Limbonic Art - Phantasmagoria
2010-08-19, 2010, Candlelight Records

A norvég Limbonic Art a '90-es évek második felében rögtön a bemutatkozó, Moon in the Scorpio című lemezük megjelenésével viszonylagos hírnévre tett szert, mivel – ebben azt hiszem mindenki egyetért – egy a BM stíluson belül igazán egyedi légkörrel rendelkező mű került ki kezeik közül. Mindazonáltal a banda megítélése – főleg az első két nagylemezé – erősen változó, összességében úgy gondolom, a bemutatkozás után néhány évnek el kellett telnie, hogy a legrosszabb tulajdonságaikat levetkőzve, a jókat pedig kiemelve végre egy amúgy nehezen befogadható, rideg, de igazán szikár lemezt tudjanak készíteni (Ad Noctum). Elsősorban arra gondolok, hogy az amaddig háttérzajként használt gitároknak is lett értékelhető szerepe, megmutatták, hogy nem csak atmoszférakeltésre, de tisztességes riffek alkotására is képesek. Ezzel együtt nem állítom, hogy a Moon in the Scorpionak, vagy különösképpen az In Abhorrence Dementiának nincs meg a maguk különleges bűvereje.

Az Ad Noctum után még egy korongot kidobtak Ultimate Death Worship címmel, amit azóta sem hallgattam meg (a cikk megírása óta igen, de ez nem változtatott semmin) – óvva intettek tőle, én pedig hallgattam az előítéleteimre -, majd kreativitási válságra hivatkozva feloszlatták magukat. Úgy gondoltuk, hogy a szép pálya lezárult, és ez így van rendjén. Majd, mint ismeretes, 2006 nyarán megtörtént a reunion, amire az ilyenkor szokásos feltételezések miatt fanyar arcot vágtam, másfelől akkoriban – hogyismondjam – mindenre volt igény, de pont szimfonikus black metálra nem, én azonban mégis adtam egy esélyt a Legacy of Evil című visszatérő lemeznek. És nem tettem rosszul, egy egészen kellemes, kiváló megszólalású, és néhány dal esetében, talán az életmű legkiválóbb szerzeményeit tartalmazó korong született. A szintetizátorok < metál képlet 100%-ig megállta a helyét, és ha nem is váltak slágergyáros jánosokká, mindenképpen értékelendő a koherensebb dalszerkezetekre való sikeres törekvésük. És ím eljöve vala az új évtized első Limbonic Art albuma, Phantasmagoria címmel, amelynek - nem tagadom - várakozással néztem elébe.  Pont így: ↓

Az első benyomások alapján annyit tudok mondani, hogy ez egy kibaszott unalmas lemez, nem is tudom, hogy szükség van-e további elemzésekre, azonban a jó viszonyra való tekintettel mégis megadtam az esélyt, elmélyültem benne. Tavaly kilépett a kéttagú bandából Morfeus aki tudtommal ezidáig a zene oroszlánrészéért volt felelős, arról azonban egyelőre nincs információm, hogy mennyire vett részt a Phantasmagoria megalkotásában. Annyi bizonyos, hogy olyan fogós témák, amilyenek a Legacy of Evil-en voltak, nemhogy nincsenek, de számomra leginkább úgy tűnik, mintha egy kópiabanda lett volna megbízva a lemez elkészítésével, akiknek meghagyták, hogy kb. milyen panelekből kell, hogy összeálljanak a szerzemények, amelyekből 12 (!) darab hallható. Fárasztó, unalmas, felháborító, szar. Hozzá kell tennem, eddig nem volt olyan, hogy a megjelenése utáni első évben szeretni tudtam volna egy Limbonic Art korongot, azonban ennyire soha nem is voltam bizonyos abban, hogy rossz lenne. A nagy számok törvénye alapján a több mint 70 perc alatt kellene, hogy akadjon néhány értékelhető részlet is, és valóban, itt-ott felcsillan néhány reménykeltő téma, sőt, egy dalt még élveztem is, a Flight of the Minds Eye-t, ami a 3:48-as időtartamával a zenekar történelmének legrövidebb teljes értékű nótája. Továbbá, a The Burning Vortex is rendben van nagyjából, ám a szomorú végkövetkeztetés az, hogy csak a többi borzalom fényében adnak felüdülést az említett momentumok. Az esély megadatott!

Ahogy így elnézem, nem lesz hosszú életű a Limbonic Art, legalábbis ha egyedül Daemon nyakába hullik az a sok szar, amit majd kapni fog ezért, megérdemelten. Azért hallgassátok meg a Phantasmagoriát, roppant tanulságos példája annak, hogy milyen, amikor a zenészember beteszi a füldugót, aztán játssza, amit szerinte játszania kell.

4/10

rʇp

myspace.com/officiallimbonicart

Grand Magus - Hammer of the North
2010-08-17, 2010, Roadrunner Records

A 200X-es évtized nem a heavy metal évtizede volt, ebben azt hiszem nincs vita, már ha a minőségi megjelenések, nem pedig az újjáalakult-újjáegyesült legendák és az eladott lemezek számát nézzük. Két nagy baj van/volt a műfajjal, az egyik az, hogy a Helloween/Gamma Ray zenekarok nyomdokaiban a riff funkcióját fokozatosan átvették a galoppírozós tempók és az előregyártott panelek, ami azért baj, mert így nem lehet metalról beszélni a szó Black Sabbath-tól Emperorig vagy épp Panteráig terjedő értelmében. A másik probléma meg ezzel szoros összefüggésben az érzésvilág, de erről majd később.

A Grand Magus a doom metal felől érkezett a heavy metal irányába, és nyilván emiatt valamivel jobban tudták elhitetni a hallgatóval, hogy ők igazi riffelős metalt játszanak, és nem paneleket csavarozgatnak össze. Nekem nagyon bejött az előző, addigi leginkább heavy metalos lemezük, de nem mondanám, hogy nem lehetett érezni az előregyártott, instant formulák körvonalait. Például a Like the Oar Strikes the Water című Dio-tribute dal is tartalmazott szabvány póvermetál-zakatolásokat, de nagyon jó énekdallammával, ügyes felépítésével szépen összeállt benne minden. A Grand Magusnak ezen az új lemezén is az énekdallamok, és maga az énekhang az egyik fő erőssége, magas fekvésekben is mindvégig tiszta, de férfias.  Ezt a lemezt is egy igazi telitalálat nyitja, az előzetesen is meghallgatható I, the Jury egyenes folytatása az Iron Will slágergyűjteményének, noha egy-két hallgatás kellett ehhez is, hogy összeérjenek a szerkezeti közhelyek.



Aztán jött a lemez, de még előbb a másik előzetes dal, a címadó Hammer of the North, és kicsit lefittyedt a szám széle. Van az angol nyelvű zenei közbeszédben egy nagyon jó szó, aminek nincs igazi magyar megfelelője, a cheesy - sajtos - ők ezt arra mondják, amire mi azt, hogy nyálas, de mégsem pont ugyanaz a kettő. "Egy kis nyál sosem árt" - ilyet senki nem mond. Ellenben, a sajt büdös ugyan, de mégis majd mindenki szereti. Csak az nem mindegy, milyen, mennyi és hogyan. Ha például egy szendvicsben túl sok van, akkor az elveszi minden másnak az ízét, eltömíti az ember száját, ragad, nehéz lesz lenyelni, a gyomornak sem esik jól. A klasszikusnak nevezett heavy metalban eléggé jelen van ez az effektus, a műfaj védjegyének számító, nagyívű, himnikus refrénekből az emberek egy jó részének egy idő után elege lesz, persze egyénenként változik a mérték. Van, aki már Bruce Dickinson hangjától is menekül, van, aki még a Helloweent is szereti, ízlés kérdése. Az viszont biztos, hogy a Grand Magusnál most sokkal inkább jelen van ez, mint eddig volt. Nem mondom, hogy egypár hallgatás után nem lehetett azt mondani erre a második dalra, hogy ez sem rossz azért, viszont ez csak egy harapás a lemezből. A baj ott kezdődik, hogy innentől szinte az összes dalban túl sok lesz az elkeseredetten nagy ívű pátosz - a sajt -, és bár önmagában valószínűleg mindegyik szerzemény megállná a helyét kellő erőlködés után, egyben ez így már sok.

És pláne sok a másik dologgal együtt: számos kritikában a Judas Priesthez hasonlítják az új dalok stílusát, és ez kétségkívül igaz is, legyen szó a At Midnight They'll Get Wise vagy a Savage Tales konkrétan ismerős zakatolásairól, de úgy általában véve az egész lemezanyagról. Megint, ez önmagában nem baj, jó végre egy értelmes zenekart hallgatni Priestes megoldásokkal, nem pedig egy Theriont vagy Primal Feart. Viszont, míg a Judas Priest ’73 és ’90 között mindig képes volt zseniális, helyüket önmagukban, a műfaj keretein kívül is megálló, végtelenül zenei dalokat írni a panelesség legcsekélyebb érzete nélkül, addig a Grand Magus ezen a lemezen végig marad a kere(í)t(és)ek között. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy az előző lemez jobb Dio(-s Black Sabbath) lemez volt, mint amennyire az új jó Judas Priest lemez. Ezúttal csak a jól ismert elemeket variálják viszonylag ügyesen, így a Priest-utánérzések egyben fájdalmas emlékeztetők is a Grand Magus, és általában a kortárs zenekarok korlátaira. Katasztrófa nem történt, csak a csoda maradt el.

7/10

a’ördög

grandmagus.com
myspace.com/grandmagusrocks

Owl Cave - Behind the Red Drape
2010-08-09, 2009, Valse Sinistre

Régóta adós vagyok ezzel cikkel, de elsősorban nem ezért hajt a kötelességtudat, hanem mert már jóval a megjelenés előtt volt szerencsém meghallgatni és élvezni a Behind the Red Drape-t, és már akkor tudtam, hogy érdemes lesz ajánlani.

Tudni szükséges, hogy a Mare Frigorist és a Landscape-et is ugyanaz a személy üzemelteti, mint az Owl Cave-et, aki pedig ismeri a fenti zenéket, az most is pontosan tudhatja, mire számíthat: hűvös, rideg, misztikus dark ambient muzsikára, amit mindezen kliséhalmaz jelzők ellenére sem összeszorított fogakkal kell végigszenvedni, sőt. A Behind the Red Drape a Twin Peaks széria előtt akar tisztelegni, ehhez saját kompozícióján túl a sorozatból ismert szövegeket, néhol zenei betéteket is felhasznál a szerző, pl. különösen hatásos, amikor Windom Earle monológját mossa össze az Owl Cave muzsikájával, vagy midőn az Into the Night című betétdal idomul vissza a rideg ambient hullámok közé.

      

A lemez közel 50 perce a maga módján félelmetesebb, rémálomszerűbb, mint a sorozat alaphangulata, leginkább az utolsó rész bizarr, szimbólumokkal teli megfejthetetlenségét adja vissza, mégsem felkavaró, vagy olcsó módon „ijesztegető’, egy távoli, kába megfigyelő szemszögéből konstatálhatjuk az eseményeket. A zene ugyan a szokásos ambient panekekből épül, viszont az eddig megszokott anyagokhoz képest - ha lehet - a komponálás egy következő lépcsőjéről beszélhetünk. A produktum átgondolt, szerkezetileg stabil, jól elkülöníthető, felismerhető egységekből tevődik össze, a megfelelő helyeken fokoz és csitul, szóval a stílus kedvelői nem csalódhatnak. Talán a vége lett némileg túlhúzva, megközelítőleg a 30. perc után már érezhetően az álom és az ébrenlét közti vékony peremen egyensúlyozhatunk, és nem is tudom jobb időpontra tenni a hallgatás ajánlását, mint késői elfoglaltságaink befejezésének órájához.

Úgy rémlik, egy régebbi Mare Frigoris anyagra már adtam 9 pontot (és valóban), a Behind the Red Drape jobb, mégis ugyanennyire fogom osztályozni, ami elsősorban a műfaj eredendő hiányosságainak szól, továbbá ösztönzésként arra nézve, hogy a jövőben ne kizárólag számítógépet szerepeltessen a szerző, mint hangeszközt, hanem természetes módon előidézett zajokat és hangokat is alkalmazzon.

9/10

rʇp

valsesinistre.com

Kolp - The Covered Pure Permanence
2010-08-04, 2010, Temple of Torturous

A Kolp a Veér dobosának (Knot) és énekesének (Jim Jones aka Doktor K.) zenekara. Mint ilyen Veér-sideproject, nem első és nem is második a sorban, de ahogy eddig, úgy most is sikerült, ha nem is valami elementárisan újat, de valami legalább árnyalataiban a korábbiaktól határozottan elkülönülőt alkotni. A legközelebbi viszonyítási pont – minő meglepetés – maga a Veér lehet. Ez nem azért van, mert neves külföldi előadókat ciki lenne párhuzamként citálni, éppenséggel lehetne említeni a Craftot vagy a Kholdot, de ettől még kifejezetten a Veér van a legközelebb a Kolphoz. Kritikánkban a nagyvárosi arctalanságba zuhant ember dühét és gyűlöletét társítottuk a Veér zenéjéhez, a Kolpnál a helyszín változatlan, csak hiányoznak a képből az emberek – és ami ezzel jár, az erős indulatok is. A képzettársítást erősíti a borító is, sőt, a „videoklip” is: kihalt, lepusztult, gyárépület, poszt-indusztriális, poszt-apokaliptikus depresszió.

               

Rideg, szúrós, bántó, és mindenekelőtt brutálisan visszhangos gitárhangzás, mely precízen tükrözi a kihalt ipari épület-monstrumok sivár auráját, lassú, bontogatós riffek, az elmaradhatatlan cséplések, és a megszokott Doktor K.-féle vérhányás – ezek a Kolp kelléktárának szembeötlő eszközei. Ennek a bántóan élettelen érzésvilágnak a bejáratát könnyű elkerülni, nem egy hívogató, hivalkodó zene, de ha valami valódi gonoszságot, egy csepp igazi kárhozatot akarsz hallani a sátán nevét fennhéjázva bitorló pózer bandák tengerében, jó helyen jársz. A lemez maga nem egy slágergyűjtemény, de cserébe van mélysége, és annyi fogódzót azért nyújt is, hogy lejjebb és lejjebb ássa magát el benne az ember. A dalok közül a rövid Alienation maradt meg az emlékezetemben a leginkább, de valószínűleg csak azért, mert hasonló tempóban, afféle vontatott középgyorsban zakatol, mint a cseh Root Hrbitov című híres dala, a vég és a rothadás egyik legmorbidabb opusa. Mint említettem, okkult jelképekből itt kevés található, és ez nem baj, de a zenében a jövőben mégis az alvilág felé lehetne továbblépni, még több lidércet és egyéb pokolfajzatot kell észrevenniük az elhagyatott termek árnyékaiban, a rossz megérzéseket bizonyosságokká kell alakítaniuk. Nem mintha ez így a maga módján nem lenne kerek, csak hát bizonyos dimenziókon nem mutat túl. Cselekmény nincs, csak egy kép állandó, formailag változó ismétlődése zajlik.

Az anyag még tavalyelőtt jelent meg először demóként, majd idén a kínai Temple of Torturous adta ki esztétikus papírtokos formában, nagylemezként. A mint említettem, visszhangos gitárhangzás némiképp amatőr ízű, de erre a hangulatra még rá is játszik, szóval igazából igenis nagylemez-érzete van a felvételnek, jól történt, hogy meg is jelent akként.

8/10

a’ ördög

myspace.com/xyk3z
templeoftorturous.com

Blood Cult - We are the Cult of the Plains
2010-07-06, 2010, Moribund Records

A nemrégiben kimúlt évtized egyik legjobb lemezével bemutatkozó Blood Cult visszatért, retteghetnek a gyermekek, asszonyok és az igényes muzsikák hívei, de persze a rajongók is, hogy megközelíti-e az új mű az elődöt. Egy olyan jól kitalált koncepcióban, mint amilyen a Decateur-ben virágzó redneck black metal kultusz, nyilvánvalóan több tartaléknak kell lennie, mint ami néhány félig kiforrott demóhoz és egy 28 perces nagylemezhez elég. A kérdés csak az, hogy sikerül-e kiaknázni a lehetőségeket, sikerül-e új ötleteket belevinni ebbe az eddig is egész színes kis világba, anélkül, hogy zavaró összeférhetetlenségek keletkeznének a zenei eszköztárban.



A kiinduló jelszavak a következők lehettek a lemez megírásakor: még több heavy metalt, még több old school heavy rockot, még több sátánimádatot, és még kevesebb ragaszkodást az unalomig ismert északi black metal panelekhez. A lemezt felvezető címadó dal például az erőltetettség határait megközelítően van telenyomva gitárszólókkal elejétől végéig, szerencsére többnyire a legjobb fajtából valókkal. Kicsit darabos a szám, de a riffek is vannak olyan erősek, hogy ne legyen komoly gond, meg lehet szokni a szándékolt túlzást. Ami a hangzást illeti, az sem vészes egyáltalán, a nyitó My Forest Home talán direkt ijeszt rá a hallgatókra az ultra-nekró gitársounddal, de az első percek terrorja után egy az előző lemezhez hasonló, nyersességével együtt is bárki számára élvezhető megszólalás állandósul a felvételen.

A We Are the Cult of the Plains igazi újító arcával a második dal hallgatásakor szembesülünk. A Devils Sabbath konkrétan egy igazi nagybetűs sláger, fogós bluesos ős-hard rock bevadulós ördögimádó refrénnel, dögös, féktelen szólózással. Egy lakatlan és elfeledett vadnyugati kisváros krimójában gyülekeznek a banditák szellemei, hogy az arrafelé tévedő utazók vérét csapra verjék, a hangulat egyszerre ünnepélyes és istenkáromlóan extatikus. A Ludi Ceriales ennek egyenes ági folytatása, de itt a slágeres megközelítés a dal közepe tájékán megszakad, a rituálé itt már nem tűri tovább a dalformulát, helyette heavy blues jammelés következik és szólóorgia az ördöggel. Jó is, hogy így történik, mert így tovább már nem halljuk az éneket, ami a leggyengébb aspektus az egész lemezben. Érezhették ezt Reverend J.R. Prestonék is, hiszen próbálkoznak dallamos énekléssel is, ám azzal sem lehettek teljesen elégedettek, mert rákeverték az ide túlságosan szélsőséges károgást is, és hát utóbbi amúgy sem túlzottan erős. Vékony, magas, ha nem is Dani Filth-szinten röhejes, de azért egy ilyen lazább, rockos zenéhez mégis kissé debilitásként hat helyenként. Ez a hiba végigkísérti a lemezt, sokat levon az értékeiből, de a dalszerzés újra és újra kárpótol érte.

Az imént említett két rockos szám zseniális, de a lemez talán legjobb dala mégiscsak egy hagyományosabb szám, egyenesen a leghagyományosabb a lemezen, ez a Seeds, abszolút fennkölt, klisés black metal, a szólómunka itt is elsőrangú, a végtelen éjszakában ez hallatszik el a legmesszebbre, mint a prérifarkasok üvöltése. A Serpents egy rövidebb, keserűbb hangvételű dal, nem bontakozik igazán ki, inkább csak átkötés, majd visszatérünk az említett krimóba, ahol az áldozati rituálé már véget ért, már csak a duhajkodás megy: mulatós umcaccázás kísérteties gitárharmóniákkal és baljós western-dallamokkal (Illinoisan Altar).

                             

Van még egy korai Paradise Lost-os riffel támadó rövidebb szerzemény (We Came Back), és egy számos disszonáns hangzatot és harmóniát felvonultató, horror-hangulatú középtempós, szintén rövidebb dal (Necromance). Végül egy olyan szám (Never Said Goodbye) zárja a lemezt, aminek stílusát többen is joggal hasonlították a The Cramps-éhez, egy nihilista káoszpunk/posztpunk alaptémát hoz a basszusgitár, hajnalodik a bárban, a vendégek távoznak, pukkadnak szét a rémek, az ócska deszkafalak rései között távoznak, a frissen túlvilágra került áldozatok szellemei is velük tartanak.

Ha valakinek tetszett az utolsó három Darkthrone, főleg a legutolsó, akkor a Blood Cult második lemezét is érdemes megismernie. Sőt: míg ott a kiváló dalok mellett néhány pocsékságot is le próbáltak nyomni a torkunkon, itt rossz dal egyáltalán nincs is. Ez pedig annak a ténynek a függvényében válik csak igazán érdekessé, hogy az album nettó hosszúsága elődjéhez képest bő másfélszeres (kb. 45 perc), és ez fel sem tűnik.

9/10

a’ördög

myspace.com/redneckblackmetal

Xasthur - Portal of Sorrow
2010-06-08, 2010, Disharmonic Variations

A Xasthurról azt gondolom, hogy ismerem és oldalakat tudnék írni zenéjéről, pedig egyetlen számát szoktam rendszeresen hallgatni,  a Screaming at Forgotten Fearst, néha pedig az A Gate Through Bloodstained Mirrors-t, mindkettő a kollégám által bemutatott To Violate the Oblivious korongon hallható (utóbbi egy rakat másik kiadványon is). Ennek megjelenése után csak a Subliminal Genocide nagylemezt tettem be a lejátszómba, de azt azóta sem vettem elő. Amúgy nem csak ezek kerültek a kezem közé, a korai anyagokkal is tettem egy próbát, de a mélyebb elmerülést a tapasztaltak ismeretében elkerültem. Valljuk be: nem a kiválóan megírt dalok miatt lett jelenség Malefic szüleménye. Pedig a Xasthur jó, legalábbis az alapján ezt gondolom, hogy oldalakat tudnék írni róla, és úgy általában, a BM -hallgatótábor is elismerően bólogat, ha a név szóbakerül. Mégis, azért úgy sejtem, hogy fanatikus rajongója a formációnak nem sok akadhat. Szóval, mindezek ellenére, és mindezekkel együtt, voltak pillanatok, amikor erős hatással volt rám ez a muzsika, pl. némely kietlenül napsütötte vasárnap reggelen, vagy most a nyár elején, 10 fokban és zuhogó esőben. Többek közül ezért is készül el ez a kritika.



A Xasthur zenéje egyetlen szóval leírható, és minden más körülmény idegen tőle. Nyomorúság. Mást keresni is kár, amit tud Malefic, az ennek a szónak a tág értelemben vett közvetítése, de ezt úgyis tudja mindenki, aki ezt a cikket olvassa. Jelen esetben kiderül, a nyomorúsághoz annyi metal sem kell, mint eddig. Egy megátalkodott riff sincs a Portal of Sorrow-n, a hangszerelés, illetve a hangszerhasználat pedig szavakkal le nem írható módon bizarr, torz, aránytalan, nyomokban hasonlítható csak a korábbi műveire, annak ellenére hogy mégis összetéveszthetetlenül Xasthur az egész. Kevés muzsika tud ennyire ellentmondásosan hatni, ugyanis simán rá tudom vágni, hogy egészen egyszerűen szar. Buta basszusmenetek, hamiskás, kohézió nélküli szintetizátorszőnyegek, halovány, ősrégi horrorfilmek zenéjét idéző női vokálok, éteri depresszió, a tudatosan előidézett negatív droghatások következményei. Mint hogyha összegyűjtenénk azokat a hormonokat és molekulákat egy üvegcsébe, amelyek miatt annyian végeznek magukkal, hozzácsapnánk egyéb mentális zavarokat, mániát, paranoiát, miegymást, és szépen belőnénk ebből magunknak egy emberes adagot. Betépnénk az öngyűlölettől és a kilátástalan, kipusztult, nyomorúságos létezéstől. Kékeslilás gyötrelemfelhőkön fekve tűzne ránk a savas esőt okádó rosszindulatú hold, szuvas fogú, sáskakezkű vámpírnők, négykézláb felénk csúszó élőholtak osztoznának húsunkon, persze mindez végtelen módban pörögne a meghatározhatatlan időben és térben. Egyszer, fiatalabb és bohó koromban annyira keményen beszívtam, hogy azt hittem meg fogok őrülni, és igazából attól a ponttól fogva sosem lettem a régi, olyan mély és meghatározó félelmeket és rettegést hozott fel, majd ültetett át a hétköznapi világba az élmény, ami később, közvetett módon éveket vett el az életemből. Ezt azért muszáj leírnom, mert ha valamilyen aláfestő muzsikát kéne választanom ezekhez az időkhöz, álmokhoz, beszűkült tudatomhoz, akkor bizony a Portal of Sorrow ideális volna.

Amúgy a konkrétumokra visszatérve, észrevételem szerint az album fokozatosan javul. Az első három-négy tételen átverekedni magam igazi kihívás minden próbálkozás során, de ezt követően feltételezem, az ingerküszöböm is módosul, illetve kezdenek jobban összeállni a dallamok, lesz tere, környezete a daloknak, az idő teltével apránként erősödik a rémálomszerű hangulat is, amely lassan átveszi az uralmat a befogadó elméje felett.

A Xasthur jött, látott és most vége. Talán szerencsésebb lett volna kevesebb anyagot a világra ontani, amelyek több emlékezetes momentumot tartalmaztak volna, de az kétségtelen, hogy egy bizonyos réteg számára mindig biztonságot nyújtóan ott lapult egy-egy újabb elborult, önkínzásra alkalmas korong. A Portal of Sorrow-ot másoknak nem is tudnám jó szívvel ajánlani, értékelni pedig nehezebb mint eddig bármikor. Az viszont biztos, hogy méltó, találó és hatásos lezárása az életműnek

7/10

rʇp

xasthurnews.blogspot.com

Opium Warlords - Live at Colonia Dignidad
2010-06-01, 2009, Cobra Records

Számos művész eljut karrierjének egy pillanatában oda, hogy elkészítsen egy olyan művet, melyben saját magát helyezi fókuszba, olyat, amelybe a lehető nagyobb őszinteséget próbálja belevinni, fittyet hányva a hallgatók szempontjaira. Általában ezek a művek nem is válnak a befogadói oldal kedvenceivé, és meglepne, ha Sami Hynninen és az Opium Warlords esetében ez másképp lenne. Olvastuk (sőt, hallottuk) az interjút, Sami szerint a Reverend Bizarre kommersz muzsika volt, szerintünk pedig még a tradicionális metal kapaszkodóktól mentes The Puritan befogadásához sem kellett bölcsészdiploma. Most itt a válasz, hogy milyen az a zene, amely egyáltalán nincs beszélő viszonyban slágerlistákkal.

                                 

Azt lehet tudni, milyen háttértartalma van hősünknél a Gobi Desert Rock megjelölésnek, mely a borító hátulján olvasható. Ez azonban nem csak egy jópofa, kifordított szlogen, a zene igenis kapcsolódik a sivatag képéhez, persze nem Kyuss-módra. Alapvetően nincs nagy letérés az említett két banda zenei útjáról, ami nem is véletlen, hiszen eredetileg azokhoz a bandákhoz íródtak ezek a számok, csak felhasználásra nem kerültek. Viszont ezúttal elképesztően kopár, kietlen képek tárulnak a hallgató elé. Vándorlás, szemlélődés egy kősivatagban. Hőség nincs, a nap már kissé lebukott, vagy talán magukat soha el nem eresztő felhők takarják el sugarait. Nincsen semmilyen kellemetlen, nyomasztó érzésünk, még csak elveszve sem vagyunk. A magány, na az, ha nem is fáj, de valami furcsa érzésünk mégiscsak van emiatt. A túlvilág fájdalommentes magánya? Álom-szanatórium, ahol beteg, tönkrement lelkünk pihenhet, dolgozhat magán nyugodtan? A pusztaság képe változatlan, a szemlélődés mindenképpen befelé fordul lassan. Ha a Reverend Bizarre-nál hagyományos történeteket, meséket kaptunk mikroszkópikus érzelmi nagyításban, akkor most tényleg az a nagy eltérés, hogy a történet a sajátunk. Vagy legalábbis Samié. Minden őszintén átélt és tálalt tapasztalattal megláthatjuk az allegóriát saját tapasztalatainkkal, összecsenghetnek érzéseink. A lemez furcsán hangzó címe például egy mifelénk ma is kevéssé ismert chilei keresztény szekta telepére vonatkozik, ahol évtizedeken keresztül rabszolgaként használtak fel szexuális és egyéb célokra embereket az országban hatalmon levő diktatúra asszisztálásával, így a rendszer politikai ellenfelei közül is számosan az egyházközösség tagjainak keze között végezték.

A dalok azonban csak lazán kapcsolódnak ehhez a koncepcióhoz, a lemez leglíraibb pillanatai például a mazochista szolga-fohász Let it Pour, Let it Pour (hogy mi is az, ami zuhogjon, azt az olvasók fantáziájára bízom, ez a szöveg egyébként Aleister Crowley-tól származik), valamint a szinte teljesen instrumentális Suck My Spear, Servant of Satan. Ezekben a hangszerhasználat elsősorban furcsán kikerekítetlen, de nem teljesen értelmetlen gitár- és basszusdallamokra, témázgatásokra koncentrálódik, lágy énekkel, (a megjelölt hatások között szerepel a Toto zenekar is!) és végtelenül lassú és visszafogott ritmusalapokkal. Vannak olyan dalok is ugyanakkor, mint például a Feel the Funeral Breeze, amit tényleg nem sok választ el a Reverend Bizarre világától, hagyományos, de végtelenül lelassított doom, rendes felépítéssel, csak ezt nem is nagyon veszi észre az ember ebben a tempóban. Van amúgy néhány normális rész, sőt begyorsulás is a lemezen, de ezek annyit érnek azok számára, akik nem érzik jól magukat a sivatagban, mint délibábok az oázisokról: növelik a szenvedést.



Vagy afféle meditatív zeneböjtként hallgatja meg az ember a lemezt, vagy a kikapcsolást fogja választani. Nem szólhat mindig és nem szól mindenkihez. Vagy ahogy Sami fogalmaz a borító hátulján: „azoknak, akik hallottak már mindent” és már unják is magukat kicsit. Olyan szempontból viszont vitathatatlanul sikeres a lemez, hogy a dalok megtalálták helyüket egymás mellett ebben a koncepcióban. Nem hinném, hogy lehetett volna jobb ez az album, a pontszám ezúttal nem ennek szól, hanem annak, hogy mondjuk a Burzum-féle Filosofemhez képest, ami a meditatív jellegű metalzenék csúcsa, mekkora értéket képvisel.

8/10

a’ ördög

myspace.com/opiumwarlords

Clair Cassis - Clair Cassis
2010-05-25, Starlight Temple Society , 2010

Csak üdvözölni tudom, hogy a Clair Cassis neve nem előzte meg magát a produkciót, így lehetőségem sem volt elméleteket, elképzeléseket gyártani magamban az anyagot illetően, egyszer csak itt termett a muzsika és önmagáért beszélt. Nem mintha álmatlan éjszakáim lehettek volna az előzetes hírektől, legfeljebb a csalódás keserűségének érési ideje lett volna hosszabb.

A zenekarról annyit kell tudni, hogy három fő alkotja, ebből kettő a „jól ismert”, azóta fel is oszlott Velvet Cacoon párosa, Josh és Angela, hozzájuk pedig egy dobos csatlakozott, aki a d.Marvin nevet használja.  Az olvasó vélhetően fejben már kezdi is életképesebb témákra cserélni a lüktető gépi ütemeket, de felesleges fantáziálgatni az új felállás adta lehetőségekről: a végeredmény semmiben nem tér el a Velvet Cacoon megszokott stílusától. Ez van, és ez nem is jó, de nem is rossz. Aki eddig szerette az anyazenekart, kedvelte a Dextronaut hangzását, illetve az utolsó nagylemez örvénylő bontásait, az nem fog csalódni. Szomorú azonban, hogy hatásában a VC-etalon Genevieve-től távol áll az anyag: amaz, bár megszeretni kihívás volt, élményeiben maradandóra sikeredett.

      

Lehet méricskélni, hasonlítgatni, azonban újfent csak annyit mondhatok, nem érdemes agyalni, a Clair Cassis ugyanott hasal el, mint a P aa opal Poere Pr. 33, azaz, nem lehet egy zseniális nyitószám után felsorakoztatni egy érdektelen lemezanyagot. Az Ambercandle ugyanis mindent tartalmaz, amitől ez a korong zseniális lehetett volna – remek felépítés, mellkast szorító hangulat, hullámzó, bódító gitárok - a későbbiekben mégis vadászni kell a kiemelkedő momentumokra. Azonban, amíg a Velvet lemez említett céltalansága célnak érződött, a Clair Cassis esetében úgy tűnik, megvolt a szándék (legalábbis zeneileg), hogy túllépjenek a drog okozta érdektelenségen, és izgalmasabbá tegyék önkifejezésüket.

Fura dolog ez, talán a két lemez fogósabb darabjaiból kellett volna egyet összegyúrni, így nem nagyon látom értelmét ennek a kettősségnek, mert a dob sem változtatott sokat a muzsikán, a gyorsabb részek organikusabb érzetétől eltekintve sokat nem tett hozzá az új tag. Emellett megjegyzendő, hogy a többi dal sem teljesen életképtelen, inkább a dramaturgia hiánya tűnik fel, úgy érezhetjük, hogy több odafigyeléssel lehetett volna ez jobb is, ahogy azt a nyitódal jól példázza.

A szegmensek túlzott konkretizálásának nincs értelme. Amennyire különleges volt a maga nemében a portlandi banda zenéje, most annyira tűnik képtelennek túllépni a saját maga által teremtett formulán. Emellett pedig még arra is sikertelen törekvésük, hogy egyediségük árnyékában ne vesszen el a gyomorig hatoló érzelmi töltet, és a dalok eredeti szerepe. A Clair Cassis simán lehetett volna az év egyik csúcspontja, helyette csak az Ambercandle című daluk lett az, és ez kevés.

6.5/10 (elégséges)

rʇp

myspace.com/claircassis

Jex Thoth - Jex Thoth
2010-05-11, 2008, I Hate Records

Többek között a Jex Thoth is jó példa arra, hogy miért felesleges évvégi listákat készíteni, 2008-ban ugyanis lemaradtunk a san francisco-i csapat debütjéről, és bár mondanom felesleges: helyezésre méltónak találtatott volna. A sors azonban úgy hozta, hogy 2010 februárjában vált valóban aktuálissá az ismertető írása. Először is, úgy tűnt, és erre talán még mindig van némi esély, hogy Jex-ék idén tiszteletüket teszik hazánkban, másodszor pedig, zenéjük annyira egyedi és különleges, hogy az elmúlt idők kietlen pusztulatában mentőövként funkcionáljon. Jóllehet, csak kevesek számára.

               

Habár maga a végeredmény egyedülálló, azt mégsem lehet állítani, hogy egészen konkrét hatások nem fedezhetőek fel, elsősorban a Black Sabbath, a Coven, és az Amon Düül II említhető meg. Akár egyből asszociálhatunk a The Devil’s Bloodra is, pláne, ha elárulom, hogy a vokalista nőnemű, azonban a hollandok - főleg ha a nagylemezt hozom fel példának - húzós, feszes, tüzes, erősen maszkulin, és immáron modern megszólalású rockdalokban dicsőítik az ördögöt, úgy Jessica Toth Mihály arkangyallá lényegülve kívánja legyőzni sátáni őkelmét, bandájának zenéje pedig az előbbi szinte teljes ellentéte. Bizonytalan, szárazan recsegő, lomha riffek adják a vázát a muzsikának, amelyek ugyan a témák tekintetében súlyosak, mégsem a keménység az, ami megmarad belőlük. Jessica elfúló, kamaszlányos, naivan szenvedélyes éneke, a Hammond-orgona, az egyszerű, kimért, a ritmusból szinte kieső szólók hangsúlyosan díszítik a dalokat. Amatőrnek ugyan nem nevezném a csapatot, de ami kikerülhetetlenül szembeötlik, az a profizmustól, de pontosabb, ha azt mondom, hogy a moderntől való irtózat. Nem egy mai csapat próbálta már imitálni a 30-40 évvel ezelőtti stúdiós körülményeket, de ennyire hitelesen, mint a Jex Thoth-nak, biztosan nem sikerült, sőt, kis túlzással állíthatom, ha létezett volna rockzene 70 évvel ezelőtt, annak illett volna hasonlóképpen megszólalnia. Nem, nem elcseszettül, csak nagyon ódon módon, és ez az, ami miatt a bevezetőben feltételeztem, hogy kevesek fogják értékelni a végeredményt. Bár könnyen lehet, hogy tévedek.

Az Amon Düül II, és annak főleg pszichedelikus oldalának hatása a négy tételt magába foglaló Equinox Suite alatt válik dominánssá, ami bizonyos szempontból a lemez legjobb részeit tartalmazza. A ritmusok, riffek, dallamok mágikus összeolvadása alatt a cikkíró nehezen tud az elemzésre koncentrálni, inkább hallgatóvá válik, aki a zenekar mellé kuporodik, részt vesz a produkcióban, még ha csak annyival is, hogy kezével a körülötte lévő tárgyakon dobol. A muzsika közösségi élménnyé válik, ahogy évtizedekkel ezelőtt a német kommuna is elsősorban a szociális és spirituális erőkkel játszott, nem a tökéletességet vagy az egyéni önkifejezést kutatta. Aztán ebből a külső idővel mérten rövid révedésből óvatosan ébresztenek az egyre határozottabb gitár-megmozdulások, akár a nővér törődő kezei az altatás mellékhatásaitól kába beteget.

                

A példa bár kissé drasztikus, lehetett volna barátságosabb környezetbe is helyezni, de a lényeg ugyanaz: kába meditáció egy fájdalommentes burokban. És ugyan az utolsó két dallal vissza is térnek a karakteresebb témák, a meditatív jelleg mégsem veszik el, a lemez összességében megnyugtató, hűvösen szellős, akár a tél utolsó napjai. Az erények ezzel még nem merültek ki, az album egyensúlya egészen figyelemreméltó. Hiba lenne azt állítani, hogy minden dal egyformán jó, a lemez hangulata is folyamatosan és körkörösen változik, szerencsére mégsem hajlik el zavaró irányokba. A keménység és könnyedség közti összhang viszont egyszerűen jóleső, a zenészek közül kár bárkit is kiemelni, mindenki teszi a dolgát, semmilyen kiugró teljesítmény, vagy egyedi technika nem zavarja az összképet.

A pontszám a leírtakhoz képest talán kevésnek tűnik, nehéz is megmondanom, hogy mit kifogásolok. Mint említettem, nem minden dal egyformán kiváló, ezzel együtt nincs is kiugróan jó darab, talán nem is lenne az egész ennyire izgalmas, ha nem rendelkeznének az említett speciális, egyedi légkörrel. A riffek, a témák kiszolgálják a hangulatot, így rockzenei értelemben csak félsikert könyvelhetünk el, azonban mi nem vagyunk az a magazin, aki a metálzene szigorú dékánjának (de!) hiszi magát, szóval: ünnepelhetünk!

8.5/10

rʇp

myspace.com/totemdoom

Triptykon - Eparistera Daimones
2010-04-25, 2010, Century Media


 

A Celtic Frost Monotheist címmel megszült visszatérő lemeze úgy sikerült minden idők egyik legjobb visszatérő lemezének, hogy igazából annyira nagyon nem is hasonlított a régi anyagokhoz. Talán pont ezért lett jó, mindenesetre sem az egyszerű dalszerkezetek, sem a '80-as évekre tipikusan jellemző egyszerűbb thrashes riffelés nem dominált. A súly, a doomos beütés megmaradt, de igazából jóval szúrósabb és kifejtősebb lett a zene, Tom G. Warriornak a nagy öregek közül egyedüliként leesett, hogy a sátáni hangulat megteremtéséhez ma már más eszközökre van szükség.

Egyfelől tehát innovatív volt, ugyanakkor másfelől meg az "új" eszköztár ténylegesen nem volt új: olyan eszközöket használt fel, amiket a Celtic Frost utáni 15 évben mások fejlesztettek ki, valamint beemelt néhány külső hatást is, amivel már a kísérletezős Into the Pandemoniumon, valamint a Celtic Frost utáni Apollyon Sunban is próbálkozott (inkább kevesebb, mint több sikerrel). Gondolok itt a női énekes, darkos, gótos hatásokra. Itt most ezutóbbi meglehetősen kevéssé van jelen, amúgy viszont a Monotheist egyenes folytatásáról van szó. Mindezt összegezve, a névváltásos/feloszlásos/anyázásos sztorit pedig mellőzve, leszögezheti bárki: ez nem egy apokrif Celtic Frost lemez. Ez a második Triptykon, csak az első Celtic Frost néven jelent meg.

Tehát, stíluskalandozások ezúttal nincsenek, és amúgy is meglehetősen egyívásúak lettek a lemez szerzeményei, hetvenakárhány percen keresztül  a kizárólag ritmus- és fekvésváltásokra korlátozó, egészen, mondhatni Soulfly-szinten primitív és minimalista, disszonáns riffelés van főszerepben. Monomániás zenét is lehet persze jól csinálni, és nem is csinálják rosszul, de hogy iszonyat nehéz egészben végignyomni ezt a lemezt, mert kibaszott unalmas tud lenni, az is biztos. Warrior tudja mit lehet kezdeni a gitárral, és pláne tudja, hogyan kell rothadó/döglődő/vonszoló hatást kelteni, a ritmusszekció viszont - akár a Monotheistnél - sótlan, és az elnyújtott dalszerkezetek sem egy monumentális beteljesedést szolgálnak, hanem csak a kárhozatot nyújtják tovább, meglehetősen öncélúan. (A kivételekről lejjebb bővebben.)  A Celtic Frost persze egy kanonizált nagyágyú, szóval a Triptykont nem csak a black / death / doom metal underground fogja erőltetni magának, így sokaknak fog kellemetlen pillanatokat okozni, sokan fogják beírni különböző fórumokra, hogy "hú, hát ez egy gecikemény és -súlyos és -sötét lemez", hogy utána elégedetten és megkönnyebbülten tegyék félre azt meghatározatlan, de bizonyosan hosszú időre.



Tulajdonképpen ezzel sincsen baj, mert igazak is a jelzők. Nem fogom leírni, hogy megnyílik a pokol, meg előmásznak az Ősök, de itt a borító, beszél ez a kritikus helyett is (H.R. Giger Vlad Tepes című akrilja 1978-ból) és a lemez azért nem méltatlan hozzá: működik a maga módján a hatásvadászat. Paradox módon a két leghosszabb dalt kell kiemelnem, a nyitó Goetia újra és újra lecsapó hullámaival igazán elsöprő, a megkomponáltabb, dallamokkal is operáló gitárjáték is kifizetődő. Nagyjából ugyanezért, tehát a zeneibb elemek használata, és a máshonnan hiányzó megkomponáltság miatt lesz a 19 perces The Prolonging is egyértelmű siker. A Thousand Lies más eszközzel próbálja változatosabbá tenni a fapados alapriffek áradatát, rég hallott, egészen gyors tempókra helyezi a hangsúlyt, annyira nem nagy durranás, cserébe legalább szórakoztató. Van még My Pain címmel egy nőiénekes nemmetal dal, melyet nyugodt szívvel ajánlok azoknak, akik 2010-ben is felfokozott érzelmeket tud okozni egy "érzéki" női hang némi pittyegéssel. Nekem a '87-es Into the Pandemonium hasonló jellegű részei is májerkedésnek tűnnek, mindenesetre maga a pittyegés hangulatos. A többi számról viszont nem jut eszembe sok minden.

Akárcsak elődje, kiváló pillanatai ellenére az Eperistera Daimones is "csak" egy szimplán jó lemez, nem több annál. Szülőatyjától elfüggetlenítve aligha kapna annyi elismerést, amennyit kap, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdemli meg azt. Inkább arról van szó, hogy mások is megérdemelnének ennyit. Vagy többet, azt ugyanis nem lehet elhallgatni, hogy sablonos megoldásai miatt csak azoknál lenne ideális a lemez hatása, akik most hallanak először súlyosabb, pejoratív felhang nélküli értelemben modernebb, extrém metal zenét.

7.5/10

a’ ördög

myspace.com/triptykonofficial

Ash Pool - For Which He Plies the Lash
2010-03-29, 2010. Hospital Productions


 

Ahogy látom, elég sokan vártuk ezt a lemezt, de azt nem tudom, hogy ez az élénk érdeklődés mennyiben magyarázható az én indokaimmal. Személy szerint hajlok arra, hogy az Ash Poolt az észak-amerikai black metal egyik utolsó még nem kihúzott fullánkjának tekintsem, a zászlóshajó jelleget pedig az elmúlt másfél-, két év eseményei végképp megerősítik. Érdekes történet az USBM-é, majd valaki dokumentálhatná, és bár egyelőre nincs lezárva az ügy, úgy fest a helyzet, hogy a „mainstream” felszínét karcolgató zenekaroknak sikerült külön-külön a számukra elérhető leghülyébb forgatókönyvet megvalósítaniuk. A Krallice posztmodernizmusából szimpla maszturbálás lett, a Nachtmystium gyönyörűen beleszédült a Roadrunner-megélhetési spirálba, a Wolves In The Throne Room következetesen a benne rejlő parodisztikus elemeket erősítette fel, vérlázítóan gyenge dalokkal – utóbbi két zenekar fellép tavasszal Magyarországon. Dominick Fernowék a Saturns Slave maxival ezzel szemben hozták a megszokott és bevált formulát, ami a fentiek tükrében inkább volt megnyugtató, mint zavaró vagy unalmas.
   
Illetve hát megtévesztő. Ugyanis a For Which He Plies The Lash szolgál pár újítással, amik közül egy-kettő eléggé meg is ijeszti az embert. A nyitó Holocaust Temple első fél perce után már túl vagyunk egy hagyományos ének-betéten, a dal végére pedig egy folkos-dallamos középrészen. Ezekkel később semmi gondunk lesz, szavalás a legkorábbi dalokban is volt, kórusok dettó, a melankolikus lassulások (igaz, a folkos karakter nélkül) pedig az Ash Pool hangzás alappillérei, nem ezek miatt lesz más ez a lemez.

        
   
Fernow zenéi mindig is exploitatívak voltak, a black metallal pedig végképp csak a tombolás meg a hentelés volt a célja, ezért is szórakoztató annyira, hogy minden projektje közül pont az Ash Poolban mutatkozik meg a legtöbb hatás a noistól a punkig, indusztriáltól a metálig. A pusztítási kedv viszont mindig állandó feszültséget eredményezett, a lassú részek alatt ezért nem lehetett soha pihenni, kikapcsolni, mert nem a darálás kontrasztjaként szolgáltak, hanem egymást katalizálták. Hogy ez mennyire hatásos, azt jól bizonyítja a dalokba került számos ötlettelen, sótlan riff is, amiket a fentiek miatt fel sem tűnnek. Hogy mi történik, amikor a hasonló ambíciók csak a minél gyorsabb gitározásban és dobolásban meg a feszes dalszerkezetekben jelentkeznek, azt jól tudjuk számos példából. Ezért nem hiányzott annyira, hogy most az Ash Pool is bemutassa, meg azért, mert hát sajnos nekik sem áll jól.

Több számból is hiányzik a koherencia, amivel a szétesett dalszerkezetek is jó dalokat eredményezhetnek, ehelyett precízen összehegesztett panelekből állnak. A nyitó szám rögtön ilyen például, a tiszta énekbetétek így tagozódnak a zenébe, és a gyors-lassú részek váltakozásán is mintha egy vágóprogram segített volna. Az amúgy szuper Porcelain Cancer Spear-ben is sajnálatosan van egy ilyen botlás. Pont ezekben a dalokban azonban kiemelkedő témák vannak: a két-három panelből álló White Dwarf Death Mask a lemez leggonoszabb riffjével indít, hogy aztán ezt egy nyikorgó harmóniával feldobva négy perc alatt kihajtsa. Innentől jön a lemez hagyományosabb része, az utolsó 3 szám, tiszta ének és látványos vágtázás nélkül, a szokásos megoldásokkal.

Eléggé jó lemez ez még így is, plusz bő fél óra az egész, és a saját maguk által emelt akadályok nagyobb részét is sikerült átugrani, Fernow énekhangjával sem nehéz megbarátkozni, ami jobb napokon szerencsére inkább másik zenekarára, a Cold Cave-re emlékeztet, és nem az Anaal Nathrakhra.


vld
7,5/10


Szeretem, ha egy zenekar igazi lemezborítókat készít, amik sugallani akarnak valamit a hallgatónak, sőt, azt is szeretem, ha többé-kevésbé konkrétan megfejthető művészi üzenet van elrejtve bennük. Ezutóbbi manapság, amikor legokosabb emberek is állandóan a legbutább emberek csodafegyveréhez, az iróniához menekülnek, nem divat, helyette divat az, hogy ha valaki mégis felvállalja a művészkedést (az irónia mögött persze mindenki a mélyebb tartalom látszatát szeretné kelteni), akkor valami photoshoppal összegányolt, hatásvadász üres szart raknak a borítóra. Szóval az Ash Pool szimpla, de messziről felismerhető borítói nekem nagyon tetszenek: esetükben az állandóan ismétlődő motívum a csillagos kozmosz háttérként, a nagy mindenség/semmi középpontjában pedig Dominick Fernow érdeklődésének tárgyai láthatóak. Az érdeklődési kört a bűvös hármas tagoltság jellemzi: erőszak, szexualitás, vallás, ezeket pedig a halál láncolja össze. Épp a minap írtuk, hogy „a Burzum zenéje a kozmosz immorális rendjét átlátó ember feletti ember nézőpontjába engedett betekintést”.  A filozófusok életeken át tartó vitákat folytatnak Nietzsche übermenschének természetéről, annak minden ellentmondásosságát felgöngyölítendő, de igazi megoldás nincsen. A művészet az lehet, de itt meg persze újabb ellentmondásokkal szembesülünk. Vikernes a pogány germán gyökerekre hivatkozik, és ha ez nem is annyira egyértelmű a zenében, a természetközeliség mindenképp jelen van, Dominick Fernow (és dobosa, Kris Lapke) viszont a modernitás szívében, New Yorkban alkot, nem meglepő, hogy más dolgokat jelent neki az immoralitás, a kozmosz néma véleménytelen üressége. Szó sincs mindennek magasztos, romantikus oldaláról, a létezésbe belezuhant emberi lények pedig csakis a fenti háromszög mentén értelmezhetőek. Belezés, baszás, belezés, baszás, ünnepnapon népirtás. Hogy ez azért túlzás? Biztosak vagyunk ebben? És hogy melyiküknél az igazság? Ha válaszolnom kell, talán feleslegesen is teszem: ez nem politika, és még csak nem is filozófia, tehát az ábrázolás hitelessége és minősége a lényeg.

                             

Az Ash Pool eddigi, nem túlzottan terebélyes munkássága elegendő volt ahhoz, hogy egy bizonyos sajátos zenei világot várjunk, és ezt meg is kapjuk. Az energikus, brutálisan agresszív, harsány, nemritkán diadalittas darálás itt van, az eszköztár bővült némiképp. Ezzel egyidejűleg változatosabb, vagy egyéni ízlés szerint így is mondható: mesterkéltebb lett a zene. Van például dallamos ének, amiről meglepő módon a Bergtatt korszakos Ulver ugrik be. Szép, és akkor már jön is a kérdés, hogy hogy jön ez ide? Erőltetett, nem kérdés, de én azt mondanám, hogy egyrészt eddig is meglehetősen környezetbarát (értsd: újrahasznosító) zenekar volt az Ash Pool: nem átallottak ide-oda nyúlni eszközökért, sőt, olykor-olykor, szerencsére ritkán, témákért sem. Ezzel egyidejűleg viszont mindig minőséget és egyéniségüknek megfelelő összképet prezentáltak eredményként, és ez most sincs másképp.

Másrészt ez a dallamos ének téma eléggé túl van fújva, három dalban fordul csak elő: a nyitó Holocaust Temple-ben, a Porcelain Cancer Spearben és a White Dwarf Death Maskban. Utóbbiban maga a zene is norvégos (Nattens Madrigalos) kissé, ami az első pár hallgatás során zavaró is. Aztán csak újrarendeződik a zenekarról alkotott kép: összedobált, igénytelen zene ez, fogós témák egymás után, 3-4 perces punkos felfogásban és kész. Illetve dehogy kész: ügyes váltások, leállások színezik az egészet. Van íze is a dolognak, nem csak egy arrogáns, trendi vagy ellentrendi hozzáállása, és ez már elég is: nem kell másokhoz hasonlítgatni az Ash Poolt, pláne nem a klasszikusokhoz. Ez az adott korban kihozható maximum black metalban, a Cobalt tavalyi, ízig-vérig egyéni, önálló lemezéhez nem ér fel ugyan, de cserébe nem is lép ki a műfaj korlátai közül.

Kicsit mégis hiányzik valami. Semmi gond nincs, de amikor a záró On the Rings of Saturn, Adam and Eve Conceive Cainből fokozatosan kibuggyan a mélyfekete gonoszság, amikor Fernow amúgy minden változatossága ellenére (károgáson és dallamos éneken kívül hörgéseket is produkál helyenként) is sablonos vokalizálása hirtelen vérfagyasztó fröcsögésként hat, akkor azért beugrik, hogy minden összedobáltsága ellenére korábban többször ütött igazán mélyre, zsigerbe az Ash Pool. Persze, visszatekintve a régebbi anyagokon sem volt minden dal igazán kemény, de itt ez az egy az, ami a bevezetésben tárgyalt koncepcióhoz kellően komollyá teszi érzelmileg is ezt az amúgy szimpla, jól - helyenként nagyon jól - sikerült metal lemezt.

8.5/10

a’ ördög

kapcsolódó cikkek:

Ash Pool - World Turns on Its Hinge (kritika)

Burzum - Belus
2010-03-08, 2010, Byelobog Productions

A metal zene történetében a Black Sabbath után következő második legjelentősebb zenekar a Burzum, a black metalon belül pedig egyenesen a legnépszerűbb (kéretik nem sorolni a csupán imázsuk révén ide tartozó csapatokat). Elfogultnak tűnhet az állítás, de figyelem: nem a második legjobb, ez már tényleg túlzás lenne, teljesen tökéletes Burzum lemez például egy sem volt, akadtak felesleges részek mindegyiken - igaz, cserébe mindegyik zseniális. A Black Sabbath után 20 éven át mindenki ugyanazt csinálta, mint Iommiék, „csak” felgyorsítva, lelassítva, durvábban, csupaszabban, vagy épp díszesebben, újra felgyorsítva és lelassítva és így tovább, mígnem elérkeztünk a norvég black metal hullám születéséig. És még ennek képviselői között sem jelenthető ki, hogy a Burzum volt a legjobb, de talán a gitáros zenék történetében először Varg Vikernes nem a hangszerhasználatot, hanem a kisugárzást, az atmoszférát helyezte előtérbe. Monoton sodrások, nyers, masszaszerű, racionális füllel szinte áttekinthetetlen gitártengerek, valamint a szintetizátor hasonlóan minimalista felfogású használata - a Burzum ezekből az eszközökből olyat alkotott, amit addig senki más. Ez a zene szó szerint az ember feletti ember nézőpontjába engedett betekintést, a kozmosz immorális rendjébe, a létezés olyanfajta koncentrált, hideg hevületébe, melynek mások a megsejtéséig is csak ritkán jutnak el.

A Burzum sztorit mindenki ismeri, a történések után hasonló horderejű művet nem várhatott senki, ilyet elképzelni sem nagyon lehetne. Kozmikus revelációk helyett földközelibb, de korántsem profán zenét kapunk, a tolkieni álomvilágot felváltotta egy hasonlóképpen fantazmagórikus univerzum, mely bizonyára kapaszkodót jelentett a nehéz börtönévek alatt, az pedig majd kiderül, hogy elég lesz-e ez a XXI. század szabadságban is.

       

Miről is szól a Belus? Természetesen a nagy fehér isten ártatlanságáról, jóságáról, szépségéről. Hogy az intró koppanásai, melyből 27 van, hogyan kapcsolódnak ehhez, arra nem sikerült rájönni és bármennyire is próbál az ember elvonatkoztatni, bizony adja magát a börtönélet monotóniájára való asszociáció. Aztán kezdődik a Belus Død, amely megpróbálja bebizonyítani, hogy tényleg csak 27 koppanás telt el, mióta a szőke szociopatát bebörtönözték. Ezekhez kísértetiesen hasonló torz harmóniák legutóbb Jézus halálát énekelték meg, de akkor sokkal jobban sikerült a kompozíció (Jesu Død). A keresztyének képzeletében Jézus feltámadt, mint ahogy Vikernesében a lemez végén Belus is, akit bizonyára agyonművelt olvasóink azonosítani tudnak Baldr-al, aki az egész északi mitológia pozitív értelemben leginkább emberi alakja, és akit a csúf Loki ármánykodása minden óvintézkedés ellenére eltett láb alól. Most jöhetne egy izzadtságszagú zagyvalék arról, hogy ahogy Baldr-ból Jézust formáltak a hittérítők, úgy Vikernes most saját magából formál Baldrt. Erőltetett megfejtés, de maga a dal is az, ugyanakkor maradandó károsodásokat sem a hallgatónak, sem a Burzumnak nem okoz.

Tehát megmenekültünk, és gyorsan felejtsük is el a Belus Dødot (mely egyébként a rosszemlékű börtönlemezről, a Daudi Baldrs-ról lett exhumálva), Glemselens Elv címmel érkezik ugyanis a korong vitán felül legfogósabb darabja. Itt folytatódik a Burzum örökség, mitöbb, a finn Raate neve is felsejlik. Nyomban meg kell jegyezni, hogy sokszor úgy tűnik, mintha a Burzumból táplálkozó legjobb bandák valamelyikét hallhatnánk, ugyanolyan mértékben is nyúl saját korábbi dalaihoz Vikernes, mint amazok. A szóban forgó darab azonban se nem sötét, se nem kemény, az ének, ha tiszta, akkor csak azért nem bántó, mert megszoktuk, hogy ilyesmit hallgatunk, az üvöltözésből pedig kiveszett a meggyőző erő, inkább csak korrekt, mint jó. Na de mégis húz, sodor a folyó, a dallamok könnycsalogatóan egyszerűek, tél végi áradásokat, hófoltos fenyveseket idéznek, fejünket a nap süti, a cipőnk meg lucskos a sártól, mi mégis boldogan menetelhetünk hegyvölgyön át.

A Kaimadalthas' Nedstigning során viszont érthetővé válik, mi is a Belus apropója, szerzőnk ráérzett milyen dallamok, hangtartományok állnak leginkább jól neki, és ebben annyira biztos lett, hogy nem is átallja az unalomig ismételgetni ezeket a kígyózó, hullámzó, éles bontásokat. Jól sikerültnek tartom a Kaimadalthas' Nedstigning-et, itt érzem először azokat az épkézláb próbálkozásokat, amelyek a már totálisan ismerős eszköztár használattól el szeretnének szakadni. Ezt a Sverddans című tétel követi, és ha igazak információink, ez egy a Burzum-előd Uruk-Hai demójáról újrafelvett, átdolgozott nóta, és a Wart idéző butaság szintjéig terjedő primitivitás megerősíti ezt. Jó is, meg nem is, de hogy nem passzol ide, az biztos, cserébe viszont legalább gyorsan véget ér.

A konklúzió előtt két egészen jó dal következik, az első (Keliohesten) a kevésbé érdekes - a durvább, gyorsabb szerzemények egyike, egy kicsit itt kezd emelkedni az érzésvilág az éter irányába, ezzel egyidejűleg olyan kemény témákat kapunk, amik élőben is komoly hatást tudnának gyakorolni a közönségre. Az önismétlések ugyan csak a Belus Dødben válnak zavaróvá, de az elmúlt 15 év bandái szinte mindent kihoztak már a Burzum örökségéből, amit lehetett, és ez a vad riffelésű, gyors szám nem tartogat sok újat a sötét űrbe elvágyódók számára. A Morgenrøde mindenestre jóval vonzóbb nála, kb. a feljebb említett Kaimadalthas' Nedstigning hangfekvés/dallam kombinációiban utazik, ami már adja is az instant erdő/kastély/nyirkosság/moha hangulatot és tulajdonképpen ennyi is az egész.

                            

A záró Belus' Tilbakekomst (Konklusjon) szintén csakis az atmoszféra megteremtésére elegendő, plusz hozzáad még 10 percet a lemezhez. Tetszetős, meditatív, simán lehet rá aludni, közben régvolt csatákról álmodozni - tehát nem igaz, hogy nincs „ambient” dal a lemezen, csak ezúttal ez is gitárokkal van eljátszva. Ettől még nem lesz újdonság.

A Belus elég becsapós lemez, nincs olyan erős és hatásos, mint mondjuk a Filosofem, de az évszakhoz, időhöz kiválóan illeszkedik, alapvetően pozitív kisugárzása van, a tavaszisten természetének megfelelően. Az új korong mindenestre pontosan olyan lett, mint a Burzum 15 év börtön után. Férfibölcsesség a szerző 30-as éveinek végén. Biztos lesz ez jobb is, más is, de most ez van. Vagy feladja. Vagy megint gyilkol.

8/10

rʇp / a’ ördög

 

burzum.org

Darkthrone - Circle the Wagons
2010-03-02, 2010, Peaceville

Eljött hát az idő, hogy magam is állást foglaljak a Darkthrone ügyében. Eddig nem igazán tehettem, mivel sosem tudott igazán közel kerülni hozzám a norvég csapat egyetlen albuma sem, hiába erőltettem a klasszikus A Blaze in the Norhtern Sky-t, vagy éppen a Panzerfaustot (nem mintha azt gondolnám róluk, hogy szarok, csak hát ugye az a bizonyos szikra hiányzott), és emiatt a subterrás kollégák nem is győztek eleget kárhoztatni. Az első daluk, amivel azonosulni tudtam, az a NWOBHM EP-n hallható Wisdom of the Dead volt, ami aztán a rákövetkező F.O.A.D. nagylemezen is szerepelt, amelyet magazinunk 2007 legjobbjának szavazott meg. Jómagam akkor sem égtem különösebb lázban, de tény, hogy egyes dalok nihilizmussal kevert sötét hangulata igéző volt számomra is. Aztán viszonylag hamar megérkezett a Dark Thrones and Black Flags, amin hiába dolgoztak ugyanazokkal az alapanyagokkal, egyetlen emlékezetes témát nem tudnék felidézni róla, így a Darkthrone visszazuhant az elismert, de lelkem mélyén érdektelen bandák halmazába.

A Circle the Wagons artwokrjének megtekintésekor, és az első hangok után a napnál is világosabbá vált, hogy Nocturno Culto és Fenriz egy igen kifinomult átverést hajtanak végre, méghozzá úgy, hogy kultusz státuszuk rendíthetetlen maradjon, ezzel együtt mind a kritikusok, mind a hallgatók és persze a Peaceville igényeit maradéktalanul kielégítsék. Azaz a már bevált stratégián maximum egy puskatus fejük ellen irányítása után lennének hajlandóak talán változtatni, mivel innovatív törekvések, erőlködés, odafigyelés, komolyság továbbra sincs, a siker mégis garantált.

         

Hogy miben különbözik a Circle the Wagons elődjeitől mégis? Fenriz korai thrash/heavy metal bandákhoz való vonzalma eddig is nyilvánvaló volt, többek között a Pokolgép antik anyagait is meglehetősen kedveli, amelyeket nem átallt myspace oldalán ajánlani olvasóinak. Antihősünk az eddigieknél is tovább, a tömegsír pontosan eme mélységéig ásott vissza, és az enyészetté lett katonák rozsdás fegyvereit tanulmányozva, próbálgatva a tökéletesítés mindennemű mellőzésével, ámde saját tapasztalatainak felhasználásával, sajátos ízlését is figyelembe véve újraalkotta a régi korok harci eszközeit. Nem mellékesen szólva a Pokolgép egy tökéletes példa, ha a Circle the Wagons egyes témáit, vagy akár az anyag megszólalását figyeljük. Utóbbiból javarészt elveszett a száraz karcosság, fülbarátságával együtt mégis inkább demós hatást kelt, de összességében összetéveszthetetlenül Darkthrone-os jellegű maradt.

Ami viszont jó értelemben dühítő, hogy az anyag bár egyértelműen feszes/húzós, a nemtörődöm nihilizmus, és a semmiféle fáradtságot nem vevő attitűd az, ami az egésznek a velejét adja. Adott riffeken egyértelműen hallatszik, hogy megalkotásuknál éppen hányadik dobozos sörnél tartottak, a gitárkezelés laza, majdhogynem hanyag, és ahol a kreativitás írmagját is elpárologtatta az alkohol, ott következnek a valóban felemelő pillanatok. A vokálokra ugyanez a hozzáállás jellemző, a régiekhez képest jottányit sem változott, ellenben az előadásmód miatt nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy ne részeg ordibálásnak/danolászásnak értékeljük. Ezzel együtt mégis kiválóan működik, és erre a legszélsőségesebb, és éppen ezért a legjobb precedens a címadó darab, amely egyben az egész korong csúcspontja. Szavakkal nehezen kifejthető, hogy miért süt ennyire ez a rövidke, nem egészen három perces darab, de biztos vagyok benne, hogy egy valamirevaló, régisulis metál arcot reflexszerű bólogatásra késztet.

         

A Circle the Wagons mellett még két hibátlan darab hallható a lemezen, úgymint a már előzetesen letölthető Eye Burst at Dawn, illetve az I am the Graves of the 80’s, amelyekre szintén érvényesek a fentebb leírtak. Rövid, üresjárattól mentes, kellő komolyságú, világos szerkezetű tételek ezek, utóbbi nem csak a címében utal a nyolcvanas évekre, kezdőriffje alig különbözik a Metallica – Motorbreath című thrash himnuszának vezérmotívumától. Szerencsére a dal körülbelül felétől a saját eszköztárukból kezdenek meríteni, innentől borús, vészjósló hangulat lesz az uralkodó, így téve teljessé azt.

Ezek mellett ha nem is 100 %-ban vagy egységesen, de a dalok többsége hasonlóképp kellemes, éppen ezért nem éppen rendhagyó módon a felejthető darabokat emelném ki. A Circle the Wagonst záró Bränn Inte Slottet semmitmondó unalmasságát nehéz elemezni, vagy megérteni, hogy miért nem volt megfelelő zárás a fent említett Eye Burst at Dawn. Az I Am the Working Class szimplán egy töketlen erőlködés, ami igazából múltidézésnek kevés, hiába akarnak hasítani a témák, alapjában mindenféle preferált hangulatot nélkülöző, fárasztó tétel. Érdemes ebben a felsorolásban kiemelni a korong leghosszabbra nyújtott, Stylized Corpse című darabját is, amely inkább a F.O.A.D. tüskésebb, gonosz hangulatú metáljához áll közel, viszont nekem erősen úgy tűnik, hogy a felvételek után a megmaradt, felhasználatlan témákból (amelyek közt akad egész pofás is) összehoztak egy üres időt kitöltő patchwork  riffhalmazt.

Tehát a Darkthrone a szememben eddig, és továbbra sem tévedhetetlen, ámde szereztek maguknak egy újabb becsületes hallgatót, és nekem ennyi bőven elég. Nem reménykedem semmiben, nem is érdekel mi lesz, és ha ők is ehhez tartják magukat, barátok maradunk.

rʇp



8/10

         

The Devil's Blood - The Time of No Time Evermore
2010-02-20, 2009, Ván Records

Végülis a „készüljünk a legrosszabbra, reméljük a legjobbakat”-elv vált be, egész jól sikerült a The Time of No Time Evermore, csak azért kár, hogy már ennyire tisztára forrtak. A dalok szinte kivétel nélkül jók, igaz, a teljes lemezhossznyi idő alatt el-elkalandozhat a figyelmünk.

Ugye én lennék az, aki akarva akaratlanul mindent az első demóhoz viszonyít, és megvallom, magamban harsányan szoktam röhögni, amikor valaki úgy méltatja a friss kiadványt, vagy akár az EP-t, hogy közben a 2007-es munkát nem hallotta, de semmi sem véletlen. A The Devil's Blood is tartani akar valahova, és bizony nem az underground pöcegödrébe, a kor igénye(se)inek kielégítéséhez pedig testét-lelkét áruba kellett bocsátania, így pedig a zenekar már sosem fogja azt az egyensúlyt és rockzenei értelemben vett tökéletességet elérni, amit pályájuk legelején. Tegyük hozzá azt is, hogy csak nagy erőlködések árán lehetne a korai és a mostani szerzeményeket egy műfajba sorolni, első körben ezért volt hiba két demós sláger, nevezetesen a Christ or Cocaine-nek és a The Anti-Kosmik Magick-nek a nagylemezhez idomított átiratát elkövetni. Az összehasonlítás elkerülhetetlen.

   

Kezdjük az előbbi szemrevételezésével, amely legalább élvezhetőre sikerült. Az énekhanggal talán még egy fokkal elégedettebb is vagyok, mint az eredetiben, sőt, a dal hard rockos, „steppenwolfos” jellege megmarad. Az 2009-es verziónak azonban mégis van egy kellemetlen, kapkodós, elsietős karaktere, ami nem teszi már olyan vonzóvá. Nem is beszélve arról, hogy a hangszerelés modern mivolta, a jól hallható, pattogó basszus, a másodszerepben tengődő ritmusgitár mégiscsak más dimenzióba helyezi a dalt. Nem bukta, de nem volt jó ötlet. A The Anti-Kosmik Magick a The Devil’s Blood történetének a kezdete, keresztmetszete, és ha muszáj lenne választani, bizony a legjobb daluk is egyben. Ennek megfelelően epikus, tökös, szenvedélyes, minden, ami kell. Röviden, az a baj az átirattal, hogy még epikusabbra, tökösebbre, szenvedélyesebbre akarták gyúrni. Ez nem sikerült (nem is sikerülhetett volna), helyette fárasztó, töketlen és cukormázas.

Az új dalok viszont passzolnak az új világba, nagy hiba ezzel nem történt. Az intro után nyitó Evermore-ra kb. ugyanaz igaz, amit az I’ll be Your Ghost kapcsán már a kislemez-ismertetőben leírtam. Lendületes és slágeres, a hosszú szavatosság viszont nem garantált. A korong egyik részét ezek a fajta szerzemények alkotják: a tempósabb, ritmusközpontú, tűzrőlpattant darabok, ezek mellett pedig a melankolikusabb, lassabb, de szintén ritmusközpontú tételek hallhatóak.  Összeségében, ha nem is másodrendű a a riffek szerepe, de igyekeznek minden szegmenset a kemény dob/basszus összjátékkal felerősíteni, amely általában jól sikerül, főleg a hajlakkszagú Queen of My Burning Heart esetében, amit ha Jacko énekelt volna fel, simán felfért volna a Bad albumra.

Még nem értek véget a szentségtelen kijelentések. Az Angel’s Prayer pl. egy gusztustalan, balladisztikus ömlengés, amelyet nem egy alkalommal akaratlanul is olyan vállalhatatlan bandák előadásában vizionáltam, amiket megnevezni is szégyellek. Azért annyit kimondok: szerethető ez is, őszinte naivitása ad egy olyan pluszt, ami miatt éppen nem esik át a ló rondábbik oldalára.

A The Time of No Time Evermore egyik érdekessége, hogy van két dal, amelyek érezhetően töltelék szerepet töltenek be (Feeding The Fire With Tears And Blood, Rake Your Nails Across The Firmament) ennek ellenére mindkettő kerek egész és élvezhető, ha nem jobban, mint a feltételezhetőleg nagy műgonddal megírt House of 10.000 Voices.

Itt vagyunk hát az igazság kapujában, a sátán ezúttal nem jött el, de apró, gonosz manócskáit elküldte maga helyett, akik szétosztottak egy rakat szórólapot, és biztosítottak róla, hogy uruk még mindig nagy szeretettel és odafigyeléssel van hívei iránt, csak ugye éppen sürgősebb dolga is akad, mint minden pöttömnyi szeánszon megjelenni. Node, emiatt igazán kár volna búslakodni, kárhozatunk ugyanúgy garantált.

rtp



7.5/10

 

myspace.com/thedevilsblood

Arckanum - ÞÞÞÞÞÞÞÞÞÞÞ
2010-01-25, 2009, Debemur Morti

Az előző alkalommal (Antikosmos) kihagyott lehetőségről beszéltünk, a Dissection utáni korszak északi, dallamos black metaljának üres trónszékéről, amit elfoglalhatott volna az Arckanum (félreértések elkerülése végett: nem annyira zenei párhuzamról, mint jelentőségről van szó). A helyzet tehát kimaradt, a lövés elakadt a hosszú üresjáratokon és tölteléknótákon, az anyag lényegi részének rövidségén. Shaamatae vette az adást, időben kapcsolt, tőle teljességgel szokatlan gyorsasággal lecsapott a labdára, újra tüzelt. A közönség már megint alapművet ünnepel, bent látja a labdát a kapuban, de nézzünk oda jobban, megint nem sikerült, az oldalháló rezzent csak.



A ÞÞÞÞÞÞÞÞÞÞÞ pont, mintha csak a szerző olvasta volna a kritiká(n)kat, egy alibi-ambient átkötéseket majdnem teljesen mellőző, lecsupaszított, 50 percen át sodró mű. Elvileg pont olyan amilyennek lennie kéne, azt leszámítva, hogy mégsem elég jó. Egyszerűen a Boka Vm Kaosban és a Kaos Svarta Marban erősebben volt jelen az a tűz, amiből még az Antikosmos kisszámú jobb pillanatába is jutott. Itt is jelen van, nem tért rossz útra Shaamatae, de ahogy az Antikosmoson és a rövidebb hosszúságú anyagokon is, csak pár dalban. Lehet, több a kézzelfogható zene az új lemezen, mint elődjén, jó dalból viszont pont ugyanannyi van. A nyitás (Þorhati) kiváló, az előző lemez újítását, a thrashes témák bevetését folytató (Þann Svartís) is rendben van, innentől azonban egyre hígabb a leves. Mindez a hanyatlás nagyon nem látványos. Hallgassuk tovább a lemezt. Kellemes. Élvezhető. Most tegyük be a „Capitvlvm IV: Bafomet” című régebbi dalt. Ugyanaz az fenyegető hangulat, ugyanaz a tipikus, jellegzetes sikálás, ami már önmagában olyan jó, hogy a zene egész is annak mondható. De egyszer csak rátaposnak, még egy fokozattal feljebb nyomják a pedált, a dal kitör. Az alap ott is átlagos, papíron, a Kaos Svarta Mar-t anno pont emiatt az átlagosság miatt jutalmaztam 7.5 ponttal, tévesen, a dalszerzési minőséget a maga teljességében nem realizálva. Ez a dalszerzési plusz most tényleg hiányzik, a dalok végére rakott felpörgések, felgyorsulások, duplázások, ahogy két egymást követő dalban, a Þursvitnirben és a Þjobaugvittrben is történik, ezt a hiányt nem pótolják. Hogy még mibe tudok belekötni az általánosságokon kívül? Egy felesleges átkötés megint van - Þjazagaldr – és az utána következő Þa Komu Niflstormum című, majdnem 8 perces monstrum első 3 perce is működésképtelen hangulatfokozás. A lemez utolsó 3 tétele sem váltja meg a világot, ha nem is rosszul, de a bevett és túlságosan is jól ismert Arckanum alap-trükkök sülnek el újra.

Az biztos, hogy a trónt efféle biztonsági játékkal nem lehet elfoglalni, a Dissection kísértete elűzi a követelőt, majd visszaül a trónra, mely feltehetően így, élők hiányában, üresen áll már az idők végezetéig. Ha ezt a dicsőséget, ami feltehetőleg nem is volt cél, nem is érte el az Shaamatae, önmagában azért még nem vallott kudarcot. Az Arckanum továbbra is egy hiteles bemutatója a Ragnarökot beteljesítő, sötét, pusztító erőnek, mely fokozatosan átveszi a hatalmat a világon, de saját maga is erodálódott általa.

8/10

a’ ördög

arckanum.se
myspace.com/officialarckanummyspace

Portal - Swarth
2010-01-19, 2009, Profound Lore Records


 

Jobb már az elején leszögezni, az ausztrál Portal sem fogja megváltani a death metalt, pedig elhiszem, mennyire szerették volna, ha ők tehetik újra aktuálissá a nevéhez méltóan rég halott műfajt. Ha egy zenekar három nagylemez ellenére a zeneszerzés helyett mindmáig csak a hírnév megszerzését fejlesztette tökélyre - mindegy, hogy ösztönösen vagy szándékosan történt -, nem érdemel több figyelmet. Nem állítom, hogy a Portal tagjai patikamérlegen mérték ki, mi szükséges ahhoz, hogy a korszellemnek megfelelő metalt játsszanak, felőlem lehetnek őszinték is, mégis élvezhetetlen, amit művelnek. Azt viszont be kell látni, hogy a Swarth egy kurva jól eladható termék, izgalmas képekkel, érdekes hangzással, megannyi különlegességgel, más kérdés, hogy ha ezeken az érdekességeken túllépve, 20 hallgatás után sem emlékszünk egyébre - konkrétan a zenére - egy lemezből, akkor az a lemez egyszerűen nem érdemel meg 20 hallgatást - még szerencse, hogy általában azok sem veszik elő ennyiszer, akiket képes meghülyíteni.



Ha épp nem a többi "felvilágosult metalos" előtt használjuk zenei műveltségünk igazolására, jó pontok szerzésére, ezt az albumot nem lehet szeretni, egyetlen tisztességesen összerakott számot sem fogunk találni rajta. A tagok szünet nélkül gyűrik a hangszereket - legintenzívebben a gitárokat -, és biztos jól leizzadnak munka közben, de az idő nagy részében a folyamat nem tart sehova, túl sok a felesleges rifftekergetés, céltalan ködösítés. Nem kimondottan technikás zene ez - legalábbis nem úgy technikás, amiért ezt a jelzőt a death metal elé szokás illeszteni -, de attól még sportos, kihívás eljátszani, kihívás lenne hallgatni is, mindössze az kérdéses, megéri-e egyáltalán. Vannak persze jobb ötletek - a Larvae lezárása, az llloomorpheme eleje, a Writhenből a rituális szavalás, stb. -, de mindig csak egy-egy pillanat, amit képtelenek tovább vinni, arról meg nem is álmodhatunk, hogy legalább egy emlékezetes számot összehozzanak (meggyőződésem, egész pályafutásuk alatt sem fognak).

Az a helyzet, hogy a Portal által elérni próbált zenét már rég megcsinálta minőségibb kivitelben az Immolation, a Morbid Angel, kisebb részt az Incantation, hagyományosabb módszerekkel, vagy mindenféle hülye imidzst mellőzve, vagy ha voltak is kétes külsőségek (Morbid Angel), a zene képes volt feledtetni ezeket, itt viszont kalapon és kakukkos órán túlmenően semmit sem kapunk. Végül muszáj volt betennem a Portal szerencsétlenkedése után az Immolation-től a Failures for Gods-ot, hogy újra meggyőződhessem róla, valóban lehet ezt másként is. Aki pedig mániákus, extrém, de minden kifordultság ellenére a metalos hagyományokat tiszteletben tartó, időtálló zenére kíváncsi Ausztráliából, nézzen utána a Sadistik Exekution-nek és a Bestial Warlust-nak.

5,5/10

#Nothing

http://www.myspace.com/the-portal

Archgoat - The Light-Devouring Darkness
2010-01-06, 2009, Debemur Morti

Az Archgoat és a Beherit összehasonlítgatása elkerülhetetlen. Finnország, ’89-93 környéke, anti-muzikalitás, kultikus homály, ős-sátánista brutalizálás. Meg egy közös split CD, igaz, posztumusz. Most, hogy 2009-ben nagyjából egyszerre jelentkeztek friss lemezekkel, pláne aktuális a párhuzam, még akkor is, ha az Archgoatnak ez már a második lemeze az újjáalakulás óta. Ezúttal viszont a különbségeken legalább akkora a hangsúly, mint a hasonlóságokon.

             

Az Archgoat korábbi munkássága sokkal kisebb méretű volt a Beheriténél, igazából egy EP (Angelcunt) volt a lényegi termés, ezen kívül néhány - akkor még kizárólag - értékelhetetlen minőségben hozzáférhető demós szám létezett. Kísérletezni nem volt sok alkalom, de a jelek szerint már akkoriban sem ezen múlott a dolog, a visszatérés óta elkészült két nagylemez 100%-os vegytiszta old-school jellege egyszerűen kizár mindenféle ilyesmi orientációt. De még a modernizálást is sokkal inkább csak feltételesen lehet ráfogni az Archgoatra, az aktualizálás jobb szó. Annyi az egész, hogy a modern hangrögzítési technika adta lehetőségeket ők sem utasítják mindenestül vissza, tehát mindent jól lehet hallani. Egyébként viszont teljesen leragadtak a ’80-as évek közepén, ott, amikor a black/death/thrash műfajok még nem váltak szét teljesen, amikor még nem alakult ki a fémzenészekben a mára teljességgel kétségbeejtő, folyamatos kétlábgéptaposás iránti beteges fétis, a technika helyett az izmokon volt a hangsúly. Meg amikor a gitárokon bármilyen faék egyszerűségű csavartalan riffet le lehetett játszani, elég volt, ha sikerült az áradó energiát belevinni a felvételbe, és már meg is volt az esszencia.

                   

Kérdés az, hogy a recept mennyire tud működni 2009-ben. A válasz az, hogy alapvetően tud, de sokkal nagyobb erőlködések árán ér el lényegesen kisebb hatást, mint mondjuk tette azt a Sarcófago ’87-ben. A témák nagyon hasonlóak, elsőre zavaróan homogén az anyag, és bár a fíling, a pokoli, romboló érzület végig töretlen, de azért be kell látni, eleinte sok izgalom nem éri az embert. Ugyanakkor, középtájtól érdekes módon nem végképp unalmassá, hanem pont ellenkezőleg, egyre izgalmasabbá válik a lemez. A legjobb dalok között a markáns ritmustémával ellátott Sodomator of the Doomed Venust, a lemezt meghatározó középtempókat helyenként nagyon gyorsra váltó Blessed in Beast’s Bloodot, valamint a többinél egyszerűen markánsabb, a maga kőbuta szintjén okosan megírt Worms Born of Martyrdomot lehet megemlíteni. Ezek ötödikként, hetedikként, illetve nyolcadikként csendülnek fel, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy inkább kellemes emlékei legyenek az embernek a lemezről, sok másik ugyanis pont itt szokott ellaposodni. Míg ezek a dalok ennek a műfajnak a maximumát jelenítik meg, addig a zárás megint inkább a műfaj fonákját: a The Dawn of Antichrist fő témája elcsépelt, szinte teljes mértékben egyezik a magyar Fantom ’Sátán én vagyok’ című dalával. Nem hiszem, hogy ez behatás volna, inkább arról van szó, hogy az Archgoat általában annyira primitív megoldásokkal operál, amik gyakran már konkrétan is el lettek játszva. Gyanítom, ha műveltebb lennék, találnék még ilyeneket a lemezen. (Ráadásul, a Fantom-féle dallal összehasonlítva egyértelmű, hogy a magyar zenekar 20 évvel ezelőtt sokkal többet kihozott ebből a bizonyos a témából.)

             

Összességében persze ez egy minőségi lemez. Távolról sem új klasszikus, de élőben hatalmasakat tarolhatnak vele a nálunk szerencsésebb helyeken, és azért így, otthon is lecsúszott jópárszor gond nélkül. A mezőny egészét figyelembe véve magasan kiemelkedő teljesítmény, de eldöntve a bevezetésben ki nem mondott kérdést: a Beherit Engramjával vívott nemhivatalos különharcban a Light-Devouring Darkness maradt alul.

7.5/10

a’ ördög

archgoat.com
myspace.com/104017504

kapcsolódó cikkek:

Archgoat - The Whore of Bethlehem (kritika)

Siculicidium - Utolsó vágta az univerzumban
2009-11-26, 2009, Sun & Moon Records

Azok kedvérért, akik rögtön az elején szeretnék tudni, hogy mire is számíthatnak egy-egy lemez kapcsán, elmondom, hogy legújabb Siculicidium kiadvány nem az ötletes és egyedi gitár- valamint dobjáték miatt lehet egyesek számára maradandó élmény, bizony, meg kell küzdeni az élvezetekért. Muszáj még azt is hozzátenni, hogy akik ebben a műfajban a szövegeket és éneket illetően ragaszkodnak a hagyományos megközelítéshez, esetünkben meglehetősen egyedi dolgokkal találkozhatnak, mind a líra, mind a vokál tekintetében. Azt azért nem lehet kijelenteni, hogy hőseink túlságosan messzire mentek volna, de az mindenképpen igaz, hogy a Siculicidium feladta a leckét a hallgatók számára, és az Utolsó vágta értékeit sokan kétségbe fogják majd vonni.

Eleinte nem kapunk túl sok okot a bizakodásra; a szenvedélyes, haragvó metálnak, ami az EP-n is hallható volt, semmi nyoma, túlnyomórészt szúrós, lomha, sőt, lezser riffelés és dallamvezetés hallható. Bizonyos részeknél a Tormentor hatása erősen érződik, máskor egyszerű, kicsavart melódiák kerülnek a középpontba. A címadó dal egyben az egész korong keresztmetszetét adja, egyik oldalon magával ragadó, ha nem is ötletes, de hatásos témák kerülnek elő, ezzel ellentétben a sokszor, és feleslegesen ismételt refrén totálisan üres és érdektelen. Nem a csavarok hiányoznak, de egy pillanat alatt kiveszik a potenciál, tagolttá válik a dal, így a továbbiakban nem is érzek késztetést a további lejátszásra.

A javulás a Bizonytalan ideák – Ellenállás! (Bizonytalan ideák pt. 2) című számmal kezdődik, jóval több változatossággal, emlékezetes dallammal rendelkezik, mint az előző tételek. A szöveg azonban elég direkt módon van megfogalmazva: „Meghalt bennünk az emberiség” „Szembe a dogmákkal!”, és hasonló, árnyalásoktól mentes strófákkal találkozhatunk. Ezen a ponton egy pillanatra érdemes is néhány szót ejteni ezekről. Nos, ezek hol egészen jók, hol már kevésbé találóak, olykor (Halványan az idő ellen) bizonyos Kátai versek és dalszövegek furcsa kivonatát éreztetik, amelyek - ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni - akár a paródiába fordulás vétkét is felvetik, de van egy másik kifejlet is, amelyet az A sajnálat utolsó lehelete (Taxidermia), és a Lebomlás, lelassulás című két záródalhoz kapcsolva fejtenék meg.

       
 
Ezek esetében a furcsának mondható szöveg, és a csihari módon torokból jövő, undorral eltelt vokál, vagy a szövegmondás is tökéletesen passzol. Nem is akarom túlmagyarázni a szerzeményeket, az viszont bizonyos, hogy immár nem a székely emberek dicső, vagy szomorú napjaira emlékeznek, inkább egy súlyosabb időszak kivonatát hallhatjuk, alkoholgőzzel, depresszióval, nihillel, gyűlölettel, mindezt esszenciálisan adva, melyhez jelen esetben sokkal kifejezőbben társul a magyar nyelvű, groteszk szöveg. A bevezetőben leírt figyelmeztetések mindazonáltal ezekre a dalokra is érvényesek: az olyan sorok, mint a „Hajadat nyírjuk / Koponyád nyitjuk / Agyadba vésővel / Szívedbe tőrkéssel / Vájatot nyitunk”, nem biztos, hogy mindenki számára komolyan vehetők, ugyanakkor igenis vizualizálja magát a nóta, ritmusa átokszóró kántálást idéz, tehát a szó zeneileg pozitív értelmében átadja borzalmas üzenetét az egyébként rendkívül fogós muzsika. Ennek titka mindössze annyi, hogy mindkét dalban a lo-fi filozófiára hagyatkoztak, csakis az igazán húzós témákat hagyták meg, szerkezetileg is csupán annyit variálnak, amennyi ahhoz szükséges, hogy fenntartsa a hallgató figyelmét.  

Bár a zenekar előző munkáit is hasonlóképp értékeltem, az elődökhöz képest mégis egészen eltérő anyaggal van dolgunk. Jelen esetben az erős kontraszt miatt nem tudok magasabb osztályzatot adni, de mindenképpen megjegyzendő, hogy az említett zavaró tényezők mellett a Siculicidium képes már nemcsak szimplán jó szerzeményeket írni, hanem igazán hatásosakat is. Ahogy mondani szoktuk: az ösvény már megvan, most már csak meg kell találni a járható utat, ami esetükben az, hogy képesek legyenek még inkább elhagyni a kötöttségeket, elmerülni önmaguk igazi természetében, bármi is legyen az.

7/10

rtp

sunandmoonrecords.com

Stabat Mater - Stabat Mater
2009-11-21, 2009, Northern Heritage

Akármennyire is elcsépelt Mikko Aspa nevével előhozakodni, maga a személy még egyáltalán nem szolgált rá, hogy egy legyintéssel elintézzük, és ez a semmiből előbukkant Stabat Mater nagylemez az egyik legjobb példa arra, hogy egy régóta ismételt név ne csak üres mantraként szolgáljon a kritikusok és egyéb megmondóemberek számára. Ha a Deathspell Omegát nem számítjuk, úgy emlékszem legutóbb a Clandestine Blaze – Church of Atrocityje kapcsán került szóba nálunk, ahol a vokálok és a szöveg mellett a teljes zenei anyagért is ő felelt, így ezeken keresztül reális bepillantást nyerhetünk a szerző valójába. A CB nagylemez alapján kétségeink támadtak a jövőt illetően, úgy tűnt a számtalan projekt, és próbálkozás, hogy mindenféle extrémzenei irányzatban letegyen valamit az asztalra, felemészti a kreatív tartalékokat, és ha nem is látványosan, de fokozatosan elszürkül munkássága.

                      

Vélhetőleg a Stabat Mater is csak egy kísérletnek indult, az általunk sokszor ostorozott funeral doom bőrébe bújt bele Aspa, és úgy tűnt, jól el is fér benne. A korai anyagok, ha túl izgalmasra nem is, de mindenképpen hátborzongatóra sikerültek, így komiszabb hangulatokban jólesett elővenni őket. Három évvel az utolsó splites dalt követően megjelent a zenekari névvel megegyező című nagylemez, nem is maradt más hátra, mint hogy 40 percre hátradőljünk és meghallgassuk a három dalt, amelyek között alig néhány másodperces átkötő hangok szerepelnek csak.

Ha eddig nagyon is személyes, emberközeli volt az az elképesztő mennyiségű és felfoghatatlan kín, amit Aspa dalai közvetítettek, ez mostanára univerzálissá terebélyesedett, mindannyiunk nyomora, fájdalma visszhangzik a szerzeményekben. A közös teher talán egy hangyányival elviselhetőbb, nem vagyunk egyedül a sötétben megkötözve, megerőszakolva, megcsonkítva, megbomlott elmével, kéz a kézben vérzünk el, közös a jajgatásunk, egymásba kapaszkodva kapargatjuk a gázkamra ajtaját, állunk a vérfoltos falak előtt, vagy halunk éhen, miután hetekig dögökön éltünk. De végül ez csak még reménytelenebbé teszi az egészet. És ez az, ami a szövegeken kívül a zenében is pontosan megjelenik. Szinte meglepően erősen és rozsdásan indul a Triumph of Genocide, a súlyt nem kizárólag a monotónia, a kimért, érdektelen lassulás adja, hanem az öblös és acélos megszólalás, amelyhez egyszerű, de kerek riffeket párosít a szerző, így a hatásfokozás helyett a dalokon marad a hangsúly. Elsőre talán túlságosan is közhelyesnek, kiszámíthatónak tűnik az egész, sőt, nem csak tűnik, hanem valóban az is, az embertelen hörgés alatt még mindig abban a bizonyos bőrben maradunk, továbbra sem feszül meg a szövet, viszont feltűnik egy összetevő, amit a legtöbben mégiscsak figyelmen kívül hagynak. Aspának kitűnő dallamérzéke van, a legjobb időzítéssel tud megszólaltatni bizonyos harmóniákat, amelyek sokat dobnak a szerzeményeken. Ezek hol szívszaggatóan keservesek, hol morbidak, mindenesetre nélkülük sokkal kevesebbet érne ez a korong.

A második, Casting the First Stone címre keresztelt darab üt talán a legkevésbé, pontosabban, itt nem érvényesül teljesen a dal jelző és a harmóniák használata, inkább csak tipikusnak mondható funeral doom témák halmazáról beszélhetünk. Ez annyira nem vészes, mint amennyire elsőre hangzik: illeszkedik a lemezbe, megtörténik, élvezhető, de semmi több, és mivel egyben ez a legrövidebb tétel a három közül, igazán értékes pillanatokat nem is von el a hallgatótól.



Végül a név- és címadó Stabat Mater közel húszpercnyi siráma következik, pár mondat erejéig itt belemásznék a részletekbe. Az elnevezés egy 13. századi katolikus himnuszból ered, címét az első sora adja, amely így hangzik: Stabat mater dolorosa (Állt a fájdalommal terhes anya), és mint azt nem nehéz kitalálni, Máriának a fia keresztjénél átélt kínjairól kíván szólni. Ezt a témát az idők során többen is feldolgozták, a szóban forgó dalt pedig középrészen elválasztja a Pergolesi-féle megzenésítésnek az első tétele, amelyet Aspa az átkötőként használt zajokkal színez. Ez nem csak azért fontos, mert groteszk módon kiválóan illeszkedik egymáshoz a kettő, és amúgy is érdemes a fiatalon elhunyt barokk szerző egész művét meghallgatni, hanem mert a finn hérosz a maga sajátos értelmezésében ugyanezt a témát járja körül, csak éppen eltérő befejezése és végkövetkeztetése van a történetnek. A kívánt hatás érdekében tényleg érdemes megvizsgálni a hátteret is, olvasgatni a szövegeket. Zeneileg Aspa a maga minimalizmusával mindent kihoz a műfajból, a dallamok szinte folyamatosan jelen vannak, az utolsó percekben a tiszta vokál is szerepet kap, amelyet ha kórusban szólaltatnának meg, akár egy szillabikus gregorián ének szabályainak is megfelelne. A dal első felében a szívet átjáró hét tőr, a személyes, anyai gyötrelem válik kézzelfoghatóvá, az átkötés után pedig mindazoké, akik látják, átélik, a külső szemlélő érzékeivel fogják fel a történteket, és sejtik meg mind a szülő, mind az emberiség, mind az isteni fájdalom természetét, majd az újraértelmezett feloldást.

Tudni kell, hogy a lemez hatása nem egyhamar fogja letaglózni a hallgatót, nem szabad túl sokat várni tőle elsőre. Azoknak meg nem hiszem, hogy túlzottan nagy izgalmat okozna a felvétel, akik amúgy sem fogékonyak a szenvedés ilyen irányú témaköreire. Személy szerint azt gondolom, hogy nem minden nap kaphatunk kézhez ilyen hatású, akár napokra is rabul ejtő, (megelőlegezem) adott hangulatban évek múltán is elővehető művet, főleg a funeral doom berkein belül nem. Szóval, tegyetek jót magatokkal, és szenvedjetek!

rtp

9/10

cfprod.com/nh

Ulver - Shadows of the Sun
2009-11-14, 2007, The End Records / Jester Records

Elsőre igencsak olcsónak tűnt a nagy műgonddal megszerkesztett káosz után ez a hallhatólag úgy egy hétvégés erőfeszítésekbe kerülő, mindenféle meditációs lemezekről összeválogatott mintákat és megoldásokat magába olvasztó lemez. Másodszorra valamivel kedvezőbb benyomásokat keltett, mint a Blood Inside, egy ideig legalábbis, mivel jólesett egyszerűsége, viszonylagos tisztasága, de a nem egészen negyven perces hosszúságú album felétől már tényleg zavaróvá vált az üresség, az érzelmek sekélyessége. Csak a Black Sabbath által életre hívott Solitude feldolgozása ad némi erőt a végighallgatáshoz, noha meglepetéseket ez sem tartalmaz.

Mintha egy latyakos, szürke februári délutánon sétálnánk át a városon, a parkokon. Senkihez nincs egy szavunk sem, a világ fuldoklik az unalomtól, el sem hiszi az ember, hogy valaha lesz ez máshogy is, arra várunk mindössze, hogy a Föld végre elnyeljen minket. Ez is a pokol egy különleges, tökéletesre finomított párlata. Valahogy úgy vagyok ezzel a kiadvánnyal, mint anno az Umbra Nihillel, miszerint a pláne az egészben a szenvedés, és ez azért nem hagyható figyelmen kívül.

        

Mint ahogy az sem, hogy ha volt zene idén, ami abszolút mértékben kivívta elismerésemet (már ami ennyire képes hülyének nézni a zenehallgatót) akkor az tényleg az Ulver volt. A már önmaguk paródiájának értelmezhető lapos szintetizátorrétegek lassú váltakozása a jellemző, mellyel le van tudva a legalább a lemez fele. Az ének is körülbelül ennek szintnek felel meg, többnyire a mezzo tartományban fekvő búgó torokhang altat minket. Bizonytalan, komolyzenei slágereket imitáló zongoralépések, és a mindenkit megragadó szaxofon túláradó érzelmessége (All the Love) kívánja elhozni a borzongást, és ez még messze a legjobb pillanatok egyike.

Visszafogott, de önmagának tetszeni akaró szűzlány pózol a tükör előtt, háttérben plakátok régvolt szőke sztárokról. Az ajtó kulcsra zárva, és amint az első koppanás hallatszik rajta, hősünk szégyellősen összerezdül, és próbálja megtartani az önmagáról szőtt álmot. Hogy sikerül-e neki, nem tudhatjuk.


3.5/10

rtp

Acid Witch - Witchtanic Hellucinations
2009-11-08, 2008, Razorback Records

A michigani Acid Witch annál a Razorback Recordsnál adta ki bemutatkozó nagylemezét, ahol korábban a Crypticus révén felbukkant már egy ígéretes előadó, mely később viszont sajnos csalódást okozott. Az A.W. azonban több mint ígéret, egy évvel albumuk megjelenése után már le lehet szögezni, hogy kapásból maradandó dolgot tettek le az asztalra.

Ez utóbbi jelző az, ami manapság annyira nem magától értetődő. Szinte semmi nem az, aminek látszódik. Gyanús, ami túlságosan vonzó. Az Acid Witch imázsa pedig kétségkívül kurva jól ki van találva, a pszichedelikus death metal jelző is nagyon menő, meg egészében véve a késői hatvanas / korai hetvenes évek horrorfilmjeit idéző billentyűhasználat lassú, rothadt death metallal ötvözése is az. Zavaróan az. Ráadásul slágereket írnak, ha nem is az mindegyik dal a lemezen, de jelentős részük igen. Viszont nem idővel könnyen megunható rágógumi-fajta slágerek ezek, hanem jól kitalált, minőségi dalok, és ez a különbségtétel az, amihez idő is kellett.

Death metal és dalok? Igen, lassú, doomos műfajváltozat ez, leginkább az Autopsy neve kívánkozik ide példaként, van lehetőség a dalszerzés kibontakoztatására, néhány tényleg nyaktörő riff, ügyes elosztásban, kiszínezve az említett szintetizátorral, megfejelve a szokványos, mégis brutális hörgéssel, és kész is. Ne higgyük azonban azt, hogy ezzel az imázzsal, és a horrorszintikkel már meg is vásárolták a vevőiket, végig emlékezetes témákat produkálnak, velős a zene, mind a riffek, mind a gitársirámok és szólók tekintetében. Utóbbiak a korai Paradise Lost horrorisztikus leszármazottainak - mondhatni: Gothic Horrornak - is tekinthetőek. Apropó, jó nyersen szólnak a gitárok, érezhetően nem teljesen profi körülmények között született a felvétel, ám ez néhány szükségtelen hangerő-ingadozást leszámítva inkább erénye a lemeznek.

Egy helyen, méghozzá a legnagyobb sláger Black Witchnél azért ők is csalnak, ugyanis ebből a számból tisztán kihallható a Type O Negative Black No.1 című dalának egyik motívuma. Mégsem lesz igazán rossz a szájíz, jól dolgozták át. Vagy fel. Olyannyira, hogy ezzel a dallal csakis a címadó Witchtanic Hellucinations vetekszik, ahol a sok headbangelésre késztető téma közül a leges-leginkább erős is tanyázik, a monitor előtt ülve sem állja meg az ember, hogy rámozduljon. Természetesen, hány is lehetne, épp 13 track van a lemezen, ebből nem mindegyik önálló dal, intró, átkötés akad, a színvonal nem töretlen, de mélypontok nincsenek, az egyenletesen magas nívóból emelkedik ki az előbb említett két dal.

Hogy mit szeretnék látni a jövőben a zenekartól? Century Media vagy Relapse szerződést nem, turnét, kis klubokban, nagy felhajtás nélkül igen, és persze, ha lehet, további minőségi lemezeket a Razorback Recordsnál, nem feltétlenül holnap, mindegy is, mikor, a lényeg, hogy ne induljanak el a Nachtmystiumizálódás útján.

9/10

a’ ördög

myspace.com/acidwitch

Furia - Grudzień za Grudniem
2009-11-03, 2009, Pagan Records

Hát igen, megint megjártuk. Egy újabb banda produkált csalódást keltő nagylemezt egy ígéretes kislemez után. Persze, ha valaki értékelni tudja, hogy egy black metal(!) zenekar 2009-ben felfedezi az Opeth-et, a minőségi dalszerzést igényességre cseréli le, akkor bizonyára nem vesz észre semmit, sőt, elégedett is lehet. Ez történt ugyanis a lengyel Furiával, akik a megmagyarázhatatlanul jól sikerült háromszámos Płoń után előálltak a farbával, a teljes lemezzel, és ezen nemhogy három jó dal nincs, de nincs egy se.

                               

Ehhez képest a honfitárs Mgla Grozája, ami egy hasonló szituációban készült, erős, de legalábbis tisztességes anyag. A Mgla legalább nem próbálta mással helyettesíteni az inspiráció hiányát - kicsit elszürkült, megtöpörödött, de önmaga maradt - a Furia viszont simán kiszúrná a szemünket. Nem tudok olyan dolgokat mondani, amik ne idegesítenének ezen a lemezen. Kezdjük a végén, a záródal címe, „Kim Jesteś?” annyit tesz, „Ki vagy?”. Magas a labda, alighanem magunknak tették fel a kérdést. Próbálnak jönni ezekkel az izzó, sodró gitárdallamokkal az elején, amiket annyira most nem sikerült emlékezetesre venni, ezért egyre bonyolítják, aztán a második perc környékén leállnak, indul az opeth-ezés. Akusztikus gitározás hangulatú akusztikus gitározások, leállások, ritmust variáló dobos, hirtelen egy jazzes, tiszta elektromos gitáros rész, funkos beat, majd újabb hirtelen váltás, torzított gitárok, károgás, istennyila. Nem mondom, hogy minden téma szar, de ennek itt most nem is volna értelme, hiszen azért szar, mert témázgatás az egész lélek nélkül, az opeth-i receptet felhasználva. A dalok nagy többségében ez megy, de van más is amúgy, például enslavedes monumentalitás a Przechszczonyban, erre akár a nyúlás kifejezést is lehetne használni. Van néhány olyan dal is, ahol ezek a szemfényvesztések nem kapnak komolyabb szerepet, de ezek is csak arra jók, hogy megmutassák, miért volt szükség azokra.

Nagyon fura dolog ez, biztos vagyok benne, ha a zenekar magyar lenne, és olvasta volna az Płońról írottakat, meg ezeket a sorokat, nem nagyon értené miről van szó, de az egészet általában véve sem. Ha értenék, nem csinálnák ezt, egyrészt, másrészt viszont tény és való, hogy a Płoń erényei nagyon esetlegesek voltak, egy szarrá játszott műfaj jelzők nélküli, középutas irányvonalán tevékenykedtek, és valahogy összejött nekik mégis. Dalszerzés, arányérzék, mérték. Nem tudom, jó passzban lehettek, vagy a csillagok álltak úgy. Most nem állnak. A pontszámom lehetne akár 4 vagy 4.5 is, de ezúttal inkább arra kívánok utalni, hogy hányszor fogom ezt meghallgatni a jövőben.

0/10

a’ ördög

let-the-world-burn.org

Sun of the Blind - Skullreader
2009-10-15, 2009, Avantgarde


 

A Sun Of The Blind projektet aligha lehet elkülöníteni a főzenekar Darkspace-től. Az utóbbi formációban tevékenykedő Zhaaral zenei ötleteinek egy részét a Skullreaderen gyűjtötte össze hasonlóképp, mint társa, Wroth tette azt a sajátjaival a többé-kevésbé szintén sikeres Paysage d’Hiver projektben. A színtéren belül hosszas elhelyezést nem igényel ez az anyag, létrejöttét, "céljait", hatását tekintve teljes mértékben underground kiadvány, ez alól csak a lemez viszonylag könnyen befogadható megszólalása kivétel.

Svájcban kijut az ott élőknek a hideg, a környezet dermesztő hangulata ezúttal is megbélyegzi a lemezt. Ugyan átszűrődik a hűvös légkörön valamiféle melegség, de most sem több, mint amennyit a borító színei közvetítenek. A Darkspace mintha azzal akarna szembesíteni minket, hogy mi, emberi lények milyen apróak és jelentéktelenek vagyunk az univerzum érzékekkel felfoghatatlan nagyságával szemben, a 'Skullreader' egy élet-közelibb, megfoghatóbb hanganyag.

                                    

A lemezt hallgatva mintha egy elhagyatott szikladarabon állnánk, várva, hogy az éjszaka csillagképeit felváltsa egy sápadt, tehetetlen fényforrás, valahol távol. Ahogy a nappalnak és az éjnek, a valóságnak és a képzeletnek is megvannak a maguk találkozási pontjai, úgy férnek el egymás mellett, sőt torlódnak össze a melegséget árasztó harmóniák és a zord, sőt ijesztő részek, vagy éppen a csilingelő női hangfoszlányok és a károgó énekhang.

A részletek kiemelkedő fontosságúak, hiszen dalokról a lemezzel kapcsolatban aligha beszélhetünk, sokkal inkább 8-10 perces hangfolyamokról. Zhaaral (és háttérbe húzódó segítői) jó ízléssel vegyítik a különböző sample-eket és effekteket, melyek szavatosságukat jónéhány hallgatás után is megőrzik. A zene hangulatfestő jellegének ellenére az egyszerűség látszata hamis, sok minden történik itt: kísérteties, ugyanakkor kellemes gitárdallamok és zord, monoton hatást keltő riffelés egymásra épülése, ambient-ízek, space rock-os hipnotikusság és hideg pszichedélia, a szintiből előcsalt változatos, sokszor nem emberbarát hangzatok, olykor pedig a sci-fi filmzenéket felelevenítő nagyzenekari hatások. Gyakran mindez szűk időintervallumon belül (lásd ’Fire And Thirst’), ízlésesen kevés vokál kíséretében. A hangképet dobgép által eljátszott, mechanikus, de semmiképpen nem zavaró témák egészítik ki. A részletek így könnyedén egymás mellé kerülnek, ahol - ha nem is látványos, de - félig mindenképp szerves egységet alkotnak. Ennél többet ez az életnek csupán csak a csíráját hordozó univerzum nem is vár el.

Hogyan fogunk emlékezni erre a lemezre évek múlva? A Darkspace-kultusz egy érdekes adalékaként, ami viszont nem kevésbé érdekes, és nem is jobban adalék, mint a Darkspace utóbbi két lemeze. Hallgatás, esetleges borzongás közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem is a világűr hideg igazán - hiszen hőmérséklete valójában csak az anyagnak lehet.

8/10

mj

myspace.com/sunoftheblind

Veér - The Measure of Waste
2009-09-29, 2009, Abismal Caverna Records

Érdekes kettősség jellemzi a hosszú várakozás után nagylemezzel előálló Veér (korábban Ravenshades) gárdáját. Minden előzményt figyelembe véve egy patinás zenekarról beszélhetünk, amely bizonyos formában már az előző évtized végén aktív volt, ebből következően pedig vérbeli old school mentalitásra utal, hogy ennyit vártak - talán túl sokat is -, ilyen alaposan kiérlelték első hosszabb lélegzetű anyagukat, miközben tudjuk, hogy ma az évenkénti két nagylemez, 3 EP és 5 split az általános. Ugyanakkor zenéjük követi a trendeket, pontosabban figyelemmel van a black metal történéseire, sőt ezzel a fajta nagyvárosi black metallal eddig nem nagyon találkozhattunk az országban. Nagyvárosi alatt természetesen elsősorban nem azt értem, hogy helyszín szempontjából a fővárosban íródott, hanem azt, hogy a városi környezet határozza meg a maga visszásságaival a zene arculatát.

Valamiért nálunk az új moslékra nincs igény a zenészek részéről. Vannak true underground zenekaraink, akik jól-rosszul teszik a dolgukat, vannak pogány-nacionalista-természetimádó bandák, aztán van a kommersz szemétnek is egy-két képviselője, legutóbb például a Damned Spirits' Dance jelentkezett lemezzel, de ki tudja, miért, a hazai színtér nem követi le (zeneileg), hogy mi zajlik a világban. Félreértés ne essék, ez nem hiba, nem kell itt a nyugat seggét nyalni, csak egy kicsit zavaró, mert érdekelne, mire lennének képesek a magyarok a körbehype-olt, aktuális nyugati underground hősökhöz képest. A Veérről például elmondható, hogy tisztességgel helytállt, és elég szerencsétlen, hogy egy nevenincs kiadónál volt kénytelen(?) megjelentetni a CD-t, mert ennél több van a számokban. A zene hiteles, viszont sokkal nyitottabb annál, hogy csak a black metal vájárok elé legyen prédaként odadobva.



A korai időszak hagyományosabb megközelítésű muzsikája után a 2004-es Blood, Still Warm demó jelentette az első lépést a mai Veér irányába, mert azon már az akkor leginkább a Carpathian Forest által hirdetett rockos black metal jelent meg. Azóta millió hasonló zenekar létezik, sőt annak idején sem a CF volt az egyeduralkodó, de Magyarországon ez mindenképp váratlan húzásnak számított. A váltásnak valószínűleg köze volt a demó borítóján vigyorgó, az énekesi posztot átvevő Doktor K.-hoz (időközben Jim Jonesra változtatta nevét), aki korábban a Koprofaagia nevű sokk metal banda egyik ötletgazdájaként vált ismertté. (Sajnos a Koprofaagia folytatása azóta is várat magára.) Ezután következett az MMV split a rövid életű Ater Tenebrae-vel - amely máig hazánk egyik legjobb true zenekara volt. Erről a kiadványról két számot mentettek át a mostani nagylemezre, de még a "Blood, Still Warm"-ról is szerepel egy dal, tehát nem véletlenül emlegettem kiérleltséget.

A Measure of Waste profi munka, ha valaki szeretne belekötni, túl profi. Én viszont a zenei részét nem nagyon tudom kikezdeni, ha valamit fel lehet hozni hibájául, akkor az a kései megjelenés, mert 3 éve jóval nagyobbat ütött volna nemzetközileg is. Na nem a számok romlottak meg, hanem túl sok lett a vetélytárs, de hát van megoldás: el kell őket pusztítani. A szerzemények világos szerkezetűek, nincsenek bennük váratlan megoldások, rockos húzás annál inkább; a gitárosok néhány riffel operálnak dalonként, a tempó többnyire közepesen gyors marad. A black metalos oldalt erősítik az alkalmankénti torzított akkordbontások és a címek alapján Jim Jones szövegei - mivel kinyomtatva csak homályos részletek szerepelnek a borítóban. "Hol marad itt a mocsok?", kérdezhetné az olvasó. Valóban, önmagában ez nem egy gonosz album - pláne a külföldi vetélytársakkal összevetve -, és azt sem hiszem, hogy a koncertekre odavarázsolják a szarszagú VII. kerület minden fertőjét, legfeljebb erőteljes fejrázást váltanak ki a jelenlévőkből. A Veér igazi erénye abban áll, hogy nem a homályos igényesség rémével kecsegtet, hanem - nagyon helyesen - ennek inverzét célozza meg. Aki nem teljesen idióta, tisztában van vele, hogy nincsenek már ledöntésre váró bálványok, ennek ellenére a black metalnak legalább meg kell kísérelnie transzgresszívnek lennie, mert különben saját magát heréli ki, nem is szólva az itthon kiirthatatlan népművelősdiről, amit egyenesen kultúrrendőrséggel kellene büntetni. A Measure of Waste a bizonyíték rá, hogy ha az irány jó, már tisztességes eredmény születhet, és úgy látszik, nem is kell hozzá nyakig merülni az emésztőgödörbe. Ha külföldi ismerőseink magyar black metal után érdeklődnek, ne feledkezzünk meg róla!

8/10

#Nothing#

myspace.com/veerhun

Spiritus Mortis - The God behind the God
2009-09-22, 2009, Firebox Records

A Reverend Bizarre nem az a zenekar, amit az ember a feloszlása után csak úgy elfelejt. A sosem egységes színvonalú, de mégis jelentős értéket képviselő lemezek (és néha elejétől végéig zseniális kislemezek) után most ott vagyunk, hogy az utódzenekarok offenzívája nem látszik alábbhagyni, a léc mégsem került lejjebb, sőt. Peter Inverted a Lord Vicarban áldoz a Black Sabbath oltárán, Albert Witchfinder pedig hol Sami Hynninen a The Puritan-ben, hol pedig Ancient Fisherman az Armanenschaft-ban, etc. Jelen zenekar, a Spiritus Mortis esetében mindezeknek az aktualitását ismét utóbb említett barátunk adja: az új lemezen már végig őt hallhatjuk énekelni.

„Finnország legrégebbi doom metal zenekara.” Ismerkedési alapomat a Spiritus Mortisszal mindössze ez a mondat, meg Hynninen csatlakozása jelentette. Kellemesen csalódtam: nem ezért, és nem is (csak) azért érdemes odafigyelni rájuk. A legrégebbi finn doom metal zenekartól valami éppen hogy csak emészthető radikalizmust vártam, ehhez képest a korábbi albumokon is csak egyszerű és fogós heavy metal hallható, ami ugyanúgy tud belassultam szaggatni a lemez egyik felén, mint hard rockba átcsapni a másikon. A God Behind The God-on inkább a lassulás került előtérbe, továbbá az eddigi, abszolút korrekt énekes helyére érkezett egy kimagaslóan jó hang – Sami Hynninen-nel nem sokan versenyezhetnek manapság a színtéren, aki bizonyítékot akar, hallgassa meg a Teutonic Witch-et.



A lemezt nyitó Man of Steel nincs túlbonyolítva, de egyáltalán bonyolítva sincs. Én egy kicsit üresnek érzem, és nem az igazfém-hittől túlcsorduló szöveg miatt. Van verze, van refrén, van lendületes, döngölős kezdés és együtt kiabálós csordavokál a vége felé, de semmi más nincs. Annyira azért nem rossz, hogy az ember ne hallgassa tovább a lemezt. Az ezt követő Death Bride esetében nagyon vigyáztak a fiúk, nehogy véletlenül ne legyen 100%-ig egyértelmű, kiknek küldenek tréfás istenhozzádot: szöveg és zene egyaránt a fémzene brit főszomorkodóit idézik meg, hogy a címről ne is szóljunk. Mindenesetre a végén, a suttogós-kísérteties „tetőponton” túljutva, remek begyorsulós-szólózós befejezést kerekítenek neki, még maga a My Dying Bride is megirigyelhetné, szóval akár poénnak indult a dolog, akár nem, itt már szó sincs nevetgélésről, az biztos.

Innentől lényegében nincs is ok a panaszra: a Rotting Trophy egy feszes, középtempós, egyszerű és mégis húzós riffekre épülő, lendületes darab, talán a lemez legjobbja. A Curved Horizon, bár szemérmetlenül klisés, ezt eszünkbe sem jut hibaként felróni neki, akkora hangulati töltettel rendelkezik. Főleg a vége felé erősödik ez nagyon fel: ha a reménytelenségnek vannak fokozatai, akkor ez a vörös izzás, lehetetlen nem szeretni. Visszaköszön Albert kicsit kántálós, erőteljes énekstílusa a Reverend Bizarre lassabb számaiból: ott is kifogásolhatatlan volt, itt is az. A Heavy Drinker a műfajban meglehetősen jellemző témát boncolgat: az alkohol rabságába esett ember kétségbeesett vergődése, örökös bűntudata, az ócska és degradált mámor, mint egyetlen túlélési lehetőség: ebben az esetben, azt hiszem, Albert Witchfinder és zenekara abszolút hiteles közvetítők. Zeneileg feszesebb darab ez is, ritmusa menetelésre emlékeztet, persze a legkevésbé sem militáris hangulatban. Ez a menetelés sokkal keservesebb: a napi vodkáért tart a sarki kocsmába. A címadó a Curved Horizon-éhoz hasonló világban mozog, ugyanakkor itt a fő érzelmi töltetnek én a parázsló, kirobbanásra váró dühöt érzem (lásd feljebb: vörös izzás). Mondjuk a kinyilatkoztató szavalást nem hiányolnám a végéről, de ez legyen az én bajom. Jobb befejezést pedig ki sem lehetett volna találni egy rövid, pörgős, fejrázós slágernél: ha a Man of Steel kétségeket támasztott az elején, a Perpetual Motion minden ilyesmit eloszlat. Egy kis plusz jó szájíz a lemez végére mindenképp nagy piros pontot ér.

Ha a kép vegyesnek tűnik, nyugodtan rámondom: az is. Ez persze egyáltalán nem érdekel, ahogy hasonló esetben sosem: megszerettem a lemezt. Számon kérni nincs mit, a jó számok nem azért jók, mert azokban sok a Candlemass és Saint Vitus, és a rosszabbak sem azért rosszabbak, mert azokban kevesebb. Élvezeti értéke ugyan erősen a befogadó lelkiállapotára és hangulatára van utalva, hosszútávú tartalékai sincsenek, de mindez lényegtelen, mert itt – hiába „hagyományőrző” lemez – maga a zene is szerethető, nem pusztán a hagyomány, amit őriz.

8/10

yog

myspace.com/spiritusmortis

Current 93 - Aleph at Hallucinatory Mountain
2009-08-24, 2009, Coptic Cat

A Current 93 arról a ’80-as évekbeli Nagy Britanniában virágzó színtérről érkezett, amely a punk bukása után egyfelől a zajos, mechanikus kísérleti zenékben, másrészt a politikus/társadalomkritikus szövegvilág helyett a vallásos, misztikus-szimbolikus megfogalmazásokban látta a továbblépés lehetőségét. Valóban csak színtérről, és nem műfajról beszélhetünk, sok eredeti hangzásvilágú zenekarról, a Psychic TV-től és a Coiltól kezdve a Death in June-on át a Nurse With Woundig. A David Tibet vezette Current 93 a DIJ-hoz hasonlóan leginkább a neofolk egyik ősatyjának tekinthető, ám itt csak a munkásság elenyésző része merül ki az unalmas akusztikus gitárpengetésre érkező szavalásban és (pszeudo)náci polgárpukkasztásban. A szavalás ugyan itt is meghatározó, ám Tibet nem a levegőbe szónokol, mint egy pályát tévesztett politikus, és nem is egy apokaliptikus bárzenész gonoszkodó pózában dünnyög, hanem prófétákat idéző transzban nyilatkoztat ki gyakran értelmetlen, de mindig vitán felül álló igazságokat, az egészséges, de legalábbis normális emberi beszédhasználati határokat olykor teljes zavartalansággal átlépve. Ez a vízválasztó a zenekarhoz való viszonyulásban, ugyanis a zene, - ami nem szimplán aláfestés mindehhez - egy kaptafára való felhúzottsággal soha nem volt vádolható, illetve ha régebben az volt, akkor már egy ideje bizonyosan nem az. Most meg végképp, pláne nem.

            

Sokan persze pont emiatt fognak rossz szemmel nézni az Aleph at Hallucinatory Mountainre. Úgy fogják fel ezt az ezernyi vendég mellett torzított gitárokban is bővelkedő, egészen szabad szellemben felépített lemezt, hogy a Current 93 túlságosan is jól veszi az idők szavát, hiszen már a Pitchfork magazin is a black metallal foglalkozik, Sunn O))) zümmög a csapból is, stb. De ez hülyeség. Tiszta rock hangszerelésű dalt ugyan már másfél évtizeddel ezelőttről is lehet találni, (Hitler As Kalki), de leginkább az előző, 2006-os Black Ships Ate the Sky címadója, egyben tetőpontja tekinthető a kiindulási alapnak az új lemezen. Igen, eléggé konkrétan doom metalos beütése van ennek a hangmasszának, igen, érezhető az Om konkrét hatása, ám ez egyáltalán nem baj, mert mindez a megszokott odafigyeléssel van beleszőve a Current 93 amúgy is szövevényes hangzásvilágába. A főszereplő továbbra is Tibet, aki ezúttal együtt hullámzik a zajokkal, vonósokkal, és érdekes maszatolásokkal színezett monoton, lassan ismétlődő riffekkel, erőt nyer azok lendületéből, súlyából, és vissza is együtt húzódik velük. Ez jól megfigyelhető a nyitó Invocation of Almostban és az On Docetic Mountainben, a lemez fő darabjában azonban még fontosabb szerepet kap a gitár. A Not Because the Fox Barks a legjobb, leghosszabb és legintenzívebb felvétel a lemezen; ugyan itt is egy darab riff van csak, de az igen súlyos, kemény és domináns, ráadásul nem is csak egy hangból áll, és itt kicsit megbillen Tibet uralma, (!) de talán pont ez is a lényeg, a káosz, az Antikrisztus erői elsöprik az embert. Egy ilyesmi értelmezés legalábbis nem áll távol a Current 93 mindenkori érthető és világos részeinek mondanivalójától.

Úgy érzem ez a három dal a lemez négy érzelmi tetőpontjából három, a negyedik pedig az érthetetlen módon halkra kevert záró As Real as Rainbows, egy nosztalgikus hangulatú zongoradarab némi orgonával, az egyik legmeglepőbb vendég, a pornós Sasha Grey szövegelésével. A köztes számok esetében sem arról van szó, hogy érdektelenek, hanem a hangulatra jellemző az egykedvűség, az elmerülés, a meditáció, a zenére pedig érdekes módon az indiai beütés, ez a két tényező aligha független egymástól. Ebből az egykedvűségből lefelé lóg ki a 26 April 2007, ami kicsit - hülye helyről jön a példa - a Sólstafir-féle nordikus depresszióval áll rokonságban. Paradox módon mégis üdítő pillanatokat jelent.

Azzal nehéz lenne komoly érveket felsorakoztatva vitatkozni, hogy az Aleph… jól sikerült. Azt én viszont megcáfolnám, hogy ez lenne az utóbbi évek legjobb Current 93 lemeze, a Black Ships Ate the Sky szerintem egy átgondoltabb, és mondanivaló tekintetében is kihámozhatóbb, céltudatosabb, ugyanakkor grandiózusabb mű. Továbbá, a lemezt megelőző tavalyi EP, a Birth Canal Blues is egy töretlen ívű alkotás, ami hossza miatt persze ilyen szempontból előnyt élvez. Mindenesetre ez is egy jó irányú, jól kivitelezett lépés. Létezik egyébként egy alternatív verziója, (Subscribers Edition), ami eltérő keveréseket tartalmaz, és vannak előnyei az alapváltozattal szemben, de összességében hasonló végeredménybe torkollik. David Tibet hosszú ideje jó formában van már, és ez egy újabb példa erre.

9/10

a’ ördög

myspace.com/current93
durtro.com

Beherit - Engram
2009-08-04, 2009, Spinefarm

A Beherit nyíltan az antizenélés motivációjával indította meg tevékenységét a ’80-as évek legvégén. A kritikai oldalon nem is arattak le túlzottan sok babért, ellenben, a manapság relevánsnak tekinthető zenekarok közül jóval több jelöli meg hatásként, mint mondjuk az Emperort. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a Beherit fontosabb és jobb zenekar, félreértés ne essék, de az bizonyos, hogy ők nem csak saját maguk számára nyitottak kapukat. És persze, ezek a kapuk nem is a csillagok közé, meg a magaskultúra elefántcsont tornyai felé engedtek szabad utat, hanem pontosan oda, amit megénekelt a zenekar, a pokolba. Ezzel be is lettek skatulyázva örökre, noha második lemezük, a Drawing Down the Moon már igenis egy - elvileg - mindenki számára könnyen befogadható, színes és változatos anyag lett. Ha nem is hibátlan, de alapműnek alapmű. Aztán jött még egy s más (dark ambient, techno kicsapongások), ami már nem igazi csapatmunka eredménye volt, aztán a jegelés, és most, közel másfél évtized elteltével itt a csak röviddel a megjelenés előtt bejelentett, váratlan folytatás.

Az első benyomásom az Engrammal kapcsolatban a megkönnyebbülés volt, a zenekar nem játssza el sem azt, hogy még mindig nem tanult meg zenélni, de azt sem, hogy már megtanult. Nem szól archaikusan az anyag, és nem is törekszik erre: izmos, feszes és erőteljes, de nincsen túlcsiszolva, és bár nem egy forradalmian új perspektívából kapjuk el az extrém metal hangzásvilágát, de mégis, van némi önálló karaktere a produkciónak.

                 

A dalszerzésben ugyanez az elvárásokra fittyet hányó attitűd figyelhető meg. A nyitó Axiom Heroine–ban egy meglehetősen egyszerű, szomorkás szintidallam adja meg az alaphangulatot, nem igazán trve necro cvlt érzésvilág, az ilyesmi tetszhetne az egyszerű népeknek is, ha hallanák, de mégis, ez egy kifejezetten jó szám.

A Destroyer of Thousand Worlds már inkább olyasmi, amit várni lehetett; egy kaotikus hatású war metal riffel támad, olyannal, mint amiket a bevezetőben emlegetett, Beherit-hatású (illetve a Beheritre hatással levő) zenekarok játszanak/játszottak elsősorban Észak-Amerikában. Ezzel egyidejűleg feltűnik, hogy valahogy a tomboló riffek között, talán a hangzás hatására, került valamiféle skandináv hidegség is az örvénylésbe. Egy riff-tár csere után az All in Satan ugyanitt folytatja, egy helyen minimális, de annál ötletesebb elektro-effekttel színezve a gitárokat, és a dob is meglehetősen ügyesen fokozza a dal vége felé a feszültséget. Van még egy ilyen direktebb dal, de ez már a lemez vége felé, utolsóelőttiként szerepel, ez a Suck My Blood, ennek is csak annyi a fő jellegzetessége, hogy jól van megírva, ütős a leállás a közepén.

Érdekesebb színárnyalatokkal a maradék három dal szolgálhat, de hát elárulom, nem fogunk újabb Gate of Nannákat kapni: a Pagan Moon képében egy menetelős Bathory-tiszteletadás csendül fel, a Pimeyden Henki pedig nem véletlenül finn című: a Horna, Satanic Warmaster, Clandestine Blaze, stb. zenekarok vérszomjas, kietlen finn black metal auráját idézi. Ezutóbbi mindenképp érdekesség, hiszen ilyesfajta hangulatoknak nem volt előképe a Beherit, ez jellegzetesen ennek az évtizednek a terméke. Nem mondhatnám, hogy túlzottan izgalmasan sikerültek ezek a kitekintések, de rossznak sem tartom őket, életképes stílusgyakorlatok, sem többről, sem kevesebbről nincs szó. A záró Demon Advance pedig egy hosszú, visszafogottan hangulatos darab, nem nyűgözi le az embert, de gonoszan elnyújtózik a háttérben és pulzálja a kozmikus sötétséget.

Az elmondottakból feltehetőleg kiérzi az olvasó, a lelkesedés nem hág az egekig, de azért tetszetős a Beherit visszatérése. A dalcímekkel kapcsolatban kicsit megerőltethették volna magukat jobban is, az biztos, de zeneileg a Celtic Frost agyonsztárolt visszatérő lemeze sem volt nagyobb durranás. Aki pedig a fekete-fehér borítót kéri számon, meg az ódon ízvilágot, az nyugodtan hallgathatja ehelyett az Archgoatot, de figyelem: jobb riffeket és jobb dalokat ott sem fog találni.

8/10

a’ ördög

beherit.fi

Velvet Cacoon - P aa opal Poere Pr. 33
2009-07-29, 2009, Starlight Temple Society

Az egyetlen dolog, ami valóban idegesít a Velvet Cacoonnal kapcsolatban, az a kritikusok és az agyatlan összeesküvésekre fixálódott zenehallgatók hülye találgatása, mérlegelése, viszonyítása, amit ehhez az egyébként szimpla „ne tudják ki vagyok, ráadásul át is baszlak”-attitűdű bandához kerítenek. Nehezen tudom megemészteni, hogy manapság egy BM zenekar ennyire izgalomba tudja hozni az áldott népet, ’s pláne azt, hogy zenéjüket pedig kizárólag csak bulvári mélységekből képesek megközelíteni. Ugyanakkor, ki akar még 2009-ben esszét kiadni arról, hogy hová tart a metál? Egyáltalán: hová tart bármi? Persze, egyszer biztos lesznek holoszemüvegek és terminátorok, de a zene ugyanazokat a spirálokat járja újra és újra, amióta a hangképzés eszközei közé az elektronika is bekerült, és hétszentség, hogy ez így is lesz, amíg csak idegen (értsd.: földönkívüli) megszállás alá nem kerülünk. Kétlem, hogy hátralévő életem folyamán nagy meglepetések fognak érni, az új, tényleges, nemfake VC korong meghallgatásának lehetősége is csak egy kellemes várakozással töltött el, mindenféle elvárások nélkül. Most, hogy ez kifakadt belőlem, lássuk, mennyire versenyképes az anyag.

Elsőre ugyan a Genevievetől meglehetősen távol álló muzsikának értelmezteti magát a P aa opal Poere Pr. 33, de némi odafigyelés után megütik füleinket a kiválóra sikeredett előd jellegzetes akkordjai, igaz, a sűrű, pulzáló riffelést és tempót az örvénylő hatást keltő bontások és lomha tempó vették át. Két rövid ambient tétel kivételével tulajdonképpen semmilyen jegyezésre érdemes eltérés nincs a számok között, ugyanannak a hangulatnak szinte ugyanolyan megvalósítása történik lényegében és részleteiben egyaránt. Utóbbi megállapítás ugyan a Genevieve-re is vonatkoztatható, viszont ezúttal az energia és a lüktetés hiánya miatt vélhetően sokan a lefolyóba küldik majd az új anyagot. Igen, mondjuk ki, unalmas. Unalmas, de nem úgy, mint amikor xy zenekar precíz blastbeatje alá mennek az instant, nagy műgonddal szerkesztett riffek és az azokra kifaragott üvöltések. Ennek a monotóniának vitán felül van preferált hatása, egy állandósult, összpontosított állapotot generál, melynek megértése és feldolgozása egyéb cselekvések végzése mellett érhető el. Így esetemben irodai munka végzése mellett egyértelműen felbukkannak a lemez erényei, míg a tétlen hallgatás során eltűnnek a hangulati élek, nem tömörülnek egyetlen érzelmi csúcspontba a tételek.

                

A ténylegesen rossz hír viszont az, hogy a korong nem fokozódik sehova, a nyitó „2” című szám egyben az egész masszának a legfogósabb darabja, és ugyan a hallgatás során feltűnik egy-egy emlékezetesebb momentum, összességében csak csúszunk, csúszunk egyre lejjebb, végül érzéketlen bolyongássá válik a kezdeti búskomor hangulat. Ettől függetlenül az örvénylő húzás nem vész el, a cél maga a céltalanság, így értelmetlenné válik annak firtatása is, hogy ugyan vannak-e az anyagon töltelék partíciók.

A mélyre hangolt, zúgássá torzított elektromos gitár bontásait mélyre hangolt, tompa akusztikus gitár-bontások kísérik, amelyet elkeseredett, utálattal teli vokál követ, a gépdob pedig nem is lehetne funkcionálisabb. Érdekesség, hogy bizonyos részeket férfi torokból képezett dúdolás kísér, amely gyakran magává a fődallammá áll össze az összeszedetlen gitárok rengetegében, sokat hozzátéve a P aa opal Poere Pr. 33 arculatához. A Genevieve sűrű hóvihara után ezúttal egy ködös novemberi éjszakában eltévedt, legénység nélküli hajó egyetlen utasaként várjuk a bizonytalan jövőt, vigaszunk pedig csupán a raktárban maradt néhány hordó bor, így örökös kábaságban ringunk tova a lomha hullámokon.

Hogy azért én is adjak a mítosznak még egy kapaszkodót, elmondom, úgy is le lehetne írni ezt a lemezt, mint a Korouva debütjének maszkulin verzióját. Hajós utalások már a borítón is, a dúdolás Miranda nyögéshez hasonlítható énekének hímnemű párjaként is értelmezhető, maga a muzsika pedig ugyanannak a depresszív impressziónak egy alternatív módon keserű verziója. Végtanulságként nem fogom leírni, hogy meddig dagad idén a VC lufi, talán úgy jár majd, mint az, amit a húgom kapott 4 évesen a búcsúba’: őrizgette hetekig, mígnem ráncos, megfáradt rondasággá nem eresztett, végül egy unalmas délutánomon ráléptem. Bocs, hugi.

7.5/10 

rtp

starlighttemplesociety.com/velvetcacoon

kapcsolódó cikkek:

Velvet Cacoon - Genevieve (kritika)
Velvet Cacoon - Northsuite (kritika)

Sólstafir - Köld
2009-07-21, 2009, Spikefarm

A Masterpiece of Bitternessről írott kritikámban két merész jóslat kinyilatkoztatására is sor került: az egyik, miszerint a zenekar be fog futni, lényegében bevált. A Spikefarm kiadó eljuttatta őket jól kiépített csatornáin keresztül azokhoz, akik vevők rájuk: a metalosok érző lelkületű, szép szavakra és úgymond művészi formákra nyitott táborához.

A másik jóslat szerint én sem leszek kivétel, de ez már nem jött be annyira, elődjével szemben eléggé ritkán vettem elő azt a lemezt. Széplelkűségből egyre inkább alulteljesítek, és ez nem igénytelenségnek álcázott önfényezés, csupán tény. Az új lemez igazán jó példa arra, hogy nem kell valaminek hazugnak, paneles és kommersz szarnak lennie ahhoz, hogy ne béreljen magának állandó helyet a lejátszómban. A Sólstafir nem lett igazán rossz zenekar ugyanis, nem egy nachtmystiumos sell-out a sztorijuk, és még csak azt sem lehet rájuk fogni (teljesen), hogy a mindent elpusztító posztrock-áradat söpörte volna el őket, ugyanis az ilyen jellegű behatásokkal együtt önmaguk maradtak, a Sólstafir-stílus ezúttal is átüt. Nagyjából.



Van, ami elveszett, pl. az igazán ízes, kapkodós dobolás, ami fontos és markáns részét jelentette a zenéjüknek, és a hangzás is jólfésültebb, csiszoltabb lett. A riffelés általában élét veszítette, a két leghúzósabb, legmetalosabb dalra, a Pale Riderre, és a She Destroys Againre is jellemző egyfajta rockos lecsupaszítottság. Ez a kettő lendületes, viszonylag vad zene ezzel együtt is. A Pale Riderben van több a régi Sólstafirból, a She Destroys...-ban több a stoner rock és a vokálban Danzig, eléggé slágeres tehát. Tovább folytatva az ugrálást a tracklistben, a Love is the Devil utóbbinak a párja, szintén slágeres, de nem is csak témák tekintetében, hanem konkrétan 4 perces, verze-refrénes formátumban íródott, és ez nem áll túl jól neki. Ez a lemez leggyengébb eresztése, együtt a címadó Köld szedett-vedett, erőltetett öndefiníciós/mindent egybesűrítős kísérletével, mely jó ötletei ellenére erős irányvesztettségről tanúskodik. A többi dal már túllép ezen, és minden eddiginél messzebbre távolodik még a tág értelemben vett keményzenétől is: korai progresszív rock megoldások keverednek az ambient és a posztrock műfajok zeneszemléletével. Merengés tér és idő horizontjain, szemlélődés, természetrajz. A legjobb talán a nyitó 78 Days in the Desert, ahol pont ezek a dolgok hallhatóak, anélkül, hogy akárcsak nyomokban benne lenne az a gyomorforgató értelmiségi rácsodálkozás a természetre, meg a sokszínűségre, a körforgásra, meg minden ilyen szentimentális dologra, ami a posztrockban annyira undorító. Eleve, egy kősivatagban járunk, ami már rögtön nem annyira csepegős, ráadásul bőrruhában, Hörlivel, sávos-csillagos zászlóval a nyereg mögött. Ideális nyitódal. A lemez vége felé szereplő merengő hármas – Necrologue, World Void of Souls, és Goddess of the Ages – inkább befelé forduló, és mint ilyenek, igencsak megterhelők, érzelmileg. Az ember vagy nagyon befordultan tudja élvezni, vagy egyszerűen dühös lesz és kivágja jó messzire.

Igazából az egész lemeznek ez a helyenként túlzottan direkt, máshol túlzottan drámai szenvedés a meghatározó jellege, és talán ennek az anyagnak kellett volna a Masterpiece of Bitterness címet adni - bár a masterpiece még így is túlzás lenne. A pontszám lehetne magasabb is, ha azt a helyzetet venném figyelembe, amikor az ember tudja élvezni ezt, de messze nem ez a leggyakoribb helyzet.

7.5/10

a’ ördög

dordingull.com/solstafir/
myspace.com/solstafir

Tronus Abyss - Vuoto Spazio Trionfo
2009-07-13, 2008, ATMF

Az egyedüli zenekar az ATMF-istállóban, amely érezhetően próbál több lenni holmi epigonnál, és ebben valamiféle sikereket is fel tud mutatni, az az 1994-ben alakult, tehát veteránnak számító Tronus Abyss. Felismerhető egy bizonyos stílus, létezik egy elgondolás - kihívást okoznak a hallgatónak. Bátran és az úttörő zenekarokhoz hasonlóan nyúlnak különféle eszközökhöz, az öncélú eredetiség csapdáját elkerülve.

              

Száraz, szétterített gitárhangzás uralja a hangképet, valamint az arra ráolvadó sűrű szintetizátormassza. A dobgép helyenként ipari, másutt törzsi, néhol meditációs beütést ad a zenének, de soha nem próbál metáldobolássá alakulni – helyenként azért igenis kirobbanhatna, beindulhatna. Néhány okosan elhelyezett energialöket katartikussá tudná fokozni a hallgatót néhol inkább csak részlegesen lekötő zenét, ezzel együtt, jó ez így, sőt, talán pont így jó. Annál az ál-változatosságnál, ál-energikusságnál, amit például az Absentia Lunae – és hogy ne legyen pellengér, tegyük hozzá, még ezer másik zenekar - művel, mindenképp jobb. A zenei változatosság más dolgokban jön elő: különféle ügyesen beépített effekteknek, zajoknak, betéteknek, és az eltérő alapötleteknek köszönhető. Ami pedig igazán különlegessé teszi az anyagot, az az azt körüllengő hangulat. Már az amúgy eléggé primitív, new age-es borítónak is van némi iránymutató jellege, de tényleg időn kívül tudja helyezni a hallgatót, néha a Wildhoney-korszakos Tiamat is beugrik, de jóval hidegebbek és kopárabbak azok a tudati síkok-mezők-rétek, ahol a Vuoto Spazio Trionfot hallva sétálunk. Nagyon kevés hiányzik a teljes átütéshez. A nyitó Transformazionéban, vagy a Morte Di Una Conscienza-ban például semmi.

                                        

Az ATMF kiadó legtöbb bandájához hasonlóan itt is ún. tradicionalista felfogású zenekarral van dolgunk, ám vásári bohózattá ezúttal nem válik a dolog, érezhetően alázattal és komolyan végzik küldetésüket, és a zene tükrözi mindezt. Utóbb korábbi albumaikat is meghallgattam, de inkább jelen és jövőbéli munkásságuk lehet érdekes.

8/10

a’ ördög

myspace.com/tronusabyss

Thy Catafalque - Róka hasa rádió
2009-06-29, 2009, Epidemie Records


 

Szinte magazinunk indulásával egy időben jelent meg az előző Thy Catafalque - Tűnő idő tárlat (továbbiakban TIT) című lemeze, és az arról szóló kritika kiválóan érzékelteti az akkori állapotokat/állapotunkat. Ez öt éve volt, akkor teljesen más volt minden, legfőképpen még nem a teljes csömör állapotában pállottunk, füleink, ha szüzek nem is, de annyira agyonbaszottak sem voltak, mint 2009 nyomorúságos évében, a kali-yuga kapujában. Mindenesetre, a TIT-ot még évekkel megjelenése után is szívesen vettük elő, legfeljebb tudtuk, hogy mit hallanánk másképpen, de ettől függetlenül tartjuk magunk ahhoz, hogy Magyarország lelkének metál üdvét egy időre biztosította. Jó, hát volt itt minden más ezen kívül idehaza: igazi metál, igazi dobokkal, szintetizátoros ámokfutások nélkül, komoly utczai és társadalmi témákkal, csak hát Kátai ráérezett, hogy az emberek szeretik hallani az egyedit, úgy, hogy közben nem kell agyvérzést kapni. Hogyne, ez nem tudatos, csak jön, aminek jönnie kell, mint egy spontán ivászat szerda este, társas esemény, közös élmény mindenféle sztorizással, álmodozással, ködösüléssel, kinek kánikulában nyáron, kinek szelesen-ködösen ősszel, lehet választani.

Szóval ez a Kátai úr próbálja helyreigazítani, amit az Ash Pool, a Prurient, meg teszem azt a Clandestine Blaze ártatlan füleinkkel és lelkünkkel művelt, kiszívni a mérget, mint a Holló (Brandon Lee) a drogos anyuciból, vagy mint Richard Gere, amikor gyengéden hozzáér a ribanc Julia Roberts szétdolgozott klitoriszához, aki újra nőnek érezheti magát. (Bár ez nem ugyanaz a műfaj.) Magyarul Tamás naiv pop-metál-pentaton szentháromsága újfent működik, nosztalgikus érzéseket kelt, hat a bennünk lakozó ősgyermekre, lelkünk nyomorítása helyett inkább annak restaurálását szolgálja. Zenéje egy vékony üvegfalon keresztül majdhogynem tapinthatóvá teszi a múltat, épp csak annyit torzít, ahogy csillan a fény és homályosít az üveg. Mindezt egy hol makro- hol mikrokozmoszi álcába csomagolt szövegvilágba kódolja a szerző, mi meg próbáljuk visszafejteni a szavakat a képekhez.

                                  

Adva van egy örökös fődallam, ami megtalálható a Gire zenéjében, a szólólemezen, a Tűnő idő tárlaton, és némi változtatással most is felbukkan, pl. mindjárt a nyitó dalban a Szervetlenben, majd a Molekuláris gépezetekben. Lehet fütyörészni, hegedülni, énekelni, ráadásul még jó is, öntudatlanul rákúszik a jelentősebb szerzeményekre, és már kapcsol is a relé az agyunkban, először a forgó kis sárkány, majd a magányos ház körül kering a világ, hamarosan a varjúdombi mesék egy-egy jelenete is megelevenedik. Mi csak állunk egyhelyben, az egész többi meg történik, ahogy a gyermek is ott van, betöltve a világot minden mesében, amit felolvasnak neki, mégsem szerepel egyikben sem. Return to Innocence, ahogy már az Enigma elregélte, erről beszélek, na. Bátor kis vitézek lehetünk, és járhatunk képzeletünk vidékein, megbirkózva a nagy büdös tanárnéni ocsmány bibircsókjával, vagy ami éppen az utunkba akad, mindegy, de a gyermeknek küzdeni kell. Mert kiszolgáltatott és elnyomott, legfeljebb ezt jobb esetben kompenzálja az, hogy szeretetben él és nevelik. Tehát ahogy a lurkókat megvédi a kamaszkor végéig élénk és szárnyaló képzeletük a tehetetlenségtől, úgy később a pia és a szex, esetleg a vallás próbál segíteni abban, hogy bírjuk a túl/elnyomást. Nos, a Kátai-féle muzsikák visszanyúlnak a régi módszerekhez, olykor csak nosztalgikus módon, máskor egészen átlényegülve közelítenek korai éveinkhez, jelen esetben személyesebben, mint valaha, még a beteljesületlen szerelemnél is. A gyerekkor mágikus érzése soha nem változik. Vagy csak nálam nem?

Akkor konkretizáljunk. A Róka Hasa Rádió elődjéhez hasonlóan sokrétű és közel olyan felépítésű. Előre az epikus metáldalokat, később lehet bővebben finomkodni, ábrándozni, azért hátulra is becsúszik egy tömörebb zúzás, majd végül a szomorkás hangulatú lezárás, a nagy befejezés szívünk minden bánatával. A nyitó Szervetlen a TIT-ot kezdő Csillagkohóhoz hasonlatosan bombasztikus riffel szolgál, markáns és energikus, mellé nagyszerűen illeszkednek a szintetizátorhozta részek, mind a kíséret, mind a csilingelő-bongó loop-ok. Ebben már felbukkan az egyik vendégmunkás tiszta vokálja, amire rögtön bővebben is kitérek. A folytatás, a majdnem 20 perces Molekuláris Gépezetek a Sham Mirrors-időszakos Arcturus-t vette kapaszkodónak, legalábbis a kezdeti néhány minutumban, ami aztán újfent teret enged a sajátos kátaizmusnak, majd úgy az ötödik perc után a nálunk is bemutatott klipből már megismert rész „az Enigma zenekar által a '90-es évek elején alkotott misztikus popzenét” idézteti fel, hogy végül a záró részek kétségkívül megkapó gitártémái okozzanak örömöket a paneles szerkezetű zenék kedvelőinek. Viszont itt rögtön ki is kell térnem a kiváló dal egyik fekete pontjára, amely ugyan tűnhet kényszeres hibakeresésnek, de az énekdallamokkal sem itt, sem még egyéb helyeken nem vagyok kibékülve. Az oké, hogy maga a hangszín személy szerint nekem nem fekszik, de a már felhozott Arcturus énekesét, Simen-t is utánozni szeretné, ami nem igazán passzol a Thy Catafalque univerzumához. Értem én, hogy jönni akar a csavar, de megzavarja a gyermeki idillt, mint a két évvel idősebb szomszédgyerek gúnyos megjegyzése a „kinek van menőbb tolltartója” vitában. Ez az erőltetettség egyébként a harmadik, Köd utánamban már nem jelentkezik, viszi is a hátán az ének az egész dalt, ennek ellenére jómagam itt is inkább magát a zenét tudom szeretni, amely azonban közelebb áll a Gire által játszott modern thrash metal cuccokhoz, mint a TC-ra ráhúzott avantgarde black metal jelzőhöz. Ami viszont a tiszta vokál szempontjából is találó, az az Esőlámpás szintén riffközpontú darabja, hiába egyszerű a dallamvezetés, jóval hitelesebb a végeredmény.


 
A lemezen még megtalálható egy jóleső "progrock" dal (Piroshátú), két inkább szólóprojektbe illő mű (Űrhajók Makón, Kabócák és Bodobácsok), és az említett 'tömörebb zúzás' Őszi Varázslók. Utóbbi hallatán ezúttal a korai Arcturusra lehet asszociálni, és újfent az énektémákat tartom kevéssé szerencsésnek, ezt a dalt még nem kedveltem meg, mint anno kezdetekben Az Ősanya szól ivadékaihoz-t sem. Végül a szintén felhozott Fehér berek című dal zár a maga egészséges bújával. A hangzás az elődhöz képest nem mozdult el drasztikusan, egyedül a dob az, ami a már ismert kattogó, csattogó, pattogó pergő-lábdob helyett egy organikusabb megszólalást kíván imitálni, amely a Thy Catafalque eddigi megszólalásán mindenképpen alakít, és nagyjából teljesen rendben van, egyedül a pergő hangja kong bántóan helyenként, főleg a gyors részeknél elnyomva a többi hangszert, hogy basszam meg.

Csúnyamód elég gyorsan lerendeztem a végét az olvasó kímélése végett, de a lényeget úgy középtájékon kihámozhatja a türelmes érdeklődő. A Róka hasa rádió Kátai Tamás tribute-korongja a saját és legtöbbünk gyerekkorának, annak rácsodálkozó naivitásával, a külvilág ingereinek különös dekódolásával. A lemez készítésében számos vendégzenész segédkezett, ki-ki hozzátéve a maga részét, téve apró részleteiben egésszé a művet, amelyben hallhatóan rengeteg munka fekszik. Mint általában, javallott az odafigyelés és az egyben való - koncepciójának teljessé tételéhez szükséges - végighallgatás, viszont egyes dalok önmagukban is elég ütősek, főleg, amikor dübörög a metál. Ugyan a szerző idejekorán nekiállt rémisztgetni a tisztes népet, hogy aki inkább a keményvonalat szereti, az csalódni fog, plusz még jött ez a gyermekkoros téma, meg egyes címek, és megvallom valóban nehéz volt ezek miatt a 2009-es Thy Catafalque-ot meghallgatása előtt összehozni a sátánnal, ennek ellenére nem történt semmi, ami miatt eretnekséget kiáltanánk. És bár elmarad a nagy lelkendező ömlengés, amit szebb koromban gyakorta végrehajtottam, a szellemi vaskor kapujában is tény a tény, hogy az új korong a maga előrelépéseivel együtt is nagyon hasonló az elődjéhez. És ez jó.

8.5/10

rtp 

thycatafalque.hu
myspace.com/thycatafalque

további kapcsolódó cikkek:

Gire - Nádak, erek (kritika)
Gire - Gire (kritika)
interjú Kátai Tamással

The Arrival of Satan - Vexing Verses
2009-06-15, 2009, Black Hate Records

Kár is lenne tagadni, hogy a Vexing Verses első blikkre a dalcímek miatt lesz szimpatikus. For Psychiatry, Fascist Whore, Morbid Libido - agyatlan perverziók, szadizmus, elhajlások. Nem ismeretlen fogalmak a black metalban, mégis elenyészően kevés azok száma, akik a zsáneri lemez tematikájától hajlandóak nem (szélső)jobbra elfordulni, hanem az ilyenfajta, szintén nem éppen kispolgári mókáknak hódolni. Konkrétan Nattefrost szóló-munkássága jön be a képbe az Arrival Of Satan kapcsán, a csúcsra járatott nemi gerjedelmek, az önundor, a nihil, de főleg a kendőzetlen őszinteség okán. A kép persze némileg árnyaltabb, pont annyival, amennyivel a franciák hajlandóak komolyabban venni magukat a norvég kollégánál.

Zeneileg például nem vevők a túlzott puritanizmusra. Kicsontozott, pár témából álló számok nincsenek, a totális punk attitűdnek, amit Nattefrost rehabilitált a black metalban (jóval megelőzve a jelenlegi korszellemet – ezt hajlamosak vagyunk elfeledni) itt nyoma sincs, okosan megírt, folyamatosan pulzáló, szenvedélyes dalok viszont vannak. A szokásos műfaji toposzok megléte mellett azonban nem mondhatni, hogy a zene kiszámítható: igaz, már nagyon távolról kötődik csak a klasszikus norvég black metalhoz, mondhatni tipikusan franciás ízű, az országban jelenleg (ki)futó, disszonanciában és zajban fürdő vonulathoz sincs köze. Előző lemezük a 2003-as Darkness Dealer óta valószínűleg változott a dalírási módszer is. Az egy kiforratlan, de jó ötletekkel rendelkező album volt, hagyományosabb számokkal, a Vexing Verses-en ellenben úgy tűnik, az énekes, Necropiss vette át az irányítást. A lemez közepén, a címadó számban pörög fel igazán: hadarása, sikoltásai, a majomhuhogás, az elnyújtott jajveszékelés mind-mind védjegyszerű. Kevés black metal zenekart határoz meg ennyire a vokalista, ám itt minden szám érezhetően róla szól, szövegeihez idomulnak a dalok, és szerencsére van is mondanivalója.



Innentől pedig Nattefrost hatása tagadhatatlan. Ő anno egészen új utakat nyitott az explicit őszinteség terén, és a franciák szintén ugyanezeket az ösvényeket járják be, bár egészen más szándékkal. Amit a Carpathian Forest énekese véghezvitt a szólólemezein, művészi indíttatású volt. Az öncélúnak tűnő erőszak, perverziók, gusztustalankodás valójában a művészi szabadság kiélése, nem pedig egyszerű tabudöntögetés. A vadabbnál vadabb témákat Nattefrost önhergelő módon halmozta, defektusai túlzóak, sokszor önmaguk paródiái; a Blood & Vomit -nem nehéz belátni- játékos lemez, igaz, mentes az összekacsintós öniróniától (szerencsére, teszem hozzá), de attól még az.

Ezzel szemben az Arrival Of Satan nem operál se művésziséggel, s még kevésbé szórakoztatási-faktorral, a toalett-közjátékokhoz hasonlók szóba sem jöhetnek, hanem amiről itt szó van, az kétségbevonhatatlanul, száz százalékosan komolyan van véve alkotói részről. Márpedig igen meredek dolgokról beszélünk: a Fascist Whore beidegződéses, komplexusos szadomazochizmusa, az Unworthy nihilje, a For Psychiatry észveszejtése abszolút hiteles. Emiatt nehéz ezekkel a szövegekkel bármit is kezdeni: a Fascist Whore utolsó sorai nattefrosti távlatból, megfelelő külső szögből teljesen „rendben levőek”, az átélés ilyen fokán viszont az ember nem tud mást tenni, mint hogy zavartan megmosolyogja. És máris itt a black metal igazi szépsége, az örök ambivalencia, hogy valami foltnak mindig lennie kell a képen. Mert amit hallunk, az azon felül, hogy zavarbaejtő, megrázó vagy épp visszataszító, végeredményben katartikus, de mégiscsak röhejes, önmagában nézve banális, esetlen és szánalmas. Béna.

De mégis működik, ahogy mindig.

7/10

vld

myspace.com/darknessdealer

Lightning Swords of Death & Valdur - Lightning Swords of Death & Valdur (split)
2009-06-02, 2008, Bloody Mountain Records

Volt a tavalyi évnek a DSO / S.V.E.S.T. spliten kívül egy másik kiemelkedő, megosztott lemez formátumú kiadványa, ám erre csak nemrégiben akadtunk rá. Az elkövető két amerikai zenekar. Ó, a napsütötte Kalifornia. Bikinis lányok, örök napsütés, strand, szörfdeszkák, ízes jégkrém, Mötley Crüe reggeltől estig. Nem. Ó, a rettenetes Kalifornia. Jég, fagy, örök hideg - az állam belső részén, 2400 méterrel a tenger színe felett járunk, Mammoth Lakesben, pogány harcosok támadnak ránk a közeli fenyőrengetegből. Igen? Igen!

Ez persze csak érdekesség, szenzáció, tehát nem érdekes. Amúgy sem az érdekessége miatt érdekes ez a zenekar, mert zeneileg sem csinálnak semmi olyat, ami túlzottan különleges, vagy egyedi, vagy szokatlan lenne. Tipikus amerikai black metalt játszanak az izmosabb fajtából, egészen konkrétan azt lehet mondani, hogy azt valósították meg, amit mindig is vártam a Wolves in the Throne Roomtól. (Őket innentől – pláne legutóbbi anyagukat figyelembe véve – akár el is lehet felejteni.) A Weaklingnél egyszerűbb, súlyos, monumentális black metal, nyers hangzással, markáns, fogós riffekkel, mindennemű nyáladzástól mentesen, természetes kegyetlenséggel tálalva. Alapvető, a műfajban már régebb óta ismert érzelmeket tolmácsolnak, talán ezért nem is próbáltak dalaiknak különleges címeket adni. Ráadásul egy norvég szó is bekerült az egyik felvétel címébe, az ilyesmi meg meglehetősen cikinek is tűnhet, nálam legalábbis érvényben volt régebben aranyszabály, mely úgy hangzott, hogy „norvég szöveg nem norvég zenekartól = tiltólista”, ám mostanában nem a szabályok, elvek, előítéletek korát éljük. A fül maradt, minden más ideológiává süllyedt, amiknek aztán pláne nincs aktualitásuk. A fül pedig itt jobbnál jobb riffeket hall, a négy dalból hármat(!) kell kiemelni: Raven God amongst Us, Chant of Battlelust és Blodhevn/Vendetta. Fékezhetetlen, gonosz erő – esszencia. A Spears Torrent című záró dalt inkább csak hangulatosnak lehet nevezni, többnek nem.



Ez volt a „B-oldal”. A split a Lightning Swords of Death nevezetű L.A.-beli zenekar produkciójával kezdődik. Saját magukat határozottan black metalként definiálják, de szerintem helyesebb volna a death metal skatulyát magukra húzniuk. Mivel ez a műfaj engem többnyire inkább fejvakarásra, mintsem fejrázásra késztet, eleinte inkább csak a Valdurt hallgattam a lemezről, ám pár alkalommal betettem az egészet, és végül megbarátkoztam a Lightning Swords-zal is. Folyamatos, fenyegető atmoszféra, szikár riffelés és gyors darálások formájában állandóan túlpörgő dobolás – meglepően jó dalokba foglalva. A korai Sentenceddel, vagy az Entombed-előd Nihilist zseniális demóival érezni rokonságot, persze azért vannak jellegzetesen feketefémes megoldások is- Ilyenek a hosszú, a témák hangulati oldalát szövevényesen kibontakoztató dalszerkezetek, vagy a nyers éles hangzás, a szétterített, széttorzított károgás. Nem tucatmunka, el lehet merülni benne, és meg is lehet hallgatni jó párszor, így végső soron nincs akkora különbség a két zenekar teljesítménye között, még ha a Valdur sokkal közvetlenebbül is adagolja a katartikus pillanatokat.

Lightning Swords of Death 8/10
Valdur 9/10

a’ ördög

myspace.com/valdurkult
myspace.com/lightningswordsofdeath

Az anyag korrekt áron megrendelhető a Bloody Mountain Records-tól.

Nachtmystium - Doomsday Derelicts (EP)
2009-05-23, 2009, Battle Kommand Records

Az előzetesen meghallgatható két dal alapján úgy tűnt, a Nachtmystium jó irányba tett lépéseket túlzottan kommersz, és nem túlzottan izgalmas legutóbbi nagylemeze után. Ez a jó irány egyrészt némi Eulogy IV-s riffelést, másfelől az utóbbi években felbukkant néhány sátáni retro/ős-death metal zenekar (elsősorban a Necros Christos ugrott be) izgalmas hatásának megjelenését, illetve ezek ötvözését jelentette. Nem eufórikus lelkesedésről és fokozott várakozásról beszélünk, csak annyiról, hogy volt kedvem meghallgatni az új EP-t.



Azonban, miután ez megtörtént, megint csalatkoznom kellett: az anyag másik fele sajnos „helyükre” rakja a dolgokat. Ahogy az Assassins, úgy ez a sokféle irányt megkóstoló kislemez sem mentes szórakoztató pillanatoktól, ám igazi mélységre, új felismerésekre nem fog rálátást nyerni a hallgató. Az említett szórakoztató-faktort pedig megint elrontja pár tényező. Mint általánosságot, a totálisan ötlettelen dobolást emelném ki. Tony Laureano* Nile-os előélete biztos sokak számára jó bizonyítvány, de itt, ahol nem szupergyors tamlemenet-tamfelmenet-pergetés kombinációkra van szükség, sok jót nem lehet elmondani róla. Ízetlen, ötlettelen kalapálás ez, elsősorban a Hellish Overdose című retro-thrash dalban zavaró. Ami egyébként leginkább ős-Metallica, Painkiller korszakos Judas Priest behatással, de azon kívül, hogy említettekhez meghozza az ember kedvét, mást nem ér el. Sokat a Life of Fire sem, ami az Assassins lemez sekélyességét idézi olcsó dallamos riffelésével és béna kiabálásával. A Bones és a Pitch Black Cadence viszont továbbra is jó dalok. Ajánlatos ezeket a többitől külön hallgatni, egyben ugyanis még ezekben is érezhetővé válik az a sokféleségre és különböző irányokra való nyitottság, ami ilyen töménységben meglehetősen őszintétlenné tudja tenni a rock és a metalzenét. Pláne a black metalt, még ha ez már hivatalosan nem is az.

7/10

(pillanatnyi elmezavar, utólag korrigálva)

6/10

a' ördög

myspace.com/nachtmystium

*
Tévedés: ezen a lemezen Zack Simmons (Goatwhore) játéka hallható. Ez persze a problémán nem változtat, csak a mögé felhúzott elméletet küldi a kukába.

Deathspell Omega & S.V.E.S.T. - Veritas Diaboli Manet In Aeternum
2009-05-06, 2008, NOEVDIA

Manapság már nincsenek bevehetetlen várak. Talán eddig sem voltak, de arról a néhányról még könnyebben elhittük ezt. Erős várunk volt nékünk a Deathspell Omega is hosszú évekig, megbízhatóan döngöltek újra és újra földbe, régen sem sok zenekar volt képes egymás után ennyi minőségi albumot kitermelni. A gondok most érkeztek el, a S.V.E.S.T.-tel közös spliten. És leszögezhetjük az elején: nem abszolút végromlásról van szó. Ami van, az hol rossz, hol jó, leginkább egyik se, magyarán kész borzalom. Nem könnyű vele mit kezdeni.

Egy számról van szó, huszonkét perc, tizenkét másodpercben. Egymásra dobált témákból áll, amelyek vélhetően a Fas... és a Kénôse jobb pillanatait akarnák idézni, csak épp nem sikerül nekik, legalábbis nem mindig: néhány igazán jó és maradandó résztől eltekintve olyan ez, mintha az említett két lemez kurtított és csökkentett minőségű változatát hallanánk. A maradandó részek ugyan majdnem zseniálisak, az ember akár headbangelhet is rájuk, ha akar, de nem, a Deathspell Omega megszokott színvonala nem ez. Értjük egymást? A puzzle darabjai lehetnek akármilyen szépek önmagukban, ha nem passzolnak össze. A Fas – Ite, Maledicti... egyike volt az abszolút paradoxon, a megkomponált káosz tökéleteshez közelítő megvalósításainak. A kaotikusság itt más értelmet nyer: egy disszonáns témára jön egy harmonikus, arra torzítatlan, visszhangosított gitár-kluttyogás, majd ugyanezek más sorrendben, blastbeatek váltakoznak belassulásokkal, de az egész sokkal inkább emlékeztet egy rendetlenül hagyott dolgozószobára, vagy inkább gyerekszobára, mint a mitológiai-metafizikai értelemben vett Khaoszra. Talán csak annyi a különbség, hogy míg az utóbbiban tudjuk, hogy nem is kell nekünk itt értelmet, rendszert és hasonló baromságokat keresni, az előbbi esetében gyakorta nem elég, ha csak a gazdája igazodik el benne. Ez a zene már sem gonoszabb nem lesz Mikko Aspa kíméletlen hörgésétől, sem monumentálisabb a szinte bájosan tompa tiszta énekétől, ami (nekem) újdonság és egyébként még jót is tenne a szám belassulós végének, mint hangulatemelő tényező, ha lenne hangulat, amit emelhetne. De hát hangulat hol van, hol nincs, az ember pedig ezzel, valljuk be, nem tud mit kezdeni. Ironikus, hogy mégis meg tudtak vásárolni néhány jó témával – a pontszámot ennek figyelembevételével vizsgáljuk.



A split talán nem is érdemelt volna komolyabb reprezentációt a S.V.E.S.T. produkciója nélkül. Három számmal szerepelnek itt, ennyi elég is nekik a haza megmentésére, és nem a sokkal karcosabb, nyersebb hangzás miat. A banda egyébként több mint tíz éve létezik, a különféle demók és splitek mellett 2003-ban már megjelent egy nagylemezük Urfaust címmel, ami kevésbé kiforrott, de szintén kiváló anyag. 

Hogyan lehetne leírni legkönnyebben ezt a három számot? Ha létezik banda, amely az egykor valóban nagy skandináv zenekarok valóban nagy műveinek örökségét úgy használja fel, hogy minden szélsőségesség nélkül valami igazán jó szülessen belőle, akkor a S.V.E.S.T. az. Lendületes, magával ragadó, dallamos témák nőnek ki egymásból, hol gyorsan és döngölve, hol pedig középtempósan vagy belassulva, néhol rövidebb-hosszabb, de mindig nagyon eltalált és az adott dalba szervesen illeszkedő gitárszólókkal megtűzdelve. A harmadik tétel annyiban különbözik az első kettőtől, hogy ez – véleményem szerint – nem konkrét értelemben vett dal, „csak” egy kísérteties gitárdallamra apránként felépülő levezetés.

Úgy általában véve a témákban, főleg a kiállásoknál, megfigyelhető egy nagyon diszkrét folkos jelleg, és itt semmi rosszra nem kell, nem szabad gondolni. Furcsa ezt leírni ilyen kontextusban, de ehhez a zenéhez igenis társíthatók pozitív érzések – nem táncolhatóságról, vagy ilyesmiről van szó, pusztán színtiszta energiáról. Íme, a bizonyíték: lehet még újat és izgalmasat alkotni a műfajban a befogadó lelki nyomorékká tétele nélkül. Ebben keresendő a S.V.E.S.T. igazi jelentősége: a black metalban – és az extrém zenékben egyáltalán – mostanság általánosan megfigyelhető „durvulás”-nak itt nyoma sincs, az anyagot mégis lehetetlen megunni. Durvulás alatt azt értem, amit a Leviathan, Prurient, Xasthur, The Tyrant of Manchester, stb. példáznak manapság – az érdekesebbnek számító új anyagok fő erénye az „újabb lépés a pokol felé”, magyarán egyre növekvő radikalizmus, szélsőségesebb atmoszféra, a zene végső határainak feszegetése. Ez itt nincs meg - pusztán elsöprő erejű témák három közel tökéletes dalban. Ha a Deathspell Omega az egykori egyházi zenék ájtatosságával, ünnepélyes hangulatával operál – negatív előjellel persze -, akkor a S.V.E.S.T. a boszorkányszombatok pezsgő, kaotikus hangulatát jeleníti meg. Bizarr és ijesztő, de mégis, szinte azonnal fel lehet, fel kell oldódni benne.

Végére azért jegyezzünk meg annyit: három számban könnyű ennyire jól szerepelni. Megannyi rossz emlékünk van már szenzációs EP-k és kisebb kiadványok után kiábrándító nagylemezzel jelentkező csapatokról. De ez ne befolyásoljon senkit: ami itt hallható, azt már semmi nem veszi el tőlünk. Még egy esetleges vérciki nagylemez sem.

DsO  - 6/10
S.V.E.S.T. - 10/10

yog

e-a-l.com

Peste Noire - Ballade Cuntre lo Anemi Francor
2009-05-01, 2009, De Profundis

Ezekben a pusztító járványok rémálmától és rettegéstől vészterhes napokban igazán stílszerű, hogy a Peste Noire friss lemezét vegyük sorra, de vannak ennek egyéb okai is. Például az, hogy bár a P.N. kb. a harmadik legnépszerűbb francia black metal zenekar a Deathspell Omega és a Blut Aus Nord mögött, mi mégsem írtunk róluk eddig egy sort sem. Ez talán meglepő, de azért nem véletlen.

Bár az imázs, a koncepciók iránti vonzalom a másik két bandánál is fontos része a produkció egészének, de a Peste Noire esetében az egésznek nagyobb súlya volt, mint a zenének. Ugyan sok helyen olvastam őszinte lelkesedést tükröző sorokat utóbbiról is, de én úgy látom, hogy a rajongóik azokat a hangulatokat érzik bele, aminek érzésére olyan nagyon vágynak, és amire rávezeti őket a banda. Ebben nagyon profik, kevergetik a sötét középkor iránti nosztalgiát némi nácizmussal, tradicionalizmussal, ezotériával, valamint természetesen sátánizmussal és obszcenitással, úgy, hogy mindeközben még a kalóz-black metal imázst is lestoppolták maguknak. Ennyit arról, ami eddig volt.

                                            

A Ballade Cuntre lo Anemi Francor egy hasonló című Villon ballada címének sejtéseim szerint obszcénné tett parafrázisa. Ilyesmi könnyen kinézhető egy társulatból, ami olyan debil poénokat enged meg magának több ízben is a lemezen, mint mondókák és énekek kánonban való károgása és hasonló baromságok. Ezek nem túlzottan szórakoztatóak, már elsőre sem, de a lemez számos tekintetben igenis előrelépés a korábbiakhoz képest. Radikális sablonmentesítés történt, tuka-tukák, felesleges blastbeatek nem fárasztják már a hallgatót. A riffek meg, hát, ugyan annyira nagyon nem javultak fel, ám az ötletesebb és a koncepcióhoz sokkal jobban illő – szellős, szabadabb, históriás ének módjára, szövegi tartalommal összefüggésben terjengő – dalstruktúrák kevesebb témát igényelnek, a jobbaknak pedig nagyobb teret engednek a kibontakozáshoz.

Azt is mondhatnánk, ez betorzított középkori/reneszánsz műnépzene károgással kísérve, nem is igazi black metal, de ez nagyon rútul hangzik. Mondjuk inkább azt, hogy az Ulvernek is sikerült korai lemezein mindenféle csavarosság és egyéb nélkül giccsmentes műnépzenét, illetve folk/metal egyveleget létrehoznia, és valami ilyesmi történik itt is. Külön bravúr, hogy az ezúttal óvatosan adagolt thrash metal hatások is illeszkednek ebbe a furamód működő elegybe, így pl. a Rance Black Metal de France című dal az egyik legjobb a lemezen, a belerecsegtetett ősmetallicás riffjeivel, de a La Mortaille!-ban is hallhatunk Mercyful Fate hatásokat.

Ezektől persze még nem lesz ez a lemez sem sötét, sem gonosz, sem igazán obszcén. Némi nosztalgia ugyan van benne, de inkább egy minden nyilvánvaló borzalmával együtt is reménytelibbnek tűnő időszak idézetik fel. Ez azonban nem baj, most már legalább érezni valamit.

7.5/10

a’ ördög

utólagos megjegyzés:

Hallgatásról hallgatásra egyre ellenállhatatlanabb az anyag, és bár pocsék előzményei fényében a kritika írásakor nehezen volt hihető, de ez egy alapmű.

9.5/10

a' ördög

rosenkrantz.fr

Furia - Płoń
2009-04-22, 2009, Pagan Records

 A Furia egy lengyel csapat, tagjai egyben a Massemordot, mint főbandát (is) erősítik. Már megjelentettek egy nagylemezt, amely nagyrészt egysíkú, megkapó pillanatoktól mentes darálásból áll, olyan hatásokkal, amelyeket nem ildomos említeni. A Massemord már több nagylemezt is megjelentett, melyek nagyrészt egysíkú, megkapó pillanatoktól mentes darálásból állnak, olyan hatásokkal, amelyeket nem ildomos említeni. Magyarán egyes, időközben ellaposodott skandináv alapbandák innovációinak újrahasznosítása történt meg mindkét helyen. A két zenekar esetében más példaképek adták a fő csapásirányt, ennyi értelme volt a kettéválasztott tevékenységnek.

A Płoń EP viszont, ha nem is teljesen, de leglényegében mégis más. Három számunk van negyed óra időtartamban, és érdekes, hogy megint egy ilyen rövid kiadvány késztet elmélkedésre, mert - be kell vallanom - ritkán akaródzanak tolulni mostanság a gondolatok, főleg, hogy a zenék többségére rá lehet húzni előző cikkeinkből legalább az egyiket. Igazából jelen esetben a Nachtmystium-féle Eulogy IV, valamint a szintén lengyel Mgła Mdłości-járól írott cikkem fő mondanivalója is érvényesül, így a dicsbeszéd tekervényes részeit az olvasó képzeletben a sorok közé szoríthatja.

      

Azért vannak itt dolgok, amikkel érdemes foglalkozni. Először is be kell látnunk, hogy az elmúlt kb. egy-két év black metálja a RAW kifejezésről szólt (lassan átvéve a vezetést a SDBM és társai mellett), amiben annyi a pejoratív felhang, hogy a termelés főleg ezt a vonalat erősítette meg. Hol vannak már az emperori kidolgozottságú eposzok? Bizony, az általános csömör, és a művészi magasságoktól való undor kényszerű reakciója lett a recsegéssé torzított ének és az agyhalált okozó, sokkoló szárazságú-ridegségű gitárok, vagy éppen a punkos-primitív attitűd, amúgy Darkthrone módra. Tisztában vagyok azzal, hogy simán bele lehet kötni ebbe az egyoldalú állításba, de észrevételeim szerint néhány kivételtől eltekintve a manapság izgalmasnak mondott bandák többsége az elvetemült primitívséggel, és/vagy a díszítetlen-rendezetlen zajossággal vívta ki a figyelmet. A Furia-nak viszont sikerült léket vágnia a jégen, de nem véget nem érő témahalmozással és fokozással, hanem dalaik jóleső kidolgozottságával és a bennük hallható részletekre való odafigyelésükkel.

Hogy ne menjünk messzire, próbáljuk meg fejben összekeverni a szintúgy lengyel Kataxu komplex pátoszát (kivonva belőle a sokszor bántó szintetizátort) és a már említett Mgła tüzes, sodró, ízig-vérig metál témáit, így el tudjuk képzelni eme csúf fúria vonzerejét. Emellett a dalokba csomagoltak kisebb meglepetéseket is: melodikus leállások, szólók és bontások kísérik a főtémákat, mindezeket ésszel adagolva, bár a szerzemények önmagukban is jól megszerkesztett ívvel rendelkeznek, megteszik a maguk útját, semmiféle céltalan lófrálással nem fárasztanak minket.

Az EP hangulata melankolikusnak mondható, de hála a Démiurgosznak abban az egészséges formában, amit az ötletekkel még rendelkező csapatok magukénak tudhatnak. Emellett némi kozmikus emelkedettség is tetten érhető, talán a Blut aus Nord csapata a legutóbbi csapásvonaluk kapcsán tanulhatna egyet és mást a kivitelezés hogyanjáról. Reméljük ezt a már felvett, hamarosan megjelenő második teljes kiadványon is tovább erősítik. 

Részemről rendkívül üdvözítőnek találom ezt a mellékes jelzőktől mentes zenét, végre egy figyelemreméltóan letisztult anyagot hallgathatok hosszabb ideig, nem egy Armanenschaft-szintű gyűlölet- és életundor-okádást, ami ugyan kiváló, de jobb meghagyni a legszürkébb téli latyakos délutánokra. 

9/10

rtp

let-the-world-burn.org
myspace.com/paganrecords

Cobalt - Gin
2009-04-14, 2009, Profound Lore

Az utóbbi időkben nem volt sok szerencsém a zenével. Vagy 1-2 dal tetszik a lemezekről, a többi erősebb-gyengébb töltelék (ebből a kategóriából a Waningé volt a legemlékezetesebb), vagy eleve pár dal alkotta kislemezről van szó, ahol az egyenletes színvonalat a terjedelem visszafogása biztosítja (Svest, Furia). Vannak olyan bandák is, mint az Armanenschaft, akiknél erről nincs szó, a színvonal lemezhosszban egyenletes, ám a hosszú távú, mélységi tartalékok hiányoznak: nem lehet új dolgokat felfedezni egy idő után. Vannak még a legutóbb emlegetett, korrekt, egységes, de tűzbe nem hozó lemezek (Witchcraft, Funeral Mist), és olyanok is, ahol az irányvonalat sikerült olyanra belőni, hogy a az eredmény hidegen hagyjon (Sólstafir). (Léteznek továbbá mindenhogyan szar lemezek is, de ez azt hiszem, senkinek nem újdonság.)

Hosszú idő után a Cobalt idei produktuma az első, ami kilóg a sorból. Nem hibátlan ez sem, egyelőre legalábbis még nem sikerült maradéktalanul megfejteni, ám a nagyobbik része képes eufórikus öröm kiváltására, kisebbségben vannak rajta az értetlenkedésre okot adó dalok. A tartalom, a súly, az erő és az izgalmas, de valódi dalstruktúra iránti formai követelmények nagymértékben kielégülnek a Ginen.

A zenekar 5 évvel ezelőtt mutatkozott be a War Metal című, viszonylag egysíkú és aprítós lemezzel, mely mindezen tulajdonságaival együtt kiállta az idő próbáját, és bármelyik Marduk-anyagot miszlikbe tudja szedni. A már általunk is bemutatott Eater of Birds-ön jelentősen változott (bővült) a zenei eszköztár és látóhatár, a harcias hangvétel azonban megmaradt, és mostanra sem veszett ki. Mondhatnánk, hogy nem csoda, hisz a zenekar énekes-gitárosa, Phil McSorley hivatásos katona, pillanatnyilag Irakban teljesít szolgálatot. Ennél a valóság persze bonyolultabb, ugyanis hivatásbéli elfoglaltságai miatt ezen a lemezen McSorley tevékenysége a vokálok produkálására szorítkozott, minden egyebet a duó másik fele, Erik Wunder alkotott meg (mégis Csoda van a dologban, haha).



Erik Wunder egy roppant tehetséges ember a jelek szerint. Ez azonban, mint már sokszor bebizonyosodott, manapság könnyen kevés tud lenni. Talán szerencse, hogy társának hivatása miatt a Cobaltból nem lehetett profi zenekar, turnékkal, mókuskerékkel, végső soron zeneipari betagozódással. Szóval a harcias hangvétel iránti vonzalom nem csökkent, nem békültek ki a világgal, a Gint két híres harcos-lázadó művész-katona (és alkoholista) emlékének ajánlják: Ernest Hemingwaynek és Hunter S. Thompsonnak. Lehet filozofálni arról, hogy a háborúk végső soron értelmetlenek, a katonai életvitel pedig legalább annyira menekvés a hétköznapi élet céltalansága elől, mint amennyire szembenézés a sorssal és a halállal, de az mindenesetre biztos, hogy a jelenlegi(?) világban bántóan elérhetetlen egyenességgel és határozottsággal bőven ellátja az embert.

A lemez érzésvilága nagyjából ezek között a gondolati jelzőkövek között mozog. Van két dal, ami egyszerűen elsöprő energialökettel szembesíti az embert: az Arsonry és a Two-Thumbed Fist. Ez úgy válik igazi bravúrrá, hogy egyik sem primitív, vagy egyszerű, a lemezen több helyütt megfigyelhetők toolos ritmusok, és témából sem egy-kettő akad dalonként. Utóbbi szám felér egy kisebbfajta kiképzéssel, aki sportol, vagy végez bármiféle, számára értelmes fizikai munkát, érezni fogja, ahogy pumpálódik belé az a lelki alapmatéria, ami lehetővé teszi az extra energiatartalékok mozgósítását, és aminek anyagi megnyilvánulása az adrenalin.

A Landfill Breastmilk Beast EP-ről ismerős Stomachról már volt szó bővebben, itt az intrója hosszabb, és külön van vágva (Throat címen). Nekem ez a tavalyi év egyik legjobb dala, az előbb említettekhez képest ez kevésbé közvetlenül sulykolja az erőt. Több a kétség, a tépelődés. Ezt a vonulatot a Pregnant Insect teljesíti be, no persze nem akusztikus gitárral, leállással és szenvelgéssel, ellenkezőleg: ez egy roppant brutális dal, még Jarboe - ezúttal valóban hallható, a Swans-féle Mother/Father-t elég konkrétan idéző - vendégszereplésével együtt is az. Maguk a riffek szerteszét mutatnak, és nem eklektikusságukban, vagy azért mert nem elég feszesek. Összeáll a dal, csak nem egy irányba mutat, nincs egy zászló, egy végső cél, az ezek iránti hiábavaló igény ütközik az ember harcos szellemével.

Tetszik még a nyitó Gin is, ami egy nehezebben érő darab, és jó a The Old Man Who Lied for His Entire Life című átkötés is, valamint a jelöletlen bónuszdal a végén, ami hallás alapján vasúti síneket építő rabmunkások éneke lehet, és bár már ennyi alapján is lehet sejteni, de tényleg tökéletesen illik a lemez szellemiségéhez. A maradék három dal? Hát, igazából meglátjuk. Én jó párszor végig fogom még futtatni a Gint, lesz még lehetőségük a bizonyításra. Egyelőre hiányolom a kapaszkodókat, de volt már olyan, hogy amiben nem találtam meg elsőre, az tetszett végül a legjobban. Igaz, nem mostanság fordult ez elő, de ilyen szintű lemezek sem mostanság készültek sűrűn.

9/10

a’ ördög

myspace.com/stinktown666 (hivatalos myspace-oldal)

Csermanek Lakótelep - Munkák és napok
2009-03-31, 2009, Földalatti KHE

A jó punkzene olyan, mint egy adag csula a tisztességes világ orcáján: jól mutat, lehet rajta szórakozni. Nem mondom, hogy nem lehet ennél több is, de ezzel együtt: kézbe venni, analizálni, kritikai észrevételekkel illetni, dédelgetni, isteníteni, hát, az nem annyira jó móka. Kollégám, akit a Munkák és napok felett bábáskodó közhasznú egyesület felkért egy ismertésre, azt hiszem, rálépett a zenekarnak erre az aknájára, így diktatórikusan elragadom tőle a szót.



Szóval van új Csermanek Lakótelep album, melyen egy az eddigi lemezeken is bevált ultra-minimalista felfogásban készült ellenpop-slágergyűjteményt kapunk. Kicsit progresszálódott a hangszerpark és a hangszerelés is, a lemez is gyári cédén került kinyomásra. Az első két anyag nagy részét meghatározó beteges monotónia-mániával szemben már az előző lemezen is majdnem rádió-kompatibilis volt a dalok egy része zenei szempontból, itt most ez a folyamat kiteljesedett, kevésbé van csulaérzete az egész produkciónak. Nagypályára próbál törni a duó? Több embert akar a csula nyalogatására kényszeríteni? Esetleg már nem is tartja magát csulának - aka elárulta a punkot? Groupiekat akar minden koncert után partiba vágni? De mindegy is, nem leszünk mi semmi jónak elrontói. Tessék, itt a hype a Subterrán: kiemelkedően fasza dal a nyitó Transz Kelet (Europa) Express, a klipes Táncos, de még a tavalyelőtt le(fel)Lángosképűzött Kőművest majmoló Pék is nagyon erős. Lehetne még 2-3 további dalt kiemelni, de inkább legyen egy friss szlogenje a zenekarnak: ez a banda maga a posztapokaliptikus KGST-Kraftwerk.

Olvasók, tessék leszopni Szőnyegéket!

7.5/10

a’ ördög

foldalattikhe.hu

Witchcraft - Under the Crust
2009-03-25, 2008, Miriquidi Productions

A Witchcraft azzal szúrta el előző, demós dalok újrafelvételét tartalmazó lemezét – így utólag már világos, hogy nem az eredeti verziók megszokása miatt nem tetszett annyira -, hogy túlságosan keményre, kíméletlenre és agresszívra vette a figurát. A demókat (főleg a másodikat, bár így utóbb már az elsőt is) meg nem ezek miatt a tulajdonságok miatt szerettük, hanem a nagybetűs black metal-érzés miatt, az inkább ösztönből, mintsem profizmus hatására hasító, emlékezetes, már-már slágeres dalok miatt.

Bár a Mortuus című, egészen rövid (három dal hét percben) tavalyelőtti kislemezből, mely néhány hallgatás után mutatta csak meg igazi arcát, másra lehetett gyanakodni (másban lehetett reménykedni), de aki azt várja, hogy a zenekar első tisztán új dalokat tartalmazó lemezére visszavált ebbe a kevésbé agresszívan cséplő, akár melodikusabbnak is mondható irányba, az most határozottan csalódni fog. Ugyanakkor, a mérleg másik serpenyőjére felkerült az a tényező, hogy most már olyan dalokat próbáltak írni, melyek jobban illenek ehhez a még inkább ajaklebiggyesztős, szigorú irányvonalhoz.

             

Változatosabb tehát nem lett a Witchcraft zenéje. Lassabb alaptempójú dal egy van a lemezen, az is elrejtve, jelöletlen bónuszdalként, a lemez végén. Ebben egyáltalán nincs begyorsulás, de nem is hiányzik belőle. Ez a legjobb szerzemény a másodikként felcsendülő Storming Sky mellett, mely viszont az új irányvonal esszenciáját sűrűsíti egymagában. Végtelenül fagyos, élettelen, reménytelen, sodró, úgy Transilvanian Hunger módra. Nagy szerkezeti építkezés ebben sincs, de az egymást követő témák mégis rendkívül hatásosan fokozódnak.

A többi dal ugyanezt az érzelmi töltetet hordozza, de a nagy hatóerő rájuk már nem áll, noha a lemez működik, de nagyjából úgy, ahogy azt a Funeral Mist Maranathájáról is el lehetett mondani. Reveláció nincs, túl sok az egyforma tempó, hasonló téma, előbbiek ráadásul gyakran ismerősek is a Darkthrone klasszikus műveiről, vagy máshonnan, esetleg a Witchcraft korábbi dalaiból. A Funeral Mist lemezénél azért érdemel viszont több pontot az Under the Crust, mert ez a lecsupaszítottság jobban illik a lecsupaszított, beszűkült érzésvilághoz, a Witchcraft nem is akar többnek látszani annál, ami.

7.5/10

a’ ördög

myspace.com/witchcrafthun

Lord Vicar - Fear No Pain
2009-03-19, 2008, The Church Within Records

Hogy a Black Sabbath zenéje manapság mennyire életképes, és legfőképpen mennyire erős hatást gyakorol klasszikus lemezeinek kiadása után 30 évvel, azt pár igazán jó bandában való visszhangjuk is kiválóan bizonyítja. Sőt: egyesek kizárólag azért alakítanak csapatokat, hogy ezt a szűk és egyenes világú muzsikát játszhassák kedvükre. A finn Lord Vicar egy pontosan ilyen brigád, és bár a Reverend Bizarre sem állt távol ettől a műfajtól, az anyazenekar egykori gitárosa új bandájával 100 %-ig a tradicionális doom zene mellett kötelezte el magát, mint azt hallani fogjuk, igen tisztességes módon téve ezt.

Az elején elárulom, hogy vannak pillanatai a korongnak, amik a zsibbasztó egysíkúság miatt már tényleg nehezen fogyaszthatóak, de összességében és az egyes dalok szintjére lebontva messzemenően jól sikerült. 



A kezdés nem is lehetne önteltebb: a slágeresség írmagját is nélkülöző, lépcsős riffeléssel találkozhatunk a Down the Nails formájában, és mint a doom zene jobb eseteiben, a cselesség kb. olyan szinten van jelen, mint Vlagyimir Klicsko egy jobbhorgában. Ehhez jobb, ha azonnal hozzászokunk, a továbbiakban is acélosan kell ugyanis állnunk a muzikális csapásokat. Az énekért a St. Vitusban egy rövid ideig aktív Christian Lindersson felelős, túlzott trükközéssel őt sem vádolhatjuk meg. Díszítetlen, mindazonáltal Ozzysan szenvedős hangja tökéletesen passzol a puritán dalokhoz, a dallamvezetés több esetben is a gitárok adta váltásokhoz igazodik, nem övé a főszerep, tulajdonképpen egy második szólóhangszerként funkcionál hangja.

A második, egyben az egyik legerősebb és legtempósabb dal, a Pillars Under Water tökéletesen igazolja a fentebb leírtak valóságát, amely Dagon gyermekeinek eljöveteléről kíván szólni. Viszonylagos rövidsége üdítően hat a hosszabb szerzemények között, emellett az emberiség számára jobbára ismerős, Paranoid című művel mutat rokonságot. A pulzáló riff, végén az apró díszítéssel, a jól ismert tempó mind erre utal, másolásról persze mégsincs szó.

               

Az első négy dal szimplán élvezetes, mígnem elérkezünk egy tízperces mélyponthoz, a The Spartanhoz, amely tényleg nem tartogat mást, csak a céltalan lassulást, amelyet a jobbára izgalmasabb A Man Called Horse követ kellemes ikerszólóival, döngölős témájával, ahol szintén el-elveszik a húzás, szerencsére csak ideiglenesen. Az utolsó, negyed órás The Funeral Pyre-ba próbálták belepaszírozni mindazt, amit a stílus megenged, illetve kötelező érvényűnek tart magára nézve. Részemről jobban örültem volna egy második Pillars Under Waternek, de csak annyit tehetek, hogy többet nem hallgatom meg ezt a dalt.

Ugyan elég felemásnak hangzik amit leírtam, mégis szívesebben hallgatom Peter Invertedet és bandáját, mint a nemrég taglalt Wino szólóalbumot. Míg előbbi jóval esszenciálisabban tartalmazza a kívánt érzést, és súlyt, utóbbi viszont nem több és nem kevesebb, mint egy közepesen jó rocklemez, és ha a Fear No Pain két felesleges szerzeményét, ami sajnos 25 percet jelent összességében, el tudjuk felejteni, szinte visszavarázsol minket 1970-be, már ahogy a finnek alkoholgőzös agyában az létezik.

8/10

rtp

myspace.com/lordvicar

Megasus - Megasus
2009-03-03, 2009, Wild Power

Olvasóink nem barlangból internetező része bizonyára tisztában van vele, hogy az utóbbi évek egyik legimpozánsabb szarból várat sikertörténete videójáték fronton a Guitar Hero (és ilyen-olyan változatai, pl. a zenekaros Rock Band) volt. A franchise a huszadik rókabőr lehúzás után is köszöni szépen, jól van, megbízhatóan hozza a pénzt, sőt végső kétségbeesésében még a vasorrú zeneipar is megtalálta benne a fizetős letöltések egyik mézeskalácsba csomagolható alternatíváját. Persze lehetne bután moralizálgatni, hogy milyen már, hogy sok mai kissrácnak kazettamásolós tinikorunk kedvenc dalairól az jut eszébe először, hogy a színes pöttyök a szólónál melyik irányból jönnek, de lássuk be: egyrészt a legtöbb rockzene sem feltétlenül magasabb rendű művészet, mint a képregény, vagy a videójáték, tehát mondhatni csak a helyükre kerültek a dolgok, másrészt a Raining Blood-ot igenis elcseszett nehéz 100%-ra kipengetni, főleg billentyűzettel.

A látszólag furcsa bevezető persze nem véletlen, a 2006-ban alakult Megasus ugyanis a Guitar Herot kiötlő Harmonix házizenekara. Egész konkrétan a fejlesztőcsapat tagjai játszanak heavy metalt benne, sőt a debütáló Seven Inches of Sorcery kislemezük digitális, a játékhoz letölthető formában is megjelent. Gondolom, akadnak bizonyos prekoncepciók, szóval, ha most leírom, hogy a Megasus egy jó zenekar, az idén kiadott első albumuk pedig meglepően erős akkor az olvasó hát... hajlamos lesz kétkedni. Úgyhogy gyorsan árnyalom a képet azzal, hogy a banda tagjai nem unatkozó, hobbista geek-ek, mindannyian zenéltek már korábban vagy épp jelenleg is aktívak más formációkban. Brian Gibson dobos például főállásban a többek között gerillakoncertjeiről elhíresült providence-i Lighting Bolt noise-rock duóban basszusgitározik, Jason Kendall énekes pedig az Amazing Crowns rockabilly zenekar frontembere. Ezzel együtt vannak kérdőjelek bennem azzal kapcsolatban, hogy a Megasus-t mennyire gondolják egy komoly csapatnak. Maga a zene teljesen összeszedett, viszont az olyan számcímek, mint a Paladin vs. Berzerker vagy a Red Lottery, erősen blődliszagúak. Heavy metalt említettem, de véletlenül sem bombaszt powerre, vagy herélt szimfonikus fantasy bohóckodásra kell gondolni, a Megasus dalai inkább a Black Sabbath Ozzy utáni korszakának hisztérikus megfelelői, korai Venomot idéző bárdolatlansággal, és egészen egyedi, széteffektezett, pokolba pitchelt gitárhangzással, ami már jócskán a noise szcéna irányába mutat. Gibson csapkodós dobjátéka és Kendall idegbeteg vokálja szintén erősen hozzájárul a lemez sáros, véres, tűz körül üvöltöző, pogány hangulatához. Egy tökéletes világban minden metál lemeznek ennyire istentelennek és szabályokat felrugónak kellene lennie és ha belegondolunk, hogy ezek a dalok a játékon keresztül sokszázezer olyan tizen-huszon éveshez is eljutnak akik – teszemazt - a Killswitch Engage-t egy kemény metálzenekarnak  hitték, nos akkor már csak ezért a szorgos aknamunkáért is jár a vállonveregetés.

Amiben viszont még illene fejlődniük, az a dalírói tudás, a lemezen rengeteg jobbnál-jobb riff van (abba ne menjünk bele, hogy pontosan mennyi származik Tony Iommi-tól), viszont igazán tökéletes szám csak kettő, a Swords lángolása és a Raining Blood-témával felturbózott címadó/névadó mellett a többi szerzemény csöppet haloványabbnak tűnik. Ha nem is feltétlenül Electric Wizard jellegű slágerességet hiányolok, de néhány megjegyezhetőbb énektéma vagy kompaktabb megfogalmazású dal nem rondítana bele a hangulatba. Ha pedig mindez meglesz, akkor a világ leigázása már csak bónuszpálya.

8/10

aud

myspace.com/wildpower

Funeral Mist - Maranatha
2009-02-26, 2009, NOEVDIA

Már többször jöttem azzal, hogy amikor a ’90-es évek legvégén a skandináv black metal színtér hanyatlani meg deviánskodni kezdett, és jött az ortodox másodvonal, a reakciós arcfestősök, akkor több bandát is erőteljesen túlértékelt mind a közönség, mind a kritikai oldal: Watain, Tsjuder, stb. A svéd Funeral Mist is ugyanennek a generációnak a tagja. ’98-as, első minicédéjük idején nem volt semmi a világon, ami szélsőségesebb, gonoszabb embertelenebb lett volna, már így imázs, nyilatkozatok és képviselt ideológia alapján, mint ők. A Devilry pedig valóban dicséretet érdemlő anyag, hangulatos, kellemes, és elsősorban: jó dalok hallhatóak rajta, ám túlzott jelentőséget így sem kell tulajdonítani neki. Funeral Mist - AriochUgyan ma is gond nélkül végig lehet hallgatni, de sokat a korábbi skandináv klasszikusokhoz hozzá nem tett.

Ezek után jött a Salvation, ami nagyrészt előrevetítette azt az állapotot, ami egyre inkább általános manapság a black metalban. Van egy zene, ami ha odafigyelünk rá, rajta vagyunk, akkor érezhetően gonosz, gyűlölet-teljes és izzó, egyébként viszont szimplán felejtős és unalmas. Ha valaki azt mondja rá, hogy rossz, akkor hülye, mert nem hallja hogy a maga módján működik, de ha valaki érzi, amit kell, és ezért azt mondja, hogy ez szimplán jó, akkor viszont fontos dolgokat hallgat el. Egyszerűen nem ragad magával. Olyan, mint egy benzineskanna, ha magadra öntöd a tartalmát, és meggyújtod, akkor persze lángba jössz tőle, de pusztán a garázsban a polcra téve nem fog kárt tenni benned. Az Inquisition koncerten sokat tanultam arról, hogy nem csak a nyilvánvalóan katartikus dolgok képesek felizzítani a sátánt az emberben. A Funeral Mist esetében mégsem ezt érzem dominánsnak, nem vagyok biztos abban, hogy egy koncert megtapasztalása öngyullasztóvá tenné a lemezeket – a többes szám indokolt, mert az új albumon sincs ez a dolog másképp.

Más dolgok sincsenek túlzottan másképp, leszámítva, hogy ezt már egymagában hozta össze Arioch. Erősen kaotikus hatású, végtelenül negatív kisugárzású dalokat kapunk, rengeteg darálással, sikálással, brutalizálással, és meglehetősen kevés emlékezetes momentummal. Majd minden dalba jut valami hangminta, a disznóvisítástól az egyházi kórusokig, melyek hol kontraszthatásként szolgálnak, hol épül rájuk valami. A Blessed Curse című, méretes eposzban szinte végig elmebeteg prédikáció megy a lassan őrlő, monoton témára. Ez így jó is, csak mondjuk Maniac már megcsinálta ezt a Grand Declaration of War-on, meg hát 12 perc egy kicsit sok az egy darab témából. Úgyhogy, bár ez belevésődik az ember fülébe azért, annyira igazán emlékezetesnek nem nevezhető. Az unalom és az érzelmi szegénység kéz a kézben jár. Akinek ez az egyetlen érzelem, ez az undorral, gyűlölettel teli világ elleni fröcsögés elég a jó black metalhoz, az nem unatkozik. Mások viszont igen.

A lemez egyedüli igazán szívbemarkoló és húsbavágó tétele a záró Anti-Flesh Nimbus, de az meg annak köszönheti ezeket a tulajdonságait, hogy az Ederlezi című, Goran Bregovic által halhatatlanná tett cigány népdal „feldolgozása”. Valójában konkrétan az eredeti hangminta van felhasználva, - vajon fizettek érte? – és általában véve az efféle jelöletlen más tollával ékeskedések zavarnak, de ez legalább jól sikerült. Bizonyosan jobban, mint a Beirut-féle verzió, vagy pláne Rúzsa Magdié, haha.

6.5/10

a’ ördög

funeralmist.se

kapcsolódó cikkek:

Funeral Mist - Devilry (kritika)

Janvs - Vega
2009-02-21, 2008, ATMF

Tudtam, hogy ezzel a bandával lesz még bajom. Már nem úgy értem, hogy akkora kín lett volna, vagy lenne most hallgatni őket, csak, mint oly sokan, eredetiséghiányukat egyéniségre való törekvéssel kívánják pótolni, csöbörből vödörbe esve. A black metalt nehéz külső elemek bevonásával frissíteni, mert a black metal nem arra lett kitalálva, hogy menekvés legyen a zsákutcába jutott metal számára, és az innen kiinduló zenekarok a BM-címke ledobása után, megszabadulva a szűkre szabott műfaji elvárásoktól továbbra is fenntartsák a fejlődés illúzióját, hanem, hogy lefessen egy tényleg meglehetősen szűk érzésvilágot. 

Ez a tévedés, és a rá épülő marketing egyébként meglehetősen vicces a tradicionalista gondolatok bűvkörébe bilincselt Janvs esetében, érdemes elolvasni a kiadó reklámszövegét.

"After their brilliant debut album "Fulgures", JANVS' "Vega" represents another big step forward for the band who managed to realize its most musically and lyrically complex, rich and unpredictable work so far. An eclectic and intense effort which goes beyond any easy definition of musical genre. Starting from the basis of the milestone "Fulgures", the progressive influence showed before by the band becomes clearer and clearer culminating into an haunting visionary form of expression. … "Vega" lets the potential dispayed by the band in the previous release finally bloom, confirming JANVS as one of the most deep and unique acts in the current independent scene."  - atmf.net (kiemelések tőlem)

(Egy gondolatot nem tudok még nem hozzáfűzni ehhez. Ha abból indulunk ki, hogy az okos, igényes hallgatók vevők az általunk forgalmazott műalkotásokra, akkor miért nem feltételezzük, hogy azoknak rossz érzéseik lesznek attól, hogy el van döntve helyettük, hogy az adott produktum az okosaknak szól és mindenféle magasabb rendű igényt kielégít? Vagy ennyire rosszindulatúak vagyunk, hogy úgy gondoljuk, hogy ezzel inkább azokat fogjuk meg, akik mindenáron ilyennek szeretnék látni magukat, de valójában nem azok? – legalábbis nem okosak, az igények szabadon (is) választhatóak)



A Spite Extreme Wing árnyékából kitörni kívánó csapatra ezzel együtt sem mondhatnám, hogy tönkretette volna meglevő értékeit. Számos kifejezetten jól sikerült, sodró gyors, precízen kipengetett téma akad a Vegán, (halld: Torri di Vetro, Mediterraneo) a korai Rotting Christ befolyásoltsága erősebb lett, a Spite Extreme Winggel való összehasonlítás kötelező jellege pedig csökkent. A szenvedély, a tűz, ami ezt táplálta, itt ugyanúgy megvan, mint a Fvlgvresen.

És akkor végre essen arról szó, ami eddig nem volt. Erősen kritizáltam az unalmas, közhelyes, szintetizátoros merengéseket-átkötéseket, amik a változatosságot voltak hivatottak reprezentálni az elődön, és néhány kritikát elolvasva, nem csak én voltam ezzel így. Helyüket olasz nyelvű énekkel ellátott, dallamos, lassú, akkordbontogatásokkal és szintetizátorral színezett dalok kerültek. Igazi dalok, nem átkötések. Nem mondom, ilyet tényleg nem mindennap hall az ember, ám ezt az egzotikusságot leszámítva nem jelent komolyabb revelációt. Ha búsongó olasz „atmoszférikus”/dark rockot akarok hallgatni, beteszem a Canaant, hozzáteszem, nem tartozik ez sem mindennapos szokásaim közé, ám olyanfajta, számomra is rejtve létező belső igényt végképp nem hozott napvilágra a Vega, hogy mindezt én black metallal egy lemezre „vegyítve” szeretném megtenni. Persze, az sem derült ki, hogy ennek élvezetére képtelen volnék.

8/10

a’ ördög

myspace.com/janvsdotit

kapcsolódó cikkek:

Janvs - Fvlgvres (kritika)

Wino - Punctuated Equilibrium
2009-02-16, 2009, Southern Lord

 A szólólemezekkel mindig vigyázni kell. Nagy részben ugyanis az történik, hogy a Művész „személyesebb dalokat” akar írni és „nem akart korlátokat szabni magának”. Egy interjúban ez jól is hangzik, ám a valóságban ez sokszor azt takarja, hogy a Művészből egy önkontrollját vesztett akarnok lett, egy zsémbes primadonna, aki elkezd olyan témákkal foglalkozni, amik senkit sem érdekelnek. A másik verzió pedig az, amikor a Művész egy hakniturné alibijeként összedob néhány csenevész dalt, amit akár az együttesével is kiadhatott volna. 



Fanyalogva közölhetném, hogy Scott Weinrich (továbbiakban Wino) egybegyúrta a két variációt, de akkor sietve hozzá kellene tennem, hogy nem jártunk mi olyan rosszul ezzel a szólólemezzel. Wino ugyanis többek között arról híres, hogy a maga képére és hasonlatosságára formálta a doomot Marylandtől Washington DC-ig. Beszéljünk akár az Obsessed-ről, a Saint Vitusról, a Spirit Caravanről, a Place Of Skullsról, vagy a Hidden Handről, tulajdonképpen mindegyik egykori zenekara Wino-projectté alakult. Őszülő halántékú félvér gitárhősünk ugyanis olyan egyedi hangzást talált fel a Black Sabbath riffek között Hendrix-szólókat tartalmazó zenéje számára, hogy az nem tűr meg mást maga mellett. Csakúgy, mint lemmysen cinikus hangján előadott szövegei az ősi inka misztikától a Földanyán át egészen az amerikai politikai elit anyázásáig. (A hangos hozsanna mellett azért halkan megjegyezem, hogy három-négy lemeznél egyik formáció sem ért meg többet, úgyhogy lehet valami ebből az akarnok-dologból is.)  

És itt van most ez a szólólemez, amelynek minden dala kis fantáziával elképzelhető akármelyik fent említett banda, akármelyik korongján, újdonság csak annyi, hogy egy egészen kicsit szélsőségesebbek lettek a számok. A nyitó Release Me mondjuk pont nem: a lekerekített riffek között szóló folyik szólóba, semmi olyan, amit eddig ne hallottunk volna Winótól. A címadó már radikalizálódik, Venom-szerű punkos kalapálásról lévén szó. A Woman In Orange Pants egy hülye című vészjósló, instrumentális jammelés, a Smilin' Road viszont egy szokatlanul vidáman cammogó blues, ilyen zenére szoktak a kalandfilmekben visszapillantó-tükörben borotválkozni a főszereplők, miközben a háttérben kel fel a nap. Recsegő doom követi, mintha a Cathedral első lemezéről maradt volna le. 

A lemez eddig volt többé-kevésbé érdekes és válogatásszerű, a további öt dal viszont már minőségi munka, nyomokban tartalmazza a Church Within (Obsessed), a Jug Fulla Sun (Spirit Caravan) és a Mother Teacher Destroyer (Hidden Hand) zsenialitását. Meglepetésre ne számítsunk, egy emberi hangon, egy gitáron, egy özönvíz és Woodstock előtti effektsoron, bőgőn és dobon kívül nem hallható más, mégis vannak olyan kiállások és harmóniák, amelyek elhitetik az emberrel, hogy Wino a Nagy Manitouval spanglizik hétvégenként, meszkalinban áztatja a gitárját, amikor pedig a hápogóra lép, az olyan hatást vált ki, mintha egy egész rezervátum járná az esőtáncot. Nincs is értelme részletezni az itt hallottakat: ha Wino ezt az öt, folyamatos szublimálódásban lévő számot adta volna ki EP-ként, akkor maximális pontszámot adnék rá.  

A rend és a fanatikusok kedvéért meg kell említenem, hogy a lemezen Jean Paul Gaster (Clutch, The Bakerton Group) dobol és John Blank (Rezin) bőgőzik, de ez igazából nem érdekes. Meg hát tegyük szívünkre a kezünket: a Wino idei nagy dobásának ígérkező Shrinebuilderhez képest, - amit Scott Kellyvel (Neurosis), Al Cisnerosszal (Om, hajdanán Sleep) és Dale Croverrel (Melvins) hozott létre - ez a lemez csak egy ajándék ló, szép egészséges fogakkal. Akarom mondani, dalokkal.

8/10

nubain

myspace.com/winoschopper

Blut Aus Nord - Memoria Vetusta II: Dialogue with the Stars
2009-02-14, 2009, Candlelight Records

A Blut aus Nord is csak egy zenekar a sok közül. Sokaknak és sokféle véleménye van zenéjükről, egyesek mit sem tudnak róla, mások érdekes egzotikumnak tartják, vannak, akik szívesen merülnek el világukban. Idővel ez a csapat is kinőtte a legmélyebb underground katakombáit, adtak ki fontos és közepes lemezeket is, elkezdték tágítani saját határaikat, ellátogattak egészen bizarr helyekre, a zenét eszközzé alakították, ecsetté, vászonná, festékké, valamint modernebb képrögzítő készülékekké. Szóltak a dalok múltról, létezésről, az elméről, játszottak kifinomultan, ipari hangzásokkal, kísérletezve és igazán nyersen is, mindeközben eltelt 15 év, és a kör bezárulni látszik.

Lépjünk vissza két esztendőt. A tavalyelőtt kiadott Dissociated Human Junction split három rövid szerzeménye eddigi legbárdolatlanabb felvételük volt; a már elvárt tagcsavart riffelés legkevésbé kiforrt verzóját végre gyors és pulzáló tempóval látták el, nem a szétesett, tört ritmusok szedték ízeire a dalokat. Ridegen gonosz és rettenetkeltő darabok. Akkor úgy gondoltuk, igen ez lesz a helyes út: az őrület láncainak meglazítása. A káosz öntvénnyé formálása után a szikár puritánság mutatott a jövő ösvénye felé, és jóllehet elsőre nem így tűnt, de mégiscsak a tempók kiegyenesítése mutatott utat a mostani letisztultság irányába.

Az ezt megelőző nagylemez, amelyről szót még nem ejtettünk, az Odinist címet viseli. Hogy ez az elnevezés utal-e a régmúlt felé való kanyarodásra, nem merném kijelenteni, azt viszont igen, hogy a MoRT-féle massza helyett már különálló, megjegyezhető tételek szerepelnek az utódon. Erénye nem csak ennyiből áll ugyan, viszont összességében mégis csak egy erős közepes lemez, mely nem utolsósorban egy tökéletes darabot mégiscsak tartalmaz. Meglátásom szerint az Odinist a megvalósítás és a dalok jellege közti egyensúlytalanság miatt lett marginális jelentőségű, pedig, ha valami, hát a törekvés az egyensúlyra mindenképpen érződik a 2007-es korongból. Ne próbáljuk már instanttá tenni ezeket az alapjaiban egyáltalán nem egyszerű témákat, majd ha jönnek az igazi dallamok, akkor passzol hozzá a rokokó keret.



A Dialogue With the Stars megjelenése előtt már voltak információink az aktuális kereteket és egyebeket illetően, rendesen meg is riadtunk a „technikás, progresszív black metal” címkétől, amelyet a kiadó a sok buznyák figyelemének felkeltésére szánt. Szerencsére a valós helyzet, ha nem is távol, de azért megnyugtató távolságra van ettől a borzalomtól. „Mind a disszonáns hangzatok, mind az indusztriális beütések hiányozni fognak a Dialogue-ról. Helyette a '96-os datálású előző fejezet "magasztos vénájában" íródtak az új dalok.” - idézem a francia zenekar vezetőjét, Vindsvalt. Megvallom, az előző fejezetet csak az elmúlt hetekben hallgattam meg először, méghozzá pont az új lemez kapcsán, de aki ismeri az új és a régi BaN-ot, egészen biztos, hogy nem a korai időszak fog először eszébe jutni. Először is: túlságosan jellegzetes az, ahogy a The Mystical Beast of Rebellion óta játszanak, másodszor pedig, nem tűntek el a disszonanciák, csak kevésbé gorombák, befelé fordulók. Igaz, ami igaz, indusztriális betétek nincsenek, és a „magasztosság” is többnyire helytálló, azonban, ahogy a Fathers of the Icy Age inkább egy-két korai svéd death metal lemez reszelős soundja felé közelít, úgy a Dialogue With the Stars egyszerűen a zenekar sajátjáé, pont annyit változott csupán, mint eddig bármelyik egymást követő lemezük esetében.

Az igazi kérdésre azonban még nem válaszoltam. Szeretném azt mondani, hogy igen, némi tévelygés (bár annak sem nevezném az elmúlt éveket) után végre egy örökérvényű lemezt készítettek el, megtalálták a nekik való hangot, de ez nem fog megtörténni. Mindamellett, a Memoria Vetusta II több, mint egy korrekt alkotás, nagyon is érdemes hallgatni: mindenféle nadrágba élvezés nélkül, de van több olyan pillanata, amely valóban, tisztán emelkedett. Azonban, amíg ezekhez eljutunk, nem a permanens, kitörni, felszabadulni vágyó feszültség vezet, és ha már ebben a világban szeretnénk mozogni, ezt némileg szükségesnek tartom. Már nem a földalatti nekropolisz labirintusaiban bolyongunk, a csillagokkal szeretnénk társalogni, amelyekhez a legrövidebb út egyenesen vezet, nincs idő a halandók bóklászására. Másrészt a tények elárulnak mást is, méghozzá, hogy Ariadné fonalát a csapat már a kezében tartja, ami, ha elég erejük maradt, elegendő kell legyen a kijárat fényéhez való eljutásra, mely egy újabb fejezetet nyithat meg számukra. De a Blut aus Nord is csak egy zenekar, sokaknak sokféle véleménye van velük kapcsolatban, és egészen biztos, hogy számos embernek úgy lesz tökéletes a Dialogue With the Stars, ahogy van, illetve úgy nem, ahogy meg sem hallgatják majd.

Egyetlen aprósággal szeretném kiegészíteni a fentieket, nevezetten, hogy a zenekar történetében először zavart a dobgép, mivel ezekhez az élettelibb szerzeményekhez bántóan statikusan, döglötten társul a ritmusok hangja. Ha nem így lenne, fél ponttal még talán többet is érne a lemez. De ebben még nem vagyok biztos.

8/10

rtp

kapcsolódó cikkek:

Blut Aus Nord - The Work which Transforms God (kritika)
Blut Aus Nord - MoRT (kritika)

idióta weboldal:

e-c-h-o-e-s.com/ban

Fire on Fire - The Orchard
2009-02-04, 2008, Young God Records

Az utóbbi idők egyik kiemelkedő alt-folk lemeze a tavalyi év legvégén, a listaírogatási őrület közepén jelent meg. Valószínűleg ezért kapott kevés figyelmet, ám mi feltétlenül szükségét látjuk egy bemutatásnak. A portlandi Fire on Fire Michael Gira kiadójánál, a Young God Recordsnál megjelent debütalbuma ugyanis van annyira fontos anyag, mint az utóbbi időben a hipsztermédia által felkapott egyéb hasonló kiadványok, sőt, érzésünk szerint maradandóbb is azoknál.

Az elmúlt években megerősödött új folk vonal, illetve nagy általánosságban az alternatív pop és rockzene naturális letisztultságra irányuló vágya persze nem csak trendként, hanem kortünetként is felfogható. Menekülés és újrafelfedezés – ugye gyakran hallhattuk ezeket a szavakat mostanában. S noha a Fire on Fire zenéjének is központi eleme az eszképizmus, ez esetükben nem – pontosabban: nem elsősorban - a vissza a természetbe jelszó nyomán értelmezendő. A FoF sokkal inkább a környezetével harmóniában élő, szűk és semmiképpen sem urbanizált, de tapinthatóan emberi közösségek muzsikája. Van egyfajta tűz köré gyűlő, történetmesélős jellege, mégha ezek a történetek gyakran szólnak is a halálról. Bensőséges, azt hiszem ez a legjobb szó rá, és lássuk be: a természet és az ember viszonya sosem lehet maradéktalanul az, csupán emberé és emberé. Azon persze lehet vitatkozni, hogy egy öttagú, idealista hippi-kommunaként élő zenekar (merthogy erről van szó, sőt a lemezt is a házukban rögzítették néhány mikrofonnal) mennyire tud valós képeket festeni a világról, egyáltalán mennyire életszerű opció a XXI. században, de mint naiv alkotó közeg nyilvánvalóan működik.

A Fire on Fire tagjai kísérletezős, poszt/art rock vonalról érkeztek, az elődzenekar Cerberus Shoal-ból azonban szerencsére sikerült minden alibizést (és modern zeneeszközt) kiírtva csak a lényeget átemelni, és igazi dalokba foglalni. A hangszerelés jórészt a bluegrass tradíciókat követi, az akusztikus gitár, nagybőgő, bendzsó és mandolin uralta kép időnként harmónikával, keleti ütősökkel egészül ki, ám mindvégig jólesően visszafogottan és ízléssel. A pattogós (pont úgy, ahogy a tűz ég a kandallóban), játékos, máskor lágyan hullámzó zenei alapokra nem egyszer mind az öt tag vokálozik, legtöbbször azonban Colleen Kinsella énekesnő éles, tiszta hangja viszi a prímet. A lemez legjobb dalában a Grin-ben különösen elragadóak a dallamai. A hölgy mellesleg festőművészként is alkot, az ő munkája többek között a lemez borítója is. Néhány vokális megoldásban, főleg a férfiakéban azért akad némi csiszolatlanság, ám ez betudható a felvételi körülményeknek és nem ront az összképen.

Ha van az albumnak hibája, az inkább a hosszúsága, illetve, hogy nem mindig képes fenntartani az érdeklődést. A dalok a stílushoz mérten kellően változatosak és emlékezetesek, viszont elsősorban a végletekig letisztult és puritán szerkezeteknek, a monotonon ismétlődő akkordmeneteknek köszönhetően a figyelem néha el-elkalandozik. A FoF azonban furcsa módon a pejoratívnak tűnő háttérzenei szinten is képes erős hatást kifejteni a hallgatóra. Észrevétlenül békét, melegséget visz a szobába, megolvasztja a jégvirágokat az ablakon, és csendben elhiteti velünk, hogy még a legrosszabb embernek is szüksége lehet barátokra.

8/10

aud

myspace.com/fireonfiremusic

Waning - Population Control
2009-01-28, 2008, Eerie Art Records

„Waning is a concept; a concept of nothingness, of being lost and without direction or purpose. That concept should be familiar to most of you, and requires no elaborate explanation - it is in the air you are breathing, in the thoughts you are thinking and in the lives you are living. It is what drones are built of, feeds upon and are attached together with. It is insignificance and its color is grey.”waning.se

Hullámzó hatást sok depresszív black metalt játszó zenekar képes kiváltani, sőt, ez a műfaj lényege, de hogy a hullámok ne csak két dimenzióban liftezzenek az ember lelki szemei előtt, hanem rá is zúduljanak az emberre, az már kevesebbeknek jön össze. A svéd Waning újonnan érkezett a színtérre, és bár mind az öt tag kipróbált, esetenként több lábon álló muzsikus, nevet ezzel a projekttel fognak szerezni maguknak.



A kellően rövid intro ((Mensch)) után érkező Shades of Grey az, amikor a fenti megvalósul: a hullámok átcsapnak a fejünk felett, a remény elvész, és minden annyira tökéletesen kilátástalan, hogy az már kisebbfajta katarzist okoz. Mesterien van felépítve a dal, egytől-egyig megjegyezhető, (ön)gyilkos témákból. A váltások olykor (borotvapenge-)élesek, máskor sokkal diszkrétebbek, mondhatni az opethi „igényes” metálírási szabályoknak is megfelelnek, csak (pontosabban: ennek ellenére) itt éppenséggel szól is valamiről az egész. Az Origos Burst távoli black metal rokonaiként éppúgy lehetne emlegetni őket, mint a német Coldworld kigyúrt, vaskos hangzású változataként. E dal alapján, legalábbis. A megsemmisítő nyitányt követő, igen szigorú Left to Hate még mindig nagyon jó, hiába sematikus kissé a gyors darálás és a leállós-merengős részt váltakozása, működik a dal. Annyi probléma van vele, hogy az ötödik perc végén nyugodtan be lehetett volna fejezni és nem majdnem nyolc percig húzni - így az igen gyengén sikerült tiszta ének-próbálkozást sem hallottuk volna. A Shades of Grey egyébként még hosszabb, de ott persze egyáltalán nincsenek ilyen érzései az embernek. A Swarm aztán viszont már nem hangulatvilágában, hanem erőlködésében szürkül el, szerencse, hogy a kicsivel erősebb Crowning Apathy visszahúzza a lemezt az átlag fölé. A Further Down the Stray és a címadó Population Control már ehhez is kevés, bár a Swarmnál ezek is jobbak, de inkább csak átlagosan átlagfelettiek, és már csak egy dal marad.

A Hollow szerencsére a keretes szerkezet jegyében kerülhetett a lemez végére. Nem tudom eldönteni, hogy jobb-e az istenített nyitódalnál, ám annyi biztos, hogy ez is zseniális. Itt tűnik fel csak igazán, hogy miért is annyira valóságos a hullámzás: súlya messze tágabb horizontot, és nagyobb mélységet feltételez. Az Isis zenéjének természetét volt szokás egy időben (a banda fénykorában) a lemeztektonikával párhuzamba hozni, nagyon helyesen egyébként, és itt is valami hasonló, felszín alatt zajló erő a mozgató, a tengeráramlatok, méghozzá hideg tengeráramlatok. És azért lett volna ez az év lemeze, ha végig tartaná ezt a szintet, mert itt megint lépett egy egészen aprót előre a műfaj, úgy, hogy mégis teljesen önmaga maradt. Felszívta a valamire való poszt-metálnak nevezett zenék esszenciáját, de csak azt, és átplántálta ide. Így nem egy újabb poszt-black korcsot kevertek ki, hanem egy friss új hajtást nemesítettek ki. Részlegesen.

8.5/10

a’ ördög

myspace.com/thewaning

Cobalt - Landfill Breastmilk Beast
2009-01-18, 2008, Profound Lore

A coloradói sötét és nehéz fém irányvonalban elhelyezkedő Cobalt kiadott már két elég jól sikerült lemezt. Ennek alapján lassan időszerű lenne már az elszaródás megkezdődése, legkésőbb a márciusban megjelenő új lemezre. Az azt felvezető, 2008-as datálású kislemez azonban csak nem mutat erre jeleket. Sőt.

Nyitásnak van egy teljesen új dal, a Stomach, ez szerepelni is fog a harmadik nagylemezen, és simán hozza az Eater of Birds legjobb pillanatait. Tördelt ugyan, és viszonylag komplex is, de olyan félreérthetetlen erő feszeng benne, ami ezeket a jellemvonásokat gyorsan pozitívummá alakítja. Valami ilyesmit szeretett volna az Enslaved játszani Mardraum című lemezén, és talán még később is, de ott nem sikerült eléggé fogóssá tenni a dalokat, később pedig a fogósság megszerzése közben az irgalmatlan kemény érzésvilág veszett el. (Még később meg aztán már minden, de ez nem ide tartozik.)



Az érzésvilág persze itt sem olyan már, mint a bemutatkozó War Metal totális letámadásának idején, elhagyták a modern háború képeit, visszatértek a kőbunkókhoz és szakócákhoz, ezzel egyidejűleg pedig a természethez is közelebb kerültek. Ők azonban nem estek attól hanyatt (térdre), hogy észrevették, hogy létezik valami náluk hatalmasabb, nem hódoltak be, nem váltak érzelgőssé. Szerencsére bennük van annyi punk, hogy irtózzanak az ilyesmitől - ennyi minden tisztességes metalzenészben kellene, hogy legyen. Elő is vettek egy punk zenekart, igaz, nem akármilyet: a Nausea már a ’90-es évek elején kísérletezett sludge és noise rock elemek punkkal való vegyítésével, egy poszt-apokaliptikus világ hangulatának lefestésével. Extinction című daluk minimális mértékben lóg ki a Cobalt saját hangzásvilágából. Az eredeti verzió ismeretében azt kell mondanom, elsősorban nem azért nem, mert annyira a saját képére alakította volna a Cobalt. Erős hatás lehet, érdemes lesz utánanézni komolyabban a bandának.

Aztán harmadsorban itt van a Ritual Use of Fire című 28 perces monstrum, aminek a tényleges játékideje jóval kisebb. Ennek lényegi részei szerepeltek különvágva az előző nagylemezen is, ide afféle érdekességképp került fel. Nem igazán élvezhető a sok csend, háttérzaj és egyebek miatt. Nem baj, bölcs döntés volt egy ilyen kiadványra rakni, a lényeget meg külön máshová kihámozni. A Cobalt amúgy is annyira könnyű táplálék csak, mint egy frissen elejtett vadállat, úgy, hogy a fent említett szerszámokon kívül némi kovakő és száraz levél áll csupán rendelkezésünkre. (Meg néhány borotvaléles madárcsont, az előző lakoma maradványa.) A világ azonban véget ért, és ha nem a romjai között fellelhető műanyag hulladékot akarjuk letömni a torkunkon, ez marad alternatívának.

8.5/10

a’ördög

myspace.com/stinktown666

kapcsolódó cikkek:

Cobalt - Eater of Birds (kritika)

Hammemit - Spires over the Burial Womb
2009-01-15, 2008, Total Holocaust Records

A metal történetének fejlődési ívét, az egymást követő, egyre szélsőségesebbé váló irányzatokat általában jól ismerik. A fémzene aranykora kétségtelen, hogy a 80-as évekre esett, ekkor született a thrash, black, death, grind stílus, és már ebben az évtizedben ledőlt az összes korlát, szinte alig maradt érintetlen terület az extrém pionírok számára. Ennek ellenére a metalban még a 90-es években is történtek jelentősebb újítások, láthattunk üdvözlendő kísérleteket (norvég black metal, sludge, drone metal) és elátkozott próbálkozásokat (nu metal, modern metalcore), a lényeg, hogy még volt mozgástér. a zenészek még nem voltak teljesen rákényszerítve az újrahasznosításra, vegyítésre. Mára ennek vége, kesereghetünk, hogy mindent eljátszottak, nincs jövő, vagy ha van is, akkor elég sötéten fest, esetleg bízhatunk az übermensch eljövetelében, fantáziálhatunk öntudatra ébredő gépekről. Mégis, mi metalosok egész jól jártunk, nekünk majd' nagyven év jutott a haladás mámorából, merthogy volt olyan irányzat is, ami tulajdonképpen "készen született", alaposan feladva a leckét a később jövőknek.

A zajzenéről van szó, amelyet jellegéből adódóan már nem lehetett hova kitolni. Ráadásul, mikor kilépett az elefántcsonttornyokból - ahova én nem látok fel, mit tudom én, mik történtek ott vele -, egyből legbrutálisabb alakjában tündöklött. Vegyük csak elő az 1975-ös Metal Machine Music-ot, egyből megértjük, hogy miért nem lehet a rajta hallottaknak alálicitálni. A Non, a Throbbing Gristle, a korai Merzbow, az SPK, a Whitehouse mindent elvégzett, levette a terhet a szegény utódokról, többé már nem kellett azon agyalniuk, hogyan tudnának még szélsőségesebb zajokat gyártani. De nem csak zeneileg taroltak az említett formációk, az imidzsük sem hagyott helyet további álmodozásra. Minden devianciát lefedtek, kiaknáztak, kirakták a táblát, "Ennél nincs lejjebb!", követőiknek meg maradt a zajok "kiherélése", a szép zajokkal való bíbelődés. Nem mondom, ebből is születhetnek izgalmas és érdekes dolgok (Prurient, Navicon Torture Technologies, Fennesz), de a korábbiakhoz képest ez csak vergődés, pancsikolás a gyermekmedencében az óceán helyett.

Azt tanácsolom, mielőtt gonosz és szélsőséges zenekar alapításába kezdenél, mindenképp gondolkodj el ezeken. Hogy az angliai Emit legénysége elgondolkodott-e, nem tudhatom, akárhogy is volt, bátran belevágtak a kalandba. Mentségükre az hozható fel, hogy az első demójukat még 1998-ban adták ki, s akkor még nagyobb elszántság kellett egy black noise project létrehozásához, ez a mentség azonban már semmit sem ér, ha anyagaik hallgathatóságát vizsgáljuk. Nincs azzal semmi baj, ha néhány angol fiatal kitalál magának egy gnosztikus testvériséget, amihez külön zenét is szereznek. Azzal sincs baj, ha improvizatív, rendszertelen zenéjüket hihetetlenül különlegesnek, misztikusnak, egyedülállónak érzik. Az viszont már baj, ha mindezt egy komoly underground kiadó mérlegelés nélkül megjelenteti. Na de nem számít, nem sokáig fogunk bosszankodni ilyeneken, úgyis bedőlnek a kufárok, és eljön a tiszta verseny, az önpromóció korszaka.

                  

Azonban Ikon, Adiatrikon és Abutriarkon testvér kitartásának köszönhetően az idő az Emittel volt. Talán rájöttek az eltelt 10 év alatt, hogy önmaguknak hiába elmondhatatlanul fontos a zenéjük - ezt egyébként minden további nélkül tiszteletben tartom -, ha a nagyközönség számára is közzéteszik a muzsikát, nem ártana a kívülállók számára elérhető kapcsolódási pontokat beépíteni. Félreértés ne essék, én szeretem a kapaszkodók nélküli, zsigeri zajzenéket is, de az Emit egyrészt nem ebben utazott, másrészt nagyobb volt a becsvágyuk, nem akartak epigonok lenni - ahhoz pedig meg kell dolgozni. Hát dolgoztak, így aztán a tavaly megjelent, A Vision of 1682 című demójuk már egész pofásra sikeredett. Bár nem fenyegető black noise-t játszottak rajta, hanem hangulatos dark ambientet, végre lehetett érezni valami elképzelést, felépítmény-szerűséget a számaikban. A demóval egy időben olvastam arról, hogy az Emit nevet vált, hamarosan Hammemitként tör a transzcendens szférák felé, aztán találtam egy interjút is, ami elhitette velem, hogy ezek a fickók komolyan gondolják, amit csinálnak, és esélyt kell adni nekik, mert bennük van a nagy dobás lehetősége.

És most itt van a kezemben a Hammemit. A borító és a számcímek áttanulmányozása kellemes borzongással tölti el az embert, arra számít, hogy a rejtélyes angolok a középkori szerzetesek életébe nyújtanak beavatást. Visszafogott csapkodással, szöszmötöléssel veszi kezdetét a hanganyag, miközben egy férfi kántálását halljuk, majd a második számmal beúsznak az improvizált témákat szolgáltató húros hangszerek. Harangkondulásként hatnak a gitárok, minden nagyon távolinak tűnik, és valóban, mintha a mormoló ének is egy sötét cellából szűrődne ki. Ez a visszafogott, feszült hangulat egy percre sem oszlik el, itt nem történnek csodák, nem lesz részünk misztikus élményben. Az orgonaszó alatt, mintha fenyegetőbbre váltott volna a hang. "Mi az, csak nem megfázott, testvér?" "Nem, semmi baj, az ördög beszél belőlem." Várjunk, nem is szerzetesrend ez, hanem az egyház elől bujkáló szerencsétlenek kommunája, unalmas, nyomorult életük vánszorog előttünk. Megérdemlik, jussanak csak pokolra.

                            

De félre a tréfát. A Hammemit zenészei jobbára ügyesen operálnak a váltásokkal, jól hasznosítják a minimálhangszerelést. Keveset beszélnek, keveset zenélnek, azt is távolról, ködösítve halljuk. Zajoknak nyoma sincs, azokat maguk mögött hagyták. Ha valóban komolyan gondolják gnosztikus küldetésüket, ez a zene már-már valóban méltó grandiózus céljaikhoz, még így kívülállóként is el tudják velem hitetni. A korábban értelmetlen, idegbeteg gitárjátékon képesek voltak változtatni, most a drone zenékből ismert szerepet játssza a húros hangszer, és az is dicsérendő, hogy mellőztek mindenféle durvább gitárzajt, torzítást (a katedrálisok sem gombnyomásra épültek fel). Manapság divat minden másodpercet minél több hanggal, minél erősebb zajokkal teletömködni, vagy pedig együgyű, cukrozott dallamokkal lekenyerezni a hallgatót, a Hammemit alig létező zenéje mindezzel szembemegy; ezen kívül, ha figyelembe vesszük, hogy a zenei válság megoldásának egyik lehetősége az, ha a művészi tevékenység visszahúzódik a személyes térbe, sőt kizárólag oda korlátozódik, akkor elmondhatjuk, hogy a Hammemit a lehető legkorszerűbb jelenség, és megérdemli a jutalmat, ami nem más, mint a figyelem.

7,5/10

#Nothing#

Emit/Hammemit myspace

The Devil's Blood - Come, Reap
2009-01-06, 2008, Ván Records

A nemrégiben már általunk is beharangozott The Devil’s Blood az utóbbi idők egyik legnagyobb fejtörésére adott okot. A tavalyi demó és a sok újat nem mutató, kétszámos kislemez igen egyszerű, sátáni hardrockja sokak érdeklődését felkeltette. Receptjük, miszerint agyalás nélküli, kvintes riffeket pakoltak a dalokba, eltalálva az éppen szükséges mennyiséget és összetevőket, majd elkoszolt vagy éppen kimérten primitív szólókkal tarkították az összképet, döntő többségben sikert aratott. Ezeken az ismereteken kívül két fontos tényezőt mindenképpen meg kell említeni a bandával kapcsolatban. Egyrészt az énekért felelős F. (The Mouth of Satan), két X kromoszómával rendelkezik, másrészt a zenekar kiadója a Ván Records. Előbbi tény kapcsán felmerült minden gyanúnk eloszlik a demó hallgatása során (sajnos az új lemezen már nem teljesen), utóbbi viszont néhány kényes kérdést von maga után, főleg ha már rendesen kimosta agyadat magazinunk. Vérfrissítés? Terjeszkedés? Átverés? Az apokalipszis előkészítése? Ezekre vélhetőleg hamarosan választ fogunk kapni, na de… Na de kezdd ott, hogy letöltöd a demót, meghallgatod, valószínűleg tetszeni fog, ezért pörgeted talán egy hétig is az anyagot. Kerek dalok, hangulat, a megszólalás is üdén ósdi, még az énekhang is (a két X ellenére) férfimód karcos, ömlik a tesztoszteron, bár az ultimatív sátáni imidzsből nem sokat érzékelhetünk. Ésésés, megjön az első profi anyag, egy durván fél órás „középlemez”, az elvárások a tetőfokra hágnak, mire a nyitó, egyben a címadó dal után kedved lenne az egészet kivágni az ablakon. A megszólalásból kiveszett a kraft, a vártnál sterilebb, profibb, a gitártémák sem elsőre hatnak, (azaz én tudom, hogy hamar elfogynak az ötletek, ha ennyire autentikusan szeretnénk dolgozni, de ha muszáj, akkor tényleg muszáj csavarni), és végül, ami a leginkább zavar, a női énekhang már kevésbé rockos, sokkal inkább epikus, helyenként konkrétan tarjai mélységekben leledzik. Ezeket a megállapításokat – nem győzöm hangsúlyozni – a demó ismeretének fényében tettem.



Akkor kezdjük újra, az elején, és próbáljuk elfelejteni a múlt átlagon felüli kezdését. Tehát a Come Reap 27 percesre sikeredett, ebből tíz az utolsó, Woodoo Dust című, felesleges, legalább öt percnyi felesleges szólózással térfogatnövelt dal (maga a szólórész közel nyolc perces, csak hogy értsük egymást) tulajdonjoga.

A nyitány és az azt követő River of Gold az Iron Maiden egyes korszakainak teljes jogú örököseként üdvözölhető, és ha van jó ezekben a nótákban, akkor pont ez az. A kezdés kellemes, régvolt érzéseket porol le bennünk a Killers punkos-ikerszólós kombójával, (amint figyelmen kívül tudjuk hagyni az ének okozta kellemetlen sejtéseket), majd a Somewhere in Time album Stranger in a Strange Landje elevenedik meg új köntösben. Innentől már nehéz haragudnom rájuk, semmiképpen nem nevezhető rossznak, amit művelnek, sőt, egyfajta bűnös kéjtől vezérelve újra és újra kénytelen vagyok meghallgatni őket.

A The Heaven’s Cry Out for The Devil’s Blood című dal áll a legközelebb ahhoz, amit eddig képviseltek, egyben ez a leginkább fogós szerzemény: az ének és a gitár témái is tökéletesen működnek, az előtérben pedig újfent a progressziótól mentes rock dominál. Ezzel meg is fogható a The Devil’s Blood eszenciája. Van bennük valami fennkölten eksztatikus, odaadó, orgazmusszerűen kirobbanó életigenlő élmény, ami totálisan hiányzik a legtöbb csapatból. Ők maguk létezésüket kultusznak, koncertjeiket szeánszoknak nevezik, amelyeken vérrel locsolják magukat, és persze nyilvánvalóan ők is a Sátán üzenetét közvetítik (mintha a zene mögött lenne valami visszafelé játszott érthetetlen szövegelés, de természetesen csak képzelgek), aki akarja, akár komolyan is veheti ezt. Amúgy olvasható velük egy interjú, de egyszerűen szánalmas, amit levágnak, tehát a csorbítatlan élvezetet kedvelők kerüljék el a kinyilatkoztatásokat.



Még két szerzemény van hátra, egy igen erősre sikerült feldolgozás Roky Ericksontól, White Faces címmel, amely egy szimpla, de annál fogósabb nóta, és ha ehhez hasonlókat nyomtak volna naponta négyszer az MTV-n úgy '95 környékén, és akkor talán nem lett volna rockhalál. Végül pedig a már jelzett és túlhúzott Voodoo Dust, amely bár szintén a kissé erőltetetten monumentális irányt próbálja képviselni, mégsem mostohagyerek, mivel a fentiek rá is érvényesek.

Sajnos hallgattatja magát a lemez, így vétkeivel együtt is ki fogja állni az idő próbáját, legalábbis addig, míg a zenekarral kapcsolatos sok ellentmondásos tény egyértelműen el nem dől valamelyik oldalra, és jut a The Devil’s Blood a felejtés kárhozatára, vagy uruk lába elé, az örökkévaló csarnokokba. Addig is a Petőfi rádióba velük!

8.5/10

rtp

myspace.com/thedevilsblood (itt is letölthető a majdnem tökéletes demó)

Jarboe - MahaKali
2009-01-02, 2008, The End Records

MahaKali a hindu mitológiában a kérlelhetetlen Idő, az elmúlás, halál istennője, bizonyos ábrázolásokban azonban a tudatosságot is jelképező Shiva magatehetetlen teste fölött tornyosuló féktelen kozmikus teremtő erőt (Shakti) testesíti meg. Tulajdonképpen mindkét értelmezés könnyedén összekapcsolható lehet a zenei undergroundban lassan negyed évszázada aktív ex-Swans énekesnő legújabb lemezével. A MahaKali egy transzcendens pillanatokban vitathatatlanul bővelkedő, a sötét szimbolika koncepcióját hatásos zenei eszközökkel körbejáró, experimentális anyag. S bár a gyakorlott Subterra-olvasó könnyen csapdát sejthet, ezúttal nincs komoly ok aggodalomra.

Jarboe-ban ugyanis tényleg van valami, ami miatt a nagy szavak nem tűnnek túlzásnak, és az időnkénti színpadiasság sem zavaró. Hogy ez összefügg-e regényes gyermekkorával (szektás, FBI ügynök szülők, rejtélyes szertartások, prostítúció, vér és mágia) vagy egyszerűen a kultikus előadóknak mindent könnyebben elhisz az ember? Nos, amikor valaki sok-sok lemez (Swans és szóló egyaránt) és megannyi vendégszereplés után is egy ennyire meggyőző anyaggal tud előállni, ez igazából nem is fontos.

Az énekesnő az utóbbi évek kooperációinak tapasztalatait mindenesetre rendkívül jó érzékkel hasznosította új albumán. Rögtön a nyitó MahaKali, Of Terrfying Countenance kezdő, hidegen populáris billentyűtémáiról beugrott a Jesu, ám a jellegzetes sámánének megérkeztével már eltávolodik Broadrick világától, illetve ügyesen illeszti be azt a sajátjába. Az igazi csúcspont azonban a rövid akusztikus átvezető után érkező harmadik dal. (A) The House of Void (Visceral Mix) Neurosist idéző, törzsi dobtémákra és fenyegető torzított hangzatokra, gitárgerjedésekre épülő, majd feneketlen őrületbe zuhanó dalóriása egyértelműen a lemez alappillére. De hasonlóan magával ragadó a Transmogrification gyermekhangból szférikus kántálásba csapó hipnotikus asztrálutazása is. Jarboe egyébként legalább hatféle teljesen különböző hangon szólal meg a MahaKali-n, a már említett kislányhangtól egészen a transzba esett ősboszorkányig terjed a skála. Ilyenfokú vokális változatosság mellett a két vendégénekes, Csihar Attila és Phil Anselmo tulajdonképpen csak asszisztálhat. Csihar egy kegyetlen mantrát mormol a The Soul Continues-ban, az Anselmo-val előadott akusztikus Overthrown pedig a Mississippi deltájának titkos voodoo-ceremóniáit vetíti fekete-fehér, roncsolt filmszalagon a hallgató lelki szemei elé. Utóbbi szám később reprízként visszatér, de teljesen más formában: a wave-es lüktetés és Jarboe holdéneke egészen eltérő környezetbe helyezi a dal hangulatát. Hasonlóképp két változatban szerepel a lemezen a Mouth of Flames című szerzemény is. Személy szerint a demoját jobban sikerültnek érzem, a stúdióverzióban kissé giccses a dal második felében feltűnő vonósokra érkező pátoszos narráció. Nincs ezzel sem komolyabb baj, de inkább juttatja eszembe számítógépes horrorjátékok introját, mint a pusztulás valóságközelibb képeit. (Az asszociáció mellesleg nem véletlen, az énekesnő mostanában a játékiparba is betörni készül, konkrétan egy Path nevű programhoz ír zenét.) Alapvetően elmondható, hogy az album második fele kevésbé erős, a végére igencsak monoton drone-ba fordul a lemez, nem könnyítve meg a hallgató dolgát.

Összességében azonban, kisebb hibái ellenére így is 2008 egyik legkiemelkedőbb albuma a MahaKali. Monumentális, komoly munka, csak a kellő mennyiségű alibizéssel és hatásvadászattal. Kétségtelenül figyelmet és türelmet igényel, és noha a kor és a kérlelhetetlen Idő nem kedvez a magukat lassan megadó alkotásoknak, ám ezúttal a fáradság garantáltan meghozza gyümölcsét. Mint azt Jarboe személyes példájából is leszűrhetjük: valamit valamiért.

8.5/10

aud

myspace.com/jarboeliving

Korog - Mumus
2008-12-28, 2008, Nail Records

A 2008-as év fontos kiadványai így december végén most már tényleg mind hallgatásra kerültek, és lassan sorba is lehet őket rendezgetni. Én személy szerint mindig úgy csinálom a listáimat, hogy zölddel szedem, amiről már volt magazinunkban írás, pirossal pedig, amiről még nem. Talán azzal még nem lövöm le a listázgatás örömeit, ha elárulom: idén az egyik, egyelőre pirossal szedett albumcím a Korogé. Ez mindenképpen meglepetés, hiszen bár ők ezt is ígérték, - „az év (egyik) legjobb lemeze”, áll szerénytelenül promóciós körlevelükben – a „hentes-zenékre” kevéssé vevő, „sznob kölykök” körében nem okozott kitörő örömünnepet, hogy az extrém módon változatos vokáltémák gazdája, Csihar Attila, és a zenét elsősorban szólójátékával hasonlóan színessé tevő Keszei Krisztián is távozott a bandából. Node, minket nem ilyen fából faragtak (sznobbá), mi nem csak előítéleteinket, hanem füleinket is igénybe szoktuk venni, miközben megosztunk és mocskolódunk, és így arra jutottunk, ráadásul nagyjából egyetértésben, hogy a Mumus nem okoz csalódást.



Sőt. Rövidebb, kompaktabb, a karizmatikus zenészek elvesztését összeszedettséggel és minden eddiginél jobban megírt dalokkal kompenzálják. Kapásból a Password: Circus egy olyan kellemesen progresszív ízű gitárharmóniával indít, hogy Keszei Krisztián hiányolásának a lehetősége rögtön elillan. Molnár Kolos hörgése pedig, ha nem is csihari szinten, de úgy egyébként azért változatos, effekt-használat tekintetében és hangfekvéseiben egyaránt, tehát a grindcore-os múlttal bíró új frontember nem rontotta el folyamatos bugyogással a zenét. Amit viszont nehéz vizualizálni, szemléletes képekkel lefesteni. Nem azért, mert nem jó, vagy nincsen a hangokon túl levő dimenziója, hanem mert absztrakt. A Korog a vele és ebben - bár nem csak ebben – rokonságot mutató Meshuggah is olyan zenekar, ahol maga a zenészek által megjelenített közös zenei elképzelések alkotnak egy különálló valamit, amire azt sem lehetne mondani, hogy „kép”. Inkább egy lényről van szó. Viszont a Meshuggah-val ellentétben a Korog tagjai által megteremtett lény nem egy vérengző szörnyeteg, nem egy lépegető húsdaráló. Ijesztgetni ijesztget, hisz ő a Mumus, de a tördelt ritmusoktól nem kell, vagy legalábbis nem kellene megijedni. És itt most megint arról kell beszélnem, amit már korábban is leírtuk, és a zenekar is rendszeresen megfogalmaz. Ez a zene nem komplex, nem hideg, nem gyilkos, egyszerű rock, és ha valaki valamit a szemükre vethet, akkor az pont ez a szimplifikáltság, és az, hogy sokszor tényleg olyan riffekkel jönnek, amit egy érdekesebb Tankcsapda is igénybe vehetne egy egészen más jellegű dal megírásához. Szórakoztató, bár nem mindig és nem mindenkor, mert az egyszerű, nagyon hasonló húzáson alapuló témák miatt nem különülnek el eléggé a dalok egymástól. Ez viszont már a korábbi Korog lemezeken is pontosan így volt.

Megemlíteném végül személyes kedvencemet is, ez pedig a Small Pieces, amely 5 perc 39 másodpercével pont a leghosszabb dal, de befejezése igazán emlékezetes. Egy otrombán őrlő, egyre zordabbá váló minimál-riff kerget egy fürgébb, dallamos témát perceken keresztül, közben jobbnál jobb gitárszólók húznak át felettük. Végül úgy tűnik, a darálás győz: a dob ritmus-variációi vérszomjassá vadítják a végtelenségig ismételt, immáron csontegyszerűvé kopott záróriffet, de a gitárosok csak nem hagyják abba a riffelést, sőt, inkább előkapják a dallamos téma második mutációját a középrészről, és azzal fejezik be a dalt. Az év (egyik) legjobb dala az év (egyik) legjobb lemezéről.

9/10

a’ ördög

korog.hu
myspace.com/korog

kapcsolódó cikkek:

Korog - Korog (kritika)
Korog - A Korog lemez felvétele előtt (interjú)

Portrait - Portrait
2008-12-24, 2008, Iron Kodex

Idén már volt alkalmunk a Subterra hithű olvasóit Igaz Fémmel sokkolni, méghozzá a Grand Magus legújabb, kiválóan sikerült albumának köszönhetően, de mivel a tavalyi év ilyen szempontból szegényes volt, most itt egy második terrorakció. Egy többek között egy Pokolgép-pólós taggal is felálló, King Diamond visítozását idéző true heavy/speed metal zenekar bukkant fel Svédországban a semmiből, és bemutatkozásképp elkészítette az év egyik legjobb lemezét. Nem csak ebben a manapság komolyan csak nehezen és ritkán vehető – és, ami ennél sokkal rosszabb, hasonlóan nehezen és ritkán élvezhető, szerethető - műfajban, hanem úgy általában. Igaz, nem volt nehéz dolga, de akkor is: ez jelent valamit.

Tavaly a Machine Head, idén pedig a Metallica tért vissza gyökereihez, azokhoz a gyökerekhez, amelyek a Mercyful Fate életében emelt emlékműve alatt terebélyesednek. A Portrait magasról iskolázza ezeket az egykor kiváló, jelenleg keservesen, bár látszólag sikerrel erőlködő sztárzenekarokat olyan dolgokban, mint dalszerzés, ízes hangszerhasználat, a hangulatról pedig aztán ne is beszéljünk. Elsőre ordító a hasonlóság a Portrait és a dán metal legenda között (a névválasztás sem lehet véletlen), de nem egy az egyben kopizzák a Mercyful Fate-et. Vannak egyéb hatásaik is, igaz, ezek javarészt egybeesnek a Mercyful Fate hatásaival: a késő ’70-es évek heavy rock zenéi, valamint a Motörhead és kiemelten a korai Iron Maiden. Magyarán nem bedolgozott motívumokkal együtt másolnak, hanem újra összegyúrják az eredetit az eredeti alapanyagokból. Az őrült fanatizmus mellett ez talán az a másik, a mágia mögött álló tényező, amitől a Portrait rendelkezik annyi frissességgel, hogy számos témájuk pimaszul odamásszon az agy tartós zenei memóriájába, a klasszikus Mercyful Fate dalokban hallhatók mellé.



A legnagyobb szerepe a zenekar sikerre vitelében a ritmusszekciónak van. A váltások, le- és kiállások, díszítések használatának módja nem marad el a Mercyful Fate első két lemezén hallható játéktól, és ez elmondható a basszusfutamokról is. Mindezt úgy hozták össze, hogy a dobos Anders Perssonnak nincs zenekaros múltja, a basszer David Stranderud pedig mindössze a Devil Lee Rot nevezetű, nevéhez hasonló komolyságú retro-bandában bohóckodott egy ideig. A gitárriffek tekintetében is csekély csak az elmaradás, a szintén nem túlzottan nagynevű Christian Lindell - Richard Lagergren páros főleg gyors speed metal témákban gondolkozik, nem próbálnak olyan változatos és teljes világot alkotni, mint példaképeik tették, nagyjából hasonló kiterjedésű és felépítésű dalokat húztak fel. Kazettás megközelítésben áttekintve szerzeményeiket, B1 és B2 kicsit gyengébb lett, cserébe komplett A oldal és az album vége is hibátlan.

A nyitó Hell és a lemezt záró The Adversary hosszabb, komplexebb valamivel a többinél, de ezekben sem nyúltak a Mercyful Fate-féle „dal a dalban” szerkesztési elvhez, szimplán csak több téma fért el bennük. Ami a hangszeres játék szintjén nem ér fel az eredetivel, az a szólózás, ám ez persze nem azt jelenti, hogy nem jók ezek, hanem inkább csak arra utal, hogy a varázslatoknak is vannak korlátaik. Fel lehet idézni ’83-84-et, a speed metal aranykorát sikeresen, ki lehet alakítani hasonló légkört, Hank Shermannt és Michael Dennert lepipálni viszont nem lehet.

Külön említeném meg Phillip Svennefeltet, a zenekar arculatát meghatározó vokalistát, aki a lemez elkészítése után távozott a csapatból. Az ő teljesítményét a legnehezebb King Diamondéval összevetni, de nála is az a helyzet, hogy bár egyértelműen átvett stílusjegyeket, de nem erőlteti azokat a végtelenségig. A többség nyilván ugyanúgy allergiás lesz rá, ahogy mesterére, de talán lesznek olyanok is, akik könnyebben be tudják majd fogadni, nekem kifejezetten szimpatikus, hogy a jellegzetes ultramagas fekvést nem erőlteti bele majd minden sorába. Kulcsjátékos volt, nehéz lesz nélküle.

A zenekar jövője amúgy is kétséges. Nyilván a Mercyful Fate-től el fognak távolodni, még több különféle antik forrásból merítenek a levesbe, amelyet bizonyára sötét éjszakákon kevergetnek egy sötét erdő mélyén. Boszorkányság, varázslat, a hatásfok pedig csak akkor lenne növelhető, ha
- újra 14 éves lennék;
- nem lettem volna x tucat nevetséges szar és "elmegy" kategóriás koncerten;
- nem hallottam volna x ezer nevetséges szar és „elmegy” kategóriás lemezt;
- nem ismernék ennyi (rosszul) idióta metálrajongót,
- és egyáltalán: ha nem tudnék erről az egész bizniszről bőven túl sokat.

Még egy pár ilyen lemez, és talán beindul az áldott, szent feledés.

8.5/10

a’ ördög

portrait.webb.se
myspace.com/portraitmetal

Leviathan - A Silhouette In Splinters
2008-12-18, 2005/2008, Prodound Lore / Moribund Records

Eredetileg 2005-ben jelent meg, kizárólag bakeliten, idén azonban a Moribund Records jóvoltából - egyesek bánatára, mások örömére - CD formátumban is beszerezhetővé vált ez az összeállítás. Az A Silhouette in Splinters ugyanis egy ambient best of gyűjteménye a Leviathannak, bár szerencsére nem érződik rajta, hogy nem teljes értékű lemez. A régi demók egyes intrói és outrói szerepelnek rajta új címekkel ellátva. 6 track, több mint háromnegyed órát kitöltő tartalommal, meglepően kerek egészet alkotva, megtűzdelve a Lurker of Chaliceből ismerős hangzatokkal, témákkal. A zene csak és kizárólag az ambient stílus tág erdein belül bóklászik, emberi hangot csak másodpercekre, dobokat, de örömömre még szintetizátort sem hallani, ami bizonyára riasztónak tűnik az újkori, Reasonnal készített munkák kedvelői számára. Ezzel együtt mégsem pusztán a „természet hangjai”-ból építkeznek a szerzemények, sőt, kapaszkodókat, kilátókat is bőven találhatunk, nem csupán egy értelmetlen hanghalmaz vár minket, hanem egy különös utazás egy San Fransiscoban lakó ember elméjének mélységeibe, és azon túl. Wrest minden egyes momentumot gitárral és basszusgitárral hozott létre, gerjedések, hangzatok, akkordok, lusta, cseppfolyós szólók töltik ki a lemezt. Ezek voltak a tények.

      

Utazás az óceán koponyáján túl. A lomha bágyadtság, amellyel halad ez az érzéketlen, zsibbadt elme, az egész lemez alapvető miliőjét jelenti. Minden hatás belülről jön, a külvilágot vastag, áthatolhatatlan, öreg és nyirkos falak választják el a bensőtől, amelyben csak kevés tiszta képet, vagy megfogható formát találhatunk. Mintha saját álmunkat figyelnénk szintén egy álomból: a gondolatok kicsavartak, ésszerűnek tűnő képtelenségek foglalkoztatnak, mindent betölt a tapinthatóan sűrű köd, pókhálószerű, de mégis foszló közegben haladva jutunk el az egyes állomásokig. Por és kosz lep minket, néha mintha kátrányban gázolnánk, majd egy-egy kiugró sziklához jutva az egyetlen fényforrást jelentő holdfény jeges érintése tisztít le minket. Ilyenkor beláthatjuk a vidéket, ahol egyetlen élőlény sem maradt meg. A fák kiszáradtak, a talaj szikkadt, színesnek csak egy nagyon szűk tartományon belül nevezhetjük a környezetet. Néha-néha azért mégis megmozdul valami mellettünk, mint egy görcsös, halál utáni reflex, kapkodva utánunk, hozzánk érve, savas érintéssel. Majd lebegünk a vízfelszínen, fekete, sűrű és lassú hullámok mosnak ki a partra, majd húznak vissza ugyanabba a mélybe, melynek most az aljára hullunk, akár az elejtett pénzdarab, figyelhetjük a rezzenéstelenséget, meglelhetjük a mozdulatlanság formáit, a múlt történéseinek képeit, megelevenítve a porba hullt világ régvolt életét. Az elme kútjának üledékén, örökké.

9/10

rtp

moribundcult.com
myspace-fansite

Leviathan - Massive Conspiracy Against All Life
2008-12-16, 2008, Moribund Records

Bár a Subterrán Leviathan kritika még nem volt, az olvasók más cikkekben és utalásokban rendszeresen találkozhattak mind a banda, mind a mögötte álló zenész, Wrest nevével, ami nem véletlen, hiszen a napjainkban már a mainstream határokat is átfeszítő amerikai black metal hullám egyik legfőbb elindítójáról van szó. Természetesen voltak amerikai BM bandák korábban is, nem kívánok ezek rajongóival vitát nyitni, de le kell szögezni, hogy a Weakling, a Xasthur és a Leviathan volt az a három zenekar, ami új kapukat robbantott különleges és egymással valamennyiben rokon hangulat- és hangzásvilágával. Az idén az összes létező babért learató Nachtmystium is az ő hatásukra lépett túl a norvég és a ’90-es évek elején jóval szerényebb keretek között virágzó, bár egyéniséggel szintén rendelkező amerikai minimál-bm vonulat követésén.

A Leviathan a ’90-es évek végétől kezdve létezik, és épp egy tucatnyi (!) demót készített el első korszakában, amit a Weakling lemezével egy időben (2002) és egy kiadónál (tUMULt) megjelenő dupla válogatásalbum, a Verräter zárt le. Míg azonban a Weakling – ahogy azt már ezerszer kihangsúlyoztuk – egyetlen művével mindent elmondott, amit tudott, a Leviathannak soha nem volt erénye a lényegre törő és tökéletes fogalmazásmód. Így a banda történetének második szakaszában is tovább zúdult a színtérre a nehezen követhető kiadványáradat Wrest kezei közül. Újabb demók, újabb válogatások, kislemezek, splitek gyakran kétes bandákkal - köztük egy igazi tetőponttal, a Blackdeath-szel közös Portrait in Scars formájában – és két nagylemez: a Tenth Sublevel of Suicide, valamint a Tentacles of Whorror. Ezek után Wrest új Leviathan anyagot már nem készített, két új projektjével, a Leviathan experimentális oldalát kihangsúlyozó Lurker of Chalice-szal, valamint az amerikai egyszemélyes elitzenekarok tagjait tömörítő Twilighttal foglalkozott, amikkel végre a korábbiaknál valamivel egységesebb színvonalú lemezeket készített.

                               

A Leviathan fejezet úgy tűnt, véget ért, ám a lemezeket kiadó Moribund Records nem így gondolta, perrel fenyegette meg a második Lurker of Chalice album tervezett kiadóját, (ami a Nachtmystiumos Blake Judd Battle Kommandja volt) szerintük egy szimpla névváltásról volt szó, és a lemez kiadásának joga őket illeti meg. Az internetes sárdobálássá fajuló nézeteltérés során több piszkos vád és zaftos részlet is előkerült, köztük az, hogy Wrest az anyagok kiadásából származó bevételt másfajta, szintén addiktív anyagok vásárlására használja fel. Ez legalábbis egy érdekes perspektívát nyit a zenével kapcsolatos benyomások eredetére. Mindenesetre az érvelés jogi részében volt ráció, így a dealerek finanszírozásának feladatáról le kellett mondania a chicagoi gengszternek, az új lemez pedig nem Lurker of Chalice, hanem Leviathan név alatt jelent meg. Persze, volt még egy utolsó csavar: hónapokkal a kiadás előtt kikerült a netre a Massive Conspiracy Against All Life, eltérő dalcímekkel, és egy hosszú outróval, aminek a hivatalos verzión nyoma veszett.

A lemezt végighallgatva aztán kiderül, hogy nem is csak jogilag volt igaza a Moribundnak. Tény, hogy az a szürreális hangulatvilág, ami a LoC egyetlen anyagán annyira ki volt hangsúlyozva, itt is jelen van, de ez a Leviathan dolgain sem volt annyira másképp, az agresszív black metal riffelés jóval nagyobb szerepe pedig szintén arra utal, hogy ez tényleg egy Leviathan lemez. De nem egyenes folytatása a korábbiaknak. Főleg a Twilight project tapasztalatai hatottak Wrestre erősen, másrészt külső hatások is érték az eltelt négy évben. Míg a Blut aus Norddal már az előző lemezeken is mutattak hasonlóságokat Wrest szerzeményei, addig itt már erőteljesen érzékelhető a másik kiemelkedően fontos francia black metal zenekar, a Deathspell Omega hatása is: a jellegzetesen, dallamosan disszonáns riffek garmadájával találkozhatunk. Erre már a nyitó Vesture Dipped in the Blood of Morningban is találhatunk példákat, de a későbbiekben is szembeötlő. Előbbi egyébként valósággal átgázol a hallgatón, már a nyitóriff is elsöprő erejű, de akik ezt, és a továbbiakban is villámgyors, dallamokkal, gerjedésekkel, vinnyogásokkal megerősített riffzáport túlélték, azokat a negyedik perc felénél beinduló kimért, monumentális téma lapítja össze. Azt viszont sajnos be kell látni, hogy a kettő közötti illesztés egy kicsit snassz lett: leállás, tamdob-lemenet figurák, és váltás. Ez a benyomás illeszkedik az általános Wrest-képhez: sohase fogja tudni ráfogni senki, hogy olyasmit csinált, ami kifejezetten ócska lenne, aminek nincs valamilyen hangulata, rossz riffekkel egészen ritkán jön elő, de az ilyen részletekre, amik a dalszerzés fontos részét képezik, nem mindig figyel oda.

A másik probléma kapcsolódik ehhez, a dalok felépítése nem nevezhető hallgatóbarátnak, jó értelemben véve sem. A már említett következő dal elején visszatérünk a Lurker of Chalice albumon már bejárt Agarthába, a földalatti birodalomba, és itt gyakran fogunk kóborolni a hátralevő, majdnem hatvan perc bizonyos, kissé rendszertelenül következő részeiben. Lebegős, torzítatlan harmóniák és diszharmóniák jelenítik meg a barlangrendszer csarnokait és szűk folyosóit, de rövidesen érthetetlen harci jelenetbe kerülünk, talán démonokat üldözünk. Itt nem csak arra gondolok, hogy újból a riffelés veszi át a szerepet, hanem maguk a riffek is kifejezetten heroikusak, és a dal második felében egészen jól összeállnak, hogy aztán fokozatosan elhalkulva érjenek dicső véget.



A folytatás még mindig egészen kellemes, a Made as the Stale Wine of Wrathban először ugyan egy átalakított Burzum riffel kell szembesülnünk, de a folytatás már Wrest stílusjegyeit, egészen pontosan a Twilight project stílusjegyeit tükrözi, ezúttal is erős Deathspell Omegás behatással. A majdnem kilencperces dal utolsó harmada megint a lebegő vonulatot jeleníti meg, hatásosan ugyan, bár feleslegesen. Egy amúgy is hosszú lemez indokolatlan elnyújtásának lehetünk fültanúi. A VI-XI-VI nem ajánlott azoknak, akik a black metal monotónia-mániáját rosszul viselik, itt viszont pont jól jönnek ki a lebegős megszakítások, főleg a dal második felében izgalmas, itt zseniálisan játszik a morajló zajokkal Wrest – nem mellékesen megjegyzendő, a tisztán efféle Leviathan dalokat összegyűjtő válogatás, az idén újrakiadásra került A Silhouette in Splinters különösen jól sikerült.

A Receive the World megint a Twilightot idézi, sőt, a Twilight kapcsán is, meg máskor is gyakran említett Aura Noir-os riffelés is felbukkan. A végéhez megint egy, a lemez lendületét elvevő, csak önmagában kellemes ambient tétel lett hozzácsapva, a megelőző témákkal való komolyabb összefüggések nélkül. Jól érzi a kedves olvasó, a lemez vége felé haladva egyre kevesebb a fontosabb, hangsúlyt érdemlő lényegi benyomás, ám erről nem én tehetek. Wrest hibája ez is,  a dalok a kiváló riffek ellenére sem rendelkeznek kellő karakterrel. Így a Vulgar Asceticismről is csak annyit mondhatok el, hogy remek riffek vannak benne, és ezúttal a szintén emlegetett Blut aus Nord hatása érezhető ki. A tőlük ismert visszhangos effekteknek is köszönhető, hogy az elveszettség érzete kézzel fogható, de megint megközelítjük a 10 perces hosszt, ami majdnem ennyire rémisztő.

És akkor jön a nagyon rossz slusszpoén, a záró Noisome Ash Crown, amely azzal együtt is a lemez leghosszabb dala, hogy mint korábban említettem, a vége meg lett vágva. És itt, most az egyszer hiba, hogy így történt, ugyanis erre a számra nem az agresszívan sodró riffek dominanciája jellemző, ez egy gitárdallamokkal, riff-töredékekkel dallá fokozott ambient tétel, mely helyenként, így az eltüntetett befejezésben is, a Szárnyas fejvadász briliáns filmzenéjének hangulatával vetekszik, és oda a vége, a kiteljesedés. Persze, le lehet szedni az eredeti változatot, (Sanies Obnuntioként kell keresni) úgyhogy ez nem akkora dráma, de azért meg kell mondani, kínos.

Összegezve: méltó a címéhez az album, nem kérdéses, de még az őrületes borítóhoz képest sem okoz csalódást. A Celtic Frost-féle Monotheisthez hasonló eset áll fenn. Ez egy részleteiben kikezdhetetlen, összességében mégsem maximális élményt nyújtó lemez. Ebben a benyomásban a fent már említett dalszerzési hiányosságokon kívül a túlzottan is barátságtalan, majdhogynem fülsértő hangzás is szerepet kap, ami jobban állt a hasonlóképp megszólaló Twilightnak. A lényeg azonban már elhangzott. Hiába süt a zenéből a tömény pokol és kárhozat, ha a forma nem teszi kellőképp vonzóvá az általa való rendszeres purgálódást. Viszont komolyságban, horderőben így sem sokan vehetik fel vele a versenyt a 2008-as évben.

8.5/10

a’ ördög

moribundcult.com
myspace-fansite

Wolfsgrey - A (kazetta-EP)
2008-12-14, Mirgilus Siculorum, 2008

A black metal hagyományos változatában egy jól felvett demó- vagy próbatermi felvételnél igazabb és izgalmasabb formátum nem nagyon létezik. A magyar black metal underground szívemhez legközelebb eső produktumainak jó része ilyesmi kiadvány. De még kevésbé markáns anyagok is jól sülnek el, ha megfelelő minőségű alaptémákból dolgoznak a zenekarok, mint ahogy az például a Warkult esetében volt a helyzet. A dolognak csak annyi a hátulütője, hogy sok odafigyelést és idő-ráfordítást igényel az ilyen anyagok kiszűrése, mert nagyon könnyű ilyeneket készíteni, és nagyon sokan meg is próbálkoznak vele. A kellemesen klisés nevű, székelyföldi Wolfsgrey számára jó ajánlás, hogy a Mirgilus Siculorum kiadványaként jelent meg, mely kiadó eddigi összes – általam hallott - kiadványa átlagon felül állt. Ez viszont nem.

A katonai induló, amivel nyit az anyag, feszesebb, betegesebb zenét ígér, de ehelyett igencsak lepukkant és szürke old-school szerzemények sora következik. A Sun, Steel and Anger az első saját dal a felvételen, egy kissé sótlan, egyszerű kalapálás, a zenétől teljesen különváló, elnyújtott, kántálás-szerű károgással, ami eleinte megmosolyogtató, de hosszú távon inkább erőssége a Wolfsgreynek. Öt percével ez a leghosszabb szerzemény, és a végére be is indul; az utolsó perc középtempós sikálásból agresszívabb témákba váltó riffelésének és a nagy nehezen felpörgő dobolásnak az összhatásaként visszajön az addig inkább csak elszívott energia. A Devotion black & roll témákkal nyit, ez egy gyorsabb témával kerül váltogatásra a dalban, és van egy jól sikerült, bár elég halk gitárszóló is. Itt merült fel bennem a kérdés, hogy ha a témaváltásokat, leállásokat pörgősebben, feszesebben prezentálnák, erősebbnek tűnnének-e a témák. Nem tudom biztosan, de kíváncsi vagyok, a múltkor bemutatott Seraphim Slaughter mit tudna kihozni ebből a dalból.



Az utána következő két szám sem rejt sok meglepetést, a Die Like a Man!-ben és a Give Yourself Tonightban is vannak részek, amik mutatnak valamit, de messze nem eleget ahhoz, hogy évek múltán is emlegetett kiadvánnyá tegyék az A-t. Melynek végére azért mégiscsak maradt egy eredetibb ötlet: a magyarosított Ildjarn feldolgozás, a Tűzvas. Ildjarn tudja, hogy kell a minimalizmust úgy túlzásba vinni, hogy az valami furcsa módon mégis vonzó legyen, szerzeményeinek eljátszásához mégsincs szükség olyan tudományra, ami a Wolfsgrey  saját dalait a bizarrul hangzó „kellemes” fokozatúnál erősebbé tudná tenni.

Nem hiszem, hogy a Wolfsgrey esetében tartani kellene attól, hogy egyszer átesnek a ló túlsó oldalára, hogy zenei fejlődésük, ha lesz nekik ilyen, professzionalizmusba csap majd át. Inkább előnyeik származhatnak belőle. Attól már inkább lehet félni, hogy egyszerűen nem érzik szükségét a továbblépésnek, és szívesen maradnak kizárólag abban a körben népszerűek, ahol fontosabb egy zenekar státusza, (mert hát itt és most a trúságfaktor mutatója keresztülüti a mérőkészülék oldalát), mint a téttel bírás, a legalább viszonylagos jelentőség. Persze, mindez nem kötelező.

5.5/10

a’ ördög

mirgilus.com

(V.E.G.A.) - Alienforest - A Sick Mind's Hologram
2008-12-10, 2008, Occult Sadism

A jelenlegi gyorsfogyasztó zenei közeg nem kedvez a komplex black metal opus magnumoknak, ezért meglehetősen kockázatos vállalkozás volt a homályos hátterű olaszok részéről, hogy most állítottak össze korai számaikból egy több mint 70 perces művet. Leegyszerűsítve a (V.E.G.A.) olyan zenét játszik, amilyet az utolsó albumán saját csapdájába esett Deathspell Omegának kellene játszania. A franciák az önmagáért való disszonancia foglyai lettek, habár tanulni még mindig lehet tőlük, zenéjük élvezeti értéke alaposan lecsökkent. A (V.E.G.A.) viszont a játékosságra fekteti a hangsúlyt, meg arra a rég ismert tényre, hogy a metalosok irtóznak a "technótól", mint macska a víztől. És ez nem is rossz egy elefántcsonttoronyba húzódó, okkult csapattól.

Mert a (V.E.G.A.) három tagja legalább akkora remete, mint a Deathspell Omega muzsikusai: a titkos tudás megszerzése oly sok idejüket emészti fel, hogy mellette nem jut hely koncerteknek, interjúknak. Történetük a '90-es évek végén kezdődött Torinóban, abban a városban, ahol virágzik a káosz-gnoszticizmus és a neosátánizmus, valamint az ezekhez kapcsolódó extrém zene - az más kérdés, hogy mennyi kívülállók számára is értékelhető produktum lát napvilágot a környékről. Természetesen Ravèz, Janos és Kekoz sem egy hagyományos zenekarban gondolkodtak, a "Vacuum Era Gelid Atmosphere"-ben egyszerre akarták kiélni a sötét indusztriálhoz és a nyers, északi black metalhoz való vonzódásukat. Ennek eredményeként már '99 és 2001 között megszületett az Alienforest anyaga, azonban kiadására egészen mostanáig nem került sor. Nem hinném, hogy ismerőseiken kívül túl sokan hallották ezeket a számokat, így (V.E.G.A.)-ék igazi bemutatkozása a 2002-es, széles körben 2006-os kiadásával ismertté váló Cocaine lett, amihez teljes riffeket, szövegeket emeltek át az Alienforest albumról. Szerintük a Cocaine könnyebb hallgatnivaló, és valóban: nyersebb, black metalosabb, kevesebb meglepetéssel szolgál, azonban még így is fellelhető benne az olaszokra jellemző skizofrén hangulat, a hallgatóval folytatott macska-egér küzdelem. 2006 óta nem jött ki új anyaga a zenekarnak, ráadásul két tag időközben Norvégiába költözött. A banda jövője egyelőre bizonytalan, viszont idén októbertől az egész világ megismerhette az "Alienforest - A Sick Mind's Hologram"-et, igaz, most sem verték nagydobra a kiadást, az Occult Sadism mindössze 300 kazettán hozta ki. Mivel természetesen én sem hallottam az eredeti szerzeményeket, nem tudom, mennyit változtattak rajtuk, annyi biztos, hogy bónuszként hozzátették az újonnan komponált, 10 perces címadót.
 

 

A lemezen a hátborzongatónak szánt, "gyermeknyúzó" beköszöntő után egyből nekilátnak a metalosok ijesztgetésének a tisztán elektronikus Cocaine-nel. Szerencsére a szám nem modernkedő, még csak nem is indusztriál döngölés, hanem a régi Dario Argento filmek zenéire hasonlít, pontosabban a filmzenéket létrehozó olasz Goblin szerzeményeire. Ezután beindul a black metalos gépezet, a Kill Me egyes riffejei meglepő hasonlóságot mutatnak a Deathspell Omega "Si Monumentum Requires, Circumspice" lemezén hallott riffekkel. De ne feledjük, elvileg a (V.E.G.A.)-é az elsőbbség, tehát ha nem csalnak, évekkel megelőzték korukat. Egyébként az album hangzása egész visszafogott, gépies, de nem steril, a gitárok nem sértik fel a dobhártyát, kellemesen maszatolnak, a dobgép szépen kopog a háttérben. Az Alienforestet minden kicsavarodottsága ellenére sem a mindenáron extremitásra való törekvés uralja - pedig készítői biztos nagyon szerettek volna különcnek látszani -, hanem az utazós hangulat. Az elektronikus és a metalos részek meglehetősen határozott elkülönítése nyilván nem mindenkinek fog tetszeni, de annyi szánalmas próbálkozás volt már a modern indusztriál black metalra, hogy inkább becsülni kell a (V.E.G.A.)-t, amiért nem törekedtek a mértéktelen vegyítésre. Így legalább semmi sem fogja megzavarni nyugalmunkat, amíg a kiváló riffek szólnak, mint például a Plastiktaschen középrészében, mely szám egyébként újfent megfricskázza a Deathspell Omegát. Hogy ne vádoljanak állandó Omegázással, megemlítem, hogy az újkori Mayhem elképzelhető, hogy hatással volt az olaszokra, ráadásul a sokat vitatott Grand Declaration of War album 2000-ben jelent meg, pont az Alienforest alkotási folyamata közben. Viszont Ravèz riffjei egyszerűen jobbak, mint az aranykezű, de általam nem sokra tartott Blasphemer futamai. Míg a Mayhem technikázik és diktál(na), addig a (V.E.G.A.) egyszerűen kinyilatkoztat - ha érthető a különbség. 

Az egyedüli új, bónusz szám idegen testként hat, a kísérleti elektronika felé kalandozik, de furcsa hangjaival remek lezárás. Nehéz megmondani, mennyire maradna izgalmas a zenekar, ha teljesen hátrahagynák a metalt, ám ez az elektronikus káosz kellően ígéretes. Más kérdés, hogy a trió okkult iránti érdeklődése egyedül itt válik valamelyest érzékelhetővé a lemezen, ami egyeseket megint eltántoríthat, de aki képes beletörődni, hogy a (V.E.G.A.) mindenféle megfejtésre váró, mögöttes, rejtett tartalom nélkül is jó zenét játszik, azt nem érheti csalódás.

Az Alienforest egyetlen hibája, hogy kissé túlhúzzák. Sajnos az mp3-mak korában könnyen töltelék lehet abból, amit még 10 éve gond nélkül tolerált volna a hallgató. Az Ocean Woodsban hiába van egy szép, Coil-ihletésű zongorás rész, nem kellett volna 7 percig építgetni és a Fish, Smoke & Satan kötelező "buta technós" ütemeit is gyorsabban le lehetett volna zavarni, meg nyilván lehetett volna 1-2 riffel kevesebb, de a szőrszálhasogatáson túllépve az Alienforest 2008 fontos lemeze, szavatosság terén pedig egyszerűen verhetetlen, hiszen 7 év hibernáció után is pont olyan friss és élénk, mint új korában. 
 

       

9/10 

#Nothing#
 

ex-myspace (nemrég törölték, Google cache-re mutat a link)

Eagles of Death Metal - Heart On
2008-12-06, 2008, Downtown Recordings

Legkésőbb a tavalyi szigetes koncertjük óta itthon is mindenki képben van az Eagles of Death Metallal kapcsolatban, már persze azok közül, akiket egyáltalán lázba hozhat az ilyesmi. Tudjuk, honnan a név, hogy itt dobol Josh Homme a Qotsa-ből, hogy Jesse Hughes frontember a rockzene Earl Hickey-je (bajusz!) és azt is, hogy ők azok, akiktől sosem fogunk valami átütőt, maradandót hallani, de jó, hogy vannak és megbízhatóan sekélyes, ironizálgató, szórakoztató-lemezeket készítenek.

Azt azért szögezzük le még itt az elején, hogy az EoDM nem vicczenekar. Sokkal egyértelműbb a rockandroll klisék felnagyítása, a panelek szarkasztikus kifordítása és kombinálása a zenéjükben, mint például a Queens of the Stone Age-nél, de valójában ugyanazt csinálják: ironizálva játszanak rockzenét. Tulajdonképpen ebből a szempontból még szimpatikusabbak is, mint a Queens, mert itt a látszatát sem próbálják annak kelteni, hogy az egyszerűség és játékosság ösztönösséget, nem pedig előre megtervezett zenei forgatókönyvet takar. És noha nem hatolnak mélyebbre, vagy nem inkorrektebbek a középutas amerikai humornál, pont ugyanannyira hatásosak is, szóval alapvetően szerethető dolog ez.  

De, hogy végre a sorrendben harmadik, Heart On című lemezről is essen szó, nos, pont olyan, mint a harmadik lemezek szoktak lenni. Vagy éppen a sitcom sorozatok harmadik évadjai. Gyengébb valamivel, mint az előzőek, az írók kezdenek fáradni, a szereplőket megismertük, tudjuk, mire számíthatunk, a kiszámíthatóság komfortja pedig ritkán előnyös. Persze vannak ezúttal is nagyon jó dalok, például rögtön a nyitó Anything ’cept ilyen vagy a basszuskirály Wannabe in L.A., sőt a kocsmai zenegépballada Now i’m fool is kimondottan hangulatos. De alapvetően elmondható majd az összesről, hogy kellemes, klassz a tempója, és külön-külön bármikor jól eshet. Lemezként azonban nem igazán működik a Heart On, és a vége felé igen komoly leszállóág van, a záró, szétcsúszott I’m your Torpedo már rendkívül fárasztóra sikerült.

Az EoDM legnagyobb erénye, hogy egy nagyon vékony és veszélyes határmezsgyén egyensúlyozik ügyesen. Könnyen válhatna ez a zene kínosan harsánnyá, Hughes vállalhatatlan zenebohóccá, de legtöbbször a jó ízlés keretein belül maradnak, és képesek a humort a zene szolgálatába állítani, a pojácaság csapdájának kikerülésével. Nem állítom, hogy ez a világ legnehezebb dolga, csak éppen nagyon-nagyon keveseknek sikerül. 

7.5/10

aud

myspace.com/eaglesofdeathmetal

Armanenschaft - Psychedelic Winter
2008-12-02, 2008, Primitive Reaction Records

A formáció neve és nyers, zajos zenéje NSBM zenekarra utal, a dalcímek némelyike és az elkövetők, pontosabban a vokálokért felelős Sami Hynninen (korábban Sir Albert Witchfinder, itt Ancient Fisherman) személye erősen gyengíti a feltételezést. Akit pontosabban érdekel a téma, az olvassa el Cezary Michalski: ’A nácizmus ezoterikus forrásai’ című könyvét, és töprengjen a kérdés lehetséges megfejtésein.

A zene helyenként mindenesetre nagyon közeli rokonságban áll néhány, a nácizmus romantikus oldalát kidomborító előadóval, elsősorban a Bilskirnirrel (annak demó-korszakával). Próbatermi megszólalású, csörömpölő dobok, kásás gitár, ami ráadásul összevissza gerjed és nyúlik, mint egy évek óta porosodó régi másolt kazettán.Armanenschaft Mindezek az antikoló eszközök itt teljesen tudatosan vannak felhasználva, növelve az időnkívüliség hangulatát.

A lemezt nyitó Summoning the Hyper-Cosmos a Burzum legjobb ambient pillanatait idézi fel, a névadó Armanenschaftnál aztán megkezdődik a valóságos világ elleni gyűlöletteljes és kínkeserves harc. Ebben a dalban konkrétan egyetlen folyamatos püfölés a dobtéma, mind a három percen keresztül, és ennél többre nincs is szükség, a 3-4 darab riffben megfogalmazott dallam kellemesen hullámzik. A Bring Her Home aztán feladja a leckét, az említett másoltkazetta-effektusok itt bontakozhatnak ki a maguk teljességében, hiszen kimért akkordbontogatás zajlik, epikus primitivizmus, a többi dalhoz képest két-háromszoros időtartamban. Borzasztóan komor hangulata van az egész lemeznek, ami itt a legnyilvánvalóbb, azt viszont nem tudnám pontosan megmondani, hogy kinek ajánlom inkább, a lelkileg épeknek (már ha vannak ilyenek), vagy pont ellenkezőleg, a betegeknek. Ezutóbbi elcsépelt jelző ugrik be a következő Walvaterről, ahol a reverendát félredobó Halászember megmutatja, hogyan kell a dob-a’ capella ének duót black metalban úgy prezentálni, hogy ne röhögőgörcs legyen a végeredmény. Általában véve is igaz ez, egyes Reverend Bizarre rajongók bizonyára elkerekedett szemekkel hallgathatják majd ezt a pokoli káoszt, pedig hősünknél jobban az idei évben még nem nagyon mutatták meg, hogy miről szól ez a műfaj.

Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy van egy másik állandó tag is, bizonyos T.V., aki itt Morbid Nekrovore néven tevékenykedik, ő felelős a gitártémákért, és bizony nagyon érzi a dolgát. Van egy pár egészen rövid tuka-tukázó zúzda Bone Awl módra (Semen Syringe, Tarnhari, Irmin’s Own, stb.) melyek pusztán hatásosak, a magasztosabb hangvételű dalok pedig legalább ennyire jók, viszont maradandóbbak is. A legkiemelkedőbb közülük a Funeral Fungi, illetve annak bővített-átdolgozott verziója, a lemezt záró Eight Bottles of Wine, ahol heroikus dallamos ének is felbukkan a koszos-mocskos gitárok tengere alól. A fennköltség csúcsán fejeződik hát be a lemez, bő félóra után. Nem is kellene elrontani valami meggondolatlanul túlértékelő, vagy túlgondoltan mérlegelő végszóval a kritikát. Szerezzük be.

9/10

a’ördög

primitivereaction.com

kapcsolódó cikkek:

The Puritan - Black Law (kritika)

 

Arkha Sva - Hell Above, Heaven Below
2008-11-28, 2008, Noirinfini Rex

Ó, azok a régi szép black metalos idők, mikor még alig ismerték az átlag metalosok a műfajt, amikor még az volt az ökölszabály, hogy hörgés - death, károgás - black. Ennek vége, begyűrűzött a piszkos, nyugati ópium, az internet, mindenki kiművelődött, mindenki képes legalább 10 black metalos alműfaj precíz ismertetésére, nincs többé az áldott egyszerűség. Most az Arkha Sva visszahozza az elmúlt évtized legjobb pillanatait, énekesük olyan tankönyvekbe illő károgással riogat, hogy ezt meghallva még az utolsó, falusi paraszt rocker is büszkén vágná rá: ez bizony black metal a javából! 

A titokzatos japánok azonban nem állnak meg a 10 pontos károgásnál, énekesük igazi audiális merénylettel készül: fülrepesztő áriázássál próbálja ostromolni a vokális extrémizmus rég ledöntött határait. Igen, egy Nightwish fan clubba illő, sipítozó japán. Lehet ennek jó vége? Lehet. 

Az Arkha Sva szerencsére nem csak az ének miatt különleges - ha nem így volna, egyből a viccbandák között találnák magukat, a metalosok pedig nem tudnak viccelni, azt hiszem, nem kell folytatnom. A humort csak a cinikus, elkényeztetett, black metal túladagolástól szenvedő zenehallgató képzelheti beléjük, itt kérem egy nagyon komoly társulatról van szó, akik a hírhedt Les Légions Noires örökségét kívánják ápolni zenéjükkel. Állítólag ezért képesek voltak Franciaországba költözni, hogy tüdejük megismerhesse az idoljaik által szívott levegőt. Nem lehetett olcsó mulatság, de ha ezen múlott a jó zene, megérte. 

                    

Légions Noires-os párhuzam egyébiránt kevéssé mutatkozik meg, igazából korszerű, ortodox black metalt játszanak, egy leheletnyivel dallamosabban, mint francia nemzetiségű kollégáik - bár a Deathspell Omegától nem nehéz dallamosabbnak lenni. Gloria Satanae című első nagylemezük, mely tavaly jelent meg, viszonylag ötletes munka, de egészében hallgatva kissé fárasztó hatással bír. Szerencsére a vokális terrort nem vitték túlzásba rajta, nem ezzel van a gond, hanem a dalszerzésben mutatkoznak hiányosságok. Az idén megjelentetett két demójukkal azonban tettek egy jelentős lépést előre; a Zeelum Aphalis Smitaelt is tudom ajánlani, de a Hell Above, Heaven Below két száma mindent visz. 

Két hosszabb dalról van szó, egyik hat és fél, a másik hét perces, de mindegyiket sikerült emlékezetes motívumokkal felruházniuk. A Cycles of the Sabbathickall Duskban többször tiszta ének csendül fel - erre már a nagylemezen is volt kísérlet -, ami elvileg könnyen ingoványos területre vihet, de itt nem lehet belekötni. Megjegyzem, van fantázia a hagyományos énektémák keményvonalas black metalba való bevezetésében. Egyik örök kedvencem, a méltatlanul alulértékelt Absurd is jeleskedett e téren, és újabban az Urfaust, a Circle of Ouroborus, új albumán a Menace Ruine - ebben ráadásul nő énekel - és egy szám erejéig az Armanenscaft is igazolta, hogy nem szégyen tisztán énekelni a végtelenül nyers alapokra. Visszatérve az Arkha Sva számához, a befejezésben már veszett károgásra váltanak, melyeket patinásabb, '90-es évekbeli, dallamos riffekkel kísérnek. Összességében már ez is szép munka volt, de a következő "Master of Loss"-ban tovább emelik a tétet. 

Ez egy fenyegető, militáns dobolással indító darab, pokoli kórussal, a sátáni, ortodox black metal gyöngyszeme. A későbbiekben ügyes, narrációval kísért leállások tarkítják a számot. Továbbá a dal szépen bizonyítja, hogy nem csak disszonanciával, kitekert riffekkel lehet illusztrálni a földalatti birodalmat, néha emberibb zenei megoldásokkal ugyanakkora, sőt nagyobb hatást lehet elérni. 

Kissé mókás, hogy a rettegett francia underground vitézek helyett a demó hangulatilag a neofolkot játszó H.E.R.R. Vondel's Luciferjét idézte fel számomra, ami a zenei kifinomultság egyik csúcsa, primitívségnek nyoma sincs rajta. Persze a H.E.R.R. sokak számára unalmas lehet, viszont az Arkha Sván - már csak az anyag rövidsége miatt - nem lehet unatkozni, garantálom. 

Majdnem tökéletes. Jövőre menetrendszerűen jön a második LP (Oaikreme Dai Saitan), úgyhogy gyerünk tovább ezen az úton! 

9,5/10

#Nothing#

Arkha Sva

Schwarzlose - Dry Rotten Echoes of Absurd Vomitism
2008-11-26, 2008, Folterkammer Records

A szélsőséges pánszláv nacionalizmus gyűrűjébe véve Magyarországon annyira nem jelentős a black metal színtér nácizmussal való fertőzöttsége, illetve az még igen, csak ezt nem hirdetik annyira. Ennek oka többféle lehet, szerintem talán az, hogy a szíve mélyén még egy náci is érzi, hogy Közép-Kelet-Európa legkevésbé „fajtiszta” országában, ahol, a kezdet kezdete óta alapelv az asszimiláció (Szent Korona-tan) eléggé nevetséges lenne ilyesmivel jönni. Marad hát a „toleránsabb” hungarizmus, ami viszont a nácizmussal ellentétben nem áll hadilábon a kereszténységgel, sőt, önnön részeként tekint arra.

Schwarzlose Ennyire sok ellentmondást pedig kevesen vállalnak fel. A tevékenységét már beszüntetett Schwarzlose mögött álló, hírhedt Győre András egy kivétel, korábban Verdeleth és Szálasi néven is produkált anyagokat, utóbbiban hungarista (tehát járulékként keresztény) felhangokkal tűzdelt black metalt. Munkásságából én ezeket, a Szálasi néven produkált anyagokat ismerem: egy kétszámos demó (Hungarista ébredés) és egy Bilskirnirrel közös split 7” volt a termés, utóbbit igen gyengének tartom, előbbi annál érdekesebb. A létező legminimalistább még értékelhető black metal produkciók egyike, majdhogynem midi szintre butított hangzású zümmögés, a megteremteni kívánt historikus hangulatot telibe találó szintetizátortémákkal. A Schwarzlose hasonlóan explicit volt ideológiailag, egy korábbi anyaguk a ’80-as évek Magyarországának hírhedt skinhead dalait dolgozta fel, a projekt pedig a nemzeti büszkeségre alapozva, az Oszták-Magyar Monarchia saját gyártású gépfegyveréről kapta a nevét. (Némiképp disszonáns ezek után egy M-16-os sziluettjét megpillantani jelen kiadvány borítójában, de aki a fentiek után az ilyenek iránt még érzékeny marad, az már csakis egy javíthatatlan kötekedő lehet.)

A Dry Rotten Echoes of Absurd Vomitism című kazetta három száma eredetileg egy Odeleggerrel közös spliten lett volna hallható, ami nem valósult meg, helyette csak idén került kiadásra, a Folterkammer Records jóvoltából. Az anyag hossza (nem egész kilenc perc) miatt nem érdemes túl nagy szavakat használni, de ha hosszabb lenne, akkor a legjobb magyar black metal kiadványok között lehetne számontartani. A megszólalás a Szálasihoz képest jóval organikusabb, ámbár a címhez illő módon roppant száraz és mindent átható, a dalszerzésre pedig a totális minimalizmus jellemző. Ildjarn és az Akitsa állítható párhuzamba vele, de más zenekaroknál használatokhoz nemigen hasonlítható szintetizátorhangokkal, valamint egyedi zajokkal és hatásos dobgép-használattal egészen különlegessé válik a végeredmény, mind hangulatát, mind hangzásképét tekintve. Szürreális, barbár és bizarr egy világ ez, az NSBM zenekarok máskor is meg tudtak már lepni szokatlan dolgokkal, köszönhetően a bennük levő furcsa ellentmondásosságnak, de ez egy kivételesen jó példa erre. Illetve, lehetne, ha nem 9 perc lenne.

8/10

a’ ördög

folterkammer.cjb.net

Krallice - Krallice
2008-11-22, 2008, Profound Lore

Lehetne most ezt a dolgot úgy nézni, hogy az avantgardista hipszterkedvenc buzeráns észrevette, hogy a blekmetál manapság hipszter-kompatibilis, úgyhogy gyorsan csinált egy ilyen projektet, és hogy menjen a jó édes anyjába. De másképp is lehet, és ezúttal érdemes is másképp nézni.

Biztos mindenki megfigyelte már, milyen egy óriásplakát közelről, ugyebár szabad szemmel is könnyen látható szín-pontocskákból épül fel, ahogy a digitális korban minden látvány ugyanezen az elven működik (a kijelzőkön négyzetekkel, ez most mindegy), mindenesetre ennyire látványos példázatot máshol nem nagyon láthatunk. Az Orthrelm szerint - melyről egyik kollégám idejében érzékletes bemutatást adott az utókornak - a zene is ilyen kis pontocskákból épül fel, ennek a felfogásnak a bemutatása zenéjük lényege. Ők nem nézik az egész képet, hanem a pontocskákban gondolkoznak. Rakunk ide egymás után 50 darab piros pontot, aztán 50 darab barna pontot, majd ugyanennyi lilát, ésatöbbi. Máshol egymás után egy rakás különbözőt. Az egészet nézni nem szabad, az egymás után következők hangok primitív viszonyulását igen. Lemezeik kb. ennyiben különböznek. Normális ember nem hallgatja, hacsak nem foglalkoztatják olyan kínzó kérdések, miszerint most vagy az egész mindenség esetleg egy digitális kivetítő, vagy pedig azzal válik éppen reménytelenül hasonlatossá. A rockzenében manapság már egyáltalán nem könnyű ezeknek a felvetéseknek ellentmondani, mi rendületlenül hiszünk az aranykor műveiben, meg az egyes alkotók és műfajok „privát-aranykoraiban” is. Itt jön az a rész, ahol a normális ember (de legalábbis olvasó, esetleg metalos) azt kezdi mondani, hogy ez a cikk egy hülyeség, de miszerintünk, és ebben nem vagyunk egyedül, sőt egyre többen vagyunk, akik ezt valljuk, de 2008-ban szinte lehetetlen egy heavy vagy egy thrash metal lemezt úgy megírni, hogy az olyan legyen, mint 1984-ben volt. Leszámítva néhány fanatikus őrültet, aki vért izzadva, a hangulatra rágörcsölve visszaidéz valamit a letűnt korból, mindenki csak előszedi a bevált hangsorokból (pontocskasorokból) és megfelelő hangzásból és külsőségekből álló paneleket, és nem hajlandó tudomást venni azok tartalomvesztéséről.



Visszatérve a pontocskákra, az a szimpatikus az Orthrelmben, hogy irgalmatlanul megsemmisítették a zenei paneleket, és folyamatos, bőven messzire menő elvetemültségükből sejthető, hogy e mögött nem puszta öncél áll, hanem kényszeresség, ami mindenképp közelebb viszi őket az ahhoz, hogy igazából művészetként lehessen értékelni azt, ahogy a zene vásznát szép mohazöldre festik, majd ráhúznak egy idegtépő, szép piros csíkot. Az Orthrelm egyik tagja, Mick Barr, a hasonló elveket kevésbé konzekvensen végigvivő, a kissé progresszív ízű panelek és a paneltelenség között megálló Behold the… Arctopus gitárosával, Colin Marstonnal most más felé fordult. Észrevehették, hogy a black metalban, ha ugyan egyáltalán nincs is szó a „pontocskákban” való gondolkodásról, organikus fejlődés során oda jutottak, hogy a hangok és primitív hangzatok monoton sorozatára, és azok disszonáns viszonyulásaira építve írjanak dalokat. Ez utóbbi, a dalszerzés lehetett az igazán komoly kihívás, ezért hozhatták létre a Krallice-t. A természetes születés hátránya a tisztátalanság. Persze, hogy a black metalban rengeteg a póz, a giccs, ezekkel összemosódva létezik benne az emberi szellem. A művi születés hátrányai mégis jóval vészesebbek, a szervesség hiánya, a különböző (esetünkben zenész-) betegségekkel szembeni rezisztencia gyengesége. Meg a tudatosság és az önreflexió mizériája, hogy most mennyire lehet komolyan venni, hogy felnőtt emberek nekiállnak gyermeki őszinteséggel másolni a kedvenc metalzenekaraikat, (elsősorban a Weaklinget), kiolvashatatlan krikszkraksz logót készíttetni a black metal projektjüknek, ésatöbbi.



Ami miatt a Krallice mégis jó, az az, ami miatt már az Orthrelm is „jó” volt. Hogy ez az egész nem csak kísérletezés, tét nélkül, mert megvan benne a feszültség, a falakkal való szembesülés reményvesztettségének dühe. Sikerült kellő mennyiségű egyéniséget is vinni a monstruózus méretű, epikus dalokban megfogalmazott zenébe. Persze, olykor gyanakszik az ember egy kicsit, hogy adott téma hangsorai mennyiben vannak sematikusan kidolgozva, mennyire mennek bele az Opeth-féle „érdekes hangzások”-útvesztőbe, de az összképben nem ezek a kétségek dominálnak. Ezúttal ne dőljünk be pesszimizmus táplálta előítéleteinknek. Van Gogh is megszerzett minden elsajátítható technikai tudást, mielőtt elkezdett tenni a szabályokra, és a belső hangjára hallgatni (persze, neki könnyebb dolga volt, hiszen őrült volt). Mindennel együtt ez egy jó black metal lemez, csak kicsit túl hosszú, és a rajta levő nagyon jó dalok (Wretched Wisdom, Timehusk, Energy Chasms, Forgiveness in Rot) mellett vannak kevésbé jók is. A fő baj az, hogy nem ér fel az eredetivel, ahogy ezt a szintén erős Weakling-fixációban szenvedő Wolves in the Throne Room esetében is elmondtuk, csak itt legalább a nyáladzós-művészkedős hozzáállás nincs jelen. Ennyiben jobbak náluk, egyébként nagyjából egy kategóriában vannak az ökofasisztákkal. Ez azt jelenti, hogy esetükben is bármikor befizetnék egy bécsi koncertre.

8.5/10

a’ ördög

myspace.com/krallice

Lucifugum - Acme Adeptum
2008-11-17, 2008, Propaganda

Amikor a magyar Burzum tribute-ról írtam, megjegyeztem, hogy a black metal terén sokkal jobban állunk, mint a szomszédos országok, kivéve az ukránokat. Ennek természetesen nincs köze Ukrajna területi nagyságához, vagy lélekszámbeli fölényéhez. A halszagú finn népesség csak ötmillió fölött van, az egy főre jutó minőségi black metal zenészek számában mégis az élen járnak. Ellenben, a finnekkel nagyjából megegyező méretű populációval büszkélkedő tótok még a black metalhoz is buták, náluk a műfaj gyakorlatilag halott. Tehát az ukránok nem mennyiségi alapon gyűrik le black metalosainkat, másban rejlik az erejük. Vajon miben? 

Hát nem a keleti szlávoknál túltengő, rettenetes pogány zenekarokban. Ezek a - ráadásként sokszor sovén - szörnyetegek tulajdonképpen a finntrollok kevésbé kommersz, vagy underground rokonai, elcsépelt népiességgel, fülfájdítóan giccses megoldásokkal. Azt nem tudom, hogy az ukránoknál létezik-e a magyarhoz hasonló, izmos nemzeti rock színtér, de ha nem, a pagan-black-folk hordákkal így is meg vannak verve rendesen. Az ukrán black metal szcéna biztos alapjául nem ők szolgálnak.

Hanem a következő makacs réteget alkotó, mozagalmista NSBM hívők. Az NS-ek is sokan vannak, mint a (kis)oroszok, de az előző kompániával szemben az ő zenéjük legtöbbször elviselhető, átlagban jó közepes. Félreértés ne essék, nem az ideológiától jobbak, egyszerűen jellegzetességei miatt az NSBM kevesebb lehetőséget hagy a töketlenkedésre, a lényegretörő, zúzós, sokszor zajos muzsikáknak kedvez, és ez már egy elég szerencsés kiindulási pontot képez. Másik erényük, hogy nem akarnak mindenáron megfelelni a nyugati trendeknek - ami úgy általában is igaz az ukrán bandákra. Sajnos a magyar black metalosok jelentős része szelektálás nélkül benyeli a nyugati szennyet, teljesen hamis eszményeket állít maga elé, ennek köszönhetően a reményteljes, elit black metal zenekaraink nyomában nincs elfogadható másod- és harmadosztály. Az elit alatt csak életképtelen, undorító posvány van, és az ott lakozók előszeretettel hivatkoznak az elmaradottságra és a mostoha körülményekre. Nem képesek belátni, hogy nem a körülményekkel van a baj, hanem ők szarok, és ezen az sem változtatna, ha történetesen Finnországban, Franciaországban vagy Kanadában élnének. 

Szóval az ukrán ortodox fekete fém elit helyzete kedvezőbb annyiban, hogy alattuk nem a teljes csőd tátong, nem lógnak a levegőben. Az ukrán elit ráadásul véresen komolyan veszi kiemelt pozícióját, olyannyira, hogy semmilyen formában nem tűri meg a birkákat, nem hagyja magát megtéveszteni, megvetéssel tekint minden alatta álló, nyájban csoportosoló rétegre, még a "fehér hippiknek" nevezett NSBM-osokra is. Nincs kameradschaft, ám ettől még nem kérdőjeleződik meg a másodvonal létének értelme. Ugyanis a náci ideológiából ki lehet gyógyulni - ahogy azt a kiváló Lutomsyl is bizonyította, mely épp a Lucifugum segítségével emelkedett a felsőbb osztályába -, viszont a tehetségtelenségből nem! 

             

A Lucifugum története a '90-es évek közepén indult. A zenekar alapítója, ideológusa, szövegírója, Khlyst (Igor Naumcsuk), igen érdekes szerepet játszott a kezdeti időszakban. Bár ő volt a banda agya, ő finanszírozta a kiadásokat, ennek ellenére a háttérben maradt, hangszert soha nem fogott a kezében, és torokkínzásra sem volt hajlandó (állítólag azért, mert a gyűlöletes előadásmód hatására majdnem agyvérzést kapott, mikor ő próbált meg énekelni). Sokáig jó barátság fűzte a bandát a Nokturnal Mortumhoz, szinte testvérzenekarként működtek, és valóban, zenéjük nem állt messze Knjaz Varggothéktól, sőt, Nokturnal Mortum tagok is szerepeltek session zenészként a Lucifugumban. Tehát a kezdetekben régimódi billentyűs black metalt játszottak, viszont becsületükre legyen mondva, máig nem tagadták meg a korai anyagaikat. Ennek Khlyst ideológiai munkásságához lehet köze, ami összekötő kapocs a zenekar múltja és a jelene között. A Nahrisztihrjaszcsah album igazából csak azoknak ajánlható, akik nosztalgiázni szeretnének, és szívesen meghallgatnának egy szintis black metal lemezt - ami azért egy paraszthajszállal erősebb, mint a Nokturnal Mortum művei. 

A továbbiakban elkezdett szigorodni, tüskéket növeszteni a banda zenéje, mindeközben az énekes Faustus kilépett, míg a gitárokat kezelő Bal-a-Myth elhalálozott, így Khlyst attól kezdve teljesen session muzsikusokra volt kénytelen támaszkodni. Az egyik ilyen kisegítő zenész a Lutomyslt működtető Pavel Siskovszkij lett (gitározott, basszusozott és énekelt is, mikor melyiket), aki a "...Back to Chopped Down Roots" és a "Sociopath: Philosophy Cynicism" albumokon játszott. Azonban a Lutomsyl-féle, szurokfekete, egyenesvonalú, dübörgő black metalt nem hozta (hozhatta) magával, ezekre a lemezekre darabos, nehézkes riffelés jellemző, végtelenül barátságtalanok, nehezen hallgathatók. Ennek ellenére a Sociopath-szel érdemes megismerkedni, mert egyéni és szokatlan, amit ezen műveltek a zenészek Khlsyt utasítására. (Azóta a Lucifugum saját kiadója, a Propaganda, beszüntette az együttműködést a két méregerős albumot (Decadence, Catharsis) is leszállító Lutomysllal valami kisebb nézeteltérés miatt. Hiába, tényleg nincs kameradschaft.) 

A Lucifugum legutolsó, máig tartó korszaka akkor kezdődött, mikor Khlyst bevonta a zenekarba élettársát/feleségét Stabaath-ot, aki korábbról semmilyen hangszeres tapasztalattal nem rendelkezett. Ettől fogva ők ketten alkotják a Lucifugumot, Staabath pedig mindjárt a Vector 33 albumon bizonyíthatta rátermettségét, melyen ő gitározott, basszusozott és ő is énekelt. A bemutatkozás jól sült el, pedig sokak meglepetésére újra csatasorba állították a szintetizátort. De a Vectoron nem a '90-es évek szintis black metalja hallható, hanem egy furcsa, istentelen, saját maguk által "polifón black metalnak" elkeresztelt zene. Ez kavargó, kétszólamú, neoklasszikusnak ható riffekből áll, melyeket már akkor sem volt könnyű kibogozni. Az ortodox hívők a billentyűn kívül - mellyel egyébként a Lucifugumnak semmi baja, szerintük nem a szintetizátor megléte, illetve hiány dönti el, hogy egy zene black metal-e - a steril hangzáson és a mesterséges, vékony, de tiszta gitárokon is méltatlankodhattak. 

Aki megnézi a Lucifugum Metal Archives-os oldalát, láthatja, hogy a duó nem tétlenkedik, évente adja ki az újabb lemezeket. Ennek ellenére ki merem jelenteni, hogy náluk a mennyiség nem megy teljesen a minőség rovására. Hiába mozog egy szűk spektrumon belül a zenéjük, mindig képesek annyi variációt belevinni, hogy ne okozzon nehézséget kiadványaik elkülönítése. Kicsit más a hangzás, kicsit mások a riffek - lehet, hogy van, akinek ez kevés, de a mai mezőnyben, és ilyen alkotótempó mellett szerintem elismerésre méltó. A Vector 33-t követő The Supreme Art of Genocide elsősorban a zene besűrűsödése miatt lett más, a kompozíciók nehezebben követhetőek rajta - mellesleg a szintetizátort is kiiktatták, és azóta sem hozták vissza. A Lucifugum lemezeit egyszerűen nem éri meg komoly figyelem nélkül hallgatni, mert úgy csak a sehova sem tartó gitár kakofóniát képes érzékelni az ember. Az odafigyelés különösen indokolt a 2006-os Involtation esetében, ami bizonyos szempontból a Lucifugum életmű csúcsát képezi. Az Involtation az európai klasszikus zene paródiájaként is felfogható, és egy sátánista zenekar ennél nagyobb dicséretet nem is kaphatna. Elejétől a végéig skizofrén, látszólag össze nem illő riffek tekeregnek rajta, melyek a metal neoklasszikus örökségét igyekszenek csúffá tenni. Ehhez járul a porszívóhangzás, a szándékos amatőrizmus, ami még gonoszabbá, megfejthetetlenebbé változtatja a lemezt. Végig rezeg a léc, megvan a veszély, hogy átesnek oda, ahol már a menthetetlen zenék tenyésznek, de úgy gondolom, sikerrel vették az akadályt. 

Mindenesetre Khlyst és Sabaath is érezhette, hogy a zeneroncsolás útja nem járható tovább, ezért a tavalyi "Sectane Satani"-t minimálisan befogadhatóbbá alakították. Végül elérkeztünk 2008-ba, az Acme Adeptum évébe. Természetesen ismét volt egy-két "apróbb" változás. Például ezúttal egy pengébb gitárhangzásra esett a választás, a riffek is szelídültek, egyenesvonalúbbá váltak. A fifika helyett nagyobb hangsúlyt helyeztek az erőre, de hogy ne higgye senki azt, hogy kedveskedni akartak a hallgatóságnak, bevetettek egy dobgépet. Nem tudom, lehetséges, korábban sem alkalmaztak minden esetben élő ütőst, de most ez a dobgép, nem attól nagy szám, hogy gép, hanem hogy rettenetes hangja van. Csattogó, mesterséges, szinte végig azt ordítja: "Gép vagyok, bazdmeg!" Ettől viszont nem lett rosszabb a zene, sőt a Lucifugumnak kifejezettem jól állnak ezek a mechanikus pergő kalapálások. 

Az album legjobbja kétségtelenül a nyitó Trizna-Hula. Ilyen harapós - tehát nem lassan ható méreggel ölő -, "életvidám" black metal számot talán még nem is írt a Lucifugum. Nem bántam volna azt se, hogyha minden dal ilyen, de a későbbiekben előjönnek a nehezebben emészthető darabok. Ennek ellenére az Acme Adeptumnak már nincs fojtogató, rosszindulatú atmoszférája, az egykor sátáni zene már szinte csak luciferi - persze amellett, hogy ortodox, elit és fetetébb a feketénél. Fontos még leszögezni, hogy a Lucifugum zenéje soha nem volt olyan szedett-vetett, mint sok true csapaté, ebből következik, hogy punkos attitűdnek náluk nyoma sincs, aki ilyesmire vágyna, messze kerülje el őket. Precizitás, pontosság, magabiztos hangszerkezelés (de nem technikai villogás!) jellemzi a kompozíciókat, bizony ezeket a kétszólamú gitártémákat nem könnyű eljátszani, ahogy kitalálni sem. Mert náluk a véletlennek nem sok szerepe van, bármit is gondolsz, a Lucifugum egy tökéletes sátáni gépezet, amely készen áll arra, hogy elnyeljen! 



Érdemes még röviden megemlékezni a zenekar videóiról, ugyanis megmutatták, hogy az elitizmus a filmen nem egyenlő a pózolással. Első klipjük, az All Mothers Die, még a korai időszakukban készült. Ennek megfelelően az aláfestő zene kellően színpadias, viszont a videó a black metal történetének egyik legszórakoztatóbb alkotása. Van benne minden, mi szem-szájnak ingere: farkasok, lovagok, varázsló, büdös parasztok. Mégis, milyen legyen egy black metal videó, ha nem ilyen? Rázza a zenekar a fejét a saját pólóját viselve egy pincében a statiszta rajongók előtt? A Lucifugum filmjében van ötlet, tulajdonképpen ilyen filmet bárki készíthetne, ne feledjük, ők ezt Ukrajnában hozták össze 2000 környékén. Második videójukat a Cynicism album egyik dalához forgatták, ebben a poszt-szocialista black metalosok mindennapjaiba tekinthetünk be. Ismét remek ötlet, hibátlan megvalósítás. Ha valaki megnézi, egyből be akarná tiltani az ilyen pénzpocsékoló borzalmakat. (Sajnos ezidáig utolsó, harmadik klipjük, amelyben már a jelenkori felállás szerepel, korántsem ilyen élvezetes, egyszerű sátánkodást láthatunk benne egy barlangban kivitelezve. No fun.) 

Ezek után már csak azt tudom mondani, kedves magyar black metalosok, íme tehát egy zenekar, amelytől lehet tanulni! Nem szégyen.

...de azért legyetek óvatosak. A mai csúnya, Velvet Cacoonokkal, Gaahlokkal teli világban könnyen kelepcébe csalhatják az embert. Ezért próbálok most segíteni nektek. Létezett egy orosz keresztény szekta, melynek hlüsztü (angolul Khlysts) volt a neve. Ez a szekta az ortodox egyházból vált ki, mert elég sajátos, összeférhetetlen hitelvekkel rendelkezett. Visszautasították a papság hatalmát, a szent könyveket, a szentek tiszteletét. Titkos társaságokba tömörültek, buzgó aszkéták voltak, akik gyakran meg is korbácsolták magukat, ám egyesek azt állítják, hogy ezen túlmenően eksztatikus szertartásaik gyakran orgiákba csaptak át. Mert úgy tartották, hogy csak a bűnben megmártózva lehet eljutni a szentségig, mivel a bűn szenvedéshez vezet, ami pedig a szentség kulcsa. Érdekesség, hogy a szekta minden sejtjének két vezetője volt: egy férfi és egy nő. A férfit Krisztusnak, a nőt Isten anyjának hívták a szektatagok. A Lucifugum persze nyilván a hlüsztük kifigurázására, megszentségtelenítésére játszik rá, s esetükben még véletlenül sem arról van szó, hogy egy nap majd előállnak, és bejelentik, hogy céljuk a gonosz black metalosok megvezetése volt Isten dicsőségére. 

9/10 

#Nothing#

letölthető részlet #1
letölthető részlet #2

Propaganda
 

 

The Cure - 4:13 Dream
2008-11-13, 2008, Geffen

A Cure története folytatódik, és bár a tizenharmadik résznél járunk, a balszerencsés szám ez esetben közel sem vészjósló: szó sincs itt leszállóágról, sőt. Egyszerűen csak egy több mint harminc éve létező zenekarról beszélünk, ami négy éve nem jelentkezett új anyaggal, majd tavasztól-őszig négy maxival ("The Only One", "Freakshow", "Sleep When I'm Dead", "The Perfect Boy") készítette elő a terepet a 4:13 Dream-nek. Lehetett előre fogadni arra, hogy továbbra is követik az utóbbi lemezek poposabb hangvételét, vagy bízni abban, hogy most, amikor a nyolcvanas évek (dark, goth) zenéje (is) újra virágkorát éli és a világ is összeomlóban, ők is visszatérnek saját (vér)viráguk gyökeréhez. A Cure mozgatórugója, Robert Smith az első verzió mellett tette le a voksát: a madárijesztő-kinézetű ember (akin a smink nem javít, csak ront, és akinek feltehetőleg közös a fodrásza Buzz Osborne-nal és Shane Embury-vel) továbbra is inkább popzenét akar játszani, semmint hogy depressziós rajongókat lásson. És éppen ezért tud sokakkal szemben ma is emblematikus alakja maradni a könnyűzenének: tudja, érzi és vállalja is, hogy hol a helye harminc év után. Ennek fényében nem is csoda, hogy még Minnie Mouse is autogramot kért tőle Disneyland-ben.

                        

Az album címéről először azokra a keservesen végigvirrasztott éjszakákra gondoltam, amikor minden megfordul az ember fejében, csak az álom nem. Jól illett volna ebbe a képbe, hogy ez a kicsit langyos zene negyed öt előtt kettő perccel meghozza a rég várt álmot, és megszabadít a gondoktól. Ez persze nem lenne túl bíztató a zenekarra nézve, és szerencsére nem is az én fantáziám alapján keresztelték el a legfiatalabb gyermeket, egyszerűen a négy tagra és a tizenharmadik sorlemezre utalnak a címmel. A furcsán suta borító, amit nevezhetünk ocsmánynak is, az előzőhöz hasonlóan egy óvodai rajzos foglalkozás termékeként írható le, csak persze azóta fejlődött a gyerek, szivárványosabb, tarkább és mondhatni vidámabb lett a kép.

                       

A 4:13 Dream a Disintegrationt idézve kezdődik, az azon használt csilingeléssel teli, lassú, melankolikus Underneath the Stars-szal, ami jól vázolja, hogy világvége ide vagy oda, a Cure továbbra sem foglalkozik holmi földi dolgokkal, hanem marad a jól bevált szívügyeknél. Az Only One zongorával és a már emlegetett „hangos csillámporral” teli vallomás, olyan, ahol Robert szokás szerint nem viszi túlzásba az artikulációt. Ezután egy klasszikus New Order-gitártémával indul a Reasons Why, amely hosszan kitartott énekdallamokkal és ezek visszhangjaival dolgozik végig. A Freakshow az egyik az előre kiadott négy kislemezdal közül, nyilván nem is véletlenül esett rá a választás, pörgős, bugis, a táncoslábúaknak van fenntartva. Az album tele van a klasszikus Cure-fémvázra épülő élőszövettel, vagyis többnyire középtempós, azonnal fülbemászó refrénű dalokkal: ez az a lemez, amin a Perfect Girl végre megkapja a Perfect Boy-t, és amin a Sleep When I’m Dead a diszkós-mulatós indulás után úgy hozza vissza a nyolcvanas éveket, hogy nem hogy nevetségessé nem válik, hanem az ember szemébe még könnyek is szöknek a gyönyörűségtől. A nagy elragadtatás talán túlzásnak tűnik, és lehet, hogy tutira mennek, bevált recept alapján dolgoznak, de csak ők ismerik ilyen jól a tragikomikus zene pontos összetevőit és arányait. Ráadásul, aki harminc év után is tud olyan dögös számot írni, mint amilyen a lemezt záró, G n’R-es hangvételű It’s Over, azelőtt tényleg le a kalappal. Mi pedig bízzunk benne, hogy it’s not over.

7.5/10

kk
 

thecure.com
myspace.com/thecure

The Aliens - Luna
2008-11-11, 2008, Pet Rock

Ismered az Alienst? Bejött az Astronomy for Dogs? Igen? Miért? De jól válaszolj, mert ez fogja eldönteni, hogy akarod-e hallani a Lunát vagy inkább kihagynád. Ha azt gondolod, hogy a debüt az önfeledt slágerek miatt volt nyerő, akkor nagyon óvatosan hallgasd a folytatást, mert veszélyesebb terepre tévedtél, mint vártad.

Kezdetnek rögtön a tízperces Bobby’s Song Teletubbies-fílingjét kapjuk, amely perceken belül egy ír kocsma légkörének adja át a helyét. A pubból aztán színes mezőkön szaladunk tovább a kis barátokkal karöltve, úgy Madness-módra, kellenek tehát az idegek. Az ellentétes, egymást hajkurászó hangulatok inkább betegesen felkavaróak, mintsem mulatságosak, mindenesetre többek szerint ez az egyik legjobb dal a lemezen, és előnye, hogy a következő órában már nem nagyon fogunk meglepődni. Paranoidabb olvasók talán azt sejthetik, hogy egy komolyabb drogélmény kellett a mű elkövetéséhez, de szerintünk is legalábbis egy középsúlyos pszichózis, ami, mint tudjuk, kéznél volt már tavaly is. Sőt, azelőtt is. 

Lássuk, mi van még. Illetve azt, ami nincs, azok pedig a szimplán fogós dalok: se Tomorrow, se Setting Sun. Igaz, akad egy Magic Man, közepesen erős refrénnel, lálálázással, szintén kissé gyermeteg érzésvilággal (erre még visszatérek), de az előbbiekkel mégsem ér fel. Természetesen bizonyos dolgokban hasonlít a két anyag, erős Pink Floyd-dolgok bújnak meg itt is, Atom Heart Mother-hangulatok, néhány ismerős dallam, és még egészségesnek nevezhető pszichedélia, amibe később incselkedő trollok módjára rondítanak bele a szerzők. 



Vannak egyéb érdekes hallanivalók is, például a Billy Jack című, szintén elég hosszú rockopera, amit nem tudok mire vélni. Riffel itt Brian May, és Hendrix is beszáll egy szólóval, a végeredmény egy széttördelt, érthetetlen darab, érthetetlen érzésekkel, érthetetlen céllal, egy többhetes hosszúságúnak tűnő, epikus álom utáni ébredés első pillanatának zavartságával, és annak sejtelmes erejével. Bizarr átkötések, pop-depresszió, a Beatles füves élményeinek feldolgozása, Tim Burton ihlette, „felnőtt testben gyermek lélek”-hangulatú képsorok, valamint rémálmok és örömök váratlan kitörései. Az utolsó két-három dal „már csak” egy megnyugtató utazgatás a nagy vízen és a naprendszer rejtett zugaiban. 

Hogy most ez pozitív vagy negatív kritika? Kétségtelenül nagyszerű lemez, ámbár teli az őrület élményeivel, amivel már Roger Waters is próbálkozott, és Dark Side of the Moon névre keresztelte el. Hát, azt a lemezt sem hallgatom már egy ideje, mert hajlamos rossz felé tekergetni agyam kerekét. De azt mondhatom, ha jó az idő, és mi is rohadt jók vagyunk, akkor nagyon, nagyon szerethető, meg hát nagyon angol (skót) is. Akkor most lekapcsolhatjuk a lámpákat. 

7.5/10

rtp 

myspace.com/thealiens1

Umoral / The Deathtrip - Umoral 7" / Demo 2008
2008-11-09, 2007 / 2008, Vendlus Records / sz.k.

Mint arra már itt-ott tettünk utalásokat, nagy sanszát látjuk annak, hogy a Dødheimsgard satnya visszatérése, és azt megelőzően a tagság majdnem teljes lecserélődése nem természetes módon és okokból történt meg. A Gehenna kapcsán íródott összeesküvés-elmélet talán nem nélkülöz minden valóságos elemet. A DHG-ból távozó tagok munkássága erre utal, ahogyan azt a Zweizz kritikában is megfogalmaztuk, ám messze nem az a legérdekesebb projekt a távozó tagok által létrehozottak közül. Most két másikat veszünk górcső alá.



Zweizz (Svein Egil Hatlevik) áll az Umoral mögött is, amely még a tavalyi évben adta ki eddigi egyetlen kiadványát, egy kétszámos kislemezt. Segítői között megtaláljuk Hellhammert és egy Teloch nevű figurát, aki szintén egy csomó – igaz kollégái csapatainál jóval kevésbé ismert - norvég bandának volt már tagja. A megszólalás, a riffelés stílusa egyértelműen a 666 International című szuperszonikus lendületű DHG alapművet idézi. Ugyanakkor, némi színezésként bevetett zajsistergést leszámítva, az ex-anyabanda eklektikus törekvéseiből semmi nem maradt meg. Mondhatni, bárminemű előrelépés helyett csak visszalépést tapasztalhatunk, de van két nagyon jó dalunk, markáns, felismerhető stílussal. A vokál is roppant erőteljes, hasonló Aldrahnéhoz, ami a DHG visszatérő lemezére is igaz, de míg ott a hangszín lett egy az egyben levéve, addig itt a kiszámíthatatlan téboly a közös. Összesen hét percig tart a váratlan ajándék, úgyhogy nincs értelme a nagy szavaknak. Nem tudni, lesz-e folytatás, mindenesetre van egy olyan rossz érzésem, hogy magas léc lesz ez a kislemez egy teljes albumnak. Jobb ugyanis nem lehetne, csak hosszabb.

8/10



Jóval megterhelőbb hallgatnivaló Aldrahn új bandájának első demója. A The Deathtrip név alatt egy Host nevezetű gitárossal működik együtt a DHG mellett a Thornsból is széles körben ismert vokalista, és a duó meglehetősen primitívre vette a figurát. Dobgép, éles, vékonyan hasító gitár, és többnyire melankolikus, reménytelenséget sugárzó hagyományos black metal gitártémák. Az eklektikus/újító törekvésekből itt sem maradt hírmondónak semmi, már ha az elképzelhetetlenül minimalista csomagolást nem vesszük annak. Így, a lo-fi megvalósítással együtt mindenképp van egyfajta üzenetértéke a kiadványnak, maradjunk annyiban, hogy készítői nem akarnak az új Satyricon lemez babérjaira törni vele. Érdemes megjegyezni a nevüket, és várni a folytatást.

7.5/10

a’ ördög

myspace.com/umoral
myspace.com/thedeathtrip

Toxic Holocaust - An Overdose of Death
2008-11-03, 2008, Relapse Records

Az utóbbi időben annyi feketefémmel és punkkal revitalizált retro-thrash zenekart dicsértünk, hogy az már lassan az elfogultság gyanújába keverhetett bennünket. Ez persze még nem lenne ok arra, hogy mindenáron keressünk egy olyan bandát, ami az említett stílust szarul műveli, de erre nem is volt szükség: a Toxic Holocausttal való szembesüléshez épp elegendő kinyitni a csapot.

Szeretnénk elmagyarázni, hogy miért büdös az Idétlen Művésznevű Úr egyszemélyes roadshowja, de bizonyítékot nem, csak gyanús dolgokat találunk. Például, hogy az elkínzottan súlyos metalzenék és a grindcore pártfogása révén elhíresült, de az utóbbi időben sales-osztályát tekintve katasztrofálisan megerősödő Relapse hirtelen bevállal egy cicanadrágos-szegecses bandát. Vagy, hogy eleve, túl sok egy kicsit most már ebből az egészből, az utóbbi években már mifelénk is egyre alakulnak a retro zenekarok, ami jelezi, most tetőzik a trend, repedezik a gát.


De ezek a tényezők elvileg lepattognak a Toxic Holocaust hitelességéről, hisz 1999 óta létezik, benne van az úgymond underground igazi undergroundjában. Pont mi istenítettük nemrég a Nocturnal Gravest, akik session-zenészkedtek itt, van közös banda az általunk is elismert Barbatossal (Tiger Junkies), sőt, Fenriz is visszajelölte őket myspacen. Bármennyire is szeretnénk leírni azt a kiváló mondatot, hogy „Ha jobban megfigyeled, ha leszeded a gitárokról a koszt, a faszikról meg az Onslaught-felvarrókat, ez metalcore.” nem tehetjük. Nem az. Maximum annyiban, hogy ez is gyenge. A black metalos vérfrissítés kimerül a vokálok fröcsögésében, a punk jelző meg nem a zabolátlanságra, hanem a súlytalan, szellős pattogásra utal. A végeredmény enyhén szórakoztató, de inkább fárasztó, középszerű retro-thrash.

Vannak benne nagy reszelések, sok-sok ismerős (még Metallica is, szégyentelenül, halld: Gravelord) és valamivel kevésbé ismerős riff, refrén, zakatolás, szóló, tempó, ütem, kiállás, más meg nincsen. Például hangulat sincsen túlzottan sok, pedig még a legszarabb ’80-as évekbeli thrash borítók utánérzését is megkaptuk grátiszba. A kissé túlzottan is jólfésült jóltépett Idétlen Művésznevű Úr pedig végképp megerősíti azt a benyomást, hogy itten a thrash metal Wolfmotherjével van dolgunk. A másolt korok sajátosságaiból fakadóan itt szerencsére woman, oh womanezés és babyzés nincs, csak heavy metal attackezés van, ami, mivel természetesen mégiscsak elfogultak vagyunk, egy sör mellé egy forró nyári fesztiválon biztos elmegy.

5.5/10

a’ ördög

myspace.com/toxicholocaust

Nocturnal Graves - Satan`s Cross
2008-10-31, 2007/2008, Nuclear War Now! Productions

Amikor megláttam a gyanúsan szar nevű ausztrál brigád első nagylemezének borítóját, azonnal tudtam, hogy az én zeném rejtőzik mögötte. Igazából ehhez kommentárt sem kéne fűzni, mindenki tud mindent: retro-thrash, némi black metal hatással, a masszív hagyományőrzés keretein belül, megszállott riffeléssel, vinnyogó gitárszólókkal.

A rend kedvéért mégiscsak menjünk bele a részletekbe: tavaly már megjelent bakeliten a Satan’s Cross, de CD-n csak idén; eközben elveszett egy tag a háromból; a másik kettő pedig zenélt már ezernyi másik bandában. Ezek közül a leghíresebb a zenekar agyát jelentő dobos (Nuklear Exterminator) által megjárt Deströyer 666, az ötödik kontinens metálosainak büszkesége, Jarboe egyik kedvenc metal zenekara. Hasonlóan hozzájuk, és más ausszi underground bandákhoz, például a nemrégiben feloszlott Gospel of the Hornshoz, a hozzáértéssel kiagyalt riffek meglehetősen tömény sorozataival van dolgunk, a változatosság nem kifejezett erénye Nocturnal Gravesnek sem. Az átlag retro-thrashnél még komplexebb is az anyag, így nagy szerkezeti differenciáltságra sincs lehetőség, helyenként a Reign in Blood-korszakos Slayer is eszünkbe juthat.



Ami miatt nem fullad a töménység tömény unalomba, az egyrészt a lemez hossza: mindössze harminc perces az anyag, ilyen zenéből ennél hosszabb lemezek kiadását tiltani kellene, az NG-vel közeli szellemi rokonságban levő Nifelheim ezzel szúrta el csúnyán legutóbbi, egyébként minőségi albumát. A másik, még fontosabb tényező a riffek relatív változatosságában rejlik. Nem csak egyféleképpen tudnak riffelni, a klasszikus Destruction-féle ’80-as évekbeli riffelést olykor felváltja annak az Aura Noir által kifejlesztett trükkösebb, ultragyors tempókkal és nyújtásokkal spécizett változata (pl. a Skullthrone második felében). Előkapnak emellett pár monumentálisabb témát is (pl. a Whore of Sodom végén), és van ahol néhány szolidan melodikus résszel (The Pestilence Crucified) dobják fel az összképet.

Mindez a változatosság persze tényleg több, mint viszonylagos, talán én sem véletlenül nem mentem bele mélyebben a dalok elemzésébe, aki pedig nem old-school metal rajongó, aligha fog apróságok miatt ennyire lelkendezni. Korántsem forradalmi anyag, kevésbé konzervatív ízléssel próbálkozni sem érdemes.

7.5/10

a’ ördög

nocturnalgraves.co.nr
myspace.com/nocturnalgraves696

Arghoslent - Hornets of the Pogrom
2008-10-21, 2008, Drakkar Productions

Az Arghoslenttel kapcsolatosan nincs egy cikk, amiben ne lenne kitérő arra, hogy ők igazából nem is nácik, csak politikailag inkorrektek, és ezért a buta előítéletes média blablabla. Egy többek között a politikai korrektséget támadó banda esetében ennél kevés viccesebb dolog van, de ne bonyolítsuk túl az életünket. Mi nem látjuk értelmét, hogy a rockbiznisz nagy pöcegödrében egy viszonylag érdekes kiadványt kizárólag azért bojkottáljunk, mert barna és büdös. (Az, hiába próbálják mosdatni.) Tehát akár rá is térhetünk a zenére, annak, mint a későbbiekben ki fog derülni, amúgy sincs sok köze ideológiákhoz. 

Képzeljük el, hogy a Björler fivérek nem kezdenek el Thin Lizzyt hallgatni, nem kezdenek megbarátkozni a „zsíros riffekkel”, az At the Gates feloszlása után pedig nem Patrik Jensennel, hanem a gyilkosságban való részvét vádja alól épp csak felmentett Jon Nödtveidttel alapítanak új bandát, Tompát elzavarják, helyére bevesznek egy jó mély hangfekvésű hörgőgépet. Elegük lesz a melankóliából, hogy minden szar, hogy a vége felé halad a világ, és visszamenekülnek gyermekkoruk vidámabb időszakába. Előássák az Iron Maiden lemezeiket, és egy csomó más korai heavy metalt, és most nem csak az ikergitározásokat, a dallamvezetéseket lesik el, ami eddig leginkább megragadt bennük, hanem az ezekben meglevő naiv optimizmust is leszűrik maguknak.



Persze, ha mindez így történik, aminek nyilván semmi esélye nem volt, akkor valószínűleg jóval organikusabb, tisztább zenét kaptunk volna, mint amilyen a Hornets of the Pogromon hallható. Itt a felsorolt elemek elég élesen szétválnak, elkülöníthetőek, sokszor pedig egyszerűen disszonáns, ahogy egy vérbeli heavy metal témát felvált egy jéghideg dissectionös sikálás. Utóbbira jó példa a The Nubian Archer bevezetése, a tiszta At the Gates-izmusokra pedig számtalan példát lehetne hozni, a The Grenadier kezdését talán még a hazai Casketgarden is szégyellené. Az Arghoslent receptje összességében mégis sikeres, köszönhetően annak, hogy a témák önmagukban mindenképp megállják a helyüket és hogy a töredezettségen keresztülgázol a zenében levő lendület (ez utóbbi nagyrészt az ízes dobolásnak is köszönhető).

A hangzás ugyancsak erőssége a zenekarnak, semmi köze nincs ugyanis az unalomig ismert, mesterségesen felpumpált vaskos soundokhoz – éles, karcos, thrashes, kicsit a M8l8thot idézi. Az első két dalról még a Deicide jól sikerült sellout lemeze, az általunk is dicsért Stench of Redemption is beugorhat. Ez a kettő a legjobb egyébként a lemezen, nem mintha a későbbiekben nem lehetne emlékezetes témákat találni, de ezeknél, főleg a második Swill of the Knavesnél tényleg nincs mire panaszkodni. Szórakoztató, (zeneileg) tartalmas metal lemez.

8/10

a’ ördög

The Streets - Everything Is Borrowed
2008-10-16, 2008, 679

Azt, hogy a Streets-t nem lehet olyan könnyen félrepöckölni, mi sem bizonyítja jobban, mint a kritikusok és hallgatók részéről történő magyarázkodás arról, hogy mostanában miért nem jó, aminek annak kéne lenni. Olyasmi ez, mint amikor az éltanuló ötösök helyett hirtelen egyeseket, vagy ami még rosszabb, ketteseket és hármasokat kezd el produkálni, a tanárok és a szülők pedig értetlenkedéssel vegyes csalódottsággal vonják kérdőre az illetőt. Mike Skinner esetében az összehasonlítási alap nyilván az első két mestermű (Original Pirate Material; A Grand Don’t Come for Free), ahol a néha „a vakok közt a félszemű az úr” jellegű okosságok ellenére is ütöttek a számok, ő meg egy szerethető, esendő, magyar fül számára kiejtésében, és egyébként is egy eredeti figurát alakított. Azóta végiggondolva persze nyilván nincs másról szó, mint arról, hogy a többszázezer sorstársának önjelölt szószólóját hallhattuk, és bár alapvetően ki nem állhatom az önfontoskodó attitűdöt, tőle még azt is szívesen vettem. Talán azért, mert - ellentét vagy sem - a fél-fiktív történeteket is lefegyverző őszinteséggel - és nem mellékesen érdekesen, szórakoztatóan - adta elő, többnyire szerény zenei alapokra.

Az utóbbiban fejlődés volt tapasztalható olyan értelemben, hogy kidolgozottabb témák íródtak, bár tegyük hozzá, ezt aligha kérte valaki, nekem például egyáltalán nem hiányoztak. A harmadik nagylemeztől kezdve viszont egyre csak gyűltek a kettes és hármas osztályzatok is sajnos abból, amiben addig a legjobb volt: a sztorizásból. Ötlettelen, erősen közhelyes dalok feledtették el magukat igencsak gyorsan, így félő volt, hogy innentől már csak lefelé visz az út. Az Everything Is Borrowed-on mégis történt valamiféle előrelépés, mert vannak maradandó momentumok, és még a kórus megszólaltatása sem lett olyan vészes, sőt az egyik legjobban sikerült dalban (The Escapist) is éppen ez jelenik meg. A szentimentalizmus azért nem új keletű dolog, a korábbiakhoz képest csak annyi a különbség, hogy most egyáltalán nem spórolt vele, ami még mindig nem lenne akkora baj, de hát semmi sem kiábrándítóbb annál, mint amikor az egykoron magába forduló „party animal”-ből képzeletbeli családapa lesz. Elhiszem én, hogy valahol ez is szívből jön, de már jóval kevésbé izgalmas, főleg akkor, amikor ez sokkal inkább tűnik útkeresésnek, mintsem egy látszólag megtalált, magabiztosan vállalt újabb identitásnak.

A jó tanulók rabláncán függő vasgolyó a rajongók súlyos elvárásai, aztán esetleg a hosszas küszködés után bevallott csalódások, melyek alól hát ő sem lett kivétel. Mégsem mondanám, hogy egy értékelhetetlen lemezről van szó, az előzőnél mindenképpen emlékezetesebb, és az említett jól eltalált pillanatokért kár lenne az egészet csak egy sorszámozott, Skinner hanyatlásáról szóló példabeszéd alapjául felhasználni. Az nyilvánvaló, hogy az első két Streets albumot, és azok eredetiségét már senki nem veheti el tőle, de annak biztos mindenki jobban örülne, ha nem egy évekig rájuk rakódó, néha szürkés, néha meg teljesen szürke massza alól kellene őket kiásni.

 

6.5/10

csoo

Arckanum - Antikosmos
2008-10-10, 2008, Debemur Morti Productions

Aki veszi magának a fáradtságot, és végigolvassa az Arckanum myspace oldalán fellelhető biográfiát, elég pontos képet kaphat arról, hogy a zenei és világnézeti őrületek milyen hosszú sorát járta be Shaamate (Johan Lahger), az Arckanum egyetlen tagja azóta, hogy a ’80-as évek legvégén megkezdte pályafutását a Grotesque dobosaként(!). A svéd death metal egyik alapkövületében még olyan figurákkal játszott közösen, mint az azóta szubkulturális szuperszárrá váló Thomas „Tompa” Lindberg, vagy a híres borítófestővé avanzsáló Kristian Wahlin. Shaamate egészen más irányba fejlődött tovább, alapvetően az ezoterikus-vallásos megközelítésmód jellemző rá, és igen komolyan is gondolja a dolgait. 1993 óta az Arckanum az a forma, mely felismeréseinek és elképzeléseinek zenei kereteket ad, és már elég hosszú út áll mögötte: többek között négy demót és három nagylemezt is készített. Valamiért mégsem lett túlzottan ismert, pedig zenéje minőségi, és nem is veszített sokat varázsából az idők folyamán, noha ahhoz a pogány természetimádó vonulathoz volt sorolható, ami sokak megvalósításában mai füllel idejétmúlt. Ez legalábbis legjobb lemezére, a '97-es Kostogherre mindenképp igaz. Az Arckanum talán azért nem kanonizálódott túlságosan nagy sikerrel, mert hősünk nem vitte túlzásba a koncertezést, ami egyszemélyes zenekarként komoly akadályokba is ütközött volna, de még csak egy templomot sem sikerült lángokba borítania (vannak egyáltalán fatemplomok Svédországban?), ráadásul a néhai Necropolis kiadó sem erőltette rá őt mindenkire. (Közbevetőleges megjegyzés: az is lehetséges, hogy az Arckanum-fotókon látható, a Falu című film szörnyetegeihez hasonlatos maskara riasztotta el a hallgatókat.) Ettől viszont még a ’90-es évek skandináv black metaljának egyik fontos képviselője, slussz.



Térjünk vissza a jelenbe, de legalábbis a közelmúltba: az Arckanum kortársai közül egy kézen is meg lehet számolni a még mindig jelentőset alkotókat. Shaamate viszont nem akarta nem létező sikereit szélesebb körre kiterjeszteni, és belső világába fordult 1998-as évjáratú, mindezidáig utolsó nagylemeze (Kampen) után. Leírásából kiderül, belső időszámításában véget ért a Pán isten szellemisége által meghatározott ciklus, és elkezdődött valami más. Az új sötét korszak jelszavai ismerősek, ezért ijesztőek: antikozmikus black metal, káosz-gnoszticizmus. Hogy honnan ismerősek, azt mindenki tudja: a halva újjászületett, majd újrahalálozott Dissectiontől. Nyilván egyazon szektába járhat Shaamate a néhai Jon Nödtveidttel, aminek fényében életbiztosítást aligha kötnek vele szívesen az erre szakosodott cégek, ám szerencsére zenei párhuzamokról nem kell beszélnünk. Egy kétszámos kislemez volt az első újkori életjel 2002-ben, majd két split következett, ezek közül a Svartsynnal közös Kaos Svarta Marról be is számoltunk: szúrós hangzású, pogánynak nem, de vérbeli északinak annál inkább nevezhető, sodró, dallamos black metalt prezentáltak, mely elsőre kicsit túlságosan is tetszett ahhoz, hogy ne legyen gyanús. Az idő viszont nem a gyanút, hanem a kiadványt igazolta, mai napig szívesen hallgatja stábunk több tagja is.

Az új nagylemezt viszont újabb négy év várakozás előzte meg, és bár a korábbihoz hasonló kardinális változás nem történt, vannak további módosulások. Elsősorban, mint azt az albumot felvezető, (jól sikerült!) Holy Moses feldolgozással megspékelt kislemezből sejteni lehetett, elmozdulás észlelhető a ’80-as évek metalja, azon belül is elsősorban a thrash metal felé. Soha korábban nem voltak az Arckanumnál ilyen dísztelen, nyers zakatolások, mint ami például a Røkulfargnýr című dal első másfél percét, vagy a Nákjeptir jelentős részét jellemzi, és bár ezt szokni kell, végül is nem áll rosszul a zenekarnak. Más kérdés, hogy míg előbbi dal telitalálat, addig utóbbiból hiányzik a katarzis. Összességében sem tudok kellő mértékben lelkesedni, úgy, ahogy teszi azt az alapművekre kétségbeesetten kiéhezett underground szaksajtó. A nyitó Svarti elején levő intró még rendben van, bár kicsit hosszú, de a dal maga jó, akárcsak az ezt követő Dauðmellin. Ezek tipikus, messziről felismerhető Arckanum dalok, jellegzetes, gyors, tüzes-fagyos dallamos témákkal. Ezekből azonban lényegében ennyi van a lemezen. A csúcspont Røkulfargnýr után jön a Blóta Loka című öt perces sátánimádó zaj-mormogás, ezt az említett, kicsit laposabb Nákjeptir követi, aztán egy hangulatos, másfél perces Paradise Lost-os gitársirám következik (Eksortna). A Sú Vitran eztuán megint nagyon jól kezdődik, valamivel több, mint két és fél perc után azonban ez is baljós egyhelyben toporgássá változik. A záró Formála egyetlen doom téma lassú ismételgetésére épül, ez is jó, és szerencsére nincs is elhúzva, viszont itt, némi újabb levezető hangulatkeltés után vége a lemeznek. Ennyi. Nagyon kevés négy év után. Nem értem, miért nem lehetett felrakni ide a lemezzel egy időben megjelenő Grimalkinz Skaldi kislemez két dalát, mert főleg az első (Lefkatta Ok Døþbuþ) igazán nagyot üt. De még a Holy Moses-féle Current of Death is elfért volna itt, koncepció ide vagy oda. 



Az igazán szomorú ebben az egészben pedig az, hogy a konkurencia gyengélkedése miatt most, több mint 15 év után igazán átvehette volna az Arckanum nem csak a Dissection, de a komplett északi black metal színtér trónját is, amire azért is égető szükség lett volna, mert így az minden bizonnyal üresen fog maradni. A pontszámomban a mindenféle egyéb kiadványokkal szerzett plusz is benne van.

8/10

a’ ördög

arckanum.se
myspace.com/officialarckanummyspace

Department of Eagles - In Ear Park
2008-10-07, 2008, 4AD

Egy interjúban Ed Droste a Grizzly Bear-ből azt magyarázta, a Yellow House-on található Little Brother c. számról fogalma sincs, mármint hogy miről szól, mert azt Daniel Rossen írta, neki sok köze nincs hozzá. Csak sokadik hallgatásra tűnt fel, hogy a lemezről tulajdonképpen a kedvenc számomat sem ő, hanem a nála kevésbé feltűnő Rossen énekli. Aztán szép lassan kiderült, hogy amennyire – szó szerint – eltörpül Droste mellett, legalább annyira meghatározó a végeredményt nézve, vagyis hallva. Már akkor sejthettem volna, hogy ennyivel biztosan nem lehet őt elintézni, és hát tényleg, nem tudtam, hogy a főiskola óta van egy duója Fred Nicolaus-szal. A Grizzly Bear-beli munkássága ismeretében akár azt is feltételezhetnénk, hogy Nicolaus csak azért van ott, mert Rossen egyszerre csak egy gitáron tud játszani, de állítólag tisztességesen kiveszi a részét az egészből. Persze hiába a kétemberes felállás, mégis érezhetjük, hogy döntően az utóbbi lelkét kapjuk lekottázva és elpengetve, ami a nagyjából négy év alatt elkészült In Ear Park apropója volt: a Grizzly Bearhez túlságosan (egy)személyes témák, például édesapja emlékének feldolgozása.

Hiába vannak a számok aprólékosan, bár nem zsúfoltan kidolgozva, nem beszélhetünk mesterkéltségről és kiszámíthatóságról. A fejet beburkoló visszhangos gitárjátékok mindent álomszerűvé varázsolnak, és kellemesen visszafogott, néhol kicsit - negatív előjel nélkül - öreges és egyszerű, mégis hatásos anyagot hallhatunk valahonnan a múltidéző folkpop környékéről, finom zongora- és bendzsójátékkal kísérve. Többnyire szomorú dal(lam)ok ezek, nemcsak hangzásukban, de szövegükben is, néhány lejátszás után feltűnhet, hogy az egyik leggyakrabban ismételt szó a „gone”. Ennek ellenére jól építi fel hangjegyekből azt az érzést, amikor a legbénítóbb melankólia egy pillanatra kihagy; csak ez a pillanat itt majdnem 45 percig tart.

A legerősebb szám (Phantom Other) arra emlékeztet, hogy van az a fajta szomorúság, ami sosem hagy minket egyedül, és hiába nem érezzük a jelenlétét, túl könnyen és gyorsan bukkan fel újra ahhoz, hogy el tudjuk hinni, végleg meg lehet tőle szabadulni. Kegyetlenség lenne Rossen, pontosabban az In Ear Park részéről, ha ezzel a felismerésünkkel magunkra hagyna, de mint tudjuk (ha máshonnan nem, egy klasszikusból biztosan), a megoldás mindig közel van, ami pedig jelen esetben nem más, mint maguk a dalok. Egyrészt nyugtázhatjuk, hogy úgy tűnik, nem csak mi érzünk így, másrészt gyakran feltűnik a fanyar könnyedség is, jelezvén, hogy ne vegyük ezt az egészet annyira komolyan. Ez egy mélységesen személyes album, ami a megfelelő hozzáállásától és a mi hozzáállásunktól függően könnyen befogadható és alakítható, de annál nehezebben elengedhető.

 

8.5/10

csoo

Kings Of Leon - Only By The Night
2008-10-06,

A Kings of Leonnal kapcsolatban sok csapás létezik, amin el lehet indulni, és ami sehova sem vezet, ezért talán legjobb és legegyszerűbb – stílszerűen – az aranyközépúton maradni és (jelen esetben) a külsőségektől eltekintve meghallgatni a zenét. Csak nehéz: nyilván lehet tenni magasról arra, hogy miben hisznek, kik ők, honnan jönnek, mit csinálnak és hogy néznek ki; és valójában ez is lenne az ideális, de olyan bőkezűek ezek a rendes emberek, annyi élményanyagot kínálnak, hogy kár lenne nem beszélni róluk is a zenéjük mellett. Mert egyrészt a Kings Of  Leon családi vállalkozás – még ha nem is a gyomorforgató Hanson- és Kelly Family-fajtából való, és más a műfaj is, de mégis csak az. Másrészt keresztények is az istenadták, így Caled sakálrészegen szöveget ír arról, hogy Jézus nem szereti (aztán padlóra kerül, mikor józanul meghallja, mit merészelt), és azt is énekli, hogy Your Sex Is on Fire. Ráadásul mikor elkezdték, még úgy néztek ki, mint négy szerencsétlen ágrólszakadt a hetvenes évekből, most meg érthetetlen megfontolástól vezérelve egyszerű H&M katalógusfiúkká váltak az elképzelhetetlenül szűk csőnadrágjaikkal és a szögmérővel beállított frizurájukkal. És ha mindez nem elég, lehet utálni őket még azért is, mert most már nyugodtan kezdhetünk dobálózni velük kapcsolatban az olyan jelzőkkel, mint amilyen például a stadionrock, a nyálas mainstream banda, esetleg a toplistás modorosság. Na hát akkor minderre próbáljunk meg most magasról tenni. Hogy miért? Mert zenélni viszont mindennek ellenére (vagy lehet, hogy inkább ettől?) tudnak, és bár egyre inkább a U2 neve az, ami felmerül fő hatásukként, azért simán szóba lehet hozni jó előadókat is, például a Led Zeppelint, Bruce Springsteent és a vallásos vonulat nélkül is, de azzal együtt meg pláne, Neil Youngot. Mindenkori hatásaik keveréséből pedig csináltak már három hibátlan albumot, amik még az On Call klipjében produkált idegesítően esetlen grimaszolásokat és pózokat is simán feledtetni tudják, pedig az nagy teljesítmény.

Az Only by the Night felépítése nagyjából megegyezik a Because of the Times-éval, de ezen talán még több a sláger, a lassú szám, a szinti meg az érzelgősség. A Closer megfog, kedvesen odaültet maga mellé, megsimogatja a fejünket, aztán lendületből mellberúg, és nincs semmilyen kifogás, a melankolikus, szintis dünnyögés tényleg nagyot üt (illetve cipőz), akkor is, ha nem kérjük. Ezután valahogy össze kell szedni magunkat, ehhez adja a lendületet a dögös Crawl, ami torzított gitárral rokkolva durmogja végig a maga négy percét. És ha már úgyis talpon vagyunk, jön a Sex on Fire, a sláger, a női rajongók nyáltermeléséért felelős klippel, a szenvedős refrénnel, Bruce Springsteen-nek szeretettel. Aztán a slágeráradat folytatódik, következik a Use Somebody: középtempó, kiállás, kórus, szóló és különben is, hogy lehet fehér embernek ilyen hangja? Aztán megint nincs hiba, Manhattan, a frizura még mindig tart, a miénk is, az övék is. És így tovább, végig, ugyan nincsen a Holy Roller Novocaine-hoz hasonló hosszúságú eposz, és a számok többsége éppen csak megközelíti a négy percet, de ez nem okoz gondot. Az egész lemez egy nagy desszertes doboz, tele színes, szagos, édes darabokkal, amik nyálasak, ragadósak és lehet, hogy végül majd cukorbajhoz vezetnek. Akinek viszont nem fekszi meg a gyomrát, annak kiül az arcára a jóllakottságot követő, elégedett mosoly.

9/10

kk

myspace.com/kingsofleon

kapcsolódó cikkek:

Kings of Leon - Because of the Times (kritika)

Janvs - Fvlgvres
2008-09-25, 2007, ATMF

A Janvs elsőre egy szimpla kópiazenekarnak tűnik. Ami jó bennük, azt lopták, ami egyéniség, az felesleges. Mivel másodikra, harmadikra és tizenötödikre is ez a helyzet, vegyük sorra az enyhítő körülményeket:

1. Egy pillanatig sem próbálják elkendőzni, kitől tanvltak el mindent. Argento, a példakép Spite Extreme Wing főnöke vendégszerepel is a lemezen - merthogy a genovaiakról van szó, mint az eredeti alkotás elkövetőiről. Átvették a szellemiséget is, nem csak a formát, már amennyire ez enyhítő körülmény, mindenesetre így legalább önmagában véve értelmes az alkotás. JanvsA letisztvlt, követhető szerkezetű, áttekinthető hangzású dalok, az ezeket életre keltő tüzes szenvedély párhvzamban áll az emberi lét alapállását tisztázni kívánó, mondjvk, hogy ideológiával, noha arról itt nem fogvnk vitát nyitni, hogy Jvlivs Evola, kinek írásai mindkét zenekart megihlették, mennyire volt sikeres ebben. Maradjvnk annyiban: a törekvés mindenképp díjazandó, mind az író, mind a zenekarok esetében.

2. Első lemezükön (Nigredo) egészen másfajta, lassú, kísérletező irányvonalon próbáltak haladni, aminek a Fvlgvres-en hallható zenéhez sok köze nincsen, tehát egy új kezdetről van szó, ám gyermekbetegségek nincsenek. Amikor a Janvs jó, akkor teljesen kiforrott, befejezett, fokozhatatlan, katartikvs. Ilyen a címadó dal, valamint a Terzo Volto, de leginkább az ovtro előtti Vrsa Major. Vtóbbi könnyedén felfért volna a Spite Extreme Wing Non Dvcor, Dvcojára.

3. Maradva vgyanennél a dalnál, mert itt érezhető a leginkább: minimálisan vgyan, de más hatás is bekerült az eszköztárba, a görög Rotting Christ együttes korai művei hagytak nyomokat a riffelésen, ami mindenképp pozitívvm, egyrészt, mert fűszerezi a már ismert ízeket, másfelől pedig a Rotting Christ baromira jó zenekar volt egykoron, és jól esik az embernek értő kezekben újrahallani valamit abból az elveszett kincsből.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy most már így vtólag, tvdjvk: a Spite Extreme Wingnek valószínűleg nem lesz folytatása, ami tovább növeli a Janvs értékét. El kell hagynivk, vagy fel kell javítanivk az vnalmas szintetizátoros átkötéseket, az említett szenvedélyességet pedig ki kell terjeszteni minden egyes dalra. A feladat nehéz, és én nem hiszem, hogy jelen alkotást felül tvdják szárnyalni, mindenesetre ez egy olyan albvm, ami miatt érdemes volt a kezdet kezdetén hangszert venniük a kezükbe.

8/10

a’ ördög

janvs.it
myspace.com/janvsdotit
atmf.net

Torche - Meanderthal
2008-09-22, 2008, Hydra Head

Ha valaki azt mondja nekem pár héttel ezelőtt, hogy az év legkellemesebb meglepetését egy, a metálra újabban roppant nyitott indie média által szarrá hypeolt Hydra Head-zenekar szolgáltatja, bizonyosan hosszas magyarázásba kezdek arról, hogy de hát ezeknek a Pelican eggyel ezelőtti lemeze óta nem volt említésre érdemes kiadványuk, és nekem ráadásul az sem tetszett igazán. Mint ahogy semelyik másik bandájuk semelyik másik lemeze – itt most a tényleg jó bandák Hydra Head által gondozott demóira, split cédéire és újrakiadásaira nem gondolok. 

A Torche ráadásul nem is új banda. Igaz, eddig nem hallottam őket, de utólag meghallgatva bemutatkozó lemezüket egy az átlagosnál jobb, de izgalmasnak igazán nem tűnő, a jelenlegi indie-metal trendjeinek megfelelő, középtempósra gyorsított, Neurosis-lében pácolt doom-sludge formáció képe sejlik fel. Ebből a körből keveseknek sikerült csak kitörnie, így az említett Pelicannak is színes, szenti-/instrumentális, vagy a Mastodonnak a maga lényegre törő, a dalformátumot újra felfedező képletével.



A Meanderthal kvázi intrója, az instrumentális Triumph of Venus utóbbi zenekar újabb, progresszív jellegű törekvéseit idézi fogyasztóbarát gitár-virgáival. Gyorsan véget ér, és szinte megakadás nélkül adja át a helyét a másik említett formációt idéző, élettel telt, doom alapú, de vidám és fogós témáknak. Ez a dal a Grenades, amelyben a zenekar és a hallgató közötti viszony sorsát meghatározó, kulcsfontosságú énekkel is találkozunk. Mondhatnám bátorítólag, hogy van némi Jesu-s jelleg benne, de az az igazság, hogy ennél jóval kommerszebb a Torche. Pop/diszkó-doom, emo/kalipunk-sludge – ezeket a skatulyákat mind jogosnak lehet nevezni, ahogy azt sem én fogom mindenáron megcáfolni, ha valaki a Blink 182-t akarja felemlegetni. Kőkemény törzsolvasó legyen a talpán, aki innen tovább olvassa a cikket, de hadd hulljon a férgese. Elmondom, én már a Killswitch Engage érzelmes (nyálas) énektémáitól is kibuktam anno, itt, talán az egy szem Across the Shieldet leszámítva sehol nem zavar. Bajban vagyok az indoklással, inkább a zenéről beszélnék, az ugyanis biztos, hogy a Torche rájött, milyen hosszúságú dalokat szabad és kell sludge-ban írni (1-3 perc) ahhoz, hogy ne fárasszon le a témákban és a hangzásban rejlő hatalmas energiák felszabadulása. Egy másik Hydra Head-banda, a Converge-közeli Cave In, amit gyakran emlegetnek a Torche-csal párhuzamban, pontosan itt bukik el. A Meanderthalnak viszont még a szavatossága is rendben van, bár voltak kételyeim ezügyben, de az anyag még a tizedik alkalom után is hallgattatja magát.

Azt tudjuk most már, "technikailag" hogyan működik a Torche, de mivel nem egy porszívóról, vagy turmixgépről van szó, ahhoz, hogy lássuk, miért jó, hasonlatok kellenek: a természeti képek adják magukat, úgy, mint áradat, tenger, hegyek, de a Torche nem magányos természetimádó zene, így az ezekhez kapcsolódó sportok is adják magukat. Mondhatni, deszkás punk, csak nem gör-, hanem hó- (egy lavinával a nyakunkban), vagy akár szörfdeszkás (egy kisebb cunamit lovagolva). A kulcsszó az energia, az életerő. Ahogy a Triumph of Venus után megállás nélkül következik a Grenades, azt úgy követi a Pirana, és ez így megy végig a teljes lemezhosszon – 36 percen – keresztül. Ha zeneileg nem is jelent párhuzamot, de ide kívánkozik a Queens of the Stone Age magnum opusának címe, a Songs for the Deaf-é. Pont ahogy ott, úgy itt sincs magakadás az albumon átívelő lendület tekintetében, egészen az utolsó előtti Amnesiáig, ami konvencionális doom/sludge témákból építkezve jut lassan (hat perc alatt) egyre magasabbra, itt tehát hegymászásról van szó, hogy aztán a lemez a címadó Meanderthallal egy hegyi barlangban érjen véget, ahol, miután a hegycsúcson megvilágosodtunk, megtaláljuk az emberi lét gyökerét, a kezdőpontot.



Mindez persze az én egyéni értelmezésem egészen biztosan baromság, és teljesen más dolgok járhattak a készítők fejében, legalábbis sem a borító, sem a plüssjelmezek nem túlzottan sportosak, de ez sem fontos. Az viszont az, hogy ennyi extrém-metal köntösbe öltöztetett slágerrel (itt kiemelem a Healer címűt, amely talán a legütősebb mind közül) én már nagyon rég nem találkoztam, úgyhogy ezennel megünneplem a kommersz metálzene feltámadását. És most az egyszer piszkosul szerencsések vagyunk, mert a lemez vélt mondanivalójának megfelelően nem csak otthonülős ünneplést kell rendezni: pár hét múlva élőben láthatjuk az év egyik csúcslemezét elkészítő Torche-ot.

9/10

a’ördög

myspace.com/torche

Silver Jews - Lookout Mountain, Lookout Sea
2008-09-18, 2008, Drag City

Egy kritikát biztos nem illik annak bevallásával kezdeni, hogy egy lassan 20 éve létező és ’94 óta kiadványokat megjelentető együttest nagyjából csak egy éve fedeztem fel magamnak. Főleg akkor nem, ha ez az együttes a Silver Jews. Hiányosságomnak biztos megvan az oka, mondjuk saját magam, bár foghatjuk arra, hogy rettenetesen sokáig nem koncerteztek, és az ambíciót leginkább túlzott mértékű droghasználatra cserélték, ráadásul az énekes David Berman négy nagylemez és egy hosszú depressziós időszak után máris megpróbált legendává válni. Az utóbbi még hírértékkel is bírhatott volna, de nem bírt, legalábbis még ez sem jutott el hozzám, és hát ezúttal mégiscsak gyanús. Szóval a Silver Jews létezett is, meg nem is, azzal együtt, hogy bár nem túl sietősen, mégis kiváló lemezeket adtak ki az évek során.

Ha már eddig sem hagytam figyelmen kívül a magánéleti vonulatot, akkor most már fölösleges is lenne. Nem mondanám, hogy ezen interjú után meg vagyok győződve Berman elméjének épségéről, de a lemezt végighallgatva azért ki lehet jelenteni, hogy a korábban komor arcon legfeljebb csak keserű grimasz helyett, ha nem is vigyor, de most mindenképpen valami mosolyféle ül, és nem abból az őrült, hanem a nyugodt, néhol a pillanatban elkényelmesedő, máshol a jövőbe bizalommal tekintő fajtából.

Ezt leszámítva maradt az, ami régen volt: rádiótól, zenegéptől és fejhallgatótól sem idegen, az alternatív country és a klasszikus amerikai rockzene kellemes és tulajdonképpen meglepetésektől mentes, de semmi esetre sem unalmas keveréke, amiből mindig sikerül emlékezetes és megkérdőjelezhetetlenül slágeres dalokat írni. És csinálja ezt két ember, pontosabban férj és feleség, hiába a(z) (eddig) közreműködő zenészek hosszú sora. Cassie Berman egyébként mindig is jelen volt basszusgitárosként, sőt vokalistaként is, de igazán meghatározóvá csak most vált; sokak szerint túlságosan is. Képzetlen hangja néhol egy glitch-hez hasonlóan első hallásra furcsa, talán idegesítően elüt minden mástól, másodszorra viszont már hiányozna, ha nem lenne ott.

És már csak azért sem lenne igazságos túl szigorúan ítélkezni a feleségről, mert hozzá hasonlóan a férj sem tud igazán énekelni, bár meg kell hagyni, ő azért szépen dörmög. Elmarasztalni viszont őt sem érdemes emiatt, főleg azért, mivel - mint mindig – most is leginkább mesélőként funkcionál. Elő lehetne rángatni az önigazoló és -nyugtató féligazságot, miszerint nem kell ahhoz érteni a szöveget - már ahol van, úgy egyébként is, meg értelme is -, hogy teljes mértékben élvezhessük a dalokat. Csakhogy most sem/nem lenne igazunk. Persze ezek nélkül sem értelmezhetetlen, sőt, de ha már valaki végre ügyesen ír, akkor érdemes egy kicsit jobban odafigyelni. Szóval leginkább úgy hangzik, mintha ülne mellettünk Berman, közben mesélné nekünk történeteit, a háttérben meg egy zenekar játszaná a dalokat. Aztán hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy a kettő harmonizál egymással, ami lehet színpadra vitt őszinteség, vagy őszinteségbe bugyolált színpadiasság, esetleg klasszikus értelemben vett sztorikkal lazított vallomások, de végül is mindegy, jó hallani és hallgatni is őket.

A We Could Be Looking for the Same Thing ellenállhatatlan egyszerűsége és magától értetődő naivsága már jó párszor elégedett és elismerő mélázásra késztetett, na meg arra hogy a megjelenés óta íródott fanyalgó kritikák előtt továbbra is értetlenül álljak. Magabiztos, de nem nagyképű, kisujjból kirázott, de nem hanyag munka ez arról (mindenféle szájbarágás nélkül), hogy mégis megéri várni valami jóra vagy jobbra, ami ha nem is tart örökké, akkor sem reménytelen. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még Bermanéknek is sikerült.

 

9/10

csoo

Metallica - Death Magnetic
2008-09-12, 2008, Warner Bros. Records

Legelőször szögezzük le, hogy mindenki hülyebuzifasz, aki thrash metalt akart hallani a Metallicától a ’90-es években, és ezért fikázta teli torokból Hetfieldéket. Azok persze még sokkal rosszabbak, akik azon csámcsogtak, - és csámcsognak még ma is - hogy levágták a hajukat, sperma volt a borítón, öregasszony vernyogott a The Memory Remainsben, et cetera. Jellemző módon, a többség utóbbi dolgok bekövetkeztekor kezdett hisztériázni, nem a Fekete Album megjelenésekor, ahol a külsőségek még változatlanul maradtak, a tartalom viszont már köszönőviszonyban sem volt a pattogós-fűrészelős Metallicával, amelyik pályafutása elején elkészítette minden idők néhány legjobb metal lemezét.

A Metallica a ’80-as évek végére sztárzenekar lett; muszáj volt azzá válnia, mert hiába játszottak egy szélsőséges underground műfajban, teljesen nyilvánvaló volt zsenialitásuk, James Hetfieldnél nagyobb dalszerző nem zakatolt még torzított gitáron soha. A hegyre épített házat pedig előbb-utóbb mindenki meglátja, és ők nem akármilyen építészek voltak. Ugyanakkor, egy olyan pontra is eljutottak, ahonnan az addigi keretek között nem volt hova továbblépni, a közfelfogás ezt a pontot az …and Justice for All lemezhez köti, mivelhogy ezen erősen érezhetőek a sikertelen törekvések a változásra, ehhez képest mi már a Master of Puppets-et is kissé túlérlelt gyümölcsnek tartjuk, bár alapmű státuszát nem vitatnánk. Node tehát, a thrash metal műfaj ugyebár agressziójáról ismerszik meg, brutális, kegyetlen, gyors, fiatalos dühéről. Vannak, akiknek sikerült ezt a fiatalos dühöt évtizedeken át konzerválniuk magukban, de ezek egyrészt a kivétel, másrészt nem rocksztárok.

Egy befutott rocksztár írjon csak olyan dalokat a gyorshajtásról, mint például a Fuel, írjon dalt életbölcsességekről, írjon az öregedésről, az elmúlásról, bármiről, amiben kompetens, amit el lehet hinni neki. Na persze, ne írjon 70 perc feletti albumokat, és ne használja fel a töltelékeket is, ahogy szimfonikus zenekarral sem kell mindenképp bohóckodnia. Idióta baromságokat nyilatkozni arcpirító stílusban, na azt sem kell, bár ettől még el lehetne vonatkoztatni. És egy rocksztárnak sem árt gyakorolnia olykor, a dobolást pedig főleg gyakorolni kell néha, már ha jól akar dobolni, és nem akarja még unalmasabbá tenni az amúgy is 70-80 perces lemezeket. Szóval a Metallica távolról sem állt kritikán felül, ennyivel kell kiegészíteni cikkünk nyitómondatát.



És akkor most rátérhetünk arra, ami a ’90-es évek óta történt. Egy Matt Smith nevezetű figura készített egy Tribute to St. Anger című paródiát a Metallica első Back to the Roots albumához, ami tökéletesen elmond róla mindent. Szavak formájában fogalmazva, ez volt a zenetörténelem első rehab-metal lemeze, tökéletes zenei példázata annak, amikor egy pszichológus megpróbál fiatalkori problémáikat soha meg nem oldó, de rég elbutult embereket ostoba lózungokkal teletömni, és azok lelkesen el is hiszik az önámításokat. Nekem úgy tűnik, Ön Dühös. Az Ön Dühe teljesen jogos néhai édesapja/anyja irányában. Engedje ki Dühét, ne szégyellje. Engedje el magát, ne hagyja, hogy az elvárások határozzák meg, mit csinál. (Nagyjából ennél a pontnál lépett le a zenekarból az egyetlen épeszű, de a zenekar történéseibe beleszólással amúgy sem rendelkező tag, akinek a helyét most egy Ozzy vándorcirkuszából szalajtott, állandóan grimaszoló, ugráló és villázó majom tölti be, aki roppantmód lelkes.) Persze, nem valószínű, hogy Hetfield pszichoterapeutája állította be a St. Anger dobsoundját, és ő javasolta, hogy a nyers/punkos hozzáállást keveretlen dalrészletek számítógéppel összevágott, de masterizálatlan témahalmok formájában kell megvalósítani, de mindenesetre a képbe tökéletesen illik ez a megoldás. 

A Death Magnetic sorban a második Back to the Roots album, itt már annyira függetlenné váltak az elvárásoktól, hogy úgy döntöttek: tulajdonképp miért ne lehetne kielégíteni a rajongók vágyát most az egyszer, és megcsinálni, amit ők akarnak? Vagy talán nem volt jobb ötletük, mihez kezdjenek, az újabb, sorban harmadik ötéves munkaszünet erre a verzióra utal. Tétnélküli lemez, eldöntötték, megkérték az erre ténylegesen legalkalmasabbnak látszó producert, a vérprofi Rick Rubint, és megcsinálták. Most akkor itt kéne ejnye-bejnyézni azzal kapcsolatosan, hogy hiába szól jól a lemez, a témahalmozós thrash metal recept elővétele összefüggő tartalom és mondanivaló nélkül nem az igazi, meg, hogy már megint 70 perc fölé mentek, egyetlen dal van hat perc alatt, stb. Hogy Lars húz, mint egy írógép. Hogy Unforgiven III. (mélypont). Lehetne örvendezni is, hogy Hetfield még mindig tud jó témákat kitalálni (a Suicide & Redemptionből akár több jó dalt is lehetett volna írni, egyet sem sikerült, a My Apocalypse viszont, fáj leírni, de az), meg, hogy ez az egész sokkal szarabbul is végződhetett volna.

De minek, hiszen tétje a kritikának, ahogy csak a lemeznek, az nagyon nincs. Kit érdekel a Metallica 2008-ban pár mindent meghallgató zenebuzin és agyhalott, minden zakatolást megevő thrash metaloson és a státuszuknál fogva szintén agyhalott Metallica-rajongókon kívül? Senkit, és persze mindenkit, merthát hiába teljesen szokványos hanyatlássztori az övék, ha egykoron ők voltak a legjobbak.

5.5/10

a’ ördög

Elffor - Son of Shades
2008-09-08, 2002/2008, Northern Silence

Az osztrák Summoning egy igazi anomáliazenekar. Mindenkori megközelítésük ugyanis giccses, kicsit gagyi és mindenek felett unalmas: billentyűtémák uralta monoton, monumentális zene az övék, amiben az egyébként szinte minden műfaj-fajtalankodásban felülre kerekedő torzított gitárok impotensen alákerregik a szintetizátor agyonismételt dallamait. Mégis, a célba vett ősi, ódon és emberfelettiséget sugárzó hangulatok, ha nem is határozottan, de érezhetőek. Ennek köszönhetően a Lugburz-Minas Morgul-Dol Guldur albumtriász tagjait olykor még ma is beteszem.



A baszk Elffor pontosan ugyanebben feketefém-szegletben helyezkedik el, csak éppenséggel, ahogy a Summoning utóbbi lemezeinél, úgy itt is elmaradt a csoda. Azt most ki lehetne tárgyalni részletesebben is, hogy míg a mestereknél a túlzásba vitt profizmus és a kiüresedés a tünete ennek, addig itt, a tanítványoknál alapvetőbb muzikális hiányosságok vannak, de igazából ez lényegtelen. Nincs varázslat, és kész. Ehhez jön, hogy a körítésre mindig gondosan ügyelő, jobbnál-jobb borítókat, album- és dalcímeket kiötlő példaképpel ellentétben itt a promóleső rovatból ismerős barátaink, Zsibbasztó Közhelyék érkeznek ráadásba. Ízlelgessük: The Nocturnal Moon, Infernal Woods, és tekintsük meg a borítót nagyban.

A Son of Shades egyébként egy hat évvel ezelőtti lemez bónuszdalokkal egyórásra hizlalt újrakiadása, az eredeti megjelenés óta már túl vannak két újabb anyagon. Én nem fogom meghallgatni őket, ahogyan még egyszer ezt sem, de ajánlom a Summoning kritikát nem ismerő rajongóinak, valamint a neo-középkori giccs (lásd: Corvus Corax, Tanzwut, stb.) barátai közül azoknak, akik nem csak a diszkót, de az alvást sem tudják efféle színezések nélkül elképzelni.

4/10

a’ ördög

elffor.com
myspace.com/elfforfp

Kerbenok - Der Erde entwachsen (Gewollte Wunden)
2008-09-05, 2007/2008, Northern Silence

Kellemes EP-vel jelentkezett még 2007-ben a nálunk még be nem mutatott némethoni Kerbenok. A kislemez aktualitása, hogy idén a Northern Silence az újrakiadás mellett döntött, és még promot is szíveskedett küldeni részünkre.

A Kerbenok az olvasóink által jól ismert germán black metal miliőn belül mozgolódik, és nem is lép túl a Verdunkeln, Graupel, Nagelfar és társaik által kijelölt – és jól ismert – ösvényen. KerbenokA szóban forgó stílus és zenekarok hibái ismertek; ritkán jutnak túl az erős középszer árkain, mindezzel együtt a riffelés ortodox jellege, és a preferált permanens hangulat megteremtése miatt nem is szabad letudni őket egy kézlegyintéssel (a Nagelfart pedig pláne nem).

A Kerbenok eddigi egyetlen, de kétkorongos nagylemezére is áll ez a kitétel, igaz, így visszagondolva egyetlen büdös hangra sem emlékszem belőle. Akkor az ifjú reménységek kategóriában pályáztak, az akadályokat a várakozásoknak megfelelően vették, több szót pedig tőlem ne várjon senki ez ügyben. 


A Der Erde entwachsen sem szervál gyorsabban, sem pontosabban, viszont maga a mozdulat már lazább, természetesebb, gyakorlottabb. A három szám igen jólesően hat az ősz első napjaiban, az amúgy is természetbarát zenekar zenéje erdőjárásra csábít, az életünkre törő nap offenzíváinak pihenésére. A címadó számon kívül nem nagyon jellemző a keménykedés, de amabban sem mint cél jelenik meg, hanem mint eszköz az említett atmoszféra megteremtésére, amelyben semmi felzaklatót, zavartat, frusztrálót nem találni. A zene a stílusából adódó sajátos módján nyugalmat és erőt sugároz. Kiváló dobjátékot, kissé öblös, de igen fülbarát gitársoundot, finom váltásokat, helyénvaló tetőpontokat, és három igen helyre számot kapunk kézhez 23 percben. Indítsátok ezzel az évszakot, és akkor már megvan az első ok, amiért megérte idáig kihúzni. 

8

rtp

myspace.com/kerbenokmusikk
kerbenok.net

Vortex - VERSion
2008-08-27, 2007, sz.k.

A Vortex neve ismerősen csenghet a 4-5 évvel ezelőtti időszak aktív koncertlátogatói számára; akkoriban rangos fesztiválokon, valamint több neves külföldi banda előtt is felléptek. Készítettek egy demót is, amit viszont már valószínűleg kevesebben hallottak, és ezzel nem is jártak rosszul: a norvég underground néhány jól ismert bandájának – Thorns, Satyricon, Red Harvest - lopásokban gazdag, ötletekben szegény szintézise volt, borzalmas hangzással. Így a demós zenekari státuszukhoz képest rangon felüli koncertvendégeskedésekkel együtt egy teljesen világos, negatív kép alakult ki bennem: hiába a jó ízléssel kiválasztott kedvencek, egy mindent a siker céljának alávető, tökéletesen felesleges, sőt, kártékony társaság a Vortex. A történetnek azonban itt még nincs vége.



Előbb eltűnt a zenekar egy jó időre, majd személyi változások történtek, pontosabban hatról két főre csökkent a tagszám, és ez már implicit utal arra, hogy a célok is újra lehettek gondolva. Hamvas Béla úgy fogalmaz, a siker a legkisebb, a dicsőség a legnagyobb ellenállás irányában fekszik. Sikeresnek lenni manapság elképesztően könnyű, van tudománya is, a marketing. Egy metal zenekarnál ez úgy néz ki, hogy kössünk le minél több koncertet, növesszünk hajakat, amiket lóbáljunk is sokat, vegyünk fel fekete bőr- és latexcuccokat, lehetőleg követve az aktuális trendeket, és semmi egyéniséget, nehéz, emésztésre szoruló elképzelést ne vigyünk a zenébe.* Ezzel sok újat aligha mondtam, mindenesetre a régi Vortex pedáns módon, minden kritériumnak megfelelt. Elismerés illeti hát a maradék tagságot amiatt, hogy ezt így ebben a formában már nem érezték vállalhatónak, bár pontosan nem ismerem a változások okát. Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy nem kényszerből folytatják más keretek között. Még mielőtt az erre utaló új tulajdonságokat sorra venném, azért értetlenkednék egyet a név kapcsán: nem értem, miért kellett kitartani mellette. Még ha valami ötletes, jól hangzó és nem 8 másik banda által bitorolt név lenne, esetleg megérteném, de így önkéntelenül a folytonosság látszatát kelti.

Tehát, az erőltetett nyomulásnak vége, az új Vortex egy nagyon látványos és minőségi külsővel ellátott kislemezt készített most, a zene is jól szól, tehát elmozdulás történt a külsőségek irányából a tartalom felé, de konzekvensen végigvitt, tökéletes irányváltásról nem beszélhetünk, már rögtön az első benyomás kettős. Akinek nem ugrik be néhány másodpercnyi hallgatózás után a Dodheimsgard 666 International című lemeze, elsősorban a vokálról, az nem hallotta azt az albumot. A zene tekintetében ennyire nem egyértelműek a hatások, bár itt is a DHG a legközelebbi párhuzam. Nincsenek hagyományos black metal dalszerkezetek, és noha akadnak gyors riffek, az elektronikus dobtempók lassú vonszolás, statikus forgás, vagy épp egy helyben járás képzetét keltik, néhány szaggatott beindulást leszámítva. A Mayhem Grand Declaration of Warja jelent a Dodheimsgardon kívüli párhuzamot e tekintetében, de itt annál is jóval kevésbé jellemző a lendületesség. Ez nem probléma, sőt, mivel néhány hallgatás után a témázgatós jelleg ellenére összeállnak a dalok, elővillan a célbavett futurisztikus hangulat, csak az a gond hogy a más előadókkal való párhuzamok is ezzel együtt tisztulnak ki. Konkrét riff-lopások nincsenek, de így is túl sok ismerős dolog bukkan fel, kezdve az elektronikus pittyegések hangszínétől az Ultimate Sham Perdition City-s, bontogatós kezdésén át a második felében levő konkrét Dodheimsgard-ritmusváltásig, esetleg a nyitó Promethian Act végére a Mayhem gitárosának logikájával rakott záró riff-okoskodásig.



Nem kérdés, hogy most már vannak egyéni és jó ötletek a zenében, de nagyon nem ártott volna egészen precíz, tudatos fegyelemmel átvágni a sötét múlthoz kötő szálakat, mert a megdicsőülésnek ezek a tisztátalanságok komoly akadályait jelentik. És akkor még nem szóltam egy komolyan zavaró tényezőről: a dalcímek mindegyikéről egy-egy, részben emlegetett norvég zenekar ugrott be; minden egyes, a konyhaangol szókincsen túli angol szó a dalokban ismerős más zenekaroktól, a kivételként szereplő német címről pedig bizonyosan rosszmájúságom miatt ugrott be az angol nyelvű dalcímek közé német nyelvűt (Weltschmerz) csempésző Red Harvest.

Igazából lehet, hogy mindegy ez, mert az anyag zenei erényeiből ez az igazi, befogadó közönségtől független dicsőség szempontjából nem von le, de hogy a befogadók és kritikusok általi megdicsőülést meggátolja, az biztos. És még egy valami: az anyagot Tom Kválsvoll masterelte a Dodheimsgardból. Egyrészt nem biztos, hogy érdemes volt egy egyéniség tekintetében biztosan nem teljesen kiforrott anyagba ennyi anyagi energiát fektetni, de ez nem ide tartozik. Az viszont igen, hogy ez megint arra utal: itt maradt egy törekvés a hasonlatosságra a sikerorientált korszakból, nem értik pontosan, miért volt teljesen rossz és hiteltelen az első kör. Mert ugyan lehet mondani, hogy Kválsvoll (lásd még: Code, Arcturus, stb.) ért ehhez a fajta zenéhez, de hát ez az érv itt értelmezhetetlen. Az avantgarde szellemiségnek nem az a lényege, hogy hasonlítani kell más avantgarde alkotókra, hanem az, hogy senkire nem kell hasonlítani. És ezzel már kicsit a pontszámot is magyarázom: sok hasonlóan kevés egyéniséggel rendelkező tradicionális black metal zenekart istenítünk itt a magazinban. A hagyományőrző szellemiség megengedi ezeknek az egyéniség hiányát, a Vortex esetében viszont ezt jóval nehezebb tolerálni.

6/10

a’ ördög

myspace.com/vrtxband


*Persze, az igazi sztársághoz pótolni kell az egyéniséget egy branddel. Például, hogy négy hegedűs van, hogy mindenki nő, esetleg üzbég, vagy, hogy xilofonon eljátsszák a gitárriff három hangsúlyos hangját kiálláskor. Esetleg, hogy a zenekar összes tagjának orvosi igazolása van elmebetegségről. Ez a jelenség szerencsére nem kapcsolódik a Vortexhez.

Melvins - Nude with Boots
2008-08-22, 2008, Ipecac Recordings

Melvins-kritikák bevezetőjében általában két dolgot szokás megemlíteni. Az egyik Buzz Osborne haja, a másik pedig, hogy micsoda gigamega underground hősökről van szó, ki mindenkire voltak hatással az évek során, meg úgy általában mennyire kultikus zenekart is működtetnek ők. Engedtessék meg, hogy ezúttal másfelől közelítsünk, elsősorban azért, mert a Melvins sosem tűnt olyan bandának, amely beletespedne önnönmaga kult-státuszába, vagy ami még rosszabb, a dicső múlt fényében túlelemezgetné a lépéseit. Kimondottan ösztönösen munkálkodnak már vagy negyed százada, és ha ez eddig így ment, valószínűleg már nem is fog megváltozni.  Szerencsére, teszem hozzá, viszont ha az egyszeri recenzor hozzájuk hasonlóan kivonja az értékelésből a kultszorzót, az utóbbi évek termése rögvest jóval szürkébbnek látszik.

A Nude with Boots tulajdonképpen nem hoz lényeges változást a két évvel ezelőtti (A) Senile Animal-hoz képest, mondhatni az egyenes folytatásának tekinthető. A Melvins 2006-ban sikeresen asszimilálta a Los Angeles-i Big Business-t, azóta két dobossal dolgoznak, ami egyrészről nyilvánvalóan unikum, másrészt hallgatóként legtöbbször fölöslegesnek és öncélúnak tűnik. Mondom ezt annak ellenére, hogy Dale Crover és Coady Willis pár év alatt tökéletesen egymásra hangolódott, és korántsem arról van szó, hogy az apró eltérések a játékukban kiölnék a húzást a zenéből. Sokkal inkább a folyamatos rácsodálkozás kezd fárasztó lenni, szinte nincs olyan dal amelyben ne lenne egy hosszabb dobintro vagy többszöri kiállás, amely élőben, a két zenészt figyelve minden bizonnyal látványos, lemezen azonban csak ideig-óráig érdekes. Ráadásul újra a Toshi Kasai/John Golden hangmérnökpárnossal dolgoztak, akik ugyan korrekt munkát végeztek, de attól még ezzel a szétpanorámázott, nyers hangzással egyszerűen nem tudnak akkora súlyt biztosítani a zenének, mint a klasszikus albumoknak Joe Barresi a rá jellemző sötét, bizarr, hegyomlás-szerű megszólalással.

Igaz, maguk a dalok is inkább lelazult, szalmakalapos rockandrollok ezúttal, mintsem különösebben kísérletező szerzemények. A Melvins elvontabb oldala csak jelzésértékűen van felvillantva, főleg a lemez vége felé, de megkockáztatom, az sem lett volna baj, ha ez alkalommal teljesen elmaradnak a nyomasztó noise rock hallucinációk, legalábbis úgy érzem, erről az alapvetően szikár, két lábbal a földön álló lemezről nem hiányoznának. A Dies Irae-ben a Kubrick-féle Ragyogás filmzenéjének drone megkísértése azért hatásosra sikerült. A rockdalok közül a figyelemreméltóbbak közé tartozik a nyitó, himnuszértékű The Kicking Machine (az év legízlésesebb Led Zeppelin hommage-a), a játékosan induló, majd belassuló Suicide in Progress és a gőzmozdony-témákkal operáló The Smiling Cobra. Ezek ugyan tényleg kiválóak, de nem csak emiatt volt könnyű kiemelnem őket, hanem mert a többire jobbára csak szürke masszaként emlékszem, a bántóan túlnyújtott Dog Island pedig kimondottan fárasztó, főleg így a lemez eleje felé elsütve. Nem feltétlenül a dallamok vagy a gazdagabb,  parasztvakító hangszerelés azok, amik hiányoznak a Nude with Bootsról, sokkal inkább a markáns számok és a régi pimaszság, neadjisten a váratlan pophangulatok, ezekben korábban kimondottan erősek voltak Osborne-ék. Mostanában inkább sok dob van és sok száraz riff, és mégtöbb dob és mégtöbb száraz riff, vajmi kevés igazán emlékezetes szerzeménybe csomagolva. Sajnos.

A szeptember 22-én a tervek szerint végre hazánkban is fellépő Melvins tehát messze nem pályafutása legjobb lemezét készítette el, de egy-egy újabb életjelnek mindig örülünk, és már eleve az elismerésre méltó, hogy nekik 25 év után sem sikerült önmaguk paródiájává válni. Kevés példa van erre a rocktörténelemben. A koncert megtekintése a zenekart stoner rockként aposztrofálóknak szigorúan tilos, mindenki másnak erősen javallott, kétségkívül az év egyik legfontosabb előadása és kultusznéző peepshowja várható. Esetleges elmaradás esetén a jegyek a vásárlás helyén minden bizonnyal visszaválthatók.

7/10

aud

myspace.com/themelvins
melvins.com

Isobel Campbell & Mark Lanegan - Sunday At The Devil Dirt
2008-08-18, 2008, V2 Records

Mikor 2006-ban megjelent a Ballad of the Broken Seas, mindenki elkezdett össze-vissza marhaságokat beszélni arról, hogy a szépség és a szörnyeteg, a „twee pop”-királylány és a grunge/blues/rock-rém egymással kollaborál, különös párost alkotva. Aztán az első hiszti után hirtelen alapvetéssé vált a lemez, és már szinte senkit nem érdekelt, hogy ez a döngő hangú ürge korábban a Screaming Trees-ben vagy a Queens of the Stone Age-ben üvöltött, míg a kollegina Scooby Doo-s életérzésű Belle & Sebastianben vagy éppen a számára önmegvalósító The Gentle Waves-ben dalolt és csellózott. A szövegeket író Campbell az előző anyagon az ellentéteket (feminin-maszkulin, világos-sötét, blabla) akarta hangsúlyozni, ezt akkor párbeszédszerűen, felváltva énekelve valósították meg Lanegannel (de azért kevésbé vagányan, mint ahogy Debbie Harry meg Iggy Pop). Aztán épphogy elértünk a végefőcímhez, már láttuk is, hogy folytatása következik.

                    

És most itt is az új lemez, aminek kapcsán az előzőhöz hasonlóan el lehet mondani, hogy a páros hallhatóan szereti Tom Waits-et, Leonard Cohen-t és még Bob Dylan-t is (ki nem?), valamint azt, hogy maradt a folk/blues stílus, vagy akár mondhatjuk úgy is: az akusztikus zenei kísérettel előadott duett. Emellett az anyag összességében sokkal csendesebb, nyugodtabb lett, mint a korábbi, ráadásul ezen még talán a ballada is több. Nehéz ügy.

A beszélgetőtárs szerepe helyett ezúttal inkább csak a háttérvokálosét szánta magának Campbell: itt-ott ugyan feltűnik, de azt nem mondhatnánk, hogy állandóan jelen van, többnyire csak csendben követi magas, fátyolkás hangján Lanegant, kb. úgy mint Trent Reznor az utóbbi időben meglehetősen irritálóvá vált Tori Amost az Under The Pink-en szereplő „duettben”, a Past The Mission-ben. Ettől még nyilván nem szöknek könnyek az ember szemébe, de azért a szentimentális skót hölgy egyedül is simán képes elvinni egy számot a hátán, például a Gentle Waves-es Falling From Grace-t, vagy itt most a Shot Gun Blues-t, ami mellesleg az egyik legjobb szám a korongon, tehát nem biztos, hogy ez a fajta kamuflázs a legkifizetődőbb taktika. 

                      

Többé-kevésbé az új album is hozza azt az útszéli motelszoba érzést, amit az előző (legjobban talán a The Flame That Burns), néha külön bónuszokkal, mint például a Seafaring Song harmonikafutama, a Something to Believe füttyszólója vagy a Black Burnert befejező zongorajáték és ugyanitt a kórus. Utóbbi ugyan egy az egyben Soulsavers, de az meg baromi jó, tehát nem gond, hogy Lanegan lenyúlta magát, mert legalább ügyesen tette. A Come On Over (Turn Me On) meg egy zseniális és izgalmas blues, ami ilyesformán totális paradoxonnak tűnhet, és tessék, ha egyszer mégis. Tökéletesen működik a dolog, kellemesen érzelmes, néha már szinte túlcsordulásig is, de mégsem lesz érzelgős sehol, pont annyira nem, ahogy Nick Cave és PJ Harvey Henry Lee-je sem, amit felhozni már szinte fájóan közhelyes, de a videóját végignézni ennél körülbelül ötször nagyobb önkínzás. Egymagában annyira nem állja meg a helyét, mint idősebb testvére, de az biztos, hogy minden szerencsés ördögnek, aki meghallgatja, legalább egy vidám vasárnapja lesz tőle.

8/10

kk

myspace.com/isobelcampbell
myspace.com/marklanegan 

Seraphim Slaughter - Scum Terror
2008-08-11, 2007, AIDS Needle Records

Thrash- és black metal, punk. Talán valaki észrevette rajtam kívül, mostanában ezek így egy csokorban gyakran kerültek elő nálunk, és most egy újabb, a fenti műfajtriász jegyében fogant albumot vennék górcső alá. Nem, az unalmasság és a kiszámíthatóság vádját teljes mértékig elutasítom, ez megint teljesen más. Ugyebár volt a Darkthrone F.O.A.D.-ja, ahol elég egyértelmű volt a fenti képlet, az Ash Pool ehhez képest sokkal komorabb és komolyabb hangvételű volt, a Cobaltnál pedig az epikus természet-közeliség és a tömény riffelés dominált. Ide lehetne sorolni még a Blood Cultot is, ahol a thrash ugyan nem mutatható ki tisztán, de az attitűd azért hasonló. Most ez megy, mármint nem mint divat, hanem mint zeitgeist. A klasszikus, ’78-as punk eljövetelt is a progresszív irányzatok tetőzése és csődje előzte meg, a metalban pedig úgy látszik, nem csak nekünk van elegünk a dögunalmas igényeskedésből.

A Seraphim Slaughter közönséges death metal zenekarként alapult néhány évvel ezelőtt New Jersey-ben. Képükön néhány egyszerű metalos látható, GG Allin, Pantera és Jack Daniels feliratú pólókban. Átlagosak, akár a Blaha Lujza téri aluljáróban is el lehetne képzelni őket, amint hangszerükkel kezükben a próbaterembe igyekeznek, ahogy teszik azt hasonló figurák százával, nap, mint nap, többségükben azért, hogy technikailag korrektül eljátszott, érzésektől és tartalomtól, de zsigeri dühtől is tökéletesen mentes darálásokat készítsenek, melyek még a frusztráció elvezetéséhez sem elegendőek. Seraphim Slaughterékben viszont, isten tudja, milyen okból és eredőből, megvolt valami, ami felébresztette őket, ami miatt rájöttek, hogy ez édeskevés. Ekkor kezdődhetett meg a fenti műfaji keretekbe való átorientálódás. Két demó készült, még mindig nem volt a dolog az igazi, a helyes irányvonal önmagában még mindig nem elég, erről ékes tanúbizonyságot tesz a retro-thrash zenekarokkal terített (jelenlegi!) dél-amerikai színtér, amely jobb-rosszabb kópiákat ezerszámra, saját identitással bíró bandát viszont egyet sem tudott kitermelni. A Scum Terror című bemutatkozó anyagra viszont, jobb később, mint soha, összejött nekik az igazi áttörés.



Húzós, punkos, totális lendülettel támadnak a hallgatóra az egyáltalán nem ész nélkül, bár, de, lehet, hogy teljesen ész nélkül, mindenesetre tökéletes egységben kavargó black és thrash riffek. Ezek két-három hallgatás után már rögzülnek is, pedig nincs belőlük kevés. Nem elképzelhetetlen, hogy a dalszerzés ilyen mérvű fejlődésében szerepe volt egy időközbeni doboscserének is, mindenesetre most minden egyes hangsúly a helyére került. Odafigyelnek, vagy talán csak egyszerűen érzik az apróságokat, például, hogy hogyan kell dobolni egy felvezető riffre, mikor kell berakni egy leállást, mindenesetre a ’80-as évek felülmúlhatatlan metal klasszikusainak megközelítését kell elképzelni. Persze a tálalás, az ideológia korszerű: „Die, You Fucking Scum!” - hangzik a nyitó dal címe, mondjuk a Carnivore klasszikus Suck My Dickje itt is kitaposta már az ösvényt, szó sincs róla, fel is vannak sorolva a hatások között Peter Steele-ék is. Akárcsak Nattefrost, a Darkthrone és még sokan mások, de felsorolásból a zenei hatás okán kiemelkedik a Mayhem is, főleg a címadó dalban merészkednek közel a De Mysteriis-korszakhoz.

A legjobb dalok viszont egyértelműen azok ahol a punkos jelleg dominál: az elképesztően húzós Homicidal Helloween Night, a Stabbed with an AIDS Needle, a Cervix Ripping Sex, valamint a To Cataclysmic Path. Utóbbi egyébként egy baljós északi alaptémával bíró dal, amit egy zseniálisan időzített váltás pörget fel épp egy pillanattal azelőtt, hogy a hallgatót megcsapná az unalomtól való félelem szele. Fejleszteni a koncepciót azzal lehetne leginkább, ha a zenekar ebbe a punkos irányvonalba tolódna még tovább, a néhány fáradtabb black metal klisé kiszűrésével párhuzamosan. Visszatérve a bevezetésben írott három műfaj szintéziséhez, a Seraphim Slaughter változata szórakoztató, vad és ízig-vérig metal, összefoglalva: egy újabb tű, amit a szénakazalban kerestünk.

8.5/10

a’ ördög

myspace.com/thetrueseraphimslaughter
seraphimslaughter.com

dEUS - Vantage Point
2008-08-08, 2008, V2/Cooperative Music

Ha van dolog, amivel semmiképpen sem vádolható a belga, „art-rock”-nak felcímkézett Deus, az az, hogy újra és újra ugyanazt a lemezt készítik el. Ez egy közel húsz éves karrier esetén még akkor is komoly fegyvertény, ha ehhez a zenekarvezető Tom Barmannak időnként a teljes tagság lecserélésére, feltöltődést nyújtó kreatív képzőművészeti csapongásra, illetve másfajta feltöltődést gátló intenzív alkohol elvonókúrákra volt szüksége, nem is beszélve a 2005-ös Pocket Revolution-t megelőző majd nyolc éves szünetről. A minőség más kérdés, de náluk ezzel sem szokott gond lenni: a visszatérést jelentő, három évvel ezelőtti anyag némi jóindulattal odatehető a Worst Case Scenario – In a Bar, Under the Sea – Ideal Chrash albumhármas mellé. Talán már nem annyira izgalmas és meglepő, mint a kilencvenes évekbeli lemezek, de okosan összerakott, változatos anyag, mondhatnánk vérbeli profi munka, nyilvánvalóan a profi szó minden pozitív és negatív mellékzöngéjével együtt. Az idei Vantage Point sajnos az izgalmassági faktorát tekintve erőteljes mélyrepülés, ám mégis vannak olyan értékei, ami miatt érdemes foglalkoznunk vele.



Leginkább azért, mert Barman és társai nem felejtettek el dalokat írni. Igen, a Deus mindig is képes volt káprázatosan jó dalokat összehozni, és ezek ugyanúgy átütöttek a korai lemezek csapongó stíluskavalkádján, mint az Ideal Crash album alkalmazott giccsbe hajló hedonista hangszerelési megoldásain. Az új lemezen is van legalább három nagyon jó dal, és több csak úgy jelző nélkül jó, de sajnos ezúttal akadnak kevésbé emlékezetes pillanatok is. A megszólalás jóval visszafogottabbá vált, sokkal inkább a popzene és a langyos balladák lemeze ez, mint az extatikus rockandrollé. Vannak azért élénkebb pillanatok, ilyen a parádés, bár cseppet sem Deus-os The Architect, ami a német Digitalism Pogo-jára és úgy általában a post-Daft Punk indie-elektro vonalra emlékeztető sláger, vagy a lendületes, koncerteken bizonyára majd gyakran előkerülő Oh Your God. A lassabb dalok között is találunk említésre méltót, a Sister Dew hangulatát idéző Eternal Womanban (akárcsak a Slow-ban) a Knife énekesnőjével, Karin Dreijer Andersson-nal énekel duettet Barman. A vendégzenészek felbukkanása és a kimerülőfélben lévő fantázia közötti összefüggésre egyébként ezernyi példát (és számos ellenpéldát) lehetne hozni, de ezúttal ne legyünk rosszmájúak, mind Andersson, mind az Elbow vezér Guy Garvey közreműködése kellemes színfoltja a lemeznek. Utóbbi a The Vanishing of Maria Schneiderben segédkezik, ami az Utolsó Tangó Párizsban színésznőjének példáján keresztül mesél a meg (nem) fakulásról. Kissé ironikus, hogy ez a dal épp a lemez két legpettyhüdtebb szerzeménye közé ékelődik, a Smokers Reflect fásult Coldplay/U2-ízei és a záró Popular Culture pátoszlufija finoman szólva sem tartoznak az anyag erőteljes pillanatai közé.

 

 

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy a Vantage Point méltatlan lenne a belgákhoz, és hogy a rajongók nem fogják megtalálni benne régi kedvencüket, de ez az eddigi legszürkébb kiadványuk. A hangos, bódultra effektezett, zajos gitárok háttérbe szorulása, vagy az abszolút Deus-jellegzetességnek számító markáns hegedűjáték teljes eltűnése csak egy dolog. Az igazi baj a dalokkal van, az édesbús, kesernyésen bohém atmoszféra közhelyes komfortpop hangulatokra való leváltásával, ami még akkor is szomorúságra ad okot, ha Barman fáradtan, ihlet nélkül is jobb dalokat ír még mindig, mint pályatársai nagy része. Sebaj, egyvalami biztos: a következő lemezen úgyis megint minden másképp lesz.

7/10

aud
deus.be
myspace.com/deusbe

The Puritan - Black Law
2008-08-03, 2008, I Hate Records

Idén február 14-én, azaz Bálint (Valentin) napján jelent meg a Black Law, annak a The Puritan nevű brigádnak a második kiadványa, amely az egykori Reverend Bizarre-énekes Sir Albert Witchfinder (Sami Hynninen) számtalan jelenlegi bandája közül az egyik. Aki nem ismeri a nálunk bemutatásra soha nem került, nemrégiben feloszlott csapatot, annak legalább a Teutonic Witch című single-t érdemes meghallgatnia, amely egy epikus, egyszerű, ámde nagyon is fogós, hagyományos doom darab, heroikus énekkel ellátva. Ebben a néhai Tiszteletes szebbik, ideális vonásokkal, néhány napos borostával ellátott, markáns, mindazonáltal nagyon is vonzó szépfiús arcát mutatja (a másik inkább egy tipikus alkoholtól lerobbant finn átlagember fejét láttatja).

Az a néhány vélemény, amit eddig hallottam a Black Law-val kapcsolatban, eléggé eltér a sajátomtól. Ezt értem is, meg nem is, lássuk, miről is van szó. A The Puritan zenéjére még mindig sokkal inkább igaz a doom-címke, mint a felhozott industrial, shoegaze, stb., stílusok bármelyike. Igaz, ami igaz: gépies, szenvtelen atmoszféra és hangi világ uralkodik, de a hallhatóan megcsonkított és összedarabolt témák mégiscsak tradicionális doom riffek maradványai, amelyek a megfelelő toldalékokkal - szólókkal, elnyűtt hangzatokkal - általában eljuttatnak a kínkeserves tetőpontig. Általában, mert az elvileg hatszámos EP csupán három igazi dalt tartalmaz, és ebből a The Touch Of Kindness Knows No Kingdom három hasonszőrű társához hasonlóan inkább csak egy hangulatemelő tétel, mintsem kerek dal a maga öt percével, amelyben egy négy másodperces téma ismétlődik csupán, és igazi éneket nem is tartalmaz. Utóbbi helyett kétségbeesett női sikolyokat és szívszaggató könyörgést hallhatunk a háttérben, így egyből értelmet nyer a Valentin napi kiadás.



Tehát, ha jobban elmorfondírozunk magunkban, be kell látnunk, igazából végül csak két dallal van dolgunk a fél órásnál alig hosszabb kislemezen, és ez már nem is tűnik olyan jó üzletnek. Pedig az. A rövid felvezetés után a nihilista, gyűlöletes It Is Your Own Decision To Respect Life alaptémája - amely igen bátor módon egyetlen hangból álló zakatoló pengetés csupán -, és Sami Hynnien dallamokat immár nélkülöző, torokszaggató üvöltése teremti meg a kietlen légkört. Ezt a lepusztult környezetet mégis kellően intonált, lusta szólók követik, díszítik, és így együtt egy roppant kerek dal bontakozik ki, amelynek utolsó perceiben keserűen lebegő bontások emelnek annak a hegynek a magaslatára, ahonnan már láthatjuk a romba dőlt és füstölgő városokat. Elképesztően utálom már leírni, de mást nem nagyon tehetek, kimondom: az apokaliptikus hangulat szinte kézzel fogható.

Változatosság tekintetében viszont a The Blue And Purple Lesson In Love viszi el a pálmát, itt sacc/kb. 8 hangból kihozták az év egyik legütősebb dalát. Valami bizarr úton-módon a szintén finn Stabat Mater Above Him, illetve a Give Them Pain című dalával érzek rokonságot, igaz az SM, és legfőképpen az utóbb említett darabnál még hátborzongatóbb és kegyetlenebb zenét még nem hallottam. Bár a Puritan ennyire elvetemültnek nem nevezhető, azért megtalálható benne ugyanaz a permanens fájdalom, végeérhetetlen kín, csak épp olyan mértékig tompítva, hogy az elviselhetőség határán egyensúlyozzon a zene.

A három átvezető jellegű tétel közül igazából csak a Why Did You Say That Summer Was Dying? maradt meg a fülemben: ahogy a sokat mondó számcím is sugallja, az utolsó napjait töltő, lassan öntudatát vesztő beteg a kórteremből a nyári tájra való kitekintését festi le, legalábbis az én nézőpontomból.

Örülnék, ha idén megjelenne egy nagylemez is, bár amúgy sem szoktam zavartatni magam, hogy az év végi listámba EP-ket is belecsempésszek. A Black Law - ahogy szokás mondani ilyen összecsapott cikkek végén - meghallgatásra erősen ajánlott.

9/10

rtp

(a képen a Reverend Bizarre együttes látható, balszélen Sami Hynninen)

i hate records

Total Negation - A Life Lead by Sorrow, Not by Myself
2008-07-31, 2008, sz.k.

A szuicid black metal vonulat az általunk még kissé túl is értékelt Make a Change… Kill Yourself felbukkanása óta egy darabig csak teljesen egy kaptafára készülő bandákat termelt ki, valamint még rosszabb, gótikus romantikába fulladó giccseket. A tavalyi év végén jött aztán az angol Lyrinx, és a műfaj trónját gyorsan magához is ragadta nem túlzottan egyedi, ámde magát annál inkább hallgattató, klasszis demójával (ami azóta már bakeliten is megjelent, nem véletlenül). Ez az egy üstökös még nem lett volna elég, hogy ezt a borzasztóan telített műfajt újra vizslatni kezdjük, de nem is volt rá szükség, a Total Negation, pontosabban a mögötte magányosan álló illető, Wiedergänger maga jelentkezett nálunk egy osztásért.

Ilyesmivel azonban sajnos nem áll módunkban szolgálni. A Life Lead by Sorrow, Not by Myself bemutatkozásnak jóval több, mint korrekt. Három dalból áll, összesen 22 perc hosszúságú, tehát nem is bántóan hosszúak a dalok, a szuicid jelleg pedig a témák szomorkás jellegéből fakad, a szerző egyáltalán nem a monotónia túlzásbavitelével próbálja öngyilkosságba hajszolni a hallgatókat. Sőt, egyenesen változatosságról beszélhetünk, legalábbis black metal szinten: a komor dallamokkal és középlassú meneteléssel indító, nyitó Consumed rövid váltás után nem csupán reménytelen sodrást kap egy begyorsulás formájában, hanem agresszívan kiönt, mint egy áradás, elragad, pusztít, helyreállítva azt a tézist, hogy a szuicid black metalnak azért igenis black metalnak kell lennie. (A bevezetésben említett M.A.C.K.Y.-féle bandák részben pont ezzel a finomodással, az áradás helyetti majdhogynem békés és kissé unalmas hömpölygéssel rontották el a dolgot.) A dalnak itt persze még nincs vége, de a dallamok és az ütemek enyhe formálódásainak köszönhetően mindvégig kitart a sötét energia.

A másodikként felcsendülő Mistake, ha lehet, még jobb is: bár egyetlen központi motívum köré íródott, de tényleg végig érezni a feszültség fokozatos lihegését, emelkedését. A befejező Dead Day a leginkább reményvesztett témákat sűríti egybe, és a direkt agresszió itt van a legkevésbé jelen. Puhánynak azonban ez sem tűnik, Wiedergänger hiába kezdő, hallhatóan van tehetsége mind a dinamika, mind az érzelmek fokozásához. Vokálja mellesleg egy nagyon fontos fokkal tűrhetőbb, mint a Burzum korai lemezein hallható visítozás, bár egyértelműen onnan eredeztethető.

A demó hangzás tekintetében is megállja a helyét, épp annyira nyers, hogy ne legyen műanyag, épp annyira vastag, hogy ne legyen pléh. Az egész produkció ellen „csak” annyi szól, hogy túlságosan sok új dolgot itt nem hallhatunk, sőt, még keveset sem. De akit ez zavar, nyilván már rég befejezte a cikk olvasását, már ha ugyan egyáltalán elkezdte, szóval, tessék szépen megrendelni az írott cd-t. Persze meg is lehet várni egy újrakiadást, mert az, hogy ebből is lesz még bakelit is, az egészen biztos.

8.5*/10

a’ ördög


*és ha ez 8.5, akkor a M.A.C.K.Y. bemutatkozása 7.5-8 pont körül helyezhető el.

totalnegation.tk
myspace.com/totalnegation

Grand Magus - Iron Will
2008-07-28, 2008, Rise Above

„This is heavy metal” - jellemezte tömören JB, a Grand Magus frontembere új albumának egyik dalát egy interjúban. E helyütt venném át a szót és a bátorságot, hogy kijelentsem: majdnem igaz ez az egész lemezre is. Ezzel a kijelentéssel meg is nehezítem a dolgomat rendesen: el kell magyaráznom, hogy miért jó 2008-ban egy közel vegytiszta heavy metal lemez, amely műfajt sikerült közel teljesen lejáratni. Előrebocsátom: a majdnem és a közel szavakba fogok kapaszkodni, mint Münchausen báró a saját hajába.
 


Instálom, keresgéljük a megoldást az előzmények között is. Sokáig nem fogjuk megtalálni, ha elölről kezdjük, korábban ugyanis nem csattogtak pallosok a trió lemezein. Láthatjuk ezt már pusztán a kiadó nevéből is: Lee Dorian Cathedral-énekes Rise Above-jánál ugyanis kizárólag remekül álcázott Black Sabbath tribute-bandák szerepeltek, ide sorolhattuk bizony a Grand Magust is. Nem segít a tisztánlátásban az sem, hogy a zenekar sokáig tűnt Janne "JB" Christoffersson frontember hányatott sorsú zabigyerekének, amit azokkal a riffekkel tart el, amiket nem tud főzenekara, a Spiritual Beggars számára dallá gyúrni. Az előző, antikolt hangzású Wolf's Returnön aztán már voltak előjelei annak, hogy hova tart a banda, de most lett igazán világos, hogy már nem a mocsárcsapolások, hanem a katedrálisépítések ideális háttérzenéjét játssza a Grand Magus.

Ezekből pedig kétfajtát ismerünk: az egyik a tragikomikusan felgyorsított és neoklasszikus ornamentikával felcicomázott heavy metal, ami tévesen power metalként él a köztudatban. A másik kaszt az, amikor deklaráltan poénra veszi magát a zenekar, de a komolytalanság közepette azért sikerül remek zenét írniuk. Az olyan manowari számcímek, mint a Like the Oar Strikes the Water, vagy a Silver Into Steel, még nem visznek közelebb az igazsághoz, de ne is e két szekértábor körül kutakodjunk. Felejtsük el a devalválódott power metalt, vegyük be másfél öltéssel a 3 Inches Of Blood vigyorát, és akkor kapjuk meg az Iron Willt. Vagy játszadozzunk el a gondolattal: ha a Candlemass belassított heavy metal, akkor milyen lesz az, amikor kicsit felgyorsítjuk Leif Edlingék zenéjét? Na ugye.
 


Mellesleg a fenti bekezdésben kipécézett két számmal le is írható szinte az egész lemez. Előbbiben egy mandolinos dallamocska válik vállról indítható metalriffé, ami egy nagyívű refrénnek dúcol alá. A Silver Into Steel pedig nagyjából a Black Sabbath Heaven and Helljének dramaturgiáját alkalmazva és mindenféle pátoszt kerülve lesz monumentális. A Fear Is The Key az a nóta, ahol a legjobb oldalát mutatja a letisztult és tömény hangzás: a felszabadultan megtrioláztatott riff nem lesz tolakodó, a pofátlanul egyszerű alaptéma – amely akár Spiritual Beggars is lehetne - pedig valóban erőteljes lesz, és nem primitív.

Mindehhez az ének olyan, mintha Ian Gillan megpróbálná Lemmyt utánozni. A legszebb az egészben, hogy JB pontosan tudja, meddig eresztheti ki a hangját, és ha elmegy a maximumig, azt csak addig teszi, amíg a nóta egyben marad. Ne várjon tehát senki sikolyokat, meg balladákba való modorosságot, ahogy unalmas virgákat, nyakló nélküli galoppot és eszetlen kétlábdobot se. Ehhez a zenei egységhez pedig megsüvegelendő naivitás is párosul: 30 évvel a Breaking The Law után a Grand Magus képes refrénbe foglalni azt, hogy The Wolf will rise/The end of lies/Corruption dies/Free forever. Ezért nem is lesz röhejes az, hogy a trió fényes nappal is szegeccsel vert bőre bújva lép színpadra, fotóikon pedig előszeretettel pózolnak felvarrókkal fércelt farmermellényben.

Ha egyszer valaha sikeresek lesznek (ezen a szinten sikernek vegyük mondjuk azt, hogy egyetlen egyszer este 6 után játszanak majd Wackenben), akkor az annak lesz majd köszönhető, hogy most magasról szarnak arra, hogy a zenéjüknek nincs kialakult bázisa. A fémzabálóknak kicsit sok itt a bakelit, a füstevőknek meg nagyon magas a lemez fémtartalma. Javaslom, erre meg mi szarjunk magasról és akkor talán még találkozunk is majd egyszer azon a fél hetes wackeni koncerten.
 

9/10

Nubain

grandmagus.com
myspace.com/grandmagusrocks

Harvey Milk - Life...The Best Game in Town
2008-07-24, 2008, Hydrahead

Szegény zenekarok kapcsán, akik lemezeiket a Hydraheadnél jelentetik meg, mindig mindenki azzal foglalkozik, hogy kiknél adták ki a korongot. Más helyzetben erre magasról tesz a többség, de Aaron Turner vagy még inkább az Isis neve, úgy látszik, ezt váltja ki az emberekből, tehát ez az oka annak, hogy most mi is megtettük a kötelező kört és legalább egyszer leírtuk ezt a bizonyos szót.

A zene ezek után nyilván valamennyire doom vagy sludge vagy noise, de leginkább mindegyikből egy kicsi (és igen, hallatszódik a Melvins-es kötődés is), itt-ott pedig minden poszt-, avantgárd-, punk-, indie- meg hasonló vérnyomásnövelő előtag nélküli rockzene. Különösen emiatt szórakoztató, hogy a nyitó Death Goes to the Winner „énekdallamainak” kapcsán nem a Crowbar neve az első, ami beugrik, hanem egy idióta (de nagyon király) főcímdal, amit Franky Vallinek köszönhet a világ, a Grease. Ezen a párhuzamon túllépni kissé időigényes, de ha megvan, akkor szépen döcögve mehetünk is tovább, hogy a szám végén eljussunk 4 másodpercnyi Suicide-utánérzéshez, amit igazán hagyhattak volna kicsit jobban kibontakozni. Ezután is marad a „jó” hangulat, szenvedünk folyamatosan, és már tényleg érezzük, hogy minden nagyon rossz és fájdalmas, de azért messze nem annyira mélyen-keservesen, mint a Neurosisnál. Ha meg már hiányolnánk a dzsuvát, akkor kapunk azt is kicsit, és aztán elégedetten keresgélhetjük a zajban süppedezve, hogy melyik gitárban is bújt el a Mastodon.



A kissé romantikus hangzatú We Destroy The Family egy Fear-feldolgozás, egyáltalán nem rossz, sőt, kellemes emlékeket ébreszthet minden 15 évvel ezelőtti hardcore- és/vagy punk-fanban meg mindenki másban is, aki. Ezt az egyszerűséget feloldja az itteni közegben nyugodt szívvel magasművészetinek nevezhető „hegedűhangzás”, de jó és elfér ez is. Aki meg kevesli a stílusokat, továbbteker eggyel, és jön a – kinek hogy tetszik jobban – blues vagy sludge, megidézve nekünk a közös esti részegedések mélypontjának számító együtténeklések atmoszféráját, de azt jól. És bizony nem ül le a dolog, a búcsú előtt még egy kis ajándékként szól a Barnburner, ami lehet, hogy nem írja át a zenetörténelmet, csak megeleveníti azt, de elég tahó és gyors ahhoz, hogy minden jóérzésű a szívéhez kapjon, vagy hova. A Goodbye blues is stimmel, és kb. ugyanannyira hozza a Pink Floyd Money-ját, mint az első szám a pomádét.

Az benne a jó, hogy akármennyire komolytalannak tűnik néha, nem erőltetett mégsem, és az egyáltalán nem hülyegyerekes kikacsintásoktól (kivéve az utolsó, 30 másodperces Looney Tunes csodát) tényleg laza marad a felsorolt stlíusok keretein belül. Korhadt tuskó, vízinövény, ebihal.

7.5/10

kk

myspace.com/harveymilk
harveymilktheband.com

End of Level Boss - Inside the Diferrence Engine
2008-07-21, 2007, Exile on Mainstream

Noha a brit Hangnail sosem volt egy kiemelkedően izgalmas formáció, az ezredforduló környékén leszállított két közepesen élvezetes, grunge-dzsal is flörtölő, kyuss-wannabe albumot, amik az akkoriban még egy londoni (!) sivataghippi-utánérzés zenekart is megtapsolni képes stoner rajongók körében hamar ismertté tették a nevét. A 2001-es Clouds in the Head után aztán parkolópályára került az együttes, Harry Armstrong énekes rövid Rise to Addiction-ös kitérője után jelenleg az End of Level Boss-ban éli ki csillapíthatatlan vonzalmát a ’90-es évek rockzenéje iránt.

Az EoLB tagadhatatlan pozitívuma Armstrong korábbi bandáihoz képest, hogy több és főleg jóval izgalmasabb forrásból merít. A Voivodot lehetetlen megkerülni, az Inside the Difference Engine-t az első riffjétől az utolsóig belengi a kanadai csapat szelleme. A mechanikusan mozgatott, dörgő, tonnás súlyú riffmonstrumok azonban esetükben nem egy idegen civilizáció, vagy egy kozmikus háború ijesztő díszleteit vetítik elénk. Az EoLB a sztratoszféra határait csak alkalmanként lépi át, és akkor is inkább csak az önfeledt jammelésnek köszönhetően, szinte akaratlanul. Időnként feltűnik a Meshuggah gyártógépsor jellegű precizítása és tördelt matematikája is, ám le kell szögezni, hogy a britek eszközeit még érezhetően manuálisan vezérlik, a számítógépek hideg embertelensége nem fertőzte meg őket. Ha valamiben, hát éppen ebben igazán erősek: képesek érzést, természetességet vinni a szaggatott, repetitív témák közé.

A bizarrul és bénán hangzó „Kyuss meets King Crimson” öndefinícióra, ha vonakodva is, de úgyszintén rábólinthatunk. Főleg a Corners c. dal ismeretében tehetjük ezt, amely kis túlzással egy bemetalosított THRAK lemezes Crimson szerzeményként is megállná a helyét. A KC persze a Voivod-ra is hatott, és összeségében a kanadaiak befolyása jóval erőteljesebb, de a Crimsont emlegetni minden bizonnyal menőbb és az alliteráció is szebben cseng nyilván. A stoner jelleg elsősorban a dalok felépítésében érhető tetten, nincsenek témahalmozások, inkább a pillanatok ihlette megoldások  a jellemzők, a - szerencsére nem öncélúan túlburjánzó - jammelés. A vázat adó koszos, középtempós riffeléshez remekül illik a lemez minimalista hangzása, amelyre talán a rozsdás szó a legtalálóbb. Nem is a szó ódon, viseltes értelmében, inkább a felületek érdessége, szabálytalansága miatt. Szintén passzol a zenéhez Armstrong amúgy kissé monoton, érezhetően grunge-on edződött hangja. Érdekes, hogy az Alice in Chains hatása milyen gyakran felbukkan, de míg pl. a Mr. Dinosaur is Lost-ban Jerry Cantrell-re hasonlítanak a dallamai, addig a Words Have No Meaning egyértelműen Layne Staley emlékét idézi. Máshol üvölt, nem is rosszul, bár a világot sarkaiból kifordító őserő helyett  inkább a sörére fél órája hiába váró vendég ösztönös panasza ez.

Az Inside the Difference Engine tipikusan az a lemez, amelynek értékelése nagyban függ attól, hogy a hallgató milyen elvárásokkal közeledik hozzá. Amennyiben túlzottan eredeti, vagy letaglózó anyagot vár könnyen csalódhat, ám ha csupán a ’90-es évek talán legjobb zenekarainak egy görcsmentes, élvezetes mixtúrájára vágyik, akkor mindenképpen beleválasztott és közel egy órára kellemesen süppedhet bele a nosztalgia előmelegített bársonyfotelébe.

7.5/10

aud

eolb.com
myspace.com/endoflevelboss

A lemez meghallgatható a last.fm-en is.

Beach House - Devotion
2008-07-19, 2008, Carpark

A „bensőséges” jelzővel általános iskolás koromban találkoztam először, pontosabban abból az időszakból van egy konkrét és - nem mellékesen - rossz élményem. A szokásos erőltetett és legkevésbé sem meghitt anyák napi műsor után az egyik ömlengésből csak egy „belsőséges”-t csíptem el, és akkor az a betűtévesztés ugyanolyan nevetséges volt számomra, mint maga az ünnepség. Úgyhogy ez a szó amilyen hirtelen került elő a semmiből, ahhoz hasonló sebességgel száműztem is ugyanoda. Azóta pedig gondosan kerülöm ennek és az összes szinonimájának használatát, még akkor is, ha tudom, hogy valami ilyesmiről van szó. Csak utólag jöttem rá, hogy a Beach House második, Devotion című lemeze valójában egy próbatétel, hogy képes vagyok-e félretenni az alapvető ellenszenvemet ezzel a melléknévvel kapcsolatban, és hogy újra bele tudja-e magát csempészni legalább a passzív szókincsembe. Úgy néz ki, sikerült neki, és még csak nem is esett nehezemre visszafogadni.

A baltimore-i duó jellemzően egy szellembanda, mely a többség előtt láthatatlan maradt, és a Pitchfork olvasók hálószobáján kívül nem nagyon jelent meg máshol. Ráadásul magyar viszonylatban a nevük hallatán valószínűleg minden tisztességes zenekedvelő minimum három lépés távolságra tolja el magától már a megismerés gondolatát is. A 2006-os, azonos című debütáló albumuk nemcsak itthon, hanem a világ más, jobb zenei infrastruktúrával rendelkező részein is méltánytalanul mellőzött maradt, pedig a sokaknak vonzó, másoknak meg inkább taszító dream és folk előtagok ellenére könnyen befogadható popzenével van dolgunk. Az eddig is énekelhető, de legalábbis hümmöghető dallamok most még slágeresebbre sikerültek, a csoszogás és vibrálás mellé beférkőzött a kicsit tempósabb galopp is. Az ének jóval határozottabb és tisztább lett, és bár az álmoskás alaphangulat nem változott, a dalok hallatán a szemhéjak alatt mégis kicsit gyorsabban pörögnek a képek.

A Beach House-t tényleg csak két ember (Victoria Legrand, Alex Scally) alkotja, sem a stúdiófelvételeken, sem pedig élőben nincsenek többen, mint ketten. A lo-fi hangzás alfájára, a dobgépre emlékeztető, ám valójában csak ismétlődő hangeffektek mellett jó néhány hangszer szólal meg, a zongorától elkezdve a gitáron át az orgonáig, így elsőre valóban nem nehéz feltételezni egy harmadik, negyedik vagy akár ötödik tagot. Viszont minél többször halljuk a dalokat, annál könnyebben lehet elképzelni, hogy ez egy kétszemélyes kapcsolat. Egyébként Legrand és Scally nem rokonok és nem is alkotnak egy párt, de az a bizonyos megnyugtató és áhított egység azonban végig jelen van. A dream szócskából akár arra is következtethetnénk, hogy valami követhetetlen elszállásból kell kihámoznunk ezt a meghitt összetartást, de ez nem így van, és az a veszély sem fenyeget, hogy nagyon tolakodó érzelgés miatt kell fanyalognunk. Ugyan Legrand hangja sem kerülhette el a hasonlítgatást (a 90-es évek dream pop előadói közül főleg a Mazzy Star énekesnőjét említik meg), inkább tűnik úgy, mint egy leszedált Hope Sandoval. Ráadásul a mélyebb, meleg tónusú hang visszafogottsága ellenére jobban betölti a teret, és ezzel megteremti azt az atmoszférát, ahol minden hang csak a hallgatóé.

A cím lelkes odaadást, ragaszkodást jelent, ami jól mutatja, hogy a hangzástól függetlenül ez egy kifejezetten pozitív hangulatú anyag lett, és az előző album bizonyos részein, ahol elment a nap, ott most csilingelés vagy kigyúló fényekre emlékeztető gitárjáték van. Azt mondjuk nem tudom, mennyire volt tudatos lépés a részükről, hogy az alapvető melegséget biztosító napfényt gyertyafényre  cserélték, mindenesetre jól mutatja a dimenzióváltást. Bár én nem fedeztem fel túlságosan direkt szervezőerőt, azért érezhető, hogy a Devotion két ember közti kapcsolatról vagy az azutáni vágyról szól, ami jobb esetben csak rájuk tartozik, és amit még jobb esetben csak ők értenek. Talán felesleges is elemekre bontani az egyébként 11, egymásba kapaszkodó számból álló egységet, de lehet, hogy kettőt mégis érdemes kiemelni. A viszonylag későn jövő, de csúcspontot jelentő Astronaut felétől körülbelül másfél percen át megtapasztalható az a fajta súlytalanság, amit általában mindenki próbál elérni valaminek vagy éppen valakinek a segítségével; a Heart of Chambers-ben pedig elhangzik az a sor, hogy „I’d like to be someone you could finally learn to love again”, és mire a lemez végére érünk, ennek beigazolódásában már nem is kételkedhetünk.

 

8.5/10

csoo

Arkhon Infaustus - Orthodoxyn
2008-07-17, 2007, Osmose Productions

A három éve megjelent Perdition Insanabilis-szel az Arkhon Infaustus kétséget kizáróan bebizonyította, hogy  képes lemezről–lemezre kvalitásukban egységes albumokat készíteni, egyben azt is, hogy a lassú, de töretlen előrelépés is az erényeik közé tartozik. A legutóbbi alkalommal nem maradt el az ugyan kissé suta dicséret, és bár a pontszám maximális volt, igazából ezen annyit kell érteni, hogy a maguk műfaján belül hibátlanul teljesítettek. Tessék érteni, nem szeretném felemelni őket az igazán komoly hangvételű előadók mellé, az Arkhon Infaustus elsősorban élveteg és maximálisan brutális metálzene, ennél többet soha nem is képzeltünk bele, mégis éreztette velünk a Phlégeton perzselő lángjait.

Az Orthodoxyn annyira önmaguk sajátosságait tartalmazza, hogy a legutóbbi és a szóban forgó lemez tulajdonképpen egy kétpetéjű ikerpárnak felel meg, és ebből kiindulva a különbségeket fogom taglalni elsősorban. Ha valaki nem ismerné őket, annak csak annyit kell elmondanom, hogy ők annak a fajta hányingerkeltő stíluspárosításnak a kivételes remeke, amit szimplán black-death metalnak neveznek. Főleg a mély hörgés dominál, őrlő, mélyre hangolt gitárok, gyomorhasító riffek, kaotikus dobjáték, mindezt a hisztéria határáig fokozva.

Néhány hallgatás után feltűnik néhány, a mélyből előbukkanó, meglepő dolog. Bár a death metal jelleg még mindig igen erős, de az Orthodoxyn esetében észrevehető, hogy már erősen bomlóban vannak azok a falak, amelyek eddig néhány erősen spirituális beállítottságú franciától – teszem azt a Deathspell Omegától – elválasztották. Ez ugyan nem a tematikában jelenik meg, viszont maga a zene minden eddiginél elkeseredettebb, nem csak a perverziók és a vér látványával szolgál; komor és baljóslatú, akárha a pokol múzeumában tennénk egy örökkévalóságnak tűnő sétát, átélve az emberiség eddigi rémtetteit, a könyörtelenség és szenvedés kőbe és vasba zárt formáit szemlélve. Természetesen a keménykedő hatásfokozás, a végletekre való törekvés és súly emlékeztet minket eredendő hovatartozásukra, amely a lemez körülbelül felét teszi ki, de a Trigrammaton, a When They Have Called, a Magnificat Satanas, és személyes véleményen szerint főleg a La Particule De Dieu fellebbenti a fátylat a földi szentségtelenségek alvilágbéli következményeiről. Utóbb kiemelt dal a már említett Deathspell Omega Si Monumentum Requires Circumspice lemezére is felkerülhetett volna, minőségi és hasonlósági faktorokat egyaránt figyelembe véve.



Erózió, amortizáció, dekadencia, múló, mardosó idő. Ez nem azt jelenti, hogy bárhová is felnőtt volna az Arkhon Infaustus, az ő szintjükről nem kell magasabbra kapaszkodni, csupán képesek lettek az eddigi világukat egy elmélyültebb lelki állapotból lefesteni, hihetőbben kivitelezni egy kicsavart, groteszk univerzumot.

rtp

8/10
 

arkhon-infaustus.com
myspace.com/arkhoninfaustusofficial

Zweizz - The Yawn of the New Age
2008-07-12, 2007, Vendlus Records

A Dødheimsgard tavalyi visszatérő lemeze kapcsán egész precízen megfogalmazódtak a Subterra elvárásai: a 666 International béna utánzatának világrahozatala helyett megtenni a következő lépést a szakadék felé, letenni a gitárokat, megszabadulni a dalszerkezetektől és legfőképpen beinteni a rajongóknak, még legfőképebben beinteni Satyrnak és a Moonfognak. Ezt figyelembe véve kapott is az „Év egyik csúcslemeze” 6,5 pontot.

A fura Zweizz név mögött álló Svein Egil Hatlevik amellett, hogy a szerényebb ismertségű Fleuretyben is közreműködött, egészen 2003-ig a Dødheimsgard egyik oszlopos tagja volt. És szerencsére neki sikerült, amit a képregényhősöktől hiába vártunk: esze ágában sem volt hátat fordítani ex-bandája szellemiségnek, sőt, a jelen állás szerint egyedül ő látta tisztán a 666 International jelentőségét, mivel műve a fenti kritériumok mindegyikének megfelel.

A Yawn Of The New Age tehát a '99-es alapmű továbbmutálódása, de úgy válik ténylegesen az evolúció következő lépésévé, hogy zeneileg nincs sok hasonlatosság a két album között. Itt elektro-black metal ötvözetről szó sincs, gitár is csak pár dalban fordul elő, néhány gépi ütem hasonlóságán kívül megszakadt a kapcsolat. Mégis, a Zweizz minden hangja az előd dicsőségét hirdeti, az indusztriális kor hétköznapjainak krónikája ez, a savát-borsát pedig (akárcsak a DHG esetében) a poszt-proli humor adja. A bömbölő üvöltés meg a Quake-en szocializálódott idióta szellemi nívóját tükröző számcímek helyett/mellett néhol pornófilmekből bevágott hangminták gondoskodnak a vidámságról, ráadásul Hatleviknek most még a saját szabályait sem kellett betartania.

Ha stílus-meghatározással kívánunk könnyíteni a magunk helyzetén, és ha a zajt, mint kategóriát nem találjuk kielégítőnek, az erőltetetten béna „necrotech” címkét viszont nem favorizáljuk, valahova a kísérleti elektronikába lehetne besorolni a zenét, abban az értelemben, hogy elektronikus, daloknak nyoma sincs, és a hangok ha nem is minden esetben újítóak, vagy kísérletezőek, de végig érdekesek. Nem fogok én most belemenni, hogy mi minden történik az egyes számokban, talán csak még annyi, hogy a személyes kedvencem a Your System Sucks, melybe a bizarr hangulat mellé befért némi punkos ritmizálás is, a végére pedig egy '90-es évek Thunderdome-válogatásait megidéző zúzás.

A Zweizz ezzel a lemezzel természetesen nem kíván - nem is lenne képes - a 666 International babérjaira törni, de azért sikerült a jövőt a dicső múlthoz képest nem megalázóan szarabbra kihozni. Nekem ez most egy hetes, és tessék észrevenni, ez azt (is) jelenti, hogy a Supervillain Outcast-ot sikerült túlpontoznunk.

7/10

vld

myspace.com/zweizzmusick

Boris - Smile
2008-07-10, 2008, Southern Lord

A '90-es évek elején alakult japán Boris régóta megkerülhetetlen alakja a pszichedelikus drone szcénának, de ha a sludge, a punk, vagy akár az egész alternatív mezőnyt említem, talán akkor sem tévedek. Közösködtek már jónéhány noise nagyágyúval, a legutóbbi időkből a Sunn O)))), illetve a Merzbow kooperáció lehet emlékezetes.

Minden bizonnyal a hardcore/punk gyökerek miatt, a Boris mindig is lendületesebb, sőt, érzelmileg is felfokozottabb formában zenélt, mint általam ismert zajszobrász pályatársai. A stílusalapító, seattle-i Earth lehet a legközelebbi viszonyítási pont, ám itt nem vérről és mocsokról van szó, hanem néha vidám, néha szomorú emberekről. Mindazonáltal nem idegen tőlük sem a nyomasztó, vontatottabb hangkollázsok által keltett világvége hangulat, sőt a kiváló, 2005-ös Pink albumon ezek a deprimált pillanatok remek kontrasztot alkottak a húzós, szanaszét torzított rockdalokkal. A Smile - legalábbis az első felében – azonban más. Felszabadultabb, megkockáztatom, vidámabb elődjénél; popdalokban fogalmaz, csúnya, alaktalan, de szívet melengető popdalokban. A nyitó Message monoton, szokatlan, egymásra építkező zajrétegekkel operáló, kifejezetten izgalmas kezdés.  A basszus és a dob végig szónikus szívként lüktet a gitárok alatt. Az utána következő Buzz-In viszont az egyik leghagyományosabb darab a lemezen. Punkos, hányavetinek tűnő, mégis gondosan meghangszerelt, élő, verejtékező dal. A zenekarra jellemző az analóg hangzás és a klasszikus, vintage hangszerek, erősítők kultiválása, azok egyszerre a rock hőskorát (gyakran Hendrixet) idéző és teljesen újszerű használata. Megnyerő ez a természetesség a mai klinikai rocklemezek korában. A lélegző naturalitást kihasználva a dalokban kiemelt szerep jut a dinamikai ellenpontozásnak. A Shoot! barátságtalan zajtengerét feloldó kedves akusztikus hangulat tökéletesen eltalált, de csakis egy ilyen előzmény után üthet ekkorát. Vagy említhetném a Next Saturn-t, ahol a lebegős, nyugodt témák és az énekes Takeshi a maga esetlen módján fülbemászó dallamai váltakoznak szenvedélyes vadulással. Nem megszokott módon ezt a szerzeményt némi elektronika is szinesíti.  Ami talán kevésbé szerencsés, az magának a lemeznek a kétarcúsága, az utolsó két dal meglehetősen eltér hangulatában az előzőektől. Lassabb, depresszív, hosszabb lélegzetvételű darabok, felépítésükben kicsit postrock hatást mutatnak, a záró, közel 20 perces Bonus Track kezdése konkrétan nagyon hasonlít is a Pelican Aurora Borealisára. Itt a kevesebb talán több lett volna, s noha ezek a részek is passzolnak a zenekar világába, a lemez megosztottsága kissé zavaró.

Ezzel együtt, ha nem is szárnyalja túl az elődjét, a Smile remekül sikerült. A stílus mércéjével akár slágeresnek is nevezhető dalok mellett a drone-t a mélyebb rétegeiért kedvelők sem tévedhetnek vele. Megjegyzem a drone és a Boris sötétebb pillanatainak lényegét mindeddig Gus Van Sant ragadta meg  a leghatásosabban, bár nyilván akaratán kívül, az Utolsó Napok című, Kurt Cobain haláláról szóló film egyik jelenetében. A szélben lengedező faágak, a madárcsicsergés, a távolodó kamera és az üvöltő, magányos, széttört lélek az üvegablak mögött: minden stimmel.

8/10

aud

myspace.com/borisdronevil
boris

Nachtmystium - Assassins: Black Meddle Part 1
2008-07-09, 2008, Candlelight

A szokásos fejtegetéseket a várakozásokról és az előzményekről most inkább mellőzzük. Ja, csak annyit, hogy az Instinct: Decay nem volt alapmű*, hazudtam a múltkor. Mea culpa.

Az első dal (One of These Nights) lényegében a Black Sabbath Children of the Gravejének zakatolása néhány baljósan felcsendülő hangzattal színezve, majdnem két percen át. Utána következik a címadó Assassins, mely 8 perces hosszával az album egyik központi tétele. Elképesztően kommersz és olcsó, de végső soron kifejezetten rossznak nem mondható dal: a szögletes refrén és a metalcore-osan nemtelen dallamos kiabálás a leginkább problematikus, de rövid-, valamint ritka adagolásban még középtávon is fogyaszthatóvá teszi a már majdnem power metalos témák sodrása és a jól belőtt hangzás.

Nagyjából ugyanez mondható el a riffelésében még kevésbé black metalos Ghosts of Grace-ről is, aztán egy zongorás átkötés (Away from the Light), és a Your True Enemy jön. Végre ugyan gonoszabb gitártémákat kapunk, de ami az eddigi dalokban zavaró volt, az itt már elviselhetetlen, a szótagonkénti tagolással kiabált ének tönkreteszi az egészet:

„Áj vill ne-vör. Bi-tréj mászelf.”

 



A hatodikként felcsendülő Code Negative soha nem vált át „rendes” dallá, egy kimérten lötyögő akkordleves, telve tökéletesen fogyasztható disszonáns hangzatokkal, melyektől még csak kifejezetten unalmasnak sem nevezhető a szám.

Az Omnivore az a dal, ahol az ex-Nile dobos Tony Laureanonak meg lett engedve, hogy kicsit kiélhesse magát. Durva darálások és tipikusan nachtmystiumos témák túlságosan is nyilvánvaló egyvelege, persze megint rengeteg kommersz disszonanciával és az Instinct: Decayről megismert nyújtott-effektezett gitárhangokkal, melyek az egész albumot átszövik újfent.

Végezetül egy három különálló trackre bontott dal következik, a Seasick, mely a Nachtmystium által kifejlesztett ál-experimentális posztblack popmetal magasiskolája. Megidéztetik Carlos Santana, kapunk szaxofont, és a megintcsak borzalmas éneket leszámítva az egész még csak nem is ízléstelen. Hogy most akkor mi a baj? Semmi az égvilágon. Elkészült az elmúlt 6-7 év black metal invencióinak a Nagy, Igaz és Független Metal Underground számára is értelmezhető, izgalmasnak semmiképp nem nevezhető kivonata. Hurrá.

7/10 (vagy amennyit akartok nullától nyolcig)

a’ ördög

*alapműve egy van a Nachtmystiumnak: az Eulogy IV.

myspace.com/nachtmystium

Darkspace - Dark Space III.
2008-07-07, 2008, Avantgarde Music

Nagyon kevés banda maradt a földön, akiket komolyan tudok még venni, azzal együtt, hogy bármelyik hülyegyerek simán szemberöhögheti a Darkspace színpadi felállását. Ez körülbelül azt jelenti, hogy amint meghallom a zenéjüket, elfelejtek minden cinikus megjegyzést, és elhiszem, hogy őket a világegyetem egyik felfoghatatlanul szélsőséges, fekete tájékáról hajtotta ide az az entitás, aki ezt a bizarr univerzumot megalkotta. Ugyan ezek a mélyűri démonok Svájcban élnek, és nekik sem indul be a napjuk egy nagy bögre kávé nélkül, de transzformációjuk után emberi érzelmeket, megnyilvánulásokat szinte képtelenség hozzájuk társítani.

Titkukat - úgy tűnik - nem nehéz felfedni. Végy gépi dobokat, melyek lelketlen tempóval pulzálnak; jeges folyamok lomha folyását idéző szintetizátor-hangzatokat akassz a ritmusváltások szegleteire, melyek áttetsző függönyként szövik át a dalokat; használj sűrű ködöt, csontig hatoló nyirkosságot imitáló gitársoundot, és játssz díszítetlen, horzsoló témákat. Ne foglalkozz azzal, hogy egy-egy riff túlságosan ismerősen hat, vagy akár lehetne kreatívabban, összetettebben is játszani. Ezeket told meg bármiféle trillától mentes, igéző, lassan előkúszó szólókkal, valamint embertelen sikolyokkal, üvöltésekkel, és akkor még mindig nem lehetsz biztos abban, hogy amit sikerül megalkotnod, az megközelíti a Darkspace által életre hívott, rendkívül egzaltált zenét.

Felépítésében a debütalbum koncepcióját hozták: 7 dal, melyek közül egy kivételével mind 10 perc felett van, akad amelyik a negyed órát is túllépi, a megszólalás pedig még egy fokkal harapósabb, a maguk keretein belül profibb, mint legutóbb, viszont a hosszú zajkeltést – a kettes lemezen éktelenkedő 10 perces darabra gondolok -  ezúttal nélkülözték. A Dark Space II. idején spórolósabban bántak a riffekkel, és magam is úgy gondoltam, hogy nagyon nehéz magasabbra lépni annál, amit elsőre elértek, képtelenség újabb 70 percben egy ugyanolyan világot új tartalmakkal megtölteni. Itt viszont megtalálhatunk mindent, amit a műfaj enged. A zakatoló cyber-thrash témák nem csak beugró vendégek, bontások, ambient és ’80-as évekből áttelepített horror és sci-fi szintetizátor-betétek tűzdelik a szinte pontosan 80 (!) percet, de természetesen az anyag nagy részét a tőlük megszokott sodró black metal adja.

Bár sokaknak biztosan, de számomra nem tartozik a Darkspace a hangulatfüggő muzsikák közé, tulajdonképpen bármilyen napszakban, évszakban és hangulatban ki tud annyira kapcsolni, hogy csak erre a beszűkült univerzumra koncentráljak, ellentétben a zeneileg nem véletlenül elég hasonló Paysage D’hiverrel, amely – nomen est omen – tényleg zordon téli sötétedéskor tud kibontakozni a maga teljességében. Előbbinek oka evidens: a fekete és végtelen űr örökké körbevesz minket, nem csak időlegesen tűnik fel, és a benne való létezésünkben sem az okot keressük, csak próbáljuk felfogni azt a halvány esélyt, hogy itt lehetünk, hogy egyáltalán van levegő amit lélegezhetünk, és vizünk, hogy igyunk.

Panaszra nem lehet okunk, és ha érzékeltetni nem is tudtam eléggé ennek a lemeznek a fontosságát és hatását, akkor elmondom, hogy fontos és nagyhatású alkotással van dolgunk. El lehet filozofálgatni, hogy a miért pont az egyébként nem a metálszcénájukról nevezetes svájciak vonzódnak és tudják ilyen fokon előadni ezt a jellegzetes, rideg atmoszférát (gondolok itt továbbá a Samaelre és az újkori Celtic Frostra is), talán az Alpok csúcsait megmászva közelebb kerülnek az elérhetetlenhez és az élettelenhez, ahol nem takarja a városok szmogja a legtöbb szabad szemmel egyébként látható csillagot és nebulát.

Úgy tűnik, a Darkspace még nem fog cserbenhagyni minket, és képesek továbbra is letenni az asztalra a régi alapanyagokból elkészített menüt oly módon, hogy még mindig csaknem azzal az élvezettel fogyasztjuk, mint először. Csaknem, mivel az első, bizalmatlan és óvatos kóstolgatás csodája, majd a felismerés ereje megismételhetetlen élmény. Ma már tudjuk mit kapunk, de hát ezért is járunk ide.

9.5/10

rtp

darkcyberspace.com
myspace.com/darkcyberspace

kapcsolódó cikkek:

Darkspace - Dark Space I. (kritika)
Darkspace - Dark Space II. (kritika)

My Midnight Creeps - Histamin
2008-07-03, 2007, EMI Norway

A My Midnight Creeps zenéje olyan, mintha Dr. John vudumániás kreol bluesával díszítenénk a Hellacopters tipikusan svéd rock and rollját. Papíron talán furcsának tűnik ez az elegy, de Robert Buras, a Madrugadából ismert, 32 évesen elhunyt gitáros a frontember itt: ennek ismeretében nem kell aggódni a minőségért, és azzal sem kell foglalkozni, hogy egy több mint egyéves lemezről van szó.

Kortalan zene ez, méghozzá pont Buras játéka miatt. Kevesen tudják ugyanis ennyi elevenséggel, természetes erővel megtölteni ezt a hatvanas, hetvenes éveket idéző, (és lássuk be) kipróbált klisékből építkező zenét. Hirtelen csak a Monster Magnet, a Queens Of The Stone Age, és a már említett Hellacopters jut eszembe. Meg a Madrugada. Repül felfele a labda, csapjuk is le gyorsan  és hasonlítsuk a főbandához a My Midnight Creeps zenéjét: előbbit csak feszíteni tudták a zabolátlan riffek, utóbbit egész egyszerűen felrobbantották.

Ha tartanánk egy gyors leltárt, egészen elképednénk a pazarláson: süvöltő szaxofontámadások, ízléses slide- és kongadíszítések, kézzelfogható szájharmonika-szólamok, a hangfalat is megkönnyeztető blues-szólók, és mélyen dekoltált riffek. A legjobb mégis az, ahogy ezek összeállnak és olyan hatást gyakorolnak a fülre, mint a kaleidoszkóp a szemre. Ennek fényében nem csoda, hogy a Histamint 55 percig viszi a lendület, annak ellenére, hogy – mint már szó volt róla - a lemez klisékből áll. Sőt, tudja is az ember, hogy mi fog következni, de mégis várja. Így lehet az is, hogy nem hat nevetségesnek az, amikor Buras levegő után kapkodva nyögi, hogy „Baby I need your love”. Meg az sem, ahogy azt üvölti, hogy „Shot By The Blues”. Folytathatjuk a sort az I Don't Need Youval, itt még az is tudja, hogy 1:16-nál belép majd a herfli, aki akár egyszer is azonos megyében tartózkodott egy bluesfesztivállal. És így tovább.

Szomorú, hogy a tovább eddig tartott, mert Buras elment. Groteszk, ahogy ezt korábban (szó szerint) coen-i fekete humorral "megörökítette" a zenekar a Don’t Let Them Bring You Down klipjében, ahol Buras egy csomagtartóból egy frissen megásott gödörbe kerül. Ez az irónia (?) és a dalokban még mindig buzgó energia nem engedi, hogy a kritika nekrológba forduljon, ezért mondunk zárásul csak annyit: Robert, Let The Light Shine On You.
 

10/10

Nubain

 

 

mymidnightcreeps.com
myspace.com/mymidnightcreeps

kapcsolódó cikkek:

Madrugada - The Deep End (kritika)
Madrugada - Madrugada (kritika)

Striborg - Solitude
2008-07-01, 2007, Displeased Records

Nyilván mindenki, aki egy kicsit is járatos a metal undergroundban, tudja, és a Subterrán is százszor leíródott már, hogy a black metal régesrég elköltözött hazulról. Nem írom le százegyedszerre, honnan és hova, csak érzékeltetni szeretném, hogy egyre kevésbé szabad meglepődni azon, honnan származnak néha a manapság megjelenő jobb kiadványok. Jelen cikkünk tárgya például egy tasmániai egyszemélyes zenekar aktuális lemeze.

Érdemes minden előítéletet félredobni; jómagam halvány mosollyal nyugtáztam a felismerést, miszerint Ausztrália mellett, a déli féltekén születnek meg a Striborg kiadványai közel tíz éve. Aztán persze jött a másik, nagyobb felismerés: ez a zene meg sem próbálja imitálni az északi fagyos hangulatot, még csak nem is agresszív. Álmos, fülledt, és egy kissé bizarr is. A black metalnak valahol azon a határmezsgyéjén áll, ahonnan a Velvet Cacoon, a Xasthur, Leviathan, itthonról pedig a Marblebog a legközelebbi helyőrség, a régebbi várromok közül a Burzummal mutat némi hasonlóságot. Egyszóval a nyomasztó, befelé forduló, önmarcangoló irányvonal.

Elöljáróban pár szót a szárazabb tényekről: meglehetősen amatőr, de hatásos, a lemez hangulatát jól előrevetítő ambient intro után néhány másodperc alatt kiismerhető az egész zenei paletta: monoton, időnként variáló dob, szinte kivehetetlenül torz és sercegő gitár, háttérből kiszűrődő, egyébként nagyon eltalált vokál. Minimalista felszín alatt rejlő tartalom, ami nem a fentebb említettek hatóerejével, de tagadhatatlanul jelen van.

Aki olvasta, idézze fel Golding maradandó klasszikusából azt a részt, amikor a szigetre vetődött európai gyerekeket kezdik egyre iszonyúbb látomások gyötörni: a szörnyeteget, ami éjszakánként a dzsungelban csörtet, ám reggelre visszaváltozik fáról lógó indává, a kisfiú beszélgetését a karóra tűzött disznókoponyával, azt a belülről feltörő valóságot, amibe ép ésszel szinte lehetetlen beletörődni: hogy legsötétebb félelmeink alakjai– mi vagyunk. Bár némileg más zenei keretek közt, de az Ulver örökbecsű Nattens Madrigalja működött így: görbe tükröt tart a hallgató elé, aki rémülten takarja el arcát a benne látott, vértől csöpögő szörnypofa elől, és csak később, a tudat kitisztultával döbben rá, hogy az a tükör volt a hiteles, az mutatta a valóságot, az összes többi hamis, álszent, hazug.

Itt azért ennyire nem komoly a helyzet, mégis hasonló: egyszerűen egy ember tudatalattijában járunk, talán máséban, talán a magunkéban, de mindenképp a sötétebb régiókban. Lassan tapogatózunk előre, néha egy-két rémalak jön szembe, néha csak hangokat hallunk, de a végső, nagy találkozáshoz nem jutunk el. Konkrétan a lemez túlontúl hosszú mivolta, és a metal tételek egyformasága miatt: ez a fajta zene nem bír el több, mint egy órát, egyszerűen hatását veszti. A szintis közjátékok egyébként rendben vannak, abszolút tisztán közvetítik az előbbiekben felvázolt hangulatot. Mélységes, xasthuri öngyűlölet és lázálomszerű atmoszféra lengi be az egészet, de mégsem annyira konkrétan, inkább rejtőzködve van jelen mindez, mint egy lappangó betegség, vagy kimondatlan tény. Az eszményi lidércnyomás díszletterve, esetleg valamelyik korai próbája, ahol még a szerepek is képlékenyek.

Jó volna itt végére is érni a zavaró tényezőknek, de mindenképpen felületesség volna szó nélkül hagyni például a (teljesen ugyanilyen, alkalmasint unalmasabb zenét rejtő) kiadványok sűrűségét. Legyek rosszhiszemű, nem bánom, de ez az alkotó egyértelműen mennyiségre utazik. Ez a réteg pedig alapvetően végletes, köztes rész szinte nincs is, vagy tökéleteshez közelítő muzikális nihil, vagy teljesen jellegtelen zümmögés. Szomorú, hogy öt-hat hallgatás után a Solitude esetében sem egyértelmű a helyzet, de akkor is, primitív zenét játszani nem feltétlen erény. Nem kell felhozni a kellemesen sok ellenpélda közül egyet sem, az unalomba fordulással együtt az öngyűlölet is semmivé foszlik, rosszabb esetben nevetségessé, megjátszottá válik. Az pedig már egy egészen más „nihil”.

A lemez szerencséje pont ez az öt-hat hallgatás. Ennyinek még tud hinni az ember, hogy talán többet soha az életben nem fogja hallgatni, az most mellékes. A Legyek Urát is elég egyszer elolvasni. Rövidebb számok, alig valamivel tudatosabb megszerketettség, és máris tisztább, kivehetőbb a kép abban a bizonyos görbe tükörben. Ha magamra erőltetem még néhányszor a Solitude-ot, most talán egy ironizáló fikázással zárom a cikket, így azonban nyugodtan tudom ajánlani. Gázolás a psziché nyúlós, fekete masszájában, émelygő undor önmagunktól, kóborlás az én-szörnye(cské)k között – néhány alkalommal. Hogy aztán rájövünk, mindez csak díszlet, korai próbája egy rossz álomnak? Legalább mosolyoghatunk egyet, és tovább fetrenghetünk, vakarózhatunk eredendő jóságunk tudatában.

7/10

yog

myspace.com/striborg

 

No Age - Nouns
2008-06-30, 2008, Sub Pop

Vajon mit tud nekünk mondani egy helyileg kultikus, számunkra viszont ismeretlen Los Angeles-i klub színteréből kinőtt punk bandának a két huszonéves tagja? Nos, pontosan azt, amit bármelyik másik hasonló korú fiatal, akik kivételesen nem tennék jobban, ha visszatérnének tisztességes foglalkozásukhoz. Szóval azt mondják, illetve második Nouns c. nagylemezük azt mondja, hogy zenélni jó, és a zajon átszűrődve fülünkben cseng talán még az a klisé is, hogy mindig az egyszerű dolgok a legjobbak.

Nem sokszor fogtam a kezemben gitárt, emiatt/mert nem is álmodoztam arról, hogy egyszer majd rocksztár leszek, de Randy Randall és Dean Spunt csak megerősít abban, ami már eddig is eléggé bizonyosnak tűnt, hogy kevés szórakoztatóbb dolog van annál, mint 2 perces dalokat írni, aztán úgy előadni őket, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Akarom mondani, mintha szarnának az egészre. Közben azért tudjuk, hogy e mögött elképesztő méretű lelkesedés és szeretet van, amitől ugyan még nem kéne meghatódni, mert hát ilyenből több tucat rosszat vagy csak borzasztó unalmasat láttunk és hallottunk. Kizárólag előadói részről értékelhető unaloműzésről most mégsem beszélhetünk, és ennek az az - igencsak egyszerű - oka, hogy a No Age játékát élvezetes hallgatni.

Gyakran megemlítik velük kapcsolatban a lassan jolly jokerré váló experimentális jelzőt, amit a mai napig nem értek, ugyanis nálam ez valami bonyolult egyenletet juttat az eszembe, nem éppen könnyen befogadható megoldással. Ha már mindenáron ragaszkodni akarunk ehhez a címkéhez, akkor maradjunk annyiban, hogy ha valamivel kísérleteznek, akkor az az egyszerűség, vagyis hogyan lehet limitált számú hangszerrel (dob, gitár és hangminták) és a mindennek értelmet adó lendülettel szimpla, mégis változatos dalokat írni. A Nouns-nak egyébként is nagy erénye, hogy egyhangú és fülsértő zajkodás helyett meglepő fordulatokat produkál: a klasszikus dobpüfölős, gitárszaggatós, kellemesen agyzsibbasztó szerzemények (Cappo) mellett helyet kap néhány szinte ambientes (Keechie) és egy hipnotikus darab (Things I Did When I Was Dead) is. Ezek a végeknél foszló szálak mégis sokkal inkább egy irányba mutatnak, mint a tavalyi Weirdo Rippers-en tették. Persze foghatjuk arra, hogy az igazából egy válogatás volt, de a végeredményt figyelembe véve szerintem teljesen mindegy. Míg a WR-t képtelen vagyok igazán megkedvelni, a Nouns már első hallgatásra is vonzó volt. Úgyhogy zaj ide, torzítás oda, mégiscsak slágeres, ami bizonyos körökben kétségkívül szitokszónak számít, de hát a No Age - a liftaknából szóló dob és a hangtompított ének megtévesztő hatása ellenére - akkor is dallamos, van-eleje-és-vége popzenét játszik.

Egyrészt a dalok rövidsége, másrészt az egész „itt és most” jellege arra kárhoztatja ezt a lemezt, hogy csak önmaga keretein belül tud létezni. Egyszerűbben fogalmazva az utolsó szám lejárta után egyszercsak megszűnik a varázslat, és hirtelen olyan érzésem lesz, mint mikor tévézés közben megy el az áram: igen, se kép, se hang. Ez természetesen nem változtat a megelőző fél óra alulfogalmazott nagyszerűségén, tehát semmiképp sem beszélhetünk rossz teljesítményről. Különben is mi mást akarhatnánk azon kívül, hogy valami, akárcsak fél óra erejéig, de elszórakoztasson minket, és a többet egyre többször akarjuk? Mondjuk azt, hogy mindezt egy gombnyomásra megkaphassuk? Megkapjuk.

 

8.5/10

csoo

 

Nadja - Desire in Uneasiness
2008-06-23, (2008) Crucial Beast

Nadja név alatt 2007-ben - ha jól számolom - hét (update: nyolc!) darab kiadvány jelent meg, ebből kettő ugyan újrafelvétel (igaz az eredeti Touched és a tavalyi között alig felismerhetőek a párhuzamok), plusz egy nem is olyan rövid EP. A Nadja atyja, a kanadai Aidan Baker ettől függetlenül készít szólólemezeket, könyvet ír, koncertezik, et cetera. Az anno különösen erőteljesen és frissen ható Truth Becomes Death lemezről írtunk is dicsérő sorokat, nálam a második legjobb lemez lett abban az évben. Azóta némileg csökkent a lelkesedés, ami egyrészt köszönhető a szinte követhetetlen lemezáradatnak, a minőség ingadozásának, és legfőképpen annak, hogy kezdtem erőteljesen érezni, hogy ugyanazt a lovat üli meg huszadszorra is Baker, csak éppen másik nyereggel. 2008-ban még csak a negyedik lemeznél tartunk, viszont még kettő megjelenése biztosnak tűnik, és e sorok születésekor május hónapot írunk.

Tehát én szorgalmasan gyűjtögettem, de komolyan: főzök, zuhanyzok, takarítok, ülök a budin, eközben mindig szól valami, mindhiába, kevés voltam ahhoz, hogy a szintén 2007-es Thaumogenesist kettő alkalomnál többször végighallgassam, pedig nem volt rossz. Nade 60 perc, és még mellette megannyi album, átlag negyed órás dalokkal? Nem, egyszerűen nem várható el, hogy mindről helytálló dolgok jussanak az eszembe. És van egy ember, aki ezeket nem csak hallgatja, hanem el is készíti. Most elképzelem, hogy is élhet ez a faszi. Talán valami részidős állásban püföli a billentyűzetet egy torontói irodában, miközben a katatón munkavégzés leple alatt pörgeti az agyát. Délután már tűkön ül, addig már magába döntött vagy 4-5 bögre kávét, elvágtat az elhagyatott gyártelepen lévő, próbateremnek átalakított lakásába, legurít néhány tabletta amfetaminszármazékot a torkán, közben már izzítja a cuccokat. Dob egy üzenetet Leah-nek (Leah Buckareff, basszusgitáros), aki 20 perc elteltével hihetetlen életerőtől duzzadva beront a terembe, és elkiáltja magát: - Mr. Baker! Csináljunk egy kurva lemezt, a hétszentségit! - És hajnalig révednek azokra az elbaszott gerjedésekre, a szétcseszett, ijesztően energikus harmóniákra, melyektől mintha belénkzuhanna az egész rohadt galaxis összes óriási csillaga, mi pedig álomszerű boldogságként éljük át mindezt.

Hogy a tárgynál maradjunk: belátom, voltak kísérletek arra is, hogy a Nadján belül némi előrelépés is szülessen, érzéseim szerint ennek a próbálkozásnak gyermeke a Guilted By The Sun EP, amely nem csak széttördelt, végtelenségig nyújtott riffekkel, hanem konkrét témákkal is szolgált, és itt jön képbe inkompetenciám. Fogalmam sincs, hogy miért, de nem tartom jól sikerült darabnak ezt a kislemezt. Vagyis talán mégis tudom: konkrétan itt sokalltam be, a zene megemésztéséig már nem jutottam el, a matéria méltatlankodva mászott ki végsőkig megterhelt gyomromból. Pihenőt tartottam, és bebizonyosodott, hogy a saját hibáimból is csak annyit tanulok, hogy legalább tudjam milyen büntetés vár rám, most is hasonlóképpen töltekezem Desire in Uneasiness-ből.

Az öt számból az első kettő az eddig megismert Nadja arcot mutatja, aki ezzel nincs tisztában, javaslom olvassa el a Truth Becomes Death cikket. Az Affective Fields viszont már egyáltalán nem nevezhető drone-nak: egy dobbal kísért ambient tételt hallhatunk, melyet nyugodtan beilleszthettek volna a Silent Hill 4 soundtrackjébe. Mindezeket követve a leggyorsabb eddig ismert Nadja zenék következnek, kis jóindulattal középtempós daloknak is titulálhatjuk őket. Ezek közül az Uneasy Desire a kevésbé maradandó, viszont a záró Deterritorialization közel 20 perce – amennyiben rendelkezünk kellő türelemmel -, egy mogorva, úgy két-háromszáz méter magas teremtmény megállíthatatlan közeledését vizualizálja elénk, amiben már nem a feloldódás extázisa nyűgöz le minket, hanem a felfoghatatlan látvány. Földbe gyökerezett lábak, lelket zsibbasztó totalitás. 

A Nadját nem felejtettük el, viszont teljesen hasztalan az összes megmozdulásukról hírt adni. Mindenesetre érdemes egy-egy bójába belekapaszkodni, és figyelni az eddig megtett utat. Szinte teljesen mindegy melyik kiadvánnyal próbálkozunk, „sajnos” azt kell, hogy mondjam, a maga módján mindegyik kivételes élményt nyújt adott időszakban. Főleg most, amikor a nap újra az életünkre tör, szinte vakon, kábultan haladunk előre és nyugtalan éjszakákon az indigókék horizontot kémlelve várakozunk, hogy aztán megadjuk magunkat az újabb nap fullasztó hullámainak.

8/10

rtp

Nadja