmutatja, hogy a duó tagjai (Vajsz Kornél és Illés Dávid) figyelnek, és nem csak arra harapnak rá, amit eléjük tesznek.

Annál kevésbé örömteli, hogy igazából csak rövid-, sőt, a lemez hosszához képest csak nagyon rövid távon tud meggyőzni zenéjük. Nem várakoztatnék meg senkit az általam észrevenni vélt fő problémák megnevezésével: a túlságosan csupasz és semmitmondó riffekről; az ezeket kompenzálni nem tudó, nem kellőképp ötletes dalszerkezetekről, illetve a játékhossz nagy részében visszafogottan suttogó, és emiatt gyorsan unalmassá váló énekről van szó. Mindennel bajom van? Azt azért nem mondanám. A produkció, bár eredetileg demónak tervezték, élvezhetően szólal meg, sőt, az apró zajok, effektusok kimunkált használata egészen magas színvonalon zajlik, sajnálatos, hogy - és ismét kihangsúlyoznám, hogy hosszú távon, tehát az album egyvégtében való hallgatásakor – nem tudják ellensúlyozni az alapvető problémákat. A Roncsipar zenéje csak akkor emelkedik ki a hazai mocsárból, ha egy vagy esetleg két dalt hallgatunk meg: még mielőtt kézhez kaptam volna a lemezt, a zenekar myspace oldalát meglátogatva egészen fellelkesültem a várható élménytől, sajnálom, hogy csalódnom kellett. (Igaz, a jelenleg ott hallható dalok itt nem szereplő, újabb felvételek.)

Roncsipar

A magyar nyelven íródott dalszövegekre nem tértem még ki: őszintén szólva igazán acélosnak ezeket sem érzem, de ebben lehet, hogy szerepe van a már említett, nem igazán lebilincselő előadásmódnak is, úgyhogy inkább áttérnék a lemezborítóra. Annál is inkább, mert ez esetben könnyen megy a lelkesedés: Farmasi Lilla rajzaira egyszerűen jó ránézni, és bár hasonló motívumokat a Neurosis is felhasznált már kinyilatkoztatásainak vizuális megerősítésére, a párhuzam nem zavaró. Kukacoskodás, de a hátlap sarkára bevágott zenekari fotó viszont jobban elfért volna valahol a belső részeken.

Végezetül két dolgot szögeznék még le: egyrészt egyáltalán nem zárom ki, hogy sokak tetszését meg fogja nyerni az album, másrészt azt azért valószínűsítem, hogy ezek gerincét a hazai hallgatók fogják adni: ebben fontos szerepe lesz a magyar nyelvű szövegeknek. Külföldön pedig jobb zenei alapokkal is nehéz lenne a magyar nyelvű zenét elfogadtatni, de mégis, ez nem lehet ok arra, hogy a jövőben ne dolgozzák ki jobban zenéjük gerincét, hogy ne erőltessenek több kreativitást magukra.

5/10

a’ ördög

roncsipar.uw.hu

myspace.com/roncsipar

Jesu - Conqueror
2007-06-26, Hydra Head
(2007)
Utólag belátom, hogy a lelkesedés íratta velem a bemutatkozó korong kritikájának végére a 10 pontot, manapság már azoknak sem adok, amelyek tán megérdemelnék, soha nem lehet tudni, lényegében úgyis az idő lesz a perdöntő kritérium. Majd egy év elteltével megjelent a Silver ep, (melyről egy büdös nyikkanást nem bírtunk kipréselni magunkból), és Justin előrukkolt azzal a vonallal, ami legjobban megközelítette a 100%-os szintet, ezen belül is a Dead Eyes visszafelé csordogáló hangmasszája, és az azt befejező pofonegyszerű riff váltott ki teljes feszültséget és feloldódást.

A második nagylemezből pontosan ez hiányzik, nincs elég feszültség, és amennyi van van, azt sem kompenzálja kellőképpen Broadrick úr, még a debütnél is homogénebb, ezzel együtt kifulladtabb, talán unalmasabb megszólalást favorizálta a Conqueror-on. Eddig ugye a negatívumokat soroltam, de ennek ellenére nem sikerült rossz szerzeményeket összehozniuk, és éppen az az érdekesség az egész lemezen, hogy a dalok szerkezete és az egyedi hangszeres használat alig változott mióta csak létezik a Jesu, mégis teljesen más hangulatot közvetít, mint az eddigiekben. Ebből a nézőpontból vizsgálva elsősorban a Najda neve ötlik fel, igaz az ő elemi erejüket nélkülözve, de ugyanaz a vakító fényesség és ártatlanság dereng belőlük, akárha egy purgálást végző arkangyal érkezett volna a földre, véget vetve az emberek művének, átadva az irányítást a hatalomvesztett természetnek, hogy akadálytalanul, kihasználatlanul létezzen tovább, míg a teremtő be nem fejezi művét. Erre a természet-közeliségre utalhat a Mother Earth, vagy akár a Medicine is, Justin száműzeti a gonosz emberiséget, megnyitja alattunk a talajt, és mi kiáltva hullunk alá.

jeszu

Valahogy mégsem az igazi a pusztítás, ez a sok pozitív kicsengésű összhangzat és hullám elveszi ennek a képnek az élét, inkább egy furcsa álomra emlékeztet az egész, melyben az embereket fejbekólintotta egy jóindulatú kerub, és ahelyett, hogy az autóikba ültek volna hétfő reggel, vállat vontak és kerteket kezdtek gondozni, egyesek kiültek a házaik tetejére, és csöndesen nézték a vonuló felhőket, nem akartak semmit senkitől, csak törődni önmagukkal. Persze aztán az igazi nap a szemükbe sütött és felébresztette őket, végiggürcölték azokat az órákat, melyeket kénytelenek erre szánni, késő délután mégis szakítottak időt arra, hogy egy pillantást vessenek otthoni növényeikre, és kihúzkodják közülük a meggyökerezett gyomokat, közben elbámészkodtak a fellegeken, úgy, hogy nem gondoltak semmi egyébre. Egy elhatározás fogalmazódott meg bennük; leteszik terheiket, és ezzel a megtisztult szívvel folytatják további útjukat. Másnap bármilyen erősen kapaszkodtak álmukba, néhány kisebb megaláztatás vagy kellemetlenség után nevetségesnek tűnt kiüríteni fejüket, és feledni a sérelmeket, az egyetlen cselekedet, amire képesek voltak, az a világ rombolása, a benne lakó életek megsebzése. Néha azonban akadtak még ilyen álmaik, és emlékeztek. Butaság hinni a többiekben?

A Conquerort egészen biztos jó néhányan fogják hallgathatatlanul enerváltnak találni, és ez teljesen érthető. A gitártémákat, az igazi, jesszusmegfogható riffeket szinte keresni kell, felhívnám rá a figyelmet, hogy érdemes, mert ott vannak, de félénkek, nem akarnak egykönnyen a hallgató fülébe mászni, beleolvadnak a lemez egyszínű keretébe, Broadrick szállongó, gyermekien dísztelen énekébe.

Érdemes szót ejteni még a japán kiadáshoz toldott - egyébként ep-ként is megjelent - Sundown illetve Sunrise című két dalról, melyek önmagukban kitesznek több, mint 30 percet, és bizonyos szempontból jobban megállják helyüket, mint a nagylemez. Szikárabbak, egzaktabbak, mint a Conqueror szerzeményei, alapvetően teljesen Jesu jellegük van, viszont a Pelican zenéje is igen erősen köthető hozzájuk, főleg, ha a 2. nagylemezüket tesszük melléjük, és figyelembe vesszük, hogy utóbbiak jóval összetettebb módon játszanak.

Zárásként meg kell jegyeznem, hogy a kezdetben erős csalódásként ható Conqueror végeredményben egy szimplán jó lemezzé ért meg, amire érdemes, és az élvezhetőség miatt kell is időt szánni, de ha valaki ezt az atmoszférát több energiával, katarzissal kívánja átélni, annak még mindig ott van a Nadja.

8.5/10

rtp

jesu - jesu

jesu official

Mgła – Further Down the Nest
2007-06-22, (2007)
Todeskult / Garazel Productions
Újabb kislemezén tovább folytatja útját a black metal elitbe a lengyel Mgła, és bár oda csak egy teljes hosszúságú albummal léphet majd be, a várakozás Mgłafelfokozása sikeresen megtörtént, a minőség a mennyiséggel szemben elv teljes győzelmet aratott.

Miként az előző kiadványok, úgy ez sem hoz semmiféle újításokat a műfaj eszköztárába, ellenben saját magukhoz képest egy-két árnyalatnyi eltolódást regisztrálhatunk azért. De ez is inkább csak az első dalra igaz, melyben valamelyest a Dissection stílusának közelébe sodródnak – természetesen, mondani sem kell, az első két, klasszikusnak számító album világát elevenítik fel. Ez annyit jelent, hogy az előző dalaikhoz képest kicsit sűrűbb, gyorsabb a riffelés; a hangzatokból áradó reményvesztettséget a dal ügyes felépítésével sikerül katartikus mértékűre emelni.

A második tétel az előző kislemez vonalának egyenes folytatása: közönséges dallamos black metal, kizárólag a legmagasabb minőségi szintet elérő elemek felhasználásával, jó értelemben véve hallgatóbarát dalszerkezetekkel, lásd még: Spite Extreme Wing

.

A hangzóanyag beszerzése ajánlott, CD-n a Mdłości-val egyben került kiadásra.

9/10

a’ördög

kapcsolódó cikkek:

Mgła - Presence

(kritika)

Mgła – Mdłości

(kritika)

Trelldom - Til Minne...
2007-06-16, (2007)
Regain Records
A rockzene történetében már nem egy példa volt arra, hogy ha egy jó zenekar frontemberét egy másik jó zenekar frontemberével pótolja, a végeredmény nem fogja automatikusan a korábbi színvonalat elérni. A Gorgoroth-tal is ez történt, amikor ’98-ban az addig két, kiemelkedőnek ugyan nem nevezhető, de azért minőségi albumot készítő Trelldom énekesét, Gaahlt vette soraiba. A black metal klasszikusok panteonjában még időben helyet foglaló Gorgoroth zenei mélyrepülése szerintem ekkor, a Destroyer albummal kezdődött meg, bár a problémák igazán csak az utolsó két lemezzel csúcsosodtak ki. Az utóbbi időben a tagok egyszerűen nem győznek elég provokatív akciót elkövetni, csak hogy életben tartsák zenekaruk hírnevét. Kész csoda, hogy ennyi tennivaló mellett Gaahlnak sikerült időt szakítania eredeti bandájára is, amely így, majdnem tíz évig tartó hallgatás után új dalokkal jelentkezett.

Trelldom

Az rögtön az elején kiderül, hogy a Til Minne… komolyabb az elmúlt öt év norvég termésének legnagyobb részénél. Hasonló kaliberű lemez viszont akadt egy-kettő, gondolok itt az általunk ki nem tárgyalt, de érzékelt, és megjegyzett Ljå és Elite albumokra. Ezekről általánosságban azt lehet elmondani, hogy sikeresen idézik fel a kilencvenes évek nyers, norvég black metaljának érzésvilágát, ám ahhoz semmi újat nem tudnak hozzátenni. És míg mondjuk a hazai bandák közül az Ater Tenebrae és a Witchcraft kiváló dalszerzésével és fokozott nyersességével rátett még egy lapáttal a már tökéletesen kifejlődött irányvonalra, addig ezek a bandák az elődök által felvert hullámok gyengülését tudták csak lelassítani néhány jobb momentummal. Olyanoknak szólnak, akiknek a zenei ízlése nem tud kikeveredni egy bizonyos lekerített területről, de nem bírják újra és újra ugyanazokat a lemezeket hallgatni. Jogom nincs ezek felett a zenebarátok felett ítélkezni, ám nálam ezek a zenék nem lépik át az ingerküszöböt, és bár magam is meglehetősen konzervatív beállítottságú vagyok zenei kérdésekben, helyettük inkább választom a ténylegesen új, gyakran egészen más hozzáállást igénylő előadók megismerésének nehézkes útját.

A Trelldom írt egy nagyon jó dalt erre a lemezre, ez a tíz perces Steg, amely a többivel összehasonlítva megmutatja, hogy nálam hol van a döntő szintkülönbség, mi az a minőség, amelyet elérve nem érzem úgy, hogy céltalan egyhelyben toporgás a zenehallgatás. A többi viszont sajnos, hosszú távon ezt az érzetet kelti. Az első dal, a címadó Til Minne… még ígéretes, de a második Bortkomme Svar tényleg eléggé elhasznált Darkthrone-témákon alapszik, és a harmadik, negyedik, ötödik és hatodik dal sem tett rám mélyebb benyomást. A Steg utolsó előttiként csendül fel, és hát ez egy kirakatba való dal, minden benne van, amiről ez a műfaj igazából szól: sodró, monoton hullámzás, mely képtelen arra, hogy unalmassá váljon, a jeges riffelésbe alig feltűnő, kozmikus hatású szintetizátortémák fonódnak, leginkább a Burzum szellemiségében, de mégis, kicsit más ízzel. Gaahl ebben a dalban egyáltalán nem károg, mély és határozott hangon, tagoltan szaval. Tökéletes kompozíció, nincs mit tenni. A záró track egy Triakel / Garmarna / stb. típusú, hegedűkön előadott tisztán népzenei szerzemény, aligha lehet a Trelldom muzsikusainak műve, és nem is passzol annyira ide, inkább csak valamiféle ideológiai kinyilatkoztatásként értelmezhető szereplése.

Trelldom

Az összkép, mint látható, eléggé vegyes. A két kiemelt szerzemény miatt mindenképp érdemes meghallgatni, és emiatt nem is tudok megfelelő osztályzatot kitalálni a lemeznek, hiszen - visszakapcsolódva a tárgyalás első részében írottakhoz - valahogy jeleznem kellene azt, hogy az a teljesítmény, amit a lemeznek több mint a felén produkál a zenekar, nekem már nem elég.

8/10

a’ördög

trelldom.no

trelldom@myspace

kapcsolódó cikkek:

Gorgoroth - Ad Majorem Sathanas Gloriam

(kritika)

Warkult - Rehearsal 1
2007-06-11, (2006)
Hét Vezér Haragja

Nem állíthatjuk, hogy a Warkult termékeny csapat lenne, inkább a fontolva haladók közé sorolhatók, hiszen 2002-es megalakulásuk óta mindössze néhány felvételt hoztak nyilvánosságra. Elsőként a Voices of The Styx válogatáson tűntek fel, majd az Angel Repaer és Fantom zenekarok tiszteletére kiadott tribute-ra került fel két feldolgozásuk, utolsó anyaguk pedig ez a tavaly megjelent próbatermi demó, amely szimplán a Rehearsal 1 címet viseli és meglehetősen korlátozott példányszámban (33 kazetta, 66 CD) érhető csak el. Tehát semmiképp sem vádolható túlzott hírnévre való törekvéssel az egri négyes, melyet az is bizonyít, hogy az idén februári Stygian Shadows fesztivált leszámítva nem tudnék mondani olyan nevesebb koncertet, ahol felléptek volna.

 Ideális black metal underground egy országban sem létezik, azonban van bennem annyi patriotizmus, hogy ne hunyjak szemet a hazai színtér torzulásai felett. A Warkultot hallgatva két gondolat jutott eszembe ezzel kapcsolatban. Az első: súlyos hiba az Aetherius Obscuritas ünneplése, hiszen az a zenekar teljes sebességgel rontott be egy black metal zsákutcába és azóta is ott ragadt. Érte persze nem lenne akkora kár, azonban mostanában egyre több követőt látok, akik szintén vakon rohannak a veszélybe, s nem kizárt, hogy hamarosan ez az életképtelen, semi-melodic-nak nevezett zenei vonulat lesz meghatározó a színtéren. A második: a hiúság és a valóság érzékelésének teljes hiánya, illetve ezek halálos kombinációja. Nemrég egy hazai zenekar fejébe vette, hogy turné keretében fogja leigázni az országot, csak megfeledkeztek róla, hogy az állítólagos profizmus nem elegendő ahhoz, hogy eltakarják vele a középszerűséget. Az eredmény borítékolható volt: a körút hatalmas buktával végződött, s utána kezdődött a szokásos siránkozás, hivatkozás a balkáni állapotokra, az igényes zene iránti kereslet hiányának emlegetése. Bűnbakkeresés napestig, miközben önnön tévedéseiknek köszönhetően európéer feltételek között is állandó csalódás jutna nekik osztályrészül.

              

Visszakanyarodva a Warkulthoz, ugyan egy velük készült interjúból egyértelműen látszik, hogy egyszerű emberekből áll a zenekar, de mégis megvan náluk az elengedhetetlen józan ész, amely megmenti őket az előbb felvázolt nevetséges szituációktól. Szavaikból kitűnt, hogy eszük ágában sincs a műfajt megújítani, vagy kimunkált dalokkal csalogatni a közönséget, ellenben: őszinteség mindenek felett. S a tisztesség mellé már csak vállalható - például AO-szindrómától mentes - zene szükségeltetik, és ezt a követelményt is teljesítik, hiszen primitív, pusztító (raw) black metaljuk nem kelt kínos érzéseket. A demón hallható számokban erős az északi black metal (Darkthrone, korai Gorgoroth, Bathory) hatása, de emelett helyenként még sötétebb nevek merülnek fel a Von és a Blasphemy képében - utóbbinak köszönhetően néhol war metalos íz érződik a dalokban, amit csak üdvözölni tudok. A játékhossz is arányos - 25 perc - ennyit pont el lehet viselni egyhuzamban anélkül, hogy a változatosság hiánya lefárasztaná a hallgatót. Sajnos a szavatosság terén még van hova fejlődniük, hiszen 4-5 hallgatás után valószínűleg a süllyesztőben fogja végezni a demo - tekintettel a jelenlegi, szavakkal már leírhatatlan zenei túltermelésre -, de ez a 4-5 alkalom elég arra, hogy megállapítsuk, legközelebb is érdemes keresni a zenekar kiadványait.

Legerősebb dalként a War-t említhetem, melynek címe önmagáért beszél. Kevésbé kellemes megjegyzés, hogy jobban kellene figyelni a témák eredetiségére, lásd a Dead Sun Transilvanian Hunger-t másoló riffjét vagy az Untitled-t, amelyben a Quintessence-hez kerülnek a megengedettnél közelebb.

7/10

#Nothing#

Hét Vezér Haragja

The Aliens - Astronomy for Dogs
2007-06-08, (2007)
EMI

A The Aliens bandával előzetes ismeretek teljes hiányában ismerkedtem meg, amikor is egy szőrös képű, farkasvigyorú cimborám kezembe nyomta első lemezüket a következő kijelentés kíséretében: - Ezt hallgatom, elmebetegek, höhö. - Komolyan venni - többek között ezért - nem is akartam őket, egészen egy hétvégi este bekövetkeztéig, amikor tudatosult bennem, hogy dallamaik vészesen rögzültek, és minden más hallgatnivalót kiszorítanak. Mi a titok?

idcsapEgy pillanatra muszáj megerőltetnünk magunkat. Képzeljük el, ahogy a Beatles, az Oasis, a Pink Floyd illetve a Hawkwind, vagy akár a Blur és egyéb ismert albioni szerzők párosítják egyes jól ismert mintáikat, és ebből elsőre egy érdekesen középszerű kollázs bontakozik ki, mely azért nem annyira unalmas, hogy elfeledkezzünk róla, viszont pontosan alkalmas arra, hogy ha már tényleg hánynod kell a tömény dömpingtől, csak úgy, a háttérben éppen megszínesítse a csendet. Azonban napokon belül ezek a színek lopva mozgásba lendülnek, változtatják fényerejüket, kontrasztjukat, halmazállapotukat. Egyre légiesebbek lesznek, elvesztik vonalaikat, permetként haladnak a légben, örvénylenek, majd folyammá sűrűdödve utat talának az agyba. Nem véletlenül találták ki a pszichedelikus jelzőt az egyes nagyobb stílusbeli halmazok elé, és ez nem feltétlenül abban merül ki, hogy a szerzők folyamatos drogvíziók között töltik alkotó és hétköznapjaikat, bár az is igaz, hogy a szóban forgó lemez feje; Gordon Anderson a szó szoros értelmében őrült jó dalszerző, hiszen a mentális zavarokkal küszködő skót huzamosabb ideig volt kénytelen gyógyulása érdekében több tucat elektrosokk kezelést eltűrni. Hát így állunk, van élet a halál után. Hogy szavamat ne feledjem, nem merem feltételezni, hogy a dalok fogóssága elmeállapotának egyenes következménye, de mint minden igazán delejező hatású album hátterében, úgy itt is megbúvik a téboly sokarcú ördöge.

Engedjék meg, hogy idézzek egy névtelen szerzőtől: „…akkoriban nagyon sokat nevettem, azt gondoltam, az élet csupa szín, izgalom és szerelem, folyamatosan jókedvem volt, minden reggel örömmel keltem, és élveztem a napsütést. Néhány hónapra rá gyógyszereket kellett szednem, hogy ki merjek menni a lakásból…” Ezek a mélységek és magasságok elég ihlető erőt adhatnak az olyan pulzálóan ironikus dalok írásához, mint például a The Happy Song.

Semmi meglepő kezdés: tipikus nyitódal a Setting Sun, pörög, vidámkodik, imádja a napot, primitív refrén, hamar túlteszi magát rajta az ember, viszont az említett hatások már itt is erőteljesen jelentkeznek. Amennyiben zavaró elemnek lehet nevezni – jómagam ujjakbátorkodom megtenni ezt -, az egyes idióta funk témákat diszkrétebben is elő lehetett volna adni, és így a Robot Man első másfél perce sem lenne annyira kellemetlen, mintha rosszul öltöztél volna egy temetésre, de erre túl későn döbbentél rá. Az elkövetkezendőkben pozitív irányba változik a helyzet, egy továbbra is képregényszerűen komikus, de emlékezetes dal bontakozik ki a jamiroquai-i mélységekből.

Amit próbáltam érzékeltetni a fentiekben, az az I Am the Unknown-tól van kisebb megszakításokkal ugyan, de folyamatosan jelen, a dallamok lelassulnak, hullámzanak, rengeteg a kísérő, illetve háttérvokál, amely mint sokan másoknál, a The Aliens előadásában is kifogástalanul beválik. Az ének centrikussága a meghatározó sajátosság az Astronomy for Dogs-on, bár hol a gitár, hol a ritmus, vagy éppen a billentyűs hangszerek jutnak elsődleges szerephez egy-egy dal során. Muszáj kiemelnem a Tomorrow-t, egy teljesen átlagos 60-as évek melody rock alapból szinte észrevétlenül érkezik egy félelmetesen mély szakadék fölé, tudtunkon kívül már el is veszítettük a lábunk alól a talajt, ez a zene igazi ereje.

A Rox a modern popzene által használt fogások nagy részét magába olvasztja, ezzel semmi baj nincs, jó az ütem, jó a basszus, jók a színesítő effektek, mindezt a már fejtegetett, a slágerek iránti kiváló érzékkel megáldott Anderson szerkesztésében, bárcsak az első 30 másodpercet feledte volna belőle.

Ha létezne még a Beatles, pont ilyen szerzeményeket kellene írniuk, mint az Only Waiting, de mivel nincsenek, megteszi helyettük a The Aliens, a dal önmagáért beszél. Továbbá: köztudomású, hogy a Pink Floydra nem jellemzőek romantikus érzületű kompozíciók, mint esetünkben a She Don’t Love Me No More, mégis egészen hátborzongató módon tartalmaz egy erős Dark Side of the Moon utánérzést, melynek Roger Waters által megálmodott és alkotott tematikája maga az őrület, így a kapcsolódás több szálon is tetten érhető, még ha elméleti szinten is.

A dalok felsorolását és elemzését nem erőltetem tovább, a leírtak fényében a lényeg kifejeződése, illetve a ráhangolódás meg kellett, hogy történjen, emellett a Honest Again, illetve az instrumentális Caravan-t szeretném csak megemlíteni, mint általam kiemelkedőbbnek tartott darabokat. Az Astronomy for Dogs sok felfedezni való területet rejt magában, garantáltan számos feldobottsággal és örömmel átitatott órát várhatunk tőle, de csak óvatosan, könnyen átbillenhetünk a másik oldalra.

9/10

rtp

The Aliens official

ugri

 

V.A. - Carpathian Might – Ukrainian Black Metal Compilation
2007-05-29, (2006)
Black Art
Bár minden idők legerősebb ukrán (black) metal zenekara, a Hate Forest 2005-ben feloszlott, a korábban több kiváló kiadvánnyal is előálló Nokturnal Mortum pedig a skandináv (főleg finn) folk metal zenekarok nyomdokaiba lépett, Ukrajna még nem vérzett ki teljesen. Van egy-két, errefelé kevésbé ismert banda (Svarga, Lutomysl, stb.), akik elég jó zenét nyomnak, de azért nem lehet velük Dunát (Dnyepert) rekeszteni, így kíváncsi voltam, hogy az ismeretlenebb bandák közt miket lehet fellelni. Ezért jó ötletnek tűnt meghallgatni a Carpathian Might válogatást, mely címe szerint a kisoroszok black metal színterével foglalkozik. 17 szám, 16 előadó - ezek közül egyet sem ismertem korábban. Egyesével veszem a trackeket:

A Krodával rögtön ígéretesnek bizonyult a kezdés, a skandinávokétól jellegzetesen eltérő, vaskos, erőteljesebben megszólaló gitárok életképes témákat okádnak magukból; a legközelebbi párhuzam a Drudkh lehet, a népzenés behatás itt is tetten érhető, bár a Kroda sajnos nem annyira diszkrét és óvatos ezek beépítésével, mint nevesebb honfitársaik. (7.5)

Kroda

A Capitollium az a banda, amelyik kétszer is szerepel a lemezen: sok szempontból idejétmúlt zenével próbálkoznak: ócska billentyűfutam nyit, thrashes riffek, gitár nélküli basszus-szintiszőnyeg-ének részek is akadnak, a végeredmény viszont valahogy mégsem olyan rossz, mint így elmondva. (5.5)

A harmadik dal a Tini Zabutyh Predkiv nevű formáció kissé amatőr, de nyersnek mégsem nevezhető hangzású felvétele, mely azt mutatja meg, hogy milyen egy átlagos black metal zenekar, melyből a világ minden szegletében tucatnyi akad. (3)

Tini Zabutyh Predkiv

A Goliard is ugyanígy származhatna a világ bármelyik szegletéből, alighanem kezdő zenészekről van szó: eredetiség cseppnyi sincs a munkájukban, dalukat egy rongyosra kopott gonoszkodó szintitémával próbálják eladni, sikertelenül. (2)

A Dragobrath végre megint egy vaskosabb gitársoundot vesz elő és hagyja a szintetizátort - összefüggést ugyan nem sejtek ezek és a minőség javulása között, de ez egy teljesen vállalható darab. (6.5)

Szintetizátort a Den of Winter sem használ, gitárhangzásuk viszont nyersebb és vékonyabb, a basszus pedig hülyén elüt ettől teltségével. Ez is egy kezdő formációnak tűnik, mely nem tud túllépni a kliséken, de néhányszor sikerül elkapni egy-egy hangulatot. (3.5)

A Gardarika casio gyerekszintetizátoros cintányérokkal indít, és ennek a hangszernek az alkalmazását a továbbiakban is következetesen űzi, ráadásul több mint hat percen át. (1)

Gardarika

A csodás nevű Balance Interruption igazi zajos-visszhangos kásával támad, ami a sok ócska szintetizátor banda után még jól is esik. Van pár disszonáns téma, és egy rendkívül halovány esély arra, hogy egyszer valami értelmeset is produkálnak. (4)

A Lamia Culta a legborzalmasabb szintetizátoros idétlenségek egyike a lemezen. Vagy valami értelmesre kell használni azt a hangszert, vagy messziről elkerülni. Inkább próbálkozzon valaki átlagos, de legalább igazi riffekkel, minthogy ilyen gusztustalan alibizéssel próbálja eladni magát. Néhol hárfa hangszínen szólaltatják meg a billentyűket; ez már annyira rossz, hogy szórakoztatóbb is kicsit, mint a többiek. (2)

A Molphar gyakran heavy metalos, egészen pontosan Iron Maidenes akar lenni. Van néhány jobb momentuma a felvételüknek, az ének viszont katasztrófa. (3)

Necronomiconék biztos azt hiszik, hogy rendkívül true nekro hangzást sikerült kreálniuk, ami egyrészt nem igaz, másrészt, ha a sztaniolpapír zörgéséhez hasonlóan fémes (tehát vonalas) gitárhangzást félretesszük, felfedezhetjük, hogy zéró affinitásuk sincs a black metal riffeléshez. Egy vállalhatóan sikerült akkordbontogatós rész van azért. (2.5)

Capitollium

A Capitollium újabb dala a „vakok közt a félszemű a király” mondás igazságát erősíti meg. (5.5)

A Dammerung egy tökéletesen jellegtelen, megint csak vonalas gitárhangzású hulladékot rakott fel ide. Lehet, hogy több zenei tudás van benne, mint a lemezen szereplő társaik némelyikében, de semmivel nem ér többet egyiküknél sem. (1.5) Kivétel talán a tragikus Vastum Silentium. (1)

A Dogmat nevetséges dobozhangzású felvétele a szintetizátort leszámítva inkább death, mintsem black metal, a vokálok pedig a Celtic Frostot idézik - ez a párhuzam persze semmilyen hatással nincs a zene minőségére. (2.5)

A Nebulae 31 egy valami hihetetlen idegesítő dobgéppel játszott, összetett, Arcturus hatásokat is magán mutató, vonósokkal is operáló progresszív/black/death metal zenekar. De itt legalább történik valami. (4.5)

A lemezt záró Knelltől elvárható volna, hogy a Krodához hasonlóan mutasson valamit. Nem sikerül. A vokál itt Abbathot idézi, a dobgép rossz, a gitár érdektelen. (2)

Összegezve: ne próbálkozzunk ismeretlen black metal zenekarokat tartalmazó válogatáslemezek hallgatásával, mert rövid úton megutálhatjuk a műfajt. Az album egyébként letölthető* teljes egészében a válogatás honlapjáról

, de ezt nem ajánlom senkinek.

3/10

a ’ ördög

*(csak ukrán nyelven működik az oldal, de rövid keresgélés után így is megtalálhatóak az mp3-ak)

Keen of the Crow - Hyborea
2007-05-24, (2007)
Grau Records
Nem lehet mondani, hogy kapkodós zenekar lett volna a kaliforniai Morgion. 15 év – 3 nagylemez, ez volt a stílszerűen ultra-lassú doom metalban (indulásukkor a funeral doom kifejezés még nem volt használatban) tevékenykedő banda pályafutásának mérlege. Amit csináltak, az viszont ma is megállja a helyét, a műfajon belül legalábbis mindenképp említésre érdemes munkásságuk.

A 2005-ben feloszlott zenekar ritmusszekcióján alapuló Keen of the Crow esetében a dolgok hallatlanul felgyorsultak. 2006-ban megjelent egy kétszámos promó, az idei év legelején jött a Hyborea, és azóta már fel is oszlottak, illetve a névhasználatról még vita van a zenekar tagjai között, a Hyborea-t elkészítő tagság azonban már aligha fog együtt zenélni. Ehhez a hirtelen kézifék-kiengedéshez illően, ha nem is szélvész tempókkal, de mindenképp legalábbis harcias, középgyors darálással indít az album. Nem is illene a folyamatos belassultság ide, hiszen a Robert E. Howard-féle Conan-saga feldolgozására vállalkoztak, ami annyira nem tűnik újszerű ötletnek, többek között a Manilla Road és az Electric Wizard is írt már dalt a témában, és abban is biztos vagyok, hogy vagy kéttucat ismeretlen német, amerikai és skandináv true heavy metal zenekar is próbálkozott már ezzel. De ez nem baj, a Tolkien-mesékkel ellentétben a Conan-történeteknek legalább van közük a metal zene szellemiségéhez.

Keen of the Crow

A majdnem egyórás albumon persze vannak lassabb részek is - mondhatnánk azt is, hogy a gyorsabb, harciasabb részeknél egy népzenei hatások nélküli Primordiallal állítható párhuzamba a Keen of the Crow, a lassabbaknál pedig a My Dying Bride-dal. Lopás-érzete ugyan sehol nincs az embernek a hallgatás során, de friss ötleteket mégannyira sem lehet felfedezni. Az acsarkodó hörgés itt is dallamos énekkel váltakozik, de egyik sem kifejezett erőssége a bandának: az Opethes hörgés egysíkú, a tiszta ének pedig átlagos bánatmetál vokál. Hasonlóképp zavaró tényező, hogy gyakran ütik fel a fejüket hangulatosnak csak megszokásból nevezhető, céltalan akkordbontogatós részek is, alighanem a változatosságot növelendő - ez a jelenség az megintcsak opethizmus tüneteivel mutat fel hasonlóságokat.

Mint oly sokszor, a Keen of the Crow esetében is igaz, hogy a kevesebb több lett volna. Így valahol az átlagosság felső régiói és az elit legalja között reked meg a csapat, ott, ahol sok a színvonalas háttérzene. Említett csapatok kedvelői azért hallgassák meg, az ugyanis tény, hogy a Hyborea hibáival együtt is izgalmasabb, mint például az utóbbi két My Dying Bride lemez, a hasonló stílusban utazó mezőny több tagjáról nem is beszélve. Ha pedig valaki tizenévesen nem olvasott Conan-történeteket, akkor most nekiállhat pótolni - ami egyébként illendő is -, hogy közben mit kell hallgatnia, azt most már tudja.

7.5/10

a’ ördög

keen of thw crow @ myspace

keen of the crow

Watain - Sworn to the Dark
2007-05-18, (2007)
Season of Mist

A svéd Watain is azok közé a black metal bandák közé tartozik, akik akkoriban (a ’90-es évek legvégén) bukkantak fel, amikor a műfaj már erősen kezdett veszíteni fényéből, így pedig, akárcsak a Tsjuder, egy vállalható teljesítménnyel már könnyen meg tudták szerezni a kiéhezett közönség elismerését. Mellettem valamiért igencsak elmentek, a debütáló Rabid Death’s Curse még inkább tetszett brutális nyersessége miatt,Watain a nagyobb sikert aratott Casus Luciferi viszont egyáltalán nem hozott tűzbe. Nem nagyon kerestem az okokat, nem is mélyedtem el túlzottan ezekben a művekben, de az új lemezt már figyelmesebben hallgattam meg.

A Sworn to the Dark albumot nyitó Legions of the Black Light nóta egy tipikusan a Chimera korszakos Mayhemet idéző riffel kezdődik, ami igencsak meglepő, hiszen eddig a féktelen tempóban elsikált dallamokkal operáló black metal vonulat néhány zordabb riffel megtámogatott képviselőjének tűnt a Watain, efféle finomabban gonosz technikázás nem fordult elő. Annyira meglepődik ezen az ember, hogy csak másodjára tűnik fel a hangzás, amely ha nem is lett egészen tisztára polírozva, de a korábbihoz képest mégis sokkal professzionálisabb. Bár lehetne talán harapósabb, nincs vele gondom, de térjünk vissza a zenére. Késői Mayhem(es) riffek, részletek a továbbiakban is előfordulnak (Darkness and Death, például), de nem ez a vonal dominál, hanem, és mind közül ez a legnagyobb meglepetés, a turnéra is elkísért néhai Dissection klasszikus időszaka. A végeredmény mégis inkább rokonítható az újjáalakult Dissectionéval: hiába van törekvés a változatosságra, ha ez csak törekvés, nem pedig eredmény. A tempóváltások, a kiállások halmozása ellenére rendkívül egysíkú az összkép, mert a panelekből soha nem sikerül kitörni. Valamiféle egyéniségnek még csak a nyomát sem lehet érzékelni. A Wataint hallgatva az lehet az underground black metalban kevéssé járatos hallgató véleménye, hogy az underground ennyit tud: mások által 5-15 évvel ezelőtt tökéletesen megvalósított elképzelések unalomig való ismételgetését.

Az minden bizonnyal szintén a turnézás hatása, hogy megpróbáltak olyan dalokat írni, amilyenekre a közönség könnyebben tud élőben beindulni, és alighanem a Watain közönség énekeltetésére vannak itt a helyenként szinte szabályos verze-refrén szerkezetek is. Önmagában ez nem lenne probléma, de azért lehetne lényegesen izgalmasabban is művelni annál, hogy az amúgy is fantáziátlan albumcímet ismételgetjük bágyadtan ("szvorn, tu dö dark; szvorn, tu dö dark; szvorn, tu dö dark"). Ebben a címadóban egyébként a késői Satyricon jellegzetes "hangnyújtogatos" megoldásai is szerepet kapnak. Ami még látványosan (hangzatosan) szemlélteti az ötlettelenséget, az Satans Hunger című dal, melyben perceken keresztül az a "tap-tararap-tararap-tararap" riff megy, amit már a ’80-as évek elején változatosabban alkalmaztak a rég feledésbe merült másodosztályú thrash metal zenekarok is. Úgy nagyjából az ötödik-hatodik dal végére teljesen betemeti az unalom a hallgató maradványait, pedig pont a hetedik dal, (Underneath the Cenotaph) az, ami legalább töménységével kiemelkedik valamennyire a masszából.

Összegezve: Ha olyan zenét akarsz, ami szakít a konvenciókkal, olyat, ami nem illik a mai kor átlagos szórakoztatóipari termékei közé, semmiképp ne ezt a lemezt vedd meg. De ha egyszerűen csak egy kegyetlen black metal lemezre vágysz, és cseppet sem érdekel az eredetiség, még akkor sem ez lesz a legjobb választás, legyen mégoly szélsőséges is a Watain imázsa. (A „nagyobb a füstje, mint a lángja” mondás megalkotását akár a Watain is inspirálhatta volna) Ha viszont sörözni és „zúzni” akarsz a haverokkal a már régóta tervezett és előbb, vagy utóbb talán meg is valósuló koncerten, tehát a lehető legjobban akarod érezni magadat ez alkalomból, akkor nem árt, ha a Sworn to the Dark a birtokodban van és szereted. Még talán utóbbi is fog menni, de a kedvenced azért nem ez lesz. Remélhetőleg.

4/10

a ’ ördög

watain

 

Type O Negative - Dead Again
2007-05-14, (2007)
SPV
Összeszámolni sem tudom, hogy az elmúlt közel egy évben mennyi régóta várt lemezben csalódott stábunk. Ezalatt értsük az igazi bukásokat, és azokat is, amelyek már nem tudták elérni az előzőleg saját maguk által teljesített szintet. Így belegondolva nehéz eldönteni, melyik a rosszabb - leírni végleg valakit, vagy bizonygatni magunkban, hogy vannak még kibányászatlan régiók valahol mélyen. Zenei örömeinket javarészt sehonnani bitang amatőr próbálkozók adták, recenzióinkat a kötelességtudattól vezérelve az ő bemutatásuknak szenteltük. Tehát minden ígéretes megjelenést balsejtelmű várakozás előzött meg, de egynek sikerében, amennyire lehetséges, biztos voltam. Mindennemű bio- és diszkográfiai áttekintéstől eltekintenék, a fontos az, hogy Peter Steele és bandája, ha nem is makulátlanul, de mindig hozta a tőlük várható végeredményt, azt a jellegzetes érzést, amit csak az ő zenéjükkel kapcsolatban tapasztalhat meg a hallgató, annak ellenére, hogy a kiadványaik közötti különbségek mindig élesen kiütköztek.

tonkép

10 dal, a már megszokott 70 perc felett, jelen esetben átkötő szerzemények nélkül, amelyeket bár hiányolni nem tudok, de elsőre furcsán hatott az egységesebb szerkesztés és a dalközpontúság. Süket és bolond, aki szerint a Dead Again-en túlzásba estek a kezdetekben előszeretettel használt hardcore és punk elemeket illetően, semmivel sem szaporodtak el jobban ezek a hatások, mint a legutóbbi Life is Killing Me album esetében. De ez ugyanúgy érvényes maradt a régi Black Sabbath és St. Vitus, illetve a 60-as évek egyes kábszeres rock csapatainak tettenérhetőségére is.

Nem vagyok biztos benne, hogy ezt letisztultságnak lehet-e nevezni, de a Dead Again, ha nem is nélkülözi, de nem is bővelkedik, az amúgy tipikus, vontatott, olykor nehezen emészthető témákban, amelyekkel sokszor felbontották, megszakították egy-egy hosszú dal struktúráját, hogy majd újra elővegyék az eredeti riffeket, és e keret által teljesítették ki azok sújtó erejét. Itt elérkeztem az peteriszikalapproblémához, már, ha ez az. A Dead Again-t túl könnyű volt megszeretni, ahogy haladunk előre a lemezen, egyre fülbemászóbb dalok következnek, még a negyedórás, These Three Thing is annyi könnyed melódiát tartalmaz, végezetül pedig oly slágeresen feloldódik az egy az egyben Hey Jude dallamban, hogy szinte fel sem tűnik hossza.

Ezzel együtt jelen van az összes eddigi kiadványuk legtöbb szegmense, düh és agresszió, keserv és csalódottság, lebegés és ábrándozás, mindezt nagy gondossággal elosztva, a kellő helyre téve. Semmi kísérletezés, ezer és egy bevált, már hallott formula, kellemetlen ismétlés-íz nélkül, pedig a September Sun semmivel sem lógna ki az October Rustról, a Some Stupid Tomorrow a Life is Killing Me-ről, illetve az An Ode Locksmiths a World Coming Downról, mégis egységesebb a lemez, mint valaha. Mindenképpen meg kell említenem a She Burned Me Downt, mely az egész korong egyik legjobb riffjével és hangulatával rendelkezik, akárcsak a záró Hail and Farewell to Britain. Míg előbbi szívszaggatóan reménytelen atmoszférát áraszt, azzal együtt, hogy a legerősebb doom témát tartalmazza, amit mostanság hallani volt szerencsém, utóbbit cinizmusa, kiégettsége tesz páratlanná.

A megszólalás terén soha nem voltak még ilyen erősek, a hangzás rétegzettsége ellenére sem teszi túlságosan sűrűvé az anyagot, nem vesznek el a riffek, az intonáció és a súly – nem mondhatom máshogy – tökéletesen elegyedik, a pergő is szikárabban csattan, mint bármikor, Peter pedig olyan változatosan és beleéléssel énekel, ahogy meglehet még soha.

Igen, ez így túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, a félelem, hogy nincs lehetőség a hosszú távú élvezetre, nem hagy nyugodni, nem kevésbé pedig az, hogy ezek után lesz-e még egy, vagy legalább ilyen jó Type O Negative korong. Peter 45 elmúlt, tavaly a kokain és az alkohol egy rövid elmegyógyintézeti túrára kényszeríttette, és saját magát is ostorozza amiatt, hogy ennyi idősen színpadon feszít, ahelyett, hogy a meg nem született gyerekeit dorgálná a családi fészekben. Ezek után nincs mit tenni, a Dead Again eddig úgy áll, hogy az idei év legjobbja lesz a listámon, és meglátjuk, mit hoz addig a jövő.

10/10

rtp

Type O Negative

kapcsolódó cikkek:

Type O Negative - Life is Killing Me

(kritika)

Type O Negative - October Rust

(kritika)

petermegy

Tom Waits - Orphans
2007-05-08, (2006)
Anti Inc.
Sok előadóval ellentétben Tom Waitsre a legkevésbé sem igaz az az állítás, hogy ha hallottad egyik lemezét, akkor mindet hallottad, kivéve talán, ha az Orphans-szal kezdjük az ismerkedést, de erre később tértek vissza.

tomnyugi„Már gyermekkoromban is öregember akartam lenni”, körülbelül így nyilatkozott egy korai kiadványához kapcsolódó egyik interjújában. Sétapálcával, hajlott háttal beülni egy koszos bárba, és üveges tekintettel merengeni a szép napokon, a megvénült ismerősökön, fiatalokat okítani, akik a mocskos történetekért cserébe meghívnak egy whiskey-re. 23 éves volt, mikor a Closing Time (1973) című debütalbumot piacra dobták, az azt nyitó Ol’ 55-ot pedig a The Eagles is feldolgozta. Ekkora Waits már mindent látott, hallott és olvasott, ami az elkövetkezendő pályafutása gerincét adta. A beatirodalom triászának és a kortárs, Charles Bukowski érájának akkora már kifulladóban lévő világát élte tovább; az 50-es évek hangulata ejtette rabul. Gyerekkora meghatározó élményei voltak a mexikói bárok - ahova gyakran átugrottak édesapjával -, rendőri rajtaütések, korrupció, a prostituáltak, az extravagáns vonalvezetésű kocsik, a kaliforniai éjszakák. Kifogyhatatlan volt, ha kifinomultan romlott bárdalokat kellett alkotni zongorára és szaxofonra, melyek témái a maguk szűk terén belül a nőktől a kocsmai verekedéseken át, régi autókig terjedtek. Tulajdonképpen ebből élt, - bárokban zenélt -, amíg le nem szerződött az Asylum kiadóhoz. Waitsnak nem kellett megszenvednie a sikerért, azt tette, amihez értett, nem volt szüksége arculattervezésre, senki nem tudta volna jobban eladni, mint saját maga, az volt, és most is az, amilyennek az emberek látni akarnak egy ilyen figurát. Elegáns és szakadt. Neki ez megy. Andalító szerelmesdalokat elfúló, nikotinban pácolt hangon elhörögni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Tökéletes klisék, telve gúnnyal, mély érzésekkel, mindezt jobbára leheletkönnyű csomagolásban. Többnyire így írhatom körül, ettől eltekintve ez is csak általánosságban igaz, mivel több mint 30 év zenélés, kiadó- és zenésztárs-váltás, filmszerepek és azok megzenésítése során jól elkülöníthető korszakok váltották egymást.

Az Orphans szinte minden tekintetben ezen korszakainak kivonata, összegzése, ami az elmúlt néhány kiadvány szempontjából üdvözítendő, ám terjedelme és eklektikussága nem teszi könnyen élvezhetővé. (Fontos megjegyezni, hogy harminc új szerzemény mellé lett hozzáadva huszonnégy átdolgozás, feldolgozás, ritkaság, ami korábban még nem jelent meg, ami, ha összeadjuk bizony, nem csekély mennyiség) Először csak egyes dalok maradnak meg elszórva a három CD-ről, idővel bontakoznak ki az egyes remekművek, vagy csupán a szimplán jó dalok. De ez így van rendjén, nincs olyan Waits lemez, amit elejétől a végéig tudok élvezni, viszont a huszonvalahány korong közül mindig akad egy olyan, amelyet éppen nélkülözhetetlennek tartok.

tomüviAz első, Brawlers névre keresztelt cd a klasszikusként meghatározható Swordfishtrombones – Rain Dogs – Frank’s Wild Years mesterhármas jegyében fogant, az elnyűtt rock és dirty blues elemek keverednek az említett időszak jellegzetes ritmikájával, azaz a kongó – csengő – bongó sűrű szőnyegként összeálló ritmusok használatával, a dalokat a jól eltalált tempó, a komisz hang, a pedánsan koszos gitársound, és még megannyi hangszer viszi. A lassabb tételek, furcsa, kicsavart gospeleket, bluesokat idéznek fel. A Lord I’ve Been Changed hallatán szinte nevethetnékje támad az embernek, csakúgy, mint a Bawlersen található Young at Heart illetve a 3. korong Altar Boy tételei során. Az önirónia, a gúny jól észrevehetően ott bujkál a szánakozó öregember szájának szegletében, tudja, hogy látjuk grimaszait, hiszen nem is pénzünkért koldul, szemünk cinkos mosolyáért játssza el mások életének történeteit. Visszatérve a Brawlershez, magam a Big Time koncertlemez pszichotikus beleélését, szemtelenkedő agresszivitását találtam jellemzőnek rajta, melyet időközönként komoly és erősebben kontrollált szerzemények kereszteznek, mint pl. a szívfájdítóan slágeres, a közel-keleti helyzet történetét az egyes szereplők szemszögéből elmesélő Road to Peace.

A Bawlers azonban egy másik oldal. Öreges, megtört, vontatott, merengős, érzelgős, mindazonáltal kellemesen borongós, melynek szintén megvannak a maga slágerei, úgy, mint a Long Way Home, vagy a számomra kiemelkedően kedves Little Man, melyben egy régi Foreign Affairs hangulat elevenedik fel. Az ezen található 20 dal összeolvad, egyik a másikból indul, nem is kell törni magunkat befogadásán, elég, ha egy nyári estén a teraszon ülve végighallgatjuk, szürcsölve valami magas alkoholtartalmú italt, vigyázva, akár az idősek, nehogy megártson.

tomugrik

A Bastards kemény dió. A különbséget nem igazán a zenei eltérések jelentik, hanem a dalok emészthetősége. Kísérletezések, monológok, idegmarcangoló dixieland paródiák, halálhörgős bluesdalok, füttyögések, tengerészballadák, hangszerek keltette zajok sorakoznak fel egymás mellett mindenféle kohézió nélkül. Ajánlatom ennek ellenére nem marad el, a Book of Moses a Gun Street Girl című Rain Dogs darab zenei ikertestvére, frissítően hat a kaotikus percek között. A Dog Door-t pofátlan egyszerűsége teszi fogóssá, és az On the Road improvizáció – refrén váltásai maradtak meg eddig emlékezetesnek.

Tom Waitsnek nincs lemeze, amelyről ne lehetne egy kisebb könyvet írni, hallgatásuk élmény, nem is szívesen pontozom az Orphans-t, mindössze néhány objektív tényezőt vettem figyelembe eközben. Ismerkedésként a Big Time koncertvideót, zárásként pedig saját szavait ajánlom az olvasóknak;

Születtem 1949. december 7-én a kaliforniai Pomonában, ha úgy adódik, sokat iszom, és lenyomok egy rendes biliárdpartit, igazi szórakozást a kedd esték jelentik a tijuanai Manhattan Clubban. Most Los Angeles Silver Lake kerületében lakom, elhivatott Angelino vagyok, és eszem ágában sincs elköltözni egy coloradói fakunyhóba. Bejön nekem a szmog, a forgalom, a kattant emberek, a lerobbant kocsik, a hangos szomszédok, a zsúfolt bárok, és időm nagy részé azt autómban töltöm, útban a mozi felé.

8.5/10

rtp

Lie to Me klip

A kiadó honlapja

orphansborít

Shining - V- Halmstad
2007-05-06, (2007)
Osmose Productions
Rögtön az elején leszögezhetjük, az ötödik Shining lemez korántsem lett akkora váltás, mint amelyet egy évvel ezelőtt előrevetített Kvarforth, annyi azonban igaz, hogy bármennyi változás is történt, az eddig megismert atmoszféra megmaradt. Soha nem tartottam különösebben izgalmas bandának őket (ahogy most sem), lemezeik végighallgatása általában mély unalomba fulladt nálam, ettől eltekintve vitathatatlan, hogy olykor azért, megfelelő állapotban utat találtak az öngyűlölet és a mélységes életundor felizzítása felé, ami mindenképpen elég indok ahhoz, hogy figyelemmel kísérjük munkásságukat.

A Halmstad nem black metal lemez. Niklas (jelenlegi művésznevén Ghoul) ugyan elkínzott hangon üvölt és hörög, de ezen kívül nem igazán történik semmi, melyre ráhúzhatnánk a stílus köntösét. niklasA zenei részt tekintve rengeteg akusztikus téma található, melyek inkább önálló dalrészek, mint színesítő betétek, sőt, az első két szám tulajdonképpen ezekről a nyomasztó, bár a disszonanciákat nélkülöző, bontott akkordokról szól. Lírai halmazállapotú gitárszólók és tempók amúgy régebbi Metallica és Guns ’n Roses módra, amelyek roppant zavaróak tudnának lenni, ha nem volna telítve ezzel a tipikusan Shiningos nihillel és fájdalommal, majd pedig nem következnének kellően markáns váltások. Azonban ez légkör sem elég ahhoz, hogy a fenti állításomat megingassa.

A Låt Oss Ta Allt Från Varandra mindenképpen kiemelhető darab, részint a szinte bántó slágeressége miatt, viszont az említett keserű hangulat ebben a rock and roll ihletésű nótában lépi túl a holtpontot, negatív energiái rendíthetetlen kitartássá szublimálódnak ebben a tálalásban. Az ezt követő Besvikelsens Dystra Monotoni valószínűleg a legszikárabb alkotás a Halmstadon, de mivel elég nehéz elkülöníteni a kemény és az akusztikus részek arányát az egész lemezre vonatkozóan, így inkább a témák és a tempók milyenségére hagyatkozom ennek a megítélése során. Kvarforth teljes beleéléssel játszik a hangjával, ámbátor a tiszta ének enyhén szólva sem az erőssége, viszont ez a tény szerencsére csak zenei szempontból ront az anyagon. A záró Neka Morgondagenről is hasonló jók mondhatóak el, az utolsó 2 perc csakugyan magával ragad sodró tempójával, döngölő gitárjátékával, ezzel is garantálva a mintaszerű befejezést, ingerelve a hallgatót az újbóli meghallgatásra.

A Halmstadból hiányzik az ötletesség, telítve van lopott és ezerszer felhasznált témákkal, zongorabetétekkel, helyenként még hegedűt is hallani véltem. Csöpögős, egoista önsajnálat az egész. Nekem tetszik.

8.5/10

rtp

shining @ myspace

Mayhem - Ordo Ad Chao
2007-05-03, (2007)
Season of Mist

Megint csak az a helyzet, hogy tele az ember hócipője mindazzal a fellengzős szakértéssel, amit az új Mayhem album a közönségből kiváltott. Most akkor ez visszatérés az igazi útra? Hogy eddig is azon voltak? Hogy most sincsenek azon? Hogy Csihar zseniális? Hogy elviselhetetlen a hangja? Hogy semmi újat nem mutatnak? Hogy új utat törnek? Ez az a lemez, amit úgyis mindenki meghallgat, így mindenféle vélemény elengedő teret kaphat, sőt annál sokkal többet is, úgyhogy ezúttal szorítkozzunk a jéghideg tényekre.

 

Az Ordo Ad Chao zeneileg nem jelent visszatérést a Grand Declaration of War album előtti időkhöz, tele van tördelésekkel, leállásokkal, disszonáns hangzatokkal, de akárcsak az előző Chimera esetében, a gitárok ezúttal is nagyobb teret kapnak, mint említett, sokat vitatott album esetében. Ahogy akkor, most is ott a hatások között mind a VoiVod, mind a kicsit kevésbé nyilvánvaló Morbid Angel és Coroner is. A Chimerához képest viszont változatosabb a lemez felépítése: nem csupán egymás mellé van rakva néhány dal, hanem van egy íve az albumnak, mely a mesterien megírt, majdnem tíz perces Illuminate Eliminate-ben és az azt követő, féktelen csapkodásba torkolló Psychic Horns-ban csúcsosodik ki. Emiatt a többlet miatt nekem jobban tetszik elődjénél az Ordo Ad Chao, mely bizonyítja: az egykori norvég elitből egyedüliként, a Mayhem még mindig képes arra, hogy konkurenciát jelentsen az olyan fiatalabb bandáknak, mint például a Deathspell Omega.Mayhem 2007

Lelkesedésemet viszont némiképp lelohasztja a hangzás, mely nem teljesen jó értelmezése a nyers hangzás fogalmának: olyan, mint egy profi stúdiófelvétel keverés és masterelés nélkül, félkész állapotban. A helyzet nem tragikus azért, vannak megoldások, amik jól jöttek ki, így a cintányérok némelyikének baljós csörömpölése például sokat hozzátesz a lemez aurájához, de egymás után többször nem lehet végighallgatni a lemezt a gitárok tompa sistergése miatt, hosszú távon ugyanis fül- és fejfájdító hatású. A visszatérő Csihar Attila teljesítménye pedig nem váltott ki belőlem különösebb meglepetést: személy szerint úgy érzem, tökéletesen passzol a műfajhoz orgánuma, és most is hozza szokásosan jó formáját, de nem kísérletezik annyit, mint az eddigi legváltozatosabb munkájának számító Korog albumon.

Annyit azért még megjegyeznék - nem mintha a Mayhem védelmet igényelne -: a hangulat visszaszorulása és a zeneiség előtérbe kerülése ugyan gyakran jár együtt, de korántsem mindig, és abból, hogy Mayhem sokkal több „akadémiai” kívánalomnak felel meg egy ideje, mint régen, nem kell messzemenő következtetéseket levonni.

9/10

a’ ördög

mayhem

 

kapcsolódó cikkek:

Mayhem - Chimera

(kritika)

Korog - Korog

(kritika)

Aborym - With No Human Intervention

(kritika)

N.I.L. - N.I.L.
2007-04-29, (2007)
Battle Kommand Records / Southern Lord

A Krieg nevezetű amerikai black metal banda, mely pár éve Budapesten is fellépett egyszer, nem tartozott a kedvenceim közé, sőt: kifejezetten ötlettelen, egysíkú csapkodásnak tűnt egészen a tavaly megjelent búcsúlemezig, a többinél jóval lassabb, sötétebb és gonoszabb Blue Miasma-ig. Pont akkor hagyták abba, amikor érdekessé kezdett volna válni, mégsincs semmi baj. Itt van ugyanis a N.I.L. (Nihilism Is Liberation), mely a Krieg szülőatyjának, Imperialnak az új zenekara, ám ezúttal van állandó társa is, bizonyos J. Marcheski N.I.L. - Imperialszemélyében, aki gitáron, szintetizátoron és egyéb hangszereken (az intróban mandolinon (!)) működik közre, tehát szerepe távolról sem másodlagos.

Az új banda bemutatkozása elég rövid, alig 34 perces, kifogástalanul tiszta, esszenciális példája a depresszió black metalba öntésének. Elsősorban a Twilight zenekar tavalyelőtti bemutatkozó albuma jut róla eszembe, közös a méregszerű hatásmechanizmus; a mindent felemésztő belső tűzként terjedő komorság; az eleinte csak gomolygó, később szinte kézzelfogható sűrűségűvé váló nyomasztó hangulat. Nem véletlen a párhuzam, hiszen Imperial tevékeny tagja az idei évben valamikor új albummal is előálló formációnak, de az csak most bizonyosodott be, hogy Malefic és a többiek nélkül is képes maradandót alkotni. Apropó Malefic, Xasthur-ízek szintén előfordulnak, bár a N.I.L. soha nem olyan beteges és élettelen, köszönhetően elsősorban annak, hogy itt élő dobok vannak, maga Imperial püföli a bőröket.

Még mindig a Twilightnál maradva, a Leviathan és a Lurker of Chalice projectekből ismert tag, Wrest nyilatkozta egyszer, hogy szerinte a black metal sok szempontból leginkább a ’80-as évek elejének dark rock zenéihez áll közel, olyanokhoz, mint pl. a Joy Division, vagy a Killing Joke, akik szintén egy, a zene fizikai valóján messze túlmutató hangulati világot próbáltak létrehozni. Akik nem ismerik a fent említett két bandát, azoknak érdemes ellenőrizni a megállapítást, mely szerintem is helytálló. N.I.L. - MarcheskiItt, mintegy bizonyításképp elhangzik a pont az előbbi két banda hatására alakult, Steve Albini nevével fémjelzett Big Black ’Bad Houses’ című számának feldolgozása, mely hangulatilag nem, zeneileg pedig csak szellősebb dob- és gitártémáival lóg ki.

A Battle Kommand kiadó kihangsúlyozza reklámszövegében, hogy ez a lemez tartalmazza Imperial eddigi legjobb vokális teljesítményét. Ezzel maximálisan egyet lehet érteni, az utolsó Krieggel, amin a zene már egészen izgalmas volt, épp a károgás egyhangúsága volt a legnagyobb baj, itt viszont végig kifejező és változatos, olykor effektekkel van feljavítva, ráadásul nincs is túlságosan előtérbe hozva.

Magukkal a dalokkal kapcsolatban sok dolgot nem lehet kiemelni. Van, amelyik gyors, van, amelyik lassú - a hangulat nem ezen múlik, üresjáratok, vagy a hangulat tönkretételét szolgáló cséplések nincsenek. Mind közül a letölthető Negative Frequency Entity a legjobb, de az azt követő, és a lemezt lezáró Leaving the Self Behind sem marad el sokkal mögötte. Van két rövid átkötő-dal is, ezekben előkerül az akusztikus gitár, amit a hangszer csapdáit kikerülve használnak, tehát nem vágják haza, teszem azt flamenco-betétekkel az üdítően csupasz és nyers hangzásképet.

9/10

a’ ördög

n.i.l. @ myspace

 

kapcsolódó cikkek:

Twilight - Twilight

(kritika)

Kopjafa - Awakening
2007-04-26, (2007)
Hammerbolt

Igencsak titokzatos csoportosulás a pogány black metalt játszó Kopjafa. Megalakulásuk évét még a "nagy metal lexikon" sem jegyzi, a tagságot jótékony homály borítja. Egyedül a basszusgitáros neve szerepel a jelenlegi felállásnál, honlap pedig nincs, ami további információkat tenne elérhetővé és myspace-es kényszermegoldás sem született eddig. Annyi azonban bizonyos, hogy idén a lengyel - főként pogány metal zenékre szakosodott - Hammerbolt kiadó megjelentette demójukat, tehát érdemes megvizsgálni, mire jutottak ebben az ingoványos stílusban.

A hagyományőrző, ősi hitvilágokkal, mítoszokkal foglalkozó csapatok számára az egyik legnagyobb veszélyforrás, mikor népi hangszerek beépítésével kísérleteznek. Tízből minimum nyolc esetben totális kudarc kíséri a vállalkozást és a produkció legfeljebb a kontraszelektált kultúrmetalosok körében vált ki lelkesedést. Szerencsére a Kopjafa a nem túl népes kisebbség táborát erősíti, Kopjafa - Awakeningmert valahogy sikerült a duda és a doromb alkalmazása ellenére megőrizni zenéjük "élét". A másik állandó fenyegetést jelentő túlzó pátoszt ezúttal még elkerülték. Nem tudom, egy nagylemez esetében mire jutnának, de a demo két metalos száma mindenképpen ígéretes.

Ami kevésbé szimpatikus, a két - bevezető és lezáró - akusztikus szerzemény. Hangulatosak, szépen fel vannak építve, de egy négy számos demóra bőven elég lett volna az egyiket feltenni, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy nem csak az akusztikus merengéshez értenek a zenészek. Ellenben a remek dalszerzői képesség már ezekben is megmutatkozik. Véleményem szerint legalább egy kategóriával felette állnak a sokkal rutinosabbnak számító Turulvérnek, s ez még jobban kitűnik, ha meghallgatjuk a Hangot Hallok és a Valahol Valakik Várnak című számaikat. A céltalan reszelés helyett a megszerkesztettség lép előtérbe, nem esnek szét a dalok. Félreértés ne essék, nincs semmi kifogásom a barbár megközelítés ellen, de a Turulvér "se hús, se hal" ötleteivel két szék közé zuhant. Ha valaki pusztítani szeretne, akkor legyen irgalmatlan mind a hangzás, mind a riffek terén, hiszen ilyenkor a legkisebb kompromisszum is csúnyán megbosszulja magát a középszerűség réme által.

A Kopjafának nem célja mindent felégetni maga mögött, ezért nem érheti őket bírálat, amiért végig közérthetőek maradnak. Ettől függetlenül nem fogják vissza magukat a Hangot Hallokban. Egy metalos VHK-t idéznek meg ebben a számban, ami mondanom sem kell, micsoda teljesítmény. Hatalmas erő szabadul fel itt, amit még a rövid akusztikus betét sem képes megakasztani. Egyszerű blackes riffek, alapra vett tuka-tuka dobolás, mégis nyugodtan meghallgathatjuk a végeredményt akár többször egymás után. A Valahol Valakik Várnak sem marad el elődje mögött. Érdekes módon sokat segít, hogy a gitárokhoz képest kissé hamisan szól a duda, így ez a metal-idegen hangszer sem válik Achilles-sarokká. Ebben a számban a basszus sokkal dominánsabb, úgy tűnik, nem egyszerre készültek a felvételek, mindez azonban semmit sem von le a demó érdemeiből.

A dalszövegek nincsenek túlbonyolítva, de egyszerű megfogalmazásuk ellenére képesek hangulatteremtésre. A zenével összhangban nem véres ütközetek képeit vetítik elénk, mindössze a nomád életérzés bemutatására lettek predesztinálva. Ez azonban elég, mint ahogy a demó sem kíván többnek látszani annál, amire hivatott. Jellegzetesen magyar, pogány black metalt kínál, ehhez eszközül a nagy szavak és a tiszta hangzás helyett a mindenek felett álló hitelességet választva.

8/10

#Nothing#

Hammerbolt

Horna / Sacrificia Mortuorum – Split LP
2007-04-24, (2007)
Debemur Morti Productions / Grievantee Productions
A finn black metal színtér egyik legnagyobb nevével és múltjával rendelkező zenekarának pályafutásában robbanásszerű szintugrást jelentett Viha Ja Viikate című, 2003-as kislemez. Én előzőleg nem hallgattam munkáikat, úgy tűnt, erősen áthatja őket egyfajta kisebbrendűség-tudat a norvég bandákkal szemben, és ezért szándékosan a lehető legprimitívebbre és legkevésbé zeneire vették a figurát - ez önmagában egyáltalán nem jobb, mintha valaki hangszeres tudását akarná villogtatni, ez a ló túlsó oldala. A norvégok azonban az ezredforduló tájékán kipusztultak, így a fejlődési zsákutcának tűnő, buta finnek továbbléphettek (érdekes módon ekkoriban bukkant fel a Horna korábbi dobosa is szólóprojektjével, a Hornánál még egy fokkal erősebb Satanic Warmasterrel).

Horna

Az új Horna egy jellegzetesen szúrós és fagyos hangzásvilágot kapott, mely semmilyen létező szempontból nem lett kommerszebb, ha csak azt nem vesszük figyelembe, hogy a jó zene a maga módján mindig kommerszebb a rossznál. Említett kislemez óta mérhetetlen mennyiségű Horna kiadvány jelent meg, köztük két nagylemez is (Envaatnags Eflos Solf Esgantaavne – 2005; Ääniä Yössä - 2006). Utóbbi egy fokkal halványabbnak tűnt, le is csúszott az évvégi listámról, de nem állt távol a helyezéstől. Az alapján, amit ezen a Split LP-n produkálnak, sem lehet őket minden idők legeredetibb és legizgalmasabb zenekarának nevezni, de az ismét bebizonyosodik, hogy aki egy adag szenvedélyes, tüzessége ellenére jéghideg északi gyűlöletre van kiéhezve, nem csalódhat a Hornában. Ezúttal két, egyenként több mint kilenc perces daluk szerepel a menüben, melyen, bár a finnek számítanak a húzónévnek, a főételt a francia konyha egy kevéssé ismert kiválósága jelenti.

Sacrificia MortuorumNem lehet letagadni, kicsit büdös ez az ínyencség: konkrétan a nemzetiszocialista ideológia jelenti a kevéssé nemes penészt a falatokon. De finom, ez a lényeg, az előítéleket pedig meghagyjuk nekik. Példának okáért azért is baromság, ha képtelen az ember túllépni prekoncepcióin, mivel az SM korábbi munkái alapján zsibbasztó, ötlettelen kliséket kéne hallanunk, holott határozottan úgy tűnik, az ihlet ezúttal őket választotta médiumként. (Jó ízlésre azért ez nem vall részéről.) Kidolgozottabb melódiák, ötletesebb dalszerkezetek, de hasonló szenvedély, és hasonlóan szúrós hangzásvilág jellemzi a Sacrificia Mortuorumot, mint a Hornát és társait. További különbséget jelent egy akusztikus gitáros, pihenős rész is, melyre igazi finn black metal zenekar sose vetemedne, és nemigazi black metalt játszó honfitársaik ilyetén próbálkozásait figyelembe véve, jobban is teszik (kivétel: Raate). A Vogézek tájáról érkezett SM-nek viszont ez a tipikusan „természetközelinek” szánt rész is jól áll.

A Horna oldalával ellentétben a lemeznek ez a fele elviselne még néhány perc játékidőt, de hosszabbítás nincs, ez a rész is csak megközelítőleg húsz percig tart. Meglátjuk, a továbbikban képesek lesznek-e tartani frissen elért színvonalukat.

Horna – 7.5/10

Sacrificia Mortuorum – 8.5/10

a’ ördög

horna

Manes – How the World Came to an End
2007-04-20, (2007)
Candlelight
Miután már harmadszor hallgattam végig a Manes új albumát és bebizonyosodott, hogy jól hallom, amit hallok, kikapcsoltam a winampot, és elmentem TV-t nézni - pár napig nem is hallgattam semmiféle zenét - aztán fogtam magamat, és írtam egy alapos, több képernyőnyi hosszúságú hírt arról, hogy a Subterra magazin beszünteti a tevékenységét. Érvelésem lényege a következő volt: nincsenek jó zenék már, és a legtöbb banda, amelyik arra inspirált minket műveivel, hogy megnyilatkozzunk a zenéről, tragikus módon megromlott időközben. Mint az ezeknek a soroknak a létezéséből kikövetkeztethető, nem raktam ki mégsem a búcsúlevelet, hanem aludtam rá egy napot, aztán még egyet, közben elkezdtem újra zenét hallgatni, és végül, azaz most, megérett az idő, a téma felhánytorgatása talán nem okoz újabb hasonló traumákat: a világ csak a Manes számára ért véget, lássuk hát, hogyan történt mindez.

Talán vannak néhányan, akik hallották a Candlelight kiadó tavalyi válogatáslemezét, amire felkerült egy máshol nem hallható Manes nóta is, Indiscretion címmel. Elsőre nem tetszett különösebben, de a nagylemezre várakozva újra és újra meghallgattam, és néhány alkalommal később már teljes mértékben meggyőzött arról, hogy a Manes még nem jutott el a vergődés-fázisába, amibe manapság a metal (közeli) zenekarok úgy általában 2-3 esetleg 4 lemez kiadása után kerülnek. Az újkori Manes igazából még csak egy nagylemezt adott ki, miért is mentek volna tönkre ennyi után, még nem is ismerik őket azok, akiknek később meg akarnak majd felelni. Mai napig briliáns műnek tartom a Vilosophe-ot, és nem kevésbé jónak a View EP számait. Még legalább egy, de inkább két jó album benne volt ebben a zenekarban is, és ezt bizonyította az Indiscretion is.

Manes

A tracklistre pillantva hiába kerestem, de a kellemesen gyermeteg hangokkal indító, felvezetőnek jól megfelelő, címével ellentétben viszont kevéssé mélyenszántó Deeprooted után mégis megtaláltam, itt Come to Pass a címe. A zenei alapokon sokat nem változtattak, csak mintegy mellékesen letörölték róla az énekdallamok felét, helyére francia rappelés került. Hát istenem, igaz az ének a Manes egyik legfőbb erőssége (volt - lemezen legalábbis), de hát kellett a hely a norvég éjszakában megismert menő nemmetal, nemrock arcoknak, akikből vagy egy tucatnyi szerepel az albumon. A borongós hangulatú, esővel indító, majd fokozatosan egyre mélyebbre és gyorsabban csavarodó dalnak így annyi. Kár érte.

Még sokkal nagyobb kár azonban, hogy a többi „dal”-ban nincs is sok elrontanivaló. A harmadik, a negyedik, az ötödik dal bármiféle emlékezetes momentumok nélkül veszik el, nincsen értékelhető hangszerhasználat, nincsenek énekdallamok, effektekkel és a hangzással való trükközéssel / menőzéssel próbálják feldíszíteni a hideg és üres semmit. A Nobody Wants the Truth és a My Journal to the Plague Years kicsit jobb, de ezekre is igaz az előbbi megállapítás, mindenesetre kicsit legalább összeszedettebbek. A The Cure-All-ban aztán megint kapunk egy leckét arcoskodásból: itt valami ragga-jellegű énekbetét is van, dal viszont megint nincs. Az utolsó előtti Transmigration rendben van, vannak énekdallamok, ez teljesíti az elvárásokat - ugyan nem ez a legjobb Manes dal, de innen könnyedén kiemelkedik. Az outro viszont gyönge: amilyen hátborzongató volt a Vilosophe zárása annak a Der Todesking-részletnek a felhasználásával, annyira semmitmondó a Son of Night Brother Sleep.

Tanulság nincs. Meglepő volna, ha a Manes produkálna még valami értékelhetőt pályafutása hátralevő részében.

6/10

a’ ördög

manes

manes @ myspace

kapcsolódó cikkek:

Manes - Vilosophe

(kritika)

Manes - [view"> ep

(kritika)

Furze - UTD
2007-04-16, (2007)
Candelight Records
Még nem jött el a norvég black metal feltámadásának az ideje. Legutóbb épp az új Dödheimsgard album szerepelt le nálunk a Subterrán, azonban a szintén őrült norvég Furze valahogy el tudta kerülni a zenebohóckodás és a művészieskedés csapdáit. Pedig egy rekettye nevű zenekartól, melyet egy Kaszás megszállott, Woe J. Reaper nevű fickó működtet nem sok jót várna az északiak hülyéskedésébe belefáradt hallgató. Reaper helyzetét megkönnyítette, hogy bizonyos veszélyes elemeket - itt elsősorban a szintetizátorra, valamint a dallamos énekre gondolok - eleve mellőzött fegyvertárából és megelegédett egy darkthrone-osra lecsupaszított hangképpel a felvételek során. A Darkthrone-t nem csak a hely szelleme és a hangzás idézi fel, hanem az egész UTD olyan hatást kelt, mintha Fenriz és Nocturno egy újfajta droggal pumpálták volna teli magukat, majd a szer hatása alatt véghezvitt zajongást rögzítették volna. Röviden összefoglalva: az eredmény hisztérikus felhangokkal kísért necro black metal két felvonásban.

furze2

A Furze nem tartozik az újabb keletű norvég bandák közé. Már a 90-es évek első felében létezett egy elődje Cursed néven, de Woe J. Reaper akkoriban - mondjuk úgy, fiatalkori "szétszórtsága" miatt - még nem tudta igazán formába önteni elképzeléseit. 1998-ban érkezett az első demó, majd az azt követő szorgos munka eredményeként mostanra létrejött egy szerződés a Candlelight Records-zal, így az UTD már az angol kiadónál jelenhetett meg. Belehallgatva egy-két korábbi számba úgy érzem, hogy ez a Furze pályafutásának eddigi csúcspontja. Nem egy olyan mű, amire évtizedek múlva is emlékezni fogunk, de kellemesen őrült dalok sorakoznak rajta, amihez hasonlókat a többi kortárs norvég kolléga alig-alig tud felmutatni.

A lemez első felét - az első négy számot - a halálnak, míg a következő négyet az ördögnek ajánlotta Reaper, ami még nem lenne szokatlan, de a Beneath The Odd Edge Sounds To The Twilight Contract Of The Black Fascist (Furcsa szélű hangok alatt a fekete fasiszták alkonyati szerződésénél) és a The Wealth Of The Penetration In The Abstract Paradigmas Of Satan (A Sátán absztrakt paradigmáiba való behatolás gazdagsága) alcímek előrejelzik, hogy elég furcsán foroghatott az alkotó agya. Ehhez képest maguk a szövegek egész visszafogottak. Nem úgy a gitárjáték. Valaki az "intelligens black metal" címkével próbálkozott, de ezt jobb elfelejteni. Néha olyan érzést keltenek a riffek, mintha Reaper teljesen véletlenszerűen futtatná az ujjait a gitár nyakán (Demonic Order In The Eternal Fascist’s Hall, The Deeds That Grasp To The Candle’s Shade). Mondanom sem kell, megjegyezhető dalszerkezeteknek, könnyen memorizálható riffeknek nyoma sincs, az egész UTD egy közel 70 perces improvizícióként kavarog. Ettől függetlenül csak néha éri el az erőltetettség szintjét a látszólagos őrület, többnyire élvezhetőek az egymásba tekeredő, kiszámíthatatlan témák. Úgy érzem, van némi játékosság a dalokban, bár ennek alapvetően ellentmond a zenekar mottója: "énekelhetnek mások a halálról, de a Furze az egyetlen név a halál kaszájának pengéjén".

furze1

Disszonancia, primitívség, vonszolós riffek, darkthorne-os eredetű rockos betétek örvénylenek. A véletlenen múlik, hogy mi kerül felszínre, mit képes megragadni a hallgató, mert azt kizártnak tartom, hogy a végső pillanatig fennmaradjon a figyelme. Ezért aztán minden találkozás után kicsit változni fog a lemezről alkotott kép, más kérdés, hogy nem válhat egykönnyen mindennapi hallgatnivaló az UTD-ből, és ez jelentősen csökkenti a felmerülő variációk számát.

(Mellesleg vendégként két számban Frost dobolt. Érdekel ez bárkit is ezek után?)

8/10

#Nothing#

Furze

Marks of The Masochist - To Shape The End
2007-04-08, (2006)
Rusty Axe Records/SMR Vinland
Megint sikerült előásni egy jobb érzésű black metalosok bosszantására kiválóan alkalmas demót. Colorado állam nem sok híres black zenekarral büszkélkedhet - talán egyedül a Mord érdemes említésre, melyben a xasthuros Malefic basszusozik - és ezen a Marks of The Masochist sem fog változtatni. Erről elsősorban a leírhatatlan hangzás tehet, mert a dalszerzés terén jó munkát végzett X és Antihuman, de a zizegős, megvadult méhrajt utánzó gitársounddal nem hiszem, hogy sokan kivánnának közelebbi ismeretségbe kerülni. A két elkövető egyébként nem teljesen ismeretlen név - már, ha az undergroundnak is a legmélyét vesszük figyelembe -, hiszen a gitárokért és dobokért felelős Antihuman többek között az említett Mordot erősíti, míg az énekes X a nihilista, Krieg-féle blacket játszó Raw Hatred tagja.

marksofthe2

A To Shape The End-en hallható zene minimalista, szuicid fekete fém, amely mentes mindenféle idegen stílus befolyástól. Ha hajlandóak vagyunk eltekinteni a gyenge produkciótól, el kell ismerni, hogy az egyszerű, dallamos riffek hatásosak és az érvagdosó hangulathoz sem férhet kétség. Véleményem szerint - ezzel nem sokan fognak egyetérteni - minimum a korai Shining lemezek szintjén helyezkedik el a demó, sőt ezt sokkal szívesebben hallgatom, mint Kvarforth bármely alkotását.

A kimért tempó végig megmarad, nagy változatosságra senki se számítson, azonban a hipnotikus, melodikus riffek elviszik a hátukon a számokat. X elkínzott üvöltése szintén jól illeszkedik a képbe. Hiába nincs - hallható - basszus és a gitár mindössze egy sávon szól, nem éreztem, hogy hiányzik valami, mert van lüktetése az anyagnak, "lélegeznek" a számok. Egy átlagosabb, dark ambientes outro-val végződik a demó, ám ez sem váltott ki belőlem rosszallást, hiszen a cél ezúttal nem a műfaj megújítása volt, hanem egy meghatározott hangulat létrehozása és ezt a feladatot tökéletesen ellátja. A végső csend előtt időt hagy arra, hogy leeresszük a vért a lefolyón és helyére tegyük a különféle szúró és vágó alkalmatosságokat.

A To Shape The End beszerzése problémás lehet, de a Rusty Axe Records-nál érdemes próbálkozni. Négy dollárt bőven megér a Marks of The Masochist húsz perces bemutatkozása.

8/10

#Nothing#

Rusty Axe Records

Lifelover - Erotik
2007-04-07, (2007)
Total Holocaust Records

Még ha valaki nem is járatos túlzottan az underground undergroundjában, akkor sem fogja a Lifelovert kimondottan eredeti zenekarnak tartani. Ha viszont járatos, akkor tudni fogja, hogy szemernyi eredetiség sincs benne. Ennek ellenére érdekesek, az eredetiséghiányos bandáknak azt a típusát jelenítik meg, akik mindenféle összelopott elemekből olyan montázst készítenek, amely egészen másról szól, mint az egyes elemek önmagukban.

 

Lifelover

A második lemezüket elkészítő stockholmiak az alapokat - egyszerű, pulzáló ritmusokra érkező, dark rockos gyökerű, de fémes-disszonáns gitárriffelés - többségében a Brave Murder Day és Discouraged Ones korszakos Katatoniától vették át, ezt gátlástalanul megtömték olyanfajta giccses zongoratémákkal, amelyet más zenekaroknál a zéró tolerancia elvével kezelek. Egyszerű, hatásvadász futamokra, a hangsúlyokra helyezett kiszámítható prüntyögésre kell gondolni. A Lifelover esetében azért lehet ezt elfogadni, sőt, azért érdekes itt kifejezetten, mert az ember által ezekhez automatikusan társított közhelyes – giccses – érzéseket kiégett nihilizmussal és cinizmussal éneklik meg, már ahol ének van, nem pedig hisztérikus kiabálás, ordítozás. A szövegvilág ennek megfelelően mindenféle szokásos és szokatlan szexuális hajlamot és anomáliát tárgyal ki elsősorban. Ez maga a koncepció, amit pedig a szintén svéd Woods of Infinitytől vettek át (a vokálokkal együtt), akik már kétes hírnevet szereztek maguknak egy szűk körben - a WOI viszont zeneileg lo-fi black metalból indult ki, és nem nagyon sikerült tovább jutniuk annál, hogy egyfajta egzotikumként létezzenek. A Lifelover szerintem ennél kicsit messzebbre mehet - a Rammstein is valami hasonlóval vált világsztárrá - több embert fertőzhetnek meg, bár nagy fejlődési távlatok nincsenek bennük sem. Én mindenesetre eléggé sokszor hallgattam meg az olyan dalaikat, mint pl. az I’ Love (to Hurt) You, vagy a Välkommen Till Pulvercity, és a többi sem rossz.

Előbb-utóbb persze unnalmassá válnak a hallgató számára, ez a zene bizony sokadik hallgatásra már nem mutat újat. De ez nem biztos, hogy baj: az érzelmek múlékonysága amúgy is része tematikájuknak, miért pont saját dalaik esetében lenne ez másképp?

8/10

a’ ördög

Lifelover - Erotik

lifelover.se

 

Dødhemisgard – Supervillain Outcast
2007-04-05, (2007)
Moonfog Productions
Bár hivatalosan a Dødheimsgard soha nem oszlott fel, mégis teljesen olyan a helyzet, mintha egy már megszűnt banda tért volna vissza, és ennek elsősorban nem a 8 év kihagyás az oka. Utolsó művük, a 666 International az egyik legkülönlegesebb és legfurcsább album volt, amit valaha volt szerencsém hallani, és bár egyáltalán nem volt organikus fejlődési lépés a társaság korábbi munkásságához képest - mely egy vérkonzervatív zenekart mutatott -, nyomokban mégis visszakövethető volt a mutáció története. Az új lemez viszont egy határozott és visszavonhatatlan törést mutat. Ha úgy tetszik, ez a formáció a régi Dødheimsgard ghoul-ja; egy klónszerű, élőhalott képződmény, amiről minden hasonlóság ellenére is csak nehezen hiszi el az ember, hogy ugyanaz a lélek rejtőzik az ismerős vonások mögött, mint korábban.

Dødhemisgard

Másfelől is megközelíthetjük a problémát: egy formabontó, a stílus játékszabályait kijátszó progresszív albumot hogyan lehet, hogyan kell folytatni? Az Arcturus hasonló helyzetben volt a La Masquerade Infernale után, de végül megoldották a kérdést, egyszerűen: kijavították a hibákat, leollózták a sallangokat, jobban odafigyeltek a produkcióra, és már meg is született a The Sham Mirrors. A 666 Internationalon viszont sok javítanivaló nem akad. Előzmény nélküli, robbanásszerű dühből tépték szét a műfaj bevett paneljeit: egyetlen, összefüggő és szétbonthatatlan roham az a lemez, a maga kis zongorás leállásaival együtt is. A Supervillain Outcast első fele, egészen nagyjából a nyolcadik Unaltered Beastig egy erőltetett kísérlet arra, hogy a 666 International avantgarde megoldásait metálos részek halmozásával, több darálással vegyítsék. Pénzszagú, ócska önismétlés, helyenként lopott riffekkel. (The Snuff Dreams Are Made Of -> VoiVod - Rise). Nem tudok nem arra gondolni, hogy a zenekar azért lépett le a főnök Vicotnik társaságából, mert nem akart ebben részt venni, őt magát pedig a szerződés és kiadófőnök Satyr kötelezte arra, hogy legyen lemez és, hogy az ilyen legyen. Ha így volna, az megmagyarázna az album címét is, ami egészen biztosan célzott utalás kell, hogy legyen Satyr pályafutásának legjobb szerzői albumára. Én mindenesetre valami Perdition City-szerű, de annál jóval aberráltabb anti-metal lemezre számítottam, az lett volna a következetes lépés, nem ez.

Ennek ellenére, a kilencedik Apocalyptismtől kezdve meglepetésre javulni kezd a színvonal. Ez a dal, bár ugyan szintén tartalmaz metálos riffelést, lényegében húzós, táncolható gépi ritmusokon és basszusgroove-okon alapszik. Ez sem az, aminek jönnie kellett volna, de ez legalább már majdnem olyan jó, mint az előző album - nem mellékesen az sokkal profibban, jobban szólt, és egy ilyen stílushoz az a megszólalás jobban is illett. Hatásos átkötés után megint metálkodás (Ghostforce Soul Constrictor) jön, de ez is inkább a 666 black metal részeit idézi, mint az ennek az albumnak az elejére jellemző komplex unalmat. Az All is Not Self újfent visszavesz a metálosságból, és itt még az újdonságnak számító dallamos éneknek is van némi értelme - az új tag Kvhost egyébként megdöbbentő pontossággal, bár nem túl sok kreativitással vette át elődje, Aldrahn idegbeteg acsarkodását. A hátralevő dalok nem mutatnak újat, de mégis, szintén maradandóbbnak tűnnek, mint az elöl levők.

Dødhemisgard

Hat rossz dal, öt jó - ha átlagolnom kéne, nem járna jól a zenekar, de a jó részeket súlyozottan veszem figyelembe. Az így kapott pontszámnál lényegesen kevesebb sem lenne teljesen igazságtalan, többet viszont semmiképp nem érdemel ez az anyag. Akiket valamiért kielégít az érzés, hogy valami egyedit hallgatnak, azok szeretni fogják (pláne ha az is fontos nekik, hogy az a valami skandináv, pláne norvég legyen), akik viszont azt szeretik, ha valami jó, azok kevésbé.

6.5/10

a’ ördög

dhg @ myspace

Infected Mushroom - Vicious Delicious
2007-03-29, (2007)
BNE
Nem mostanában merészkedtem utoljára kifejezetten tánczenékről írni, de mindenképpen érdemes előhalászni és górcső alá helyezni az izraeli páros új lemezét. Szögezzük le, az Infected Mushroom azok közé a csapatok közé tartozik, amit úgy általában a „nyitott gondolkodású” rockzene hallgatók vállalhatónak, szerethetőnek tartanak. Ennek titka részben abban keresendő, hogy mindig akadnak olyanok, akik úgy gondolják, ha kapcsolódási pontokat találnak egy tőlük távol álló stílus és a sajátjuk között, és azokat kellően hatásvadász módon szinkronba hozzák, mindenképpen zseniális végeredményt kapnak. (Igaz a Mushroomot akkor is sokan kedvelték, amikor még csak érintőlegesen használtak fel torzított gitár-témákat, de a hangsúly mindenképpen a hatásvadászaton van.) Ez azért mégiscsak vicces, mert gondolkodjunk el, mi jut eszünkbe, ha meghallgatjuk az Aborymtól a Chernobyl Generation-t, vagy a Nagelfartól a Kapitel IV, Der Winter (Trümmer)-t. Még az Ulvernek sem jött össze, hogy olyan táncolható gépzenét alkosson, mely fenntartások nélkül hallgatható, pedig az tényleg egy másik szint.

infect

A fő hiba abban rejtezik, hogy a bevallottam System of a Down és Linkin Park kedvelő duó hatásai pofátlan módon jelentkeznek a Vicious Delicious-on, és itt nem csak az a gond, hogy ezeket a zenekarokat kellett megemlítenem, hanem úgy egyáltalán a nu és egyéb metálok lehető legelhasználtabb pillanatainak szentelnek komplett dalokat (Artillery, Heavyweight), vagy bizonyos részeket. Ahogy idehaza szokták mondani; cipőt a cipésztől. A Converting Vegetarians dupla cd formájában képes volt különválasztani a szükségesen különválasztandó részeket, a négynegyedet a kísérletezéstől, és ezzel értékállóvá tenni a 2003-as kiadású albumot.

Csavar nincs, szellemesség nincs, csak a végtelen naivitás, és ez az egyetlen ok, amiért más szempontok szerint kell vizsgálnunk a szóban forgó korongot. Aki hallotta és emlékszik Mike Oldfield - Discovery című lemezére, annak derenghet a dalok bizarr kimértsége, a kemény rock elemek feltűnően tiszta, mérnökien megtervezett és egyben nagyon is hangulatos felhasználása. Hasonló a helyzet esetünkben is, mivel ez a tökéletes precizitás és sablonosság, ami emlékeztet minket arra, hogy nem szabad túl komolyan venni ezeket a próbálkozásokat, hiszen a psytrance egy egész más nézőpontot követel magának. Nem tud, és nem is akar más atmoszférát megragadni, mint ami eredendően a sajátja, mint ahogy a bevezetőben már említett bandák sem képesek túllépni önmagukon.

Tehát ha lélekben megnyugodtunk, akkor kijelenthetjük, hogy a Vicious Delicious-al nincs is olyan nagy gond, főleg, hogy a 70 perc második felében javarészt igencsak kellemes, ha nem is vegytiszta Infected Mushroom hallható, melyek közül főleg a befejező, Before-t tudnám kiemelni. Ez önmagában nem elég a jó osztályzathoz, szerencsére egy-két valóban kínosra sikerült hip-hop/metal ötvözetet leszámítva megvan benne a kellően lendületes, utazásra csábító egzotikus légkör, mely kiválóan alkalmas autóvezetéshez, vagy egyéb gépies elfoglaltságokhoz.

Ha leragadnék a klasszikus értékelési szabályoknál, 5 pontnál nem tudnék többet adni, de így:

8/10

rtp

Infected Mushroom - I’m the Supervisor kritika

Infected Mushroom

Neurosis - Given to the Rising
2007-03-27, (2007)
Neurot Recordings

Totális lepusztultság. Posztapokaliptika kőbaltákkal, átharapott torkokkal tarkítva. Szomjasan, félőrülten küzdeni a vízért, élelemért, a tiszta levegőért. Nincs más út, nem vagyunk különlegesek, nem figyel ránk senki az űr csendjéből, sem a föld alól. A populációk, fajok, törzsek nagy része elhullik, akár az egy szem légy több millió lerakott petéinek túlnyomó többsége. Élelem lesz más élőlények számára, vagy a talajt táplálják.

A már több mint két évtizedes zenekar számára továbbra sem lett szebb a világ, a The Eye of Every Storm impressziói, komor fellegeken való merengései után megérkezett a belőlük hulló, mérgező csapadék. A megtisztulás hiábavaló, a friss vér által feszített erek elnehezülnek, a légzés felgyorsul, a test aszottá válik, a szellem pedig reflexekké degradálódik. A nyitó Given to the Rising a maradványok között keresgél túlélők után, még van idő átgondolni a múltat, történetét mindannak, amely elvezetett a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút. A végső rendeltetés. Az utolsó egyedek összegzik a tanulságokat, mely tudás talán lerakódik egy ismeretlen merevlemezen a természet rendszerében, fosszíliáinkban, építőköveinkben. Tanulság van, de nem a mi számunkra. Ami következik, az már csak a brutális végjáték.

neuneu

Fear and Sickness. At the End of the Road. Water is not Enough. Origin. Nem törekedtek a szimbolikus megfogalmazásra, sem a koncepció és a zene idealizálásra, az élek eltűntetésére. Lényegében két hangulat, két kép határozza meg a dalok pszichikai állapotát. A baljóslatú várakozás, és maga a romlás, a pusztulás víziói, mely zenei eszközökkel kifejezve, ha nem is kizárólag jellemzően a dühös, de annál nyomasztóbb stoner-hc, sőt a klasszikus doom stílusból merítve teszi le az alapokat, melyet az elmúlt években divatossá vált, de a Neurosistól régóta megszokott kaparászó, idegtépő zajokkal fokozzák a tébolyig. Goromba és szúrós, a kontinenseket átszelő szél messziről hozza a morgó hangfoszlányokat, amelyek közeledtükkel robajjá terebélyesednek. A dalok szerkezetét tekintve olykor ugyan helyet hagynak a hatás kibontakoztatására, többnyire azonban a minimalista – nihilista, lehangolt, zajos gitárjátéké, torokszaggató üvöltésé, és a jól ismert, markáns dobolásé a főszerep.

Summa summarum, vérbeli Neurosis album lett a Given to the Rising, a Times of Grace csapásirányát kevésbé rétegzetten követve, az utóbbi két lebegősebb lemez felgyülemlett hordalékaiból gyúrva. Sokat fogjuk hallgatni.

9/10

rtp

neurosis.com

kapcsolódó cikkek:

Neurosis - The Eye of Every Storm (kritika)

The Ruins of Beverast - Rain Upon the Impure
2007-03-24, (2006)
Ván Records

Hosszú ideje nem vártam ilyen felfokozottan új albumot, de amikor az első kritikákat elolvastam róla, már kezdtem kapizsgálni, hogy baj van. Ó, mennyivel jobban örültem volna olyasmiknek, hogy „nem lett olyan jó a Rain Upon the Impure, mint elődje, de így is a The Ruins of Beverast marad a legjobb kortárs black metal zenekar” vagy: „nem jelent sok újdonságot az Unlock the Shrine-hoz képest, de kiváló dalokat tartalmaz ez a lemez is”. De olyanokat írtak, hogy „még gonoszabb, még sötétebb, még jobb, mint az Unlock the Shrine” – ha meg is jelenne egy ilyen lemez, ezt megjelenésekor akkor sem lehetne kijelenteni róla, legfeljebb csak évek távlatából. Rain Upon the ImpureNyilvánvaló, hogy valami becsapás áldozata lett mindenki, és igen, ez történt: a Rain Upon the Impure nem lett se sötétebb, se gonoszabb, mint elődje, hanem - csak és kizárólag - unalmasabb annál.

Egy egyszerű, általunk jól ismert, feltérképezett és dokumentált csapdába csúsztak bele, aminek az a neve, hogy funeral doom. Avagy az unalom által okozott hamis hangulatváltás illúziója. Nincs katarzis, szenvedés van, tanulságok és élmények nélkül. És ami a legrosszabb, hogy van ugyan néhány tetőpontnak szánt rész a zenében, ami előjátékká avanzsálhatná az unalom feszültségét, de ezek a tetőpontok gyakran egészen hervasztóan sikerültek. A nyitó dalban például a katarzis kiváltójának szánt riff azért képtelen a hallgatót a csúcsra juttatni, mert azonnal feltűnik, hogy egy régi ismerősről van szó: a Mayhem Funeral Fogjának fő riffjéről. Hogy ezt hogy nem hallotta Meilenwald, arról elképzelésem sincs, utalásnak mindenesetre nagyon rossz helyet választott. Van még egy alig felismerhető Black Sabbath riff is a lemezen (a War Pigs-é), valamint My Dying Bride idézetek (a Soliloquy Of The Stigmatised Shepherd-ben), de a legtöbb helyen nem más előadótól, hanem az Unlock the Shrine-ról (és a Furious Waves of Damnationról) köszönnek vissza a témák, igaz, ezek legalább variálva vannak némiképp, de nem eléggé. A különböző effektusok: kórusok, harangok, mind-mind fel lettek már használva.

Nem beszéltem a hangzásról, pedig elsőre ez sokkolt a leginkább: minden képzeletet alulmúlóan szól rosszul a lemez, nyilván ilyennek is szánta készítője, de én sok értelmét nem látom, annak, hogy minden alkalommal át kell állítani az embernek a hifi-berendezését ahhoz, hogy értelmezni lehessen egyáltalán az anyagot. Rain Upon the ImpureAlapvetően az a nem csekély gond van vele, hogy a felvétel iszonyatosan halk, ha pedig felerősíti az ember, akkor a zajok válnak fülsértővé. Sem a demó nyers és primitív, sem a korábbi nagylemez professzionálisan kialakított roppant ereje nincs jelen a megszólalásban. A legnagyobb erénye az albumnak így mégiscsak az előbb még hibaként említett utánérzés-jelleg. Az Unlock the Shrine album hangulata ezerszeresen gyengített, xerox-verzióban sem tűnik el teljesen. Pozitívum még a kiállítása a CD-nek, ami korrekt lett – előrelépés, mivel a korábbi anyagot nem tervezték kiadásra eredetileg, és így egy házilag összecsapott borító került a nyomdába.

Keserű a szám íze, még mindig, hetekkel később is. Végleg még nem írom le Meilenwaldot: sokat és sokfélét tett már le az asztalra, egy helyénvalóbb hangzású, intenzívebb folytatással rámcáfolhat, de ha ez nem történik meg, akkor nagyon nagy kár lesz a tehetségéért.

7/10

a’ ördög

Ván Records

 

kapcsolódó cikkek:

The Ruins of Beverast - Unlock the Shrine

(kritika)

Panda Bear - Person Pitch
2007-03-20, (2007)
Paw Tracks

Noah Lennox az Animal Collective dobosa, de énekel is, Panda Bear néven pedig egyszemélyes zenekart működtet, ahol tényleg mindent ő csinál. A Person Pitch már a harmadik lemeze, a szívszorító Young Prayert követi a sorban, melyet édesapja emlékének szánt, és amin földöntúli énekkel ellátott gitármeditációk teszik ki a dalok nagy részét, ennek ellenére abszolút hallgatható az is.

 

pandabear

Az új alkotás sem kevésbé személyes, az immár Portugáliában élő Noah két éven át gyúrta a számokat, és a Personal Pitchen minden eddiginél slágeresebb arcát mutatja, miközben kijátssza a popzene legtöbb íratlan szabályát. Hogy rögtön a legkézenfekvőbb példát említsem: van pár irdatlanul hosszú dal, ismétlődő elemekből lassan felépülő hangmassza, több loop mozog egymáson, erre érkezik az ének, amit sok esetben még tovább effektez. Ahhoz, hogy tíz percen át mindez érdekes maradjon, tényleg szükséges valami plusz, ami itt szerencsére megtalalálható.

Az Animal Collective-re is jellemző játékosságról, kísérletező kedvről van szó, Lennox zenéje szintén élőnek hat, az előre felvett, majd egymásra játszott hangminták ellenére van benne valami természetközeli zsibongás, amit ugyancsak előszeretettel emlegetnek az anyazenekarral kapcsolatban. Most ismerkedőknek a klipes Bros ideális kiindulópont, a fura táncdalt idéző ritmus, a szokatlan szerkezet, az effekteken átszűrt vokál, a háttérben egymásba átfolyó hangkavalkád mind-mind fontos összetevői e nehezen behatárolható, de könnyen hallgatható és szerethető lemeznek.

8

ktibi

http://www.myspace.com/rippityrippity

 

Denial of God - The Horrors of Satan
2007-03-18, (2006)
Painkiller Records

A dán Denial of God magát többek között Alice Cooper, a Mercyful Fate és a Mayhem követőjének tartja, és bár már több mint 15 éve léteznek, eddig csak demókat és kislemezeket adtak ki. Fényképeik alapján sok jót az ember nem nézne ki belőlük, az alakulásuk idején - az akkori nyomdatechnikai körülmények hatására amatőr dizájnnal - működő fanzine-okban biztos jól mutattak, de a myspace oldalra színesben felrakott arcfestős backstage képekről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy helyénvalóak és a műfajhoz méltóak lennének. A nosztalgikus borító már annál inkább kedvemre való, King Diamond és az ős-Necrophagia szelleme egyaránt a kedvező előjelek listájára kerül.

Denial of God

Az intró pocsék, pedig az orgona egy olyan hangszer, amit ha véletlenszerűen nyomkodnak, akkor is félelmetes hatást kelt, de ezek az ezerszer elsütött buta lépések annyira közhelyesek, hogy még ez az effektus sem működik. Hanem ezek után jön a vaskos meglepetés. Adja magát a horror-hasonlat: a foszladozó hulla kivágja a sír fedőlapját, és túlvilági erővel esik neki a hallgatónak. Arcvonásait az elmúlás sem tudta felismerhetetlenné torzítani, a Somberlain korszakos Dissectionra hasonlít leginkább: ez a black metalnak az a vállfaja, ahol még nem volt Denial of Godszükség árnyalt, zajos hangzásképre a fertő, a pusztító baktériumok életben tartásához – a végzetes riffek és dallamok önmagukban gondoskodtak a hatásról. Ez az a vonal, ami ma már egyáltalán nem létezik. A Darkthrone és a Burzum követői lettek azok, akik nagy számban jelen vannak, és akinek ma is élesek a fegyvereik, de a Mayhemet is sokan sokféleképp értelmezik újra. A Dissection zenéjének viszont csak a dallamvilágát lopták el a hullarablók, lásd: Naglfar, esetleg konkrét testrészeit, mint az erre a tettére nevében is büszke Black Horizons. A szellemiség most támadt fel először, és ha ez szélesebb körben is kitudódik, abból hatalmas cirkusz is lehetne - de csak lehetne. Innen nézve szerencse, hogy ennyire rossz és nevetséges a Denial of God imázsa, mert ez így nem fog bekövetkezni egyhamar.

Hibás volna azonban, ha annyiban maradnék, hogy a Denial of God szigorúan kötődik a Dissectionhoz. Ez nincs így. A Dissection színesebb, romantikusabb, virtuózabb zene, a DOG kevesebb témából építkezik, és nem is kapcsolnak fel minden dalukban a szélvész-fokozatba. Azt minden erényüket figyelembe véve sem mondanám, hogy a Denial of God összességében van olyan jó, mint a Dissection. Nödtveidt tehetségesebb dalszerző volt, de nekem az is elég, hogy végre újra azt a műfajt hallhatom, amit igazán szeretek: színtiszta metalt. Nekem a Dissection egyszerűen ezt jelentette, úgy ahogy mondjuk a régi Judas Priest is ezt jelenti, és bár több tízezerre teszem azok számát, akik ma hagyományos metalt játszanak, az egésznek mélyebb értelme csak olyan kivételes esetekben van, mint amilyen ez a zenekar.

9.5/10

a’ördög

denial of god
denial of god @ myspace

painkiller records

Mivel a lemez a tavalyi év végén jelent meg, ezért a listámon nem szerepelt, de az első tízben kapna helyet, ha módosítanék.

Bonnie "Prince" Billy - The Letting Go
2007-03-16, (2006)
Domino

Amikor megláttam az Estben, hogy Will Oldham aka Bonnie "Prince" Billy új stúdiólemeze maximális pontszámot kapott, megijedtem. Megrettentem, hogy ez egyet jelent azzal, hogy egy szívemhez közel álló zenész egy ócska lemezt készített. Ennek megfelelően óvatosan közelítettem a The Letting Go-hoz, de tulajdonképpen kellemesen csalódtam.

 

Bonnie Prince Billy

Will bátyó Izlandon vette fel új dalait és ahogy nő a szakálla, úgy tűnik el egyre jobban a drámaiság a zenéjéből. Nekem az I See a Darkness című lemeze a kedvencem és ezt nem veszélyezteti az új anyag. Őszintén szólva, Will Oldham zseniális dalszerző és énekes, de a lemezei jó része (ideértve a Palace, Palace Music, Palace Brothers anyagokat és a saját nevén kiadottakat is) nem kiemelkedő, ahogy ez sem az. Mégis, jobban értékelem, mint mondjuk az utóbbi évekből a Master and Everyone-t vagy a Greatest Palace Music-ot.

Profi szakmunka Oldham módra: intim, gyengéd, simogató, stb. Talán az én bajom, de én azt szeretem, ha valami felkavaró, megrázó és drámai, és ez a lemez nem az. Sőt, agyamra megy, ahogy egy operaénekesnőszerű női hang a számok jó részében sivít (szebben: kíséri Will énekét). Ezt nem kellett volna, de azért ki lehet bírni…

7.5/10

a

 

Cruento - Signal of Distress
2007-03-10, (2006)
Ministries of Blood Records
Különösen nagy veszteség, hogy csak most jutott el hozzánk a Cruento kiadványa, hiszen egy tavalyi lemezről van szó, amely könnyedén felkerülhetett volna az elmúlt év zenei termését összegző listánkra, ha a The Tyrant of Manchester által elért szép eredményekből indulunk ki. A Signal of Distress ugyanúgy figyelmen kívül hagyja a zenei konvenciókat, mint a sokat hallgatott Rough Musick - Bad Blood, mintegy előrejelzésként szolgál arra nézve, hogy az underground legmélyebb régióiból egyre obskurusabb művek fognak a felszínre törni a nem is olyan távoli jövőben.

Cruento

Hiába, Arizona messze van, ráadásul N. Wheeler úr - aki mára a Cruento egyszemélyes működtetőjévé vált, társa M. Nelson távozása után - 100 példányra limitálta albumát, de nem késő megismerkedni a cd-re összegyűjtött 10 számmal. A gyűjtés a helyes kifejezés, mert mintegy a koncepció hiányát mentegetve, a kiadó megjegyzi: az összes 2006. március és október között elkészült felvételt kézhez kapjuk. Jogos lenne a félelem, hogy ebből következően a selejten is át kell majd rágni magunkat, ám szerencsére a válogatás jelleg inkább a változatosságot erősíti, egyszer sem érzékeltem zavaró rendezetlenségre utaló nyomokat hallgatás közben. A koncepció pedig világos, viszont azoknak, akiknek ez szépen kidolgozott rémmeséket jelentene, a King Diamond életmű átismétlését tudom javasolni.

A Signal of Distress "dalai" nagyjából a black metal, drone, noise háromszög által határolt területen belül helyezkednek el. Nevekkel közelítve a finn Wormphlegm és Stephen O’ Malley (Sunn O)))) meglehetősen unalmas ultra doom/sludge projectje a Khanate juthat eszünkbe elsőre - természetesen a metalosabb részek esetében - de ez nem minden. A korai Swans zajtámadásai vagy egy természetellenes Neurosis képe szintén felvillanhat, az infernális hangulat pedig a Melek-Tha-t idézi, de a franciákhoz képest sokkal okosabban építkezik a Cruento: soha nem esik a mértéktelenség bűnébe. (A Myspace nevezetű emésztőgödörben számtalan hasonló előadóra figyeltem fel az elmúlt hetekben, akik kis hálószoba-kiadókon keresztül igyekszenek eljuttatni zenéjüket a közönséghez. Legtöbbjük még csak demoknál tart, de már jelenlegi állapotukban ígéretesnek tűnnek. Néhány név ezek közül: Vomit

, Breath of Chaos

, Bereft

, SKM

, Iota Draconis

. Általánosságban az összesről elmondható, hogy sikeresen valósítják meg a noise és a (black) metal zenék organikus egységét. Különösen az elsőként említett Vomitra szeretném felhívni a figyelmet, hiszen démoni számaik hallatán a Boyd Rice-féle NON egy black metallal keresztezett változata jutott eszembe, és ez - mondanom sem kell - nem kis fegyvertény.)

Cruento

Klasszikus horrorfilmeket idéző (Halloween, A kukorica gyermekei), hamiskás introval (Rife With Nightmares) indul a lemez, és ekkor még azt hihetjük, mindössze néhány kört fogunk megtenni a szellemvasúton, a komolyabb víziók ezúttal elmaradnak, az X azonban eligazít az irány tekintetében: célunk egyenesen a föld középpontja. Morajlás minden felől, amely talán a gitárok műve, ám nem lehetünk biztosak a dolgunkban, mi van, ha démonok környékeznek bennünket? A háttérben halk, őrült dalolászás kíséri a tompán puffogó dobokat. Mire túljutunk ezen a szakaszon, eltűnnek a fények, innentől fogva saját elménk által vetített képek alkotják majd a világot. Majd hirtelen váltás (Y), közelednek a tárnákban, alagutakban kóborló teremtmények, morgásuk messze visszhangzik. Lehet, hogy ezek mindössze őrült, elkorcsosult emberek (Untitled)? A kivehető riffek új erőt adnak, alkalom a gondolatok rendbeszedésére; ki tudja, milyen tapasztalatokban részesülünk az előttünk álló mélységben (Pelagic Depths).

Harangszerű basszus folytat kilátástalan küzdelmet soha el nem fáradó zajokkal, valami ébredezik, de nem lehet visszafordulni. Miféle lény térhetett magához ebben az embertelen sötétségben? (Awekening of The One). Üvöltése egyszerre elviselhetetlen és harmonikus, talán mert a káosztól féltünk a legjobban, így felkészületlenül ért a célzott, érzékelhető támadás. Mostantól a felébredett beszéli el történeteit (Dripping) - annak idején tízezrek hallgatták őt a barlangok mélyén - minden lelassul, a lezuhanó vízcseppek hangja robbanások sorozatához válik hasonlatossá. Egyik mondata gyomorforgató panasz, a következő már acsarkodás, így tárul elénk a maga valójában a felszínen élők élete itt a mélyben (Discomfiture). Rituálé során nyerjük el a bölcsességet (Untitled), és nem kétséges, hogy megérte az áldozat: ha össze is dől a földalatti világ, nem szakad meg a láncolat, a tudás nem veszhet el. Utunk innentől felfelé vezet, megerősödve térhetünk vissza a felszínre, mely minőségtelenségével a mélyben töltött időtlenség után borzasztóbbnak tűnik, mint amikor utoljára magunk mögött hagytuk a napvilágot (Outro).

Összességében ez a lemez büntetés lehet azok számára, akik közös kártyavárépítésnek képzelik a metal stílushoz való tartozást. Ezzel garantáltan egyedül maradsz: egyedül a hamis hangokkal, gerjedésekkel, érthetetlen mormolással, mert a személyes küzdelem az egyetlen járható út, miután minden kollektíva széthullott. Ez itt nem konkrétan a black metal jövője, hanem az extrém zenék jövője: egyre barátságtalanabb formák - egyre mélyebb tartalom, 100 példányban.

9/10

#Nothing#

cruento @ myspace

Drastus - Taphos
2007-03-09, (2006)
Flamme Noire
A 2006-os évben a legtöbbször alighanem ezt a black metal (mini)albumot hallgattam, annak ellenére, hogy több tényező is van, ami miatt mérsékelten lelkesedem iránta. Az első számot, a Flow Divine-t ismerős témák nyitják - ahhoz képest, hogy mennyien lopnak tőle, nem túl jól ismert zeneszerző Gustav Holst. A Gladiátor filmzenéjét szerző Hans Zimmer ellen jelenleg pert folytat a Holst-intézet, de a Bolygók szvit Mars – Bringer of War című tételének témáit a sokak szerint vitán felül álló death metal formáció, a Nile is újrahasznosította, Ramses – Bringer of War címen. Az Among the Catacombs of Nephren-Ka album nekem csak kazettán volt meg, de annak borítójában bizony szó sem esett Holstról, és az interjúkban sem került nagyon elő a téma, amennyire én tudom.

Drastus

Kár ezért, legalábbis nekem nem szimpatikus az eljárás, főleg hogy utalás itt sem található az ötletek első tulajdonosára. Ennek persze biztos jogi okai vannak, melyek egy részről persze érthetőek, de a nem metal részek ettől mind gyanússá váltak, még szerencse, hogy arányuk itt viszonylag kicsi (ellentétben mondjuk a Nargaroth Herbstleyd című albumával, melynek nagyjából a fele innen-onnan összevágott sampler, más tollával való ékeskedés). Így a kezdeti rossz benyomások gyorsan feledésbe merülnek, a zenében levő sötét energia pulzálása kiszorít minden más érzést. Esszenciális black metal produktummal van dolgunk, a riffek tökéletesen felolvadnak az általuk hordozott hangulatban; sodró, fortyogó, örvénylő gonoszságáradat ragadja magával a hallgatót. Az egyértelmű Darkspace párhuzam annyiban sántít, hogy itt a kozmikus jelzőt ki kell húzni az összkép leírásakor, és hangzás sem annyira nyers, a dobgép néhány helyen kibújik a masszából, és az ilyenkor kihallható amatőr jellegével megtöri a varázslatot, akárcsak a szintén a Flow Divine-ban hallható gyenge gitárszóló-szerű dallam. Ezeket leszámítva csak pozitívumok maradnak: az atmoszféra mindent maga alá temet, a kompozíciók hossza optimális, a témákat nem nyújtják el egyszer sem, mindből kihozzák a maximumot, ideálissá téve ezzel az anyagot az ismétlődő hallgatásokhoz.

8.5/10

a’ ördög

flammenoire.org

Watch My Dying - Fényérzékeny
2007-03-07, (2006)
sz.k.

Csalódás: ezzel a szóval lehetne összefoglalni a Fényérzékenyre érkező eddigi reakciókat. Az első néhány hallgatás után magam is csak kiábrándultságot éreztem, de aztán sikerült felidéznem azt a tényt, hogy a Watch My Dying mindössze egy ironikus extrém metal zenekar, így aki többre vágyik, jobb, ha más helyen keresgél. Hiába a sokat sejtető szövegek, amelyek ötletes megfogalmazása olyan hazai előadók mellé helyezi a csapatot, mint a Korog vagy az Isten Háta Mögött, ha a megfejtés terén csak addig jutnak, hogy 42. És innentől jönnek a rossz tréfák, meg a közepesnél semmivel sem jobb metal paródia, még szerencse, hogy ezek mellé a kreativitás is befér. Legalábbis eddig kétségtelenül ott volt.

Annak idején 2004-ben a Klausztrofóniát tartottam az év legjobb albumának, beleértve a magyar és a nemzetközi színteret. Bár ma már nyilvánvalóan nem így döntenék, mivel azóta másféle ösvényeket választottam, amik egyre távolodnak a Watch My Dying csapásirányától, mégsem tudom leírni a korábbi kiadványaikat, és ennek elsősorban a kiváló dalszerző munka az oka. A zenekar motorjának tűnő Satandor (Bori Sándor) - akinek számos aktív projectje létezik a WMD mellett – rátalált a helyes irányra, kifejezetten örömteli, hogy a sokszor öncélú külföldi kollégákkal (Meshuggah, Strapping Young Lad) szembemenve nem félt egy egészséges mértékű popularitást belevinni a számokba. Az már ízlés kérdése, hogy a WMD lemezen kívüli megnyilvánulásait ki mennyire képes tolerálni, de jobb beletörődni, hogy a csapat célja a maximális méretű rajongótábor létrehozása - vagy finomabban megfogalmazva, szeretnék minél szélesebb közönséghez eljuttatni a zenéjüket - amihez bizony idehaza néha "le kell menni kutyába".

WMD

Azonban az önfeladás még messze van, hiszen a Fényérzékeny kíméletlensége, minden, csak nem logikus, kiszámítható lépés az előzmények ismeretében. Maga a brutalitás nem jelentene problémát, viszont amíg a komplex és borús Húsmágnesen sikerült megjegyezhető zúzdákat alkotni, 2006-ban egyes tételek már-már a Meshuggah ridegségét, érzelemmentességét idézik. A szerkesztés, a dalsorrend ügyes, a súlyos (Elsőbbségi, A tegező, Metrikus, 50 HZ, Hínár, 9 kapu) és a könnyebben befogadható (Fényérzékeny, Sztereotip, Ohm, Háttal álmodó, Om) számok rendre váltják egymást, ám meglepő módon ezúttal a dallamok győzedelmeskedtek a súly felett - mint látható, nem mennyiségükkel, hanem minőségükkel. Ez azért is furcsa, mert a Klausztrofónia után belépő Kovács Attila gitáros érkezésével - korábbi zenekaraiból (Varsó, Nervekiller) kiindulva - épphogy a riffek további erősödésére lehetett számítani.

Valami hiányzik; az Elsőbbségiben még érdekes a szirénázó effekt, de A tegezőben már semmit sem találni, szerencsére nem húzzák sokáig. A mélypont a korábban, nyáron nyilvánosságra hozott Metrikus, ami egy 5:50 hosszú megjegyezhetetlen témahalmaz, nem kérdés, hogy a WMD leggyengébb dala. El lehet képzelni a Húsmágnes EP valamelyik számát érzések nélkül előadva, a végeredmény talán megközelítené a Metrikus unalmasságát. Jó, hogy itt az 50 HZ, ami visszahozza a reményeket, lassú, sulykolós riffjeivel, hogy a szövegből idézzek: "mélyen karcol, nem a felszínen". A Hínár és a 9 kapu egyáltalán nem rossz számok, de jelenleg még nem érzem bennük az erőt, ami a Klausztrofóniát szinte egészében áthatotta. Idővel kiderül, hogy sikerül -e megbarátkoznom velük, nem úgy, mint a dallamos különítménnyel, melyek tagjait egyből elfogadtam.

Pedig nem túl szívderítő a látvány. Rögtön a címadó Fényérzékenyt "komplex nu-metalként" lehetne meghatározni, ami korcsra utalhatna, de életképesebb, mint azt bárki is gondolná, akárcsak az Állami sláger alcímet viselő, enyhén politizáló Sztereotip. Úgy érzem, most a szellősebb dalok nyomasztóbbak, megkeseredettebbek, minden tekintetben tartalmasabbak, mint a betonozások, s erre a legjobb példa az Ohm. Egyértelmű csúcspont, elképesztően populáris refrénnel, amit a nihilista, kiábrándult szöveg ellenpontoz; még a riffek is összeállnak egy egésszé, nehogy lerontsák a művet. A Háttal álmodót nem érzem ilyen kiemelkedőnek, és erről nem a női ének tehet, hanem az előző lemezről a Kék ég, zöld fű, melyet itt nem sikerült megverni hangulatkeltés tekintetében. Már csak az Om-ról nem esett szó, ami egy rövidebb, ambient-jellegű instrumentális átvezető és a Satandor-féle Innersight világára emlékeztet.

WMD

A figyelmesebb hallgatóknak feltűnhet a szólók megnövekedett száma, de ezek annyira belesimulnak a hangképbe, hogy az öncélú hősködés fel sem merülhet. A hangzásról annyit, hogy véleményem szerint a Klausztrofóniában sem lehetett hibát találni ezen a téren, de most már legalább kipipálhatja a csapat, hogy van egy külföldön kevert és masterizált anyaga.

Időt kell adni a Fényérzékenynek, hiszen megtalálható mögötte az elvárható egyéniség, de mint azt az elején hangsúlyoztam, fontos tisztázni, hogy mit várunk el a Watch My Dying-tól. Ha ironikus hangvételű, komplex extrém metalt, akkor érdemes próbálkozni a lemezzel, más esetben kíméljük meg magunkat a bosszankodástól. Ez elsősorban olyanoknak szól, akiket zavar, ha valakik nagyban próbálnak játszani, miközben ők még a kispadon sem férnének el.

#Nothing#

8/10

a’ ördög verzió:

Sajnos a Watch My Dying nem játszik jó zenét. Ezt lehetne sokáig és sokféleképp magyarázni, és én így is fogok tenni, de jobb, ha már az elején leszögezzük. Azért sajnos, mert a mai modern metal zenekarok 95%-ával ellentétben, nincsenek minden fantáziának és ötletnek híján, de épp olyan reménytelenek az ötletek végső formába öntésének során, mint amennyire a többség próbálkozása már eredendően az.

Sőt. Igazából sok zenekarnak meg lehet bocsátani azt a hibát, hogy nem látják át, mi történik ma a zene világában, és nem értik meg a saját szerepüket, tehát teszem azt például, az sem csak a véletlen és a rossz humor eredménye, ha valaki még mindig ossziános poénokat mond az átkötő szövegekben koncerten.WMD A hazai rock színtéren nyilvánvaló a szerepzavar, pozitív példák és irányadó, erős karakterek hiányában szinte mindenkire jellemző az önbizalomhiány, megfelelési vágy, félelem a beskatulyázódástól, stb.. Ez a zenekar azonban, és ez a társaság tragédiája, ezeknek a vírusoknak egyfajta tenyészete, és így bizony - nem meglepő módon - a fertőzést a zenéjükbe is belevezetik.

A zenekar kiindulási pontja egy közérthetővé butított, Meshuggah-san durva zúzás létrehozása lehetett, és ezzel a buta szó ellenére nincsen baj önmagában. Az a jellemző ugyan, amit a WMD tagjai a „betegség” szóval írnának le, hiányzik, de annak megléte nem feltétel semmilyen jósághoz. A nyitó Elsőbbségi a bizonyíték erre, ez a legjobb dal az albumon, méghozzá toronymagasan. Az már inkább kérdés, hogy ezt végig lehet-e csinálni egy lemezen keresztül. Ők úgy gondolják, hogy nem, és ebben igazuk is van, mert a többi hasonló szellemiséget tükröző dal már közelről sem ilyen erős. A problémák a műfajban szokásosak: unalom, a témák egymás mellé rakottságának és ürességének érzete, a jó értelemben vett fogósság hiánya. Így sem lenne olyan rossz ez még, de az ennek ellensúlyozására szánt „kommersz” részek nagyon nem illenek bele a képbe, sőt, rávilágítanak addig kevésbé nyilvánvaló hibákra is. Tehát amikor jön egy fogósnak szánt refrén, vagy énektéma, akkor minduntalan a Tankcsapda, a Black-Out és hasonló, még vállalhatatlanabb rockzenekarok jutnak eszembe, ami önmagában sem illik a WMD világához egyszerűen, másrészt viszont így nagyobb hangsúlyt kapnak az avantgarde-nak, bizarrnak, és egyáltalán, valamilyennek látszódni akaró, valójában csak szimplán esetlen szövegek. Lehet mondani, hogy az Isten Háta Mögött szövegeiben sincs ennyi erővel értelem, de a dalszövegekből itt hiányzik a szavak „zeneisége” is, a fülnek-jól-esés. Arról nem is beszélve, hogy az IHM-ben pont az a jó, hogy sikerül magyarul énekelni, addig a Tankcsapda – és a WMD - esetében énekről igazából nincs szó. A Háttal álmodóban van igazi ének – női ének – de ez a dal meg amolyan rádió-kompatibilis slágerecskének tűnik, és én elhiszem, hogy a zenekar tagjai komolyan megkönnyezték a pillanatot, amikor először visszahallgatták művüket, személyes kötődés híján én viszont az égvilágon semmit nem érzek. Pedig a szerelmi elhidegülés-téma és a műfaj egyáltalán nem összeegyeztethetetlen, egy nevet mondok: Manes.

Nem arról van szó, hogy a WMD a magyar metalélet legalja lenne, és ezért szarrá kéne fikázni. Nem kell utálni őket, de viszont ideje kimondani, hogy az ünnepeltség az ő esetükben nem áll arányban erényeikkel, ezirányú törekvéseik gyümölcsöző eredménye inkább. A jó kérdés az, hogy ha a nagyon mélyen rejtőző szikra lánggá alakításán dolgoztak volna ekkora erővel, - és persze, ha tudták volna, hogy pontosan milyen részleteken kell dolgozni ahhoz - akkor milyen eredményre jutottak volna.

5/10

a’ ördög

watchmydying.com

Damned Spirit's Dance - The Growing Spirit
2007-03-04, (2006)
sz.k.

A helyzet az, hogy nem csak a profizmus, de a tehetség sem elegendő ma már önmagában ahhoz, hogy valaki igazán jó zenét tudjon csinálni. De utóbbi azért nem árt, ha van. A Damned Spirits’ Dance ennek köszönheti ugyanis, hogy a nemrég bemutatott Agalloch-hal szemben nem végzi a szemétdombon. Ettől persze még nem lesz igazán értelmes, hogy a mára befuccsolt, jobb híján „nordikus-progresszív”-nek nevezhető vonal (Arcturus, Borknagar, Emperor, stb. - a DSD esetében előbbi kettő az irányadó) stílusában próbál valaki zenét írni, az viszont biztos, hogy sokkal rosszabb eredménnyel is járhatott volna egy ilyen próbálkozás.Damned Spirit’s Dance A műfaj hanyatlása ugyanis már 4-5 éve, az irányzatot összegző és megkoronázó The Sham Mirrors kiadása után kezdődött, és semmilyen jel nem mutat arra, hogy volnának rejtett tartalékok akár a régi, akár az új zenekarokban.

A DSD tagjai viszont tehetséges zenészek, fiatalos lendülettel és tűzzel, de bizonyos szempontokból meglepően érett hozzáállással mennek neki a dolgoknak: nem végeznek gányolós munkát a kompozíciók kidolgozásakor, figyelnek a részletekre. Komoly erényük, hogy énekesük bátran és ügyesen hoz gyakran egészen ötletes dallamokat. A gitártémák nem nélkülöznek minden fantáziát, a hangzás pedig életerős, nem mentes nyersesség nyomaitól, de azért ehhez a műfajhoz illően alapvetően tiszta, nehezen kifogásolható. Az egyedüli igazi probléma az, hogy nagyobb távolságot kéne tartani a mások által már megvalósított zenei művek irányában, mert ez a produkció így visszacsúszik oda, ahol mondjuk egy másik műfajban a Casketgarden áll: a rajongók kiszolgálására, a sikerre szakosodott, de azért maguk számára is élvezetes stílusgyakorlat kategóriába. Élek a gyanúperrel, a DSD (a jövőben ezt a rövidítést használja a zenekar a teljes név helyett) túlzott hévvel törekszik a sikerre, és bár emiatt azt el is éri, a példaképek által megszerzett - a sikernél ezerszer fontosabb - dicsőségről lemarad. Befutásuk viszont nem lesz irritáló, egyszerűen azért, mert semmi olyasmi nincs a zenéjükben, ami hisztérikus fröcsögésre ingerelne. Kicsit mondjuk szerintem kínos a Disorganic Orgasm közepére biggyesztett fúziós/jazzes zongorabetét, de a Dream Theatert értékelhető (nem zenebohóci) produkcióként számon tartók számára ez nyilván erény, 30 másodpercet pedig még a többiek is kibírnak.

A zenei anyag profi, a fényképek profik, a promóciós csomag ijesztően profi. A borító kicsit ízléstelen, de az is profi. Tökéletes a marketing, ez is azt erősíti meg, amit a fentiekben a zenéről írtam: túlzásba viszik a törekvést. A zene ettől persze még valóban kellemes és hallgatható, sőt élvezhető, de nem elég eredeti ahhoz, hogy magamtól betegyem, ha van más is. Márpedig van.

7/10

a’ ördög

damnedspirits.com

Gire - Gire
2007-03-02, (2007)
sz.k.
A makói Gire zenekart sokan ismerhetik azok közül, akik idehaza kedvelik a szélsőséges muzsikákat, sűrűn járnak koncertekre, emellett nap, mint nap részt vesznek a súlyos harcokkal terhelt háborúban, amit az interneten vívnak a földi nemzetek fiai. A Gire valahol ebből az információs és kommunikációs káoszból bukott a felszínre, köszönhető ez nem utolsósorban annak, hogy a formáció fennállása alatt nem kapaszkodtak úgy zenéjükbe, mint gyermek a plüssállataiba, hanem mindenki számára grátisz hozzáférhetővé tették összes munkájukat. Ez az „üzleti baklövés” mégiscsak kifizetődőnek bizonyult, az első nagylemez megjelenését, több, mint egy éves késés után is nagy várakozás előzte meg, annak ellenére, hogy meglepetésre senki nem számított, tudniillik túlnyomórészt a régi dalok új köntösbe bújtatása, feljavítása volt a kitűzött cél.

zsírzoliNémi aggodalommal álltam neki a cd végighallgatásának - ugyanis soha nem voltam feltétlen híve a Gire-nak -, maradéktalanul talán az utolsó, Nádak, Erek demo nyerte el a tetszésemet. Ennek okai elég különbözőek, néha Zolcsi énekét találtam nem beleillőnek, olykor úgy gondoltam a dogmatikus értelemben vett metal témák nem állnak jól a bandának, máskor a dobgép és a hangzás lógott ki az összképből. Azonban mégis van valami, amiért alkalmanként késztetést érezzek arra, hogy időt szakítsak rájuk. A faktum ugyanis az, hogy a Gire különleges zenét játszik, és erre a speciális hangulatra olykor szomjazom.

Vegyük sorra a tudnivalókat. Ők a modernnek definiálható thrash metal irányából építkeznek, melyet mind zeneileg, mint szellemileg próbálnak többlettartalommal ellátni, így jut a szintetizátornak jelentős szerep, így hat egészen sajátságosan a mechanikusan kattogó gépi dob, így lesz szerves része a produkciónak a tradicionális magyar népi és műköltészet által inspirált líra, és így fonódik bele a pentaton skála szabályrendszere a saját maguk által kreált dallamokba. Ez önmagában csodálatosan hangzik, a megvalósulás azonban legalább annyira sokarcú, mint az előbbi felsorolás. Alkalomadtán üti egymást ez a változatosság, teszem azt, két egymást követő dalrész nem fonódik egymásba, vagy egyes témáknak, hangzatoknak nincs igazán értékelhető szerepe.

zsírtomi A Zöld zivatar kétségkívül bombasztikus nyitányát követő gitársikongatós majd rögtön az ebből nyíló gonoszkodós daráló játék, illetve ezek folytatása kissé „egymásmellérakottnak” tűnik, úgy a 4. perc körül kezd kiteljesedni a dal természetes kontúrja, innentől viszont töretlenül árad a már régebben általam emlegetett „közép-európai’ atmoszféra, amely vonzerejük velejét jelenti. Ez a jelenség szinte minden dalban felüti fejét, néha több, néha csak sejtelemnyi ideig. Kibukkan a szög a zsákból, a magam részéről meg kell állapítsam, hogy a Gire-nak jobban állnak a dark-folk-pszichedelikus rock jegyek, mint a keménykedés, ezektől lesz igazán megkapó a Hét Madár, az Éjmély, Az őzek futása vagy a Nádak, Erek. Megjegyezném azt is, hogy annak ellenére, hogy a tiszta ének elég halvány, erőtlen, mégis tetszetős, több teret kellene engedni neki. El lehet játszani a gondolattal, milyen végeredményt kapnánk, ha ezekre az amúgy is erős hangulati elemekre több hangsúlyt fektetnének, és nem hegyezné ki itt-ott egy direktebb, nyersebb riff az adott dal elasztikus hajlatait.

Ezek mellett viszont nem törpülnek el a fentebb meghatározott erények, bőven van még mit kiaknázni, az általuk használt bőséges eszköztár és a kreativitásuk ténye is afelé mutat, hogy hallunk még felőlük jobbnál jobb dalokat. A lényeg pedig megmaradt, zenéjük élmény, a legtöbbünkben megtalálható kis világot tükrözi vissza, oly módon, ahogy a népmesék is a különböző személyiségek egy-egy archetípusát jelenítik meg. Telve van a békés természet színeivel, illataival, a hozzájuk kötődő érzéseinkkel, a tájak történeteivel, akár régi mondáink. Ebben a stílusban ez teszi őket példa nélkülivé, ezért is várták annyian ezt a megjelenést.

Néhány száraz információt nem írtam le a cikkben, mindenki könnyen utánajárhat a részleteknek, a Gire honlapján

, az ottani fórumon is egészen biztos kap válaszokat az érdeklődő.

8/10

rtp

Nádak, erek demo kritika

Interjú Kátai Tamással (Gire, Thy Catafalque)

Level Exit - Promo 06
2007-02-27, (2006)

Kellemes hazai demo a nagy büdös underground pusztaság pereméről. Puffogó pergő, gyötrő nekrofilisztikus gitársound (plusz egyéb utalások) a Necrophagia tantermeiből, mellékesen néhány Catch 33-as Meshuggah téma besűrítve, lerozsdásítva, mindezt a hálás 25 perc intervallumán belül. Elsősorban lassú, olykor gyors, mindkettő jól áll nekik. Tüdőgyulladásos, slejmben úszó, egyben reszelős üvöltés, pszichotikus, az agyat kicsi, kerti villával kaparászó elkalandozások, amúgy Fantomas módra. Kulcsoljuk imára kezeinket. Köszönjük.

9/10

rtp

a jobb híján linkelni muszáj hulladék májszpész oldal

Patrick Wolf - The Magic Position
2007-02-26, (2007)
Loog

A lemez maga épp annyira zavarba ejtő, mint a borítója. A furcsa pózban rózsaszín őzikét meglovagló, vörösre festett hajú Patrick Wolf szemmel látható változásokon ment keresztül, és ha sikerült elcsípnünk a Magic Position-t beharangozó Accident & Emergency klipjét, akkor már az is nyilvánvaló lehet számunkra, hogy eme változások a zenén is nyomot hagytak.

Nevesítsünk: vidámság van, ami eddigi felvételeit ismerve meglepő. És Wolf nem ma kezdte, már tizenegy éves korától négysávos magnójára rögzítette dalkezdeményeit, ekkor a zene még egyfajta menekülés volt számára. Nem sokkal később tehetségére felfigyelt a Fat Cat kiadó, majd a kritika is lelkesen fogadta. Most, huszonhárom évesen, a harmadik lemezénél jár, tehát még mindig pimaszul fiatal, ugyanakkor kétségbevonhatatlan tény, hogy kialakult, csak rá jellemző hanggal bír. A Magic Position egy korszak lezárása, és egyben egy új kezdete, Wolf felszabadultabb, mint valaha, a címadó dal ideális aláfestő zenéje mediterrán telünknek, három percre még a globális felmelegedésről is megfeledkezhetünk.

A már említett Accident & Emergency kezdése az Atari Teenage Riot emlékét idézi, hogy aztán egy tökéletes popdal kerekedjen belőle, ilyesmiket énekel, hogy “I’m feeling braver than I’ve ever been”, és valóban van benne kurázsi, nem riad vissza a kliséktől sem, melyeket ügyesen átformál, így teljesen új értelmet nyernek (vagy nem, de minden esetben hallgattatja magát a végeredmény). Van pár komorabb momentuma is a korongnak, ilyen a Marianne Faithfullal közösen énekelt Magpie, vagy a Bluebells, amire a második klip készült.

Potenciális sláger van tehát elég, innentől tényleg csak a dolgok szerencsés együttállásán múlik, hogy szélesebb közönséghez is utat találjon a korunk egyik legtehetségesebb énekes/dalszerzőjének öntudatra ébredését dokumentáló lemez , aki – megkockáztatom - könnyen lehetne annyira jelentős alakja a popzenének, mint Beck volt kicsit több, mint tíz évvel ezelőtt.

9

ktibi

patrickwolf.com
myspace.com/officialpatrickwolf

Funebre – Elme az anyag fölött
2007-02-21, (2003)
Khrul önálló anyaga. A kicsit fárasztó, nehézkes, ámbátor jellegzetes Hasadás után egész más hangulatú black metalt, talán kevésbé egyedit, de amennyire csak pozitívan mondható - befogadhatóbb anyagot hallgathatunk. Zeneileg néhány klasszikusabb második generációs skandináv zenekar észlelhető hatásként, én azt mondom, a stílus örömzenéje ez, nem több. Nincs különösebb súlya, nem is ostromol hegycsúcsokat, ezzel együtt teljes értékű, könnyen élvezhető muzsika, mely nem igazán való sem garázsba, sem koncertre, atmoszférája az egyedüllét nyugalmát, elmélázós időn kívüliségét célozza meg.

funebTárgyköre nem is áll messze ettől, az ingyen letölthető anyag mellé a zeneszerző bőséges információval látta el az érdeklődőket a khrul.uw.hu

oldalon, mely böngészése alatt túl is jutunk a kevesebb, mint fél órán valamint a négy számon. Az anyag aktualitását tulajdonképpen a hozzáférhetőség adja meg, mivel egy lezárt projektről van szó, melynek az "Elme az anyag fölött" a második felvonása, világrajötte már 2003-ban megtörtént.

Jól felépített, precízen szerkesztett dalokról van szó, melynek mindegyikében megtalálható az a bizonyos, mértani pontossággal eltalált csúcspont, ami kiválóan ellensúlyozza a hangzás és a stílus viszonylagos egysíkúságát. Részemről mindenképpen üdvözítendő a projekt könnyű és térítésmentes beszerezhetősége, ennek a zenének a színvonalához bokájáig sem érő próbálkozók otromba kiadványaikért képesek sértő összegeket követelni. Mi ez, ha nem lovagias visszavágás?

8.5/10

rtp

Diecold – Rest in Hell
2007-02-15, (2006)
ISO 666
Azt már sokan leírták előttem, hogy a ’80-as évek black és thrash metalja mind zeneileg, mind hangulatilag nagyon kevéssé vált el egymástól. Azt viszont talán kevesebben, hogy ezeknek a műfajoknak akkoriban közös, semmi máshoz nem hasonlítható érzésvilága ma egyértelműen a black metalban lelhető fel (persze átalakult formában), a thrash pedig halott ilyen szempontból. A közös múlt terhessé is vált utóbbi irányzat kedvelői és művelői számára a black metalt övező botrányok miatt, így a feketefém oldalon kell keresni azokat, akik emlékezni akarnak erre dicső időszakra: az Aura Noir, a Nifelheim és a többi hasonszőrű retro-thrash zenekar is ebből az irányból közelített, és nincs ez másképp a magyar Diecold esetében sem.

Diecold

A tagság egy része ismerős lehet a hazai underground alakulását nyomon követők előtt, a formáció vezetése és a gitár a Dusk és Туман zenekarokban aktív Shadow kezében van. Szerintem mindhárom együttese közül ez a legérdekesebb: a Dusk eléggé kiszámíthatóvá, mi több, unalmassá vált az utóbbi időben, és orosz nevű bandája sem eredetiségével hívta fel a figyelmet magára. A Diecold által választott csapás sem járatlan persze, de a bevezetőben említett okok miatt kevésbé van elkoptatva. 2003-ban adták ki egyetlen demójukat, ami szintén egy figyelemreméltó felvétel volt, de főleg a Black Metal Warriors című dal emelkedett ki róla, nem csoda, hogy azt ide, az első nagylemezre is feltették, sőt, az intró után kapásból ez nyitja a számok sorát. A Rest in Hell hangzása csak szuperlatívuszokban írható le, a demóhoz képest hangosabb, kevésbé poros, de épp olyan nyers és marcangoló, ami el is várható a kegyetlenül fűrészelő közép-középgyors tempókhoz. A Venom, a Tormentor, a korai Bathory és az ős-Destruction stílusjegyeit egyaránt magukon hordozó dalok vegyesen magyar és angol nyelvűek, amivel ezúttal egyáltalán nincs probléma. Kínos viszont a Fucking Love Metal, aminek sok köze nincs azokhoz a hagyományokhoz, amiket a zenekar követ. Természetesen a többi dal sem intelligens szövege miatt érdekes, de az ilyesmi azért inkább a Tankard-féle vonulathoz illene. Egyébként sem ártana a sorokat összezárni: kicsit nevetséges az, hogy a tagok egyike rendszeresen fellép a borítón halál faszára elküldött szerveződés koncertjein.

Sajnos vannak még zavaró tényezők: nem tetszenek a gitárszólók; nincs belőlük ugyan túlzottan sok, pedig szükség volna rájuk, de ahhoz sokkal több szenvedély kellene beléjük. A Rest in Warban például feltűnően snassz, ahogy a kitartott hangok az alapriffet követik. A Nifelheim és a régebbi Desaster ebből a szempontból egyértelműen erősebb. Másik, ehhez is kötődő probléma, hogy az eredendően egyívású alaptémák egyre kevésbé izgalmasak az idő múlásával, úgy érzem 39 perc helyett 30 is elég lett volna (vagy ugyebár lehetnének gitárszólók az üresjáratokat kitöltendő). Kár ezekért a dolgokért, mert vannak igazán esszenciális pillanatai is a lemeznek (Black Metal Warriors, Kísértő, Born to Destroy), ami alapján még többre volna érdemes a zenekar.

8.5/10

a’ ördög

Forest Silence – Philosophy of Winter
2007-02-13, (2006)
Appease Me / Candlelight Records
A Forest Silence történetét bizonyára minden olvasónk ismeri, a hazai elit egyik vezéralakja Winter, aki ezt az általam félig-meddig viccesen emlegetett dunántúli black metal irányzatot képviseli földijeikkel egyetemben, elérkezett közel tíz év után első kiadott nagylemezének megjelenéséig, méghozzá a Candlelight egyik alkiadójának gondozásában. Nem kis dolog ez nekik, és nekünk sem, így hát jöjjön az egyszeri zenehallgató értékelése.

Néhány perc után tisztán érezhető a nagylemez szinte egyetlen, és talán megbocsáthatatlan hibája. A Forest Silence egyéniségének csupán foszlányai fedezhetőek fel, elsimultak az élek, a tömör darabok oldódtak fel egy kellemesnek mondható híg lében. Most jön a jól bevált, silencefor és egyben fárasztóan tudálékos gasztronómiai példa. Az a fajta black metal, amit úgy általában egységesen elfogad a köztudat, egy elég nyers, egyszerű alapanyagokból álló és ehhez mérten ízlésesen tálalt főételként fogható fel, mely a fogyasztó elé helyezve, afelé azonnal határozott benyomásokat közvetít. Ez nevesítve egy épphogy csak közepesen átsütött bélszín szeletnek felel meg. Összetéveszthetetlen jellegzetességű, figyelmet kívánó, hosszasan élvezhető fogás. Ennek fényében a Philosophy of Winter egy elfogadható étteremben felszolgált tömegeknek szánt előételnek könyvelhető el, mely fogyasztása során joggal merülhet fel a gyanú a hétköznapok háziasszonyainak konyháiban fellelhető általános ételízesítők, leveskockák használatára vonatkozólag.

A torzított gitár ennél hallgatóbarátabb nem is lehetne, fület simogatóan zajos, a lábdobok céltudatosan dupláznak a várt részeknél, a szintetizátor függönye adja meg az instant hangulatot, minden tökéletes, minden steril, kiszámítható, a tél igazi, vitriolos jegességének érzete csupán nyomokban fedezhető fel. Szintén kifogásolható, hogy bármilyen más sztenderd címekkel elláthatták volna a számokat (az állandó birtokosszerkezet használatról nem is beszélve) maradéktalanul passzolna ehhez a szintúgy könnyen tipizálható zenéhez. Egyedül a Path of Destruction fogott meg, pedig az sem akar/tud magasabbra törni, mégis jobban eltaláltak a riffek, a billentyűs hangszernek is van értékelhető szerepe, és legalább hoz magával egy régi, de jóleső hangulatot. Megkockáztatom, hogy dacára annak, hogy ennyi éven át készült az album, Winter nem igazán látta át, hogy amit Nagy Andrással közösen alkottak, már nem arról szól, amiről eddig. A Philosophy of Winternek úgy is ambient hatású lemeznek kellett volna maradnia, hogy a húros hangszerek szerepet kaptak, így viszont egy közepes, hallgatható fekete fém kiadvány lett a végeredmény, mely fel nem használt Sear Bliss témák szerepeltetésének gyanújában áll.

Összegezve; akik szerint még mindig Skandinávia a black metal hazája, ezt is megeszik. Azokra kell gondolni, akiket igazán nem érdekel ez a cirkusz, úgy lehetnek vele, mint a délutáni tévézéssel. Annak is megvan a maga bája.

6/10

rtp

The Eternal Winter kritika

Witchcraft - Years of Blood
2007-02-11, (2006)
Regimental Records

A Witchcraft Carpathian Fire-je minden idők egyik legjobb hazai black metal próbálkozása volt, bár ez a megállapítás sokak szerint ez az ...on the Path of Fogs című első demóra (is) igaz. Nem is meglepő, hogy erős közönségigény volt a csak ezeken az felvételeken hallható dalok újból beszerezhetővé tételére. Alighanem ők is érezték ezt az igényt, és azt is, hogy valami nagyot sikerült alkotniuk, ezért úgy határoztak, hogy újra kiadják az anyagokat. A dalok kivitelezéséhez támasztott saját igényeik azonban megváltozhattak, így ez alkalomból újra is rögzítették ezt a kevés szerzeményt, melyeknek minősége tükrözi azt, hogy ezek tényleg hosszú évek válogatott ötleteinek, ihletett pillanatainak lenyomatai.

A Carpathian Fire kritikájában leírtakhoz képest a két demó közti minőségbeli különbség nem annyira nagy, a régebbi számoknak kétségtelenül jót tett az új megszólalás (elsőre megdöbbentően szűk frekvenciasávot töltenek ki a hangok, de - és ez a legfőbb különbség a demókhoz képest talán - azt viszont nagyon sűrűn töltik ki.), így azok felzárkózhattak a később publikáltakhoz. A Carpathian Fire esetében a mérleg már nem ilyen egyértelműen pozitív, a The Darkness is Bursting Out kiválóan sikerült, a Fog in the Neverending Forest viszont veszített súlyából: épp csak egy árnyalatnyival játsszák gyorsabban, mégsem harap annyira, a fékvesztett tempó ellenére kevésbé őrjöngő, mint az eredeti. Érezhető, hogy nagyon keményre, szikárra és kegyetlenre akarták venni a figurát, az azonban, amitől igazán különlegesen jók ezek a dalok, a nehezen megfogható, nagybetűs érzés erőteljesebben van jelen az eredeti verziókban. A vitathatatlanul feljavult ritmusszekció teljesítménye persze hozzátesz a dalokhoz, de az így nyert erények nem pótolják az eredeti felvételek spontaneitását. Persze a mérleg másik serpenyőjében ott van, hogy ezeket a dalokat tényleg kívülről fújja már az ember, és nehezen lehet elfogadni még a legapróbb változtatásokat is, a fül visszakívánkozik a jól megszokott eredetiekhez.

Mégis, ez utóbbi szempont figyelembevételével együtt is úgy érzem, hogy aki nem ismeri a Witchcraftot, jobban teszi, ha a demókkal kezdi az ismerkedést. Leheletnyi, halvány árnyalatnyi különbségeken akadok fenn, ismétlem, semmi komoly probléma nincs. Biztos vagyok abban is, hogy az új számok hallatán ezek a kétségek elvesznek majd, és a Witchcraft visszaszerzi vezető helyét a hazai színtéren, de idén a Shadowthrone kiadványa több lelkesedést váltott ki belőlem. A pontszám tükrözi ezt, de azt is, hogy az anyag újdonságként alighanem másképp (erősebben) hatott volna.

8/10

a’ ördög

Witchcraft
Witchcraft @ Myspace
Regimental Records

 

Turulvér - Nap felől
2007-02-07, (2006)
letölthető kiadvány
Magyar zenekartól black metalt soha nem hallott zeneiséggel az ember orra elé dörgölő; jobbnál-jobb, enyhe népies jelleget is viselő témákkal operáló zenekar a Turulvér, ennek ellenére eddigi munkásságuk nem ér többet annál, mint amit a hetes szám fejez ki a tízes számrendszerben. És most itt az első teljes album a zenekartól, és bár rengeteg szempontból érezhető erőteljes fejlődés, még mindig csak az átkozott hetes környékén tanyáznak.

Turulvér

Nem szembetűnőek a zenekar hibái. Ha kiemeljük társaik közül, önmagában mindegyik dal megállja a helyét, bár miként a bemutatkozó EP esetében az Ima, úgy ezúttal is az előzetesen letölthetővé tett dal, a Ki értünk messze ment az, amelyik a többi fölé magasodik. Ha viszont egyben hallgatjuk meg a lemezt, akkor az első zavaró tényező, amely feltűnik, Szőllősi Balázs teljesen egysíkú, hatását már középtávon elveszítő extrém vokalizálása lesz. Másmilyen vokalizálás pedig - leszámítva néhány szövegmondós részletet - nincsen, noha egy ilyen, Enslaved-i magasságokba törő zene megérdemelne talán néhány dallamos témát is. De az is lehet, hogy nem, a hasonlóképp a zeneiség irányába lépő Weakling esetében nincs hiányérzete az embernek. Ott ugyanis, és az említett Enslaved esetében is, a nem extrém zenei megoldások nem színesítő-villantó jelleggel bírnak, hanem a dalok szerves részeiként kalandoznak el másféle hangulatok irányába, ha kell hosszú perceken át folyamatosan alakulva, fokozódva, hömpölyögve. A Turulvér ilyen szempontból sajnos eléggé kezdetleges, többnyire a bevezetés-átkötés szinten vannak például az akusztikus gitárok jelen, ha viszont beleépítik őket a dalokba, akkor az Opeth neve sejlik Turulvérfel, (pl. a Mindenség szónoklat középrészében félreérthetetlen a hatás) azaz vagy szimplán bővítik a hangzásképet, vagy villantanak egyet, kizökkentik a hallgatót, de senkinek nincs kétsége arról, hogy pillanatokon belül újra rá fognak taposni a kétlábgépre.

Ennyi negatívum után már ismét le kell írni, hogy azért van itt néhány elvitathatatlan fegyvertény is: a hangszeresek egytől-egyig kiváló játékánál és a technikai tudásánál is fontosabb, hogy a jó irányból közelítik meg a népies hangzásokat, soha, még véletlenül sem arról van szó, hogy népzenei dallamokat próbálnának eltekerni, hanem magukat a riffeket építik fel a magyar népzene sajátos lépéseinek, logikájának használatával. Ez már olyasvalami, ami előtt tényleg fejet lehet hajtani, ez már valóban a hagyományok értő és tiszteletet érdemlő követése. Szerencsére a szövegek és az egész koncepció is inkább ebbe az irányba mutat, a zenekar nevétől esetleg elriadó, az ún. „nemzeti rockkal” szemben jogos előítéleteket táplálók is nyugodtan meghallgathatják őket.

További erény még a hangzás, mely már a legutóbb is teljesen profi volt, de most sikerült visszavenni valamelyest a sterilitásból is, most már csak inkább a zene maradt steril, elsősorban a dalok felépítésének oldaláról. Ha sikerült ilyen szempontból is továbblépni, akkor az én elismerésemet bizonyosan el fogják nyerni. De már most is érdemes legalább meghallgatni őket, pláne, hogy a kiadóra érthetetlen módon nem találó lemez egészben és jó minőségben letölthető.

7.5/10

a’ ördög

Turulvér

Siculicidium - Lélekösvény
2007-02-05, (2006)
Native Pride
A Siculicidium történetének legutóbbi fejezete, a Funebre-vel közösen kiadott split MC egy nagyon jól sikerült epizód volt, és noha a vele való ismerkedés kezdeti fázisában a Funebre komorabb felvételei jobban tetszettek, mára egyértelműen kiderült, hogy az erdélyi zenekar három tüzesebb, dallamosabb száma tette elsősorban maradandóvá a kiadványt. Ezek a dalok bónuszként felkerültek erre az új ep-re is, nagylemeznyi hosszúságúra hizlalva azt. Akik lemaradtak a kazettáról, már csak ezért is érdemes beszerezniük a Lélekösvényt.

De térjünk át az új számokra – két fontos változást már előre lehetett tudni, egyrészt ezekben a dalokban nem Khrul dobol, másrészt, hogy magyar nyelven hangoznak majd fel a vokáltémák. Utóbbi tényező a szembetűnőbb, egyben az, amellyel sokadik hallgatás után is csak részben tudtam megbékélni. Azt hiszem, ez nem amiatt van, mert ezek a szövegek a szokásos black metal klisék egyik csoportját járják végig, középpontban az erdővel, a magánnyal, és a többi jól ismert rokon toposszal. Az igazi ok az abban rejlik, hogy túlságosan hangos és túlságosan központi a szerepe, mind a régebbi dalokhoz képest, mind általában. A legkevésbé az Ösvények, csillagok című számban szerencsés az ének, itt a "Fény terjedjen!" sort újra és újra "Béke legyen!"-nek értettem, ami mondanom sem kell, nem kívánt komikus felhangot ad a dalnak.

Lélekösvény

További újdonság, hogy az új dalok középtempósabbak és vontatottabbak lettek. Hiányoznak is kicsit a begyorsulások, de a lényeg, a korábbi dalokban megismert szenvedélyesség megmaradt, és emellett minden más megjegyzés csak sallang. Természetesen, ahogy a régiek, úgy ezek sem tartalmaznak eddig nem hallott elemeket, újdonságokat, egyéb idegen elemeket - egyes ízekről konkrét zenekarok is beugranak, pl. néhol a Bathory, de ezek nem lépnek át a nyúlás kategóriába, hanem inkább csak utalásokként értelmezendőek.

Ami újdonság a kiadványon, az a Nap és a Hold című akusztikus gitáros, „tábortűz mellé" illő dal, aminek nemcsak zeneileg, de szövegileg sincs sok köze a többihez, furcsa módon mégis illik a lemezre. Ezzel kapcsolatban annyit jegyeznék meg, hogy ez így a maga módján telitalálat, de nem lenne szabad abba a hibába esni a későbbiekben sem, amit többen is elkövettek, legutóbb például a kiváló Drudkh, hogy ezen felbuzdulva egész albumra való akusztikus dalt írjanak.

Mindent egybevetve, a Lélekösvény beszerzésre ajánlottnak bizonyult, meglátjuk, sikerül-e nekik az, amibe az utóbbi időben gyakran beletört a hasonló kategóriába tartozó black metal bandák foga: az, hogy egy teljes hosszúságú, egybefüggő anyagon is izgalmasak maradjanak.

8/10

a’ ördög

mirgilus siculorum

A.I.D.S. - Syndrome of the End Approaching
2007-01-27, (2006)
Serpens Caput

A magazinunk indulásával egyidejűleg tetőző új black metal hullámverés apályba látszódik váltani. Bár ne lenne igazam, de míg 2004-ben legalább 10-15 klasszis album (nem tíz perces kislemez!) jelent meg, egy évvel később már ez a szám 10 alá csökkent, tavaly pedig nem sok dolog történt. Ami igazán fontos volt, arról ugyebár írtunk, néhány inkább csak „említésre érdemes” dolog maradt szó nélkül. Ennek a kategóriának egyike, szerintem legjobbja az amerikai A.I.D.S. debütáló lemeze, mely ugyan szintén nem rengeti meg műfaj alapköveit, de helyét megállja a sziklafal egy masszív építőkockájaként.

A Funeral Procession kritikában eléggé cinikus hangnemben mutattam be a lassan és nehezen ható, eksztázisba egyáltalán nem is taszító hatású black metalt, ezúttal nem jutott eszembe ilyesmi,A.I.D.S. az A.I.D.S.-ről inkább az átlagosság maszkját magára öltő, alattomosan tomboló fenevad képeire asszociálok. A hazai Shadowthrone demója volt még ehhez hasonló hatású, váratlanul megnyíló mélységeivel. Ami a konkrét irányvonalat illeti, letagadhatatlanul amerikai az egyszemélyes zenekar, (létrehozója, Tophetarath érdekelt még a szintén nem reménytelen Fogban és Nebronnal közös split lemezről ismerős Hordes of the Lunar Eclipse-ben is) a hatások között elsősorban a Black Witchery említendő meg, számos riff primitív ereje és kaotikus hatása idézi a floridaiakat, de az A.I.D.S. nem válik unalmassá hosszú távon sem, változatos(abb) dalstruktúrái és tempói miatt. Legjobban a leghosszabb Calling of Hounds tetszik, itt vannak a legjobban kihangsúlyozva a tetőpontok, melyeken egyébként még van csiszolnivaló. De így, és az 50 perces, riasztó hossz ellenére sem mondhatnám egyik dalra sem, hogy jobb lett volna lehagyni, az album úgy, ahogy van, mindenestül hallgattatja magát.

Extra megoldások nincsenek, sem kiegészítő hangszerek, de még szintetizátor sincs, csakis vegytiszta black metal témák vannak. No meg a végén a Sepultura Antichristjának kifejezetten jól sikerült, nyers feldolgozása. Nem kötelező, nem is kihagyhatatlan, de én alig várom már, hogy a bakelitet - csak ebben formátumban létezik a kiadvány – polcomra helyezhessem.

9/10

a’ ördög

serpenscaput.com

Clap Your Hands Say Yeah - Some Loud Thunder
2007-01-23, (2007)
Self-released
A Clap Your Hands Say Yeah a kitekintő rovat két legutóbb bemutatott együtteséhez kapcsolható valamelyest: (részben) brooklyniak, mint a Tv on the Radio, énekesük pedig a Sunset Rubdownos Spencer Krughoz hasonlóan a David Byrne-iskola neveltje. Byrne-t egyébként a legkevésbé sem zavarja, hogy manapság valaki az ő hangjával csinál karriert, hiszen a zenekar két évvel ezelőtti debütálása idején ő is kivette a részét a hype-ból

- így a zenemédia által amúgyis agyonhangsúlyozott párhuzam nem vált kárukra. Hogy ne is említsem a másik agyonhangsúlyozott tényt, miszerint a Clap Your Hands Say Yeah volt 2005 egyik legnagyobb felfedezettje. Nekem legalábbis biztos előbb fognak eszembe jutni, mint az Arctic Monkeys.

cyhsy

Most meg itt a második lemez, és jön ami eddig nem volt. A viccesen sercegő kezdést követő, néha Thom Yorke-éra hajazó énekkel megkent számok után a második lemez Skin of my Yellow Country Teeth-e, a Satan Said Dance rázza helyre a hallgatót, Rapture-ös ritmusokkal, hülye zongorával. Ő pedig máris érzi, hol hibáztak, a zenekar ugyanis ismét elkövette az előző lemez legnagyobb mulasztását. Azaz: miért nincs több táncolható dal?

Félreértés ne essék, slágerek vannak ugyan, viszont egyszerűen jobban tudnak feszes számokat írni. Nem beszélve arról, hogy Alec Ounsworth orrhangja kompatibilisebb a diszkóval, de legalábbis jobban passzol és egyedibb, mint a lo-fi középtempó esetében. Egyébként van ezek között az ironikus nyávogások közt is igazi jóság, például Love Song No. 7. Azt pedig talán ők is érzik, hogy az Upon Encountering The Crippled Elephant című bő egyperces harmónikázás simán kihagyható, nem véletlenül van lekeverve.

Az mindenestre elmondható, hogy egészében véve kellemes hallgatnivaló a Some Loud Thunder, ha nem villantanának néha egy-egy tempósabb szerzeménnyel, nem lenne hiányérzetem. A szerencsétlen fejű, kopaszodó harmincasokkal pedig ott van baj, ha elkezdik beleélni magukat abba, hogy voltaképpen ők szerencsétlen fejű, kopaszodó harmincasok.

clapyourhandssayyeah.com

myspace.com/clapyourhandssayyeah

8/10

mrtn

Sunset Rubdown - Shut Up I Am Dreaming
2007-01-17, (2006)
Absolutely Kosher

Pofa be, álmodom. Már a címben így fakad ki, és a hangnem szinte végig változatlan marad: egy újabb lemezen át hallgathatjuk Spencer Krug síró falzettjét. Mindezt nem panaszként írom, hiszen a vérző szívű trubadúr ezútal sem hazudtolja meg önmagát.

Valamit nagyon ért, a legkönnyebben pelyhedző bajuszáról beazonosítható kanadai, hiszen ismét egy, a népes mezőnyből kiemelkedő korongot szállít. 2005-ben ott volt az Apologies to Queen Mary a Wolf Parade-től, ahol szintén ő az egyik fő dalszerző, tavaly egyszerre több fronton támadott (a másik a Swan Lake nevű - csúnya szóval – szupergrup).

 

Talán a Sunset Rubdown tekinthető leginkább az ő gyermekének, mivel annak idején szóló projektként indult. Ezt dokumentálja a Snake’s Got a Leg című debüt, ami inkább Krug ötleteinek jegyzéke volt, melyeket most öntött végső formába. Az akkori meglehetősen lo-fi hangzást egy dúsabb megszólalás váltja, így a hallgatónak egyszerűbb a dolga, nem kell annyit küzdeni, a felszín alól előkaparni mindazt, amit a nyers, demós felvétel maga alá temetett.

Érezhető, hogy az immár kvartetté bővült gárda jobban megrostálta, mit préseljenek végül korongra, ugyanakkor a lélekölő profizmus szörnyét szerencsére elhessegethetjük. A zene megmaradt törékenynek, az egyszerű, letisztult szerkezetű dalokba Krug pumpál életet, David Byrne ideges vokális megoldásait idéző, de annál szomorkásabb orgánuma védjegyként köszön vissza itt is.

Dalokat kiemelni nem érdemes, mégis, ha egyetlen, a lemez hangulatát leginkább megragadó szerzeményt kellene ajánlanom, akkor az ”Empty Threats Of Little Lords” mellett tenném le a voksom, ez szöveg fronton is az egyik legerősebb, de valójában nehéz melléfogni, a tavalyi év egyik méltatlanul mellőzött gyöngyszeme a Shut Up I Am Dreaming.

myspace.com/sunestrubdown

9

ktibi

Sterbend - Dwelling Lifeless
2007-01-04, (2006)
No Colours Records
Ha mindenáron jó Burzum kópiát akarnék ajánlani, akkor a Raate nevezetű finn együttes első demoját adnám az érdeklődő kezébe, akik a maguk módján üdítően, mondhatnám újszerűen tudták kiegészíteni a Vikernes által kreált világot. Viszont mivel ez egy tavalyelőtti lemez, a 2006-os év egyik legsikerültebb ezirányú próbálkozását fogom az elmaradt óévi ajánlók közé ékelni.

A teljesen felesleges intro után a hangzatos címmel ellátott Depressing Paths Through Fullmoon Forests első 10 másodperce kellemes elégedettséggel tölti el a hallgatót, megtévesztő, csiszolt, mégis egészen ódon hangzású minimálriffelés, teljesen jellegzetes, a Burzum nyomait követő sejtelmes szintetizátorjáték, hisztérikus, olykor azért a komikum határait súroló üvöltés, tökös kettőnégy, melyet kicsit bántó begyorsulás követ, amit szerencsére nem túl gyakran követnek el a továbbiakban. Eddig könnyen ment a dolog, a bevezető szám alapján egész könnyű megkedvelni a művet, mígnem az Einsamkeit első, több mint fél perce röhögésre nem késztet, mivel zenei kíséret nélkül visít a vokalista, és így kényes kénytelen eszembe jutott az a kamu video amit az osztrák megasztár kiparodizálása végett készített az egyik vicces kedvű srác, akinek mimikája, megnyilvánulásai tényleg a black metal siralomvölgy fülledt iszonyatát idézte fel. Ettől eltekintve rendben van a darab, nem is olyan könnyen megszerethető, mint a felvezető track. Az elkövetkezendőkben egymás után jönnek azok a dalok, melyeket akár maga Vikernes is írhatott volna, és mivel az elmúlt időben csak a kópiákra számíthattunk, így sokak örömére, mások bánatára a Sterbend egy nagyjából befejezett épületet próbál csinosítgatni, padlásteret kialakítani pusztán a saját kedvteléseinek űzése helyszínéül.

sterlogo

Kimondottan erős dal a Left to Weep and Mourn, amely leginkább kiaknázza a burzumi miliő potenciálját, viszont akadnak olykor részletek, amelyekre több időt is fordíthattak volna, itt-ott a minimalizmus unalomba fordul (pl.: Mysteries), mindazonáltal nagyjából egységes 75 perccel ajándékoz meg minket a német orkeszter, ami ha hatalmas jelzőkkel nem is illethető, de igazán hálás tematikája, valamint annak szigorú szabályainak betartása miatt mindenképpen elismerésre, és legfőképpen hallgatásra méltónak találtatott.

Ha a szintén hervasztó outro-t nem vesszük számításba, akkor az Endtime Sermon című zárótétel is a hangulatos, hangyányival kiemelkedőbb darabok közé sorolható, így elmondható, hogy nem volt elfecsérelt időtöltés a Sterbenddel való ismerkedés, főleg, hogy idővel a Raate és a Veil mellett a legtöbbet hallgatott Burzum fattyúvá küzdötte fel magát, de mivel minden évvel bölcsebbek és szomorúbbak leszünk, ezért a pontszám alkalmazkodik az eredetileg kigondolt minősítési elveinkhez. Szigor és igazságtalanság.

7.5/10

rtp

Celtic Frost - Monotheist
2006-12-31, (2006)
Century Media

A Celtic Frost minden idők egyik legnagyobb hatású metalbandája. Az Alpok tetejéről világba kürtölt démoni muzsikájuk dél(nyugat) felé egészen a new orleansi és floridai mocsarakig hallatszódott, (észak)nyugaton a ködtől dohos közép-angliai városok csendjét zavarta meg, északon Norvégia fjordjainál hatolt át a szélsüvítésen, és még a kietlen sztyeppéken és pusztákon túli mesés napkeleti szigeten is követőket toborzott három bűnös asszony képében. Másfelől viszont, ugyanez a svájci trió (időnként kvartett) az, amely a műfaj ideáltipikus sell-out történetét is megvalósította. A ’80-as évek végén bekövetkezett, brutális ős-death/black metalból hajlakkos glam rocká való alakulás (Cold Lake, 1988) olyannyira megfeküdte rajongóik gyomrát, hogy a pár évvel későbbi visszakozó-lemezt (Vanity/Nemesis, 1990) szó nélkül utasították vissza.

Tom G. Warrior énekes-gitáros tehát égette már meg magát csúnyán, és nem véletlenül nem alakította újra a bandát akkor, amikor mindenki más így tett. Várt, várt, kivárt, majd amikor már csak és kizárólag ők maradtak ki az újjáalakulási lázból, akkor lassan és komótosan elkezdtek dolgozni a visszatérésen. Húzásuk be is vált, jobb volt utolsóként újjáalakulni, mint egynek lenni a sok közül: ezúttal hitelesnek tűnt a külvilág számára a lépés. A taktikázás persze keveset érne megfelelő zenei anyag nélkül, márpedig a végeredmény hallatán kevesen kétkednek abban, hogy jók ezek az új dalok. Mégis, valami már az első hallgatáskor sem stimmelt, bár megmondani nem tudtam, mi az. Noha többször feloldottnak hittem aggályaimat, azok újra és újra visszatértek, hogy tovább nyomasszanak. Majdnem egy évig tartó mérlegelés után talán megvan válaszom.

A kezdéssel azt hiszem, minden rendben van: a Progeny-Ground páros pusztító: előbbi vinnyogva gerjedő és brutálisan őrlő gitárjaival olyan nyitás, mintha az ember ujjára kalapáccsal vágnának: nem lehet nem odafigyelni rá; a hasonló szellemben fogant Groundot pedig már két éve - amikor demó verziója kikerült a zenekar honlapjára - széthallgattam. A hangzás minden baljós tényezőtől (Peter Tägtgrentől) függetlenül karcos, szúrós és egyedi. A folytatás azonban csalódás. A harmadik A Dying God Coming into Human Flesh ugyan nem rossz, egyértelműen van hangulata, de végtelen lassúsága megtöri az album lendületét. Komolyan mondom, jégsivatagban eltöltött hosszú óráknak tűnik öt és fél perce. Mintha hirtelen egy másik Celtic Frost lemezt tett volna be az ember. Esetleg befejezésként lehetett volna használni ehhez, de a tényleges befejezés, a Synagoga Satanae is ilyesmi jellegű, ám még 14 percével sem tűnik az Celtic FrostA Dying God…-nál hosszabbnak. (Az albumot végleg lezáró Winter egy klasszikus zenei outró, melyről nem tudom, hogy saját szerzemény, vagy kölcsönvették valahonnan, mindenesetre annyira jó, hogy utóbbira gyanakszom - ilyen jókat metal zenekarok ritkán csinálnak.)

A drone műfaj bizonyosan hagyott nyomokat Tom G. Warrior ízlésén, de feltehetőleg hallott funeral doom zenekarokat is. Az album azonban nem csak egy doom és egy még doomabb részre különíthető el, a dalok egy csoportja erős dark rock és gótikus hatásokat mutat magán. Tudom, sokan erre azt fogják mondani, hogy botorság az album szerves egészét ilyen módon szétboncolni, de szerintem épp az a baj, hogy nincsen szerves egész, maguktól válnak szét a részek. A Drown in Ashes és az Os Abysmi Vel Daath egy harmadik, elsősorban a Fields of the Nephilim, másrészt a Dead Can Dance és a Sisters of Mercy (! – igen, Tom mély hangú, szónoklás ízű szövegmondása nem áll távol legsötétebb gothic diszkók hangulatától sem) által befolyásolt Celtic Frost lemez lehetőségét veti fel. És bár kifejezetten rossznak ezeket a dalokat sem nevezném, a fenti hatásoknak metalba ötvözése már megtörtént, pont a Celtic Frost tanítványai által. Sok újat tehát nem tudnak a svájciak mutatni ilyen tekintetben. Talán az vezetett erre felemás eredményre, hogy mindenképp szerettek volna az experimentális Into the Pandemonium lemezre is utalni, ez azonban nélkülözhető lett volna érzéseim szerint. (Amúgy az a klasszikus munka sem áll a kritikák felett: felét-harmadát mai füllel biztosan kukába dobnák készítői – nagyobbik része miatt persze kétségbevonhatatlan a jelentősége)

Mégis, a Celtic Frost képes volt arra, amire senki más nem: úgy tért vissza, hogy az új album az ég leszakadásának veszélye nélkül odahelyezhető a klasszikusok mellé, köszönhetően számos hihetetlenül jó dalának. Sem a Destruction, sem a Venom, sem az Infernäl Mäjesty, sem a Tormentor nem jutott idáig, de a mindvégig aktívak közül is csak a Slayer maradt igazán éles. Tom G. Warriorék bizonyultak az ősök közül az idővel és a világ rendjével szemben legellenállóbbnak, így még az istentagadó koncepció sem hangzik hiteltelenül szájukból.

8.5/10

a’ ördög

celticfrost.com

Agalloch - Ashes Against the Grain
2006-12-28, (2006)
The End Records

Mindenféle évvégi listákat böngészve még egyébként jó ízléssel bíró egyének, fontos újságok szerzőinek listáján is újra és újra találkoztam az Agalloch nevével. Az amerikai zenekar évek óta csak az underground másodvonalához tartozik, annak ellenére, hogy miként most, úgy már a korai időszakukban is kizárólag dicsérő kritikákat lehetett olvasni róluk. Egyik albumukat friss internetezőként pár éve le is szedtem, akkor sápadt Opeth-kópiának tűntek, de az emberek azóta sem voltak hajlandóak őket elfelejteni. Agalloch„Nem lehet, hogy tévedtem?"; "Nem lehet, hogy túlságosan erősek az előítéleteim?„ Persze, hogy nem, basszus. De ezeknek a már-már kínosan ostoba kérdéseknek köszönhetően legalább újabb ismertetővel gazdagodhat archívumunk.

Minden kedves olvasónkat igazán őszintén sajnálom, akiket az elkövetkezendő sorok kellemetlenül fognak érinteni, de az Agalloch új lemeze egy egyéniséggel és hanggal nem, de irritáló orgánummal annál inkább megáldott énekessel terhelt, idejétmúlt gitárdallamokból építkező, középszerűnél valamivel gyengébb zenekar álmosító és elég sután rögzített produktuma. Leginkább az Opeth megsavanyodott ízei, változatosnak szánt dalszerkezetei érezhetőek ki, de a ’90-es évek második felében virágzó atmoszférikus/gótikus/művészi metal színtér valamennyi képviselője jelen van, gyakran konkrét témákkal. A második Falling Snow című dal például a Katatonia Brave-jének és a the Gathering Leaves-ének egy hatásvadász összevegyítése. Ismerős az attitűd? Nekem igen: van valami magyarszerű az Agallochban, mármint a magyarszerűség lehető legnegatívabb értelmében - konkrétan az utóbbi időben feledésbe merült Dying Wish neve rémlett fel, de mondhatnék egy tucat másik nevet is (érdekes módon a zenekar kiállása tovább erősíti ezt a benyomást). Egy olyan kis belterjes világban persze, mint a miénk, nem meglepő, hogy egy időben szinte kötelező volt megtapsolni a tehetségtelen törekvőket, de hogy az Agalloch nemzetközi elismerést szerez egy hasonló teljesítménnyel, az arra utal, hogy még sokkal nagyobb bajok vannak a metal undergrounddal, mint bármikor korábban gondoltam volna.

 

Videoklipet is készítettek egyik dalukhoz, (Not Unlike the Waves) mely tökéletesen szemléleti azt a kilátástalan semmitmondást, amit a zenéjük is jelent. Kivitelezése egyfelől profibb, mint lemezüké, ügyes vágások, trükkök láthatóak benne, sőt, a természet képei kifejezetten szépek, de amikor a zenekar tagjai egyenfekete ruhájukban, arcukon egyenweltschmerzükkel elkezdenek bóklászni meg akusztikusgitározni a fák között, az egyszerűen szánalmas. Ezek az emberek komolyan elhiszik magukról, hogy mert borús hangulatú akkordokat pengetnek gitárjukon, szaros hús-vér lényük hordoz magában valamit a természet tisztaságából és komolyságából, olyannyira, hogy eggyé tudnak válni azzal?! Blaszfémia! Csendőrt ide!

4/10

(pontokat érő tényezők:

- a Limbs-ben egyáltalán nincs dallamos ének, ami így hallgatható is - ha máshol sem volna, akár hat pontot is érhetne az album

- néhány, legalább annyi egyéniséggel és hangulattal bíró riff, melyekről nem az jut mindenek felett eszembe, hogy ’lopás’

- a kritikákban gyakorta emlegetett folkos beütésnek nem leltem nyomára

- bár a hasonló stílusban működő zenekarok előszeretettel töltik ki a cd teljes hosszát, ők már egy óra elteltével befejezik, 15 perccel megrövidítve a lehetséges szenvedéseket)

a’ ördög

agalloch

Stumm - I
2006-12-27, (2006)
Aesthetic Death Records

A finnek élete nem csak játék és mese - ahogy azt a folk metaltól megvezetett álmodozók elképzelik. Ettől függetlenül azoknak is felülvizsgálatra szorulnak a nézeteik, akik bár már nem egy álomvilágban élnek, ennek ellenére az ezer tó csodás országaként tekintenek távoli rokonaink földjére - ami valójában egy hideg, sötét lyuk (és erről nem érdemes vitát nyitni). Az északi iparvárosokban - a viszonylagos jólét ellenére - általában nem okoz nagyobb boldogságot a létezés, mint mondjuk Miskolcon. Más kérdés, hogy ezt ki, hogyan éli meg, mit vált ki belőle. Lehetőséget lát -e egy tragikus küzdelemre - amely tanulmányozásához kiváló kiindulópontot nyújtanak a Karjalan Sissit lemezei - vagy marad számára a végletes nihilizmus.

 

A Stumm (németül némát jelent), a választott zenei formából adódóan, nem lép túl a leíráson, dokumentáláson, mindössze realizmusra törekszik. Erre a környezeti tényezőket figyelembe véve nem is találhatott volna alkalmasabb eszközt a sludge stílusnál, amit a helyi, Beherit-féle, rossz hírű társulatok punkos hangulatával tökéletesített. Egyértelmű, hogy itt az amerikai bandák mély, bluesos gyökerei teljességgel hiányoznak, s hiába hozzák fel a Stummal kapcsolatban az Eyehategod-ot példaként, sokkal inkább a Grieffel és társaival áll rokonságban.

A finn sludge színtér, ha nem is virágzik, de kitermelt néhány tehetségesebb csapatot az utóbbi években (Loinen, Grang, Fleshpress). Az igencsak aktív Mikko Aspa (Clandestine Blaze, Deathspell Omega) ebből sem maradhatott ki: a Fleshpress mellett érdekelt egy A.M. nevű bandában, ahol a Stumm gitáros Jukka Mattila-val zajonganak (idén Aspa funeral doom projectjével, a Stabat Materral adtak ki egy splitet), sőt ezen kívül szerkesztői egy Degenerate címmel megjelenő, elsősorban noise és dark ambient zenékkel foglalkozó magazinnak. Visszatérve a Stummra, náluk sincs hiány szabad időből, mindhárom tag több, teljesen eltérő stílusú zenekarban érdekelt, ami önmagában nem vétek, viszont mindenki maga döntse el, jót tesz -e a hitelességnek, hogy a basszusgitáros lány "másodállásban" egy folk rock csapatban hegedül. Ha egyszer igazán szűklátókörűnek, bunkónak tetszelgünk és jelszavaink a süketség, vakság, ostobaság, akkor ne keféljünk félre az "igényességgel".

stumm1

Jogos lenne a kérdés, hogy miért akadok fenn ezen, mikor a "grindcore szupersztár", H.I.M. és Amorphis tagokat a sorai között tudó To Separate the Flesh from the Bones-t pont itt a Subterrán éltettem. Csakhogy, amíg a T.S.T.F.F.T.B-nél minden a mókára és az örömzenélésre épül, addig a Stummnál a primitívség (lenne) az esszencia, és ezt nem elég hangoztatni, áldozatokat követel. Egy interjú alapján sajnos úgy tűnik, hogy a tagok részesei kívánnak lenni a visszafejlődésnek, nem elégednek meg azzal, hogy szemléljék és inspirációként használják a regressziót. Így kijelentésük, miszerint ők süketek, vakok, ostobák hamis, hiszen öntudatlanul egy folyamat passzív elszenvedői, ezáltal már önmagukra vonatkozó hiteles megállapításokra is képtelenek. Ami beteges, hiányos, érdekesebb, mint az átlagos - miközben mindegyik fényévekre van a normalitástól - ezért néha kedvező ilyen szerepben mutatkozni.

Szerencsére a kétes háttér nem hagyott nyomot a számokon. Hosszas gerjedések, fojtott üvöltés, falbontó riff(kezdemény)ek követik egymást. A lemezt záró Not Waving But Droning-ot érzem a legösszeszedettebbnek, de jobbára az egész anyag egy gondosan megtervezett koponyalékelésre emlékeztet, amely során a kissé bizonytalannak tűnő orvosoknak néha elfogy a türelme, és ilyenkor dühükben földhöz vágják eszközeiket. Szerkesztettségnek nem sok nyomát lelni, a nihilista, punkos attitűd kellemes, ráadásul ehhez hozzáképzelhetjük a saját magát elrohasztó Finnországot. Nem lenne szép látvány, ha a fogyasztói társadalom egy ilyen isten háta mögötti helyen érne szomorú véget... Nehéz ezen kívül további támpontokat adni. Talán még azt érdemes megjegyezni, hogy a csapat első demojának címe (Regressive And No Talent Whatsoever - Regresszív, tehetségtelen, amit akartok...) igazolást nyert az I dalaiban. Hiába, ma már "erény" primitív zenéket játszani, hallgatni, néha egyedül ez ment meg a középszerűségtől.

stumm2

8/10

#Nothing#

Stumm

 

 

TV on the Radio - Return to Cookie Mountain
2006-12-26, (2006)
Interscope

„…a wonderful rock & roll band from Brooklyn” - így vezette fel David Letterman, az ismert amerikai showman a műsorában fellépő TV on the Radio-t, frappánsan kiemelve a lényeget, megspórolva magának a vagy túlmagyarázó, vagy túl könnyen támadható stílusbeli behatárolásokat. Rock & roll, úgy, ahogy ma csak kevesen, bármilyen sokan is szeretnék és mondják magukról: a 4-1 arányban fekete-fehér társaság teljesítménye viszont önmagáért beszél.

Az ilyen és ehhez hasonló fellépések valószínűleg nem csak a különösen nagy publicitás miatt hoznak extra rajongókat a zenekarnak, hanem azért is, mert ilyenkor sokkal közvetlenebbek és egyszerűbben érthetőbbek, mint lemezen. Ezt egyáltalán nem nehéz megmagyarázni, ugyanis a zenekar albumkészítési metódusából fakad: Dave Sitek (ő a fehér tag) zenekarvezető, gitáros-billentyűs-elektronika-felelős a producer, aki miután társaival élőben felveszi a dalokat, elvégzi az igazi négermunkát: darabokra szedi a felvételeket, effektez, loopol, kivesz, átalakít, egybemos. Amit hagyományos rock-riffelés helyett kapunk, az egy, a hallgató számára szétbonthatatlan gitár-szintetizátor-zajmassza. Ezt most nem úgy kell érteni, ahogy általában érteni szoktuk, bár aki akar, láthat párhuzamot aközött, amit Sitek és mondjuk Justin Broadrick (Jesu, ex-Godflesh), vagy a Dälek művel. A TV on the Radio világa azonban egészen más, elsősorban színesebb (nem szóvicc!), mind eszköztárát tekintve, mind hangulatilag: bár nem felhőtlenül és főleg nem bárgyú módon, de összességében vidám zene. Hiszen a masszát ritmikailag strukturáló dob és basszus élettel teli húzása mindvégig meghatározó, akárcsak Tunde Adebimpe ezerarcú éneke, amit még a másik gitáros, Kyp Malone is tovább bolondít fejhangú vokálozásával.

TV on the Radio

Nem szeretném túlzottan kihangsúlyozni, hogy a TV on the Radio mennyire formabontó zenekar, mennyi szokatlan és különleges megoldást alkalmaznak, melyeket rengeteg különböző stílusból tanultak el, mert az a technikai elemzés szintjére degradálná annak a misztikus, továbbonthatatlan tényezőnek a leírását, hogy második nagylemezük, a Return to Cookie Mountain hihetetlenül jó dalokból áll. Nem gumiszagú, ócska érzelgős slágerekből, hanem olyan, gyakran egészen nehezen feltörhető diókból, melyek mindegyikének belsejében másmilyen ízű, többnyire édes, legfeljebb néha enyhén kesernyés csemegékre lelhet a hallgató. A bevezetőben írottakhoz visszakapcsolódva, élőben ez az ellentmondásos, finom és popszerű, de nehezen emészthető héj tűnik el, és a nyers, rockos lényeg kerül előtérbe. Ez a kettősség szerintem egyáltalán nem baj, méghozzá azért, mert ami könnyen jön, könnyen megy, és koncert után a zenekar továbbáll, a lemez viszont megmarad.

Néhány dalt még kiemelnék: ha valaki a már linkelt Wolf Like Me-vel nem barátkozott meg azonnal, akkor felesleges tovább próbálkoznia, ellenkező esetben viszont az Hours, a Method, a Playhouses és Blues from Down Here lehetnek a következő lépcsőfokok, de nekem a kaotikus és széteső Let the Devil in kivételével mindegyikkel sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm. Klasszikus (pop/)rock album, megismerése pár éven belül az alapvető könnyűzenei műveltség része lesz.

10/10

a’ ördög

tv on the radio

 

Kermania - Ahnenwerk
2006-12-19, (2006)
Ván Records
Először is szeretném kihangsúlyozni, hogy Ván nem a Subterra álnéven működő lemezkiadó leányvállalata. Lesz olyan is, de addig a saját kiadványok kritikai álcában történő reklámozását meghagyjuk a hazai rockélet nálunk patinásabb szereplőinek. Azért fontos erre a témára kitérni, mert a Ván eddigi, egytől-egyig érdeklődésre okot adó produkciói közül – melyek mindegyikét pozitívan fogadtuk - a Kermania zenéjével lehet a legnehezebben megbarátkozni. Így hát biztosan lesznek néhányan, akik csalódni fognak, holott erre igazából nincs okuk.

Két nagyon hosszú, 20 perc feletti dal alkotja az album gerincét, és ez már önmagában meghatározza a befogadás kereteit, még akkor is, ha az extrém felépítésű dalszerkezetek egyre kevésbé jelentenek ritkaságot. A nyitó Schwertes Schärfe Beichtgesang-ban a lassan hömpölygő, dallamos témák dominálnak, a mindent beterítő és mélyekben is gazdag, de black metalosan karcos gitárok alól pedig pátosszal telt heroikus ének és elkeseredett, de nem hisztérikus károgás szűrődik ki. A zenei párhuzamok miatt amúgy is adná magát Make a Change… Kill Yourself említése, de ez a dal érzelmileg sem áll távol az ő világuktól. A továbbiakban ez a jelleg azonban csökken, a második Vettersberg 1487 egy gyors, rövid és kimondottan harcias nóta, olyan témákkal, amelyek a Bilskirnir legjobb pillanatait idézik. A hangulatváltozás alighanem a koncepció eredménye, pontosan persze ezúttal sem olvastam át a szövegeket, de mintha egy saga-szerű hősköltemény ívelne át a dalokon. Kermania

A Heimatferne Rast megint egy hosszabb dal: ez gonoszabb és harciasabb, mint a nyitány, és változatosabb is zeneileg, de ez sem adja meg magát egykönnyen, noha kapaszkodóként sorolható fel az is, hogy a lemezen olyan kiváló dobosok működtek közre, mint Vangard a Truppensturmból és Meilenwald a The Ruins of Beverastból. A címadó és egyben a lemezt lezáró Ahnenwerk nem a szívem csücske: vidám, enyhén népies dallamai nem passzolnak a továbbra is gonosz, nyers hangzásvilághoz, ez egy kis belecsúszás a pogány/folk metal zenekarok szokásos nyavalyájába, a giccsbe. Ez azonban alig négy perc a több, mint 56-ból, szóval az összképet nem tudja érdemben lehúzni.

Olyanoknak tudom elsősorban ajánlani az albumot, akik a fent említett zenekarok mellett szeretik a Burzumot, a Primordialt és Bathoryt - ugyanis ezekkel is vannak kapcsolódási pontok az erősen epikus és képszerű kifejezésmód miatt - de nem várják, hogy azonnal kiüsse őket a hangulat, hajlandóak energiát fektetni a lemez hallgatásába a kapott élményért cserébe.

9/10

a’ ördög

Ván Records

Clandestine Blaze - Church of Atrocity
2006-12-18, (2006)
Northern Heritage

Az új Clandestine Blaze album ijesztő példája annak, hogy mennyire nehéz hosszú távon, újra és újra jó black metal lemezeket készítenie egy zenekarnak, és annak is, hogy mennyire erősen meghatározzák a zene igazi minőségét a megfoghatatlan, kizárólag közhelyekkel leírható fogalmak, mint érzés, hangulat, tűz, stb.

A CB, mint azt gondolom, mindenki tudja már, annak a Mikko Aspának az elsőszámú zenekara, aki sok minden egyéb mellett a Deathspell Omegának is tagja (énekese), 2004-től kezdve. Church of AtrocityÉpp talán ez az elsőszámú kitétel az, ami már nem érvényes annyira, az új album halványabb fényében erre tudok gondolni még, ugyanis a zenekar 2004-es, legutóbbi lemeze, a Deliverers of Faith egy igazi klasszikus lett, az addigi legerősebb CB anyag. Azt sikerült megcsinálniuk, amivel a Darkthrone a Total Death óta hiába próbálkozik: a korai Darkthrone nyersességét és jeges hangulatát profi körülmények között is továbbvinni, tudatosan újra feléleszteni. Az új lemez ugyanebben a vad és fagyos hangvételben született, de meg sem közelíti az előd szintjét. Nem lett tragikus a végeredmény, egy kívülálló számára épp annyira hallgatható/atlan mint elődje, de az embert nem rázza már ki a hideg tőle, egyszer sem jön elő a katarzis. Itt nincs sem új Psychopathia Sexualis, sem új Winter of White Death, illetve utóbbi van, Ashes of the Eternal Wanderer a címe, és annak ellenére a lemez legjobb dala, hogy nem egyenértékű mintaképével. Jó még a Last Morning of Old North is, de a Storm of Purificationön kívül, ami az újkori Darkthrone kiégettségével nyúlja a Celtic Frostot, nem tudnék kifejezetten rossz dalt megnevezni. Hibák tengere helyett a középszerűség őrjítő, szürke masszájában fuldoklik az album. Olyannyira, hogy a lemezhez grátiszként dukáló második cd-re feltett két régi dal, a szövegével a náci irányvonalat megkóstoló Nation of God és az Altar of Perversion úgy ahogy van, veri az összes új felvételt, pedig még csak nem is ezek a CB legjobb dalai.

7.5/10

a’ ördög

northern heritage

 

Mgła – Mdłości
2006-12-12, (2006)
Garazel / Flagellum Haereticorum
A szomorú helyzet az, hogy idei black metal termés kevés kivételtől eltekintve elég szürke képet fest, és amely kiadványok értékes perceket tartalmaznak, azok hosszúsága meglehetősen szerény. Igaz, az utóbbit annyira nem bánom, negyed óra egy hidegrázásra bőven elég, bár sajnálatos módon az időtállóság rovására megy ez a rövidség.

A Mgła eddig nem eredetiségével harcolt ki egyöntetű, igaz nem is túlságosan lelkes elismeréseket szakmai körökben, ennek ellenére sokan éreztük a helyes úton való lépdelésüket, a lényegre törő, zsigeri zenéjük lehetőségeit. Amit itt és most hallhatunk, az egy lépéssel megelőzte a várt eredményt, alig 11 perc alatt megvalósul, amit eddig egész évben hiányoltam.

mgła

Körülbelül a Nachtmystium – Eulogy IV alatt kavarogtak bennem hasonló benyomások, mindenféle mesterkéltségtől mentes, tüzes, lendületes, keménységében és tonalitásában kiegyensúlyozott anyag, a magam részéről semmilyen negatív kapaszkodót, vagy oda nem illő körítést nem találtam a Mdlosciban. A fent említett csapat mellé még a svéd Svartsyn nevét is fel szeretném hozni, mivel szigorúan véve ugyanabban a közegben mozog a lengyel gárda, utóbbiak viszont helyenként sem tudtak hibázni akár a dalírást - akár a megszólalást vizsgáljuk. Szúrós gitársound, ízes dobjáték, és az undortól eltelt énekhang, mindezt a világos, közérthető, ennek ellenére csöppet sem unalmas dalszerkezetek jegyében tálalva.

A vokálnál nem véletlenül említettem a kifejezésmódot: a kétszámos kiadvány címe magyarul émelygést jelent, esetünkben jelentős pluszt ad ez a hisztérikus és a mély hörgés között váltakozó hangnem, tartalmazva a szélsőséges érzés minden taszító szegmensét.

Összegezve: 2006-ban a Truppensturm bemutatkozó ep-je mellett viszi a prímet, csak remélni tudom, hogy a jövőben nem adják alább, nem fontolgatnak semminemű kísérletezést, és az esetleges nagylemez megjelenése sem készteti őket túlzó, vagy hasztalan lépésekre.

rtp

10/10

mgła

kapcsolódó cikkek:

Mgła - Presence

(kritika)

Mastodon - Blood Mountain
2006-12-04, (2006)
Warner Music

A Mastodon létezése bizonyíték arra, hogy minden logikus feltételezéssel szemben még ma is lehet közérthető metal zenét jól játszani. Hogy mi a titkuk, azt nem tudom - igaz, nem tizenévesek a tagok, tehát nem a globális (f)elmelegedés korszakában szocializálódtak bele a stílusba, de ez nem magyarázat, a régi motorosok is hajlamosak egy kis hízelgéstől elpuhulni. (Természetesen nem a lágyabb hangzások felé történő nyitásokra gondolok, hanem a megfelelési vágynak való ellenállás gyengülésére.) MastodonEsetükben is van több olyan tényező, amely elveheti az ember kedvét tőlük, gondolok itt az egyre mélyebbre süllyedő Mars Volta (ideális példája a fentieknek) tagok vendégszereplésére, és a zenekar tagjainak kinézetére (buta arcok, snassz fotók), de ha megszólal a zene, akkor néhány perc alatt elfelejtjük mindezt.

Fő fegyvereik a markáns gitártémák - legyen szó elsöprő erejű riffjeikről, vagy az őket nem ritkán váltó, hasonlóan ízes harmóniákról és dallamokról - valamint Brann Dailor mezőnyből fölényesen kimagasló dobolása. A legegyszerűbb, csutka riffek alá is képes olyan alapokat építeni, amelyektől azok nem süllyednek bele a fémzene egyre sikamlósabbá váló iszapjába. Egészen más stílusjegyekkel ugyan, de jelenleg a Sólstafir zenéjében van a dobos teljesítményének hasonlóan domináns szerepe.

Leszámítva, hogy némely jóindulatú értelmezések szerint King Crimsonos, vészmadarak szerint progmetálos csavarás is bekerült a repertoárba (lásd Capillarian Crest, de nem is csak ott), hasonló és ugyanolyan izgalmas az összkép, mint a legutóbbi Leviathannál. És ami még fontos: az ott nagy előrelépést hozó énekdallamokat itt tovább próbálták csiszolgatni, bár lehetőségeik korlátozottak – az főleg szerencsétlen, ahogy különösebb felvezetés nélkül elindul az album: egy dobpergetés után rázendítenek a gitárok és már ordít is szürke hangján valamelyik bárdista, alighanem a vezérszónok Troy Sanders. Mastodon

Mégis, hosszú távon meggyőző az album, színvonala egységesebb, mint elődjéé, bár ezúttal nem sikerült sem Naked Burn típusú szívbemarkoló eposzt, sem Blood & Thunder-szerű pofátlanul egyszerű és ütős slágert írniuk, azért a Circle Sysquatch és This Mortal Soil hallatán kielégülhetnek a katartikus tetőpontokra éhes fülek is.

Apropó tetőpontok: a lemez koncepcióját ezúttal nem mástól vették kölcsön, saját maguk eszelték ki a lélekpróbáló hegymászás történetét, melynek hőse tébolyultan bolyong az erdőkben, éhezik, szenved, küszködik és harcol vélt és valós ellenségeivel és – nem utolsó, hanem talán elsősorban - önmagával. Hasonlóan Melville Moby Dickjéhez, ez is egy többrétegű sztori, mely jól passzol a Mastodon összetett, de organikusan illesztett és kompakt (de nem komplex!) zenéjéhez.

9/10

a’ ördög

kapcsolódó cikkek:

Mastodon - Leviathan (kritika)

The Angelic Process - We All Die Laughing
2006-11-30, Decaying Sun Records
(2006)
Az aranykorát élő noise, drone, ambient elemeket az agyontorzított - effektezett gitárjátékkal kombináló csapatokból nincs hiány, az érdekesség abban rejlik, hogy legtöbbjük az átlag felett teljesít, pláne, ha férfi – nő duókról van szó. Lehet nem szeretni ezt a világot, tény, hogy eléggé homogén hangulatot áraszt, viszont azt olyan zabolátlan energiával teszi, hogy a hallgatót gond nélkül leveszi a lábáról. Ez az atmoszféra pedig a katarzis átélése, a súly, ami által megszabadulunk terheinktől, megkönnyebbülés, a tehetetlenség elfogadása. A küzdelem, amíg csak el tudunk képzelni valami ingatag, formátlan reményt, és ha szétfoszlott, gyönyörrel telve kiejtjük kezünkből az irányítást, tudva, hogy mégsem esünk le majd a földkerekség peremén.

wedie A The Angelic Process mintha be sem fejezte volna ezt az utat a megelőző Coma Waering című korongjával, melyben az akkori és mostani névadó dalok szinte alig különböznek egymástól, de ezen felül konstatálhatjuk, hogy az új, 25 perces kiadvány minden szegmensében az elődje kimagozott és meghámozott kivonata. Ezt némileg rossz szájízzel vettem tudomásul, néhány órás hallgatás után viszont egyáltalán nem találtam zavarónak. Ráérnek a változással, ez még pont belefért, és így örömömre az idei év végi listámon is szerepelhetnek, mert megmaradtak magukkal ragadónak, sejtelmesnek, felkavarónak, és egyben elringatónak.

A zenében tehát nincs sok olyan jellemző, amit ki lehetne emelni, zajtenger alá bújtatott simogató, hűvös ambient témák, a sodrásból felbukkanó megszállott üvöltés, lágy dallamok, melyek együttes kompozíciója egészen a velőig nyúl. Úgy ahogy van megható, mert emberi, mert keserű és gyűlölt, mert túláradóan szeretett.

rtp

10/10

[size=1">Ui.: A zene értékein kívül helyezve meg kell említenem, hogy a limitált kiadású boxban a cd mellé gyertyát, és egyéb "rítuseszközöket" is csomagoltak. Ez azért lássuk be, gáz. Továbbá megjegyezném, hogy a hölgytag honlapján

található képek némelyike jelentősen kedvemet szegte, és ez az esetünkben is azt támasztja alá, hogy jobb kedvenc előadóinkat áldásos távolságból szemlélni.[/size">

The Angelic Process

Om & Six Organs of Admittance - Split
2006-11-16, (2006)
Holy Mountain
Két legyet egy csapásra. Idehaza még egyik alakulatot sem mutatták be részletesebben, ezért közös splitjükkel remek alkalom nyílt arra, hogy mindkettőjükről szót ejthessünk, hiszen a

kísérleti zenék világában jelentőségük vitathatatlan. Emellett a cikk végére az is kiderül, hogy a "titokzatos harmadik" szerepét ezúttal a Current 93-s David Tibet játssza.

Egy meghatározás alapján, az om rituális, ritmikus szó (szótag), amit hosszasan ismételgetve transz jellegű mentális állapot válik elérhetővé, a hinduizmus és a buddhizmus hagyománya szerint. Nos, a rituális jelleg az Om zenekarra tökéletesen illik. Al Cisneros basszusgitáros és Chris Hakius dobos duója korábbról a Sleep ritmusszekciójaként lehet ismerős. A csapat feloszlása után a harmadik tag, Matt Pike gitáros a High On Fire-ben folytatta a zenélést, ami mocskos stoner rockjával teljesen más irányt képvisel az Om-hoz képest. Cisneros-ék viszont a legfontosabb Sleep mű, az egyetlen, több mint 50 perces dalt tartalmazó Jerusalem tapasztalatait hasznosítva dolgoztak tovább, kitekintve még extrémebb megoldások felé. Ezúttal kevésbé drog által inspiráltak a dalaik, legalábbis ezek már nem a "holy smoke"-hoz írt himnuszok - ellentétben a Jerusalem-mel - ami mindenképpen előrelépés, de a zene frissessége mellett igazából nincs jelentősége.

Az Om számai külön 10-20 perces szertartásoknak felelnek meg, amelyeken Al kántálása egészíti ki a sulykoló torzított basszust és a dobot. Mégsem lehet hiányérzetünk a szellős hangszerelés miatt, az eddigi két nagylemez (Variations On A Theme, Conference Of The Birds) bebizonyította, hogy rátaláltak egy tökéletes formulára, ami végtelen alkalommal felhasználható. Különösen a Conference of Birds határtalansága lehet megrázó élmény, csak pillanatoknak tűnik, míg a két dalmonstrum átvonul felettünk, mint a fél eget beborító madárrajok. Ez az időtlenség megragadta David Tibet figyelmét is, akinek pont a Six Organs of Admittance-es Ben Chasny ajánlotta figyelmébe az Om-ot. Ennek eredménye egy Current 93 & Om split lett, melyről a Current gyilkos, drone-os felvétele talán az egész Black Ships... session legérdekesebb darabja.

om1

Ezúttal Cisneros és Hakius kénytelen volt összefogottabban megfogalmazni zenei gondolatait, alkalmazkodva a splites társhoz, így a Bedouin’s Vigil az Om eddigi legrövidebb dala. Valóban rövid, mindössze négy és fél perces, de ez az egyetlen kritika fogalmazható meg vele szemben, más tekintetben zseniális. Kifejezetten rossz érzés, ha utána egy sűrű, álprogresszív zenére váltunk, de egyben nevetségessé is teszi azt. Ilyen fokú egyszerűség és mélység mellett nem lehet kérdéses a pontszám.

Mint ahogy a Six Organs számára ugyanúgy jár a maximális értékelés. Őszintén szólva kissé megfáradt a drone műfaj, a sok amatőr zúgás után megkönnyebbülés Ben Chasny zenekarát hallgatni. Itteni számuk, az Assyrian Blood egyáltalán nem jellemző Chasny lemezeire, hiszen az akusztikus, pszichedelikus álmodozás helyett ez egy rövid, váratlan attak. A fájdalmas, fuzz gitárhangzást nehéz feledni, ez a törött, éles sound felveszi a versenyt a Sunn O))) feneketlen mélyeivel. A You Tube-on látható egy Six Organs koncertvideó

, amely hasonlóan zabolátlan, de még ennél is szélsőségesebb hangszerkínzást mutat be, kár, hogy a Six Organs ezen oldala nem érhető el felvételek formájában.

Chasny mostanában saját zenekarán kívül, társszerzőként a legutolsó Current 93 lemez felvételein vett részt. Michael Cashmore-ral együtt hatalmas szerepe volt abban, hogy David Tibet apokaliptikus víziói újra tökéletes zenei aláfestést kaptak. Azért én remélem, hogy valamikor egy Six Organs of Admittance lemezen folytatódni fog a spliten megtett zajos kitérő.

om2

Om 10/10

Six Organs of Admittance 10/10

#Nothing#

Om

Six Organs of Admittance

Asunder - Works Will Come Undone
2006-11-09, (2006)
Profound Lore Records

Tessék elkönyvelni, hogy az Asundert már azelőtt felfedeztük, mielőtt arról tudomást szereztünk volna, hogy a Weaklingben és a The Gaultban egyaránt elévülhetetlen érdemeket szerzett John Gossard tagja a csapatnak, így mindenki biztos lehet abban, hogy nem csak beképzeljük magunknak a zenekar vitathatatlan kiválóságát. Egy olyan műfajban működnek ugyanis, amiben elég nehéz kimondottan rosszat alkotni, tudniillik, a funeral doom keretei annyira végletesen szűkek, hogy a sokak szerint szintén egysíkú black metal hozzá képest egy komplett zenei univerzum.

Lassú, mázsás riffeket egy kezdő gitáros is ki tud találni, ezeket a végtelenségig - de legalább a hallgatók tűréshatárának végéig - ismételgetni nem teljesítmény, mégis, a hatás garantált, hiszen az unalom, a történések hiánya elszomorít, depresszióba taszít, tehát a produktum többnyire célba ér, hatással van a hallgatóra, ezzel pedig már papíron el is van intézve a dolog.

Asunder - Works Will Come Undone

Hanem az Asunder tényleg tud valamit, valószínűleg a kiváló Gossard úr is érezte ezt, és ezért szállt be röviddel a bemutatkozó A Clarion Call előtt a csapatba. Az akkor mutatott stílus nem változott most sem, minden hivalkodás, és különösebb újítások nélkül hozzák ki magukból a korábbiakhoz természetesen hasonló, mégis másmilyen ízeket. Ugyanis érezhetően kiforrottabb a zene, a dallamosság és a gonosz kiállások összehangoltabbak, bár elsőre kevésbé hat hallgatóbarátnak az anyag, ezt támasztja alá az albumon található összesen két dal és a 73 perces hossz, pláne, hogy az utolsó 26 minutum mindössze halk gitárgerjedés, ami talán túlzás, de összességében nincs vele gond. Hogy aztán mégis jelentősen több elmerüléssel töltött órát jelent elődjeinél a Work Will Come Undone, az csak a későbbiekben válik nyilvánvalóvá, szinte észrevétlenül csap hegymagasságokba az amúgy is nagy ívű muzsika. Kérlelhetetlen türelemmel időzített váltások, ízlésesen megválasztott csúcspontok, ikerharmóniák és dallamok elegáns összefonódása figyelhető meg.

Az énekhang öblös és elég érces is egyben, remekül passzol a vaskos alaphoz, a dörrenő gitárrengeteghez és az öntöttvas dobverőkkel (szókép!) vonszolt ritmushoz, ám szükség szerint változatos, kellő időben egyszerű és mély dallamokat is használ. Hangulatában egészségesen szomorú, komor, igazán emberi érzésekkel átitatott mű, semmi erőltetett bizarrkodás, sirám vagy jajveszékelés, nem kell megháborodni a feldolgozás során, könnyen társítható hétköznapjaink lassan maró emócióihoz, be nem teljesedett vágyakhoz, az őszi paletta matt színeihez.

rtp & a’ ördög

9.5 / 9

Asunder - A Clarion Call (kritika)
Asunder & Graves at Sea - split (kritika)

Asunder
Asunder@myspace

Blut aus Nord - MoRT
2006-11-03, 2006, Candlelight Records

Kurvára vártam már ezt a nagylemezt, kb. két évvel ezelőtt is küszöbön volt a megjelenése, de ami késett, nem múlott, itt van: rémálom, labirintus, miegymás. A hangvételem cinikus. A Mort nem tartalmaz se egy Our Blessed Frozen Cells-t, se egy Inner Mental Cage-t, (jó esetben erre nem is lenne szükség, a jelenleginél valamivel jobb helyzetben viszont igen) annak ellenére, hogy a muzsika Blut aus Nord-osabb mint valaha, elmeborultabb minden eddiginél, amit eddig alkottak. Észrevehetően újra reneszánszát éli a black metalban a disszonancia izgalmas lehetőségeinek sűrű használata, főleg a franciák progresszálódtak, elég, ha az elmúlt esztendőkben kiadott Deathspell Omega anyagokat nézzük, amit elsőre nem is találtam igazán hatásosnak, majd mégis, vagy a napokban megjelent C. Y. T. debütlemezt is megemlíthetem. Furcsa, hogy így ágálok, hiszen pont magam szoktam magasztalni a ki-be csavarodott dalszerkezeteket és hangzatokat, a vájt füllel rendelkezők büntetését ebben a makacskodó stílusban, viszont a Mort tekervényessége rendre leüti a saját jó ötleteit. A helyzet nem tragikus, csak túlzó lett a pedantéria, az odafigyelés, nem hagytak maguknak egy szemernyi kötöttséget sem, a szabad elképzelések formátlanná tették az egész anyagot, bár elképzelhető, hogy ez volt a cél.

Se szeri, se száma a mérgesítő, félhangokat lépegettető témáknak, akárha egy belassított freejazz felvételt kellene időről – időre végigszenvednem, mely hangjegyek között helyenként vonatsínek súrlódásának zajait vélem felfedezni (azazhogy mintha az lenne), amit nyilván az ambient – ipari hatás erősítése okán építettek bele a zenébe. És még valami. Bődületesen egysíkú lett a dob(gép), lényegében ugyanarra a kaptafára építkezik, mind a tempót, mind a megvalósítást tekintve. Tulajdonképpen ennyi. Vagyis mégsem. Tudom, hogy egyre nehezebb frappáns címeket kitalálni, de hogy számozzuk a dalokat, az sem az igazi, nem indítják be a fantáziát, még csak sejtelmünk se lehet arról, hogy miről van szó. Igazatok van, szigorú vagyok, a zene mindenkiben más tartományokat nyit meg, ítélkezzünk és értelmezzünk saját szájunk íze szerint.

A Thematic Emanation of Archetypal Multiplicity EP idején már kapiskáltam, mire számíthatok, de az a rövid, szintén nehezen feldolgozható anyag korántsem volt ennyire kiszámíthatóan kiszámíthatatlan. Érdemes azért meghallgatni a Chapter 5 és 6 felvonásokat, melyek egyes pillanatai valóban hátborzongatóak, de nem mondhatok mást, minthogy hatását vesztette a halmozás, ebek harmincadjára jutott tucatnyi jó ötlet, egy dupla y kromoszómás fogyatékos hímkorcs áll előttünk. Minden benne van, ami kell, és szinte semmit nem kapunk meg belőle. Sajnálom.

6.5/10

rtp

blut aus nord

kapcsolódó cikkek:

Blut Aus Nord - The Work which Transforms God (kritika)

Atooishinjuu - The Death Imprint
2006-10-31, (2006)
Decaying Sun Records
A Decaying Sun Records szorgalmasan gyűjtögette a beteg előadókat az elmúlt időszakban. Hozzájuk csatlakozott a Swans utódként számon tartott The Angelic Process

- akik nemrég átvették a kiadó irányítását - a japán bizarrecore Eye, The Arsonist

, akik kizárólag dobokkal és agyoneffektezett énekkel terrorizálják a közönséget és a Violence Paints The Sky

név alatt futó nyomasztó trip-hop project. Mondanom sem kell, az Atooishinjuu sem lóg ki ebből a díszes társaságból.

Tragédia vagy egy újabb ügyes manipuláció? - nem tudni, melyik áll bemutatkozó lemezük hátterében. Még az sem ismert, hogy honnan származik a zenekar - a név ellenére nem esküdnék meg rá, hogy Japánból. Kiadójuk szűkszavú promóciós anyagából kiderül, hogy az atooishinjuu szó olyan öngyilkosságra utal, melyet egy szerető halála után követnek el. Micsoda véletlen, a csapat énekesének barátnője állítólag valóban elhunyt, ezek után tehát nyálcsorgatva várhatja az ínyenc hallgató a dalokból túláradó őszinte érzelmeket. Aki azonban csak a My Dying Bride, Anathema vonalat térképezte fel korábban a szentimentális zenék világában, netán mindössze a finn gothic metal bandákat ismeri alaposan, az életreszóló élményben részesül, mert a atooishinjuuThe Death Imprint kíméletlenül bele fogja döngölni a földbe, itt ugyanis a Deftones-tól, a Swans-on át egészen a Merzbow-ig terjed a hatások köre.

A föld alól dübörgő hangszereket példátlan, pszichopata ének kíséri. Nem a Chino Moreno-féle kissé hamiskás, de azért kellemesen borzongató melódiákra kell gondolni, hanem képzeljük el azt, mikor egy szerény hangi adottságokkal megáldott szerencsétlen próbál nagy ívű dallamokat kipréselni a torkán. Fejhallgatót használva egy fokkal jobb a helyzet, úgy már valamennyire belesimul a "szörnyű" vokál az alapokba, bár az üvöltős részek mindenhogyan embert próbálóak. Csak azt mondhatom erre, hogy érdekes, pedig nem vagyok mazochista típus. Érdekesebb és őszintébb, mint a mindenki által jól ismert önmarcangoló zenék, mert nem veszi figyelembe a befogadók elvárásait. Nincs lehetőség azonosulásra, beolvadásra, sokkal inkább felrázza, éberebbé teszi az embert, amit mindenképp díjazni kell.

A hangszeres rész változatos, már-már túlzottan eklektikus. Rettentően sűrűek az alapok, törzsi dobok, fal vastagságú, dohogó gitár, rosszindulatúan pulzáló basszus fonódik egymásba. Néha mindent elborít a zaj, máskor egy akusztikus gitár marad a vezető hangszer. Úgy látszik, egyre népszerűbb a konkrét riffek mellőzése, a Death Inprint-en sem találunk ilyeneket, a valódi hangszerek lényegében zajforrások szerepét játsszák. Akad egy-két mosolyt fakasztó pillanat is, például a néhányszor elővezetett populáris énektémák, persze a szokásos fülsértő tálalásban. Ilyenkor kérdésessé válik az egész mű komolysága, de ha tiszta lappal, előzetes információk nélkül állunk neki a lemez hallgatásának, természetesen ezen nem kell rágódni. Mindezek ellenére nem tartom kizártnak, hogy a Death Imprint az érzelgősségben elvesző zenék paródiája lenne, csak ennek kiteljesítéséhez Velvet Cacoon-szintű marketing szükséges.

Bármi is volt a cél, az Atooishinjuu-nak sikerült a legjobbakat kihoznia ebből a kegyetlen élethelyzetből, az ő érdekük, hogy lezárják ezt a témát és továbblépjenek. Azt hiszem, ez a zene hosszútávon mindenkit bedarálna. Érdemes elgondolkodniuk a Swans pályafutásán.

9/10

#Nothing#

Atooishinjuu

Decaying Sun Records

atooishinjuu2

Hammers of Misfortune - The Locust Years
2006-10-29, (2006)
Cruz Del Sur

Miután környezetemet a Hammers of Misfortune idei lemezének meghallgatására való buzdításával kezdtem nyaggatni - egy dal felének meghallgatása elteltével - csúfos-gyalázkodó reakciók érkeztek minden irányból. A láthatatlan szövetségben levő hangok felsorolták szinte valamennyi vállalhatatlan metal-alfaj egy-egy képviselőjét, legyen szó progresszív-, germán sör- vagy folk metalról. Pedig ennyire tényleg nem vészes a helyzet, bár valóban: pátosztól feszülő, operás férfi és női ének; Hammers of Misfortunekórusok; akusztikus gitárok; zongora; billentyű; összetett dalszerkezetek; konceptalbum – tisztességes Subterra-olvasó gyomra felfordul, a nehezen elsajátított, biztosnak hitt tudás a jó ízlés mibenlétéről megkérdőjeleződik.

Az a bonyolult helyzet, hogy ezekkel együtt is megnyerte tetszésemet a San Francisco-i banda, mely előzőleg kétszer próbálkozott nagylemezzel. Azokról még ilyen nevek is eszembe jutottak, mint Psychotic Waltz vagy In the Woods…, de ezúttal elszakadtak a majdnem-kortárs hatásoktól, a legfrissebb zenék, amelyek kiszagolhatóak a ’70-es évek rockzenéin - elsősorban Deep Purple-ön és Uriah Heepen - alapuló főzelékből, azok a Metallica és a Megadeth korai thrash alapművei. Galopp-ritmusok és egyszerű zakatolások nincsenek, többnyire súlyos ős-metal riffek és pattogósabb thrash témák elegyei alkotják a szerzemények alapját, ezt egészíti ki elég jelentős arányban a hammond orgona és a dallamos énektémák. Meglehetősen nagyfokú kidolgozottsággal vannak az elemek dalokká komponálva, és ez szinte teljes egészében a zenekarvezető John Cobbett gitáros (lásd még: Ludicra) érdeme, ő a fő dalszerző. Zenéje a hetvenes évek rockjának azt az aranykori jellegzetességét is magán viseli, hogy az olyan teljesen elavultnak számító dolgok, mint egy gitár-billentyű párbaj, vagy dobszóló magától értetődő természetességgel illeszkednek belé, és mindezt a korszerű hangzások alkalmazása sem teszi tönkre. Ami a dalokat illeti, lehetne őket ilyen-olyan szempontokból kiemelni, de közös tulajdonságuk, hogy ugyan nem elsőre, de kivétel nélkül belemásznak az ember fülébe-agyába és onnét nem is nagyon akarnak kimászni. Az összes számot itt így hát inkább nem sorolnám fel egy-egy találó jelző kíséretében, utóbbiak nélkül is teljes értékű élvezetet nyújtanak.

Hammers of Misfortune

Ki lehet röhögni miatta, de az én szememben egy apróbb csoda ez a zenekar, nincs nagyon még egy hozzájuk fogható. Bevallom, nem biztos, hogy ekkora lelkesedéssel beszélnék róluk, ha nem egy ismeretlen olasz kiadónál, (korábban a Weaklinget is kiadó tUMULt-nál voltak) hanem mondjuk a Nuclear Blastnál lennének. De nincsenek, így hát, akinek gyomra a bevezetőben közölt tényállásnál csak nehezen, de bírta a strapát, ettől a terheléstől legalább megkíméltetett.

9/10

a’ ördög

 

(A társaság a lemez felvétele után komoly vérveszteségeket szenvedett: egyéb elfoglaltságok okán távozott a jellegzetes hangú férfiénekes, Mike Scalzi (The Lord Weird Slough Feg), a női ének egy részéért és a cseppet sem elhanyagolt basszusjátékért felelős Jamie Myers és a dobos Chewy Marzoio is. Cobbeten kívül így csak a hammond-specialista Sigrid Sheie maradt. A zenekar ennek ellenére folytatja működését.)

Hammers of Misfortune

Hammers of Misfortune @ Myspace

Cruz Del Sur

 

Antaeus - Blood Libels
2006-10-19, (2006)
Norma Evangelium Diaboli

Vajon mit érthetnek a nők a black metalból? Fenriz szerint semmit, és meglehet, hogy a vén farkasnak igaza volt, mert a nőies black metal prototípusát egy olyan francia zenekar alkotta meg, amelynek minden tagja férfi. Ez nem egy alaptalan megállapítás, számos terhelő bizonyíték hozható fel ellenük: nem elég, hogy gallok leszármazottairól beszélünk, buzeráns megjelenésüknek és koncepciójuknak köszönhetően célközönségüket "megbasz a vámpír" kategóriás, fiatal, de kellő tapasztalattal rendelkező hölgyek(?) alkotják. Öncsonkítások, vérengzések, népirtások képei elevenednek meg a dalokban, hogy az asszonyállatok kielégíthessék bestiális vágyaikat, s minderre az teszi fel a koronát, mikor a propagandaosztályt vezető MkM néha lefordul a színpadról cukorbetegségének köszönhetően.

 

antaeus2

Ennyit a humoros oldalról, szeretném tudatosítani, hogy az Antaeus egy komoly zenekar, egyéni stílussal, jellegzetesen örvénylő számaik pillanatok alatt felismerhetőek. De hiába az egyéniség, ha a bűvész csak két mutatványt talál ki élete során, végül úgyis a rockkocsmák padlóján fog kikötni. Ez a szörnyű sors vár majd a franciákra, hiszen már a Blood Libels sem az a kamikaze hadgyakorlat, mint az első két nagylemezük. Kiürült a kamra, elfogytak a készletek, hosszú éhezés vár rájuk, és ez egész biztosan meg fog mutatkozni az egyre soványabb produkciókban. Lehet majd nosztalgiával gondolni a nagy slágerre (Blood War III) vagy a De Principii Evangelikum tanítanivaló tömörségére, de előbb még érdemes feldolgozni az új művet, mert kissé szerényebb kivitelben azért ezen is találhatók különlegességek.

Azonban sok a hiányosság. Nem értem, miért kellett 43 percesre hizlalni az anyagot, többek között felesleges volt a Rot EP és a From The Entrails To The Dirt split egy-egy számát újrahasznosítani. Nem rosszak - főleg a Rot, mivel a hullámzó, megtört riffelésnek nehéz ellenállni -, de nem lenne hiányérzetem nélkülük. Nagyobb probléma, hogy az új dalokat túlnyújtják, elfelejthetjük a De Principii három perc alatti kegyetlenkedéseit. A hangzásból eltűnt a sötétség, de szerencsére az erősítőket még mindig 11-es állásig tekerik a gitárosok, ezáltal valami megmaradt az eddigi kiadványaik fülsértő jellegéből. Kazamaták mélyéről feltörő morajlások, néhol gerjedések szövik át a Blood Libels-t, kár, hogy régebben az ambient elemek csak fokozták a beteges zavarodottságát, most pedig szükséges tartóelemmé degradálódtak, melyek nélkül jelentősen vesztene a zene az értékéből. A Sadistik Exekution nem csak K-mániájával fertőzte meg MkM-t, hanem a számok is viselnek magukon az őrült ausztrálokra jellemző fordulatokat, de ennek sem lehet örülni, mert így a sportos jelleg került előtérbe a - nem technikás - töredezettség helyett.

Mindezek ellenére van erő a lemezben, kellően vérszomjas, művészkedéssel még véletlenül sem vádolható. Akiknek túl sok a Deathspell Omega kísérletezése, biztos értékelni fogják, hogy az Antaeus-nak esze ágában sincs átlépni a metal adta kereteket, így akár az egyszerű zúzás szintjén értelmezhető zenéjük. Egy U.S. Black Metal - Európai Black Metal meccsen jelenleg a kezdőcsapatban lenne a helyük, de sajnos még ötletem sincs arra, hogyan tartósíthatnák legalább a mostani formájukat.

8.5/10

#Nothing#

                                   

[link=http://www.youtube.com/watch?v=Juri-8aI9Dc]Antaeus live[/link]

Jazkamer - Metal Music Machine
2006-10-12, (2006)
Smalltown Supernoise
A Jazkamer metal-orientált körökben az Ulver-féle First Decade of Machines remixlemezről lehet ismerős, bár ott - és eddig mindenütt máshol - két z-vel és m-mel nevükben szerepeltek. A kísérleti / ambient / noise zene barátai által jól ismert Lasse Marhaug és John Hegre urak nyilván a zenei irányvonal gyökeres változását jelzendő hagyták el a két mássalhangzót nevükből, zenei segéderőként pedig Ivar Björnson (multihangszeres, Enslaved), Iver Sandoey (dobok) és Olav Kristiseter (gitár, mindketten az egyelőre ismeretlen Manngardból) fémipari szakmunkásokat vették be a csapatba. A producer pedig az (az egyébként szintén zajzenész) Jorn Træen (saját formációja: Toy) lett, aki már az újkori Enslaved alapművének, a Below the Lights-nak a keverésében is közreműködött. Az már a felállásból sejthető, hogy a végeredménynek sok köze nincsen a korábbi, diszkrét és szolidan fülsértő, beavatott keveseknek szánt albumokhoz, de arra, ami egészen pontosan ez lett, nos, arra azt hiszem nem sokan számítottak. Itt egy percre meg is állnék: most szedje le mindenki a lemezt, essen át az első hallgatás vissza nem térő pillanatain, felkészületlenül ugyanis, ahogy a szerzőt is érte, még erősebb lehet a sokkhatás élménye.

Lasse Marhaug

A nyitó Friends of Satan egyszerűen egy soha korábban nem hallott mértékben brutális fémzenei kinyilatkoztatás, melyben a kérlelhetetlen szigorúság az egyedüli, ami miatt egyértelműen metalnak lehet nevezni a hallottakat, ugyanis nemhogy a műfajban megszokott dalszerkezeteknek, de még csak riffeknek sem lelhetünk nyomaira. A Sunn O))) próbálkozott hasonlóval, a végső falak lerombolásával, ez azonban nem drone, ellenkezőleg, tömény darálás, de egyáltalán nem is grindcore. Párhuzamba az Orthrelmmel hozható leginkább, csak ezerszer agresszívabb annál. (Ide kívánkozik még Nothing szerzőtársam meglátása, szemléltetve a benyomások tanácstalan sokszínűségét, miszerint ez „olyasmi, mint a Revenge vagy a Conqueror, csak ezek tudhatják, hogy pontosan mit játszanak”)

Ehhez képest a folytatás a lehető legélesebb kontrasztot jelenti, a The Worms Will Get In az album kínzó, hallgató-gyilkos oldalát jeleníti meg, azt az oldalt, ahol a mazochista beállítottságúak feltétlen előnyt élveznek. Ez már tényleg majdnem drone, de mégsem: egymást követő, hosszan kitartott hangzatok 16 percig tartó sorozata a szerzemény, de mégis érezhető benne egy olyan kompozíciós szellem, amely egészen különlegessé teszi. Aki ezt kibírta, annak a lemez hátralevő része már majdhogynem üdülés. Egy kicsit Meshuggah-s, kicsit Enslaved-es, a korábbiakhoz képest slágeres dal, az Abomination következik, amibe senki nem fog tudni belekötni. A címadó Metal Music Machine egy kaotikus kiszakadás a totális fegyelem terrorjából, egy avantgarde klisé: középpontjában egy szinte free jazz-es dobszóló áll, amire össze-vissza nyikorognak a gitárok, és ráadásként elektronikus zajok is fokozzák a fejetlenséget. A záró Occult Glider újra egy rémisztően tudatos zajos hangmassza, ami kegyetlen megtorlása az elmúlt percek komolytalanságának; az üdülés hirtelen trópusi munkatáborozássá vált át, egyre forróbb helyekre juttatva el a hallgatót, egészen le magazinunk legfőbb patrónusának territóriumába. Rendszeres olvasóink persze aligha bánnak egy ilyesfajta kitérőt, az meg már más kérdés, hogy ez nem kitérő, hanem a végállomás. De hát, ahogy Nietzsche mondta, aki sokáig bámul a mélységbe, abba előbb-utóbb visszanéz a mélység. És ez nem is kifejezetten csak a Jazkamerre vonatkozik.

Magatokra vessetek hát, ha kíváncsiságotok legyőz!

10/10

a’ördög

jazzkammer.com

Metal Music Machine

Archgoat - Whore of Bethlehem
2006-10-10, (2006)
Hammer of Hate

Ha létezik Finnországban a Beheritnél kultikusabb zenekar, akkor az mindenképpen az Archgoat. 1989-ben alakultak Turkuban, pályafutások első szakaszában két demoval (Jesus Spawn, Penis Perversor) és egy EP-vel (Angelcunt - Tales of Desecration) szereztek maguknak hírnevet, bár a zene mellett ebben nagy szerepet játszhatott a titokzatosság, mivel nem szívlelték a nyilvánosságot. Nem sok közös vonás fedezhető fel a régi Archgoat és az akkor fénykorát élő norvég black irányzat közt; a Beherithez hasonlóan primitív számaikban sokkal fontosabb szerephez jutottak a ’80-as évekből származó okkult thrash/death gyökerek, mint skandináv kollégáiknál. Mondhatni, ők csak folytatták azt, amit a Venom, a Hellhammer, a Possessed, stb. elkezdett, és egyáltalán nem törődtek a megújulással, fejlődéssel. Azonban, míg Holocausto-ék a Drawing Down The Moon-on már igyekeztek kreatívabb megoldásokat felmutatni, az Archgoat végleg a sallangmentes zúzás mellett kötelezte el magát, és emellett ki is tartott egészen 1993-as feloszlásáig.

archgoat2

Talán nem meglepetés, de legnagyobb sikereiket az egyesült államokbeli zenészek körében aratták, sok U.S. black metal banda (Havohej, Demoncy, Cult of Daath, Krieg) emlegette őket legfontosabb hatásai közt. "Nem várt fordulat", de a legenda újraéledt 2004-ben, majd a következő évben megjelentettek egy három számos EP-t Angelslaying Black Fucking Metal címmel, ami korábban kiadatlan felvételeket tartalmazott. Az igazán kockázatos vállalkozásnak az új lemez ígérkezett, hiszen ezzel könnyen nevetségessé válhattak volna a finnek, de hiába a zenei analfabetizmus, azt nagyon jól tudják, hogy mit szabad rögzíteniük Archgoat név alatt, így visszatérésük erőteljesebbre sikeredett, mint amit a Darkthrone mutatott be annak idején.

Lényegében hibátlan a Whore of Bethlehem minden pillanata: tíz blaszfemikus szerzemény, ami legalább 15 évvel visszavisz a múltba. Értő fülek persze észlelhetik, hogy ez a hangzás nem jöhetett volna létre a korabeli technikát használva, de ha nem mélyedünk bele a részletekbe, akkor nyugodtan megveregethetjük a zenészek vállat a láncfűrész-szerű, de mégsem túlzottan modern gitár sound-ért. Helyükön vannak a pontatlan kalapálások, a vonszolós riffek, sőt, a maguk szintjén ötletesek ezek a retro témák, amiket jókor eltalált tempóváltások tesznek izgalmasabbá. Harangkondulások, sátáni intro - ahogy az elvárható -, középkori fekete miséket idéző hangulat teszik teljessé a lemezt.

Külön érdekesség, hogy Archgoat-ék újabban a színpadtól sem riadnak vissza (habár a korai időszakban is elsősorban a stabil felállás hiánya tartotta őket távol az élő fellépésektől). Igazuk van: mivel nem a mechanikus darálást erőltetik, koncerteken minden adott ahhoz, hogy képesek legyenek közvetíteni az album erényeit, és ne egy kásás hangförmedvénnyel büntessék a közönséget. A pontszámon nem látszik, de ez egy valóban fontos lemez, amit nem fog kikezdeni az idő - e tekintetben a Cult of Daath tavalyi mesterművével említhető egy lapon. Kecskebaszó black metal a javából.

8.5/10

#Nothing#

             

Darvulia - L' Alliance Des Venins
2006-10-06, 2006, Battlesk’Rs Productions

Darvulia avagy Darvulya Anna egy Báthory Erzsébet üzelmeiben segédkező öregasszony volt, és egyben ő a mesék erdőben lakó vasorrú bábájának első mintapéldánya is. Mindezt egy francia zenekar névválasztásának köszönhetően tudtam meg, amit Darvuliaakár szégyelleni is lehetne, de az igazság az, hogy a legtöbben Báthory Erzsébet nevét is valamelyik black metal zenekar révén ismerték meg.

A névválasztás sikerességét jelzi, hogy ezeknek a háttérinformációknak a mentén könnyen leírható a Darvulia zenéje, az ugyanis - legjobb pillanataiban - primitív, mint egy népmese, gonosz, mint egy boszorkány, és vészjósló, mint az elvarázsolt erdő lakóinak hangja sötétedés után. Az albumnak ezt az oldalát a harmadikként felcsendülő, Le Manoir aux Cadavers d’Enfants című szerzemény tükrözi a legjobban. Legkésőbb itt kiderül, hogy ismét, akárcsak a Blut aus Nord, a Deathspell Omega vagy a Lurker of Chalice esetében, megint egy a disszonáns hangzatok szokásosnál gyakoribb beépítésén alapuló, egyedi hang- és hangulatvilág megidézésének lehetünk fültanúi. Ez a hangulatvilág azonban teljesen más, mint említett zenekaroknál, a bevezetőben írottak érvényében a monumentalitás egyáltalán nem jellemző, és a futurisztikus jellegnek sem bukkanhatunk nyomaira. DarvuliaEgy merészebb Khold, vagy Craft talán még jobb párhuzamot is jelenthetne. A monumentalitás hiánya egyébként talán egybefügg a Darvulia legnagyobb hibájával is, azaz a változatosság hiányával, a katartikus tetőpontok nemlétezésével. 35 perc nem sok, ennyi ideig tart a L’Alliance Des Venins, a végére mégis unalomba fullad. Az említett Le Manoir…-on és a lendületes nyitószámon kívül érdekes dal még a Toolkrh Belladonne, ez hangulatilag és felépítésében is más, mint a többi: nem menetel vagy vágtázik, hanem disszonáns gitárhangok monoton, hipnotikus ismétlődésén és törzsi doboláson alapszik. Ez nem annyira mesebeli hangulat, ez már inkább egy pszicho-horror vonulat felé mutat, viszont itt az amúgy is túlságosan központi szerepet kapott acsarkodó károgás ront az összképen.

Az előző albumhoz képest, mely egyben bemutatkozásuk is volt (L’ Ombre Malicieuse – 2002) most mindenesetre több emlékezetes momentummal szolgálnak, és ugyan a hibák akkor is hasonlóak voltak, az erények most már jobban kicsúcsosodnak.

7.5/10

a’ördög

Dälek - Streets All Amped
2006-10-01, (2006)
Ipecac

Mint az már a tavalyi budapesti koncert ismertetője kapcsán kiderülhetett, magazinunk elsődíjas kitekintős előadója a Newark-i gettók szülötte, Dave Dälek és kis csapata volt, és nem ritkán mostanság is az. Az Absenceről ugyan nem íródott kritika oldalunkon, talán egyszer a kult rovatban lesz olvasható egy figyelemfelkeltő megemlékezés 2005 egyik legütősebb lemezéről, mely hallatán minden jóérzésű polgár szíve szerint a Dunának ment volna, mivel számunkra olyan kedves zenei elemeket keresztezett, mint a noise és az agresszív, ámde nem tolakodó, hivalkodó hip-hop, melyet nem utolsósorban igazi fojtogató – posztapokaliptikus légkör tett csaknem makulátlanná, egyedivé.

nézni

A Streets All Amped viszont egészen más tészta. Régi-új atmoszféra (inkább a From Filthy… nagylemez még olykor kevésbé brutális, merengős világa jellemző), a szokásos kemény alapokat lágy - lágyabb harmóniák színesítik, legalábbis a címadó és egyben nyitó dal reményteli, életigenlő hangjai az utcák forgatagának, nyüzsgésének, a tömeg és az egyén találkozásának érzéseim szerint pozitív oldalát reprezentálják. Elbújni az oroszlán barlangjában, feloldódni zajok által előidézett masszában, hogy végre egy stabil lelki állapot stagnálhasson a megbetegedett létóceán közepén; több kapaszkodó híján így tudom körülírni impresszióimat.

Ami javarészt ez után következik, számomra teljesen felejthető, hip-hop ugyan, de se nem érdekes, se nem elég dinamikus ahhoz, hogy szeretni tudjam, és amennyit ki tudtam venni a szövegből, aszerint a szokásos utcai helyzetjelentést nézhetjük végig lelki szemeinkkel és fapofával, melyet idén már a Slayer kipipált a noteszemben. 

Hogy nemcsak egyetlen dalért érdemes beszerezni a 12”-es korongot, azt viszont a Back to Burn bizonyítja zárásként, ami ugyan pofátlanul egyszerű, és maga Dälek sem szólal meg benne, viszont szédítő, tekergő hangörvénye kellő mélységekbe húzza a hallgatót ahhoz, hogy a hipnózis ereje újabb és újabb meghallgatásra kényszerítse.

50 % élmény, 50 % unalom. Szar helyzet.

7.5/10

rtp

dälek

 

Akron/Family - Meek Warrior
2006-09-29, (2006)
Young God Records
Az úgy volt, hogy négy srác vidékről New Yorkba költözött, demókkal bombázták a valamikori Swans guru Michael Gira-t, tavaly októberben pedig már közösen játszottak Budapesten, és fű alatt megtartották az év koncertjét. Sajnos akkor a Subterra jelenlévő szerkesztői nem tudták megfelelő helyre csoportosítani kreatív energiáikat, így ezt eddig elhallgattuk az olvasók elől, de most kihirdetjük. A tavalyi év legjobb koncertje: Angels of Light, Akron Family a Fonóban.

Már túl voltak az első lemez megjelenésén, amit Gira producerelt, sőt a kiadást is magára vállalta, sőt felkérte őket kísérőzenészeknek az Angels of Lightba, tehát összefonódásból nem volt hiány. Ennyi a múlt. Most pedig itt a Meek Warrior, a második rövid, ámde erőteljes csapás. Tudni kell, hogy a koncertező Akron/Family és a lemezen hallható Akron/Family különbözik. Míg előbbi nem riad vissza a szabadon csapongó, zajjal operáló, de végig a hallgathatóság határán belül maradó örömzenéléstől, addig utóbbi inkább andalító, kedves, kevésbé skizofrén dalszerkezetekkel melengeti a szerencsés befogadó szívét.

akron

Amikor felröppent a hír, hogy vendégszerepel a jazzdobos Hamid Drake, valamint azt is tudni lehetett, hogy mindössze hét szerzemény került rögzítésre, félő volt, hogy túl sok lesz a hosszú, improvizatív betét, a megjegyezhető, dúdolható dalok rovására. Ismerjük ezt jól, nagyszerű zenészek nagyon meg akarják mutatni, hogy ők valóban nagyszerű zenészek...

Szerencsére most nem ez történt. Bár a lemeznyitó Blessing Force -viszonylag- hosszú és zajos, van csikorgó szaxofon, és nagyrészt instrumentális is (kivéve az Animal Collective-t idéző tapsot és kiabálást), mégsem kell unalmunkban folyton a lejátszó visszaszámlálójára pillantani, hogy „na, mennyi még?”. Sikerült átmenteni azt a játékosságot, amitől koncerten igazán működnek ezek a témák, csak sajnos otthon hallgatva nem látni a basszusgitáros vigyori fejét, ahogy egy széken ülve headbangel, vagy épp befekszik az effektjei közé. Jól tették hát, hogy csak mértékkel adagolták az ilyesmit és emellett ismét sikerült összehozni pár, a maguk egyszerűségében szép dalt. Itt külön kiemelném a záró Love and Space-t, amit tavaly hangszereiket hátrahagyva, egy szál gitár kíséretében előadtak a Fonóban is, méghozzá úgy, hogy utána mindenki pár centivel a föld felett lebegve hagyta el a termet, a szeretet hullámain.

8,5

ktibi

akron/family

young god records

Rovátkolt Barom - Pro Patria Et Libertate
2006-09-26, (2006)
sz.k.
Nem létezik aktuálisabb lemez manapság, mint a Rovátkolt Barom royalista rohamosztag dalgyűjteménye, amit stílszerűen egy recsegős bakeliten kellene hallgatnom, de úgy látszik a modern kor hatásai alól a fiúk sem képesek kivonni magukat, ezért marad a honlapjukról ingyenesen letölthető digitális formátum. Az art-punk zenekar olyan hazai előadók sorába illeszthető, mint a Gecizők, a Tekintetes úr, a Csermanek lakótelep/Élettér elmélet, a Csinovnyik halála, a Büdösök, az újra aktív Csók és Könny, távolabbi rokonként a Yellow Spots. Különösen Pozsonyi úr (Gecizők/Tekintetes úr) gondolatainak a hatása erős a Pro Patria Et Libertate-n, de - bármennyire nehezemre is esik ezt leírni - a fiatalos lendület miatt nem válnak fárasztóvá a már többször elsütött polgár- és prolipukkasztó megnyilvánulások.

rovatkolt2

Ki tudja, mennyire gondolják komolyan a dalszövegeket a Rovátkolt Barom tagjai. Lehet, hogy mindössze a lázadás egyik utolsó hiteles formájára szerettek volna rátalálni, mikor annak idején Che Guevara helyett Gavrilo Principet választották kabalafigurának ( vagy állatnak...). Mindenesetre mire a rövid lemez végére érünk, megkapja a magáét a humanizmus, az anarchisták, a hivatalos punk "underground", de a szólásszabadság visszásságai vagy a vakolgató Voltaire sem érinthetetlen témák a Rovátkolt Barom számára. Előrelátásuk példaértékű, hiszen azóta a dalukban emlegetett Nem Art bolt bezárt (mint utóbb kiderült ezt csak a zenekar terjesztette, valójában még nem zárt be a népszerű punk butik), az anarchisták felett győzött a rendőri túlerő és az újságíró irtás is majdnem sikerrel járt, csak a helyszínt illetően tévedtek - a borítón látható kép pedig önmagáért beszél.

A zenei rész nem marad el a szövegektől: senki se számítson enervált, poszt-punk gitárreszelésre, esetleg elborult agyú művészkedésre. Harsona és klarinét betétek beépítése ellenére a hathúros sem tűnt el a mélyben, Horváth Péter gitáros néhol egész meglepő, zajos témákat hoz, máskor viszont képes szégyentelenül amatőr riffeket alkalmazni, amik tökéletesek a sznobok elijesztéséhez. "Fúvós szekciójuk" különösebben nem rajong a free jazzes nyüszítésért, az Anti-Anarchista akció kivételével nem a diszharmónia fokozására szolgálnak ezek a hangszerek. A Valcer című rövid átkötő a már feloszlott Burzsoá Nyugdíjasok világát is eszembe jutatta, de kizártnak tartom, hogy ezáltal garantált lenne a csapat szereplése Jancsó Miklós következő filmjében, annál is inkább, mivel az idős rendező már a lemez címét megpillantva a Dunába ugrana. A Worldmusic nevéhez méltó borzalmas alappal kényezteti a hallgatókat, ám ami itt még jó poén, az a lemezt záró Kurt halott című Feszület feldolgozásban kissé szánalmassá válik. Ezt a középiskolás bulikra illő, affektáló, kislányos énekkel előadott számot jobb lett volna lehagyni, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy a Pro Patria Et Libertate nem veterán punkok produktuma. Hibának hozhatók még fel a sokszor megbicsakló szövegek. Általában nem szoktam fennakadni ilyesmin - leljék ebben örömüket más webzine-ek, ha egyszer nem képesek érdekes zenékhez hozzájutni - de itt nem egyszer a céltalanul kitekert sorok lehetetlenné teszik a megértést szövegkönyv nélkül (pl. Szabadság, egyenlőség).

rovatkolt1

Ennyit a negatívumokról, hiszen a többi, eddig még nem említett számban kiemelkedően teljesít a csapat. Az Újságíró irtó nóta, a Generációm és az Unalmas jó példák arra, hogy a magyar punk "exportképes", mert ezek a dalok a világon bárhol megállnák a helyüket.

Végszóként következzen az elmaradhatatlan gyalázkodás, ugyanis köztudott, hogy a zenekar ki nem állhatja, ha dicsérik őket: a Rovátkolt Barom fővárosi újgazdag hülyegyerekek igénytelen szórakozása, akik gúnyt űznek a ’80-as évekbeli magyar, ős-punk szellemiségből, káoszba fulladó fellépéseiken mindössze részeg haveri körük csápol, ráadásul árulásuk legfőbb bizonyítékaként még a Subterra magazin is helyet biztosított számukra. (És korábban női dobosuk volt.)

8.5/10

#Nothing#

Junior Boys - So This Is Goodbye
2006-09-12, (2006)
Domino

A tényálladék az, hogy a zenéhez elsősorban a hangokat kell szeretni, mint ahogy a magát az életet ahhoz, hogy – teszem azt - szívesen együnk. Lehet viccelődni, mégis vannak emberek, akik szívesen elmerülnek az alapanyagok rejtelmeiben, míg mások csűrni-csavarni kezdik a dolgokat - a tetőt csodálják, a betonozás meg le van szarva.

A szinti-, illetve elektropop egykoron pont az egyes primitív ritmusokhoz párosított földöntúli hangjai miatt volt jó, amelyeket minimalista konsturktivizmussal egymás mellé helyezett az adott szerző, nélkülözve az annyit méltatott, lélegzetvételt nem hagyó zenei tudálékoskodást, mely akár valami kiéhezett hím, nyalta körbe a szerencsétlen hallgató arcát, elsődleges nemi szerveit és végül a művelet megkoronázása végett körömágyát is.

Vegyünk elő egy Commodore 64-est, és nyomjuk végig még egyszer együtt a Wizard of Wor-t. Ugye félelmetes. Ha jól tudom, két hangszert tudott egyszerre megszólaltatni az akkori idők digitális muzsikája számítógépen, plusz szakaszosan néha egy harmadikat is, és összességében erről lenne szó esetünkben is. Élvezzük az egyszerű, ám különleges frekvenciákat, a lassan változó mélységeket és magasságokat, a felnőtt torokban sűrűsödő gyermeki ábrándossággal átszőtt éneket.

boyz

A Junior Boyst a szintipop tulajdonképpeni kihalása késztette életre, és a So This Is Goodbye-al annyit tett hozzá az elődök (csak úgy hirtelen: Pet Shop Boys, Depeche Mode, New Order, Frankie Goes to Hollywood) munkásságához, hogy némileg modernebb, egyben egzotikusabb köntösben táncol előttünk a múlt varjúfészkes, bodorhajú és vaskos lábú örömlánya. Emellett tartalmaz 4 örökbecsű számot, néhány teljesen jót, továbbá egy-két közepeset is. Akár az ellenszenves chill-out címkét is társíthatjuk nevükhöz, és mindenki értsen ez alatt azt, amit érteni szoktak.

Gyorsan meghallgatom a címadó dal után Hendrixtől az All Along the Watchtowert és akár az apa tekint gyermekeire, úgy méricskélem össze őket; egyik bár fiú, másik meg leány, amaz verselni szeret, utóbbi meg futkosni a házak között, hát nekem mindegyik ugyanazért kedves.

Konklúzió: Igazi hangulatok, igazi beleélés, ilyen és ehhez hasonló áporodott szavak. Könnyen befogadható, meglepően kevés a zavaró elem; minden zenebuzi próbálja ki; anyukának is meg lehet mutatni. A pontszám kevés ahhoz képest, amennyit hallgattam, de én szóltam.

8.5/10

rtp

Funeral Procession - Funeral Procession
2006-09-11, (2006)
Ván
Nem is tudnám felsorolni, hogy az utóbbi időkben hány olyan black metal albummal találkoztam, amelyik első hallgatásra, ha ugyan nehézkesen is, de elhitette velem, hogy tetszik, ezt a hitet azonban nem volt mersze újabb hallgatásokra való bíztatással próbára tenni. Bölcsességre vall ez részükről, ugyanis, ha valamiért én kezdeményeztem irányukban ilyesmit, egy-két szám után pokoli bágyadtságom miatt visszakoznom kellett. Kínosak ezek a helyzetek. A gonosz szellem, aki az elmémben lakozik és arra kényszerít, hogy rendszeres időközönként a hitetlen világ arcába kiáltsam a black metal elpusztíthatatlanságának bizonyítékait, ilyenkor rombolni kezd, robbanóanyagot telepít az életkedvem alá és fenyegetőzik.

Funeral Procession

A Funeral Procession bemutatkozó nagylemezét az általam rendkívül nagyra tartott Ván kiadó jelentette meg, mégis, nagy csalódásomra a bágyadtság itt már az első hallgatás közben jelentkezett. A kiadó azonban, büszke szülőként nem hagyta annyiban a dolgot, küldött belőle nekem egy elegáns, ezüstszürke borítóba öltöztetett példányt, így kénytelen-kelletlen újrakezdtük az ismerkedést. És láss csodát, a gépiesen betett lemez elkezdte böködni valójában másfelé figyelő felettes énem vállát. – „Ez nem is rossz… mi szól most éppen? Funeral Procession? Nocsak!” – Meglehet ez a szcenárió nem pontosan az, amit egy black metal zenekar tervezett hatásként maga elé képzel midőn szerzeményeit komponálja, de ez van. Ha valaki ennél többet akar, akkor nem elég minőségi stílusgyakorlatot készíteni, ez leírás márpedig – a nemrég bemutatott Mglahoz hasonlóan - pontosan illik a Funeral Processionre. Ők a lengyeleknél egy kicsivel emelkedettebb műfajváltozatot játszanak, több témából építkeznek, nem kifejezetten egyszerűek a dalaik, de aki ismeri, mondjuk a Nagelfar és a régebbi Satyricon súlyos, vaskos, de sötét hangzással megáldott műveit, újdonsággal nem fog találkozni. Az utolsóként felcsendülő Millenium of Revenge/Jerusalem in Ashes képében pedig a Shiningot is megalázzák, úgy Make a Change... Kill Yourself-módra, egy irtózatosan nagy, epikus dallamfolyammal.

8/10

a’ördög

funeral procession

ván records

Sin of Angels - From The Ashes
2006-09-08, (2005)
Notcommon Records

Ez egy tökéletes és korszerű lemez. A bostoni Sin of Angels hatásai között elmondásuk szerint egyszerre megtalálható a Black Sabbath, Jimi Hendrix, az Autospy és a Darkthrone - ennyit a korszerűségről. A new-england-i város legendás sludge borzalmának, a Griefnek (nemrég újjáalakultak) a hangzásvilágából kiindulva a zenészek fémreszelővel eltávolították az előd mérgező tüskéit, így a From The Ashes mindenki számára fogyaszthatóvá vált. Különféle doom, sludge, drone riffek gördülnek egymás után, néha egy-egy lassúkezű, álmos - de nem túlnyújtott - szólót iktat be a trió, tehát nem unatkozhatunk. Ők még képesek úgy variálni a semmi újat nem hozó témákat, hogy többet adjanak a hallgatóknak, mint a manapság feltűnő hasonszőrű zenekarok.

Hét szám 44 percben - ezzel sem tévedtek. A borítón látható gazzal benőtt angyal szobra vonzza a tekinteteket - bár megtévesztheti azokat, akik funeral doomra vannak kiéhezve. A keresztény és okkult jelképek együttes használata már 1969-ben bevált, úgyhogy a szövegekkel sem kellett annyit vesződniük. Szívesen kimondanám az egész műre, hogy mesterkélt, de csak én lennék nevetség tárgya, amiért egy feddhetetlen múltú csapatba is belekötök... Aki az első dal után nem érez kellemetlen zsibbadást a fejében valószínűleg menthetetlen, és néhány napig kitartóan a Sin of Angels titkait fogja kutatni, amíg nem érkezik egy újabb megfejtésre váró darab. Sztárvendégként a Judas című szám elején maga Lucifer szólal meg a The Prophecy című filmből, amint elmondja, hogy ő volt ott az ágy alatt a sötétben. A félreértések elkerülése végett szeretném megjegyezni, hogy a bukott angyal senkit sem erőszakol meg a filmben, a rövid részletben hallható másik szereplő félelmében liheg.

               

Nehéz bármi bíztatót felvetni a zenekar jövőjével kapcsolatban, igazából azon nyomban befejezhetnék a pályafutásukat, hiába csak az első lemezüket adták ki, ezt úgysem fogják túlszárnyalni. Saját hibájukon kívül nincs jövőjük. Ha majd havonta három-négy hasonló, kívül-belül tökéletes cd esik le a nagy futószalagról semmi sem fogja megmenteni őket az elszürküléstől, érdemes tehát most kiélvezni a From The Ashes-t, amíg még nem késő. A pesszimista gondolatok ellenére azért nincs minden elveszve, a Sin of Angels-ből lehet helyi hős, amennyiben pszichopata módjára időnként nekiállnak levadászni a konkurenciát Boston környékén.

8/10

#Nothing#

Old - Down with the Nails
2006-09-05, (2006)
Tyrant Sydicate
Ha magukat haladó szelleműnek érző egyetemi tanárok osztályoznák a Down with the Nails album kritikáit, akkor az alábbi kulcsszavak kipipálhatósága esetében kapna a szerző maximális pontszámot: retro, (-)thrash, Celtic Frost, old-school Old(zene és hangzás egyaránt), Destruction, Aura Noir. Ha pedig ezek közül a Celtic Frost neve egyáltalán nem szerepelne az írásban, akkor jöhetne az utóvizsga. Abszolút jogosan, hiszen aki az első riff hallatán nem fedezi fel Tom G. Warriorék teljesen egyértelmű hatását, az jobb, ha inkább nem tetteti magát műértőnek. Az utolsó Aura Noir album „regresszív” megközelítése is bizonyosan hatott az Oldra - nem rosszak ők sem, de a lopott témák kivételesen szép száma a szememben akkor is érdektelenné teszi a produktumot, ha Fenriz saját cége, a Tyrant Syndicate a kiadó.

A nemrégiben ismertetett Wolves egyetlen dalával megmutatta, hogyan kell a black metallal szennyezett retro-thrasht izgalmasan játszani 2006-ban, ez az anyag ehhez képest legfeljebb is csak nosztalgikus.

6.5/10

a’ ördög

tyrant syndicate

The Tyrant of Manchester - Rough Musick - Bad Blood
2006-09-01, (2006)
Illinoisan Thunder/Dipsomaniac Records

A művelt zenerajongó csak óvatosan közelítsen a Dipsomaniac Records kiadványaihoz. A Tyrant of Machester ismertetése után rögtön világossá fog válni, miért érdemes figyelembe venni a tanácsomat. És hogy még fenyegetőbb legyen ez a bevezetés, előrevetítem, hogy minden valószínűség szerint hamarosan lehetőség nyílik további, a kiadóhoz kötődő antizenei hősök (Blood Cult, Tjolgtjar) bemutatására a Subterrán.

Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy még a pokolban is rend van, akkor igazán átérezhetjük a The Tyrant of Manchester embertelenségét. A mai black metal korlátainak áttörése sok esetben veszélybe sodorná az alkotók szellemi épségét, azonban egy angol fickó mégis kísérletet tett arra, hogy egy újabb lépést tegyen a zenei káosz felé. Noise és ambient elemek ilyen durva, esetleges beépítésével még nem találkoztam. Az egész építmény inog, bármelyik pillanatban bekövetkezhet az összeomlás, ami egy óra tartamban igencsak igénybe veszi a hallgatók idegrendszerét, különös tekintettel azokra, akik nehezen viselik a hamis gitárokat és az olcsó dobgépet.

              

A formáció mögött álló Kwim - aki a névvel ellentétben sheffield-i - már a képe alapján sem tűnik egy szokásos black metalos szobazenésznek, és a hatásai között is jócskán találni meglepetéseket. Nincs sok értelme ezeken rágódni, annyira fájdalmasan egyedi az egész Rough Musick - Bad Blood. Elképzelhető, hogy Kwimnek súlyos mentális problémái akadnak, de a lemeze ennek ellenére "élvezhető", amennyiben kellő türelemmel fegyverkezünk fel.

A recsegős, harsh noise felvezető után - hasonlókkal többször elszórakoztat minket az alkotó (Sebaceous I.,Subcutaneous II.) - megdöbbentő gitárvinnyogással veszi kezdetét az A Sickly Child at Home With His Books, melyhez kántáló, sámánokat parodizáló ének társul, de az Isis & Cult of Luna vonal követői is furcsán érezhetik magukat néhány kifordított epikus dalrészlet hallatán. Pszichedelikus akusztikus pillanatokat (Suicidal Slaughter Metal, Asleep While Robert Plays...) váltanak idegbeteg, torzított üvöltések, hogy aztán valami újabb teljesen oda nem illő elem fokozza a rendszertelenséget. A zajokra és a disszonáns megoldásokra sokszor megtört dallamok tekerednek, mintha két album szólna egyszerre. Bekötött szemű kötéltáncosként egyensúlyozza át magát Kwim a komolytalankodás és a művészieskedés mélységein - itt minden egymásra helyezett zenei elemnek tétje van. Számomra rejtély, hogy miért nevezik ezt mások black metalnak, mikor standard black riffek elő sem fordulnak a lemezen. Két csúcspont, két közel tíz perces szerzemény, a Marah és a She Lives (Wolf Among Believers), mindkettő a kísérleti extrém zenék idei legjobb pillanatai közé sorolható, túllépve a Xasthur és a Jesu magaslatain.

A szentimentális ál-őrület hánytató hatásait semlegesítve, a The Tyrant of Manchester az emberi betegség egy újabb fázisát hivatott bemutatni. Talán a következő lemezen már hallgatás közben egy kés fog kinyúlni a hangszóróból, hogy elvágja a torkát mindazoknak, akiknek még mindig a Slayer jelenti a gyilkost. Ennél többet felesleges beszélni a Rough Musick - Bad Blood veszélyeiről.

               

9.5/10

#Nothing#

Bohren und der Club of Gore - Geisterfaust
2006-08-28, (2005)
Wonder
Meg fogok halni. Mondták egyszer, olvastam egy könyvet, ugyanott üresen, félelembe öltözve kinyitottam az ajtót, semmi rémület, csak az őrlő mozdulatlanság - tényleg csendes odakinn a mozdulatlan fenyőfák árnyéka. Vártam az arcot az ablakokban, és azon gondolkodtam, mihez kezdhetnék vele. Kézenfekvő: elmenekülnék. Vagy inkább elé térdelek, hogy bekebelezzen, esetleg megfogom kezét, házamba vezetem, hogy részt vegyen hátralévő időmben, de legszívesebben megmártóznék vérében, csak hát legyőzni - úgymond - nem lehetséges.

Mikor felébredtem, négy magas fal között feküdtem, kicsavart pózban, törött nyakkal, és amennyit láttam, csak azt tudtam észrevenni, hogy valami fémfalú dögkút alján heverek, alattam még néhány test, és nem messze tőlem az egyik tetem szájából egy apró sötétkék színű virág nyújtózott a tiszta szívűek napfénye felé. Kedves örök emlék.

9/10

rtp

bohrenundderclubofgore

black earth

sunset mission

Jungle Rot - War Zone
2006-08-25, (2006)
Crash Music
Ebben az elképesztő hőségben (mire ez az ismertető olvasható lehet beköszönt a tél) könnyen elkalandozik az ember figyelme, és olyan zenékkel él, amelyek a szélsőséges időjárás megszűnte után legfeljebb ásításra késztetnék. A fullasztó meleg kiváló alkalmat teremtett a Jungle Rot új lemezének tanulmányozásához. Valamiért ösztönösen vonzott ez a név, nem beszélve a könnyed, pofonegyszerű muzsikáról, ami nem igényel különösebb odafigyelést, elmélyedést.

A chicagoi négyes az amerikai underground death formációk hagyományaihoz hűen követhetetlen mennyiségű tagcserén esett át több mint tíz éves fennállása során. Egy biztos, nem a hangszeresek elégtelen felkészültsége miatt átjáróház a csapat, mert egész egyszerűen itt nincs szükség zenei felkészültségre. Hatásaik közül bizonyára az amerikai gyártású háborús filmek, "a fater vietnami élménybeszámolói" és az agyatlan extrém metal érnének el dobogós helyezést. Nem éppen túlbonyolított szövegeiket böngészve kitűnik, hogy ezek a látszólag brutális fickók valójában gyermeteg lelkületű ártalmatlan lények. Ilyen nagyfokú őszinteség láttán talán nem túlzás, hogy a Forest Gump és az jungle1Esőember című filmek rajongóinak is merném ajánlani a lemezt, akik bizonyára megértéssel fogadnák ezeket az esendő zenei megnyilvánulásokat. Dobosuk őszinte, sallangmentes kalapálása hallatán egyszerre dobban az érzékenyebb emberek szíve, míg a gitárosok pár hangból álló riffjei tehetségtelen embertársaink iránt érzett együttérzésünket keltik fel.

A Jungle Rot már az 1995-ös bemutatkozásán is primitív death metalt játszott, a későbbi lemezeiket a bunkó zenei megoldások halmozása jellemzi, a War Zone-on pedig már meglehetős sikerrel kombinálták a primitív és a bunkó témákat. Mondanom sem kell, Six Feet Under, Obituary... Énekesük szeretne olyan hangon hörögni, mint Chris Barnes, de egyelőre a rasztás death legenda érthetetlenségi szintjét nem sikerül megközelítenie, így viszont sajnos már kis odafigyeléssel kivehetőek a szövegek. Általában a groove-osabb, szaggatott témákat és az egyszerű fűrészeléseket variálják, de még ezeket a váltásokat sem viszik túlzásba, ezért az évek alatt betanult kétféle tempót követve, nyakficam veszélye nélkül lóbálhatja a fejét a riffekre fiatal, öreg, középkorú. Szólózással nem szívesen próbálkoznak, ezen a kiadványukon például egy gitárszólóra sem figyeltem fel.

Miért ajánlom mégis ezt a lemezt? Mert a Hatebreed és társaival ellentétben ők nem tömik tele ostobaságokkal a hallgatók fejét a zenén túlmenően. Nincs szociális érzékenység, csak kettéfűrészelt hullák, kannibálok, levágott fejek, győzelem a vietkongok felett - ahogy az elvárható.

7/10

#Nothing#

Wolves in the Throne Room - Diadem of 12 Stars
2006-08-22, (2006)
Vendlus Records

A Weakling egyetlen, gigantikus lemeze a minimálisnál valamivel kisebb promóció ellenére is felcsapta a maga hullámait, és azok a kiadás négy évvel ezelőtti dátuma ellenére sem csillapodnak, sőt, épp csak most kezdik elérni a partokat, hogy ott mindent letaroljanak. Az intő jel csupán néhány önmagát teljesen megadó kritikus és zenerajongó áradozása volt, de máris itt van egy zenekar, aki munkásságával alighanem tudatosan próbálja utólökésekkel meghosszabbítani a John Gossardék által kirobbantott energiaáradat útját. Wolves in the Throne Room

 

A Trónterem Farkasai szintén az USA nyugati partjáról érkeztek, de ők egy kicsit északabbról, a Washington állambeli Olympiából. Két demójukból (melyek tavaly és tavalyelőtt készültek) a Weakling mellett a korai Rotting Christ és a korai Metallica hatását, fűrészelő tempóit, illetve pattogós thrash riffelését lehetett kihallani. Abból, hogy egy másik zenekar nevével indult a cikk, a tárgyalás elején pedig újabb zenekarok bukkantak fel, már lehet sejteni, hogy nem az eredetiség a Wolves legfőbb erénye, de ebben a tekintetben folyamatosan, kiadványról kiadványra történnek előrelépések. Először is, a Weakling kivételével a hatások feloldódtak a zenekar saját megközelítésében, (az A Shimmering Radiance-ben azért fel lehet fedezni nyomukat) másrészt meg az a bizonyos, bevezetőben emlegetett energia is átalakult némiképp, tombolása már nem olyan vad, féktelen és vérszomjas. Ha erre az energiára, mint valamely felsőbb erő (isten, természet) zenei leképzésére tekintünk, akkor úgy mondhatnánk, ennek és az embernek a viszonyában nagyobb a harmónia, mivel a hangzatok között is több a szépség ábrázolására törekvő. Ráadásul több új elem is megjelent, ami szintén errefelé viszi a zenekart: szórványosan felbukkanó akusztikus gitáros részek már a második demón is szerepeltek, de az onnan ismerős dalokba is került női ének. A Wolves legnagyobb erőssége az, hogy ezt a változást végig az említett energia megjelenítésének új eszközeiként használják: más arcát mutatják meg, de nem vesztek el a kifejezőeszközök sokszínűségének fitogtatásában. Az egyedüli igazi fenntartásom a zenéjükkel szemben az, hogy kicsit hazugnak tűnik nekem a túl sok érzelem, túl szép és romantikus az egész; a természet túlzott, vallásos szintű tisztelete miatt mintha nem látnák meg a benne tomboló kegyetlen, perverz zsarnokot, hízelgésük pedig visszatetszést kelt a rosszérzésű black metalos hallgatóságban. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a lázadást hiányolom - a Burzum és a Darkspace természet-közeliségével tudom szemléltetni a dolgot: egyfajta jeges őszinteség hiányzik innét, olyasvalami, amivel a nagy példakép Weakling is rendelkezett.

De ez persze már egy olyan szintű probléma, ami manapság rendkívül kellemesnek számít, hiszen filozófiai síkon létezik csak. Ha úgy nézem, akár örülni is lehet annak, hogy valaki egy ilyen irányultságot próbált a black metalban megjeleníteni. Viszont a végeredmény, a Diadem of 12 Stars így már nem black metal, inkább valami olyasmi, mint a Pelican utolsó lemeze, érzelmileg legalábbis. Az ő híveiknek, és a kevésbé elvakult-beszűkült post-rock barátoknak érdemes igazából próbálkozni velük - noha formailag epikus black metalról van szó, ennek köze sincs a heroikus pátosszal telített Bathoryhoz és követőihez.

9/10

a’ ördög

Wolves in the Throne Room

wolves in the throne room

vendlus records

 

Shadowthrone - Vacuum of Horror
2006-08-21, (2006)
[size=1">Az alábbi cikk eredetileg másmilyen formában jelent meg, ugyanis a lemez utolsó és egyben leghosszabb dalának csak első, felvezető része érkezett le szerzőnk gépére, aki azt egy outro-nak vélte.[/size">

A Shadowthrone világra jövetelének 5. évét hivatott méltatni a hazai élvonalban tevékenykedő Khrul és zeneszerző társa Padre ezzel a friss anyaggal, mely elképzelések szerint a rövid lemez elsődleges célja, hogy „a megalkuvás legkisebb írmagja nélkül dicsőítse és prezentálja a black metál egész pokoli, őrült, beteges, gonosz világát”, olvasható a felvételhez csatolt nyílt levélben. Ez a levél egyéb fontos tartalmakat is hordoz magában, melyekkel részben igen, másrészt nem muszáj egyetérteni, mindenesetre megfelelő hangot üt meg a zenei exploráció kezdetéhez, igaz érdeklődéssel fordulhatunk a ránk váró percek felé. Rendben van, újfent határfeszegetés, egekig fokozódó gyűlöletroham, lássuk sikerül e mégis meglepni, kitölteni egy újabb szegletét elfeketülő szellemünknek egy még mélyebb tónussal.

Meglepetésről mindenképpen beszélhetünk, és annak ellenére, hogy a felvételek nem a modern világ által ihletve készültek, mégis egészen újszerű érzete lett az összképnek, köszönhető ez elsősorban az elektronika adta lehetőségek kihasználásnak, a hangzás szinte ipari nyersségének, a hangulatkeltő elemek változatosságának.

khrulpadre

A kezdő As Hell Reborns In My Soul reménykeltő felvezetése pazarul ötvözi a gonoszan hömpölygő Sunn O)))-ra jellemző black-drone világot a Filosofem markánsságával, mindezt precízen összerakott, felépített énektémákkal színesítenek, és ezzel eddig maradéktalanul eleget is tettek a célban összefoglaltaknak.

A várható gyors reakció Unchain the Unholy Power (Die All Whoever Lick God’s Ass) címmel ellátva csap bele az istengyalázásba, elsőre nem is annyira hatásosan, mint vártam volna, igaz a dal második felében (beleértve a zajokat, gerjedéseket, elhaló üvöltéseket is) már előkúszik a velős rosszindulat, köszönhetően a remek komponálásnak és a könyörtelen, primitív alaptémának.

A kislemez következő fele (My Satanic Hatred) viszont inkább idegesítően bántó bevezetése, sípolása és hanyag gitáralapja nem a gonoszság méltatását juttatja eszembe, a javulás viszont a görgő ritmus és a fröcsögő ének támogatásával a lezárás pillanatára nagyjából helyre teszi a dolgokat.

A Cursed By 666 lassú indítása, majd az abból kirobbanó fekete öntet a türelmesek számára elhozza a pokol szegleteiből áradó mocskos, rémálomszagú bűzt. Zakatoló, morbid téma, fojtogató hangulat, minden ami szükséges az infernális háttérzenéhez, summa summarum elérkeztünk a kitűzött célhoz, talán némileg megcsúszva, talán a koncepció kívánta így.

A Vacuum of Horror hálátlan összegzése az, hogy a hozzáállás kompromisszummentessége még nincs egy vonalban a megvalósulással, egy plusz ösztönös szikra, egy akarástól független tiszta pillanat kellene, hogy a matéria elhagyja a formát és emberektől független lénnyé alakuljon át a zene. A záró tétel útján haladva ez meg is kell, hogy valósuljon. E megállapítás ellenére le kell szögezni, hogy az egyéni íz, az elkülöníthető sajátosságok, és az eszköztár vakmerő használata miatt tisztán elválasztható a Shadowthrone idei termése a hazai szcéna nagyrészt egybeolvadó masszájától.

8/10

rtp

Az anyag teljes egészében, jó minőségben letölthető a zenekar hivatalos honlapjáról:

Shadowthrone