Norilsk - The Idea of North
2015-07-09, 2015, Hypnotic Dirge Records

Ahogy halad előre az idő, és a különböző bevált fogalmak foglalttá válnak, úgy jönnek új, alternatív tárgykörök a zenekarok névválasztására az undergroundban. Ezek egyike a földrajzinév-csoport, és azon belül egy még specifikusabb csoport a poszt-szovjet földrajzinevek klubja, mint pl. Minsk, Radio Moscow, Kamchatka, vagy épp a magyar vonatkozású Vorkuta. Ebben a kategóriában a legmagasabb labda és egyben a legnagyobb elvárást támasztó választás a hírhedt Norilszktól kölcsönözni. A foglyok ezreit felemésztő egykori kommunista lágerváros, a világ legészakibb 100 000 feletti lakosságú panel-lakótelepe, a világ legszennyezettebb és legszennyezőbb iparvárosa, melynek kéményei  50 kilométeres körzetben olyan savas esőt garantálnak, hogy növény nem marad életben, de az ember sem sokáig, a külföldiek ki is vannak tiltva a környékről. Norilszk az evilági Mordor, egy megvalósult disztópikus sci-fi mérhetetlenül nyomasztó színtere, mely a világ egyik legnagyobb vasérclelőhelyére épült. Ehhez felnőni, hát az bátorságot igényel. 

Norilsk band

Ez a Québec-i duó azonban nem vall egyértelmű kudarcot. Rögtön már az első benyomásom pozitív volt, a borító grafikája kicsit a voivodos honfitárs Away stílusát idézi a mutáns tövises növényekkel és a természetellenes színekkel. A nyitó Japetus indusztriális, Godflesh-hatású nyekergő gitárjai ugyancsak lenyűgözőek és stílszerűek. A későbbiekben posztmetal hatások is előkerülnek ugyan, de a dalcentrikusság végig megmarad. A legjobb dal talán a La Liberte aux ailes brisees című végig egy tempóban, feszes középlassúsággal menetelő szerzemény. Kicsit megint egy honfitárs, az Akitsa Sang Nordique-ja ugrott be róla, persze emez sokkal sokkal színesebb. Ha már namedroppingolunk, a Godfleshen kívül a Neurosis is fontos hatás, aztán a doom, doom-death, sludge metal műfajok mindegyikével vannak kapcsolódások, és a lemez végén vannak olyan gitártémák, amelyek blastbeattel simán elemmének valami nordikus vagy keleti szláv black metal zenekar lemezén is. (namedropping elmaradt)

A lemez legnagyobb erénye a változatosság és a homogenitás együttállása, az, hogy mindegyik dal rendelkezik sajátos arculattal, mindegyik kerek egész, és mégis kapcsolódik a többihez hangulatban. A legnagyobb hiba pedig az, hogy mindezeknek a megvalósulása során összességében semmi olyasmi nem történik, ami bármilyen szempontból is újszerű, meglepő, vagy komolyabb emésztgetést, tanulást, fejlődést igényelne a hallgatótól. Ez súlyos hiba, és visszatérve a bevezetéshez: ha valami, akkor ez nem méltó a névhez. Mindazonáltal, nagyon kevesen vannak jelenleg, nem csak a rock/metal színtéren, hanem egyébként is, akikre mindez ne lenne elmondható. Akik kifejezett izgalmakat keresnek, feleslegesen pazarolnák rá az időt (tehát 1 pont), azok viszont, akik még nem ábrándultak ki a hagyományos dalcentrikusság koncepciójából, és értékelik a jól összerakott középutas zenéket, nem tévedhetnek nagyot vele. (Nekik ajánlott, tehát 3 pont. jól kitaláltuk ezt az egyszerűsített pontozást, mi?).

3/4

a’ ördög

bandcamp

Macabre Omen - Gods of War - At War
2015-05-27, 2015, Ván Records

A Macabre Oment Rodosz szigetén alapította Alekszandrosz Antoniou és néhány a bandából azóta már kikopott társa, 1994-ben, abban az évben, amikor a leginkább Athén városához köthető görög black metal színtér talán kreativitásának tetőpontján volt - olyan zseniális lemezek jelentek meg, mint a Septic Flesh-féle Mystic Places of Dawn, vagy a Non Serviam a Rotting Christtól. Az egy korosztállyal fiatalabb rodoszi csapat nem szállt be rögtön teljes gőzzel az eseményekbe, egy hosszú évtizeden át csak demókat és spliteket készített, nem mondható, hogy szerves része lett volna a színtérnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kapcsolódna mind hangulatilag, mind zenei eszközök tekintetében a honfitárs alakulatok műveihez. 

Nagyon is kapcsolódik, sőt, inkább kapcsolódik, mint az eredeti színtér szinte bármelyik előadójának bármelyik műve az elmúlt 10-15 évből. Az itt hallható dalok mindegyikében jelen van a görög bandák jellegzetes dallamos gitározása, az ezzel párhuzamos, thrashes gyökerű vad riffelés szintúgy megfigyelhető, akárcsak a szintetizátor színezésként történő, óvatos és szintén jellegzetes használata. Az eltérést a fokozott epikus jelleg jelenti. Itt a görög stílus nem szimplán a zenei irányvonalat jellemzi, hanem  az egész koncepció a görög mitológia és történelem köré épül, a számok monumentális hősi eposzoknak íródtak, és akként is funkcionálnak. Számcímek tekintetében ez kicsit szájbarágós, meg erőltetett is, de a zenét hallgatva többnyire nem jut eszébe ezen sopánkodnia az embernek. Az I See, the See című nyitódal hallatán például egészen biztosan nem. Ebben rossz megoldások nincsenek, majdnem nyolc percén és rengeteg témaváltásán keresztül végig sodró és lendületes marad, telitalálat. Figyelemreméltó a brit dobos, Thomas Vallely teljesítménye is, akit a Lychgate nevű bandából lehet(ne) ismerni még. 

A címadó ugyanezt a vonalat viszi tovább, és bár a kiváló riffek mellett akad benne pár gyengébb megoldás is, összességében még mindig nagyon jó, utána, a lemez közepe tájára viszont már el-elfogy a muníció. Szinte folkmetalosan gyenge mind az akusztikus indítás, mind az azt követő gitárdallamok tekintetében a spártai hősöket sokadik alkalommal megéneklő Man of 300 Voices – de azért a dal végén hallható szigorú riffelés valamelyest helyrehozza a dolgokat. Három szürkébb dal következik, nem mondhatóak alibizésnek, van ízük, van tartalmuk, de az emlékezetesség nem jellemző rájuk. 

Macabre Omen

A fejemet csak a hetedik és nyolcadik tételnél kapom fel újra, a Nagy Sándort megéneklő Alexandros Ode két része hallatán.  Itt, névrokonának tiszteletére sikerül Antoniounak valami újat előrántania a kalapból. Dallamos ének már a From Father to Son című szerzeményben is hallható, de igazán jó énekdallamok itt bukkannak csak fel.  Ha koncertezne a Macabre Omen, az Alexandros Ode A a legnagyobb favorit lenne a döngölős középtempókra érkező ökölrázós kórusaival, az Ode B váratlanul melankolikus, hideg fordulataival pedig az Olden Domain korszakos Borknagart idézi meg diszkréten. 

A Ván Records egyik legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy nem hajlandóak az aktuális underground trendekre kizárólagos jelleggel ráugrani, inkább az egyéniséget preferálják. A Gods Of War - At War egy a mai undergroundtól teljesen idegen világ terméke. Nincs mindent látó szem, nincsenek kigyók, disszonanciák, zajok, nincs poszt, nincs crust. Azoknak ajánlott, akik a kiadó munkatársaihoz hasonlóan a műfaj minden koszakára és nyúlványára kiterjedő mélyreható érdeklődéssel bírnak. 

3/4

a’ ördög

bandcamp

Ascension - The Dead Of The World
2015-05-25, 2014, World Terror Committee

Tulajdonképpen már hónapokkal ezelőtt felkértek arra, hogy írjam meg ezt a kritikát, de csak most jutottam el oda, hogy ki merjem jelenteni: ha most állást foglalok, nem fogok jelentős mértékben máshogy vélekedni mondjuk fél év múlva sem. Eddig ugyanis már hosszú utat bejárt nálam ez az anyag, és hol szerettem, hol nem. Persze el lehetne merengeni azon, hogy az ilyen írásoknak feltétlenül időtálló módon kell-e tükrözniük egy viszonyulást (elvégre az egy részint dinamikus dolog), de az Ascension kérdése számomra „becsületbeli ügy”, lévén az abszolút favorit zenekaraim egyikéről van szó.

Kevés albumot vártam úgy, mint a The Dead Of The World-öt. Anno valamiféle véletlennek köszönhetően sikerült belefutnom az együttes With Burning Tongues címet viselő demojába, és rögtön meggyőzött a rengeteg fogós témát felvonultató, magába szívó-magával húzó dalaival. Az egy évvel később, 2010-ben megjelenő debütáló album, a Consolamentum pedig még tovább élezte mindezt: a szerzemények maróbbak, sötétebbek lettek, és úgy folytak egymásba, mint a lángnyelvek. A mai napig kiráz a hideg, ha elindítom - és ezt igen gyakran megteszem. Hibátlan alapműként tudok tekinteni rá, így nem kérdés, hogy kíváncsi voltam a folytatására.

A második album hivatalos megjelenését (csakúgy, mint négy évvel korábban az elsőét) december 24-ére pozícionálták, de a megelőző hónapokban itt-ott már meghallgatóvá vált körülbelül a számok fele, és a Deathless Light EP is felvillantott valamit abból, hogy mire számíthatunk. A helyzet az, hogy ezek a tételek egyáltalán nem csaptak földhöz, hiányoltam belőlük az erőt. Olyannyira, hogy mire lehetőségem nyílt az egész anyaggal megismerkedni, már nem is hozott lázba annyira. Persze némi pihentetés után azért felülemelkedtem kezdeti csalódottságomon és mégis belekezdtem.

Annak ellenére, hogy a dalok könnyedén differenciálhatóak egymástól, egész kompozícióként tekintve őket mégis nagyobb hatást gyakoroltak rám. Ami magában nem működött, az album teljes környezetében a helyére talált, noha nem éreztem azt a belső folytatólagosságot, mint a Consolamentum esetén. A tételek lényegesen mozgalmasabbak, sokszínűbbek lettek – nem felgyorsultak, hanem nagyobb teret járnak be. Nincs köztük olyan, amelyikben csak egy-két téma kap kiemelt szerepet, folyton új és új távlatokat villantanak fel. Ez a gazdag riffekkel létrehozott komplexitás pedig kifejezetten izgalmas tud lenni, pláne ha majdnem egy órán át tart. Rehabilitáltam az albumot. Hogy aztán részint újratemessem.

Mikor az újdonság varázsa elmúlik (és ez, fontos kiemelni, előbb megtörténik, mint hogy az ember kívülről fújná a kottát), az ember lesöpri a felszínt és meglepően kevés dolgot talál a mélystruktúrában. Ez egy nehezen megragadható ambivalencia, de létét alátámasztja, hogy többszöri meghallgatás után igen sokáig kell pihentetnem az albumot, mire újra bele tudok temetkezni. Ekkor is csak rövid időre, könnyeden, hogy aztán meg akarjam hallgatni a Consolamentumot is – és ily módon, hála utóbbinak, tényleg el tud múlni az éhségem. Ez a kontraszt élesen kirajzolja a The Dead Of The World tökéletlenségét. A 2014-es album minden eddigi kiadványuknál technikásabb, de cserébe pont a természetes sodrást vonja ki az egyenletből, mely korábban nyílegyenesen (vagy a demo esetén némi kanyargással, de a fő irányt tartva) vitt a mélységbe. Itt most a szürke zónában rezgünk erre-arra, de folyton visszafordulni kényszerülünk.

Eloszlatván a lehetséges félreértéseket: a technikássággal önmagában nincs baj. Itt azonban vagy túl sok, vagy túl kiszámolt, netán a kettő együtt – az összkép mindenesetre emlékezetes villanásokkal teli, de ennek ellenére képtelen arra, hogy hosszú távon magába vonjon, és ily módon hamar megunható. Hiába keltenek (főképp vontatottabb témáikkal) igazán egyedi hangulatot, ha a zsigeriség hiánya ennyire zavaró mértéket ölt.

Az Ascension minden anyagával mozdult valamilyen irányba, de úgy, hogy közben végig jellegzetesen önmaga tudott maradni. Ez a mostani irány számomra nem közvetít olyan elementáris erőt, mint a korábbiak, de ha a következő albumra visszacsempésznek valamit direktségükből, az lehet egy újabb alapmű. A The Dead Of The World nem lett az, de értékes mozzanatait hiba lenne elvitatni tőle.

Az új pontozási rendszer alapján a 2 azt jelenti: hallgatható/kihagyható, a 3 pedig a jó/ajánlott. Ambivalenciájából adódóan bármelyik illhet erre az albumra, a’ördög viszont feláldoz a Sátánnak, ha fél pontot adok, úgyhogy bár korábban érződött már 3-nak is, most rányomok egy 2-est. Utánam a vízözön.

 

2/4

sothis

Pallbearer - Foundations of Burden
2015-05-20, 2014, Profound Lore

Ami a’ ördögnek a The Wounded Kings, az nekem a Pallbearer. Persze előbbit sokkal menőbb hallgatni, hiszen nem egy felkapott amerikai csapat, hanem a doom metal hazájából érkező, sludge hatások nélküli, szikár, kompromisszumra nem hajló banda, utóbbiba pedig az ortodox doomster több oldalról is beleköthet. Más szóval, kellett hozzá idő, hogy szégyellősen bevalljam magamnak, hogy bár a TWK kurva jó csapat, de a Pallbearer mégiscsak közelebb áll a szívemhez.  

Pallbearer

Erős túlzás lenne azt állítani, hogy a Foundations of Burdennel elsőre megbirkóztam, sőt, ahogy a Worlds Apart nyitó másodperceire figyeltem, egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy véletlenül nem-e az utóbbi 10 évben készült, valamelyik általam eddig nem hallott Paradise Lost lemezt helyeztem be a lejátszóba. 

A Pallbearernek ez a második nagylemeze, az elsőt szintén hallgattam, és voltak rajta kifejezetten erős szerzemények, viszont több dalban csak bizonyos részek ütöttek, összességében felemás érzéseim voltak. A Metal-Archives szerint a stílusuk doom, de a 2012-es Sorrow and Extincion tartalmaz sludge jegyeket is (hangzás, dobolás, és egyes riffek is inkább csak a groove miatt vannak kaptak helyet), ezek azonban a Foundations of Burdenen nem találhatóak meg. A gitárok megszólalása egyáltalán nem koszos/zsíros, kifejezetten száraz, modoros, elsőre talán túlságosan is szoftveres ízük van, a dobok keményen csapnak, érződik az effektezés, amit alapesetben zsigerből utálok, bár bizonyos zenék esetében van létjogosultsága. Akkor mégis mi van? Az, hogy egészében kikezdhetetlen az egész. A dalok kerekek, van útjuk, történetük, szakaszaik, és kiváltképp kellemes az, amikor az egyáltalán nem feltűnő, hivalkodó csúcspontokra rálelünk, ez garantálja a szavatosságot, pont azt a fajta mértékletességet kapom, amit preferálok. 

Alapvetően kár kiemelni egyes szerzeményeket, azonban érzelmi töltetük miatt a The Watcher in the Dark és főleg a The Ghost I Used to Be személyes kedvenceimmé váltak. Előbbi szikár, rendíthetetlen témái után a szám végének közeledtével elmerülhetünk egy képzeletbeli kozmikus masszába. Utóbbi szomorú, végtelenül dallamos, mondhatni érzelgős, de hamisságnak én nem találtam vagy nem akartam nyomát találni, minden alkalommal, hogy hallgatom, a hatása alá kerülök, és megváltoztatja a belső perspektíváimat. Rokonságot vélek felfedezni egyes korai Anathema és My Dying Bride dalokkal, azok túlzó végletessége nélkül, szóval, akiknek a doomről először nem a Black Sabbath, vagy a Pagan Altar jut eszébe, szintén megéri próbálkoznia. 

Teljesen érthető, ha a vaskalaposabb veteránok fintorognak a Foundtations of Burden hallgatán, ez így van rendjén, sokaknak a Pallbearer csak az utóbbi idők egy kiragadott és éppen sztárolt bandájának számítanak, nem ők az új lángvivők, de azt hiszem nem is kell annak lenniük. Szerintem jó, ha az aktualitásuk miatt tudnak hatni újakra és régiekre egyaránt, és nem lehet túl nagy gond, ha ilyen zenével teszik azt.

4/4

rʇp

Teitanblood - Death
2015-04-24, 2014, Norma Evangelium Diaboli

Meggyőződésem, hogy a Teitanblood az egyik legegyedibb zenét játszó black/death együttes. Ez a kevert stílus – részben sűrűségéből adódóan - könnyen el tud menni a személyiségtől mentes dara irányába, ami jellemzően nem sok maradandó élményt nyújt. Az ember az energikussága miatt egyszer-kétszer meghallgatja, de az egész nehezen mutat túl az „itt és moston”. Ehhez képest a kritika tárgyát képező Death című albummal való első ismerkedés után jó ideig a fülemben zakatoltak a Sleeping Throats of the Antichrist című tétel utolsó percei.

Teitanblood

A demo és a Proclamationnel, majd a Necros Christossal közös split folyamatos csiszolódást mutat. Az egyedi stílus már ezeken is egyértelműen felismerhető, de a Seven Chalices című debütalbumra forrta ki magát igazán. Ott már tényleg minden egyben van – a masszív, sajátos gitártémák, a tempók variálása, a gurgulázóan gonosz vokál, az átvezetésekkel támogatott túlvilági atmoszféra, de még a vaskos hangzás is. Erre sikerült még egy lapáttal rátenni a Purging Tongues és a Woven Black Arteries EP-n, amiken a korábbi átlagnál kb. kétszer hosszabb számokban olyan szintig feszítették a határokat, hogy nehéz volt elképzelni, hogy ezek után hová lehet továbblépni. A tömött pokol manifesztátuma ez a két hasonló, de különböző tétel, amikben a minden irányból visszhangzó szöveg és a masszasűrűségű gitár lángnyelvekként ölel körbe és éget fel. Ha a Death-re felkerült volna mondjuk öt ilyen szám, akkor a hallgatóságot komolyan veszélyeztette volna a megőrülés veszélye. Nem ez történt.

A Teitanblood ezen második albuma úgy lett több mint egy óra hosszú, hogy az átvezetéseket teljesen elhagyták. Némelyik szám elején/végén van fél-egy perc morajlás, de ezt és az anyag legvégét leszámítva körülbelül végig kavarognak-karcolnak a hangszerek. Maradtak az utóbbi időben megszokott hosszabb tételek, amik a korábbiaknál több váltást engednek meg, és ez a lehetőség kihasználásra is kerül. Az egész albumon rengetegféle tempó hallható – van, hogy csak egy magányos gitár gerjed; van, hogy csak a cin és a fortyogó vokál tölti be a hangteret… és van, hogy a pusztító, szélsebes szaggatás. Mindezt ízesen, dinamikusan felépítve. 

Az egész album olyan, mint egy sötét, tekergő labirintus. A nyitó Anteinferno minden teketória nélkül hajít be minket a közepébe, a már említett Sleeping Throats of the Antichrist pedig a zenekar valaha volt egyik legdirektebb dala. A Plagues of Forgiveness és a nála kicsit kevésbé változatos Cadaver Synod ezt a hangulatot viszi tovább talán még több agresszióval, hogy az Unearthed Veins relatíve rövid, moderáltabb tempójú, de nem kisebb súlyú tételébe torkolljon. Aztán megint vadabb fortyogás következik a Burning in Damnation Fires alatt, az albumot pedig a templomi kórus keretébe zárt, kíméletlenül döngölő Silence of the Great Martyrs zárja, mintegy halotti miseként. Persze hallottunk már (ha kellett, ha nem) papokat énekelni és harangot zengeni black metal kiadványokon, de itt tényleg egy olyan ívet futtat le ezzel, ahol van létjogosultsága.

A Death tehát egy kifejezetten erős album. Ugyanakkor mégis: mi változott a korábbiakhoz képest? Hát, nem véletlenül kapta ezt a látszólag minden kreativitást nélkülöző címet. Pont ennyire éles, pont ennyire konkrét. Nincs helye semmi visszafogásnak, de még az előző EP-k testet körbejáró, súlyos matériáinak sem. Ez közvetlenül és élesen, késként mar belénk és szaggat. Ily módon még több erőt képes felszabadítani, mint amennyit az első album, a Seven Chalices tudott – megtartva a sötét árnyalatokban gazdag, egyedi hangulatvilágot, ami a Teitanblood sajátja.

4/4
sothis

Sinmara - Aphotic Womb
2015-04-15, 2014, Terratur Possessions

Ahogy pár éve a francia black metal színtér történéseit nem lehetett figyelmen kívül hagyni, úgy az utóbbi időben az izlandi zenekarok mellett nem érdemes elmenni. A poszt-hullám (legnagyobb örömömre) úgy fest, csak egyfajta oldalhajtásnak bizonyul - metszeni se érdmes, nehogy jobban fejlődjön utána –, ezzel szemben azokra az avant-garde black metalként címkézett zenekarokra, amik megtartottak valamit a stílusra jellemző hangulatból, új formációk építenek, meghozzá nem a kópiák szintjén. Nehéz meghatározni a fősodrát egy annyira széttartó dolognak, mint egy zenei műfaj, és az se tudható, hogy meddig életképes egy adott ág. Az mindenesetre bizonyos, hogy Izlandon olyan zenét játszik néhány banda, amiben benne van a jelen kísérletezős nézőpontja és a múltban gyökerező erőteljesség is.

Sinmara band

A Sinmara még Chao néven alakult 2008-ban. 2012-ben kiadtak egy EP-t, ami rögtön erős riffeket vonultatott fel, hála a Svartidaudiban is játszó Fórir Gardarsson gitárjátékának. A 2014-re elkészülő Sinmara-debütalbum, az Aphotic Womb egyfelől ennek a szemléletmódnak a folytatása, másfelől változást is hoz. Kiforrottabb, kompaktabb, az egyes számokon belül egységesebb, de továbbra is tele van remek, éles témákkal.

Utóbbiról már rögtön az intro szerepét betöltő első szám, a Katabasis meggyőz. Olyan határozott és idegen ívet építenek fel benne, ami kérlelhetetlenül beszippant az izlandi tundra közepébe, hogy aztán otthagyjon kétségek közt a Cursed Salvation és az utána következő számok aláfestésével. Zaklatott, metsző gitártémák és viharos, vad részek váltogatják egymást az album gerincét képező dalokban, többféle tempóval de egységes agresszióval. Egyfajta szaggatott kíméletlenséggel találkozunk, mely szaggatottság egészen más hangulatot kelt, mint mondjuk az erőben szintén élen járó, a black metalt death elemekkel keverő zenekarok (lásd Antediluvian, Teitanblood stb.).

A Verminous című harmadik tételben mindezeken felül a dobolás is kiemelkedő, az időnként beépített leállásokkal együtt ez az album egyik leggyorsabban az ember fejébe ragadó száma. A korábban említett gyakori váltások miatt egyébként rengeteg hallgatást igényel az Aphotic Womb – nem az a hamar ráunós anyag. Könnyű bevonódni a hangulatába, de igazán megismerni hosszabb idő, ami elég ritka és nagyon értékes kombináció. 

A legtávolabbra repítő tétel talán az instrumentális Stygian Voyage, mely sokáig kitartó, visszafogottabb dinamikájával olyan, mintha alámerítene, hogy aztán a túlvilág határán lebegtessen a kietlen tájban a címadó dal kezdetéig. Nem emelnék ki külön minden kiváló mozzanatot, azonban a lemezt záró 10 és fél perces Mountains Of Quivering Bones-t muszáj – még ha ez egy hosszú „mozzanat” is. Hosszú, de nem hosszabb a kelleténél. Ha a Katabasis a tökéletesen felépített belépés a Sinmara  világába, akkor ez a hasonló jelzőkkel illethető kiteljesedése az ottlétnek. Velőtrázóan sötét, késként rezgő-maró gitár - lényegében ez az atmoszféra és energia a black metal esszenciája.

Az Aphotic Womb azon albumok egyike, amelyeket egyben végighallgatva gyakorlatilag egy utazáson veszünk részt, ráadásul anélkül, hogy konceptalbumról lenne szó. Ily módon azt a gyakori csapdát is elkerüljük, hogy a jól kitalált mondanivaló megölje a zenét – egyszerűen spontán létrejön egy egész, mely eljuttat valahonnan valahova, megmutat valamit a maga teljes egészében. Ha a Svartidaudi a kifacsarós disszonanciájával egy, a fizikaitól távoli világba visz el, a Misthyrming pedig a magasság távlatából képes megmutatni Izland embertelen sokszínűségét, akkor a Sinmara a némileg direktebb, agresszívebb zenéjével a szigetország felszínén marad és közvetlen közelről bemutatja annak minden keménységét. A fagyos, rideg pusztát és hegyeket, de még a gleccsereket és jégmezőket is.

sothis

4/4

facebook
bandcamp

Misþyrming - Söngvar Elds Og Óreiðu
2015-04-05, 2015, Terratur Possessions

D.G., a kétszemélyes Misþyrming multi-instrumentalistája saját bevallása szerint afféle törvényenkívüli black metalos. No nem azért, mert templomokat gyújtogatna, vagy temetőket dúlna fel, és eddig még gyilkosságot sem követett el, csak arra utal ezzel, hogy baráti körével ellentétben, amibe pl. az izlandi black metal „új hullámának” zászlóshajóját jelentő Svartidaudi társasága is beletartozik, olyan eretnekségekre hajlamos, mint hogy a Deathspell Omegától a Fas... albumot jobbnak tartja a Si Monumentum...-nál, a Funeral Misttől pedig jobbnak tartja a Maranathát, mint a Salvationt. Ebben, azon túlmenően, hogy akár viccesnek is tűnhet, hogy ilyen nüansznyi különbségek mennyire meghatározóak lehetnek hasonló ízlésű és gondolkodású emberek körében, az az igazán érdekes, hogy ha nekem valamihez hasonlítanom kell a Misþyrming zenéjét, az pont a Si Monumentum... lemez a Deathspell Omegától, sokkal inkább hasonlít ahhoz, mint bármi, amit a Svartidaudi csinált. 

Misthyrming band

Elsősorban azért, mert a Misþyrming rövidebb, fogósabb dalokban gondolkozik, nem egy annyira rétegelt és death metalosan masszív hangréteggel állunk szemben, mint cimboráiknál. Itt is vannak a riffek közben kitartott hangok, hangzatok, zörejek, de ezek alatt jóval konkrétabbak a riffek, több a direkt tesztoszteron-kitörés, és legalább kettő fokkal dallamosabb is a zene. Azért írom, hogy legalább, mert ha pl. a Söngur uppljómunar című dalt vesszük, akkor az már nem a régi, dallamos DsO hatását mutatja: ez konkrétan egy Windir-szerű, folyamatos szólógitár-dallamokra építő szerzemény. Általában is igaz, a Misþyrmingben több a norvég black metal íz, számos korai Ulvert, korai Emperort idéző sikálás is akad, amelyek azonban újra és újra disszonáns, kicsavart riffekbe torkollnak. A nyitó Söngur heiftar az egyik leginkább fogós szám, itt a középrész, amikor a sikálásból először széteső, lassú témákba váltanak, majd ezekből összeáll egy nagyon emlékezetes melankolikus dallam, és ez fokozatosan újra tombolássá fajul  - a cím kb. azt jelenti egyébként, hogy „A düh dala” - az egy olyan pillanat, amiben megvan a potenciál arra, hogy koncerteken extázisba taszítsa a hallgatóságot. A másik olyan dal, amit külön is ki kell emelni, az taktikus módon a záró (outró előtti) Ég byggði dyr í eyðimörkinni, a váltások és az energia fokozódása itt is ideális formába van öntve. Jó témák mindegyik dalban akadnak egyébként, sőt, rosszak nincsenek is, de ezekben a számokban érzem azt, hogy amit a zenekar akar, az egyáltalán nem egy kompromisszumos középút az említett norvég-francia vonalakon, hanem egy a hatások vegyítésén felülemelkedő, szerves szintézis.

Debütalbumnak tökéletes a Söngvar Elds Og Óreiðu. Ahogy az új pontozási rendszerünk kihirdetésekor írtuk: nem úgy 4/4, mint a South of Heaven, vagy az Anthems to the Welkin at Dusk, hanem úgy, hogy ne hagyja ki senki, akit érdekel a (black) metal 2015-ben. 

4/4 

a’ ördög

Kriegsmaschine - Enemy of Man
2015-03-24, 2014, No Solace

A Kriegsmaschine a Mgla két állandó tagjának másik  zenekara, kiegészítve egy harmadik zenésszel. A kezdetektől fogva nagy Mgla-rajongóként nem volt ismeretlen előttem a Kriegsmaschine korábbi munkássága, ám az, amitől a másik banda nagyszerű,  ebben a csapatban szinte egyáltalán nem található meg. Itt nem az emlékezetes és jellegzetes ízű dallamok sodrása jelenti a vonzerőt, a Kriegsmaschine (névválasztás nem tűnik véletlennek) mindig is a black metal durvább, fizikális oldalát részesítette előnyben. Az előző lemez (Altered States of Divinity) 2005-ben jelent meg. Onnantól tavalyig két kósza split, semmi egyéb – ezutóbbiakat nem hallottam.

Az Enemy of Mant hallgatva egyértelmű, hogy az elképzelés továbbra is az, hogy Kriegsmaschine a Mglához képest egy másik irányvonalat jelenítsen meg és a durvaság is megmaradt, viszont az eszköztár egyértelműen a korszellemnek megfelelő stílusban módosult. Hogy ez jó vagy rossz? Is-is. A nyitó None Shall See Redemption a tavalyi év talán legjobb black metal dala volt számomra, nem tudtam úgy végighallgatni, hogy ülve maradjak. Szégyentelen Deathspell Omegizmus a szám, de olyan dinamikai váltásokkal és mesteri feszültségfokozással, amit még senki másnak nem sikerült olyan jól megvalósítania, mint a franciáknak, sőt: a Kénôse lemez után már nekik sem. Szinte megijed az ember, hogy mi az, amit hall, tényleg mindjárt kitör a fenevad a hangszórókból, mert ilyet nem lehet, ilyet nem szabad csinálni. Persze fenevad nem mászik ki, erről szól a szöveg is, hogy nincsen semmi, de semmi más az univerzumban, csak mi, ezek az érzők roncsok a dühöngő káoszban, akik sose fogják őszintén megtapasztalni a megváltást, mert az bizony nem létezik. 

Sajnos viszont a többi dalról nem mondható el, hogy akárcsak megközelítőleg is hasonló hatóereje lenne, sőt, zuhanórepülés van egészen az Asceticism and Passion című negyedik számig. Odáig még kerülgetik a forró kását, ha bele nem is csapnak, de onnantól kezdve gyakorlatilag semmitmondó hatásvadászattá züllik a fenyegető disszonáns hangzatok használata, és ténylegesen ennek végtelenítésével zárul is a lemez. 

2/4

a’ ördög

Emptiness - Nothing but the Whole
2015-03-18, Dark Descent Records, 2014

A belga Emptiness nem fiatal zenekar, 1998-as megalakulásuk óta három demót és négy nagylemezt adtak ki, de eddig nem találkoztam munkásságukkal, most is csak annak apropóján, hogy május 11-én a jóval fiatalabb tagságú Svartidauði előtt fognak fellépni.  

         

Első hallásra azonnal be tudjuk kategorizálni a muzsikát, persze pont azzal, hogy bekategorizálhatatlan, egyedi. Ez, mint a legtöbb esetben, itt is azért érzékelhető, mert különféle eltérő hatásokat elegyít, illetőleg egyes elemeket könnyen köthetünk más zenekarokhoz. Bármelyikhez való hasonlítgatás tévútra vezet, akárha a késői, MCcoy által gyakorlatilag egyedül vezetett Fields of the Nephilimet illetve Nefilimet veszem alapul, akárha az egylemezes The Gault zenéjét, a Tool megemlítése pedig csak rossz irányba fokozná a zavart. Mert alapvetően death metalról kellene beszélünk, többek között ezt erősíti az amúgy meglehetősen egysíkú morgást imitáló vokál. A különböző hangulati szinteken mozgó zene olykor áthajol a műfaj amúgy nem tág határain, de szigorúan megmarad a húzós középtempó keretein belül. A riffek egy része inkább a rockzene felől jön, már amennyiben a Discouraged Ones-tól kezdve a Katatonia azt játszik, hangzásához pedig inkább egy modern crust punk bandát tudnék elképzelni (konkrétan a jelenkori Amebix jutott eszembe), a stílus vehemenciája nélkül. Ami pedig az aktualitását tekintve külön is említésre méltó, hogy egyáltalán nem lehet távol helyezni zenéjüket a Svartidauði-tól: mind a hangulatot, mind a dallamokat és gitárhasználatot figyelembe véve igen hasonló a két zenekar attitűdje. Egy azonos, kicsavart, groteszk és rettenetes dimenzióból származnak, ahol rég nincs nyoma a józan észnek. Félelmek, tévképzetek gyötrik a képzeletbeli utazót, szenvtelen, rideg gonoszság uralja a légkört. Folyamatos a fenyegetettség, felépítettsége miatt mintha csak azt suttogná a zene, hogy: "közeledik, közeledik, közeledik", és hogy pontosan mikor érkezik meg, vagy áthaladt-e már rajtunk a végső iszonyat, arról nincs tudomásunk. Véget nem érő kétség, pokol bizonytalan lejárati dátummal.

Emptiness

Jól megtervezett, precíz muzsika ez, de a riffek önmagukban nem biztos, hogy elvinnék a produkciót, nem is a minőségük miatt, de csak helyenként fokozódnak meghatározó erejűvé, ezeken belül is egymást követő három dal, Nothing but the Whole, Behind the Curtain, All is Known maradt emlékezetes számomra. Nem mintha a Tale of a Burning Man nem szedné le a fejem a szimpla lábdob ütemre alapuló lükető dalképletével, csak az album végére elveszik az a fent taglalt plusz, ami miatt biztos, hogy élőben kihagyhatatlanná teszi őket. A közeljövőben valószínűleg megismerkedem a régebbi lemezeikkel is, könnyen lehet, hogy nem is itt kellett volna kezdenem az ismerkedést.

3/4

rtp

bandcamp
facebook

Funereal Presence - The Archer Takes Aim
2015-02-01, 2014, The Ajna Offensive

Ezt a Darkthrone-kópiát csak azok szophatják be, akik nem hallották az igazit, vagy túlságosan eltömődött már a fülük és ezért nem veszik észre a sok újrahasznosított témát” – ezt a nem túlságosan hízelgő első benyomást hagyta bennem a Funereal Presence első nagylemeze. Ez elég rég volt, és véleményemet kizárólag annak hatására voltam hajlandó felülvizsgálni, hogy a Darkthrone-kópiákért alapjáraton nem igazán lelkesedő Fenriz évvégi listájára tette a lemezt. Ha neki nem túl Darkthrone, akkor ki vagyok én, hogy emiatt ugassak? 

       The Archer Takes Aim

Amint ezt az eredetiség-vizsgáló üzemmódot lekapcsoltam, rögtön teljesen más lett a véleményem. Mindenek előtt: élvezni kezdtem a zenét. Úgy kell felfogni, hogy az A Blaze in the Northern Sky-hoz fogható, de ahhoz akár csak stílusában hasonló lemezt még a Darkthrone sem tudott még egyet csinálni  - persze lehet nem is akartak, de az biztos, hogy egészen más zeneileg, egészen más hangulatilag, mint az összes többi norvég black metal lemez. Bár egyéb kiadványaik révén jogosan interpretálják a Darkthronet egy nyers, primitív sikálós antizenei csoportosulásnak, mindez szinte 180 fokos szembenállást mutat a Blaze legfontosabb jellemzőivel szemben: voivodos lebegtetések, a folyamatos témaváltások, a Mercyful Fate-módra egy-kéthelyre eldugott zseniális riffek sokasága, az Autopsy-s kripta-hangulatú doom-death gitárdallamok és az alapvetően sokkal inkább sötét és elvarázsolt, mintsem hideg és kíméletlen kisugárzás. Mindezek pontosan ugyanígy igazak a Funereal Presence albumára is. 

Konkrét lopások egyébként nem a gitártémák szintjén vannak jelen, a dobolás viszi helyenként túlzásba a Fenriz-utánzást. Azért nem írok dobost, mert a banda egyetlen tagból áll - őt egyébként a Negative Plane dobosaként lehet még ismerni. Fenrizt jól utánozni egyébként nehéz, mert van egy speciális húzása a játékának, de nem ez a legnagyobb erénye az Archer Takes Aimnek. A legnagyobb erényt nem valami meglepő, újszerű dolog jelenti, hanem az, hogy olyan témákat hallhat az ember, amelyek megragadnak benne és képesek így huszonpár évvel később is kikísérni az embert a hétköznapi racionalitás hideg börtönéből. Okkult. Anélkül, hogy agyoncsavart többszörösen rétegelt, disszonáns hangzatok tömény áradata támadna az emberre, sőt, még a Mindent Látó Szemet sem kellett rányomni a borítóra. Kis színezés azért akad, helyenként orgona, máshelyen szintetizátor, a itt-ott  dallamos ének is hallható. Semmi tolakodás.

A legjobb dalnak a nyitó The Tower Fallst és az azt követő címadót mondanám, de a másik kettő sem rossz. A műfaj szempontjából legfeljebb közepesen erős tavalyi év legjobb black metal lemeze.

4/4

a’ördög

Pink Floyd - The Endless River
2014-11-18, 2014, Parlophone

Úgy gondolom, hiába ismeri az olvasók közül többé-kevésbé mindenki a Pink Floydot, egy lemezt utoljára húsz éve kiadó zenekar új albuma kapcsán illik rövid karrierösszegzést tartani. Illik ugyan, de mégsem teszem: nincs itt semmi látnivaló, ne raboljuk egymás idejét. Ugyanakkor elhatároztam, hogy semmiképpen nem fogok a fennhéjazó irónia eszközéhez folyamodva elbánni a The Endless Riverrel, ezzel is jelezvén, hogy a Pink Floyd munkásságát egészében véve tisztelem és szeretem – pusztán diplomáciai okokból azonban nem engedhetem át a szűrőn ezt a lemezt.

A keletkezés körülményeiről nagyon röviden annyit kell megemlíteni, hogy David Gilmour azt a 20 órányi muzsikát dolgozta át és szűrte meg, amit a The Division Bell (1994) idején Nick Masonnel és az azóta elhunyt Richard Wrighttal közösen vettek fel. A The Endless River egy szám híján végig instrumentális, és kerek dalokat sem igen tartalmaz, inkább az ambienthez és a new age-hez áll közel, mint a rockzenéhez.

Pink Floyd

 Bár a fő konklúzió talán a cikk végére kívánkozik, nem állom meg, hogy ne írjam le most. Akinek volt már olyan álma, amelyben látszólag ismerős helyeken járt, ismerős emberekkel találkozott, mégis minden felkavaróan idegennek, karikatúraszerűnek tűnt, és tulajdonképpen félelmetes volt, ahogy a megszokott jegyekből egy torz tükörkép rajzolódott ki, annak már körül is írtam a The Endless Riverről alkotott benyomásomat. Az It’s What We Do – tudom, hogy ismétlem magam – felkavaró elegye a Welcome to the Machine-nek és a késői Pink Floyd-érából származó, kissé talán túl is finomodott Gilmour-szólóknak. A kezdésben ugyanazok a hangszínek, dallamok, akkordok hallhatók, mint a klasszikus dalban, csak egy kicsit megkeverve, aztán a 20 évvel ezelőtti lemez B oldalas imprója következik a jelenlegi univerzum talán legenerváltabb kíséretével, zárásként dohos Dogs-utánérzéssel. És az It’s What We Do még így is az egyik kevésbé rossz dal a lemezen.

Az első hallgatás során a Sum feléig bírtam: a One of These Days nyilvános megszégyenítésének e szeánszával nem sikerült azonnal megbirkóznom. Ami biztos, hogy a mélypont az Anisina a Kenny G. slágereit megszégyenítő sziruposságával, és nemcsak a szaxofon gusztustalan használata miatt: az egész egy pszeudo-érzelembomba, egy tömény hazugság. Ilyen nincs, csak egy olyan mesében, amit éppen egy mesében olvasnak. Zene főállású háziasszonyoknak egy romantikus regény aláfestéséhez. Aztán van még kilenc darab, két percet meg nem haladó szerzemény, amiket tényleg csak a pontosság kedvéért említek meg – ezek esetében a „van sapkája, nincs sapkája” poén tanulsága érvényesül: ha túlságosan ismerősek, az a baj, ha pedig nem, akkor szinte egyáltalán nem hasonlít bennük önmagára a zenekar, ami egyfelől kevés, másfelől valószínűleg felesleges is. (Újra) megszólal Stephen Hawking, valahonnan mélyről a Great Gig in the Sky sikolyai törnek felénk, de tényleg csak arra a pár pillanatra, hogy beugorjon: ja, ez az. Néhány pozitívabb momentum: Skins, On Noodle Street, Autumn ’68, de ezek sem többek hangulati szegmenseknél, továbbá az előbb emlegetett Talking Hawking sem teljes bukás – és azt hiszem, ezt a mondatot innentől folytatni sem érdemes.

Lehet vitatkozni azon, hogy mikor volt a Pink Floyd utoljára őszinte: mondjuk a The Wall idején, vagy Syd Barett után elő sem érdemes venni lemezeiket. Gondolom, akadnak olyanok is, akik számára Gilmourék zenéje csak jól megtervezett művészkedés a prolik igényszintjéhez igazítva, de ez egy sor újabb kérdést vet fel, amelyekkel nem most fogunk foglalkozni. Én, akinek olykor egyszerű érzései és vágyai vannak, bizonyos helyzetekben pedig az érzelgősségre is hajlamos vagyok, tettetett megbotránkozás nélkül képes vagyok nagyszerűnek tartani a The Division Bellt és az azt záró High Hopest. A fájó az, hogy ezentúl nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy öregesen elegáns és őszinte lezárásra. Helyét a Louder than Words vette át, ami, lássuk be, egy mesterkélt és súlytalan romhalmaz.

A The Endless River többnyire meditációs zenét tartalmazó cd, ezoterikus energetizáló központok és masszázsszalonok számára. Néhány kellemes pillanata miatt nem fogom többre értékelni, mint ami valójában. Hoppá, a végére mégiscsak kibukott belőlem az irónia. Talán megbocsájtják.

1/4

rtp

Opium Warlords - Taste My Sword of Understanding
2014-11-05, 2014, Svart Records

Hogy a bemutatkozó Live at Colonia Dignidad miért alapmű, pontosabban, hogy hogyan volt képes nagyon lassan és nehezen lebontani a személyiségemre rakódott meszes szobrot mímelő mázat, azt most nem fogom elmesélni, mindenesetre egy igazi lélektani kalandtúrává vált számomra, még ha az akkori pontozásom nem is ezt mutatja. Sajnos az előző, We Meditate Under the Pussy in the Sky címet viselő lemezzel nem jutottunk ilyen mélységekbe, illetve máshogyan volt jó, de mint ahogy végül megtudtam, eredetileg ezt az anyagot szánta Sami a második nagylemeznek. Ahogy olvasgatom az infókat, az Opium Warlords dalai egészen tág időkeretben készültek, talán nem is számít az időrend szerinti rendezgetés, ettől függetlenül nem lehet elmenni amellett, hogy a mostani dalok 1994 (!) és 2009 között íródtak, tehát valamivel a Reverend Bizarre előtti időkből is hallhatunk témákat.

Opium Warlords

A felvezető szám utáni The Self-Made Man igazán nosztalgikus doom darab, a megdicsőült zenekar jellegzetességei halmozottan megtalálhatóak. Lassú felvezetés, vontatott, feszült, merev, szinte ízetlen és darabos témák 8 percen át, majd dinamikus középtempó és nagy ívű dallamok oldják a megelőző masszív riffeket. Teljesen ritkán távolodik el ezektől, korántsem annyira lepusztult a környezet, mint a debüt esetében, változatosabb, megfoghatóbb, energikusabb és színesebb az összkép, nincs még egy olyan vaskemény szélsőség, mint a Feel the Funeral Breeze esetében, azonban a személyes hangvétel, az érzékelhető befelé fordulás miatt az Opium Warlords így is maradt, ami volt: utazás egy olyan országban, ahol egyetlen ember él és boldogul.

Kedvenceim az album végére maradtak, a This Place Has Been Passednél jobb altatódalt jelenleg elképzelni sem tudnék, a Manisolas from Misandria pedig egyetlen, de kifogástalan riffből áll, és bámulatos, hogy lehet ennyire tipikus, mégis semmi korábbira nem hasonlító dallamképet alkotni. Zárásként az In Melancholy Moonless Acheron mutatja meg leghívebben muzsikája esszenciáját, kétségtelenül ebben önmaga leginkább Sami, borzongató és tiszta. (Mint a cikkírás után kis idő elteltével megtudtam, ő maga ezt tartja a legszemélyesebb dalának, amely apja lassú haláláról szól.)

A Live at Colonia Dignidad lényegének megsejtéséhez fél év kellett, a We Meditatet-t… még szükségszerűen és értéke miatt is elő kell vennem, hogy elmélyedhessek benne. Most sem tudom igazán, hányadán állok, jók a Reverend utánérzések, azonban ezek túlságosan kötöttek ahhoz, hogy meditatívvá tudjanak válni, belsőleg le tudjanak csupaszítani, a hasztalan érzelmeket el tudják apasztani, márpedig számomra ennek a zenének ezek a legfontosabb elemei. A fent említett dalok mindenképpen működnek, a többieket pedig próbálom más szemmel nézni, lehet megváltozom megint.

3/4

rtp 

facebook

The Sabbathian - Ritual Rites (EP)
2014-10-31, 2014, Svart Records

A Sabbathian zenei agytrösztjét Chad Davisnek hívják, és a `90-es évek eleje óta zenél ilyen-olyan projektekben, de leginkább a 2006-ban alapított heavy/doom metal Hour of 13-ból ismert. Érdekes módon, bár már az Hour is köthető az okkult trendhez, most állt neki (egészen pontosan 2012-ben) egy női énekes, kifejezetten múltbatekintő hangulatú doom zenekart csinálni. Fura lépés, de mégis szerencsésebb, kevésbé trendszagú, mintha oda vett volna be egy csajt. Ez egy kicsit másik világ, az abszurditás szintjéig fokozott lemezcímet pedig részemről betudom egy (ön)ironikus fricskának.

The Sabbathian

Lehetne persze negatívan is közelíteni hozzájuk, mert elvégre mégiscsak 2014 van, felejtsük már el az egészet, de hiba lenne. Ugyanis ez alapján a három dal alapján ez a banda a műfaj minden erényét magáénak tudja vallani, a hibái közül pedig szinte semmit. Nem erőltetetten poros, de is nem hatásvadász, csak annyira, amennyire maga a doom metal esszenciális formájában az. Zenei hatásként olyan neveket lehetne sorolni, mint a Gothic lemezes Paradise Lost, a `80-as évekbeli Pentagram, a korai Trouble, és végül, de első helyen az Epicus Doomicus Metallicus korszakos Candlemass. Kihangsúlyozom a korszakot, mert pont az hiányzik itt a későbbi Candlemassből, illetve utódjából, az Avatariumból, amik miatt én azokat nem szeretem: a giccs határán gátlástalanul áthaladó bombaszt. A Sabbathian nyers, lecsupaszított fémzene, súlyos, lassú riffekkel. A banda elnevezésével némiképp ellentétes, de teljesen egyértelmű erős kötődését a `80-as évekhez legjobban egyébként az EP-t záró Nightshade Eternal begyorsuló második fele bizonyítja, ahol a nyolcvanas évek három legjobb M-betűs metalzenekara sejlett fel. (gyengébbek kedvéért: Mercyful Fate, Metal Church, Manilla Road). (Metallica-fanok, és főleg az egységes metal-kánon minősített védelmezői most kéretnek megsértődni és sopánkodni, ha véletlenül elfelejtettek volna maguktól így tenni.)

                   

Nem ejtettem még szót az egyébként norvég énekesnőről, Anette Uvaas Gulbrandsenről. Kár, hogy Selim nem érte meg ezt a kiadványt, ugyanis az itt nyújtott teljesítménye alapján nyugodt szívvel bevehette volna Anette-et nővére helyére a The Devil`s Bloodba, még a hangszíne is hasonló. Dallamai meglovagolják a lényegretörő riffeket, új dimenziókba emelve azokat. Ő az, aki miatt a banda több puszta múltidézésnél, és ő az, aki miatt nincs szükség mesterséges bombasztra, ez a kevés eszköz így ahogy van, elegendő a kívánt hatáshoz. Persze most túloztam, kell az is, hogy a gitárjáték szólók tekintetében is kiemelkedő legyen,és ez is megvalósul, de az sincs túlhúzva.

Három méretre és minőségre nagyjából megegyező dal összesen 19 percben, szóval ez még nem elég, hogy az underground tetejére repítse a bandát, és őszintén szólva kétlem, hogy ez a jövőben megtörténne, mert azért nem annyira sorsfordító, elmebontó erejű a zene, mint az említett holland társaságé volt, de annak, ami, tökéletes.

4/4 (új pontozási elveink itt olvashatóak)

a`ördög

Facebook
Bandcamp

Blues Pills - Blues Pills
2014-10-19, 2014, Nuclear Blast

Eléggé sokféle szubkultúra eseményeit próbálom követni, a Nuclear Blast-féle szuperprodukciók általában elkerülik a figyelmemet. A Blues Pills letarolta a fél világot az elmúlt 3-4 hónapban, júliusban jelent meg a lemezük, a még mindig hatalmas piacnak számító Németországban az összesített eladási listán a negyedik helyig jutottak, már több mint 52000 kedvelőjük van a facebookon, de én csak most jutottam el a lemezük meghallgatásához. Azon túlmenően, hogy ez egy Nuclear Blast szuperprodukció és szuperhypeolt, még retró is, és a retró trendet is kicsit leépítettem az utóbbi időkben. Fáraszt. Példának okáért, a The Oath is nagy hype-pal és nagyon jól belőtt imidzzsel (pl. dekoltázs, bőrruhát átütő mellbimbó) érkezett, és a dalaik sem voltak rosszak, mégis csak 3-4 részletben tudtam végignyomni a lemezüket, és összességében minden erényük ellenére sem tudtam bánkódni korai felbomlásukon. Hanem a Blues Pills váratlan könnyedséggel csúszott le, nem is értettem, mi van. Most már igen, azt hiszem.

Első ránézésre mások sem nagyon értik a titkot, mitől ilyen jók/sikeresek. Jobb megfejtés híján olyasmiket írogatnak a kritikusok meg mindenki más is, hogy ők aztán tényleg hitelesek, meg ők aztán tényleg olyanok, mintha az időgép köpte volna ki őket. Ezzel egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Bullshit. A hatvanas-hetvenes évek zenészei sokkal kreatívabbak, bátrabbak és egyénibbek, színesebbek és legfőképp karakteresebbek voltak a Blues Pills tagjainál, és a mostani retrózok között is, például egy Horisont sokkal jobban elkapja az időgép-retró fílinget a manírok bravúros reprodukciójával, egy The Devil`s Blood a pszichedelikus örvényt, a Jex Thoth a kísérletező, új hangulatok felé kalandozó jelleget hozza jobban a korszakból. Hogy mitől működik ez a banda mégis? A gelsenkircheni Rock Hard fesztiválos fellépésükről készült videó megtekintése során állt össze a kép: ezek a huszonéves fiatalok a legjobb zenészek az egész retró hullámban. Félreértés ne essék, nem játszanak bonyolult vagy bravúros dolgokat, szó sincsen róla, alap dolgokat prezentálnak, szinte sablonokat, de mégis, ebben a kevésben is ott van egy olyanfajta jó értelemben vett profizmus, ami extra dinamika és extra feszesség formájában nem érdekesebbé, hanem egyszerűen a fül számára jólesőbbé teszi a produktumot.

Persze, a másik sokat hangoztatott megfejtéssel már nem tudok olyan könnyen vitatkozni: az énekesnő, Elin Larsson minden szempontból „jól sikerült rendeződése a molekuláknak”, de ő sem igazán Janis Joplinra emlékeztet, ahogy sokan hallani vélik, jóval bársonyosabb a hangja, nekem inkább néhány kortárs popénekesnő ugrott be, igaz, azok a maguk kategóriájának a csúcsát jelentik: én nem érzem túlzásnak Amy Winehouse-t sem megemlíteni pl. a River című dal kapcsán, máshol meg a Gossipos Beth Ditto szintén meleg és bársonyos poprock-orgánuma sejlik fel. Megintcsak azt tudom mondani, hogy egyszerűen jól esik. És jól esik a lemez produkciója is, ami nem tömíti el vaskosságával az ember fülét, hagy teret a hangszereknek, van a gitárban is egy minimális, de azért érezhető nyersesség. Apropó, a gitáros is kifejezetten ügyes, van egy kis-Santana íz a játékában, de egy csomó más stílust is sajátjaként tud alkalmazni (pl. southern ízek az említett Riverben). Hogy a ritmusszekció is ott van a szeren, abban nincs semmi meglepetés, ők már a Jimi Hendrix Experience-klón Radio Moscow soraiban körbeturnézták a világot vagy háromszor. Mondom, ezek nem kölykök a szomszéd garázsból, hanem nagyon komolyan kiképzett zenészek.

                 

A dalszerzés. Nos, ez a cseppet sem mellékes terület az, ahol a banda bár nem áll rosszul, még van némi levegő felfelé. A High Class Woman című nyitódal, noha nagy újdonságokat nem tartalmaz, csak egy feszes döngölős alapra hoz atomjó dallamokat, felállít egy bizonyos lécet, és ezt a lécet a folytatásban csak kevés dal tudja megugrani. A Devil Man a banda előző két EP-jén is szerepelt, ez kétségkívül megállja a helyét a nyitó mellett, a River mellett leginkább lírainak mondható No Hope Left for Me is kiemelkedő teljesítmény. A legtöbb dalra azért egy kicsit túlságosan jellemző az, hogy csendesen, halkan, kimérten indul, aztán egy ponton kitör, jönnek a szólók, a riffelés, a lendület, a tempó. Sajnos a kelleténél egy fokkal kiszámíthatóbban haladnak a dolgok. A lemez vége felé érkező Chubby Checker feldolgozás Gypsy nagyon jól jön, nem mintha nem tették volna sajátjaikhoz hasonló stílusúvá a számot, ami a hangszerelést és hangulatot illeti, de pont ebben az említett strukturális kiszámíthatóságban jól esik egy másik szerző logikájának a megjelenése.

Világosnak tűnik, mi a tét a Blues Pillsnél. Ha sikerül a dalszerzésben maradandót alkotni a jövőben, és egy kicsivel erősebb karaktert felmutatni, olyan népszerűségre és sikerekre tehetnek szert, olyan magasságokba juthatnak el, ami momentán szinte elképzelhetetlen egy rendes rockzenekar számára. Kíváncsian várom, meddig jutnak.

7.5/10

a’ ördög

bluespills.com

facebook.com/BluesPills

The Wounded Kings - Consolamentum
2014-09-19, 2014, Candlelight Records

Kétfajta zene van a világon: van olyan, ahol a származási hely kiérezhető és szerves része a hangok által  megjelenített világnak, és van olyan, ahol nem. A doom zene őshazáját a brit szigetek jelentik, és bár természetesen mindenhol előfordulhatnak jó doom metal zenekarok, a ködös-esős Albion úgy adja magát a műfajhoz alapnak, mint hóval borított fenyőerdő a black metalhoz. Az országnak azonban van egy olyan része, mely az összes többinél ideálisabb hátteret jelent, csak éppenséggel alig lakják emberek: ez a dartmoori mocsár vidéke. Falvak, villák akadnak persze a területén, meg kisvárosok a szélén, ezek egyike Buckfastleigh, melyben 2005 óta tevékenykedik egy doom metal zenekar, a The Wounded Kings. Igen aktív formációról van szó, idei a negyedik lemezük, én a The Shadow over Atlantis című második óta figyelem őket. Ezidő alatt több változás is volt tagságukban, folyamatos cserélődések vannak a gitáros Steve Mills körül, aki egyébként nem tegnap kezdett zenélni, hanem 1988-ban, a Lord of Putrefactionben, mely banda később Electric Wizard néven vált ismertté.

Hogy a kettő között mi történt Steve-vel, azt egyelőre nem sikerült kinyomozni, de az biztos, hogy új bandája az első perctől fogva kész, egységes képet mutat. És ez a kép eléggé egyedi, már első ránézésre is más, mint a többi doom zenekar. Pedig esszenciálisan doom, de hasonló mégsem jut eszembe nagyon. A gitár megszólalása a nyersebb, sludgeosabb vonalhoz áll közel, de rengeteg dallam kíséri a vaskos, tömény riffek hömpölygését. Ezek a dallamok olykor egészen tiszták, máskor viszont inkább tekergő, elnyújtott, zajos díszítések, attól függően, mikor mit kíván a szerzemény drámai felépítése. Hasonló kicsit az eset a Dread Sovereign nemrégiben bemutatott, szintén idei All Hell`s Martyrs-ához, de a Wounded Kings masszája jóval sűrűbb, töményebb. A vokálokban ugyanez a kettősség figyelhető meg. A banda első két lemezén George Birch énekelt, a második kettőn Sharie Nayland, és nemeik ellentétes mivolta ellenére lényegében ugyanazt csinálták: tisztán énekeltek, karakteres, éteri dallamokat, de ezek csak a zene sűrű dallamszövetének egy fontos fonalát jelentik, nem uralják azt, egyáltalán nem másznak az ember arcába. Hasonlóan, de még inkább visszafogott szerepkört tölt be a szintetizátor is, nem a monumentalitás minden áron történő fokozása a cél. Ellentmondásos zene: őrlő, súlyos riffek alkotják a magját, mégis, a hallgató ledöntése helyett inkább a mélyebb tudati rétegek stimulálása jellemző rá, a mítoszok, legendák, és a történelem feledés homályába veszett epizódjainak megidézése ebben a megközelítésben válik a leghatásosabbá.

Ilyen témákból pedig nem szenved hiányt a lemez. Maga a Consolamentum szó – érdekes egybeesés megint a Dread Sovereign albumával – a kathar eretnekek tanító-papjainak beavató ceremóniáját jelöli. A szövegeket még nem tudtam elolvasni, de a címadón kívül ugyanide tartozik feltételezhetően a Gnosis című dal is, de nem lennék meglepve, ha a „genocide on a black mountainside” sorral felvértezett The Silence is kapcsolódna a kiírtott katharok sorsához. A Lost Bride című rövidebb szerzemény viszont inkább egy balladisztikus rémtörténetnek tűnik egy síron túlról kísértő szeretőről, Sharie éneke itt kifejezetten fenyegető. A legjobban az tetszik a dalokban, hogy homogenitásuk és relatív monotóniájuk ellenére egyáltalán nem válnak unalmassá, az érzések folyamatos hullámzó változása jellemzi őket, a feszültségpontokon elkerülhetetlenül és törvényszerűen beáll valamiféle drámai változás is. Így a Gnosis a végére egészen durva, a bandára egyébként nem jellemző zúzássá alakul át, a Silence pedig space rockos magasságokba emelkedik. Ezzel a struktúrálással kapcsolatosan bizonyosan tanultak Steve-ék a Reverend Bizarre-tól is, ők nyitották ki a doom metal számára az epikusságnak ezt az új dimenzióját. A finnekkel ellentétben a TWK viszont nem hisz a hosszú lemezekben, ahogy korábban, úgy most sem éri el a játékidő az ötven percet.

                   

Van néhány rövidebb átkötő is a négy hosszabb dal mellett ezekről is érdemes említést tenni, mert jók, egy kritikus úgy fogalmazott az Elige Magistrum cíművel kapcsolatosan, hogy kár, hogy nem íródott belőle komplett dal, és ebben van is valami, dehát a jó témák sem születnek mind arra, hogy tökéletes, kerek szerzeménnyé alakuljanak. A lényeg, hogy az album így, ahogy van, kerek. A korábbi anyagok sem voltak rosszak, sőt, de ennél jobbat nagyon nehéz lesz írniuk. Számomra a Consolamentum a legjobb metallemez az Occult Rock és az The Devil Put the Dinosaurs Here óta. Azoknál óvatoskodtam, most nem fogok.

10/10

a’ ördög 

facebook.com/thewoundedkings

Dread Sovereign - All Hell´s Martyrs
2014-09-10, 2014, Ván Records

A tavasz egyik kellemes lemeze, érdemes időt szánni rá. Meglepetésnek nem mondanám, a tavalyi Pray to the Devil in Man bemutatkozó EP alapján tudható volt, hogy egy markáns doom banda született, amelynek további tevékenységére érdemes odafigyelni. Ha valakinek fontos lenne, megemlítem, hogy az énekes/basszusgitáros az elsősorban a Primordialból ismert Nemtheanga, aki már nem egy helyen mutatta meg képességeit, orgánumát véleményem szerint ebben a formációban tudja leginkább kamatoztatni. Rögtön a katar szerzetesek égetéséről szóló Thirtheen Clergyben jól színészkedik hangjával, narrációja megeleveníti a szöveg tartalmát, de nem idegenkedik a nagy ívű dallamoktól, a remegő, fájdalmas hangoktól, és a mély hörgéstől sem.  

                     

Hogy mégsem teljesen ugyanaz a zene, amit az EP-n megismerhettünk, az amazon megtalálható dalok újrafelvételét hallva nyilvánvalóvá válik. Először nem tetszett, hogy az eredetileg dinamikusabb, döngölősebb Thirteen Clergy még inkább lelassult, és kiveszett a tökösség, de hamar megszerettem ezt a tovább már nem nyújtható, nem vastagítható tempót és hangzást. Nem mintha nem léteznének lassabb és szikárabban megszólaló bandák, viszont azok alkotásaiból elveszik a dalszerűség, szóval bizonyos szempontból optimális, amit a Dread Sovereign prezentál. További fontos elem az ambient részek jelenléte, ami hangulatilag sokat hozzátesz a lemezhez. Nem csak arról van szó, hogy megjelentek olyan újdonságok, mint a a szintetizátor használata és a rövid átvezető tételek, de a gerjedő, nyekergő gitárhangok, robosztus basszus, és alig összeálló szólók is perceken át vezetnek fel és le dalokat. Olykor, egyes középrészeken nem is kerek riffeket hallunk, hanem ezeknek a hangoknak az örvényszerűen kavargó masszáját, ami eszembe juttatta az Anathema klasszikus, The Silent Enigma lemezét, amelyen szintén találkozhattunk hasonló részekkel.

                  

Az All Hell’s Martyrs nem slágergyűjtemény, de nincs híján a dallamoknak, sem a fogósságnak. Olykor elveszíthetjük a fonalat, ilyenkor próbáljunk a zene hangulati oldalába belefeledkezni, ne keressünk mindenáron fogódzkodókat, előbb-utóbb összeáll a kép, amely kerek, egész dalokkal mutat. Nem könnyű, nem is igazán lejátszóbarát muzsika, de feltétlenül minőségi, kiemelkedő alkotás.

8.5/10

rtp

dreadsovereign.bandcamp.com
facebook.com/DreadSovereign

Burzum - The Ways of Yore
2014-09-08, 2014, Byelobog Productions

Hogy mennyire érdemes a 2014-es Burzum lemezről írni, arra csak az a válaszom, hogy legalább annyira, mint bármi másról, tehát semennyire, ezek mellett pedig a farmerré öregedett szőke svindler mégis örök téma. Mellékesen, szerintem kinézete kísértetiesen kezd hasonlítani James Nicholsra, aki az 1995-ös oklahomai robbantáshoz erősen köthető fegyvermániás fanatikus. Régebben láttam vele egy interjút, a beszédstílusa és a mimikája is egészen közel áll Vikerneséhez. Úgy tűnik a gyújtogatásra való hajlamnak is megvannak a maga archetípusai.

A Burzum egyetlen jó lemeze a szabadulás utáni időkből a Belus volt, még az Umskiptar sikerült kellemesen csavarosra, bár Vikernes ígéretei a zene jövőbeli változására vonatkozólag már előre sejtették azt, hogy ott sikerül majd igazán rossz dolgokat is produkálnia. Az Umskiptar azon részei, amelyek ezeket az újítónak szánt zenei aláfestésű balladisztikus elbeszéléseket tartalmazzák, inkább illenek tábortűz mellé, mint hanghordozóra, de arra mostanáig kellett várni, hogy Vikernes ténylegesen fülbántó, értékelhetetlen alkotásokat is elkövessen.

Akárcsak a Sôl austan, Mâni vestan esetében, metal most sincs. Amikor először hallottam a Heill Odinn című szerzeményt a youtube-os preview megtekintése során, tényleg kínosan éreztem magam, és mivel az első két szám sem tartalmazott semmi jót, csak a véletlenen múlt, hogy eljussak a harmadikig. Az elkövetkezőek hatására azonban mégis maradtam, a Lady in the Lake, a The Coming of Ettins és a The Reckoning of Man hármasa igazi régi iskolás Burzum ambient muzsikát tartalmaz, csak a hangzás és az eszközök lettek valamivel korszerűbbek. Akad még néhány borzalmas darab, azt azonban el kell, hogy ismerjem, hogy Vikernes még mindig nagyon ért a hangulatkeltéshez, legalábbis a saját, mágikus és elvakultan naiv világa zeneileg még most is megragadó. A címadó dalban a gitároknak is jut szerep, még ha csak az atmoszféra megteremtését szolgálják is mindössze (a Six Organs of Admittance szólóihoz áll a legközelebb), az pedig egyenesen meglepő, hogy az Autumn Leaves mennyire szimplán szép dal.

Azért kicsit zavarban vagyok, mert az utóbb említett szerzemény mintha a Hliðskjálf egynémely témáját emelné át, legalábbis nagyon hasonlítanak a motívumok, az Emptiness egyértelműen a Hvis lyset tar oss-on hallható Tomhet feldolgozása, és a To Hel and Back Again is annyi jegyet tartalmaz a híresen hosszú és monoton Rundtgåing av… dalból, hogy akár újrafelvételnek is tarthatnám. Mindegy? Mindegy. Vikernes nem egy klasszikus zenei tehetség, és zseninek is nagy túlzás lenne nevezni, azonban teszi, amihez ő ért a legjobban, és ha innentől haláláig megmarad mesebeli szintetizátorhősnek, akkor is képes – ha ingadozó teljesítménnyel is - értékeset alkotni. A The Ways of Yore egy misztikus, hűvös nyári (őszi) hallgatnivaló, már amennyiben azt a hat borzalmas számot képesek vagyunk ignorálni.

ambient: 8/10    pogány spirituális ébredés kántálás: 1/10

rtp

burzum.org

Avichi - Catharsis Absolute
2014-02-19, 2013, Profound Lore

A metal műveltséget ad! Én például sose tudtam, hogy a buddhizmusban is van pokol, de pedig van (Naraka), ráadásul bugyrai is vannak, a legmélyebbet hívják szanszkritül Avichi-nek (vagy Avīci-nek), ahová az olyan lelkek kerülnek, akik a legmegbocsáthatatlanabb, legszörnnyűbb bűnöket követik el, mint a szülőgyilkosság, buddhák és egyéb megvilágosodottak vérének ontása, és talán a legfontosabb: a hitszakadás előidézése. Tökéletes névválasztás hát egy black metal zenekarnak, a korábbi Nachtmystium-zenész Aamonael (azaz Andrew Markuszewski) 2007 óta ad ki lemezeket ezen a néven, ez a harmadik a sorban.

Az előzőekről röviden annyit mondanék, hogy az első (The Divine Tragedy, 2007) egy korrektül sikerült reflektálás a Deathspell Omega akkoriban készült korszakalkotó műveire, a második (The Devil’s Fractal, 2011) viszont teljesen elment mellettem, sok téma, sok keménykedés, alig van hangulata. Az új lemez esetében maga a zene szerzője fogalmazta meg a legfontosabb különbséget: sokkal több monotóniát alkalmazott, hagyta kibontakozni a témákat és a az általuk keltett hangulatokat. Azt is mondta, ez az első tényleges szólólemeze olyan szempontból, hogy itt mindent ő játszott fel, még a dobokat is – ennek lehet van köze a monotóniában való elmerülésehez – és hagyta magát az ösztönei által vezetni. Így például már bent a studióban születtek meg a lemezt indító, záró és átszövő zongoratémák is, egy a studióban álló vénséges hangszeren. Elég jó ötlet volt ezekre a belső hangokra odafigyelnie, ugyanis az Aluk Todolo lemeze óta nem hallottam semmi olyan új zenét, ami ennyire a saját világába szippantott volna, és napokon, heteken át újra és újra változatlan kedvvel tértem volna vissza hozzá.

                

Pedig a Catharsis Absolute nem egy kifejezetten innovatív lemez. Sőt, igazából sok eléggé típikus dolog van, ami a már említett nevekhez kötődik, így például az ex-banda Nachtmystium-hoz hasonlítható dallamos black-heavy riffelések, a DsO-t idéző disszonanciákkal való játszadozások. A Nachtmystiumot idézi a fogósság foka is, sőt, felül is múlja őket, de nem a verze-refrénes időszakot, hanem az azt megelőző, illetve követő, elvhű kiadványokat éspedig úgy, hogy ez sem vet be ilyen műfajtól fundamentálisan idegen eszközöket. A dalok közül ha minőségével nem is, de eredetiségével kiemelkedik a Voice of Intuition. Van ugyanis egy enyhe hindusztáni  beütés, egyrészt a dallam maga, másrészt folyamatosan szólnak a háttérben valamilyen kitartott hangok, a dallamok pedig érdekesen körbefonják, ill. körbefolyják ezeket. Messze nem kell olyan explicit dologra gondolni, mint az egyébként (és így utólag méginkább) kiváló Cult of Fire lemez esetében, de a felszínnél azért egy lépéssel lejjebb már fel lehet rá figyelni.

A monotonia ellensúlyozásaképp sem a dalok, sem maga a lemez nincs elhúzva, a sodrás soha nem törik meg. Meg lennék lepődve, ha az év végén nem tanyázna a listám élbolyában a Catharsis Absolute.

9/10

a’ ördög

Svartidauði - Flesh Cathedral
2014-02-11, 2012, Terratur Possessions

Éppen a 2012-es évi listánkat állítgattuk össze, amikor az egyszer már felületesen hallott, azóta elfelejtett izlandi Svartidauði első nagylemeze ismét szóba került. Gyorsan feltettem a listámra, pedig csak az első számot hallgattam végig. Elsőre egy kevésbé technikás és gonoszabb Deathspell Omegához hasonlítottam őket, de később tipikus norvégos dallamokra is felfigyeltem, főleg – az egyébként legjobb – a nyitó, negyed órás Sterile Seedsben. A hangulat meglehetősen komor, hogy még egy ismert francia bandát is említsek, a Blut aus Nord legjobb pillanatait felelevenítő, földalatti, mocsoktól és rozsdától ellepett építmények hangulata jellemző. A Psychoactive Sacramentsben a cenobiták említése is megtörténik, így lehet következtetni, hogy a szövegek - méghozzá elég érzékletesen - egy meglehetősen morbid univerzumba kalauzolnak bennünket.

Ahogy aztán sokadszorra is végighallgattuk a Flesh Cathedralt, az elsőre gonosz attitüd már nem is annyira tűnik annak, lassan megbarátkozunk a környezettel, és a szívünkbe lopakodnak a kifinomultan használt dallamok, amelyek a lemez legnagyobb erényét jelentik. Könnyű megszeretni, mivel a nyitány és a jól rétegzett, telt, mégis izgalmas hangzás elviszi a hátán a produkciót, de talán az első néhány végighallgatás nem elég ahhoz, hogy értékállónak találjuk a Flesh Cathedralt. Négy dal, közel egy órás játékidő, a riffek esetében sem a hallgató lenyűgözése az elsődleges szempont, így kell a türelem. Ahogy az én esetemben is, ha kezdetben voltak kétségeim az anyag szavatosságát illetően, úgy gondolom, a markáns atmoszféra előbb-utóbb megtalálja a maga befogadóit.

8

rʇp

Enforcer - Death by Fire
2014-01-20, 2013, Nuclear Blast

Tudom, tudom: túl sok már a retró heavy metalból, a Portrait-debüt még érdekes volt, na de most már elég. Hát bocs, de nem. Még nem. A tényeket illik tisztelni, és a tény az, hogy a 2013-as éveben több olyan lemez is megjelent, ami kihagyhatatlan azok számára, akik szeretik a hagyományos metal klasszikusait. Nem azért, mert ezek hasonlítanak a klasszikusokra stílusban, meg eszköztárban, hanem mert maguk is esélyesek arra, hogy azzá, klasszikussá váljanak.



Az egyik ilyen a svéd Enforcer harmadik nagylemeze, a Death by Fire. Előzőleg már felfigyeltem rájuk, nívós anyagokat készítettek, de azokat nem bírtam túl sokat hallgatni, pár dal után elkezdett idegesíteni az énekes nyávogós visítása, be kellett tenni valami mást. Itt kell megjegyezni, hogy nem csak az ének ilyen gátlástalan, de az egész banda imidzse is az: katonás fegyelemmel veszik elő az összes létező ’80-as évekbeli metal-külsőséget a csíkos cicanadrágoktól a fejkendőkön és a rövidre tépett frufrukon át a magasszárú fehér sportcipőkig. Emiatt egy kicsit inkább afféle jópofa cirkuszként tekintettem rájuk, mintsem olyan bandára, akikkel komolyan kell számolni. Sem a külsőségek, sem Olof Wikstrand éneke tekintetében nem változott a banda egy centit sem az előzmények óta, a Death by Fire viszont SOHA nem áll meg, ha egyszer elindul. Nehéz leírni az okokat, a változásokat, ez ugyanis az a ritka eset, amikor valaki nem változik, hanem fejlődik. Ez a két dolog általában ugyanis együtt jár, már ha egyáltalán a fejlődés nem csak egy álcája a változásnak, de itt tényleg nehezen tudnám megmondani, mi az eltérés.

Az Enforcer elsőszámú hatása az Iron Maiden, a másodlagos hatás az összes többi NWOBHM zenekar, harmadlagosan pedig a legelső Metallica album jut eszembe, ami gyakorlatilag egy megvadított NWOBHM-medley-ként is értelmezhető. Talán ebből a vadságból egy picivel most több jutott a zenébe, mint eddig, de ez pont csak annyit jelent, hogy nem ül le a lendület, nem válik fárasztóvá a stílus. De nem csak arra kell a „pörgősség” fogalma alatt gondolni, hogy gyorsabbak lettek, - az első lemez is eléggé gyors volt - az is ott van emellett, hogy több díszítés van a hangszeres játékban, több minden történik egyszerre. Ahogy megreccsentik a gitárokat egy-egy kiállás vagy leállás után, a nyikorgások, vijjogatások, minden arról árulkodik, hogy mestereivé váltak annak, amit csinálnak. És azt hiszem, ez lehet a kulcsa annak, hogy miért működik ennyire jól a Death by Fire. A lemez felépítésében ugyanezt a maximalizmust érheti tetten az ember: az intrót követő két dal átgázol az emberen, a Mesmerized by Fire egy kicsit kimértebb, a Take Me Out of this Nightmare a heavy metal sajtosabb, érzelgősebb pillanatait idézi, de aki szereti az ilyesmit, nem bánhatja, mert jó a dal, aztán az instrumentális, témaváltogatós Crystal Suite jön, és a lemez fokozatosan újra feltör a csúcsra, a Silent Hour/Conjugation főleg a második felében levő epikus, gitárszólózós rész már megfejelhetetlennek tűnik, de az ős-Metallicás témákkal indító Satan újra felpörög, és jól teszi, maximális fordulatszámon ér véget a lemez, készen az újraindításra.

                 

Még annyit tennék hozzá a leírtakhoz, hogy ezt a lemezt én megjelenésekor, tehát a tavalyi év elején hallottam először. Akkor is pont ugyanez volt a véleményem róla. Amennyire egy retró lemez jó lehet, annyira ez biztosan jó is. Hogy klasszikusnak is elég jó lesz? Ehhez jó esetében is évekre lesz még szükség – továbbá egy felejthetetlen koncertre. Amire viszont talán nem is kell éveket várni: február 18-án lépnek fel a Dürerben.

8.5/10

a’ ördög

facebook.com/enforcerofficial

His Electro Blue Voice - Ruthless Sperm
2014-01-14, 2013, Sub Pop Records

Már a megjelenés előtt nagyon vártuk az olasz banda első nagylemezét, az előzetesen bemutatott, később azonban a lemezen nem szereplő Kidult mindent tartalmazott, amit lehet szeretni a poszt-punkban és noise rockban, ráadásul ők tényleg a saját ösvényükön járnak. Mondhatnám, hogy a lemez legnagyobb gyengéje a rövidsége, tényleg ráfért volna még az a Kidult, azonban számomra mégis meglehetősen egyben van az egész, talán a keretet szolgáltató két dal, a szélsőségesen dühös Death Climb és a tökéletes ellenpárjaként szolgáló a korai Pink Floyd egyes pillanatait idéző záró Red Earth üt el a többi tartalomtól. A düh azonban végig jelen van, soha nem hallottam ennyire feszülő, mégis neurotikusan fegyelmezett dalt, mint a Spit Dirt. Tényleg nehéz ülve maradni az irodai széken, nem üvölteni és lebontani a berendezést, mégis minden alkalommal győz az… önkontrollt akartam írni, de igazából a lelki gyengeség a helyes kifejezés.

 

A düh mellett ugyanis az apátia a domináns érzelemi vetület. A szupernihilista Born Tired második felében ugyanúgy, mint a már említett Spit Dirtben a kezdeti adrenalinlöket lassan kiüresedő értelmetlen valóságot hagy maga után. Frusztráltság és zavartság tölti meg a képzeletbeli termet, mintha egy olyan buliban ülnénk kínosan vigyorogva, ahol mindenki jól érzi magát rajtunk kívül. A másik két csúcspont a Sea Bug és The Path című dal, amelyek némi felszabadultságot is tartalmaznak. A kamaszos lázadás, menekülés, útkeresés képeibe keserédes íz vegyül, az érzelmek egy része végre kitör, aztán persze hamar eszünkbe jut, hogy hátra van még az egész élet nyomorral és hiábavalósággal töltve. Egyetlen dalról nem beszéltem még, a Tumor két és fél perce a maga rettenetes nyomasztóságában is kiváló darab, a zaj és a dallamok delejes kombinációját tartalmazza. A Ruthless Sperm a 2013-as év legjobbjai között van.

9/10

rʇp

És ráadásul a kiadó Soundcloud oldalán az egész meghallgatható!

Philip H. Anselmo & the Illegals - Walk Through Exits Only
2014-01-07, 2013, Housecore Records

Phil Anselmo csinált már jóval extrémebb és nehezebben befogadható anyagokat is, mint a Walk Through Exits Only, mégsem kavart soha ekkora felháborodást egyik munkája sem a Pantera egykori rajongói között. Valószínüleg azért nem, mert azokat meg sem hallgatták, ezt a (részben) saját neve alatt megjelenő anyagot viszont lehet, hogy valami tipikus rockénekes-szólólemeznek képzelték, ahol a pacsirta elengedi magát, és dallam dallam hátán röpköd. Hát nem. Itt balták röpködnek.

                 

Akinek viszont volt fogalma arról, hogy mikben utazik Anselmo, az maximum azon lepődhet meg, hogy a Down évek óta tartó aktív tespedése, és egyáltalán, az ember szemmel látható belassultsága és leépültsége ellenére mennyire eleven és szórakoztató ez a lemez. Meg azon, hogy mennyire panterás! Csak persze kicsit más értelemben, mint ahogy azt a Pantera-rajongók többsége elképzeli. A Pantera legdurvább riffjeinek (halld: The Great Southern Trendkill) közeli rokonai vannak itt összesűrítve egy negyven perces szaggatott, tördelt, feloldások nélküli dühkitöréssé. Bár helyenként érdekes dallamok, hangulatos zajongások is színezik a riffáradatot, nagyratörő célok nincsenek. Túl nagy adag nihilizmus és öngyűlölet van benne ahhoz, hogy igazán komolyan vegye magát és gyűlöletét Anselmo, meg részben van némi pszichodrámás, terápiás érzete is az anyagnak, de ez azért még nem Anselmo St. Anger-je, még ha vannak is párhuzamok. Egyszerűen túl jó a zene ahhoz és egyben is van. Eddig is lehetett tudni, hogy Anselmo a dalszerzésből aktívan kivette a részét a Panterában, de ennek az anyagnak az alapján én úgy gondolom, hogy minimum a riffek felét - ha ugyan esetenként nem még nagyobb részét - ő hozhatta. A hangulat és az összkép azért elég más itt. Van benne a szokásos New Orleans-i 100% feletti páratartalmú pince-sludge/doomcoreból, de helyenként (pl. Bedroom Destroyer, Irrelevant Walls And Computer Screens) olyan érzésem van, mintha Kurt Ballou jammelne Steve Asheimmel.

Így, hogy a Converge most nem adott ki lemezt, a 2013-as év legjobb örjöngése kategóriában csakis a The Dillinger Escape Plan albuma lehet riválisa, de az én szívem a Walk Through Exits Only irányába húz.


8.5/10

a’ ördög

My Bloody Valentine - MBV
2014-01-05, 2013, MBV

Pár évvel ezelőtt végighallgattam a My Bloody Valentine diszkográfiáját, de nem szippantott magába shoegaze műfajt megteremtő csapat világa. Idén, 22 év után visszatértek, az indie-szaksajtó nagy-nagy örömére. A korábbiak okán sejtetettem, hogy most sem lesz nagy szerelem a dologból, de ha millióegy szar metallemezt meghallgatok, akkor miért pont ezt ne hallgatnám meg? Hátha majd most, mint például az Alice in Chainsnél.

                

Az ötlet nem bizonyult rossznak, nem bántam meg az erre a lemezre fordított perceket. Áttörés ugyan nem történt, továbbra sem az "én zeném", de legalább valami más. Kb. pont olyan egyébként, mint 22 évvel ezelőtt, a lemez nagyrésze álmos/álomszerű hangulatú, lágy háttérzene érdekes visszhangos gitárokból összerétegelve. Néhol olyan a hatása, mintha végtelenített, elnyújtott csecsemőaltató dalokat hallanánk. Ezt részben persze nyilván a gügyőrésző női énekhang miatt érzem így, de ide más nem is passzolna nagyon. Kontrasztként hallható néhány intenzívebb, olykor kifejezetten metalos súlyú dal is, ahol már korántsem ennyire barátságosan zajosak a szerzemények. Főleg a lemez vége felé kezd utóbbi érezhetővé válni, az In Another Wayben ide-oda csaponganak a nyugtató ringatás és a kaparászó, feszültséggerjesztő disszonanciák között, a gépies ritmusalapok pedig ennek megfelelően feszesebbé válnak. Az ezt követő Nothing Is már kifejezetten durva, agresszív instrumentális indusztriálmetal. Három percével az album legrövidebbje, de így is eléggé impresszív darab. Ezeken kívül viszont csak a lemez első felében hallható Only Tomorrow (halld feljebb) érdekes igazán, ahol a szaxofon-szerű effekttel játszott primitív gitárdallam markáns arculatot ad a dalnak. Egyidejűleg van jelen benne csüggedtség és egyfajta elégedettség. Ha több ilyen lenne a lemezen, biztosan lelkesebb lennék.

Annak, ami, így is teljesen korrekt az MBV. Azt ugyan meglepőnek tartom, hogy valakinek ez őszinte revelációt tud okozni 2013-ban, de a tőlük egyébként nagyon sokat tanuló poszt-mozgalom produktumaihoz képest tényleg igazi ínyencfalat.

a' ördög

7/10

Beyond - Fatal Power of Death
2014-01-02, 2013, Iron Bonehead Productions

Elhatároztam, az új évben leszámolok a death metallal. Számomra semmi fontos nem történt 2013-ben a műfajjal, és korábban sem sok, csak időpazarlás meghallgatnom az újabb és újabb lemezeket. Darabra amúgy volna mit, a termelés mennyisége ipari mértékű. Persze a legnagyobb baj velem van: még azt sem teszem be sűrűn, ami tetszik. Nem az én világom, vagy túlságosan sok, vagy túlságosan kevés az érdekesség, a klasszikus lemezeket (részben) leszámítva unom az egészet. A Fatal Power of Death miatt nem fogom felülvizsgálni az elhatározást,viszont ez az album a kivétel, ami erősíti a szabályt.

 

Irányvonalát tekintve annyit érdemes tudni mainzi csapat zenéjéről, hogy sem szarrá nincs technikázva, sem a szintén teljesen elhasznált „rothadó kriptabűzös primitívség” kategóriába nem préselhető be. Könyertelenül kemény és sűrű, de megvannak benne azok az élek és kiszögellések, amikben meg lehet kapaszkodni, amikből kiindulva újra és újra végighallgat az ember egy lemezt. Vannak könnyen érthető, standard death metal riffek, de van bennük valami csavar, amitól izgalmassá válnak. Vannak bonyolultabb, monstruózus riffek is, amikről az Immolation, vagy akár még a Portal is beugorhat (utóbbira jó példa az Appearance from Beyond vége), de ezekből pont csak annyi és csak ott van, hogy nem az öncélú, disszonáns hangözönben, hanem a kerekre megírt dalokból áradó sötét, gomolygó ködben vesszen el az ember. A szólójáték szintén kiemelkedő, megint Greg Mackintosh ugrik be egypár részről. Nehéz dolog lenne a dalokról konkrétabban sokat beszélni, az biztos hogy a címadó a legslágeresebb szerzemény, de ha kedvecet kéne megneveznem, a monumentális Definite Decease (in the Chamber of Deathsalvation) lenne az, ebben a banda összes erőssége egyesítve van. Viszont azért sem rakok be youtube-videót, mert egyben érdemes meghallgatni a lemezt, ami bár 49 percig tart, mégsem túlzottan nehéz a feladat. 

Kívülálló ember véleménye mindez, szóval nem tudom mennyire ér sokat a műfaj valamelyik vérbeli rajongója számára, az viszont biztos, hogy nálam nem csak a death metalból kiemelkedő alkotás, de általában véve is az.

8.5/10

a' ördög

ironboneheadproductions.bandcamp.com/album/beyond-fatal-power-of-death

Cult of Fire - मृत्यु का तापसी अनुध्यान
2013-12-27, 2013, Iron Bonehead Productions

Jól kibasztak velünk ezek a csehek, még egy rendes dalcímet se tudok idézni, ráadásul az egész egyáltalán nem olyan egzotikus, hogy a dévanágari írás elengedhetetlen volna. Ez egy jól elkészített, hangulatos, hagyományos black metal lemez, némi szitárral és tampurával, amelyek szerencsére csak annyira vannak jelen, hogy némileg színesítsék az adott dalokat (ha megfigyelésem helyes, három szerzeményben hallhatóak), a jelenlétük nem zavaró, de nem is tesz túl sokat hozzá az összképhez. Azonban a lemez túlnyomú részében a keleties dallamokat a gitárok hozzák és ugyan sem ezek, sem a metálos részek együtt és külön sem tartalmaznak olyat, amitől leesne az állunk, csak azt tudom ismételni, hogy egy jól megszerkesztett, működő dologról van szó, ami talán egyeseknek meglepő lehet, annak fényében, hogy a Maniac Butcher egyes tagjait is felvonultatja a zenei gárda.

                

A(z) मृत्यु का तापसी अनुध्यान további különlegessége, hogy bár igazi, klasszikus értelemben vett black metalt hallunk, bátorkodnak olyan stíluselemekhez nyúlni, mint amelyek a hard rockban is hallhatóak, és nem csak azért mert a hammond orgona hangszíne egészen gyakran tűnik fel, de maguk  a riffek is kerekek, harmóniára törekvőek.  Nem vagyok tisztában a koncepciót hátterével, de megkockáztatom, hogy szó esik pusztításról, tűzről, istenekről, és ha igen, akkor ezt a zene jól tükrözi, markáns dallamok, csiszolatlan, de egyáltalán nem aránytalan hangzás, némi bombaszt és teljesen jó riffek teszik az albumot értékessé, szerethetővé. Nekem kicsit sok egyszerre, így ritkán jutok el a közel 50 perc végére, de csak így tovább!

7.5

rʇp

A fenti linkelt video csak az anyag egyik arcát mutatja, hangsúlyosan a keleti hatást, szóval itt egy másik darab ellenpontként:

               
 

In Solitude - Sister
2013-12-25, 2013, Metal Blade

Arra, hogy a metal zene – ahogy általában a zene, mint olyan is – mély válságban van, jó bizonyíték az új In Solitude lemez fogadtatása. A svéd banda a legnagyobb underground ígéretté lépett elő második lemezével, sikerült meghaladniuk a retró fogalmát, anélkül, hogy átestek volna az erőlködős egyénieskedés térfelére. A Sister címet viselő idei folytatás viszont nem lett egy túlzottan érdekes darab, mégis mindenféle évvégi listák élbolyában szerepel. Egy maximum félsikernek nevezhető vállalkozás elegendő ehhez, ennyire nincs konkurencia a vállalható és közérthető metalzenék piacán.

     

De mindegy, legyünk pozitívak, szóval félig azért siker, nem rossz, nem tudnék egyetlen dalt sem leszarozni róla. Viszont erős stílusbéli változásokon esett át a banda, mondhatjuk azt, hogy még bátrabban keresik önmagukat, lehetne örevendezni azon, hogy milyen ügyesen kevergetik bele a posztpunk, dark rock és hasonló hatásokat a heavy metalba, ami tulajdonképpen tényleg érdekes, hiszen ez a két műfaj ugyanakkor és ugyanott született, mégsem volt semmilyen átfedés sem a zenészek, sem a hallgatótábor között akkoriban, a ’80-as évek elején, és itt tényleg organikusan keverednek a műfajelemek – legalábbis a címadó dal tényleg izgalmas, emellett még a Lavendert tudnám talán kiemelni. De nekem mégsem ez jut eszembe a lemez egészéről, hanem az, hogy "kevés a hús a levesben". A riffelés szellősebbé vált, felhígult, elveszítette jellegzetes NWOBHM-ízeit és misztikus, megigéző karakterét, ez csak egy ködös délután egy unalmas kisvárosban, nem egy kötelező erejű meghívás egy boszorkányszombatra egy sötét erdő mélyére. Nopersze, a ködös délutánok hangulatát is lehet szeretni, de akkor én egy Cure lemezt fogok betenni. Erre és az ehhez hasonló középutas zenékre meg nincs nagy szükségem, sajnos.

7/10
  
a ’ ördög

Plaga - Magia gwiezdnej entropii
2013-12-17, 2013, Societas Oculorum Arcanorum

A lengyel Plaga eszköztára és eszközhasználata nem sokban tér az átlagos, underground black metalban megszokottól. Egy dolog miatt emelkedik ki a banda, amiatt viszont toronymagasan, ez pedig a gitárjáték minősége. A hagyományos black metal riffeken kívül sok dallam, dallamos riff és gitárszóló is hallható, melyekről Jön Nödtveidt és Greg Mackintosh nevei ugranak be, tehát a gitár szinte olyan érzelmi erővel énekli el a hangokat, mint egy hegedű. A riffek cserébe a műfaj elvárásainak megfelelően kíméletlenek, helyenként pedig az Inquisition monumentális, fennséges sátánimádát tolmácsolják tovább. Egy intróból és négy elég hosszú szerzeményből áll a lemez, de  egyedül csak az utolsó, címadó dalban van egy kicsit az ismételgetés túlzásba víve, de az sem mondható rossznak. A kíméletlenség fogalmához általában a gyors darálásokat társítja az ember, de a Plaga elsősorban a vonszolós középtempókat állítja ennek az érzésnek az eszközéül. A Slaying the Spiritless Abel csaknem annyira gonosz, mint Mikko Aspa, amikor kineveti Jézus keresztrefeszítését a Stabat Materrel. A dalszövegek többnyire lengyelül vannak, van némi fennkölt dallamos ének is, de egészen-egészen óvatosan, néhány tetőpontra adagolva.


                 

Új dolgok nincsenek. Az anyag egyáltalán nem kötődik a lefutott depresszív black metal trendhez, a posztblack trendhez köze sincsen, és a disszonanciákban gazdag progresszív vonal sem kapcsolható hozzá, mégsem a százhuszadik elismétlése ugyanannak. A trendektől hasonlóan függetlenül megjelent Carelian Satanist Madness-t is épp olyan jó érzéssel hallgattam meg a napokban, mint amikor megjelent hét éve. Mérget vennék rá, ezzel is ez lesz a helyzet. Jelzők nélküli, esszenciális black metal.

9/10

a’ ördög

Beastmilk - Climax
2013-12-13, 2013, Svart Records

A magazin audio-ajánlójában már olvasható volt kollégám rövid értekezése Mathew McNarney eddigi munkásságáról. Ezen kívül csak annyi információm van róluk, hogy borzalmasan szarok élőben. Nos, én az elődzenekarokat még ennyire sem ismertem, a Beastmilk nevével először a Band of the Week nevezetű facebook-csoport ajánlójában találkoztam, amelyre egyrészt Fenriz által javasolt zenéket teszi ki a szerkesztő. Az akkori ajánlóban egy kellemesen  primitív felvétel, a  lemezen is hallható The Wind Blows Through Their Skulls szerepelt, ami a demósan torz megszólalásával és a korai Mistfisre jellemző énektémáival és laza energikusságával rögtön megfogott és még mindig jó dalnak tartom. Az újrafelvétel bár sokkal letisztultabb, mégsem veszett ki belőle az eredeti lendület és hangulat.



A Climax egy slágergyűjtemény, poszt-punk ide, darkwave és goth oda, összességében mégis egy jól sikerült poplemezzel van dolgunk. Még a régi értelemben vett poppal, nem a mai, algoritmusok által szerkesztett, robothangon megszólaló zeneipari katonák által előadott förmedvényekkel.

A helyzet hasonló, mint a The Soft Moon, vagy a Soft Kill esetében, lehet, hogy tényleg negyvenszer is képes az ember betenni ugyanazt a dalt egymás után, aztán előfordulhat, hogy soha többet. Tény viszont, hogy a Beastmilk dalai egytől egyig jók, megjegyezhetőek, működnek. Néhány esetben azért erősen elgondolkodtam, hogy éppen gusztustalan nyávogást hallok, vagy egy szimplán érzelmes dalt (pl.: Ghost out of Focus), majd úgy döntöttem, ha per pillanat élvezem, akkor nem zavartatom magam ilyen kérdésekkel.

A Mistfits (a sokszor Glenn Danziges tónus elég erős, bár a lemezen a koraibb anyagokhoz képest nem olyan szembetűnő), a U2, a Cure, a Joy Division és még sorolhatnám mennyi banda köszön vissza a dalokból, és jól teszik, mert jól keverik a hatásokat, nekem pedig egyelőre nincs gyomorfájásom tőlük.

8/10

rʇp

facebook.com/Beastmilk

Alice In Chains - The Devil Put Dinosaurs Here
2013-10-30, 2013, Capitol

Nem sok olyan kritikát olvashat a kedves látogató az Alice in Chains 2013-as lemezéről, ahol a kritikus számára belépőlemez az aktuális kiadvány. Ez persze nem igaz teljesen, hallottam a klasszikusnak tekintett első két lemezüket, és a pár évvel ezelőtti visszatérőt is korábban, de soha nem voltam nagy rajongójuk. Az utóbbi években viszont a zenei innovációs lehetőségek leszűkülése miatt egyre gyakrabban nyúlok vissza olyan dolgokhoz, amiket korábban kitartás hiányában félredobtam. Az AIC esetében nem ez volt az első visszanyúlás, de most jártam először úgy istenigazából sikerrel. És innen kiindulva a korábbi munkásság is megkapta azt a megvilágítást és érdeklődést, amit megérdemel. Az hogy egy kvázi újjáalakulás ilyenre képes, az már önmagában elég sokat elmond a végeredményről, viszont tisztában vagyok azzal is, hogy a fenti szituáció kicsit elhitelteleníti a lelkes véleményt is, hiszen újszülöttnek minden vicc új. Mégis, merészkedek mondani pár gondolatot a felmerülő kérdésekről.

                 

Lerövidítve annyi a kérdés, hogy a néhai Layne Staley nélkül mennyi értelme van az egésznek. Sokan csipőből rávágják, hogy semmi. Nem érdemes vitatkozni velük, ez ugyanis baromság. Más nélküle az AIC, de nem rosszabb. Kevesebb nyilvánvaló karizma, kevesebb elsöprő, nyilvánvaló szenvedély, kevesebb örök fiatalság. Az AIC öregebb és öregesebb nélküle – de vele együtt is annak kellene lennie, hisz eltelt 20 év, ami sok. Akinek nem a félmeztelen, sebzett lelkű, de végtelenül laza, tökös és sármos rocksztár tökéletes frontemberi teljesítménye a banda lényege, az most is megtalálhatja a számítását. Az is kétségtelen: ha most kezdené pályafutását a banda, aligha tudná jelenleg meglevő táborának nagyrészét megszólítani. Az új Alice in Chains unalmas és paneles - legalábbis első ránézésére. A felszín alatt azonban iszonyatos, mai zenészek által megközelíthetetlen tehetség, tudás és művészi alkotóerő húzódik meg a bandában – pontosabban Jerry Cantrellben. Régen ő volt az Alice in Chains agya, most ő az Alice in Chains. Bevették úgymond Staley helyére ezt a William DuVall nevű srácot, de sok vizet nem zavar, és figyelembe véve egyéniségét, pontosabban annak csekély jelentőségét, ez jól is van így. Koncerteken elnyomja a régi slágereket, képes tökéletesen kiénekelni a hangokat, mégha az érzés nem is 100%-os, van egy olyan enyhe, de nagyon rossz íze a dolognak, hogy mintha valamelyik köcsög tévés „tehetségkutató” egy „felfedezettjeként” adná elő magát, de ismétlem, ez nem jelentős. Többnyire Cantrell orgánuma viszi a prímet a kórusokban is, de ahol mégsem az ő hangja van előrébb (pl.: Pretty Done), ott is Cantrell dallamvilága köszön vissza. Layne utódja ő. 

És ami részben ebből is fakad, és jó, az az hogy így már senki nem veheti komolyan azt a korábban is csak marginálisan igaz sztereotípiát, hogy az Alice in Chains zenéje valami sötét, drogos szenvelgés. Szerintem a The Devil Put the Dinosaurs Here egy olyan lemez, ami feldolgozza és meghaladja a benne felgyülemlő negatív érzéseket, anélkül hogy nyálas, hurráoptimista vidám hülyeség lenne belőle. Most is vannak benne elég kemény témák, ha csak a videókat nézzük akkor is, az első kettőben (Hollow, Stone) erősen benne van valami olyasmi, hogy ami életben tart, az valójában lassan öl meg, és még csak illegális szerekre sincs ehhez szükség. A klasszikus felállásából már két tagot eltemető AIC énekes-gitárosát nemrégiben repetitív mozgás által okozott vállsérüléssel operálták – nem kell a szenvedéshez sem drog, sem alkohol, elég hozzá gitározni. A köveket cipelő, majd kővé meredő figurás videóval vizualizált Stone-ban és a Moon című filmre hajazó scifi-vel illusztrált Hollowban a repetitív jelleg nem csak a meghúzódó gondolatnak, de a zenének is eszköze - ilyenkor az AIC nem más, mint egy sajátosan fűszerezett doom metal zenekar.

                 

Az öszzkép ennél azért jóval színesebb. A slide gitáros, country-s elemek szerves részét képzik az egésznek, és  tipikus grunge témák is folyamatosan elő-előkerülnek, és ezek az összetevők gyakran eltérő arányban vannak jelen. Kifejezetten ilyen vagy olyan műfajú dalok viszont nincsenek, ahhoz túlságosan is szerves meg összeérlelt ez az egész gépezet – ebben élesen eltér Cantrell szólólemezeitől, annak ellenére, hogy szinte kizárólagosan az ő témáiból állnak össze a dalok, teljes mértékig AIC a lemez. Olyanokat azért persze lehet mondani, hogy a Voices, a Scalpel, és a Choke inkább a dallamok szárnyalására épül, az olyanok pedig, mint a két említett klipes dal sokkal inkább a riffelős, monoton világot jelenítik meg. Van aztán, amiben van minden, a címadó például nagyon dallamos, de nyomasztó alapsodrása nem engedélyez semmiféle feloldást. Érdekes és sokatmondó, hogy a lemez politikai/világnézeti irányultságú dala, amiből egyébként nem sok volt a zenekar történetében, a legsúlyosabb drogszenvedéseket idézi komorságában. Ez van. Ha viszont már a hiányzó feloldásról van szó, igazi katartikus feloldást a Breath on a Windowban lelhetünk, ahol a nyomasztás váratlanul egy beletőrődésbe szakad, a lemez legemlékezetesebb dallamai vezetik ki a szerzeményt a végtelenségbe.

Több helyen is arról írtak, hogy az Layne Staley-s felállás utolsó lemezére hasonlít a The Devil put Dinosaurs Here. Szerintem ez nem állja meg a helyét, az nekem egy meglehetősen cinikus, kiábrándult albumnak tűnik, amire még a nihilista jelzőt is rá lehetne mondani. A fent leírtakhoz ez nálam nem igazán passzol. Egyszerűen csak arról van szó, hogy kell egy pár hallgatás, míg összeáll, nem emészthetetlen, hanem csak nem annyira nyilvánvaló, mint az első két album. Többen írták azt is, hogy túl hosszú a lemez. Nálam nem fárad el. Nekem egy fokkal még jobban tetszik, mint az elődje, pedig így utólag visszahallgatva az is egy teljesen jó lemez.

9.5/10

a’ ördög

Djevel - Besatt av Maane og Natt
2013-10-11, 2013, Aftermath Music

Köztudott, hogy 2000-es években a norvég színtéren pont annyira kevés életképes új versenyező bukkant fel a black metal versenyszámban, mint amennyire sok egy évtizeddel korábban. Az egy kézen is megszámolható érdemleges későn érkezők egyike a stavangeri Ljaa volt, de ők is inkább csak Vedderbaug című, később lemezen is megjelent demójukkal tudtak megfogni, első hivatalos albumuk már csak kicsivel volt az átlag felett. Zenei újítások nem jellemzik a banda működését, a tipikus skandináv sikálás annál inkább, és ugyanez mondható el a Djevelről is, melyet a Ljaa-ból 2012-ben kilépett gitáros, Trond Ciekals és a Ljaahoz hasonló (annál egy fokkal gyengébb és két fokkal ismertebb) „late-comer” Koldbrann énekes-gitárosa, Mannevond alapított 2009-ben (ő basszusgitározik). Hogy az énekes Erlend Hjelvik is képben volt-e már ekkor, azt nem tudom, de kétlem, mindenesetre ő a crust-punk/black ’n’ roll Kvelertak tagjaként a Djevel énekeseként és elsőszámú reklámfigurájaként szolgál. Az sem csökkenti persze a projekt marketingfaktorát, hogy a dobos a korábbi Gehenna- és Enslaved-ütős Dirge Rep – de ő csak most, az új lemez előtt csatlakozott, az első, 2011-es albumon még egy vendégzenész szerepelt. Az ilyen relatíve ismert arcok bevonása miatt talán kezd az olvasó kicsit szkeptikussá válni, én is az voltam a bandával való ismerkedésem kezdetén, mondván: a híres figurákkal megerősítve majd idegurítanak egy kliséhalmazt, aztán a sok hibbantagyú norvégbuzi meg majd lelkendezik, hogy „végre valami jó!”.



Az első meghallgatás után ennek megfelelően pfujjogtam is egy keveset, hogy „hát ez már mind megvolt, megint csak a klisék”, ugyanakkor már sokszor megállapítottuk, hogy ez messze nem tartozik a legrosszabb dolgok közé, ami egy zenekarral törénhet. Stílusgyakorlat a Besatt av Maane og Natt természetesen. Egészen pontosan a korai Darkthrone, a korai Gorgoroth, a Nattens Madrigal-os Ulver és végül, de nem utolsósorban, (mivel hasonlóan erős a folkos beütés a dallamvilágban) a Windir egy mixtúrájaként kell elképzelni az itt hallható dolgokat. Nem kell hozzá sok fantázia. Megkockáztatom, nem csak az elképzeléshez, de a megalkotásához sem kell zseninek lenni. De ha elfüggetlenítünk ezektől és a fenti értelmezési keretektől, és csak magára az anyagra koncentrálunk, meghallgatjuk párszor, akkor azért be kell vallani, élvezetes perceket nyerhetünk magunknak vele.

Lopások nincsenek, a témák pedig egységesen jók, dalt a sokadik hallgatás után sem tudok kiemelni, sem pozitív, sem negatív értelemben. Kvelertak-pfújolás ide vagy oda, el kell ismerni azt is, hogy Hjelvik is jól nyomja a károgást, amikor kicsit inkább rekeszt, az is jó, mert nem viszi túlzásba, csak helyenként él ezzel. Majdnem kereken 45 perc fagyos, minőségi nosztalgia. Hangulattól függően lehetne akár 8, de akár 5 is a pontszám.

7/10

a’ ördög

Satyricon - Satyricon
2013-09-27, 2013, Roadrunner

Lemezkritika-formában rögzített Satyricon-megfigyeléseink úgy értek véget immáron 7 évvel ezelőtt, hogy „érződik a közeledő dögvész szaga, a dalszerzés hanyatlik, tele a zene felesleges belassulásokkal, elfogytak az ötletek, nagy az arc és kevés a jó dal”. Aztán megjelent a The Age of Nero, és nem is volt kedvünk leírni, hogy előrejelzéseink sajnálatosan pontosan beigazolódtak. Az az album maga volt a dögletes unalom, a kreatívitás halála, az egykorvolt zseni temetése. A Now, Diabolicalon még volt egy K.I.N.G., ott már annyi sem maradt. Véget ért a Satyricon története.

Legalábbis szerintünk – de a fogadtatást figyelembe véve elmondható, hogy ez a vélemény inkább az általános volt a kritikai oldalról. A kézzelfogható valóság viszont az, hogy a banda népszerűsége ennek ellenére töretlenül növekedett. Közönségzenekar lettek. Manapság már nehéz tönkremenni csak azért, mert rossz zenét játszik valaki, ha jól működik a marketing-gépezet, akkor jól működik a zene. És ennyi a történet. Sok ilyet láttunk már Arch Enemytől kezdve, sok értelme nincs ilyenkor elmondani újra és újra, hogy „ez nem jó”. Aki hallja hallja, aki pedig nem, azt nem érdekli. Engem meg az új anyag nem érdekelt egyáltalán, és ezt a tényezőt csak az tudta felülírni, hogy a lemezen vendégszerepel a minden időket figyelembe véve „egyik”, az elmúlt tizenöt évet figyelembe véve pedig „a” legjobb rockénekes, Sivert Höyem. A Robert Buras halálával megszünt Madrugada frontembere szólóban sajnos nem volt teljes mértékig méltó saját képességeihez, akadtak nagyon jó dalai, de régen is akkor volt igazán elemében, ha a rockos vadságot kellett ellenpontoznia egyszerre érzékeny és manírtalanul férfias, szárnyaló orgánumával, a „rockos vadságot” viszont saját maga, mint dalszerző, nem igazán tudta megteremteni. Ő és az arcoskodó, arrogáns, egyre ripacskodóbban, hatásvadászabbul gonoszkodó Satyricon? A párosítást a „furcsa” jelzővel illetni kimeríti az understatement fogalmát.



Egy dalról van mindösszesen szó, de ha már emiatt az egy miatt leszedtük, akkor már végig is hallgattuk a lemezt. Meglepetésnek nem mondhatnám, de zeneileg több szempontból is értékelhetőbb a mű közvetlen elődjénél, néha már olyasmit is érzek, hogy „kár érte” – a The Age of Neronál inkább csak annyit éreztem, hogy kukába az egésszel, de gyorsan. (Újra le is kellett töltenem, hogy emlékeimet felidézhessem.) Ott a világon semmi nem történt, itt vannak érdekes témák, érdekes hangulatok, amiket persze menetrendszerűen tönkretesznek a sablonjaik elkényelmesedett használatával, úgy, mint béna refrén-szerkezetek és hatásvadász leállós részek, és általánosan, a szerzemények túlnyújtása. Ez már a Volcano-n elkezdődött, de ott a zenei muníció összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt. Sőt, hogy messzebb menjek, a Rebel Extravaganza sem az összeszerkesztettsége, brilliáns dalszerzése miatt volt olyan élvezetes, hanem azért, mert gyilkos riffek kiapadhatatlannak tűnő sortüze zúdult általa az emberre újra és újra. További rossz pont Satyr károgása. A sortűzhöz a szadista, parancsolgató fröcsögés tökéletes volt, itt az új lemezen, ami minden eddiginél melankolikusabb, lassabb és mélázósabb lett, inkább csak ripacskodónak hat - ez már az előző két lemezre is igaz volt persze, de itt még zavaróbb. Dallamokkal nem próbálkozik, némi szövegmondás akad, ilyen volt már korábban is.

És akkor itt a nagy kontraszt, a lemez közepére rakott Phoenixben vendégszerepel Sivert Höyem. Fantasztikusan énekel most is, dallama egyben tartja a szerzeményt, nem enged lehetőséget a széttöréshez, felesleges keménykedésekhez, végigsodródik a hat és fél percen egyetlen lendülettel. Maga a dal nem egy nagy vasziszdasz, de a nagy dolgokhoz nincs mindig szükség nagy vasziszdaszokra. A jó messzire leszakadva második helyezett Nekrohaven is ezt igazolja: ez egy rövid, dallamos punk dal, ennek viszonylag jól áll a gonoszkodás is. A többi vagy elrontott, vagy eleve rossz. A legdurvábbak egyikének szánt Walker Upon the Wind is jól példázza, miért idegesítő az elmúlt 10 év Satyriconja: gyors, szimpla, kicsit az INRI-feldolgozást idéző blastolással kezdődik, ez még jó, aztán elkezdik ismételgetni a sablonokat, jön az ismételgetős refrénszerűség, ami a black metalban sokkal nagyobb blaszfémia szerintem, mint bármilyen dallamos ének, aztán az elmaradhatatlan, kihagyhatatlan leállós rész (2:45-től). Nincs, amiben ne lenne ilyen leállás, tényleg. Az előzetesen kitett Our World, It Rumbles Tonight-ot, a Tro Og Kraftot és a The Infinity of Time and Space-t lehet szeretni a borongós-magasztos hangulat miatt, meg mert az ezekben tettenérhető norvég népzenés témák egészen jól illeszkednek a disszonanciákkal megidézett modern depresszíóhoz, és ez még csak nem is egy szimpla visszatérés a korai időszakhoz, bár visszautal arra, hanem valami pozitív értelemben vett új dolog. A felsorolt hibák azonban ezeket is unalmassá teszik végül.

Ha művészileg ki akarna teljesedni, Satyrnak le kellene mondani a frontemberi ambíciókról, gitározhatna egy rockbandában, akár Sivert Höyemmel, akár valaki mással (Norvégiában akadnak azért tehetségek), fejlődhetne dalszerzőként, hangszeresként, stb. Ez persze mindannak az évtizedek alatt épített brandnek a végét jelentené, ami már önmagában, különösebb tartalom nélkül is elég jól elvan a zenei piacon. Lépjen pár centivel előrébb vagy hátrébb is a banda, nagy változások nem tűnnek lehetségesnek. Örüljünk annak, hogy a pár centi most egyértelműen a pozitív tartományba ment.

6.5/10

a’ ördög

Deafheaven - Sunbather
2013-09-12, 2013, Deathwish

Ugyebár volt ez a dolog azzal a budapesti koncerttel, ahol úgy tűnt, meggyőzött minket a Deafheaven, bár volt kétségünk is bőven, aztán volt egy másik koncert, ahová nem mentünk el, pedig megígértük. Hogy most akkor mi az aktuális Subterra-álláspont a Deafheavennel kapcsolatosan?

Napfürdőző. Hát ez olyan éterien SZÉP zene. Olyan MEGHATÓ. A black metalból megtartották a világmindenség kaotikus teremtő erejét bemutató energiát és féktelenséget, amúgy pedig a SZÉP dolgokra koncentrálnak, ahogy az egész világ és maga a létezés is olyan MEGHATÓAN SZÉP a maga fájdalmaival és árnyoldalaival együtt. Ha szereted a SZÉP és MEGHATÓ zenéket, akkor nem hagyhatod ki. Én a lemezt először végighallgatván oda jutottam vissza, ahol a koncert előtt is voltam: NEM szeretem a szép zenéket. Aztán jött a bonyodalom. A szép zenéket nem szeretem, de szeretem a jó zenéket. És ez a lemez márpedig jó. Vannak fogós, de nem olcsón, elsőre fogós témák, hanem olyanok, amikre nem kaptam fel ugyan a fejemet hallgatás közben, de később, munkahelyen, vagy más tevékenységek közepette, megszólalnak a fejemben újra és újra, és gondolkodni is kellett, hogy „Hmm, ez mi? Ja, a Deafheaven”. Ez nálam annak a jele, hogy minőségi a zene. Mert ez nem a rágógumi-beragadás, hanem annak a jele, hogy valami belső húrt mégiscsak megpendített az adott téma.

       

Pedig nem történik semmi meglepő. A Deafheavennek van ez a posztrockot black metallal keverő zárt világa, amit a Weakling nyomdokaiban járva fejlesztettek ki, ezt kompromisszumok nélkül képviselik, és ennyi. Hosszú, epikus szerzemények, rengeteg elsőosztályú témával, kiváló hangszeres teljesítményekkel. Ez a második lemezük, előbb-utóbb majd nekik is lesznek kreatív válságaik (=újító törekvéseik), meg hasonlók, de itt egyelőre csak nyomják ezt a totálisan tipikus dolgot, aminek ők az emblematikus képviselői. Járják a saját útjukat, és közben annyira határozottan nem akarnak megfelelni a tradicionális elvárásoknak, hogy az már tiszteletet érdemel a tradicionális felfogás szerint is. Én legalábbis szerettem volna utálni, de nem sikerült.

8/10

a’ ördög
 

Kolp - The Valley of Plague EP
2013-08-23, Neverheard Distro, 2013

Az első Kolp nagylemezről már lehetett olvasni a Subterrán, nekem az amúgy rokonszenves attitüddel rendelkező zene nem adott elég fogódzkodót, hogy azon keresztül el tudjak merülni mélységében. Talán nem is akartam igazán belelátni, hiszen egy számomra túlságosan ismerős világba kalauzolt volna el, amelyben akkoriban nem szívesen néztem körül. Ahogy a különben elég érzékletes cikk is sugallja, a zenei szféra hiábavalóságot, értelmetlen küzdelmet, elembertelenedést, személytelenséget, lassú és megállíthatatlan romlást, elhidegülést, tehát egy szép csokor negatív érzelmet közvetít. Lehetne mondani „De hát erről szól ez az egész műfaj, ezért az élményért hallgatják annyian!” De nem. Itt nincs képzelet, fantázia, szenvedély, természetfeletti akarat és gyűlölet, csupán a valóság bizonyos szeleteinek kiragadása és felnagyítása, rögeszmés vizsgálata. Szóval, sokan ki fognak hullani potenciális befogadók táborából.

A Kolpal való ismerkedést eleve megnehezíti, hogy nem úgy megy, hogy elindítjuk az anyagot és leülünk hallgatni. Nincs értelme anélkül az elhatározás nélkül nekivágni, mint, hogy át akarunk haladni az akadályokon amelyek szögesdrótként feltartanak, egészen a magig hatolni, és tudni, hogy amikor oda eljutunk, sem nagyszerű vagy felemelő élményt kapunk, csak pár tiszta pillanatot valamiből, amit nem is biztos, hogy szerettünk volna látni. Nem akarom túlmisztifikálni, bár valószínű ezzel elkéstem. A kérdést azonban könnyű feltenni: megéri nekiállni?

A The Valley of Plague esetében mindenképpen. A tér nyitottabb, kevesebb az útvesztő, a környezet is lüktetőbb, élettel telibb, de mit is jelent ez az élet? A pestis völgyében lakmározó élősködőket és kórokozókat? Vagy a kihaló falvakat, kis közösségeket felváltó könyörtelen természet szenvtelen örömünnepét? A lélek elsorvad, a testet felzabálják, a hús csak hús marad. Talán csak ennyit.

A négy számos felvétel közül talán a nyitó Body is Still Intact a legjellegzetesebb, de fogóssága már néhány hallgatás után egyértelműen érezhető. Minden karcossága ellenére húz, önkéntelenül bólogatok a hangsúlyokra, és az egyre mélyülő, funeral doomba hajló témákra.

A Just Marching Forth esetében nem tudtam nem felkapni a fejem a tipikusnak mondható Velvet Cacoon témára, már ami a kezdést illeti. A folytatásban az ütem és a téma jól megválasztott kettőse a címhez méltó elkínzott menetelést vizionáltat, hogy aztán a bevezetés gyötrelemes, tehetetlenséget sugárzó hangulatához térjen vissza.

Amikor a Forest in the Valley zordan pulzáló riffjeit bánatos dallamok váltják, az  mindenképpen szép és megkapó, nem is tehet mást a hallgató, mint, hogy elcsodálkozik: ebben a pusztulásban létezhet ilyen. A szám egyébként egyetlen Burzum rajongót sem hagyhat hidegen. Ezt követően a The Outside instrumentális és igen hangulatos dallamörvénye vezet ki a bomlás mocskából a tisztulás egy ismeretlen ösvénye felé. Ez a szám egy másik verzióban már szerepelt a második nagylemezen is, amelyen címadóként volt hallható. Hozzátenném, hogy ez az EP már a The Outside kiadása előtt felvételre került, de csak idén májusban lett kiadva.

Szívesen megkérdezném az alkotót, hogy miben látja a különbséget a két album és a kislemez között. Részemről, ha nagyon egyszerű választ szeretnék adni az olvasóknak, csak annyit mondhatnék, hogy működőképesebb. Emberibb, könnyebben megközelíthető, és érhetőbb. 

Végül pontozni kell, értelmetlen. A befogadhatósági és újrahallgathatósági faktor a hagyományostól eltérő mércével osztályozható csak, de ez mégsem választható el a zene hatásától, így az objektívnek tűnő pontszám inkább csak rideg kalkuláció - mondjuk, mikor nem az? -, mint hiteles értékelés. A  lényeg, hogy ez egy jó lemez, megérte elkészíteni és kiadni.

8.5

rʇp

Blood Ceremony - The Eldritch Dark
2013-08-22, 2013, Rise Above

Egy zenekar nem csinál divatot. Kettő legfeljebb párhuzamba hozható. Amikor felbukkan a harmadik, akkor kezd az újságíró trendről beszélni. Hogy az okkult rock műfajban megvan egy trend lehetősége, számomra akkor derült ki, amikor 2009-ben egy blogban először láttam meg a Blood Ceremony pár hónappal korábban, még 2008-ban megjelent első lemezét. Már a borító is beszédes volt, a női énekes, horrorisztikus prog rock billentyűkkel felvértezett doom zene pedig tökéletesen passzolt a képbe. Viszont a zene annyira nem jött be akkor, unalmasnak tűnt, Alia O’Brian énekesnő pedig annyira markáns orgánummal nem rendelkezett, hogy a dalszerzés vélt hiányosságait pótolni tudja.



Később aztán fokozatosan sikerült elmerülni a világukban, néhány feltétellel. A legfontosabb annak az elfogadása, hogy minden imázsbéli és részben zenei ígéret ellenére, ez a banda még olyan trükkös módokon sem nyit meg kapukat valami másfajta valóságokhoz, mint teszi azt a The Devil’s Blood, vagy sokkal lágyabb eszközökkel a Jex Thoth. Számolni kell azzal, hogy a Blood Ceremony nem egy gonosz, sátáni zene: ha énekelnek is róla, nem alkalmaznak színtiszta fekete mágiát, maximum csak íjesztegetnek és zavarba ejtenek vele (igaz, más szempontból nézve, a zavarba ejtés a Sátán egyik legfontosabb fegyvere). A Blood Ceremony érzésvilágát mindenesetre neopogányként lehetne a legjobban leírni, annál is inkább, mert az első lemeztől kezdve Alia O’Brien fuvolája az egyik titkos fegyverük. Az énekdallamai is jók, kellemes a hangja, de nem kiemelkedő, vagy igazán magával ragadó a stílusa. A fuvola azonban a Jethro Tull óta viszonylag kevésszer volt értelmesen használva a keményzenében, úgyhogy üde színfolt, hogy itt ez történik. A debütalbum doomosabb, egyhangúbb, riffelősebb világához képest, mely végül nehezen, de megadta magát nekem, időközben egyszerre rockosabb és folkosabb, összességében színesebb, olykor slágeres és ezzel együtt a tomboló retró-trendre is jobban illeszkedő irányba fordultak, és most persze pont ezekkel van bajom.

A nyitó Witchwood eléggé ütős, kár, hogy az egyik fő riff bántóan erős hasonlóságokat mutat Hendrix Hey Joe-jával, de összességében azért nem véletlen, hogy ez került a lemez elejére. Mindjárt utána következik a klipes dal, a Goodbye Gemini, napjaink rockslágereinek szokásos hibájával, hogy az a fránya verze-refrén szerkezet túlságosan is átlátszó módon próbál katarzist elérni, szögletesen jön a fogósság, mint egy átlagos rádiópop dalban 1990 után. A Lord Summerisle egy akusztikus ballada elvágyódó romantikus hangulattal, kicsit Lee Hazlewood és Nancy Sinatra közös lemeze ugrik be róla. Kellemes, de nem több, nem eredeti egy cseppet sem. A Ballad of the Weird Sisters egy kedves kis epikus szerzemény, jó sok kelta és kifejezett ír folkos ízzel, a fuvolán kívül még hegedű is erősíti ezt az érzetet. Kanadai zenekarról van szó egyébként, de Alia és a gitáros Sean Kennedy vezetékneve is árulkodik arról, hogy melyik népzenei kultúra csörgedezik az ereikben, már ha tud csörgedezni erekben az ilyesmi.

                    

A lemez második fele jóval egységesebb, a progos hammondozással és fuvolával tarkított hard rock riffelés dominál a dalokban, vannak megszólalásukkal kicsit Tony Iommit idéző szólók is. Kicsit hiányolom itt is az igazán komoly hangszeres teljesítményeket, de rendben van a produkció, főleg az utolsó The Magician című hosszabb szerzemény emelkedik ki erős énekdallamaival. Itt nem érzem a szükségesnél menetrendszerűbbnek a refrént, és valamivel épületesebb is, mint a klipes dalnál, így jobban magával tud ragadni, ráadásul ellensúlyozva is van a slágeresség egy szerencsésen elnyújtott, kicsit Pink Floyd-os végcsengéssel.

Összességében az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc Blood Ceremony lemezem, még akkor is, ha az előző kettő sem elsőre ütött be – ezt már most meghallgattam annyiszor, mint elődjeit azok megjelenése óta. A banda ettől még nem rossz, szívesen megnézném őket élőben, de per pillanat ennyit érzek reálisnak, nem vagyok híve ennek a vintage-butikosan kúl világnak, ami felé érezhetően elmozdultak a riffelés irányából. Az új Black Sabbathnál azért még így is jóval élvezetesebb hallgatnivaló.

7.5/10

a’ ördög

Carcass - Surgical Steel
2013-08-14, 2013, Nuclear Blast

Sosem voltam a világ legnagyobb grindcore rajongója, a műfajon belüli minőségi és a gagyi előadókat is maximum élőben tudtam szétválasztani egymástól, de inkább ott sem. A Carcass korai időszaka tehát nem érdekelt soha, amikor viszont még a ’90-es években megláttam a néhai Viva 2 tévé metalzenei műsorában a Heartwork klipjét, már másnap bebékávéztam a néhai MCD-be és megvettem a hasonló című albumot kazettán. Sokat hallgattam, de igazán nagy kedvenc azért nem lett belőle. A legfőbb értelme a megismerésnek ugyanaz volt a számomra így utólag, mint az At the Gates esetében: a metalcore trend idején már bele sem kellett másznom abba a szartengerbe, az első lábujjhegy-belenyújtás (Killswitch Engage) elég volt ahhoz, hogy tudjam, mi rontotta el a metal- (és HC-)zenészek tömegeinek gyomrát. A Carcass-újjáalakulás miatt tehát nem rágtam le a körmeimet, a szigetes bulira sem mentem el – itt kell abbahagynia rajongóknak a cikk olvasását.

      

A Surgical Steel végighallgatásától némi bűnös élvezetet vártam, semmi többet. Ez inkább csak kisebbrészt valósult meg, de tulajdonképpen megértem, hogy a rajongótábor nagy része teljesen elégedett. Itt van Jeff Walker markáns „acsarkodó” károgása, Bill Steer meg nagy vonalakban hozza azt, amit mindenki várt tőle, megvan a death metal témák és klasszikus metalos gitárszólamok, harmóniák folyamatos váltogatása. Néha becsúszik egy kis metalcore-os, tetkóhuszáros íz, néha ismerős egy-egy téma ilyen-olyan metal albumokról (a legviccesebb, bár ez biztos csak a véletlen műve: a The Granulating Dark Satanic Mills-ben felbukkan a HIM-féle Your Sweet Six Six Six fő témája, de méghozza egy az egyben - ha már a Viva2-nél tartottunk, HA-HA!), néha a power metalos rifftelen riffelés szaga is megcsaphatja érzékeny orrunk, de ez a pár apróság önmagában keveseknél fogja kicsapni a biztosítékot. Van jó sok brutálos dzsi-dzsi, meg jó sok virga, megvalósul a grind tempós shredfest, ez a lényeg, és tényleg profin csinálják. Nekem viszont a Necroticism és Heartwork albumok, annak ellenére, hogy annyira azért nem szeretem őket, ennél egy kicsivel többet jelentenek, és ha nagy különbség nincs is, azt hiszem, ez nem is csak a nosztalgia miatt van. Ott ugyanis volt a számoknak hangulati felépítése, eljutottak ’A’ pontból ’B’ pontba, hordoztak valami többlettartalmat, amit bele is karcoltak az ember agyába. Hiába sebészi az acél, ilyet a Surgical Steel nem tud. Aki ezen nem akad fenn, és nem zavarják az ismerős, meg részben ismerős témák, no és persze nincs jobb ötlete arra, hogy mit hallgasson, annak bátran tudom ajánlani.

6.5/10

a’ ördög
 

Futur Skullz - Futur Skullz
2013-08-12, 2011, Kemado Records

Ha meghallgatok egy valamirevaló ’80-as évekbeli thrash metal lemezt, úgy érzem, hogy nem volt érdemes továbbfejlődnie a metalnak, a thrash a lényeg, az esszencia. Ha pedig meghallgatok egy valamirevalónak mondott mai thrash metalt lemezt, (kevés kivétellel, pl. Deathstorm) úgy érzem, hogy ez a létező legfeleslegesebb zenei irányzat, nem csak a metalon belül, hanem a komplett zenei univerzumban.

              

A Futur Skullzt csak és kizárólag azért hallgattam, meg, mert az a Josh Smith játszik benne, aki anno a Weaklingben John Gossard oldalán pengetett. Az évek során sokszor nyomoztunk már utána, mi van az ex-tagokkal, és gyakran kincsekre leltünk, igaz, főleg a Gossardhoz köthető formációk képében (The Gault, Asunder, Dispirit), a többiek még nem nagyon találtak be. A Futur Skullz viszont egész érdekes. A gitárhangzás a Metallica sokat kritizált, de igazából nagyon is markáns ...and Justice for All-ját idézi a leginkább, a dob viszont nem úgy szól, a vokál pedig tucat hardcore üvöltés, a már majdnem károgó fajtából. A dalszerzésben távolról sincsenek olyen nagyratörő terveik, mint Hetfieldéknek voltak, nincs epikus megközelítés, felvezetések, levezetések, átkötések, semmi. Riffek jönnek egymás után, maximum néha jön egy-egy szóló, vagy leállás, melyek alatt a d-beat/torzított basszus crustos párosa szól csak, aztán jön újra a ritmusgitár, ami viszont annyira penge és feszes, hogy annak nincs sok köze utóbbi műfajhoz, az színtiszta thrash. Sőt: néha olyan hipergyors témák kerülnek elő, hogy arról már az Aura Noir ugrik be.

                    

Ezek nagyjából ugyanazok a részek, amik utalnak arra, hogy a fickónak köze volt minden idők egyik legnagyszerűbb black metal albumához, de mint az az eddigiekből kiderülhetett, természetesen nem ezek dominálnak. Azt hiszem, oda is csak egy-két ultra-darálós témát szállíthatott, mert iszonyúan laza csuklója van, de riffek gyártásán kívül máshoz nem ért. Hobbizenekarnak tűnik ez, ahol a tagok néha zúznak egy kicsit, és nincsen több céljuk ezzel. Pontosabban: zúztak. Két éves a lemez, nemhogy aktivitásuk, vagy jövőbeni terveik nincsnek, még a facebookon sincsenek fent, egy évek óta nem frissített myspace-oldal a teljes média-repertoár. Valahogy mégis, pont így szimpatikus, hogy nem akarják fontosabbnak láttatni ezt az egészet annál, mint ami ma a thrash, és itt a zenei hozzáállásra is gondolok. Van egy nagyon gitárosuk, aki nagyon érzi a műfajt, és két korrekt zenész mellé, akik becsülettel aládolgoznak, és a végeredmény az ilyen alapszituációban születő várakozásokat felülmúlóan szórakoztató.

Aki fontos dolgokat keres, keressen máshol. Akinek valamiért valami ilyesmire van szüksége, nem fog csalódni.

7.5/10

a’ ördög

The Devil's Blood - Tabula Rasa or the Seven Pillars of Death
2013-08-08, 2013, Ván Records

A legutóbbi The Devil’s Blood lemezről nem publikáltunk semmilyen írást, nem mintha nem lett volna jelentősége, ellenkezőleg. Csak hát, ami kezeink közül kijött, az nem felelt meg a recenzió műfaj kritériumainak, inkább bárgyú ajnározásnak tűnt. A bécsi koncerteken (1., 2.) tapasztalt kézzelfogható mágia viszont még ezt a maradandó alkotással való szembesülés által okozott agyi paralízist is feloldotta, beszámolóinkkal remélhetőleg mindenkit sikerült tisztába hozni azzal, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk annak a műnek (és így utólag az elődeinek is). Ezt azért is fontos kihangsúlyozni, mert a banda ténykedését lezáró harmadik lemezről sajnos nem tudunk ilyen önkívületi hangnemben áradozni.

Egy nemrégiben olvasott interjúban a gitáros-zenekarvezető Selim azzal indokolja meg a lemez befejezetlen, félkész kiadását, hogy számos olyan dolog van, amit csak elrontani lehetett volna egy újrafelvétellel, pl. egy-egy gitárszóló olyan jól sikerült, hogy vétek lett volna újra felvenni, az érzésvilágot nem lehetett volna eltalálni újra annyira pontosan, és hogy ilyen dolgok az énekes Farida egyes témáival szintén előfordultak. Mindezzel én egyetértek. Ilyen van, számos esetben tapasztaltuk már mi is, hogy egy-egy hirtelen felindulásból elkövetett felvétel esszenciálisabb, mint egy professzionális körülmények közötti erőlködés. Ugyanez a hangzásra is igaz, mi nem vagyunk azok a felvételek minőségén fennakadó típusok egyébként sem, és ha mégis fennakadunk, akkor azok általában a felfújt, stúdiótrükkökkel megtámogatott műanyag megszólalások, és nem nyers demók. Előbbi ugyanis nem áll jól a rockzenének, utóbbi viszont, ha mindig nem is (utolsó Manowar-lemez, te jó ég!), de gyakran igen. Ezek tények, felesleges is ezen sokat tépelődni, az interjú készítője is csak bólogatni tudott, azt viszont elfelejtette megkérdezni, hogy ez a logika miért akadályozta meg a zenekart abban, hogy a hiányzó sávokat rögzítse a demókhoz, elsősorban azt, hogy egy csomó dalban csak kb. a ritmus tartását szolgáló loopok helyett miért nem lehetett rendes dobtémákat felvenni, főleg úgy, hogy az igazi, ízes rockdobolás jelenléte a kezdetektől fogva a banda legfőbb erényei közé tartozott. Ez a központi probléma, ami mellett ott van az is, ami ennek a következménye, hogy a dalszerkezetek így, a ritmusalapok tempóváltásai nélkül meglehetősen vázlatosak maradtak, a lendület Selim magányos gitárjátékának és Farida énekének sodrására van bízva – van basszusgitár is, ezt is Selim játszotta fel, ez például nagyon sokat segít a demó élvezhetőségén. 



A két zenész tehetségének nagyságát bizonyítja, hogy így is számos maradandó pillanata van a Tabula Rasa-nak. Az előzetesen elérhetővé tett White Storm of Teeth a zenekar legjobb dalai közé kerülés lehetőségét tartalmazza, és ha kellő nyitottsággal és fantáziával hallgatjuk, ez a lehetőség valósággá is válik. A Bobby Beausoleilt és David Gilmourt egyaránt idéző, világűrbe emelő pszichedelikus gitártémák helyenként önmagukban is elegendőek, máshol viszont szükség lett volna igazi dobokon kívül a három gitár összecsavarodásában rejlő új lehetőségek kibontakoztatására, mert hát azért a hangulat, ha a legfontosabb is a zenében, mindig azért nem minden. Bár meglehet, Selim ezt már nem így gondolja, mivel új zenekarával, a Selim Lemouchi and His Enemies-zel sok mindenre törekszik, de a fogós dalok szerzése bizonyosan nem tartozik ezek közé. 

A lemezt nyitó 22 percével és számos témájával nem csak a lemez, de a zenekar legkomplexebb szerzeményének is számító I Was Promised a Huntban mindkét oldala megjelenik a fenti dilemmának: a dal második felében hallható rendkívüli hosszúságú gitárszólós rész nem igényel több alapot, mint amennyi itt adatott neki, ezek így teljesen kerek és tökéletes pillanatok, a dal pörgősebb első felébe viszont nem ártott volna több hangjegy és igazi dob. Ebben a dalban egyébként Selim is énekel, meglehetősen kellemes a hangja, engem J.K. Transethre emlékeztető orgánuma van, persze dallamok tekintetében azért nem próbál az egykori In the Woods... énekessel hasonló magasságokig szárnyalni. De ha már ének, én nem érzem úgy, hogy Farida mindenütt megtalálta a végleges dallamokat, helyenként valahogy fura a dolog, nem tudom, lehet a hangrögzítés vagy a keverés minősége mondatja velem. Többször a háttérből kihallatszik egy másik hang, ami vagy Selimé, vagy az övé egy másik sávban, de gyakran nem állnak össze.

Még röviden a dalokról: a The Lullaby of a Burning Boy a leginkább befejezetlennek ható szerzemény, itt egy konkrét vágási hiba is hallható az éneksávban, ami ráadásul itt a legsűrűbb, Selim a gitáron csak riffalapokat játszik és bontogat, szóval ez így egyszerűen tényleg nem jó. Az If Not a Vessel kicsit recsegősebben szól, mint a többi, a banda korai próbálkozásait idézi ebből a szempontból és ősrockos hangvételével egyaránt. A dob itt egy kicsit változatosabb, mintha élőben vették volna fel az egészet - ez magyarázná az eltérő hangzást is. Az In the Loving Arms of Lunacy's Secret Demons az előző album pszichedelikus, szállósabb, de még közérthető felfogását viszi tovább, a jobban működő tételek közé sorolnám. Az instrumentális Dance of the Elements dobilag megint élénkebb, és Selim gitárjátéka révén van hangulat is dögivel, de itt speciell azért mégis elkellene a még több gitár. A végén van csak több, ott nagyon jó is, de ez már igazából a zseniális White Storm... felvezetése. Ezutóbbit nem véletlenül választották a lemez beharangozásához, ez a banda munkásságának tökéletes záróköve, felvételi hibáival együtt is. Tisztán pszichedelikus, légies rock, a TDB-féle pokolimádó metalos érzelmi attitűdön átszűrve. Ez már nem csak továbbviszi, de be is tetőzi azt az ívet, amit a banda indulásától kezdve leírt. A záró Tabula Rasa-ban megint gagyi a dobgép, de ha rá van hangolódva a hallgató a megintcsak szállós hangulatvilágú témákra, ez nem jelenthet igazán gondot az élvezetben. 



És vége. A The Devil’s Blood senki máshoz nem hasonlítható dallam- és hangulatvilága kétségkívül jelen van a felvételeken, és a lényeg igazából ez. Innen kell közelíteni a lemezhez. Rossz, hogy így adták ki, ez egy egyértelmű tévedés, de jó, hogy megjelent, sokkal jobb, mintha nem jelent volna meg. Pontszám nincs, eddig minden egyes kiadványukat félrepontoztuk, ezt az egyetlen tényleg tökéletlent most nem érezném vállalhatónak megint „lehúzni”. Annál is inkább, mert az is elképzelhető, hogy az évvégi listámon is felbukkan majd, már ha lesz évvégi listázásunk.

És hogy vége az okkult rocknak is? Az általam csak "közönségmetalnak" nevezett, igazi mélységtől mentes, populáris bandák és a kifejezetten a hangulati oldalra koncentráló underground metal közötti talán egyedüli hid leomlott. Hídfőállásnak marad egyik oldalon a Ghost, még ha távolodott is a parttól, másik oldalon ott a Jex Thoth, akik viszont nem szándékoznak áttörni, jól érzik magukat, ahol vannak. Ha vége még nincs is az áradatnak, a lényegi történések már lazajlottak.

a’ ördög
 

Dream Death - Somnium Excessum
2013-07-31, 2013, sz.k. / Svart Records

Az idei évben újult erővel támadó visszatérő zenekarok sorában az eddigi egyetlen nagylemezét 1987-ben kiadó Dream Death új albuma nem sok vizet zavart eddig, és én sem fogok túl sok olyasmit írni róla, aminek hatására ez megváltozhatna. Azon kívül, hogy jó, sőt nagyon jó a lemez, és távolról sem egy kriptából előmászott „true old-school” banda nosztalgikus farmermellény-leporolása, inkább csak zenetörténeti és underground-elméleti boncolgatások jutnak eszembe. Bár általában hajlamos vagyok az irgalomra, most mégsem kímélem meg az olvasót ezektől.



A zenekar esetében megkerülhetetlen a Celtic Frost-párhuzammal jönni, minden kritikus megteszi, és igen, aki kicsit is ismeri Tom G. Warriorékat, fel fogja ismerni a stilisztikai rokonságot. Ezt a közös stílust „doom / thrash metal”-ként szokás definiálni. Ez egy szerintem már eleve egy árulkodó definició, hiszen a thrash metal állítólag és lényegében felgyorsított Black Sabbath, tehát doom metal, hogy is lehet a kettőt ötvözni? Csakis úgy, hogy végeredmény egy sok tempóváltással terhelt, de nem túlbonyolított, gyomorra és nyakra célzott zene lesz. Mások számára ez talán triviális volt eddig is, de nálam a Somnium Excessumot hallgatva tisztult le az előző gondolatot zenei szakkifejezésekre fordítva a következtetés, hogy a Celtic Frost nagymértékben felelős volt nem csak a death és a black metal, de a groove metal kialakulásáért is. Ez a lemez tulajdonképpen egy groove-orgia, hangsúlyos zajongásokkal, üveghangos vinnyogtatásokkal, komplett klubok fejrázatására alkalmas riffekkel. Persze még így sem totálisan ugyanaz a típus, amiből a ’90-es évek végére Soulflyok meg Ektomorfok lettek. Egyáltalán nem anakronisztikus érzetű az anyag, frissebb mint akármelyik újkori Sepultura album, mert ők még tudták, és most, 26 évvel később is tudják, hogy mikor kell visszavenni, mikor jöhet egy gitárszóló, billentyűs betét, mi az az atmoszférateremtés, és hogy az értékes zene mindig több kell legyen, mint fizikai mozgásra stimuláló, tisztán materiális eszközökkel operáló hanghullámok egymásra pakolása.

              

Ugyanakkor, ez a törekvés a „többnek kell lenni”-re nem is olyan erőltetett, mint a végtelen monumentalitásban helyenként unalmassá váló Celtic Frost (és a Frost-utód Triptykon) esetében. Hat dal, kereken negyven percben, ahol kell kifejtenek, ahol nem, ott nem. Írom és mondom, a Somnium Excessum nagyon egyben van, jobban, mint a Monotheist, vagy az Eparistera Daimones. Ez pedig akkor is igazi művészi siker, ha egy ilyen, befejezettnek mondható zenei irányvonalban születve kevés megtermékenyítő erővel fog bírni az elkövetkezendő generációkra.

8.5/10

a’ ördög

facebook.com/DreamDeathSludge

Vérzivatar - Carmina Nocte Mages
2013-07-27,

A Vérzivatar 2006-os bemutatkozó demójának képében egy tisztességes szuicid black metal anyagot ismerhettünk meg, és a négy évvel későbbi nagylemezen sem változott alapvetően az arculat, de már hangsúlyosabban jelentek meg a Carmina Nocte Mages-en már jellegzetesnek mondható groove-ok. A kiinduló stílus ugyan még mindig érezhető, de azért ez már nem (csak) arról szól.

Az elmúlt néhány évben nem hallgattam túl sok hasonló zenét, érdeklődésemet a zenekar SoundCloud-oldalára feltett új dala, az Under Domination keltette fel: ebben első hallgatásra már többet éreztem hétköznapi hagyományőrzésnél. Masszív, engem elsőre a Blackdeath Jesus Weinte számára emlékeztető szaggató témával nyit, amelyet egy agresszív punk riff követ, ezt a számban hallható vendégénekes, Jim Jones morgó–acsargó vokalizálása színezi. Nem konkrét áthallás, inkább csak attitüdbeli hasonlóság tűnt fel. Később hol baljóslatú, hol gúnyosnak ható dallamokkal fokozzák a szadista, frusztrációból dühös gátlástalansággá fokozódó légkört. A nyitó Intoxicated kezdését nem egy crust-punk banda magáénak vallhatná, az ének jellege is megváltozott egy kicsit, az eredeti hisztérikus, sikolyokkal tarkított vokálozást gyakran váltja fel nihilista kiabálás, szövegmondás, ami illik a felvétel életuntságot, fásultságot tehetetlen dühvel keverő hangulatához. Igaz, helyenként jobban is oda lehetett volna figyelni az artikulációra.


Különösebb fejtegetnivalót nem nagyon lehet párosítani a Carmina Nocte Mageshez, ha nem is egységesen izgalmas az egész, minden dal szerethető, mindegyikben találhatóak kiemelkedő részletek, dallamok, a Vinum Daemonium egyes verzéi, vagy a Behind Coloress Veils első harmadában a basszusgitár/gitár kettősének témái is megkapóak, és még sorolhatnám. Mivelhogy soha nem állom meg hasonlítgatás nélkül, így muszáj hozzátennem: a már említett Blackdeath mellett hasonlóságot véltem felfedezni az Ash Pool-lal is. Természetesen nem a féktelen blastbeatekre és a bombasztra gondolok - a dallamosabb részeket tudnám párhuzamba hozni, hasonlóan kicsavart, az emberi lélek rút anomáliáinak disszonáns, primitív tónusokkal való ábrázolását tessék elképzelni.

Az összhatást azonban néhány dolog lerontja, ennek pedig első számú bűnöse a dob. Valószínűleg csak ízlésbeli kérdés, azonban ezt az erőtlen, műanyag doboz csapkodására hasonlító pergősoundot ezekre a vaskos alapokra kár volt rápakolni, de, mint mondottam, egyeseknek ez akár tetszhet is. Másfelől bizonyos helyeken esetlegességet, kidolgozatlanságot érzek, és ez néhol megtöri a dinamikát, darabossá teszi az anyagot.  

Megfogalmazni pontosan nem tudom mivel, de egy pici plusszal többre is képes lett volna Carmine Nocte Mages, mivel maguk a témák jók, de a dalok színezésével nem ártott volna többet foglalkozni. A gitárok sávjai mögé olykor ambient alapú aláfestést tudok elképzelni, vagy egy szépen kidolgozott szóló is emelte volna az album fényét, illetőleg az éneknek is többször neki lehetett volna ugrani. Ugyanis ez már nem csak pőre black metal, amely a maga egyszerűségében és vadságában működik leginkább, dallamok, árnyaltabb hangulatok jelennek meg, amelyek megérdemlik a csiszolgatást, a többféle nézőpontot. Ezekkel együtt már így is több, mint tisztességes iparos munka.

7  

rʇp

Deathstorm - As Death Awakes
2013-07-12, 2013, I Hate Records

A Deathstorm nevezetű, debütalbumát nemrégiben megjelentető zenekarral kapcsolatosan két dolog van, ami figyelemreméltó. Az egyik az, hogy osztrák nemzetiségük ellenére értékelhető, sőt, kifejezetten élvezhető zenét játszanak, ami már önmagában kuriózum. A másik az, hogy tisztán hallhatóan az egészen korai Kreator-t tekintik elsőszámú példaképüknek, tehát az Endless Pain és a Pleasure to Kill lemezeket, ami jó választás, mivel ezek a német thrash leginkább maradandó alkotásai közé sorolandók , de valamiért mégsem túljátszottak a retróbrigádok által. Másrészt, nem csak a retróbrigádok nem tudták eddig elkapni az ízüket, hanem a vissza a gyökerekhez ígérettel alkotó, a Pleasure to Kill borítón (is) szereplő démont is újra előkapó Kreator-től sem hallható semmi hasonlóan kaotikus és gyűlöletteli az utóbbi jópár lemezen.

                

A Deathstorm sikere a részletekre való aprólékos figyelem (a tamlemenetek jellegzetes bádogpohár-hangját is sikerült rekonstruálni!) és a totálisan autentikus megközelítés diadala. Itt nincsenek duplázós blast rohamok, csak féktelen püfölés, a riffek nem csak jók, de így „meg is van engedve” nekik, hogy hassanak, nem vész el az erejük a totális hangtámadásban. Megvan a jellegzetesen kapkodós, feszült jelleg is, ami nélkül a műfaj - legalábbis a német változata - számomra sokat nem érhetne. Apropó, a németeken kívül még egy kis korai Slayert hallok az As Death Awakes-en, meg jóval halványabban (nyomelemekben) egy kis korai Bathoryt. Vinnyogós gitárszólók, őrült fröcsögés, 36 perc játékidő, nincs itt semmi hiba. Maximum annyi, hogy retró ez a banda is, és én egyre kevésbé hiszek a puszta retróban, márpedig itt nem hogy sok újdonságot nem hallok, de semmit - a bevezetésben említett kettőn kívül.

Hogy minőségi anyagról van szó, azt egyébként a kiadó is bizonyítja, az I Hate Records elsősorban a doom metalra specializálta magát, de emellett már régóta gondoznak (ill. terjesztenek) feledésbe merült ’80-as évekbeli relikviákat is, úgy mint Root, Sarcofagó lemezeket és hasonló, sokkal kevésbé ismert bandák anyagait, tudják tehát, mi fán terem az igazi thrash érzésvilág. Retróra 8 pontnál többet pillanatnyilag nem érzek reálisnak, ez egy közel tökéletes retró lemez.

7.5/10

a' ördög

ihate.bandcamp.com/album/as-death-awakes

Peste Noire - Peste Noire
2013-06-27, 2013, La Mesnie Herlequin

A Peste Noire legutóbbi lemezén (L'Ordure à l'état Pur, 2011) alaposan túlzásba vitte nem csak a polgárpukkasztást, de a mindenki-pukkasztást is, ennek eredményeképp pedig saját maguk is kipukkadtak egy kicsit. Ha visszagondolok arra a lemezre, a kotkodácsoláson és a böfögésen kívül sok minden nem jut eszembe, pedig voltak rajta jó témák, kár, hogy alárendelték ezeket a szubkultúra-ideológiai és világnézeti megfontolású hülyéskedéseknek. Persze ezek mindig is szerves részei voltak a Peste Noire egyéniségének, csak az nem mindegy, hogy a főszerepet mi játssza. Úgy tűnik, erre ők is rájöttek, mert az új lemezen mindenféle hülyéskedésből visszavettek, a lemez mégis hozza azt, ami a banda lényege: azt a pszichózissal kevert középkori hangulatot, aminek ideális zenei formájára a Villon által inspirált Ballade Cuntre lo Anemi Francor lemezen találtak rá.

       

Úgy vélem tehát, önmaguk esszenciáját próbálják prezentálni, a lemez címválasztása is emellett szól. Epikus hangvételű, tekergő dallamok és riffek könnyed, görcstelen sodrása jellemzi a zenét, sok a bontogatás, akár akusztikusan, akár elektronikusan, akár torzítva, részben utóbbi miatt a jellegzetesen francia disszonanciák is itt vannak, mégis, úgy tűnik, teljesen természetesen jön mindez. És azt sem lehet mondani, hogy kevéssé lenne színes a felvétel, ugyanis színezések éppenséggel vannak bőven, legyen szó vadászkürtökről, szájharmonikáról, punkos/oi-os lazább témákról, vagy épp thrashesen szögletes riffekről, de még kifejezett gitármaszturbálások is vannak, persze nem olyanok, és nem is az a céljuk, és nem is hiszem, hogy a „szakma” értékelné nagyon, ha találkozna vele, de szerintem speciel tök jól csinálják. Újdonságként pedig nem kizárólag a Villon-os lemez reneszánsz népzenéje van itt, de egy kevés pireneusi népzene is akad, amiket a Stille Volk nevezetű, metal körökben is jól ismert formáció ilyen jellegű munkássága révén ismerhetnek fel olvasóink is.

Nem találok hibát, kivetnivalót az anyagban, előbb-utóbb biztos megunom, de a Ballade... esetében sem lett a megunás egyenlő a megutálással, ha alkalomadtán beteszem azt, élvezni szoktam. Egy halvány fokkal ott talán erősebbek a dalok, de ez egy méltó folytatás.

Ideje volt kiadni egy második igazán jó lemezt.

9/10

a' ördög

lamesnieherlequin.com

Black Sabbath - 13 / 13 (Deluxe Edition)
2013-06-12, 2013, Vertigo/Universal

Tízparancsolat a tizenháromhoz

A Black Sabbathról jó ízlésű ember nem gondol rossz dolgokat. Nem teheti ezt többtucatnyi, itt most nem részletezendő okból sem. Hogy ilyenféle súlyos hibákat elkerüljünk, összeállítottam egy listát azokból a dolgokból, amiket mellőzni kell a visszatérő album hallgatása során és azokból, amiket meg kell tennie a hallgatónak.



1. Ne higgyünk senkinek, aki a korai albumokhoz hasonlítja az új dalokat. Ne higgyük el, hogy Ozzy olyan természetes módon fog énekelni, mint tette azt 40 évvel ezelőtt. (Eleve, sokkal többet énekel, mint régen és sokkal kiszámíthatóbb helyeken teszi azt, másrészt meg már szinte semmiféle énekhang nem jön ki belőle természetesen.)
2. Készüljünk fel lélekben arra, hogy a halláskárosult kritikusok mindezeket (a BS-propagandagépezet kondícionáló hatásán kívül) néhány korai témát felelevenítő, vagy - néha kicsit élésebben kell fogalmazni - azokat nyúló téma jelenléte miatt teszik. Ilyenből rengeteg van. A nyitó End of the Beginning elején kapásból a Black Sabbath névadója kerül elő, a Zeitgeist egy Planet Caravan 2., de az összes többi dalban van egy-két riff, ami ikertestvére az első hat lemez valamelyik dalának valamelyik témájával.
3. Ne számítsunk túlzottan sok dinamikára, váltásokkal, váratlan húzásokkal teli szerzeményekre –  a régi Black Sabbath ilyen volt, de Iommiék már régóta nem játszanak ilyen zenét, hanem szabályos felépítésű, vontatott, döngölős monstrumokat írnak.
4. Ne gondoljunk Bill Wardra. Esély sem volt a pótlására. Brad Wilknek is csak a monogramja hasonlít igazán, de azért megteszi ami tőle tellik, Ozzy dobosánál pedig, aki eredetileg a lemezen szerepelt volna, tízszer ízesebben és százszor alázatosabban játszik. Vinny Appice sem csinálta volna jobban. (Wilk amúgy egyetlen promófotón sem szerepel, a turnén sem fog dobolni.)
5. Új dolgok. Persze, aki ilyesmit keres egy új Black Sabbath lemezen 2013-ban, az már eleve reménytelen, ezt talán mondani sem kellene.

Ezek helyett miket kell tenni:

1. Hallgassuk meg Tony Iommi elmúlt 2 évtizedbeli munkáit, emésztgessük azokat, erőltessük őket, próbáljuk megszeretni őket. Erőltetni kötelező, teljes sikerrel járni nem az. Részsiker elfogadható. 
2. Különösen nagy hangsúlyt adjunk a Heaven and Hell néven kiadott 2009-es lemeznek. Nem azért, mert az annyira jó, hanem mert arra hasonlít ez a lemez a leginkább. Itt olyan szempontból jobb a kiinduló helyzet, hogy Ozzy énekesi karakterének jobban áll az aggastyánná válás, mint szegény Dionak állt, de ebből akkor származna igazi előny, ha Ozzy nem lenne mérhetetlenül rosszabb állapotban egykori önmagához képest, mint Dio volt.
3. A közönség elvárásaihoz való alkalmazkodást általában hibának, sőt bűnnek szoktuk venni, őszinte önkifejezéseket akarunk hallani. De ha meghallgajuk egy Black Sabbath-korú zenekar mai anyagait, az ritkán tekinthető releváns keményzenei teljesítménynek, vajon jobban jártunk volna egy ilyennel? Szerintem nem. A Black Sabbath nem sótlan nyugdíjasrockot játszik. Lehet Iommiék fél lábbal a sírban állnak, de nem kímélik magukat, kíméletlenül szigorúak és elkötelezettek a Black Sabbath nevéhez az utolsó pillanatig. 100% doom metal, semmi kívülállók számára értékelhetetlen örömzenélgetés. Meg kell ezt is becsülni!
4. Értékeljük, hogy a hosszú, komor, sötét és kevéssé változatos dalokból csak 8 darab került a lemezre, és 53 perc után már harangoznak is - némi eső kíséretében. Nagyon féltem, hogy végighallgathatatlan lesz a lemez, de nem az, még egy azonnali újrahallgatás sem tűnik horroszcenáriónak.
5. Ha ezeket nem tudjuk elfogadni, ne hallgassuk meg a lemezt, hallgassuk inkább a régieket. Vagy a tanítványok valamelyikét. Nem gond, nem kötelező, nem kihagyhatatlan. Nem változtat semmin, semmilyen irányba. Egy olyan lemez, amit ha meg akar szeretni az ember, nem kevés munkával ugyan, de megszerethet, magától viszont senkit nem fog elcsábítani, mert ahhoz azért unalmas. Nincs sok emlékezetes dal, az énekdallamok jobbára rendkívül korlátoltak, a rímek helyenként bántóan banálisak, de vannak kapaszkodónak jól sikerült riffek mindenütt - sok semmilyennel keverve. Még az Age of Reason van a leginkább egyben, a többiből tényleg csak részletek maradnak meg, viszont igazi black(sabbath)-out is csak egy van, az említett Planet Caravan-újraírás Zeitgeist. Az még nosztalgiának is rossz. (Hacsak a cím nem utalás a tényleges korszellemre, akkor szellemes, hiszen pl. a kritikusok által ünnepelt Orchid pont ilyen BS-lopásokban utazik.)

                

----

Mindezeket a normál kiadás alapján írtam. A Deluxe verzió három bónuszdalának figyelembevételével viszont érdekes kérdések merülnek fel. Ez a három dal ugyanis – bár a világot nem váltja meg egyik sem, de - mentes a túlzott erőlködéstől és öregeskedéstől, megközelítőleg olyasmit nyújtanak, amit a Black Sabbath-rajongók a fenti realitások figyelmen kívül hagyásával várhattak volna a bandától. Megvan a feeling, Ozzy mintha holtaiból támadott volna fel, rendes, görcstelen énekdallamokat vág ki mindegyikre, van lendület, élet. Nem tudom, ki lehet a felelős, hogy ezek csak bónuszok. Rick Rubin? A kiadó? Sharon Osbourne? A zenekar? Mindenki együtt, vagy néhányan ezek közül valamilyen kombinációban? Vagy lehet, hogy én süketültem meg és a normál lemezen hallható dalok a jobbak? Az olvasónak kell döntenie.
(És még van egy best buy-verzió is, egy negyedik bónusszal.)

a' ördög

normál kiadás 7/10
deluxe edition 8/10

Naam - Vow
2013-06-06, 2013, Tee Pee Records

Azok után, hogy a ’90-es évekre a stoner rock keretei főleg néhány ’80-as évek végén (Kyuss, Monster Magnet, Sleep) vagy még régebben (Trouble, Saint Vitus, The Obsessed) indult Black Sabbath-mániás banda által megteremtettek, viszonylag kevés dolog történt a műfajjal – azt az apróságot leszámítva, hogy valami iszonyatosan népszerű lett. A kevés zenei történés egyike a Sleep-utódzenekar Om színrelépése volt, akik elszakadván zúzási kötelezettségeiktől, egészen új fokozatra tudták emelni a búgó riffek által keltett hipnotikus hatás erejét. A rockzene áthatolhatatlan falán lyuk támadt, azonban eddig egészen kevesen másztak ki rajta, ami annyira nem is meglepő, hiszen egyrészt ez a lyuk inkább csak repedés, másrészt kívül sem sokkal tágasabb igazán, egyelőre.

Igazán messzire a Naam sem ment, inkább csak átmentek rajta, és visszajöttek, néhány tanulsággal és stíluselemmel gazdagodva. Zenéjük ezen az egyértelmű, de teljes mértékben sajáttá tett hatáson túlmenően tipikusan idézi a jelen kor retrós, sőt okkult trendjeit is, nyitottságuk pedig brooklyni eredetükkel is összhangban áll. Még egyértelműen a doom/stoner/sludge műfajokhoz köthető debütalbumukhoz képest most sokkal nehezebben lehet őket beskatulyázni. Bevettek egy billentyűst, ennek megfelelően rengeteg szintetizátort pakoltak az anyagra, eközben az Omot is inspiráló Pink Floydhoz, és a krautrockként elhíresült német progresszívekhez is gyakran nyúlnak. Az viszont már meglepőbb, hogy a kísérletező Beatles, sőt, még a Beach Boys is eszébe juthat az embernek a változatosan és ügyesen használt vokálokról. Mind a gitáros Ryan Lugar, mind a basszer John Bundy eléggé magabiztosan használja hangszálait, igaz, gyakran érnek el hatásokat különböző effektekkel és trükkökkel, azt nem tudom megmondani, hogy a torokéneket is trükközéssel, vagy természetes módon hozzák, de van az is.

Ha már a dallamfelelősőket megnevesítettem, méltatlan lenne megfeledkezni a dobos Eli Pizzutoról, aki vad energiát visz a zenébe, még ha ezúttal, a tavalyi Ep-címadó slágerével, a Starchild-dal ellentétben blastbeatet nem is rakott sehová. A Beyond című folyamatosan fokozódó, félig bedurvuló, félig inkább rituális, hindusztáni beütésű szállásokban kicsúcsosodó eposz így is felér a Starchilddal. Ezen kívül igazán kiemelkedő pillanatot nem tudnék megjelölni, ugyanakkor az anyag egésze, szinte minden pillanata hordoz egy egyfajta mágikus, törzsi érzésvilágot, nem is csak az említett indiai dolgok ugranak be. Bizony, van itt némi újkeletű világzene-érzet, nemhiába brooklyniak, rajta vannak a korszellemen. Ezzel viszont semmi gond nincs, nagyváros ide vagy oda, tökéletesen megjelenítik azokat a végtelen tereket és tájakat, amikre például a VHK, vagy a Sólstafir hallatán is asszociálni szoktak a hozzánk hasonló, túlzottan élénk fantáziájú zsurnaliszták.

Ami kicsit kevésbé tetszik, az a Pardoned Pleasure eleje, ami az általam nem túlzottan kedvelt Nine Inch Nails dallamvilágát idézi ének tekintetében, de a dal második felében itt sem találok kivetnivalót. Viszont csak a szinte minden "rendes" dalt megelőző és követő rövidebb átkötések viszik negyven perc fölé az albumot, tehát Naam-túladagolást biztos nem szenved aki most ismerkedik meg velük. Talán jobb lett volna a tavalyi ep-vel egyben kiadni ezt a lemezt, így egy kicsit hiányzik a máskor persze terhelő és hibaként jegyzett (túl)jóllakottság-érzet. A koncerten szerencsére már az előétel is nehezebb fajta lesz, és Naamék is bizonyosan egy emberesebb adag vacsorát szervíroznak.

8/10

a’ ördög

facebook.com/KingdomOfNaam

Jex Thoth - Blood Moon Rise
2013-05-16, 2013, Hate Records

Évek óta nem adott semmilyen interjút, a lemezt megelőző évben pedig még egyéb életjeleket sem Jessica Bowen, akinek művészneve megegyezik zenekarának nevével. Ebben nyilván szerepe volt az időközben már elhagyott másik bandájával, a Sabbath Assemblyvel kapcsolatos tevékenységeknek is, de korábban sem volt egy szószátyár némber, a kevéske fellelhető interjú kérdéseire adott válaszaiból nem derül ki igazán sok minden. Hatásairól még csak-csak meg lehetett tudni dolgokat, de privát személyéről és a zenekar működéséről csak igen kevés dolgot adott ki, és bár olyasmiket megtudtunk, hogy például szabadidejében szívesen puzzle-özik, nekünk nehéz összerakni a képet. Egyáltalán, régi-új civil nevét is csak a kiadó által frissített metal-archives-ról lehetett megtudni, ahogy a zenekar állandóan változó tagjainak névsorát is csak onnan ismerhetjük. Mindezekből úgy tűnik, a többiek csak másodlagos szereplők az ő kíséretében, ő maga pedig nem csak koronája és császárnője a birodalomnak, hanem ő maga a birodalom is - a tiltott birodalom, melynek falai mögé nem nyerhetünk betekintést.



Fogalmam sincs tehát, mi a helyzet a háttérben, és hogy van-e bármilyen összefüggés a művész életének és személyiségének alakulása, illetve a zene formálódása között. Az viszont biztos, hogy utóbbi tekintetében vannak változások, már első ránézésre is. Az első lemez karddal harcoló nőfigurája helyett most azt láthatjuk a borítón, hogy egy női alak a szó legszorosabb értelmében alulról szagolja az ibolyákat és egyéb virágokat, testéből pedig, ha jól értelmezem, nyílvesszők állnak ki. A dalcímekben sem találkozunk ezúttal harcias képekkel. Temetéssel indul a lemez (To Bury), szétválásról (The Divide) álomba szenderülésről (Into a Sleep) mesélnek a dalcímek, de van kiszáradt folyó és persze halál is. Ezekből a külső benyomásokból lehetne egy ultra-doom (vagy akár funeral doom) irányvonalat is kikövetkeztetni, de nem ez a helyzet. Az ilyesmi témákat továbbra is a bemutatkozó Totem ep-n kell keresni, a Jex Thoth szerencsére nem kikövezett utakat jár, hanem saját magát próbálja kiteljesíteni. A sorolt szembeötlő jelek mégsem a véletlen szüleményei, az biztos, hogy az álmok világának halálközeli melankóliája nagyobb mértékben uralja a hangulatvilágot, mint az eddigiekben. A legjobb Dead Can Dance albumok monumentális gyászát idéző felvezetés utáni Places You Walk című szám még a leghúzósabb az összes közül, de ahhoz képest a Kyuss-os sivatagi rock himnusz helyett, amit a két éve játszott élő verzió alapján vizionálhatott a hallgató, egy sokkal árnyasabb és árnyaltabb szerzeményt kapunk.

Innentől viszont egyértelmű az alászállás az alsóbb tudati rétegekbe. A Divide című szám többnyire a hagyományos doom-eszköztárral operálva teszi meg az utat lefelé, az Into Sleep viszont már majdnem olyan, mint egy Bohren & Der Club of Gore szerzemény, csak épp női énekkel. Ami persze nem mellékes dolog, mert Jex éneke ezúttal is uralja a lemezt. Bevallom őszintén, én kicsit jobban favorizálom az olyan zenéket, ahol a mesteri gitárjátéké a főszerep, ahogy az a The Devil’s Bloodnál is az eset volt, itt pedig csak az énekben érzem azt, hogy igazán mesteri az alkalmazása. A gitár többnyire a dalok testét formáló eszköz, és nem több ennél, még akkor sem, ha van egy pár ügyes szóló is erre-arra.



No, de az sem mindegy azért, milyenek azok a dalok, amiket a hangszeres udvaroncok az uralkodónő parancsa szerint annak éneke alá feszítenek. Egyelőre nincs olyan, amelyikkel problémám lenne. Egy rövid, csendes átkötés után az előzetesen melankolikus, lágy szerzeményként leírt Keep Your Weeds már kifejezetten lendületesnek tűnik, és igazából az is: egy jól megírt, rockos hangszerelésű, őszintén érzelmes popdal. A következőkben aztán már egy kicsit több az underground, az Ehjä egy terjedelmesen hömpölygő, belemerülős eposz, ahol a saját magával kórusban megszólaló többszólamú ének egészen furcsa, és a címhez illően északi népzenés hatást kelt, amit a fagyos billentyűhangok csak tovább fokoznak. A The Four of Us Are Dying megszólaltatása szerintem a producer Randall Dunn drone-os tapasztalatiból is táplálkozik, de a borítót készítő Sami Hynninen Opium Warlordsának végső fázisú doom-értelmezése is rokon lelkületű. Ugyanakkor, ez a dal bravúrosan slágeres is egyben, nem véletlenül hozták ezt is nyilvánosságra a lemez felvezetéséhez.
 
A lemez  végén aztán a Psyar megint nyílt és direkt érzelmekkel, balladás drámával támadja le a hallgatót, Jex és kísérete még a vonósok bevetésétől sem riad vissza a hatás érdekében. Újfent többszólamú az ének, a reménytelenül gyászos strófák aztán lassan-lassan elfogynak, átveszi a szót a szólógitár, és itt, egyszer végre az életben olyan önálló teljesítményt produkál a hangszer, ami méltó mindahhoz a kreativitáshoz, ami a lemezbe ének, dalszerzés, és produkció szempontjából is bele van víve. Szinte ütemről ütemre izzik fel a gitáros játéka, egyre jobb és jobb ötleteket produkálva. Aztán vége. A zenekar eddigi anyagaihoz minden szempontból méltó, izgalmas és új árnyalatokban gazdag lemez lett letéve az asztalra*. Hogy ez pontosan mennyit ér meg számunkra, az megint egy olyan kérdés, amire élőben kaphatunk majd egészen pontos választ.

8.5/10

a’ ördög

*(A debütalbum pontszáma egy kicsit magasabb lett jelen sorok szerzőjétől, mint amit mai fejjel jogosnak érez, ez az album biztosan nem marad el attól.)

Ghost - Infestissumam
2013-04-18, 2013, Loma Vista / Universal

Utólag visszatekintve a Ghost debütalbumának kritikájára, egy ponttal többet adtam a kelleténél. Semmilyen kifogásom nincs a leírtakkal kapcsolatosan, annyi hiányzott csak, hogy akkor még nem hallottam a japán kiadás bónuszdalát, a Here Comes the Sun című Beatles-feldolgozást, ami azért rámutatott arra, hogy milyen egy tökéletes dal. Úgy is írhatnám, hogy „a tökéletes Ghost-dal”, ami az ebben a megfogalmazásban rejlő kritika mellett igen nagy dicséret is egyben. Koncerten sajnos nem csíptem el őket azóta sem, a youtube-os videók alapján azonban határozottan úgy vélem, hogy sokak ilyenirányú véleményével ellentétben ez nem egy jól összeimázsolt kamu, hanem egy jó imázzsal megtámogatott nagyon-nagyon populáris rockzenekar. Most meg még populárisabb: kevesebb a zakatolás, sokkal több a dallam, a hangzás sokkal-sokkal összetettebb, csicsásabb, pompásabb, - ez a szó, a pompa, ez a KEY WORD az Infestissumam esetében, a megfordított előjelű egyházi giccs és pompa kiteljesülése a lemez. Ahogy a Year of the Goat esetében, úgy itt is eléggé áll, hogy szinte semmi retrós nincs már benne, a Mercyful Fate zenei hatása például szinte maradéktalanul elpárolgott, sokkal inkább a modern rock és némi Blue Öyster Cult-os dallamvilág egyvelege az album. Csak hát a Ghost az egy jóval nagyobb kaliberű banda, mint a YOTG, több egyéniséggel, saját ízzel, ötlettel, kreativitással. És így már rögtön nem is akkora gond a kitervelt helyezkedés. (Hogy itt sehol nem érezhető a nyomorult Muse hatása, az sem mindegy persze.)



Ezekből az erényekből a lemez elején nem hallani sokat, az egyházi kórusokkal kevert rockoperás felvezetés persze nyilvánvalóan tudatos giccs és szándékolt hatásvadászat, de a tudatosság nem orvosol mindent, egyszerűen nem tudom komolyan élvezni a dolgot. A Per Aspera Ad Infernum sem oldja fel a bevezetés problémáját, a címként is szolgáló, irritáló latin parafrázis ismételgetése sem elsőre, sem a sokadik hallgatás után nem üt be, fura választás ez a dal a lemez elejére. Következik a régebb óta hallgatható, kislemezes, klipes Secular Haze, az umcaccás keringőalap ellenére egy kevésbé populáris szerzemény, kell neki 4-5 hallgatás míg rögzül, és kiteljesedik a „kozmikus cirkusz”-hangulat, amihez hasonlót az Arcturus La Masquerade... lemezén lehetett tapasztalni. A Jiggolo Har Megiddo a Beatlest és a Blue Öyster Cultot szintetizálja, balladás basszusmenet, sok billentyű és gitárdallam jellemzi, a ritmusgitár alig jut szerephez benne. A Ghuleh / Zombie Queen még az eddigiekhez képest is messzebb megy: egy hosszadalmas, főként zongorára épülő lírai felvezetés után sátánista rockabilly buliba csapnak át minket, remekül kitalált verze-refrén szerkezete és húzós, izmos gitárdallamai a legfogósabb dalok egyikévé teszik a számot.

A ténylegesen legfogósabb dal viszont a másik klipes szám, a Year Zero. Ez aztán egy közel tökéletes apokaliptikus sláger, egyetlen hibájaként azt tudom felróni, hogy a Belial – Behemoth - Belzebub kórus kb. így hangzik benne: BÉÍJÁJ - BÍJJABAPP - BJELZEBOPP, amin egyszerűen nem lehet nem röhögni. Hogy retró? Na itt válik viccé az egész retrózás, csillogó fényes, vaskos hangzás, szaggatott groove-os riffelés elegáns zajokkal és effektekkel díszítve, dübörgő dobrengetegek, az ének mögött szintetikus kórusok. Annyira retró, mint a Rammstein. A Year Zerohoz készült klip mellesleg nem lett egy kifejezetten kommersz darab az explicite megmutatott, nem kizárólag fiatal és kívánatos női nemi jellegekkel, inkább a banda szarkasztikus oldalát erősíti. Ha el akarnak kurvulni, akkor viszont a következő videót a Body and Blood-hoz forgatják, ami – megint a YOTG lemezzel párhuzamban – a HIM munkásságát idézi, elég konkrétan. Nem rossz, de nem szeretem. Az Idolatrine-nak csak a címe jó, a suffer little children sor ismételgetése (az egyházi pedofiliával foglalkozik a szöveg) kifejezetten fáraszt. A Depth of Satan’s Eyes a legriffelősebb dal talán a lemezen, de a sorból azért nem lóg ki ez sem, a koncertek vége felé közeledve, ha majd el fog fogyni a lendület, alighanem ezt veszik elő, ahogy a lemezen is ez a szerepe. A záró Monstrance Clock legnagyobb erőssége, hogy egyes pillanataiban olyan érzése támad az embernek, mintha a Blue Öyster Cult tagjai fiatalodtak volna harminc évet és írtak volna egy fénykorukból való dalt a Ghostéknak. Kísérteties.



Még érdemes hozzátenni a lemezen szereplő dalokhoz, hogy a limitált és / vagy a japán kiadáson valószínüleg szerepelni fog a Secular Haze kislemez B-oldalán is megtalálható Abba-feldolgozás, az I’m a Marionette. Kiváló dal, kiváló feldolgozás, és azt is kiválóan mutatja meg, hogy mi a Ghost: egy a pop és a rock határán elhelyezkedő, szórakoztató, rendkívül ütős banda, akik kiváló belépőzenekarrá válhatnak az underground irányába a fiatalok számára. Ilyenből elég nagy hiány volt mostanában, szóval nem kell számonkérni azt a Ghoston, hogy távolról sem rendelkezik egy The Devil’s Blood mélységével, folyamszerű, töretlen sodrásával. Csak annyi közös, hogy mindkét banda a retróból jutott el a retrón való túllépéshez és a rock 21. századi újrafeltaláláshoz. Ez sem megvetendő.

8/10

a’ ördög

Rorcal - Világvége
2013-03-25, 2013, Cal of Ror Records

A Nadjával már teljesen tele volt a tököm, amikor a Rorcal először Budapestre jött velük, bele sem hallgattam a dolgaikba, gondoltam valami hasonló dögletes poszt-unalomról lesz szó. Hát, nem arról van szó. Svájci a zenekar, a lemez címe ellenére sok közük nincs a magyarokhoz. Svájcról mindig elmondjuk, hogy kevés jó zenekaruk van, de ami van, az tényleg a legjobbak közé tartozik, és úgy érzem, a Rorcalban is benne van a potenciál arra, hogy legalább a kortárs, fiatal bandák közül kiemelt helyre tegyük őket. 



Két, leginkább az első, posztizmusoktól még mentes Hyatari lemezre hasonlító, korai Isisból és sludge metalból egyaránt okuló, kicsit drone-szerű, lassan építkező, helyezkedő tétellel nyit a lemez. Ez egy afféle beállásnak, bemelegítésnek felel meg, aztán a harmadik dallal az egész hangzásvilágot megőrizve beletaposnak gázpedálba, és a monstrum megindul előre az időközben kibontakozott fagyos, szürke sziklákon. Black metal válik belőle, olyan hangzás és érzelemvilágát tekintve egyaránt modern black metal, ami ugyan csak nagyon ritkán közelít ahhoz a zenéhez, amit mondjuk egy Marduk játszik, de mégis több köze van hozzá, mint mondjuk egy Alcestnek, de kíméletlen szigorűságát figyelembe véve  a Wolves in the Throne Room-féle hagyományosabb poszt-blackeket is szégyenkezésre utasítja. Itt nincs szó természatanya meleg, lágy öléről, az univerzum szentimentális elrévedésbe ringató, csodálatos összetettségéről. Minimális mennyiségű, ilyesmi érzésvilág egyébként azért található, pont a leginkább és legtipikusabban black metalos VII-es című, valójában hatodik szerzeményben. Egy ilyen pár másodperces részlet azonban keveset változtat az egészen, inkább csak apró színfolt, ami még jót is tesz. Kő és jég, vér és csontok, a létezés kézzelfogható valóságának pulzálása árad ki az egykor még hétköznapibb indíttatással kifejlesztett hangszerpark és effektár megszólalásából.

                 

Egyetlen hasonló, részben sikeres kísérletről tudok, az pedig a Waning, ahol viszont pár életerősebb slágerdal mellett az ötlettelen erőlködés is nagy szerepet kapott. Ilyen kettős felosztásra a Rorcal új lemezén esély sincsen, nincs erőltetten dalcentrikus hozzáállás, akár egy összefüggő  szerzeményként is kiadhatták volna a Világvégét. Ilyet már csináltak is egyébként, és visszamenőlegesen hallgatva, egy érdektelen debüt után a második, egyben előző album, az egyetlen, 70 perces dalból álló Heliogabalus már tartalmazta azokat az elemeket, amiktől a Rorcal eredetinek és izgalmasnak mondható, és olyan nagy változást attitűdben nem is jelenet az új lemez, csak annyiban, hogy ez sokkal több gyors tempót tartalmaz, emiatt pedig egy fokkal könnyebb, és pár fokkal változatosabb hallgatnivaló.

8.5/10

a’ ördög

Darkthrone - The Underground Resistance
2013-03-18, 2013, Peaceville Records

Amikor a Darkthrone a Too Old too Cold EP-vel letért az ízetlenné és jellegtelenné vált black metal irányvonalról és nyíltan punk és heavy metal elemek beépítésével kezdett próbálkozni, megjelent a banda felfogásában az addig csak az interjúkból ismert humor is. A Darkthrone szórakoztató lett, néha talán túlságosan is. Az egy dolog, hogy mégiscsak a pokol küldötteiként ismertük meg őket, akik elképesztően hideg és embertelen hangulatú zenét játszottak egykoron, és ez sokak számára viszonylag nehezen állt össze a humoros visszautalgatásokkal, a színtér alakulásával kapcsolatos félig komoly, félig saját magukból is viccet csináló hadüzenetekkel és fenyegetésekkel. Sosem haragudtam rájuk emiatt, az viszont kicsit irritált, hogy sokan úgy fogták fel innentől őket, mint a black metal bandát, amelyik végre rájött, hogy nevetséges, és végre viccet csinál a nevetséges black metalból, meg általában véve, az egész metalból, ami jó, hiszen komolyan venni magunkat rossz. Szerintük. Még így is megérte viszont a dolog, ha a hallgatók legalább csak egy kis részét sikerült ezzel rávenni arra, hogy a „vicces” szövegeket komolyan véve tényleg rájöjjenek, hogy sokkal jobb dolog például Razor és Manilla Road lemezeket hallgatni az aktuális agyonproducelt steril hulladék, vagy az ezredik Burzum-másolat helyett. Nem trúságból, hanem mert TÉNYLEG jobb.



A szórakoztató faktorral nekem a zene szempontjából inkább volt problémám. Eleinte kevesebb, később több, de nem annyira a színvonal csökkenése miatt - ellenkezőleg, talán az irányvonalat kiteljesítő, és emiatt talán kicsit túl is értékelt F.O.A.D. mellett a Circle the Wagons című legutóbbi volt a legjobb -, hanem mert azért ezekre a kis slágerecskékre idővel könnyebb volt ráunni, mint a korai alapművek színfekete esszenciájára. Annál a komor hangulaton túl totálisan érdektelen erőlködésnél, amit pl. a Sardonic Wrath album képviselt, persze még a komolyabb téttel nem bíró fogós punkdalok is maradandóbbak lehetnek, azonban ezek színvonala nem volt végig teljesen egységes az utóbbi négy lemezen. Mindenesetre, most valami komolyabbat vártam tőlük. A retró-trend elindításából, illetve robbantásából kivették a részüket, most időszerűnek éreztem, hogy kicsit visszatérjenek a kevésbé nyilvánvaló, sötétebb hangulatú dolgokhoz, ugyanakkor a Circle the Wagons irányvonalában még egy tiszta true heavy metal folytatás lehetősége is benne volt. 

A lemez végighallgatva egyrészt volt valamennyi igazság a megérzéseimben, például a tiszta true heavy metal a Valkyrie című szerzemény formájában konkrétan megvalósult, a szerzemények mindegyike hosszabb, a hangulat komorabb mint az utóbbi években bármikor, a punkos jelleg csak annyira maradt meg, amennyire a black/thrash műfajokban mindig is ott volt és lesz is. Amire nem számítottam, az a thrash műfaj markáns érvényesülése a lemezen. Meglepőnek persze ez sem mondható, hiszen ezeket a hatásokat már megénekelték többek között a Canadian Metal című dalban is, de ennyire szigorú, szikár riffáradatok eddig nem voltak itt. Mindenki a Celtic Frostot emlegeti a kritikákban, én viszont inkább gyorsabb zenékre gondolok, mint az Agent Steel, a nyolcavanas évekbeli Exodus, vagy az első két Slayer. Az egész a 14 perces Leave No Cross Unturnedben csúcsosodik ki, amit mindenki hallhatott már előzetesen is, ott aztán olyan keménységi szintre jutnak el, amilyenre a Darkthrone-tól már réges-rég nem volt példa. De más szempontból is tartogat meglepetéseket a dal, helyenként a Ravishing Grimness album rideg, kigyómód csavargó baljóssága rémlik fel benne. Az említett Valkyrie is hasonlóan kiváló szerzemény, nem lehet jobban megfogalmazni, mint amit Fenriz mondott róla, hogy "Rohan metallovasinak méhéből tépte ki", tömény heroizmus jellemzi, sallangok nélkül, Fenriz pedig teljesen tisztán és meglepően jól énekel benne.



So far, so good. A helyzet az, hogy a lemezre mégsem lehet azt mondani, hogy a „legjobb a Panzerfaust óta”, vagy bármi hasonlót. Ahhoz ugyanis túl kevés van abból az igazán gyors, töretlen tempókból, hogy végig thrash metalosan feszült tudjon lenni a lemez, minduntalan visszanyúlnak a rockos középtempókhoz, amit igazából kicsit sokallok a lemezen. Oké, hogy a Darkthrone mégiscsak Darkthrone és a belassulások a stílusjegyek közé számítanak náluk, de a lazaságnak a thrashben a csuklókra kellene korlátozódnia! Ha viszont a thrashből elvész a kíméletlen tempó, akkor nagyon oda kell figyelni a dalszerzésre, és ezen a lemezen sajnos nincsenek Seasons in the Abyssok. Az előző lemezeket idéző, hangulatos gitárdallamokkal és éles váltásokkal tarkított The Ones You Left Behind még  az, amit ki tudok emelni nyugodt szívvel, a többire inkább csak annyit lehet mondani, hogy vannak bennük jó, sőt, nagyon jó riffek, de szerzeményként annyira nem emlékezetesek. Azt viszont nyugodtan lehet mondani, hogy a Valkyrie és a Leave No Cross Unturned a két legjobb Darkthrone dal a Panzerfaust óta, így végül mégiscsak kihagyhatatlan az Underground Resistance.

8/10

a’ ördög

Angel Witch - As Above, So Below
2013-01-31, 2012, Rise Above

Angel Witch? Ja, az a brit heavy metal zenekar, ami a ’80-as évek eleji hullám idején nagy szám volt aztán eltűntek? Most újjáalakultak? Biztos nagyon érdekes.

Igen, tényleg az.

Egyrészt, a brit heavy metal újhulláma tényleg kiemelt figyelmet érdemel 30 év után is, aki nem így gondolja, az inkább ne hallgasson semmilyen metalt. A visszatéréseknek persze tényleg ritkán van értelme, de most már párszor azért kiderült (Accept, Celtic Frost, Hell), hogy jó dolgok is kisűlhetnek belőlük, ráadásul az Angel Witchet egyébként sem szabad csak úgy félredobni. Én meghallgattam a Tokyo Blade tavalyelőtti lemezét is, meg a szintén tavalyi Tygers of Pan Tanget is, ezeket - főleg az utóbbit - simán ki lehet hagyni, az Angel Witch-et viszont nem érdemes. Ez nem egy heavy metal banda a sok közül,  pontosabban: sokkal többféle dimenzió rejtőzött bennük a metal műfaj különböző arcaiból, mint pusztán a brit típusú heavy metal. Persze az alapvető recept itt is a ’70-es évek heavy rock stílusának begyorsításában, punkos energiával való feltöltésében rejlett, de náluk megmaradtak a lassabb tempók is, továbbá voltak progresszív ízű, változatos hangszerelésű, változatos felépítésű szerzemények. Az egész néha már túlságosan eklektikus volt, ezek miatt sem meglepő, hogy végülis kultikus zenekar maradtak és eltűntek a balfenéken. (Persze a tagcserék, átmeneti feloszlások és a megkésett folytatás formájában ennél súlyosabb okok is közrejátszottak ebben.)

                                     

Ez az eltűnés viszont nem jelentette azt, hogy a bandát folyamatosan változó tagsággal mozgató énekes-gitáros, Kevin Heybourne ne lett volna végig aktív. Az utolsó friss dalokat tartalmazó Angel Witch nagylemez ugyan 1987-ben, az utolsó friss szerzeményeket tartalmazó demó pedig 1990-ben jelent meg, de a zenekar az idő nagyrészében jelen volt valamilyen formában, felléptek itt-ott, koncertlemezeket, válogatásokat adtak ki. Igazán komolyra viszont csak 2011-ben fordult a dolog, amikor Lee Dorrian és kiadója, a Rise Above beállt az Angel Witch mögé, és közösen elhatározták, hogy lesz egy új lemez, ami  a klasszikusnak tekintett első lemez világát fogja megidézni. Nem bíztak a véletlenre semmit, a borítóra ahogy 1980-ban, úgy most is egy fantasztikus John Martin festmény került fel, ami már megad egy olyan bizalmi alaptónust a hallgatásnak, amire lehet építeni a hallgatónál. Ezt erősítette meg az elsőként nyilvánosságra hozott és az albumot is nyitó Dead Sea Scrolls. Fantasztikus szám, ugyan semmi olyan nincsen benne, amit még nem hallhatott egy tájékozott metalrajongó, de olyan természetes lazasággal árad ki belőle egy nagyon kellemes, misztikus hangulat, hogy ezek az újítással kapcsolatos kérdések fel sem merülhetnek. Kiváló szólók, ízes gitárdallamok és riffek sodornak végig a hat percen át, Heybourne hangja pedig megdöbbentően fiatalos maradt, ami jól áll neki, és a zene komoly hangvételét nem, de a pátoszfaktort szerencsésen csökkenti.  Apropó komoly hangulat, annak ellenére, hogy ahogy ez a dal sem lassú, és a többi sem az kifejezetten, érzelmileg nagyon sokszor kapcsolódik a klasszikus doom metalhoz, a Pagan Altar-hoz, a korai Candlemass-hez, ha új banda lennének, akkor emiatt biztos sokszor megkapnák a doom jelzőt.

A Dead Sea Scrolls két szépséghibája közül az egyik az, hogy ez a lemez legjobbja, a másik pedig, hogy bár korábban nem került kiadásra semmilyen formában, valójában nem új, hanem’ 83-’84 környékén íródott, hasonlóan a lemez kb. feléhez. A minőségi törésvonal viszont a várakozásokkal ellentétben nem a régi dalok - új dalok feloszlás mentén bontakozik ki. A nyitó utáni legjobb szerzemény a záró Brainwashed, ami például új, és új a vontatottsága ellenére jól kibontakozó The Horla is. Az Upon this Chord ugyan nem zavaró, de nem felfelé húzza a lemezt, a Geburah viszont egyértelműen a lemez mélypontja, benne egy Dream Theatertől ismerős énekdallam-töredékkel. Ezzel egyébként - megint a várakozásokkal szembemenve - nem is annyira a lopás ill. annak forrása a baj, hanem a töredékes jelleg. Egyszerűen nincs rendesen összerakva a szerzemény, többször megtörik a lendület, túl rövid és túl sok különböző énekdallam csendül fel benne. Hasonló esetlenség egyébként, rögzítenem kell ezt a blaszfémiát, a régi lemezeken is előfordult. Itt jön talán ki az, hogy Heybourne az évek során szinte végig alkalmi zenésztársakkal volt körbevéve, és senki nem figyelmeztette őt a gyengébb megoldások kiszűrésére. A Dead Sea Scrolls-t követő Into the Dark is ebben a betegségben szenved kicsit, bár ez még azért élvezhető, de az ide felvett többi régi dal közül nekem az igazán NWOBHM-es Guillotine tetszik a leginkább, a Witching Hour pedig egy néhány hallgatás után megszerethető, de azért cseppet sem különleges szerzemény.

A bevezetőben említett Celtic Frost-féle Monotheist jut eszembe. Az egy pont ugyanilyen kaliberű lemez: van rajta egy-két zseniális pillanat, egy pár a mai kor követleményeinek is megfelelő, de mai fejjel újdonságot egyáltalán nem jelentő rész, és végül akad egy kevés szakállasabb, fárasztóbb megoldás is, de utóbbiból van a legkevesebb mindkét zenekar esetében. Hiba lenne túlértékelni, még nagyobb hiba lenne nem értékelni. Február 12-én a bécsi Viper Roomban lépnek fel.

8/10

a’ördög

Witchcraft - Hegyek felettem
2013-01-14, 2012, Neverheard

Azt már a második demó kiadása óta tudtuk, hogy a Witchcraft kivételesen jól érzi a black metal lényegét, de inkább pont csak a demókon (és így utólag: a Mortuus EP-n) mutatták be teljes valójában a bennük rejlő potenciált. Az első nagylemez, ami a demók újrafelvételét tartalmazta, nem csípte el a szerzemények eredeti érzésvilágát, az Under the Crust című második album pedig annyira fokozhatatlanul csupasz és pőre volt, hogy az már öncélúnak hatott, és szinte lehetett hallani még laikus füllel is, hogy „basszus, ez tök jó riff, csak ide kéne most egy másik gitárszólamban egy dallam, és igazán húzna”.

Most ezek a hiányzó részek mind ott vannak, sokkal változatosabb is lett az album, de nem szimplán ennyi, amit a Hegyek Felettem tud. Én ezúttal nyugodtan és kétségek nélkül ki merem jelenteni, a lemezt oda lehet tenni bármelyik Darkthrone-klasszikus mellé, nem az van, hogy ez egy jól sikerült utánérzés, hanem egyszerűen egyenértékű zene. Így 20 évvel később ez persze akár felvethetné azokat a problémákat, ami mondjuk a retro rock / retro metal témában állandóan előkerülnek, a korszak hangulatának reprodukálhatatlanságáról, az őszinteség hiányáról, stb. - de nem veti. A Hegyek felettemben az elejétől a végéig lobog az eredeti black metal fekete lángja, nincsenek olyan rések, amiken keresztül bármilyen posztmodern kételyek és dekonstruktív gondolatok be tudnának fészkelődni a hallgató és a hanganyag közé. Ez az, ami. Beteszed, és ha fogékony vagy csak kicsit is – kihangsúlyozom, elég, ha csak kicsit – akkor érezni fogod, megpengeti a megfelelő húrokat az elmében, ilyen formában egy univerzális, kortalan alkotás. Fel sem merül az emberben, hogy az legyen a téma, hogy ez most egy kicsit olyan mint a nemtudommelyik zenekar nemtudommelyik témája.



Persze lehet találni ilyet, ha keresünk, például, hogy a Vörös köd tartalmaz tipikusan Celtic Frost-ízű őrléseket, de ezek csak lábjegyzet és okoskodás, meg maximum annak a fent jelzett megállapításnak a megerősítésére jó, hogy tényleg: a szűk határokon belül kifejezetten változatosnak számít a lemez, nem csak szabvány sikálás van, hanem a zenéről beszélünk, primitív, gyűlöletteljes, sötét indulatok fuldoklását kiélő zenéről, de zenéről. Az Arcomon gyűlölettel kiállásai és teljes szétesést megszemélyesítő gitárszólója, vagy a Megittam a vért brutális, ős-black thrash riffelést monoton, mindent beszippantó hullámzássá fokozó fináléja különösen emlékezetes, markáns pillanatai a lemeznek, de a kelléktár legbevettebb eszközeit felhasználó részek is úgy működnek, ahogy kell, mert kidolgozottságuk, kialakításuk ezt lehetővé teszi. Több kritikában kiemelt jelentőséget tulajdonítotak a nyelv magyarra váltásának, bennem ezzel kapcsolatosan nem fogalmazódtak meg különösebben érdekes gondolatok, sehol nem éreztem röhejesnek semmit, ami tulajdonképpen igazolja a döntés helyességét, de mélyebb jelentősége ezeknek szerintem nincsen; szimplán a zene érzésvilágát tolmácsolják a felhányt szavak és mondatok, és ennél többre itt sem szükség, sem lehetőség nincsen. 

Négy évig készült a Hegyek felettem, gondolom nem véletlenül tartott ennyi ideig, hanem mert egy ilyen szintű lemezt nem lehetett csuklóból kirázni. Nem tudom, ezek után mi következhet, mert a banda szerintem mindig is ezt a lemezt akarta elkészíteni. Nem egyenes úton, nem lineáris fejlődéssel, de megcsinálták. Lehet ezzel nem mondok eléggé sokat, de 2012 legjobb black metal lemeze, minden honfitársias elfogultság nélkül, a mezőny javának ismeretében állítom.

9/10

a’ ördög

neverhearddistro.blogspot.hu

Year of the Goat - Angel's Necropolis
2013-01-07, 2012, Ván Records

Vannak olyan lemezek, amikről elolvasom a fellelhető kritikákat, és kisebb eltérésekkel ugyanazt látom leírva, amit én is hallok, különböző attitűdökkel, szimpátiákkal, ízlésekkel, hangsúlyokkal. De vannak olyan lemezek is, amiknél egyszerűen nem értem, hogyan lehetséges, hogy mindenki valami egészen mást hall, mint én. Az elmúlt években a retró trend hatására jóval mélyebbre ástam az ősrock időszak műveiben, mint korábban, igaz, régen sem csak a kötelező SabbathZepPurple triászra szűkítettem le a dolgot, de most aztán tényleg meghallgattam majdnem mindent, UFO-t, Covent, Jefferson Airplanet, Blue Cheert, stb.-t, ami csak előkerült a különböző zenekarok interjúiban, kritikáiban. A Blue Öyster Cult viszont nem manapság lett sem mások, sem általam újrafelfedezve: már az elmúlt évtizedben fel lettek kapva, a Metallica az Astronomy-t tette fel a garázsválogatásra, és a még egyértelműen metalzenébe sorolható első HIM lemezen is szerepelt tőlük feldolgozás. A mostani okkult/retro trend esetében a Ghostnál volt a leginkább szembetűnő, hogy mekkora befolyásuk volt. A Year of the Goat esetében is őket szokás leggyakrabban emlegetni, és ez jogos is, de csak szimpla, sokadik hatásként, és itt meg is áll a kritikákkal való egyetértésem, mert hiába ismerek már majdnem mindent az ősök közül, itt szinte egyiket sem hallom visszaköszönni.

                 

A Year of the Goat az én szememben tehát egyáltalán nem retró, de nem úgy nem, mint a The Devil’s Blood, hogy meghaladják a retróságot, hanem úgy, hogy ez egyszerűen egy modern, méghozzá eléggé kommersz, sőt nyálas rockbanda, olyan párhuzamokkal, mint az említett HIM, vagy a Muse. Az meg, hogy régi zenekarokra is hasonlítanak, nem csoda, hiszen rockzenéről beszélünk, amit nem tegnap találtak ki. Szóval, nyomjuk be a fent linkelt This Will Be Mine című, kislemezen is kiadott dalt, hallgassuk meg, ahogy a Griftegard nevű kiváló doom zenekarban is érdekelt énekes, Thomas Eriksson finoman rábúg a finom billentyűcsilingeléssel színezett feszes, telt ritmusalapokra, és akkor utána tegyük be a HIM-féle Razorblade Romance akármelyik dalát, mondjuk a Right here in My Arms-t, persze kizárólag, ha homoszexualitástól való félelmünk ezt megengedi, és figyeljük a zene felépítését. Ugye-ugye? És ha a HIM-nél nem retrózott mindenki, akkor itt miért tenné? Oké, pl. a Voice of a Dragonban van egy kis eléggé konkrétan Sabbath-os riffelgetés, meg itt-ott előfordulnak retrós hangzás-színezők (fúvósok, hammond és mellotron hangszínek, kolomp), de ezek a címadó dal egyes részeit leszámítva nem játszanak főszerepet, a mellotron pedig itt amúgy is inkább a filmzenés bombasztot szolgáltatja, ami egyáltalán nem old-school, és így az érzésvilág összképében semmi régieset nem érzek. Akkor már megint, a The Devil’s Blood saját megoldásai azok, amik visszaköszönnek, főleg a gitáralapok egy részében, mindjárt a lemez első hangjainál, vagy az említett kislemezes számnál, és még sokhelyen másutt. Tartalomban, súlyban persze közük nincs hozzájuk. A Year of the Goat már tényleg a bandwagon-ről szól, nem az aranykor megidézéséről, vagy újrafelfedezéséről. Ettől viszont még lehet jó egy zene, pláne, hogy mostanában mindenki igazi, múltidéző retrót játszik, már tényleg elviselhetetlenül sok van belőlük, tehát egy retrónak álcázott nemretró zenekar felbukkanása sem lehet negatívabb történés. Nem is az. Igazából azt nem is érzem annyira fontosnak, hogy a leírtak után ítélkezzem, de azért leírom a szubjektív véleményemet is.

Nekem többnyire nem tetszik az Angel's Necropolis. Egy kicsit lenyűgöz, közben eléggé felháborít, amivel vonz is, ahogy az a Jess and the Ancient Ones-szal is fennált, de ez végül mégis inkább elidegenít, sőt untat. Mint mondjuk a Muse, amire még többször hasonlítanak, mint a HIM-re. Ez leginkább a nem metalosan, de abszolút pátoszos, magas, tiszta hangon énekelt dallamokban jön ki, érdekes, hogy ez a klasszikus doomon edzett vokalista ilyen könnyen és sikeresen tudott arculatot váltani. Spórol a rekesztésekkel, a tiszta erőből kiengedett hangokkal, többnyire búg, és lágyan, majdhogynem nyávogva lejti a dallamokat, de azt tudja, hogy azért kontrasztként néha rá kell rekesztenie, és erőt kell belevinnie. Megy neki. Akármilyen rutinból dolgozó slágergyáros nem tudta volna ennél jobban elmagyarázni neki, hogy ezt így kell csinálnia, hogyan kell populáris zenét csinálni. Kérdés, hogy a közönségnek  ez mennyire fog úgy átjönni, hogy ez valami természetes dolog, és nem egy eladásra szánt, kiszámítható valami. Meg az, hogy azok, akiknek ez a kiszámítottság nem gond, mennyire fogják befogadni azokat a gyakran túlnyújtott, de legalábbis hosszú számokat, amik ezekből a számomra túlságosan is slágeres megoldásokból össze lettek építve. Az okkult imázs és szövegvilág bizonyosan szintén leszűkíti a befogadók keretét, de az is biztos, hogy legalább ad egy keretet, ahhoz, amit csinálnak. Magyarán, ha fogadnom kéne, azt tenném meg, hogy sokaknak be fog jönni, de a Petőfi Rádióba mégsem ez a zenekar viszi be a Ván Recordsot. (Persze, ez amúgy sem ilyen egyszerű, de most maradjunk elméleti szinten.)



Mielőtt még ennyivel lerendeznénk őket, egy kis pontosítgatás, mert azért ez nem egy olcsó fércmű, mégha műanyagtartalma meg is haladja az egészséges határértékét. Nem lehet és nem is akarom tagadni, hogy azért vannak emléketesebb pillanatai a lemeznek. Az biztos, hogy a This Will Be Mine nem az én dalom, de a nyitó For the Kingben majdnem annyit rekeszt az énekes, mint amennyit búg, és így már rögtön jobb is az eredmény, hiába ugyanaz a recept. A címadó dalban is vannak eltalált dallamok, és ez összességében is kevésbé unalmas, mint a rövidebb dalok jó része, pedig több mint tíz perces. A kevés jobb Muse dal (pl: Knights of Cydonia) szintje ez, annál egy kicsit szórakoztatóbb is. A Voice of a Dragon sem rossz, az I’ll Die for You viszont semmi extra, és a Spirits of Fire sem az. Az A Circle of Serpents átadásáért viszont Ville Valotól sokkal több pénzt zsebelhettek volna be, mint amennyi jogdíjat ezért az egész lemezért kapni fognak, ez egy jól megírt popdal. A záró Thin Lines of Broken Hopes meg egy kakukktojás, ez is egy hosszú szám, mint a címadó, viszont ennek a második felében kiszakadnak a fárasztó jólcsiszoltságból és egy eredetinek és hatásvadászattól mentesnek nem mondható, de annál ütősebb, latin kántálással megspkélt zúzással fejezik be a lemezt.

6.5/10

a’ ördög

Grinning Death's Head - Golden Dawn (demo)
2013-01-02, 2012, Youth Attack

A zaj, mint zenei műfaj és a nyers, primitív black metal közötti határvonal áttörésén már rég túlvagyunk, 2012-ben ez már önmagában senkinek nem okozhatott meglepetéseket. A Grinning Death’s Head akkoriban kezdte meg működését, amikor ez az irányzat áttöréspontján volt, 2006-ban, és azóta is ezen a határonvalon helyezkedik el. A Golden Dawn egy demó, de én úgy gondolom, hogy ebben a műfajban nincs sok értelme kettéválasztani a diszkográfiát demókra és lemezekre, úgyhogy nekem ez egy album, a 27 perces játékhossz ebben a műfajban maradéktalanul kimeríti a teljesség iránti elvárásokat – no nem mintha állandóan ilyen anyagokat hallgatnék, sőt.

                

A Grinning Death’s Head kivétel, egyrészt azért, mert meghallgattam, másrészt azért, mert tetszik. A dob révén az egész tér recseg, ha pedig belecsapnak a húrokba, akkor olyan, mint egy westerfilmes lövöldözés közepén állni egy teljes kapacitással működő fűrészmalomban. Amitől ez élvezetessé válik, az az, hogy nem szól folyamatosan minden, nem megállás nélküli a lövöldözés, hanem vannak erőgyűjtésre, erőfokozásra szánt pillanatok, tehát létezik valamilyen primitív formában a dalszerzés. A legjobb példa erre a második track, a Morning Star, ami gyakorlatilag a fenti képszerű felismerések elsődleges forrását adta. Egy csomó ideig nem is volt lelkierőm továbbhaladni a többi számra, de amikor megerőltettem magamat, akkor annyira nem is volt nehéz dolgom. A nyitódal eleve csak egy hangulati felvezetés, a jól megszerkesztett Morning Star után ugyan jön két elkerülhetetlen punk/raw black cséplés-klisé, de ezekben egyrészt mindig akad némi fogódzó ritmusalap és emlékzetes riff-kontúr, másrészt meg jó rövidek. Aztán a Silver Chord a csernobili betonszarkofág mélyére utazik be egy dobok nélküli drone formjában, a Serpent Pillar meg egyesíti a két irányvonalat magában. A majdnem nyolc percével epikus hosszúságúnak számító Seven Raysről is teljesen hideg, embertelen képek ugranak be, elhagyott űrjármű sodródik a kozmikus sugárzás tengerében a végtelen felé, itt még némi basszusgitár is feltűnik a hangzás eddig elnyomott tartományaiból.

Nem hozott semmi újat a Golden Dawn, de ha valakinek kell mutatni egy esszenciális kivonatot abból, hogy mit lehet ezzel a zenei eszköztárral kezdeni, lehet ezt választanám, ha az Ash Poolnál messzebbre akarnék menni.

7.5/10

a’ ördög
 

Satan's Satyrs - Wild beyond Belief!
2012-12-20, 2012, Trash King Productions / At War with False Noise

Pusztán a zenét hallgatva nyugodtan hihetné az ember azt a Satan’s Satyrs tagságáról, hogy a borítón látható Harley Davidson-os, wehrmacht-sisakos, sőt, horogkeresztes vadmotorosok gyülkezete őket magukat ábrázolja: ennél koszosabb, bunkóbb rock’n’ roll zenét nehéz elképzelni is. Mintha valami olajoskannák és döglött akkumulátorok alól kiásott, idejét messze megelőzően durva ’69-es proto-metal lenne, akiknek ott helyben, a garázsban felvett és bő 40 éve ott porosodó szalagjai lennének minden különösebb megdolgozás nélkül idegyűjtve. A kiábrándítóan hétköznapi valóságot felfedni már-már hibának érzem: egyetlen darab, eléggé fiatalnak tűnő virginiai rocker srác készítette ezt a főként Venomból, Stooges-ból, korai hardcore punkból, stoner rockból és doom metalból álló zajos, majdnem próbatermi benyomást keltő albumot pár hónappal ezelőtt, egy demó, egy kislemez, és egy vendégtársakkal lejátszott koncert felvételének kiadását követően.

                  

„A cím mindent elmond” – de nem. Több ez annál, ez a megmagyarázhatatlan, ösztönös zsenialitás mintapéldája, mert ehhez hasonló, de ennél sokkal erőltetebb szarságokat tonnaszám állítanak elő reggeltől estig betépett fosarcok a világ minden táján, emellett az anyag mellett viszont még a High on Fire munkái is csak középszerű próbálkozások a „nagybetűs érzés” csapdába ejtésére, ez pedig egy repülőbenzin-tisztaságú párlat abból. Ha pedig valaki valami csavartalan, unalmas szarságot vizionál az elmondottak hallatán, mert magát a műfajt sem kedveli, az is téved. Istenkáromlás helye: Lemmy az Lemmy, a nyitódalban kicsit benne is van a Shine, de ez a fickó tényleg mindenhová tud emlékezetes "énektémákat" bömbölni, a riffek meg nem fogják John Petruccit eléggé régóta esedékes visszavonulására rávenni, de zajos többszólamúságában ez az anyag így ahogy van tökéletesen tökéletlenül és fésületlenül megkomponált, fogós, és még csak nem is bántóan kiszámítható.

    

A lemez utolsó két dalában egy kis horror-orgona színezés is van, amiről az Acid Witch ugrott be, ami egyébként tulajdonképpen több szempontból is rokonítható szellemiségben játszik valami eléggé más dolgot, hasonlóan jól. A Satan's Satyrs persze nem a rock megmentője így sem, túl kemény és primitív ahhoz, meghát forradalom - ahogy máshol, úgy - itt sincs, "retró" ez is, de a Royal Thunder cikkben már kiosztott "legjobb idei debütalbum" címet még így a célegyenesben sikerült lenyúlniuk, bár lehet, még lesz olyan, akivel majd legalábbis osztozniuk kell.

9/10

a’ ördög

facebook

Uncle Acid & the Deadbeats - Blood Lust
2012-12-17, 2011, Killer Candy Records

Az Uncle Acid & the Deadbeats egy újabb innovációtól mentes, retrónak - csak némi erőlködéssel, de azért - nevezhető rockbanda. Az első szám, az I'll Cut You Down során azon töprengtem, hogy vajon lehet-e ennél kiszámíthatóbban játszani ebben a stílusban egy dalt, és hát ugyan lehet, de nem nagyon. Mostanában amúgy is valami fojtott düh tör fel belőlem, akárhányszor elindul a lejátszómban egy hallgathatalan garázsfelvétel, amit mintha 83'-ból kapartak volna elő, és mégis idei nagylemez. Ez nyilvánvalóan a saját frusztrációmból ered, de ez már más lapra tartozik. Pár gondolatot azért mégis felvet ennek a kétezres évek második felében beindult a retró hullámnak a léte, nevezetesen, hogy mégsem volt igaza azoknak, akik a fejlődést a hangzás végletekig való csiszolásában látták, továbbá, hogy egyszer ez is véget fog érni, hogy újra eljöjjön a metál halála, vagy valami régebbi szemlélet újrafelfedezése. Én mindenesetre próbálom úgy felfogni, hogy eljön még az az idő, amikor évente kb. egy ilyen csapatot sem fogok hallani és milyen jó lesz majd visszaásni azokba az időkbe, amikor rengeteg kincset engedtem el a fülem mellett egy legyintés kíséretében. A tavaly kiadott Blood Lust esetében is hamar rá kellett jönnöm, hogy hiába a berzenkedés, ezek a pöcsölés és agyaskodás nélkül előadott ezerszer eljátszott riffek ízléses tálalásban nehezen tudnak rosszak lenni. És undorító, igen, de működik. Akkor kezdem az elejéről.

                 

Az I'll Cut You Down-t tényleg nehéz lenne ennél klisésebben játszani, ráadásul műfajilag annyira stoner, hogy simán odafért volna a Red Fang legutóbbi albumára, és csak javított volna rajta. Meg kell szokni ezt a pofátlan egyszerűséget, de ha levetkőztük intellektuális gátlásainkat, simán elhisszük, hogy ők találták fel ezt az egész stílust és életérzést. A zenekar azért ügyesen egyensúlyoz a slágeresség és a komolyság közt, dallamaik megragadóak, de nem kapaszkodnak rá azonnal a hallgató füleire, főleg, hogy az ének - viszonylag erős torzítása miatt - elég statikusnak hat, de az énekes a saját tartományain belül remekül választja meg a tónusokat. Ez egyébként jellemző a hangzás egészére, minden zajos, de mégis tisztán kivehető, és ezt a kérdést ennyivel le is szeretném tudni.
 
Kézenfekvő, hogy nem csak sima rockzenéről van szó, mivel manapság úgy tűnik, elengedhetetlen az okkultizmus jelenléte, de ennek a számok címein kívül különösebb jele nincs a zenében, azazhogy az erőltetetten miszitikus légkör és pátosz szerencsére hiányzik, de azért egy sajátságos, tébolyult, vérgőzös, ördöginek is mondható hangulat időnként felüti a fejét, ennek kimagasló példája a Ritual Knife című tétel. Galoppozás, elvétve punkkal rokonítható, vagy doom riffek egyaránt megtalálhatóak a lemezen, a már említett stonerről nem is beszélve, sőt, végül egy country-folk dal is kapunk, szóval van hová nyúlni. A dalok közben annyi előadóra tudtam asszociálni, hogy ebbe is kár lenne belemenni, és van ahol szinte egy az egyben hasonlító részletet fedeztem fel, ami miatt még most is töröm a fejem, mert nem ugrik be, mi az.

Hogy egy klasszikus és szánalmas befejő mondattal zárjam a cikket, az Uncle Acid & the Deadbeats nem fogja megváltani sem a világot, sem a zenét és semmi egyebet. De mi már öregek vagyunk, és nem is ezt akarjuk.

8.5/10

rʇp

Svartsyn - The True Legend
2012-11-22, 2012, Agonia Records

A Svartsynnal  nyolc éve találkoztam először az Arckanummal közös split CD promójának kézbevételekor, pedig akkorra már túlvoltak néhány lemezen. Emiatt csak részben okolható a tájékozatlanságom, nagyobb sikereket másoknál sem arattak velük, kb. ugyanaz lehetett a helyzet, mint amit már a split másik oldalán szereplő bandáról is leírtam: nem gyújtogattak templomokat, norvég helyett svédek voltak, nem voltak ismert kiadónál, és még csak nem is nagyon turnéztak, így nehéz volt az underground mélyéből feljebb jutniuk.

                            

A splitet sokszor meghallgattam azóta is, az alapján ténykérdés volt, hogy van bennük spiritusz, és ezért az aktuális lemezeiket mindig begyűjtöttem, de mindig csalatkoztam, sőt, az idő előrehaladtával egyre kevesebbet éreztem bennük. Rossz irányban keresgéltem, visszafelé kellett volna haladnom. Most megtette ezt helyettem a zenekar, ami 2010 óta már nem is zenekar igazából, ekkor hagyta el Ornias énekes-gitárost utolsó zenésztársa is. Szóval, Ornias most fogta magát, és újravette a közmegegyezés szerint indokolatlanul kásás hangzású ’98-as debütalbum gitár- és vokáltémáit, rákeverte az eredeti ritmusszekcióra és ezzel bebizonyította, hogy a Svartsyn mégsem csak egyszeri csoda volt - ez a lemez ugyanis odahelyezhető az Arckanum-féle split mellé. Az ilyen újrafelvételek többnyire inkább tönkreteszik az eredeti hangulatot, de mindkét változatot meghallgatva kijelenthetem, itt szimpla kötekedés lenne az eljárás jogosultságát vitatni, úgy szól most az anyag, ahogy szólnia kell. Persze, hogy semmi különleges kvalitása nincsen, persze, hogy nem tört ki a műfaj forradalma, de manapság egyre ritkábban jelennek meg nívós black metal kiadványok, a mezőny nagyrésze dögletesen unalmas depiblekkben utazik, vagy lélektelen zúzássá silányodott. A The True Legend viszont egy jól megkomponált, magasztos, fagyos hangulattal és tüzes szenvedéllyel egyaránt átitatott, minőségi stílusgyakorlat, amit újra és újra szívesen betesz az ember, annak ellenére, hogy kevés új tapasztalatot, érzést és világbölcsességet fog leszűrni a hallottakból.

                

Szívesen írnék valamit a banda egyedi ízeiről, de azon kívül, hogy nagyon halovány kontúrokkal ugyan, de létezik valami ilyesmi, sokat nem lehet elmondani róla, annyira azért nem nagy erőssége a Svartsynnek az önállóság. Annyi, hogy a dalok többségében nem csak skandináv sikamika megy, hanem rendszeresen előkerülnek komor, izmosan zakatoló riffelések is, a basszus sem mindig csak a hangzást vastagítja, hanem hozzájárul a melódiák szőtteséhez, amitől rögtön zeneibb érzetet kap a műfaj, a dobok pedig gyakran ügyesen fokozzák a dinamikát. Van pár underground szinten sztárolt black metal banda a '90-es évekből, akiknek korai anyagaik sokkal rosszabbul öregedtek meg, mint ezek a dalok. A leginkább a himnikus pulzáló Snakes in the Garden of Edent, az egyedüliként billentyűvel is megtámogatott Shadows Painting My Eyest, és a helyenként The Return / Under the Sign... korszakos Bathoryt idéző riffekkel támadó Ghoulhaunted Forestet lehetne kiemelni, de rosszat nem tudnék mondani.

8/10

a’ ördög

Még valami: a szintén idei kiadású, de friss szerzeményeket tartalmazó kislemez (Genesis of Death’s Illuminating Mysteries) sokkal jobb, mint az utóbbi nagylemezek, azt végre érdemes volt meghallgatni.

Nachtmystium - Silencing Machine
2012-11-05, 2012, Century Media

Hogy minek hallgattam meg az idei Nachtmystium lemezt azok után, hogy a banda már legalább két alkalommal lenullázta magát a szememben és talán a The Ruins of Beveraston kívül soha nem csalódtam semmilyen zenekarban nagyobbat, mint bennük? Nem túlzottan érdekes a dolog, láttam egypár hangulatos friss koncertvideót, ahol a régi dalok a régi lendülettel és tűzzel szólaltak meg a színpadon, gondoltam, megnézzük, mit művelnek manapság, már ha a darkosított Modern Talking szerepébe láthatólag beleuntak. Volt idén egy kislemez is, (As Made) azon meglepő módon egy a Ministry-féle Supermanic Soulra kísértetiesen emlékeztető, nem is egészen rosszul megírt saját dal volt hallható egy Joy Division-feldolgozás mellett, kíváncsian vártam hát az indusztriál-black metal reneszánsz Nachtmystium által elképzelt vízióját.

       

Ebből persze nem lett semmi. Elsőre ezzel együtt bejött a lemez, főleg a nyitó Dawn over the Ruins of Jerusalem, ami egy kozmikus hangulatú sodró black metal szerzemény, most már egyértelműen rá tudom mondani, hogy tiszta Darkspace, pedig eleinte az eltérő ízek domináltak inkább, kicsit kevésbé jéghideg, kicsit színesebb, de utólag ez már sajnos nem annyira lényeges. Ugyanis pár hallgatás után az egész lemez szétesett ilyen direkt, egyértelmű párhuzamokra. Van itt a Tiamat stílusában megírt dal (Borrowed Hope and Broken Dreams), van itt újkori Satyricon (Decimation, Annihilation), van itt az alapot jelentő Burzum/Darkthrone vonalon és a hard rock/metal klasszikusokon (pl. Black Sabbath, Danzig, stb.) túlmenően a posztpunktól a new wave-en át a posztmetalig mindenféle hatás, és ahogy az említett nyitódal esetében, az egészet mázként veszik körbe a saját ízek, de ezektől nem válik teljesen sajátuké az anyag leglényege. Nem őbelőlük sütnek ki az ötletek, igazából egy művészi csődöt próbálnak álcázni, nem is rosszul, de többnyire azért annyira nem ügyesen, mint a nyitódalban, bár vannak kellemesen hallgatható próbálkozások is, ilyen az I Wait in Hell is, de a pszichedelikus rockzenékből ismerős effektekkel és zajokkal operáló címadó is rendben van. A Tiamatos dal is működik, jobban, mint bármi, amit Edlundtól 2003 óta hallhattunk. Mélypont viszont a szintiorientált, filmzenésen drámai The Lepers of Destitution, és sok unalmas, közhelyes részbe ütközhatünk erre-arra a lemezen, amúgy életképes szerzeményekben is.



Mindenesetre, a pár évvel ezelőtt bemutatott Doomsday Derelicts anyag is világos már utólag, miért volt annyira sokféle irányba mutató, és a felesleges, menőzős, de túlságosan nyilvánvaló kitekintések (Death in June, Joy Division) is ide sorolhatóak. A Nachtmystium szellemi kútfőjéből alig-alig csöpög valami, mások alkotásaiban keresik magukat, az ízlésüket fitogtatják ahelyett, hogy a belső hangra hallgatnának. Így a maga módján a Nachtmystium is retró, csak szerencsére nem a’70-es és nem is a ’80-as évek retrója, hanem egy érdekesebb elegy sokmindenből. A két Addicts lemezen megpróbálkoztak önmaguk kommercializálásával,  amiről azt hitték, a sikert hozza meg majd a számukra. Nem jött össze igazán, de nem is vallottak teljes kudarcot. Most itt vannak a kettő között, a senki földjén, kóborolnak erre-arra, elkárhozottan. Ha közelünkbe érnek, azért vessünk rájuk egy pillantást - valamit tudtak és annak egy részét még mindig tudják.

7.5/10

a’ ördög

Accept - Stalingrad
2012-10-25, 2012, Nuclear Blast

Korlátozott lehetőségekből változatlan minőség - az Accept új lemezéről megkésve, de még épp időben.
Nem vacakolt sokat az új lemezzel az Accept: bő másfél évet kellett csak várni rá, ami aggasztóan gyors tempónak is mondható. Csak akkor nyugodtam meg ezzel kapcsolatosan, amikor kevéssel az album befejezése előtt Wolf Hoffmann egy interjúban arról mesélt, hogy a fő nehézséget az okozta nekik a Blood of the Nations folytatásának megírásakor, hogy megtalálják azt a vékony ösvényt, mely az önismétlés elkerülését és az igazi Accept jelleg megtartását jelenti. Jó az, ha valaki tisztában van a korlátolt lehetőségekkel, és nem próbál úgy csinálni, mintha még mindig ’82 lenne, semmi nem változott volna, és még mindig minden lehetséges lenne – a zenében legalábbis biztosan nem ez a helyzet.



Az elsőként nyilvánosságra hozott dal aztán gyorsan szétzúzta a Stalingraddal kapcsolatos nyugalmamat, ez a címadó volt, benne az orosz himnusz teljesen felesleges elgitározásával. Kínosan éreztem magamat a hallgatása közben, ennyire volt súlyos a helyzet. Aztán a lemez is kijött és jól el is ment mellettem elsőre, hiányoltam az újdonságokat, egy Blood of the Nations kópiának éreztem, túlságosan is. Az csakugyan valószínű, hogy aki eddig nem érzett kedvet a banda hallgatására, az nem most fog megtérni. Ugyanakkor, pár hallgatás után elkezdett rögzülni a lemez, és ezzel egyidejűleg kijöttek az ismerős megoldások nüansznyi módosulásai, Hoffmann félreismerhetetlen stílusjegyei, és szépen átvették az irányítást a lemezzel kapcsolatos érzéseim felett. Valahogy így működik a Slayer is még mindig: ha valaki jó, és akarja a jót, és tudja is, hogyan kell, összejöhet neki, történjen mindez akár a világvége előtt öt perccel is. Konkrétan a Stalingradban is zseniális a gitárszóló, de nem az orosz himnusz, hanem amit egy perccel korábban játszanak, annyira, hogy az orosz himnusz csak egy jelentéktelen mellékes tényező. Az előző albumhoz képest az összkép itt egységesebb, rossz dal nincs, viszont még a Blood of the Nations-nél is egyívásúbb, homogénebb a lemez, különlegességek, az Accepten belüli középtempós (párszor középgyors, halld pl: Hung Drawn & Quartered ) zakatolós, bedurvított AC/DC-riffelés alapú dalszerzéstől nincs eltérés. Két dal tér csak el kicsit ettől a recepttől, az egyik a Shadow Soldiers, ami egy félig lírai szerzemény, és míg a Blood-on pont a lírai tételek voltak a gyengébbek általában, addig itt pont ez a legjobb. A záró, doomos The Galley is más, a végén még van egy dal-a-dalban jellegű lírai betét is. Ez is jól sikerült, Wolf Hoffmann változatlanul érzékeny, jóízlésű szólójátéka, dallamformálása és laza könnyedsége továbbra is az egész metal műfaj egyik legértékesebb kincse és azzá teszi az Acceptet is.

Az album rövidebb, mint elődje, bár így is komoly adag zene, 52 percével. Korlátlan mennyiségben hallgatható, nehezen túladagolható, minden szempontból elit kiadvány. Andy Sneapet felesleges felemlegetni is, az Accept megszólalás félreismerhetetlen, nem az ugrik be, hogy hú de modern és vaskos, hanem az, hogy ez az Accept. Tornillo pedig két lemez után olyan, mintha már ezer éve a bandában lenne, nehéz elképzelni a lemezt UDO-val a mikrofon mögött, ugyanis azt a keveset, amivel többet tud, azt használja is, teszi mindezt továbbra is tökéletes harmóniában a zenével. Nehéz volt megugrani a Blood of the Nations szintjét, feljebb nem is sikerült emelni a lécet, de sokkal nehezebb lesz megcsinálni ezt harmadszor is.

9/10

a’ ördög

Aluk Todolo - Occult Rock
2012-10-17, 2012, Noevdia

Blackened krautrock? Hogy a jó hipszter kurva anyját annak a buzinak, aki ilyet talál ki, annak meg méginkább, aki ilyet játszik. És annak aki ilyet hallgat? Hát... na jó, vissza az egészet, én is hallgatom, sőt, első lemeze óta figyelem a francia Aluk Todolot. Elsőre is egészen életképesnek tűnt ez a túlságosan is izgalmasan, tehát szarul hangzó stílusegyveleg, de ez most tényleg jó, pedig nagy változás nincs az eddigiekhez képest, ellenben, erre a lemezre kiforrtak. A lemezcímet tehát valószínüleg csak az okkult rock trend fricskázásaként választották, mert ami hallható, az kb. az antitézise a Coven-féle sátánista poprock retrónak: semmi slágeresség, nemhogy nem énekcentrikus a zene, de vokál egyáltalán nincs is.

       

Más megközelítésből viszont nem is tűnik puszta fricskának a cím, az okkult légkör kétségkívül jelen van az eddigieknél zeneibb, kevésbé ambientes/droneos, áttekinthetőbben zajos,  és dobpergés – (kraut)rockosabb szerzemények mindegyikében. Ami ezt a krautrockosságot illeti, akinek arról a Can zenekar és Jaki Liebezeit dobisten  emberfeletti, transzbaejtő ritmusai, valamint, a könnyedség és a rockos feszesség egy szokatlan elegye ugrik be, az jó helyen kapisgál. Természetesen, ez a dobos - bár nagyon ügyes (halld a második rész közepét, például, sok egyéb között) - nem egy Jaki Liebezeit, és a zene sem annyira szabad és korlátlan, utóbbi nem is illeszkedne a baljós hangulathoz és a black metalos hangzásvilághoz. Ez a banda pont azért életképes, mert organikus egészet alkotnak az eltérő stíluskellékek. Tanultak ezektől az előadóktól fogásokat, de van egy rakás másra jellemző, kreatív és ügyes megoldás is, pl. a rendszeresen kánonban gerjedő gitárok, a nyitódalnak a Jazkamer-féle Friends of Satan-nal párhuzamba állítható tomboló káosza, melyből viszont a legjobb space rock hagyományok szerint lőnek ki minket a világűrbe. Vagy hogy kevésbé magasröptű dolgokat mondjuk, olykor majdhogynem groove-célzattal használnak bizonyos zajokat, és az egésznek kifejezetten jót tett, hogy a lo-fi jelleg eltűnt az Aluk Todolo stílusából. Nagyon sokszor leírjuk, hogy az ilyesmi veszélyes, de itt az ellenkezője az igaz, a zeneiség fokozása megzabolázta, valósággal megtermékenyítette a zajos masszát.

De ami  az egész tetszetősségnek a lényege, az egy nagyon egyszerű és régi rock/metal igazság: minőségi, emlékezetes gitártémák rengetege hallható a lemezen, jól összerakva, jól előadva. Ez az, ami miatt amúgy valószínűleg nem jut a Jazkamer sorsára, hogy „érdekes zenei kísérlet” címszó alatt emlegessük sokáig, anélkül hogy hallgatnánk. Ez a lemez hallgattatja magát, pedig kihangsúlyozom: ez egy dupla lemez. Sőt: egy dupla, instrumentális lemez, 8 szerzeménnyel, melyek közül csak egy van 10 perc alatt (8 és fél perc). Ez azért lehetséges, mert totálisan ellentéte az utóbbi évek poszt-zenéneinek abból a szempontból, hogy itt van valamiféle „cselekménye” a történéseknek. Nem arról beszélek, hogy ez egy konceptalbum lenne, hanem arról, hogy a témák, a témák váltakozása, az egyes hangszerek játéka, és itt kell megemlíteni az ebben főszerepet játszó basszusgitárt, mind-mind kiad valami elbeszélői tartalmat, amit egészen más eszközökkel is el lehetne mondani akár. Nem hangfestészet, hangdráma, sőt, még több. A korábban helyenként irtózatos lepusztultságot és indusztriális romvárosokat idéző hangulatok mostanra kevésbé görcsösen komorak, univerzális távlatból tekintünk le a világra, és az idő pusztítására, a létezésről egy valódibb, hitelesebb, színesebb képet kapva, mint szemünkre, eszünkre vagy szimplán sötét hangulatú zenéket hallgatva. A végtelen lehetőségek és igazságok burjánzó őserdejének leképzése - Itt ezen a ponton nyeri el valódi értelmét az okkult rock kifejezés, hasonlóan a ténylegesen így nevezett, teljesen másmilyen eszközökkel dolgozó műfaj legfontosabb képviselőjéhez, a The Devil's Blood-hoz.

                     

Kár, hogy a legvégén beleesnek a torzított gitáros zenészek szokásos idiotizmusába, és azt hiszik, a hallgatónak is jó, ha a zenélés befejeztével minél fájdalmasabban gerjednek a picsába a hangszerek, mert ez nem igaz és soha nem is volt az. Így levonok fél pontot. Meg még egy felet, hogy el ne bízzák magukat.

9/10

a' ördög

amortout.com/aluktodolo

Jess and the Ancient Ones - Jess and the Ancient Ones
2012-09-30, 2012, Svart Records

A Jess and the Ancient Ones az okkult rock Stone Temple Pilots-ja. Ennyivel akár be is lehetne fejezni a kritikát, de fiatalok és tudatlanok számára azért megérhet egy kis fejtgetést a párhuzam, továbbá azt is illene tisztázni, hogy az újrafelhasznosításból és retróból táplálkozó műfaj esetében hogy lehet valaki Stone Temple Pilots, amikor pont az eredetiség hiánya az STP-ság lényege.  Nagyon egyszerű. Az a helyzet, hogy retro és újrahasznosítás ide vagy oda, a Jessről legelső körben mégsem a Blue Öyster Cult vagy a Coven jut az ember eszébe (annak ellenére, hogy egy kislemez B-oldalon fel is dolgoztak utóbbitól), hanem teljesen egyértelműen a The Devil’s Blood. És ez még úgy is igaz, hogy a Jess sokkal kevésbé gonosz és színpadias, mint a holland csapat, cserébe a vokálban még a ’90-es évek zenetévékből ismerős poprock zenéi is visszaköszönnek helyenként. Viszont az a fajta keverése a metalos súlynak, a rockos lendületnek és a finoman pszichedelikus késő hatvanas korai hetvenes évekbeli dallamoknak félreismerhetetlenné teszi a forrást. Ami tehát nem az ősforrás.



Elsőre rohadtul idegesített egyébként a társaság, ami egyébként ráadásul finn, ami a szub-underground szintjén persze nem hátrány, de azért ismerjük a felsőbb rétegekben működő csapataikat is, amikről inkább jobb nem beszélni. Akkor még egyébként sem az jutott eszembe, hogy a Stone Temple Pilots elsőre milyen pofátlanul jó pillanatokkal tűzdelt Alice In Chains kópiát hozott létre Core címmel 1992-ben, hanem az, hogy ez a műfaj hamburgere és sültkrumplija. Fogyasztható ez annak is, aki tegnap még Nightwisht hallgatott, de annak is, aki még holnap is azt fog. De amikor már huszadszorra is lecsúszik az album, és egy-két már elsőre is átugratott dal után sem a hányinger, hanem a lelkesedés hullámai kapják el az embert, akkor már felesleges lázadozni. A lemezt nyitó két hat-hat perces sláger ellenállás és ellenvetés nélkül ér célt, a Sulfur Giants (Red King)-gel meg sikerül emelni is a tétet, egy 12 perces dal, amiben már vannak részek, amik nem az elsöprően lendületes középtempók dominálnak, hanem a lírai ill. epikus témák, amik szintén magukkal ragadóak, nem válnak sem nyálassá, sem posztrockos unalommá. Igaz, cserébe viszont itt már majdnem zavaró a hasonlóság az Accept-féle Seawinds-zel, a zenetörténelmet mégoly bravúros cselekkel sem lehet teljesen kicselezni.

               

Jön még két újabb jólsikerült, lendületes szerzemény, aztán a Devil (in G minor) című jazz-blues bárdallal érdemes is lenne befejezni a lemezt, de újra megpróbálkoznak egy epikus tétellel, de ez, ígéretes, Ornéhoz hasonló retro-progrockos kezdése ellenére egy terjengős rádió/szoftrock szarsággá alakul. Akadnak jó dallamok ebben is, de felesleges részei miatt ez az a dal, amit én inkább ugratok. Fátylat rá. Az biztos, hogy a Royal Thunderé mellett a legjobb debütáló lemez idén. 

8/10

a’ ördög

facebook.com/jessandtheancientones
jessandtheancientones.com

Departure Chandelier - The Black Crest of Death, the Gold Wreath of War (demó)
2012-08-01, 2011, Tour de Garde

A tavalyi év általam hallott legjobb demója ugyan nem került fel legutóbbi listámra, igaz, nem azért, mert nem találkoztam vele, de nem is szenteltem kellő figyelmet neki. A felületes hallgatás során bár nyilvánvaló volt, hogy nem egy hanyagolható bandával van dolgom, de mint azt már megszokhattam, az igazi teljességét csak a megfelelő időpontban való hallgatásával tapasztalhattam meg. Tőlem elvárható módon sok meglepetéssel nem fogok szolgálni, de kérem, figyeljenek!

Ha az információim helyesek, a csapat Akitsa tagok és az Ash Poolból ill. Alberichből ismert Kris Lapke side projektje, ennek megfelelően a műértő olvasó azonnal egy zordon, primitív, black metal felvételre asszociálhat, és bizony 100%-ig igaza van. Egy intro és egy outro, illetve két szám alkotja a 20 perc körüli anyagot, amiből utóbbi kettő kétségkívül az elmúlt időszak fekete gyöngyei.

                         

Csavar nincs, nyugodtan vehetjük alapnak az Akitsa sivár, zajos megszólalását, viszont ahogy a The Black Crest of Death, the Gold Wreath of War megragadja a hallgatót, úgy az anyazenekarnak talán soha nem volt sikerült, illetve nem ilyen direkt módon. A témák nem csak a negatív alaphangulatot erősítik, jól felépített zeneiségük képes halálszagú révületbe taszítania a műélvezőt, lomha húzásával páratlanul adja vissza a történelem eszelős kegyetlenségét. A tematikát ugyanis a francia história kevésbé rózsás fejezeti szolgáltatják, márpedig aki előszeretettel forgatja a hazánkban is jól ismert Robert Merle idevágó írásait, tudhatja, hogy nem volt hiány ilyenekből.

Az üvöltés, az üvöltés, gondolják sokan. Egy mellettem elhaladó kolléga gyorsan fitogtatni kívánta rockzenei műveltségét: - Ez Lemmy, ugye? – kérdezte. – Nem egészen. – feleltem felsőbbrendűségem teljes tudatában. Talán a hangszín monotóniája is feltűnhetett számára, nem csak a vokál jellege. Nem igazán beszélhetünk hangsúlyozásról vagy a változatosságra való törekvésről, minden strófát ugyanazzal a kérlelhetetlen vehemenciával prezentál az előadó, tovább erősítve az amúgy is drasztikus miliőt. Helyenként egyszerű dallamokat szolgáltató szintetizátor hangjaira is felfigyelhetünk, amelyek tökéletesen belesimulnak a hipnotikusan hömpölygő zenei folyamba, amely az utolsó másodpercekben, a totális pusztítás extázisában teljesedik ki.

A Consecrating the Flame of Resistance-ről sem mondhatok kevésbé jókat, összegezve gyorsabb, zaklatottabb tétel, egyes dallamok, és persze az eredendően NS rokon sound a Bilskilnir világát idézik fel. Hamiskás akkordbontások, punkosan szaggató témák, pont annyira primitíven, hogy éppen ne tűnjön úgy, hogy darabokra esik a dal. 

Zárószóként csak annyit mondhatok, hogy remélhetőleg hallhatunk még felőlük, de ha nem, akkor sem fog a nevük kitörlődni emlékezetemből. Akinek számít a műfaj, nem fogja kihagyni.

rʇp

10/10

Scythe - Beware the Scythe
2012-07-22, 2012, Primitive Reaction

Tucatnál is több Scythe nevű zenekart tart számon a Metal Archives, inkluzíve egy rosszemlékű hazait, ez viszont egy elsőlemezes amerikai csapat, amire borítója miatt lettem figyelmes. Meghallgattam, és meglepve tapasztaltam, hogy hosszú idő után érdekes, minőségi zenével találkozom egy új bandától. Aztán persze utánanéztem, és akkor már kiderült, hogy bár a zenekar új, a tagság nem ismeretlen előttem, legalábbis az énekes-gitáros Rick Scythe nem az, ő a Usurper nevezetű, már csak a neve miatt is Celtic Frost-epigonként elkönyvelt 1993 és 2007 között létező zenekar egyik vezéregyénisége volt korábban.  Még ha a lopkodásoktól nem is riadtak vissza teljesen, a Usurper azért több volt szimpla epigonnál, volt egyéni stílusuk, és egy olyan környezetben nyomatták töretlenül old school metaljukat, amelyik szinte egyáltalán nem volt vevő ilyesmire akkoriban.



A Scythe nem az Usurper egyenes folytatása irányvonalat tekintve, új társaival egy kicsit liberálisabban bánik a műfajokkal Rick. Már az Usurper sem csak a rombolásra fókuszált, inkább a komor hangulatú középtempós menetelések domináltak, ahogy itt is, de itt más is akad bőven. Több a fogós, dallamos, heavy metalos rész, de akadnak szokatlanabb, disszonánsabb témák is, helyenként majdhogynem csavarosnak is nevezhető némelyik riff, persze nem Deathspell Omega szinten, a tördeltség egyáltalán nem jellemző, a befogadhatóságra való törekvés mindenütt érvényesül. A címadó dalban ének is akad a hörgés és a károgás mellett, továbbá jól megkomponált gitárszólók is vannak, a változatosság abszolúte erénye az anyagnak. Ami viszont még szimpatikusabb tulajdonsága a Beware the Scythe-nak, az az, hogy nem egy-két a lemez elejére betett ütősebb dallal próbálják eladni, ez egy teljesen egyenletes album, nem minőségileg, hanem zeneileg elkülönülő számokkal. A nyitódal a Venom-féle Witching Hour-ra emlékeztet távolról, majd az Autopsy fenyegető gitárdallamai köszönnek vissza, a necrophagiás doom-gore Mastermind végén megint ugyanez történik, a feszes thrashből Acid Witch-es heavy-doom-death slágerbe váltó címadó után a negyedik Tyrannical Stranglehold a Ruins of Beverastnak azt az időszakát idézi, amikor még nem vesztették el ötleteiket, az ötödik Tunguska Deathray kíméletlen, szaggató őrlését pedig még az újra formába lendült Asphyx is megirigyelheti.  Itt érdemes megemlíteni a szövegeket is, Rick Scythe nagy rajongója a paranormális jelenségeket magyarázó elméleteknek, titkos társaságoknak, és minden hasonló őrültségnek, ahogy erre a borítón látható szabadkőműves jel is utal, tehát őrült, ami a művészi alkotásnál mindig erény, és témája is bőven akad, ami pláne az.



Hogy mi a gyengéje a lemeznek? Hát az, ami 2012-ben az értékelhető zenék mindegyikének: semmi meglepőt vagy újat nem hallhatunk itt sem. Egy jó ízléssel összegyúrt egyveleg az elmúlt 30 év brutális, súlyos, sötét és kemény zenéinek legjavából. Ezzel együtt, megfelelő promóció és turnézás esetén volna esély arra, hogy Rick Scythe learassa a Usurper hibái miatt elvesztett siker-termését is. Persze csak underground szinten, ez még messze nem a mai kor ízlésének megfelelő, kocametálos-optimalizált plasztik megszólalás, akkor sem, ha az előd művein hallhatónál letisztultabb hangzásképpel bír, és kifejezetten régiesen sem szól. Mindez persze csak elmélet, a Primitive Reaction biztosan nem fogja őket benyomni valamelyik u.g. sztárcsapat turnéjára. Arra viszont talán jó lesz a Beware the Scythe, hogy egy Metal Blade vagy valami hasonló cég adja ki a folytatást, ami már felvételre kész formában van.

8/10

a’ ördög

facebook.com/scythe.chicago

Dawnbringer - Into the Lair of the Sun God
2012-07-10, 2012, Profound Lore

A hiperaktív művészeket mindig fenntartásokkal kell kezelni, de van közöttük néhány olyan is, aki nem nagyon tud hibázni, mindig megvalósítja elképzeléseit. Hogy a Nachtmystiumban vendégként is emlékezeteset alkotó (Eulogy IV., 2004) Chris Blackre ez a megállapítás mennyire igaz, azt nehéz pontosan megmondani, nehéz ugyanis eldönteni, hogy pl. a Superchrist névre hallgató projektjét mennyire veszi komolyan, mennyire akar hibátlan lenni. Mindenesetre, ott néhány csuklóból kirázott 10 pontos metalsláger mellett egy csomó csuklóból kirázott teljesen átlagos és felesleges stílusgyakorlat található az évi rendszerességű kiadványáradat darabjaiban. A nagylemezzel először tavaly jelentkező High Spirits is inkább a lazább felfogást képviselheti a Superchristtól messzire nem eső parti-metaljával, a Pharaoh nevezetű bandája viszont tőlem esik roppantul messzire, ez az a fajta true metal, amitől nem tudok objektívan, hányinger nélkül nyilatkozni. Ebben felfedezhető az interjúkban már régebb óta emlegetett Gamma Ray hatása is, mely csodálatos módon a többi zenekarában nem jön ki.

            

A Dawnbringerben sem, és az is biztos, hogy ez a bandája az elsőszámú mind közül, és itt igazán rossz dolgokkal még soha nem találkozhatott a hallgató, szóval ez komolyságában is más kalibert képviselhet, mint a többi projekt. Időrendileg is ez a legrégebbi, 1995-ben alakult, és már abban az évtizedben kijött több anyag is, melyeket nem hiszem, hogy mifelénk túl sokan hallhattak volna akkoriban. A szélesebb körű ismertség az említett Nachtmystiumos vendégszerepléssel egyidejűleg jött el, Blake Judd volt a kiadója is a Dawnbringer 2005-ös nagylemezének, az In Sickness and in Dreamsnek, melyről stábunk több tagja is vagy tucatszor próbált írni, mindezidáig sikertelenül. Ez egy kivételes album volt, nem csak a zenekar, de az egész műfaj történetében is, aki hallotta, tudja miért, de erről most nem lesz szó. A banda valami hasonlót csinált eredetileg a metallal, mint az At the Gates és a korai In Flames, de a korai Cradle of Filth említését sem érezem butaságnak, tehát extrém-metalosították az Iron Maiden gitárjátékát, de a svédekhez képest megőriztek valamit a Maiden kimért epikusságából is, a Cradle-féle gótikus aurához-imázshoz pedig semmi közük, bár egy kevés szintetizátor itt is van.

Mostanra lassan tiszta epikus heavy metal banda vált a Dawnbringerből, némi súlyosabb, (a ’80-as évek elejéhez képest) modernebb riffeléssel megtoldva. Ami a Dawnbringert igazán kiemelkedő bandává teszi, az szimplán a dallamérzék. Aki szereti a vérbeli, akkurátus, de nem túltechnikázott metalgitározást, az szereti a Dawnbringert is. Az Into the Lair of the Sun God az epikus metal műfajához méltó módon egy konceptalbum egy harcosról, aki fellázad a Nap arrogáns, tespedő uralma ellen, és karddal a kezében számol le vele, természetes hát, hogy még dallamosabb, még epikusabb minden eddiginél, igazából két fő problémám van csak vele. Az egyik már a Nucleusnál is jelen volt, hogy kicsit túlságosan is könnyen befogadható az anyag, ami az ilyen retró dolgoknál sűrűn előfordul, mert nagyon kevés az újítás, nagyon kevés az emésztenivaló - de egy kicsit jobb a helyzet mint ott, talán sűrűbbnek lehet mondani az anyagot, és ez jót tett neki. A másik probléma szintén a Nucleusnál kezdődött, ez viszont most még jobban kijön, ez pedig az, hogy Chris Black énekteljesítménye kevés. Hiába jók a gitárdallamokon kívül az énekdallamok is, ha az orgnánum gyenge, Chris pedig igazán nem egy Halford. Hozzáteszem, például Mark Sheltonnak (Manilla Road) sem voltak anno túl jó adottságai, de kraft mégiscsak volt nála mindig is, itt meg inkább csak ügyes stúdiómunka teszi hallgathatóvá a végterméket.

Az egyes negatív és pozitív részletek és momentumok összegzése helyett inkább általános benyomásomat osztanám meg zárásképp: lecsúszik gond nélkül az album, nem egyszer, sokszor, élvezetes mindannyiszor, de valószínüleg inkább csak a 2012-es szinthez képest emlékezetes.

8/10

a’ ördög

Royal Thunder - CVI
2012-06-18, 2012, Relapse

Első ránézésre a Royal Thunder is simán betehető napjaink felkapott, „női énekes, okkult tematikájú retrós rockzene” skatulyájába, mindezek ugyanis igazak rá. Második ránézésre sem feltétlenül kivenni őket onnan, de érdemes rögzíteni egyedi jellemzőik sorát is. Nem egy arcbamászó banda ez, az énekesnőjük sem akkora karizma, sem orgánumra, sem egyébként, de hatásaik összeválogatása, és a belőlük összegyűrt matéria új árnyalatokat jelent a rockzene egyre inkább telítődő palettáján.

       

Black Sabbath nagyon sok van a Royal Thunderben, de klasszikus heavy metal nincs, helyette grunge (kb. Soundgarden, Pearl Jam), Kyuss, egy csipetnyi 16 Horsepower, meg úgy általában, Amerika van benne. Félreismerhetetlenül és a lehető legjobb értelemben véve amerikai az egész, az egész ország benne van, bluesostól, countrystól, sziklás tájakkal, poros végtelen országutakkal. Kicsit hasonló melankolikus attitűd érezhető, mint az általunk rajongásig fokozottan imádott néhai Madrugadánál, akikben persze úgy volt benne amerika, hogy csak a lemezgyűjteményeik alapján képezték le azt, mindenesetre itt hozzájuk képest kevesebb a személyes érzelem, és több a tájfestészet, kevesebb a slágeresség, és több a nyers hangzású, de azért fifikás, visszhangokkal és zajokkal bőven díszített riffelés. Az énekesnő feltételezhetően hallott a PJ Harvey névre hallgató singer-songwriterről is, de szerencsére azért nem májerkedi szét a bandát említett hölgy mintájára. Eddig egy cím nélküli kislemezük  jelent meg 2009-ben, ami egy dal erejéig átfedést mutat a CVI-jal. Az irányvonal változatlan, a színvonal szintén töretlen. Nem mondom, hogy nem tud unalmassá válni a Royal Thunder sose, de ez inkább stilisztikai jellemző, a saját, kerek kis univerzumuk keretein belül teljes kiforrottsággal mozognak a lendületesebb, a vonszolósabb és az Earth-féle, betorzított akkordokat bontogató, szemlélődő részek között.

                

Képtelen vagyok bármilyen hozzávetőleges becslést adni arról, hogy mit fog érni nálam ez a banda 10 év múlva, vagy hogy a korántsem lineárisan zajló rocktörténelemben milyen szerepet fognak betölteni, az viszont biztos, hogy 2012-ben túl sok izgalmasabb dolog nem történt a keményzenék világában.

8.5/10

a’ördög

Furze - Psych Minus Space Control
2012-06-15, 2012, Fysisk Format

Előző lemeze kapcsán a Furzéről tudható fontos dolgokra tanult kollégám már kellőképpen rávilágított, nem is tudnám szebben jobban ezeket megfogalmazni, annyiban tér el véleményünk, hogy én nem érzem annyira ezt az okkult rock paródia jelleget, azaz okkultnak okkult, rocknak rock, paródiának mindenki döntse el magában mennyire az, de abban az értelemben, ahogy teszem azt a Blood Ceremonyt a fenti stílusban meghatározzuk, semmiképpen sem. Leginkább a  Black Sabbath féle doom és a pszichedelikus rock keverékével állunk szemben, és természetesen a black metal gyökereit sem tagadja meg a szerző. Tessék csak ezeket a lusta dörmögéseket meghallgatni, persze ne valami honi, évek óta kifutott, fűszagú, napimádó, nevéresememlékszem brigád zenéjét képzeljünk el, sokkal inkább a Blood Cult féle sötét, idegeskedő, az elmezavar tengerében lomhán úszkáló, magányos, antiszociális muzsikát.

Woe J. Reaper tulajdonképpen ugyanott folytatja, ahol a Reaper Subconscious Guide című lemezzel abbahagyta, ezt jelzi az is, hogy az új albumon egy ilyen elnevezésű számot is szerepeltet. Lomhább, kevésbé feszült, meditatívabb, mindazonáltal továbbra is félelmetes az atmoszféra, és ez nekem tetszik. Szeretem az Opium Warlords önvizsgáló, türelmet parancsoló debütjéhez hasonlítani, főleg a második, közel negyed órás Psych Mooz Space Control című dal hatása figyelemreméltó. Baljós altatódalként kezdődik, majd rosszindulatú, kínzó black metal kliséket fűz össze az alkotó, amelyet elmét kaparászó hegedűszólókkal ékesít, végül pedig ehhez a bizarr muzsikához mérten fogós, szomorkás dallamokkal teljesíti ki a szerzeményt.

              

A nyitó Occult Soul, With Mind doom rockját akár a Lord Vicar is megirigyelhetné, az említett Reaper Subconscious Guide tétel pedig inkább a sivatagi rock műfajához áll közelebb, mint a black metálhoz. A Triad of Lucifer, illetve a viszonylag rövid When Always Ready már szinte semmi különlegességet nem tartogat. Előbbi egy 40 évvel ezelőtti Black Sabbath próbán is elhangozhatott volna, utóbbi egy gonoszkodó, horrorfilmek végén a stáblista vetítése alá tökéletesen passzoló, neurotikus őrjöngés, a lemez nagyobbik felén teljesen hanyagolt éneket most  némileg előtérbe helyezve. Tessék, jó volt, meghallgatom még egyszer, főleg az elejét. 


A Furze kapcsán sok mindenen el lehet mélázni, a zenei, esetleges ideológiai hovatartozásáról (vizsgáljuk meg tüzetesen a borítót) vagy, hogy mennyire tartható a mai trendek görbe tükrének. Mindezeket összevetve tényleg könnyű Woe J. Reaper zenéjét paródiának titulálni, én sem hiszem azt, hogy a szerző halálosan komolyan venné a karikatúrák készítését, de…

„I’m just stupidly curious but…is Reaper’s scythe deadly sharp?

Well, I dont know if you BELIEVE that jesus came back from the dead but to tell you the truth, there is just no way around, only Death in the end(even though how “long time” that may be, post(what most of you’d call) virgin death/reincarnations included)….” a Mortem Zine interjúja

7.5/10

rʇp

myspace.com/blackpsychmetal

 

Waning - The Human Condition
2012-03-26, 2012, Antonym Records

Közvetlenül a lemez meghallgatása előtt azt tippelgettük a' ördöggel, hogy vajon miért lesz szar a The Human Condition. A kolléga szokásos poszt-metál félelmeinek adott hangot, én arra tippeltem, hogy a megszólalásban a black metal standardhoz képest jóval sterilebb, izmosabb, tisztább sound mellé felesleges technikázást, a metalcore felé való elhajlást fognak produkálni a srácok. Fenntartásaink szerencsére alaptalannak bizonyultak, a Waning második nagylemezére is hozta az előző anyaggal megismert stílust. 

Minőségi változások azonban vannak. Summázva ugyan nincs jelentős értékbeli eltérés, eloszlásukban viszont igen. A Population Control néhány magasan kiugró szerzeménnyel örvendeztetett minket, mellettük a többi daluk jelentéktelen szürkeségnek tetszett. Jelen esetben nem találunk ilyen kontrasztot, a számok többnyire egységes színvonalon mozognak, kár, hogy végeredményként csak közepes értéket kapunk, a depresszív hidegrázás balsejtelmű borzongássá csitult. Ez nem hangzik túl jól, hiszen ha másért nem is, azért a két gyöngyszemért mégis csak elővettem a bemutatkozó albumot, ez most valószínüleg nem fog megtörténni.

      

Úgy alakult, hogy többször is nekifutottam az anyagnak, hátha idővel kibontakoznak a rejtett erények, de a Void tételen kívül nem ragadott meg egyik sem különösképpen. Az említett szám pedig a maga módján a legolcsóbb darab az egész The Human Conditon-ön gyerekdal szintű dallamaival, primitív groovejaival, de hangulatilag már könnyebben el tudtam helyezni magamban, míg a többi nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet, márpedig mi biztos nem a kifogástalan megszólalás és játék miatt fogjuk kedvezően értékelni a csapatot.

Ez van, lehet amúgy sem kellett volna jobban belemenni a mélyebb ismerkedésbe, hiszen mindössze a bemutatkozó lemez két dala miatt térünk vissza újra és újra a bandához, amúgy pedig sokat nem tett hozzá az életünkhöz. Profi, feszes zenét játszanak, és ezt az attitűdöt próbálják meg a black metalon keresztülpréselni több-kevesebb sikerrel, ami felveti a szokásos kérdéseket, amelyek a kezdetektől fogva megosztják a zenészeket és a hallgatókat egyaránt. Jelen esetben sem tudok zöld ágra vergődni: egyszerűen csak jobb dalokat kellett volna írni, esetleg ugyanezeket a témákat más eszközökkel előadni? Abban szinte biztos vagyok, hogy akik értékelik a szépen kimunkált, műgonddal elkészített lemezeket és az extrém muzsikát, azok nem csalódhatnak, én azonban nem találtam meg a számításaimat.

6/10

rʇp

http://www.myspace.com/thewaning

RAM - Death
2012-02-06, 2012, Metal Blade

A RAM egyike a manapság gombamód szaporodó svéd retró heavy metal zenekaroknak – hozzá kell tenni, ők még a múlt század végén kezdtek zenélni, és az első hivatalos kiadvány is majdnem egy évtizeddel ezelőtti datálású. Utólag meghallgatva korábbi lemezeiket, egyik sem valami nagy durranás, sőt. A Metal Blade mégis lecsapott rájuk is, de a jelek ellenére sem arról van szó, hogy a kiadó válogatás nélkül ugrik a trendre, hanem arra, hogy Brian Slagelék orra mostanában jobb, mint az enyém, és a korai zsengékből is kiszagolják a tehetségre utaló nyomokat, mert hasonlóan az In Solitude-hoz, a RAM-nek is sikerült bizonyítani, hogy figyelemre érdemesek, ha nem is olyan mértékben, mint uppsalai kollégáik.

A RAM nem vált egyéniséggé, a retró náluk nem lesz több, mint retró – a mostanában sztenderddé váló, nyilvánvaló Iron Maiden és Mercyful Fate nosztalgián kívül a Judas Priest is középpontban van, méghozzá a Painkiller korszak, de semmi nem értelmeződik újjá. Fazon szinten sem beszélhetünk markáns egyéniségről, de aki egy derékig érő vörös hajú, reszelve rekesztő, tányérsapkás-napszemüveges Axl Rose hasonmással a frontemberi poszton játszik talpig bőrben fémzenét, annak nincs is szüksége ilyesmire. Jó dalokra viszont még nekik is szükségük van, és az van is egy pár, nekem mondjuk például az előzetesen kislemezen is kihozott Under the Scythe a kedvencem, de igazán lapos dal nincs is, jólsikerült stílusgyakorlat valamennyi. Egy stílusgyakorlatokból álló lemez persze nem lehet kihagyhatatlan, tehát a Death sem az, ráadásul (ellentétben az említett kislemezzel) a borítója is szar, de ha erre jönnének valamelyik nap akár egy apró klubbulira, nem hagynám ki őket, az tuti. (nem fognak)

7/10

a’ ördög

                   

 

Mystagog - ...of Old
2012-02-01, 2011, Neverheard Distro

Nem tagadom, első belefüleléskor úgy sejtettem, hogy egyszer sem leszek képes végighallgatni a lemezt. Nem a barátságtalan, színtelen sound riasztott: a felületes hallgatás miatt nem találtam meg azokat a megragadó pillanatokat, amikre később felkapaszkodva elcsíphettem volna az ...of Old hangulatát. Kétségtelen, hogy helyenként bágyasztó lehet a hangokkal telített üresség pulzálása, olykor úgy érezheti magát a hallgató, mintha már hosszú kilométereket vezetett le volna kanyarok nélkül egy préri közepén. Az viszont mindenképpen figyelemre méltó, ahogy ebből az eszelős statikusságból szinte észrevétlenül egy mindent elsöprő vihar formálódik, pont ahogy azt az alkotás csúcspontjává terebélyesedő Devastating Storm címe is jelzi.

                     

Minden egyes dal ugyanazt a célt szolgálja, ugyanazokkal az eszközökkel, tényleg csak egyes témák ragadósságában vehető észre némi különbség. Maga a zene a honi szintér egyik védjegyeként aposztrofálható Witchcraftnak és néhai alteregójának, az Ater Tenebrae-nak a világához áll legközelebb - bár ez a muzsika nem olyan agresszív -, illetve a lepusztultság miatt még a Kolp vehető alapul, ha hasonlítgatni szeretnénk. Nem véletlenek ezek a párhuzamok, hiszen a dobért és énekért az említett Witchcraftból ismert Angmar, a gitárokért pedig a Diecold és az egyszemélyes Spüolus formációkban tevkenykedő Grave felel, és mint ismeretes, ezek a csapatok a tagokat és a muzsikát is tekintve mind erős átfedést mutatnak.

Helyenként izzó parázs, javarészt hamvak, szürke, kiszikkadt, elporladt táj, és az ezeket előidéző pusztíó kataklizma. Ez az ...of Old.

8/10

rʇp

In Solitude - The World. The Flesh. The Devil.
2012-01-08, 2011, Metal Blade

A svéd In Solitude egy viszonylagosan gyenge bemutatkozó lemezt készített 2008-ban, bár lehet, hogy már abban is volt valami, hiszen a szintén retró-metalban utazó Portrait-hez hasonlóan ők is a Metal Blade-hez kerültek, és a 2011-es évre példaértékű módon össze is kapták magukat. Sikerült a nyilvánvaló brit heavy metal újhullám-idézést a black metal és a doom metal érzelmi töltetének le és átszűrésével új szintre vinniük. Utóbbi műfaj a zenében és az énekben is kap némi szerepet, de a lüktetés, és a lendület azért félreérthetetlenül heavy metalos. Így is jóval mélyebb, súlyosabb, és nyomasztóbb ez a lemez, mint az idei Portrait, a kárhozat légköre lengi be a szerzeményeket.

      

A banda egyik tagjára sem lehet panasz, mindenki képes valami egyedit, valami többletet hozzácsempészni a műfaj sablonjaihoz, de talán az énekes Pelle Åhman dallamvilága a leginkább különleges. Nem tudom pontosan, technikailag hogyan leírható, amit hallani, de mindegy is, viszont a végeredmény afféle saga-szerű, epikus elbeszélő ének, ahol a zenében is meglevő érzések és szenvedélyek mentén alakulnak ki ezek a hullámok. Több refrénnek, illetve verzének nevezhető rész is akad egy-egy dalban, de egyik sem túlzottan nyilvánvaló, nincs semmilyen szögletes illeszkedés a heavy metal énekdallam-felfogásához. A Mercyful Fate végülis valami hasonló, de Åhman nem próbál sem színes, sem változatos, sem extrém lenni. Elsőre nem is üt annyira, amit csinál, viszont pár hallgatással később már annál inkább.

A zene szintjén valami hasonlóról tudok beszámolni, elég sok a téma, de nincs erőltetett változatosság: a dalok többsége 5-7 perc körül mozog, a középtempó nagyon erősen dominál, a hangszerelés és a témaváltások révén megvalósuló dinamikára és persze magukra a témákra van rábízva minden. Emiatt több szinten is türelemre van szükség a lemezzel, el lehet merülni benne, lehet újabb rétegeket találni benne, de ha épp valami féktelen pörgésre várunk, akkor kerüljük el messziről, mert könnyen ráunhat az ember. Ugyanakkor, pont ez a kimérten kérlelhetetlen, megbékíthetetlen és kilátástalan sodrás az, amitől afféle kifordított golgota-úttá válik, ahogy az albumon végighaladunk, megváltás nélkül, a kereszt helyett egyenesen a Végzet hegyének gyomrába. Ahogy a dalcím mondja: Poisoned, Blessed and Burned – pillanatnyilag épp ez a kedvencem, de ráharaptam az eleinte kifejezetten idegesítőnek tűnő számokra is, és az elsőként megkedvelt To Her Darkness sem veszített vonzerejéből.

Mindenképpen szeretném megnézni a bandát élőben is, mielőtt még babérkoszorút fonok szavakból koponyáik köré, az ilyenfajta zöldség amúgy sem megy túl jól a prémekhez, bőrökhöz, szegecsekhez, meg a tulajdonosaikhoz. Alacsonyabb pontszámot mégsem tudok adni. Ne a hypeot hallgassátok tovább, hanem a lemezt!

9/10

a’ ördög

                

facebook.com/insolitudeofficial

Orne - The Tree of Life
2012-01-03, 2011, Black Widow Records

Az Ornét Kimi Kärki alapította Mesmer néven még 1997-ben, azzal a célzattal, hogy felidézze a hatvanas-hetvenes évek fordulója körül fénykorát élő progresszív rock világát. Mint azt bizonyára olvasóink jelentős része tudja, Kimi Kärki Peter Vicar néven a Reverend Bizarre-nak is alapító tagja volt, és itt van a csapatban a Reverend dobos Earl of Void (Jari Pohjonen) is. Rajtuk kívül van négy másik hangszeres is (billentyű, basszus, furulya, másik gitár), énekest viszont nem sikerült találni, így kézenfekvő megoldásként a harmadik Reverend tag, Sami Hynninen tölti be a posztot, aki viszont nem tekinti magát a banda részének, annak ellenére sem, hogy az összes eddigi felvételen szerepel vendégénekesként.

       

A célkitűzésnek megfelelően Kimi/Peter itt radikálisan másfajta hangzásvilágban gondolkozik, mint a Reverendnél, illetőleg azt követő bandájánál, a Lord Vicarnál. Ez nem egy alibi sideprojekt a kiselejtezett ötletek összegyűjtésére, nem progrockos metal, de ugyanakkor a progresszív rock skatulya sem állja meg a helyét teljesen. A hangzásképet a tiszta elektromos gitár, az akusztikus gitár, valamint az orgona és a mellotron határozza meg leginkább, Sami hangjára pedig ugyan rá lehet ismerni a hangszínéből, de egészen másképpen, sokkal lágyabban és finomabban énekel, mint ahogy azt tőle megszokhattuk. Annak a kezében jó helyen vannak az Orne lemezei, aki a régi prog rockot a különleges, csak arra a műfajra jellemző hangulatok miatt kedveli, és hangsúlyozottan odavan például a King Crimson első korszakáért. A Tree of Life-ot betéve misztikus-szimbolikus mesék hangulata terül szét az éterben, épelméjüket eljátszó alkimisták, magukat időn kívül varázsoló okkultisták melankolikus emlékképei derengenek fel.

De figyelem, a King Crimson is és szinte bármelyik másik az Orne kapcsán citált előadó (Yes, Genesis, Pink Floyd, Van Der Graaf Generator, stb.) sokkal mozgalmasabb, intenzívebb és / vagy technikásabb zene, mint az Orne. Akkor a Black Widow és a Jethro Tull már talán több hasonlóságot mutat velük. Mindenesetre, annyi biztos, errefelé kevés Nagy Dolog történik. A progresszív jelzőt ugyan mindenféle kasztrált énekessel felálló maszturbálós metalzenekarra is rá szokták húzni, de ha komolyan vesszük a progresszió kifejezést, akkor azt erre sem lehet ráerőltetni. Hogy mégis akkor milyen zene ez? A befelé fordulás jellemző, ahogy már azt a Reverend Bizarre-nál is megfigyelni véltük, de érdekes módon Sami Hynninen saját szólózenekara, az Opium Warlords talán méginkább beugrik párszor. Pedig ellentétesebb nem is lehetne, míg ott a kopár, minimalista zene egy sivatagba visz minket, addig itt valósággal zölden burjánzanak a hangok – anélkül, hogy túl sok lenne belőlük, vagy erőltetve lenne a zenei érdekesség; a módosított hangzatok, érdekes akkordok állandó szerepeltetése. Valamit mégis tudhatnak, mert olyan dalt nem megjelölni a lemezről, amiben ne lenne valami emlékezetes. Ebben nagy szerepe van a gyakran eléggé fogós énekdallamoknak is, Hynninen vendégként sem vette félvállról a feladatot.

                 

A zenészek nyersebb játéka és némely téma közvetlensége miatt itt-ott a hard rock műfaj is jelen van, így a záró Sephira is egy riffcentrikus tétel, de a többnyire az epikus lágyság dominál. A Beloved Dead kivételével, az a kakukktojás a lemezen, egyrészt az egy rövidebb szám, másrészt felüti fejét a régi jó Reverend Bizarre-os fekete humor, és dal második felére egy tipikus R.B. számmá alakul át, csak, hogy legyen egy kivétel, egy viszonyítási pont, ami erősíti az Orne önállóságát és létjogosultságát.

8/10

a’ ördög

blackwidow.it

Circle of Ouroborus - Eleven Fingers
2011-10-26, 2011, Handmade Birds Records

A finn Circle of Ouroborus-ról már ejtettünk szót a Roman Crossal közös splitjük kapcsán, a lényeg az, hogy ők is évi több nagylemez gyártása mellett teszik le a voksukat, amiért fenemód irigylem őket - tavaly hármat sikerült nekik néhány EP, demó és split közé szülni. Érthető módon nem hallgattam meg minden kiadványukat, a fent emlegetett split óta új anyagba nem füleltem bele (a cikk megírása óta már igen, az egyik egy akusztikus folklemez, a másik kissé a Velvet Cacoon megszólalásához hasonló tömény, sűrű hangszerelésű, bár jellegzetes CoO zenét tartalmaz). Az eddig áttanulmányozott anyagok közül a Tree of Knowledge többnyire elnyerte a tetszésemet, és a fentebb emlegetett Roman Cross/Circle of Ouroborus kazetta dalai is megfogtak.

Az Eleven Fingers egyenes folytatása a split által megkezdett útnak. Hideg, beszűkült, valóságtól elszakadt érzelmek zenei formába való öntését halljuk, pont, ahogy egy standard BM lemeztől illik, azonban ennek megvalósítása amennyire csak lehet, elrugaszkodott ettől. Dob, ének van, pont úgy, mint eddig, a gitárok azonban eltűntek – legalábbis a fizikai síkról, a világokat elválasztó szellemfüggönyön keresztül próbálnak kommunikálni a hallgatóval. Riffek, agresszió, metál = 0. Tessék elfogadni, hogy ez egy ambient korong, úgy, ahogy azt még senki sem csinálta. Már a Belust záró, gitárokkal előadott Belus' Tilbakekomst-ról is hasonlókat állítottunk, de ennek fényében az is maga a tömény brutalitás. A hasonlítgatást még nem fejezem be, tavaly tavasszal a szóban forgó Burzum albumot az évszakhoz való kiváló hangulati igazodás miatt is pozitívan értékeltem, most sincs másként: nyirkos, ködös, anti-urbánus őszi környezetet kíván, illetve teremt maga körül a muzsika. Valószerűtlen gondolatok, az embertől, józanságtól, szeretettől, gyűlölettől, a közösségtől különvált spiritualitás, önmagába forduló, harapó, időtlen és kizáró filozófia, amire a zenekar neve is utal: mindez az Eleven Fingers belső tartalma.

A zene azonban nem a tipikus élettelen ambient, a húzós középtempó általában jelen van, sőt a lemez egyik legjobbja, a Warpath akár lendületesnek is nevezhető. A dallamok sem kifejezetten nyomasztóak, sőt, ha vidámnak nem is, de az emlékezetesebb részeknél szinte játékosak, álmodozóak, ahogy a kétségkívül legfogósabb dalban, a Shadows Leadban hallható halmozottan. Énekként a szokásos hamiskás kántálás, vagy a halk, elfúló torokhang hallható, ezekkel nincs baj, talán helyenként lehetett volna kevesebb is belőlük.

Az Eleven Fingers hangulatilag kifogástalan, zeneileg többnyire elég jó, időtállóságában előreláthatólag erősen közepes lemez, nálam néhány napig szinte folyamatosan pörgött, a cikkírás idejére pedig már szinte csak kényszerűségből vettem elő. Mint sok esetben, most is érvényes az erénye egyben a hibája elv, ez egy annyira speciális atmoszférájú, azt viszont végletekig hatásosan fokozó korong, hogy a napokig kábaságba taszító zene kiüresedik, érdemes ezért csak módjával hallgatni – bár aki ráérez, annak kizárt dolog, hogy ez sikerül.

8/10

rʇp

Autopsy - Macabre Eternal
2011-10-12, 2011, Peaceville Records

Mindig is kedveltem a death metalt, igaz kapcsolatunkra a mértékletes jelző a leginkább helytálló. Egy kis Morbid Angel, egy kis Immolation, és hogy valami modernebbet is említsek: egy kis Dead Congregation. És ugyan esküdt ellensége vagyok a legtöbb death/black keresztezésű bandának, vallom, hogy előbbi műfaj bizonyos jegyeit kiválóan bele lehet építeni a metalzene egyéb ágaiba.

Szóval, bár az Autopsyt sem hallgattam rongyosra, de az bizonyos. hogy a csekélyszámú death brigád közül, akiket kedvelek - vitatott, minőségileg is ingadozó kiadványaikkal tarkított múltjuk ellenére is -, őket tartom a legtöbbre, az ő zenéjük tartalmazza azt a brutális esszenciát, amit preferálok. Nem utolsósorban, a kevesek között ők képesek voltak a műfaj tartományain belül valódi dalokat írni. A dögszagú témák mellett Chris Reifert dobos/vokalista döbbenetes hangja is komoly vonzerőt jelent, tessék csak meghallgatni a Ridden With Disease demós verzióját, véleményem szerint valahol errefelé kereshető a death metal keresztmetszete.

   

A ’90-es évek közepére a csöppet már öncélúvá váló bizarrkodásban elveszni látszódott a lényeg, a csapat pedig feloszlott, Reifert és a gitáros Danny Corales Abscessként folytatta a különböző aberráltságok megzenésítését. Az évek múlásával aztán lassan elkezdtek újra komolyodni és ezáltal Autopsy-sodni, 2008-ban pedig készült is két új dal Autopsy néven. Feltehetőleg úgy érezhették, hogy működik a dolog, mert egy jól sikerült, és nem mellékesen meglehetősen Autopsy-s búcsúlemez után véget vetettek az Abscessnek, és nekiálltak újra Autopsyként működni. Tavaly már készült is egy EP, ami bíztatásnak nem volt rossz, de az igazi próbát egy komplett album jelentette. Lássuk megérte-e másodszor is nekifutni.

A Macarbe Eternal egy hosszú, változatos, és véleményem szerint javarészt (főleg az első felében) lapos album, igaz hallottam olyan véleményt is, hogy „egy jó death metal lemez, az ilyen”. Mondjuk nem tagadom, hallgatásról hallgatásra jobbnak találom, de még mindig nem érzem, hogy az a régi, meghatározó, vérszomjas erő benne lenne. A megszólalás jó, de közel sem brutális, szinte kifinomult, Reifert hangjából, pedig bár próbál a régi formulák szerint eljárni, itt is pont az az egy csepp plusz hiányzik, amitől igazán hátborzongatóvá válhatna. 

Maga a zene a két klasszikus, a Severed Survival és a Mental Funeral ösvényein jár, tagadhatatlanul önmagukat adják, néha túlságosan is ismerősek a hozott dallamok, és sajnálatosan, vagy nem, de pont ezek a pillanatok tartoznak a fogósabbak közé. Részemről a Bridge of Bones-tól válik érdekessé a Macarbe Eternal: gyorsabb témák, hirtelen leállások, akusztikus akkordbontogatások, majd őrjöngés. Ez már valami. A Born Undeadról is hasonló jókat tudok mondani, akárcsak a Sewn into One hangulatos doom metal (mely műfaj mindig is megjelent az Autopsy zenéjében) ihlette lezárásáról.

Majdnem a végére tartogattak nekünk egy több, mint 11 perces dalt, a Sadistic Gratification-t, amelynek csak nagy erőfeszítések árán voltam képes nekiülni. Aztán, ahogy az ilyenkor lenni szokott, kiderült, hogy ez a lemez egyik kiválósága. Meglepően finom dallamok (újfent a doom zene eszköztárából merítve), lüktető riffek, és végül fájdalmas sikolyok, mindezt végre egy különösen megkapó témával erősítve - ez nálam mindig működik.

Lezárásként egy rövidebb, szintén kegyetlenkedő dal szolgál. Spill my Blood. Spill my Blood. Spill my Blood. Kb. ennyi, amit fontos megemlíteni róla, és tulajdonképpen erről szól az egész Macarbe Eternal is. Az album erénye, hogy változatos, későbbi tartalékok felfedezéséhez elég hosszú, tisztes munka. Talán pont ezek miatt nem is több, de szégyenkezniük mindenesetre nem kell.

7/10

rʇp

autopsydeathmetal.com

Morbid Angel - Illud Divinum Insanus
2011-10-09, 2011, Season of Mist

Mindehhez tudni kell, hogy nem vagyok Morbid Angel rajongó.

Van énnekem egy 2011_unlistened, egy 2011 és egy 2011_fos nevezetű könyvtáram a számítógépemen. Biztos meglepő ez sokak számára, de a Morbid Angel új lemeze nem a harmadikba került az elsőből, hanem a másodikba. Szerintem igenis korrektül sikerültek a death metal dalok: bár némi minimális groove-osodáson átestek, de ezt én annyira nem tudom rossznéven venni, mint illene, és a műfajhoz méltatlanul előre tolt ének sem zavar kellőképp. A többi dal meg - kb. a lemez feléről beszélünk - eltérő mértékben és részben hangulattól is függően ingadozik ide-oda a ’vérgagyi’ és a ’hatásos’ között. Ez az eltérő mérték olyan hű, de nagyon nem is lényeges, ugyanis ezekről a dalokról mindig az ugrik be, hogy Trey lehúzott redőnyök mögött quakezik, és a sötét, dohos pixelfolyósókon dühöngve pusztítja szürkeagysejtjeit. Csűrdöngölős techno-metal jön ebből a lepusztult agyból, még az sem baj, ha kicsit numetalos-slipknotos ill. mansonos az eredmény, a lepusztult agy, azaz a Morbid Angel céljai között 2011-ben nem szerepel a metalba vetett hit visszaállításának a vágya. Én nem szoktam quakezni, meg általában véve nem vagyok gamer, de ha majd leltározok a munkahelyem sötét-dohos raktárában, lehet, ezt fogom betenni. Remélem, a csótányok előre elmenekülnek majd. Ha nem csak hallanák, de látnák is a zenekart, kétségem sem lenne efelől.

      

7/10

a' ördög

morbidangel.com

Orchid - Capricorn
2011-10-07, 2011, The Church Within Records

Olyan trenddel már találkoztunk a rockzene történetében, amiben semmi jó nem volt, az utóbbi időben ráadásul egyre gyakrabban. Olyannal viszont még nem, amiben nem volt semmi rossz. Az okkult rock trend valószínűleg azért tudott jó ideig csak erős bandákat kitermelni, mert ahhoz, hogy valaki a mostani jobb-rosszabb erőlködések helyett elfeledett, szebb idők zenéit favorizálja, minimum némi önálló ízlésre van szüksége, így a zenészek nagy többsége kapásból ki is esik a lehetséges elkövetők köréből. 2011-re lassan ennek is vége lesz, hiszen a Ghost után már akár a világraszóló sikert is jelentheti ez az irányvonal, szóval immáron gazdaságilag is kifizetődő lehet a Black Sabbath, Coven, Blue Öyster Cult, stb. lemezek tanulmányozása.

                  

Az első igazán felesleges okkult rock bandát viszont nem biztos, hogy a fenti tendencia szülte, bizonyíték legalábbis nincs rá, van viszont más lehetőség is, vegyük ezt is számba. Az Orchid tagjait talán szimplán az a gondolat vezérelte, hogy minek kitalálni retró témákat, amikor ott az eredeti, már mindent megírt a Black Sabbath, csak jobban. Nos, ebben van némi ráció, ezt nem akarom elvitatni. Viszont ha elfogadom ezt az érvelést, akkor abból az is következik, hogy a Black Sabbath lemezeit fogom betenni, és nem pedig egy olyan bandáét, amelyik az összes témáját konkrétan, egy-az-egyben felismerhetően Iommiéktól veszi át, új sorrendbe, „új” dalokba rendezve azokat.

0/10

a’ördög

Ash Pool - Together They Serve to Define the Process
2011-10-04, 2011, Hospital Producitions

„Mi ez az ócska death metal témákból összedobált szar? Ha a második nagylemez miatt sírtunk, akkor most mit mondjunk? Ha ilyen is lehetett volna, akkor jobb, hogy olyan lett, amilyen.” Nagyjából ez volt az első reakcióm az Ash Pool három évvel ezelőtt felvett, de újonnan kiadott négyszámos demójára. A záró Romanisation-nel azóta sem barátkoztam meg, ennek jobb témáit később bedolgozták máshová, a többi részét meg nagyon helyesen kidobták, ez tényleg tévedés, de például a nyitó Ravine is Set for a Stoning darabossága, látszólagos értelmetlensége már nagyon is ínyemre van. Az Among the Pines egyenesen a banda legjobb pillanatai közé helyezendő, esszenciája az Ash Pool legvonzóbb jellegzetességeinek, úgy, mint bárdolatlan durvaság, kíméletlen agresszió, kicsorbult penge hegyével való torokmetszés, agyfúrás. A Torquemada’s House-ra szintén ráilleszthetőek ezekkel a jelzők és képek, de itt a dalszerzéssel végképp nem erőlködtek túl sokat, játszották, ami jön. Nem fog a metaltörténelem klasszikusává válni, de nekem azért tetszik.

Az Ash Poolnak olyannak kell lennie, amilyen ezen az anyagon: annyival épp zeneibb Fernow többi bandájánál, hogy azért zenéről lehessen beszélni, de nincsen úgy megcsiszolva sem, ahogy a For Which He Plies the Lash. Mind a Genital Tomb demót idéző hangzás, mind a kikerekítetlen, slágeresítetlen dalszerkezetek, mind maga a forma (terjedelem, kiállítás) jobban harmonizálnak a banda egyéniségével, mint a legutóbbi kiadvány esetében. Meglátjuk, mit hoz a jövő.

8/10

a’ ördög

                                       

hospitalproductions.net

Woods Of Infinity – Förlåt
2011-09-23, 2011, Obscure Abhorrence Productions

Lick punci

Én vagyok a szemét a Sátán, és a pokoli keres. Te puha kis angyal, és én behatolt a szakálla, mint a szúnyogok. Te és a mesés barátai a kis ruhák keltésére egy sereg a szexuális frusztráció bennem. Ah! Most akarok nyalni a pina. Oh! Az én nyelvem megnyitja a Pearly Gates. Ah! Most már kísértést nekem elég. Oh! A szája csillog az SAP. Ha tudnám nyalni a szemét, azt a lányok is átkozottul nehéz egyből. Egy pokoli ember, mint én szeretném megkóstolni a friss lány, mint te. mártással! Ülj le egy székre, és húzza fel a ruhát, vagy szoknya. Húzza a bugyit félre és mutasd meg a hüvely. Ah! Most akarok nyalni a pina. Oh! Az én nyelvem megnyitja a Pearly Gates. Ah! Most már kísértést nekem elég. Oh! A szája csillog az SAP. Édes kislány - Nézz a szemembe, és mondd meg akarod nyalni a punciját az Ön számára. Ó, mennyire örülök, hogy neked, de sajnálom, hogy el kell menni. I nyalogatják a szájban, és emlékezni rá csodálatos. Én nyalja a punci, miközben apád óra TV. I nyalja a punci, miközben a barátja alszik mellette. És mi más időpontban nem hiszem azt nyalogatják a punci, ha van elérhető anyád. Jóéjt!

google translate & rʇp

youtube.com/user/Melechtaus

       

Sabbat - Sabbatrinity
2011-09-13, 2011, Iron Pegasus

A Sabbat már akkor retro thrasht játszott, amikor a thrash műfaj még épp csak megszületett. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy japánok. Nem vagyok híve a népekkel kapcsolatos sztereotípiák gyűjtögetésének, de a japán kultúra annyira alapvetően más, mint a nyugati, hogy a nyugati stílusokban működő japán zenekarok 99%-a egyáltalán nem, vagy jobb esetben teljesen máshogy érti a dolgokat, mint az eredeti nyugati előadók. Nekik aztán nem okoz hitelességi problémát, ha egy black metal zenekar svédül énekel, stílusjegy, szóval jöhet az is. Máshogy szelektálnak. Az egyéniségről és annak jelentőségéről alkotott fogalmaik radikálisan eltérnek attól, amit mi értünk ezek alatt. Ez persze nem jelenti azt feltétlenül, hogy ezek a próbálkozások szükségszerűen rosszak is lesznek, de azért egyértelműen növelik annak esélyét.

Visszatérve a Sabbatra, ’84 óta nyomják rendületlenül, a tagság egy része, köztük frontember Gezol a Metalucifer nevű csapatban is bizonyítja elhivatottságát, ez az egész nekem mégsem jelent sokat. Totális ’80-as évek-istenítés zajlik, a korai Destruction-nel az élen, amit én is istenítek, csak én nem azzal, hogy csinálok egy energikus, de mégis szürke kópiát róla. Megint csak a Wolves-szal tudok példálózni, abban az egy dalban megvolt az eredeti érzésvilág teljes egészében, itt a hangzásvilág van meg, kicsit felturbózva, meg néhány érzésfoszlány. A szerzemények túlnyújtottak és egy kaptafára épülnek, ami a klasszikus thrash kiadványokról az ezzel kapcsolatos közhiedelmek ellenére sem mondható el a legkevésbé sem. Vannak azért jobb pillanatok, meg az egész markánsabb is, mint mondjuk a magyar retro thrash brigádok esetében, de mondom: sokat nem jelent nekem.

5/10

a' ördög

welcome.to/sabbat

Burzum - Fallen
2011-09-09, 2011, Byelobog Productions

A tizenegy év kihagyás utáni visszatérő Burzum albumot, a tavalyi Belus-t előbb enyhe, kétkedéssel vegyes lelkesedéssel fogadtuk, majd utóbb a korábbi anyagok méltó utódjaként emlegettük. Ez merőben váratlan esemény volt, ilyesmiben nem mertünk reménykedni sem, az viszont szintén meglepő, hogy kevesebb, mint egy évvel később már érkezett is a folytatás. Látványos változás nincs, csak annak a mértéke váratlan, amilyen teljességgel a lelkesedés ezúttal elmarad.

       

Belus B-Sides lehetne a lemez alcíme, pont olyan, csak egyáltalán nem olyan jó, hiányzik a dalokból a drámai erő, az üzemanyag a kozmikus utazáshoz. Nehéz ezt bővebben elemezni, bele lehet kötni a dallamos énekbe, ami ezúttal helyenként túlságosan is erőltetetve van, de nem ettől az apróságtól rossz a lemez, nincs egy bizonyos gyenge pont, amibe a kritikus beledöfhetné a kardját. Lényegében ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik Vikernes, mint bármikor eddig, de eddig soha nem lett satnya és szürke a produkciója. Most az. Egyébként nem kifejezetten rossz, működik úgy-ahogy, elvegetál a lejátszóban, de jelentősége nincs. Ahogy igazából már annak sincs, hogy ő, az antimodernista ellenkultúra egyik vezérfigurája most, követői többségét túlélve, szintén elbukott. A mozgalom maga volt a lényeg, az meg már jó ideje egy kiüresedett, tömegjelenséggé silányult trend volt. Az, hogy a Burzum csinált még egy utolsó minőségi lemezt tavaly, az jelentős volt – legalábbis zeneileg, de amúgy nem. A Raate majd talán kárpótol minket zeneileg, a többi meg nem most veszett el, hanem legkevesebb 3-4 éve.

5.5/10

a' ördög

burzum.org

Spiritus Mortis - Spiritus Mortis (újrakiadás)
2011-09-06, 2004/2010, Firebox Records

Sokan vannak, akik számára a Spiritus Mortis Sami Hynninen belépésével vált érdekes bandává, de olyan véleményeket is hallottam már, hogy a régi lemezek voltak jobbak. Annyi bizonyos, hogy szélesebb körben ismertek csak most lettek, de ennek ellenére szimpatikus módon nem vették fel újra a régi anyagokat Hynninennel. A debütalbum újrakiadásához csak a borítót cserélték le, ami biztosan nem ártott, emellett itt van négy kiadatlan bónuszdal is, szintén az eredeti énekessel, Vesa Lampival.

A nyitómondatban felvetett dilemmát megválaszolandó, a két énekes egyértelműen eltérő iskola, Hynninen ösztönös, egyedi, autodidakta, természetes, Lampi pedig operás, műviesebb, Dio / Tony Martin típusú éneket nyomat, és ezzel már el is jutottunk oda, hogy ez egy ízlés kérdése dolog lesz. Nekem személy szerint az előbbi a szimpatikusabb, de Lampival sincs nagy bajom, persze ehhez kell egy minőségi lemezanyag is, ami itt szerencsére adott. Az eredeti verziót egyszer-kétszer meghallgatva nem esett le az állam, de kicsit jobban elmélyedve már egyáltalán nem tudnám azt mondani, hogy ez rosszabb, mint a Samival készült The God Behind the God album. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy akad egy-két klasszikus doom gyöngyszem, mint például az ősrégi, a banda egészen korai időszakából származó Baron Samedi, ami egyébként ki is lóg kicsit a lemezről lazább, rockosabb hangvételével, meg azzal, hogy egy olyan sláger, amit a rádióban is lehetne játszani simán, és még csak meg sem utálnánk pár hallás után.

      

Egy igen változatos lemezanyag ez, a klasszikus pátoszdoom vonulat mellett akadnak jócskán Trouble-ízek erre-arra a lemezen, vannak éjfekete kárhozatdoom számok (Rise from Hell – Hynninen itt amúgy háttérvokálosként szerepel is a felvételen, de később készült vele egy átdolgozott változat is), Reverend Bizarrehoz közelítő ultradoom túlzások, de a Manowar is megidézetik erre-arra, például a Vow to the Sun című dalban eléggé egyértelműen, a Death Walkingot pedig a Lake of Tears is simán eladhatná saját dalként. Kifejezetten gyenge pillanat csak egy van a lemezen, bár erre sem a gyenge a legjobb kifejezés: az eredeti lemezanyagot záró Mighty One egyszerűen egy nyálas, zongorás ballada – persze hardkór sajtimádóként lehet erre akár színfoltként is tekinteni.

A bónuszdalok viszont kiválóak, főleg az elképesztően ízes gitárjátékot felmutató Albert érdemel említést. Pár hallgatás után az említetteken kívül még a Forever és a Flames a kedvenc, de ez egyértelműen egy olyan album, amiben van potenciál a jövőre nézve is. Egy hasonló kaliberű újrakiadást meghallgatnék a második lemezből is, aztán akár jöhet is egy újabb Hynninennel.

8/10

a’ ördög

spiritusmortis.com

Karst - Cleaning a Cave
2011-07-25, 2011, sz.k.

A Karst miskolci banda, a többi infot el lehet olvasni a honlapjukon. Kollégám mutatta még tavasszal a „neked úgysem fog tetszeni” mondat kíséretében, és mivel eddig nagyjából mindegyik ilyen kijelentése valótlannak bizonyult, érdeklődéssel vágtam neki az ismerkedésnek. Mit ne mondjak, hamar megértettem, hogy miért is volt a nagy óvatoskodás, kár, hogy nem írtam le rögtön az első benyomásokat, így nehéz lesz reprodukálni, mi is kavargott a fejemben.

Rögtön a nyitó Kettős rövid, nem egészen négy perce alatt egy progresszív oi banda képe elevenedett meg képzeletemben, akik nem átallnak magukba olvasztani egykorvolt népszerű honi alterbandák dallamképeit, megszólalását, mindezt pedig paródiaképpen punkosan primitív, vagy éppen a black metalra jellemző kíméletlen gyorsaságú tempókkal tarkítanak. Ehhez magyar nyelven előadott torokhangú üvöltés párosul, amely akár bizonyos hardcore/crust bandák zenéjébe is kiválóan passzolhatna. Folytathatnám a többi apró észrevételt, de azt gondolom, ennyi az elején bőven elég az olvasónak ahhoz, hogy kíváncsi-e a továbbiakra.

    

Sorolhatnám a számcímeket, és azt, hogy éppen az egyes dalokban mi történik, akad elég elemeznivaló, a lényeg viszont, hogy amit hallunk, az mindenképpen egyedi, különleges, mi több – elgondolkodtató. Ettől viszont még nem lesz jó a Cleaning a Cave, a dolog hol működik, hol nem, a kezdés után nehezen találni kapaszkodót, mármint az ilyen eklektikus zenének tényleg nem árt, ha a cudar eszköztárat némi fogóssággal elegyítik. A Karst zenekar ezzel úgy hallik, tisztában van, a feszültségek mellé feloldásokat is kínál, csak éppen nem eleget, legalábbis az album első felében. A jó hír az, hogy a kitartóknak meglesz a jutalma, a rossz, hogy igazi katarzis nem következik be. Jobbnál jobb ötletek, hangulatok, lüktető témák, keserves dallamok bukkannak fel és tűnnek el hirtelen, álmodozás, majd a sivár, kiábrándító, mindennapi környezet. Bele lehet feledkezni, együtt lehet vele érezni, de nehéz, néhol kényelmetlen hallgatnivaló - nihilista, gúnyos, magából - legalábbis elsőre - csak a csúfat szereti mutatni, akár mint egy általunk tisztelt író, akivel azonban véletlenül sem szeretnénk egy társaságban mutatkozni, még csak egy asztalhoz sem ülni.  

A Közös, Étlen, Sóvár, illetve az egyetlen angol nyelvű szám, a Bead a Part, de igazából a záró Jövő is – írhattam volna, hogy az utolsó öt szám – amelyekben javarészt megtalálható az töltet, ami nem hagyja, hogy magába zuhanjon az anyag. Itt sincs könnyű dolgunk, de azt gondolom, aki idáig eljutott, annak valószínűleg sikerült egy bizonyos fokú azonosulás a hallottakkal, innentől pedig feleslegessé vált az idegenvezetés.  

Még pár szó a megszólalásról. A Karstnak köze nincs a standard black metal soundhoz, - igaz ez is egy stílus a sok közül, amiből merítenek - mégis igen érdekes/hatásos a végeredmény, amikor ebből az anyagból dolgoznak. Nekem többször is az utolsó Spite Extreme Wing kiadvány, az Vltra ugrott be hasonlóságként. Letisztult, óvatosan torzított gitárok, jól hallható basszus, csattogó, éles pergőhang, és ezek a gyors részeknél állnak igazán össze, a szaggató, vagy lassú részeknél viszont a fül vaskosabb alapok után áhítozik – de idővel hozzáidomul az érzékszerv.

Nagyjából ennyi, lehet nem a legjobb hangulatban ültem le megírni a cikket, de ez is csak azt támasztja alá, hogy nem mindegy, milyen belső állapotban állunk neki a Cleaning a Cave-nek. Adjunk neki több esélyt, többféle napot, egyszer csak kapizsgálni fogjuk. Én mindenestre gratulálok a srácoknak, minden nehézségtől függetlenül nem sok hazai bandát tudok mondani, akikre emlékezni érdemes.

7.5

rʇp

A lemez letölthető a zenekar weboldaláról.

Hell - Human Remains
2011-06-30, 2011, Nuclear Blast

Napjaink sztárproducerei nem tartoznak a kedvenc szereplőim közé a metal színtéren. Többnyire annyi értelme van ennek a szakmának a 21. században, hogy a divatos uniformizált metalhangzás megteremtését valami jól bevált figura elérje, ezzel pedig elejét vegye bármiféle új értékek létrejövetelének. Andy Sneap a legismertebb metal-producerek egyike, a ’90-es évek közepe óta rengeteg nagynevű banda kiadványán dolgozott, ezek között vannak emlékezetesek (minden idők egyik legjobb koncertlemezének, az Exodus Another Lesson in Violence-ének utómunkálatait is ő végezte, legutóbb pedig az Accept bivalyerős visszatérő lemezén dolgozott), viszont az elmúlt évtized engem leginkább elkeserítő metallemeze közül is számosért ő a felelős - a hangzásukért legalábbis biztosan, de azokkal persze nem csak ez a gond. Hogy még ellentmondásosabb legyen a kép, egy aktuális interjúban a jelenkori bandák általános ötlettelensége miatt panaszkodott, és azt is kifejtette, hogy ideje lenne, hogy egy rendes lemezt készítsen az Iron Maiden is, amiben szívesen segédkezne is, ezzel a kiszólással pedig rögtön belopta magát eretnek fémszívembe.

Ezúttal azonban nem szimplán produceri feladatokat látott el, hanem gyerekkori kedvenc heavy metal zenekarát támasztotta fel az elmúlás és feledés ködéből. A Hell 1982 és ’87 között volt aktív, lemezkiadásig mindenféle szerencsétlen történetek miatt nem jutottak, majd a feloszlás után a zenekarvezető énekes-gitáros Dave Halliday, aki Sneapet gitározni is tanította, öngyilkos lett. A demók és az egy darab kislemez alkotta munkásság hivatalosan hozzáférhetetlen volt eddig, a legfontosabb, ’82-es datálású demó pedig élvezhetetlen minőségben keringett a neten. Bár a dupla CD-s kiadás tartalmaz eredeti felvételeket korábban kiadatlan, nagyjából hallgatható minőségű házidemók formájában, Sneap úgy érezhette, hogy ennél többet érdemelnek ezek a számok, így nem egy szokványos remaszterizálós-újrakiadós történetet forszírozott, hanem újjáalakította a zenekart saját maga, az életben maradott eredeti tagok és a Sabbat-os, ex-Skyclad-os Martin Walkyer segítségével. Utóbbi helyét idővel szerencsére egy másik, rátermettebb frontember, David Bower vette át, aki egyébként a másik gitáros (Kevin Bower) testvére és civilben színész, ebben a felállásban készült el a Human Remains. A válogatás nem tartalmazza a Hell teljes munkásságát, számos demós, illetve anno élőben játszott dal nem került fel ide, de így is egy meglehetősen hosszú és sok emésztgetést igénylő album lett belőle.



A Hell a brit metal hullám kései képviselőjeként híres volt teátrális előadásmódjáról, akkoriban provokatívnak számító imázsáról, és ennek szellemiségében sok sejtelmeskedős, hókuszpókuszos, szintetizátorvarázslós felvezetés és átkötés került a dalok elé és közé, amelyek próbára tehetik a hallgatók türelmét. Magára a zenére odafigyelve azonban könnyendén érthetővé válik, hogy Sneap és sok kortársa miért is volt annyira oda a Hellért. Sablonos dalszerkezetek, unalomig ismert panelek itt nincsenek, önmagukban ugyan viszonylag egyszerű és fogós témákból álló, de szövevényessé terebélyesedő szerzemények hallhatóak, és mint ilyenekhez, leginkább a korai Mercyful Fate lehet jó párhuzam. Az ízes, kiművelt zenei alapok mellett David Bower markáns, egyszerre hisztérikus és erőteljes éneklése az egyik legnagyobb erénye az albumnak. Ahogy a zene, úgy maguk a dallamok nem hatnak elsőre, de ebben nincs hiba, minden zenefanatikus tudja, hogy ami túl gyorsan hat, annak általában kevésbé tartós a hatása.

A lemez csúcspontja a The Devil’s Deadly Weapon című tízperces eposz. Van benne szintetizátor, eredetileg is volt, szerves részét képzi az szerzeménynek, nem csak valami idegen elem. A riffek csavarosak, de nem öncélúan, lassan formálódnak össze egy szerves egésszé, így érik el az igazi monumentalitást, nem pusztán az emelkedett hangvétellel. Ez így tényleg az ördög halálos fegyvere, nem csak szájhősködés. Nem mindegyik dal annyira komplex egyébként, ott van az egyetlen eredetileg is rendesen, kislemezen kiadott szám a képmutató erkölcscsőszöket fricskázó, pedofil papokkal kapcsolatos híradásokkal felvezetett Save Us from Those Who Would Save Us. Hogy ez sem elsőre üti le a hallgatót, abban én Halliday eredeti dallamainak szerepét látom, aki igencsak tartózkodott a rágógumi dallamoktól, egyedi elképzeléssel állt hozzá a verzék és refrének megszerkesztéséhez. Ezekhez egyébként annyira hajszálpontosan nem ragaszkodik Bower, ami eltérő orgánumukat figyelembe véve nem is várható el tőle.

Jópár hallgatás után én eléggé biztos vagyok abban, hogy a hagyományos heavy metal egy alapvető fontosságú dalanyaga hallható ezen a lemezen. Azt nem lehet persze nem észrevenni, hogy ma készült, hogy sűrűn befedi egy fogyasztói máz. Kapcsolódik ide, a kevésbé vonzó dolgok közé a banda imázsa is, a videóklip, a photoshop, ésatöbbi, de ezek miatt még panaszkodni is felesleges. A zene erejét nem lehet elvitatni, ami egyszer ennyire jól lett megírva, - itt talán nem túlzás a megkomponáltság kifejezés sem - az nem romolhat el leglényegében.

A banda ad koncerteket is, nagyon jó volna elcsípni őket, mindez azonban valószínűleg a nyugat-európai fesztiválok közönségének kiváltsága marad. Kíváncsi vagyok, folytatást terveznek-e. Hogy pontosan hány dala maradt a bandának a régi időkből, azt nem tudom, és azt sem, hogy bele mernek-e majd vágni új dalok szerzésébe Halliday nélkül. Ez az egyetlen igazán fájó pont a Hell feltámadásának történetében. "If you truly belive in what you do, your dreams one day will come true" – szól a többi daltól könnyedebb hangvételével enyhén elütő The Quest refrénje. Nem tudom, hogy ez igaz-e, Hallidaynek mindenesetre összejött, kár hogy nem volt türelme kivárni.

9/10

a’ ördög

hell-metal.com

Portrait - Crimen Laesae Majestatis Divinae
2011-06-19, 2011, Metal Blade

A Portrait egy olyan banda, ami egyszerre illeszkedik napjaink retró trendjébe, másfelől meg abszolút unikum, legalábbis a 2008-as datálású bemutatkozó album idején mindenképp az volt. Ilyen, hogy valaki egy régmúlt irányzatot, jelen esetben konkrétan a Mercyful Fate stílusát az eredetivel szinte megegyező minőségben töltse fel újra friss tartalommal, túl sok példa nem volt, a legtöbb hasonló próbálkozás a poén, vagy a nosztalgia szintjén ragadt le. Ahogy azt a hasonlóan varázslatos zenéknél megszokhattuk az elmúlt évtized során, széles körben nem vettek tudomást erről a lemezről sem, hiszen ahhoz reklám, nyomatás, és a szervilis szaksajtó ajnározása – egyszóval: nagykiadó - kellett volna. Ezzel szemben az underground mélyebb rétegeit minőségi kiadványok után szonározó igazi metal fanatikusok nagyon is tudták, mire bukkantak. Utóbbi kevesek közül az egyik, a Primordial énekese, A.A. Nemtheanga volt az, aki úgy gondolta, hogy legyen népszerű is, ami jó, így a Metal Blade-hez vitte őket, hogy elkészítsék a folytatást.

                  

Egy a maga módján tökéletes-közeli lemezt felülmúlni mindig nehéz ügy, de ez különösen az volt, hiszen távozott Philip Svennefelt, King Diamond eddigi legügyesebb hang-hasonmása, akit szinte lehetetlennek tűnt pótolni. Fenriz azt írta ekkor myspace-oldalán a hírre reagálva, hogy nagy kár, de a zene önmagában is jó volt, úgyhogy nincs minden veszve azért. Mint utóbb kiderült, a banda tagjai elégedetlenek voltak a frontember teljesítményével, ezért kirúgták, ami előtt teljesen értetlenül állok. Az új énekes, Per Karlsson a bemutatkozását jelentő tavalyi kislemezen leginkább Dickinsonosan énekelt, ami kicsit furának tűnt ehhez a bandához, de most ő is áthangolta magát King Diamondra. Az a számítás tehát, hogy ez most egy változatosabb, többféle hatásból merítő album lesz, szinte egyáltalán nem jött be. Karlsson teljesítménye azonban nagyon jó, elődjével összehasonlítva is állja a sarat.

A legnagyobb problémát tehát sikerült megoldani, viszont lett helyette másik, nagyobb. És bár talán ez is jelzésértékű, nem arra gondolok, hogy a farmert bőrnadrágokra és bőrmellényekre cserélték, hanem arra, hogy megritkultak a zenében azok a váratlan csavarok, kapkodó tempók, váratlan témaváltások, apró finomságok, amik miatt az első lemezt a leginkább oda lehetett tenni a Mercyful Fate két klasszikus lemeze mögé, a többi elé. Ezzel ellenkező irányban haladva ugyanakkor lopásból meg épp most lett több (pl. a Darkness Forever elején az énekdallam), legalábbis az előző alkalommal konkrét dolgokat nem emeltek át. Túlzásba ezt azért nem viszik, ez nem fontos, csak érdekes. A lényeg az, hogy ez egy elődjénél sokkal konvencionálisabb mai metalalbum. Kezdjük a ritmusszekcióval: bár erről nem is olvastam előzőleg, de a basszer David Stranderud is távozott a csapatból, utódja pedig egyáltalán fel sem tűnik, szerepe annyi, hogy vastagítja a hangzást; a dobos maradt, de az ő produkciója is visszaesett a hajrázatási funkciók kielégítésére. A hangzás is pont ilyen, eléggé visszataszító a teltség, amivel a duplázó dörög, a gitárok is korszerűsödtek, fel lettek fújva kissé. A The Devil’s Blood nagylemezére is nehezteltünk emiatt eleinte, de itt többről van szó: mintha mindettől elhitték volna azt, hogy elég egy-egy szabványzakatolással húzni az időt, mert az keményen szól és dögös. Kár ezért az önámításért.

                 

Tisztán lehet hallani, mikor került elő valami igazi ötlet, kár, hogy nincs olyan dal, amiben töretlen a színvonal. A Bloodbath című sem ilyen, mégis a kedvecem: fenyegető hangulatú, gyors darab, látja maga előtt az ember az Abigail vágtázó halottaskocsis borítóját megelevenedni. Itt annyira feszült a tempó, hogy nincs igény változatosságra. A gitárszólókra megpróbáltak rágyúrni az első lemezhez képest, bár ott sem voltak rosszak, de most egy fokkal közelebb kerültek a Shermann/Denner szinthez, ebben a számban különösen igaz ez. Általánosságban az mondható el a dalokról, hogy mindegyikben van egy-két nagyon jó énekdallam, amiktől meg lehet szeretni a meglehetősen szabvány alapokat, nekem főleg az Infinite Descensiont és a The Nightcomerst sikerült. A záró Der Todesking szintén kiemelkedik, ez viszont nem tipikus Portrait. Per Karlsson itt végleg bizonyítja, hogy tényleg nem rajta múlik az album sikere, és hogy többféle érzésvilágot is hitelesen tud tolmácsolni, a zenészek pedig egynémely harmóniában megidézik black metalos múltjukat jellegzetesen svéd-módra borongós hangulatokkal - konkrétan a Dissection-féle Thorns of Crimson Death a legpontosabb párhuzam.

Azt hiszem a fentiekkel minden el lett mondva, ennyi a tudnivaló az új Portrait albumról, lehet szeretni, lehet kritizálni, unikum jellegüket megőrizték, a mágia helyenként jelen van, ez még bőven nem egy rossz anyag. Egyelőre egy kicsit optimsitának érzem a pontszámomat, de remélem, jóváíratják maguknak a nyolcast az idő múlásával.  Ebben segíthet, hogy ősszel állítólag pótolni fogják az elmaradt májusi koncertet, aminek továbbra is fokozott várakozással tekintek elébe.

8/10

a’ ördög

portrait.webb.se

Dispirit - Rehearsal at Oboroten
2011-05-31, 2010, sz.k.

Nem lenne értelme a Subterrának, ha az olyan igazán underground, valójában nagyon is jelentős kiadványokról nem ejtenénk pár szót mint a Dispirit tavalyi próbatermi demója. A zenekar vezetője John Gossard, aki Aspa, Hynninen és még kevesek mellett az a személy, akiknek talentumában erős bizodalmunk van, munkásságuk végig meghatározó volt magazinunk és saját világunk formálódásában. Legelső csapata, a Weakling egyetlen albumával pedig még azt a bravúrt is be tudta mutatni, hogy mindennemű erőlködés nélkül olyasfajta viszonylag szélesebb körű és egyöntetű elismerést ért el, ami a '90-es évek még egységes undergroundjában volt a csúcszenekarok kiváltsága. Hasonlóan nyilvánvaló műve azóta nem volt, mi viszont mindegyikben megtaláltuk azok sajátos, egyedi értékeit.



A Rehearsal at Oboroten ennek a Gossard-féle stílusnak – a The Gault mellett – talán leginkább jellegzetes darabja. Ha azt gondoljuk, hogy a Deathspell Omega összetett muzsika érdemes összehasonlításképpen meghallgatni ezt a demót. A franciáknál - csűrjék-csavarják akármeddig is bonyolult szerkezetű szerzeményeiket - bármilyen felbontásból vizsgálva is csak panelekkel találkozhatunk, végeredményben pedig egy szétszedhető, és ízlés szerint szinte bárhogy összerakható kirakós játékot kapunk. A Dispirit dalai ezzel szemben - bár látszólag sokkal egyszerűbbek - egyetlen nehezen megfogható, változó masszából állnak. Körülbelül úgy tudnám leírni, ahogy Lovecraft néhány ősi, végtelen hatalmú istent pl. Yog-Sothoth-ot megjelenít: tünékeny, csak részleteiben megragadható örökké változó, felfoghatatlan örvényként. Soha semmilyen kép nem jelenik meg agyunkban róla, mégis azonnal felismernénk, ha valami kozmikus tréfa során összetalálkoznánk vele.

Két szerzemény, 30 perc, visszhangos, messzemenően domináns nyúlós-remegő gitárhangzás, síron túlról jövő üvöltés, primitív, szuggesztív dobolás és markáns címek. Ixtab’s Lure és Bitumen Amnii. A maják szerint Ixtab, az öngyilkosok istennője fiatal férfiakat csábít a rengetegbe, többségüket soha nem találják meg, viszont azon kevesek, akik hazatérnek, elméjük józanságától megfosztva örökké Ixtab ölelése után sóvárognak. Terjengős, eleinte funeral doomként érzékelhető dal ez, koherensebb mint az ezt követő kaotikus, fenyegető atmoszférájú párja. A későbbiekben monoton, félelmet keltő hangbontás veszi át a főszerepet, a kétségbeesés egyik legszélsőségesebb zenei prezentálása hallható. A lezáráshoz közeledve némi feloldódás ugyan tapasztalható, de ez sem több vagy felemelőbb, mint a megtört lelkű halandó halálba menekülése.



Bitumen Amnii. Szurkos magzati folyadék. Nem is tudom, hogyan fordítsam, mindenestre ez az önmagában elég fantáziadús szókép megfelelő támpontot adhat az ismerkedés kezdetén. Még az előző számnál is kicsavartabb, kaotikusabb, riffelősebb, igaz, ezek a témák - de még a ritmusok is - gyakorlatilag kivehetetlenek. A zenészek nem törődtek a szabályos formákkal, a rendszerzéssel, a mastereléssel, csakis a pusztító kilátástalanság viharának megteremtése volt a cél. Ezért eleinte nem könnyű felvenni a fonalat, igaz, adott hangulatban nem lehetetlen a belefeledkezés. A dal középrészén újra a funeral doom megoldások kerülnek előtérbe, amelyeket Gosasrd a már a The Gaultnál megismert, a hagyományostól igencsak eltérő, esetleges, improvizatív szólókkal díszít. Egyes death metal bandák használnak ehhez hasonló, groteszk, a ritmushoz és dallamhoz alkalmazkodni nem akaró gitártechnikát, csak ezekből hiányzik a feszesség, a keménység. A Bitumen Amnii befejezése azonban mégis egy összefogott, erőteljes téma, az eddigi feszült figyelmet, átélést felváltja a bólogatás, felizzik a parázs, ami eddig az elszürkült hamvak alatt lappangott, ami újra arra késztet, hogy újra átéljem ezt a fél órás iszonyatot.

Tény, hogy a Rehearsal at Oboroten nehéz, alkalomadtán élvezhető zene, külső és belső körülmények egyaránt erősen meghatározzák a mű élvezhetőségét. Számomra a legoptimálisabb környezet, még egy tavaly késő őszesti séta volt a város egy csendes részén. Nyirkos, ruha alá beférkőző hideg, nyálkás utak, lehullott, rothadó levelek. A házak között elsuhanva csak egy bolyongó kárhozottnak éreztem magam, ahogy a lassan átváltozó világot szemlélve haladtam a pokol kapuja felé, útközben lesve, hogy néhány szerencsétlen lelket magammal rántsak. Ennyi közhely szükségeltetett a színtiszta élményhez, remélem nem vette el az olvasók kedvét.

9.5/10

rʇp

dispirit.org

Blut aus Nord - 777 Sect(s)
2011-05-16, 2011, Debemur Morti

Mi a bánatnak kell írni az új Blut aus Nordról? Tényleg, semmi, de semmi misztikum nem maradt már bennük. A tavalyi EP egy értelmezhetetlen témahalmaz volt, az elsőre elég kellemes Memoria Vetusta II. pedig a jelenből szemlélve száraznak és erőltetettnek hat - akkor nyolc ponttal jutalmaztam. Az utolsó megmozdulásuk, amit fenntartások nélkül szerettem, és amelyet most is hibátlannak tartok, az Odinist lemez címadó dala volt.

A 777 Sect(s) esetében elég volt csak megnézni a borítót – felháborító -, konstatálni, hogy megint nem bírtak rendes címeket adni a tételeknek, akárcsak a rossz emlékezetű MoRT esetében, és már kerülgetett a hányinger. Végül mégis győzött a kíváncsiság. 

     

Ami az első végighallgatás után gyanús volt, hogy eléggé eltérő szerzeményeket alkotottak a franciák, a régi hagyományokhoz híven tébolyító, megfoghatatlan, zavarodott dalképeket, ugyanakkor fogós, dallamos szegmenseket is bőven érzékeltem, szerencsére az „emelkedett” atmoszférát hanyagolták, helyette egyfajta – a hallgató perspektívájából szemlélve - kellemes sivárság, borzongás, elveszettség-érzet tapasztalható meg, hasonlóan, mint például az első két Katatonia nagylemez esetében.

Az anyag bár kontrasztos, de jól is egyensúlyoz, mindez a témák összetételében és a hangzásban is megnyilvánul: letisztult, de erőteljes, talán az eddig legízesebben megszólaló BaN anyag született meg. Hol a csalás? 

Azon kívül, hogy antipatikus a külcsín és a felosztottság, egyéb nyomok nem utalnak arra, hogy a mélyben alattomosan megbúvó zavaró részletek - alibitémák és töltelék partíciók - rejtőznének. Semmi kiemelkedő nem történik, ez biztos, továbbá sok a visszanyúlás a The Work Which Transforms God koronghoz, de nekem egyik sem jelent problémát. A hangulat azt hozza, amit legjobb korszakukban már sikerült, ezen felül Vindsfal riffelési szabványait kibővítette: néhány soha nem használt ritmusforma, dallamkép is megjelenik, különösen a 4-es tétel ütős, death/groove metal közeli, gyomorszaggató riffelései tetszetősek.  

A 777 Sect(s)-ről nem érdemes sokat elmondani, a legnagyobb erénye, hogy feszengés nélkül végighallgatható, kellemes, szerethető muzsikát rejt, ez pedig a zsenialitás utáni második legjobb dolog, ha zenéről van szó. 

8/10

rʇp

Inquisition - Ominous Doctrines of the Perpetual Mystical Macrocosm
2011-05-12, 2010, No Colours Records

Az Inquisition bő húsz éves munkásságának első felét a saját hang megtalálására való törekvés, a másodikat a minél tökéletesebb album elkészítésésre való vágy töltötte ki. Zenében a két évtized nagyon sok idő, és hát ilyenkor el lehet gondolkozni azon, hogy vajon van-e még szénsav a palackban, muníció a fegyverekben. Ránk különösen jellemző az effajta szkepszis. Ezzel szemben sok helyen, sőt, szinte mindenütt azt a magabiztos megállapítást lehet olvasni, hogy ez lett az Inquisition eddigi legerősebb lemeze. Ezt egyfelől megértem, másfelől pedig tagadom.

Megmondom őszintén, én valami másra számítottam. Azok után, hogy a Nefarious Dismal Orations című előző, 2007-es datálású albummal sikerült kicsit változtatni az első három, nagyjából egyforma stílusú lemezhez képest, annyiban, hogy egy sokkalta agresszívabb és atmoszférikusságával kevésbé hivalkodó, de annál mélyebbre ütő lemezt készíteni, itt egészen más irányú a továbblépés. Konkrétan egy disszonánsabb, lassabb, gonoszabb anyagra készültem, főleg a Desolate Funeral Chant című új dal koncertverziója alapján. A végeredmény azonban egy csiszolt, talán túl is producelt best of lemez. Nem sellout, mint sokaknál, inkább úgy fogalmaznék, hogy bevállalták a nagypályás játékot, ahogy a The Devil’s Blood is tette nagylemezével. Csak hát az heavy rock, ez meg black metal, és itt az ilyen irányú változások nagyobb eséllyel okozhatnak nem kívánt szövődményeket.

                 

A hangzásnál maradva, a dob például olyan telt, mint egy klasszikus Guns lemezen, a gitár egyáltalán nem olyan karcos-éles, mint a legutóbb. Minden eddiginél több a hangszerelési trükk, a változatos, színes megoldás – itt ki kell emelni a lenyűgöző nyitódalt, az Astral Path to Supreme Majesties-t. Akusztikus gitár, ízes, kiművelt gitárszólók, vágtázás az istentelen kozmoszban, fénysebességű riffek hátán, mindez négy és fél percben, egyetlen olcsó váltás nélkül. Rögtön ezután a Command of the Dark Crown tömény zúzása már a jól ismert sátánista önkívületi állapotba taszítja a hallgatót. Lucifer, punish your enemies, oh lord of the night! Destroy them all! - mondja egy női hang a szám elején, majd darálás, aztán jönnek a disszonáns nyújtásokkal, baljós zajokkal díszített monumentális riffek, és vége is. Sláger. A Desolate Funeral Chant kilóg a lemezről hosszabb időtartamával, gyors részektől való mentességével, de ez is egy roppantul fogós dal. Utána a Cosmic Invocation Rites megint a legfelsőbb sebességfokozatba kapcsol, szinte köpködi a szavakat Dagon a szám elején, aztán a Burzum-féle War hangjaival játszik egy kicsit a klasszikus képzettségű gitáros, nem viszi el befogadhatatlanul progresszív irányba, de azért kicsavar új dolgokat a témából. Ez a dal a pesti koncerten is az egyik legnagyobbat ütő volt.

Mondom, értem én, miért gondolják azt, hogy ez a legjobb Inquisition album. Két ok miatt nem lelkesedem annyira mégsem. Egyfelől a lemez második felében sincsenek rossz dalok, de igazán nem tudnám kiemelni egyiket sem, a másik ok meg ezzel totálisan ellentétes. A Nefarious Dismal Orations sem kizárólag csak slágerekből állt, sőt, de ott a sokkal kevésbé áttekinthető, nyers hangzás, és az agresszív, egysíkú zenei fogalmazás miatt erre nem is volt igény. Többet mutat bármelyik korábbi Inquisition anyagnál az Ominous Doctrines, de legalábbis közvetlen elődjénél egyértelműen kevesebbet ad. És akkor ott van még egy konkrét zavaró tényező, előrébb került az ének is, Dagon kántoló károgása a kásából kiemelve egy sátán által működtetett robothulla© helyett gyakran a nagyon is élő-viruló Abbathot idézi, és hát Abbath már nagyon régóta a védjegye valaminek, aminek nagyon nincs köze a természetfeletti (alatti) hatalmak erejéhez.

Nagy problémáról ezzel együtt sincs szó, a riffek riffek maradtak, Dagon mindvégig tömény, izzó és roppant hatásos gitártémákat nyomat, agresszív és gonosz is a zene. De ha magányos, célzatos zenehallgatásról van szó elmélyült állapotban, részemről inkább maradok a korábbi lemezeknél, azok inkább megfelelnek az elvárásaimnak. A lemezborító viszont verhetetlen.

8/10

a’ ördög

myspace.com/inquisitionusa

V.A. - Grå Fraktion
2011-05-08, Posh Isolation, 2010

Mindenki jól tudja, mi a helyzet manapság a black metallal, miket művelnek mostanában az egykori pionírok. (Itt például egy tűrhető számot játszanak el, na de a kontextus...) Úgyhogy a földön fekvők rugdosása helyett érdemes inkább megnézni, mivel foglalatoskodnak azok, akik újonnan csatlakoznak ehhez a döglődő zenei hagyományhoz. Vajon mit kezdenek a 18-20 éves fiatalok a black metallal, mennyire hozza tűzbe - ha mást nem - a közönséget egy mai Inner Circle? A cikk végére kiderül.

A Dániában megalapított Posh Isolation kiadó eddigi rövid működése alatt már jókora mennyiségű kultikus szemetet termelt ki. Bár felfedezettjeik között egyaránt akad noise, ambient, experimental, black metal, punk stb. előadó, mégis könnyű kapcsolódási pontot találni számukra: mindannyian az amatőr, primitív kivitelezés hívei. Mind hanyagul, rossz minőségben dobják elénk anyagaikat, amelyek a művészi önkifejezés legalsó szintjeire nyújtanak betekintést. A Posh Isolation zenekarai számára amatőr pornóújságok, köztéri wc-k falfirkái, tehetségtelen, de perverzióikat gátlás nélkül közreadó írók, leépült drogfogyasztók alkotják az ideális környezetet, társaságot. Persze ez az attitűd nem mindenki számára elfogadható, még szerencse, hogy nekik ott van a hivatásos művészek, nagyszínpadok, zenélésből élő, büntetett előéletű farmerek világa...

        

A Grå Fraktion című válogatás többnyire friss black metal zenekarokat/alkalmi formációkat mutat be, akik eddig még nem jutottak szóhoz - és gyanítom, jelentős részük nem sok vizet fog zavarni a későbbiekben sem. Ez egy teljesen arctalan gyűjtemény, amelyen csak a mocskos végeredmény számít, ahhoz pedig olcsó, jól bejáratott módszereket alkalmaznak: zaj, punk, lo-fi, káosz.

A Gravsten hamar világossá teszi, mire lehet itt számítani. Zenéjükben a hardcore és a black metal ötvöződik, pontosabban maga a zene inkább hardcore, a tematika és az ének black metalos.

Két dolgot kell megemlíteni az Evilblood-dal kapcsolatban: elsőként a Fekete Légiók felbecsülhetetlen érdemeit, másodjára az erőteljes ildjarn/boneawl-izmust.

A Lavendert egyrészt a nagyon sistergős hangzás emeli ki a válogatásról, azonban legfőképpen azért érdekes, mert az énekes pont olyan hangot ad ki, mint amilyet a kutyám szokott, ha szirénázó autót hall elhaladni.

Még a neve sem ismert a leghosszabb számot hozó alakulatnak. Névtelenéket disszonáns megoldásaik különböztetik meg a többiektől, valamint az, hogy merészen - legalábbis ebben a környezetben merészen - kalandozgatnak, vagyis nekik vonnák be elsőként a punk igazolványukat.

A Galge közben mindössze egyetlen értelmes gondolatom támadt: "Csak nem az Ash Pool?"

A Marching Church egyszerre akar lo-fi indi és black metal lenni, az utolsó számukban ráadásul női énekkel próbálkoznak. Mivel egy igényesmetálos eddigre már összetörte volna a bakelitet, valójában nincs mit veszteniük különcködésükkel.

Korábban egyedül a Garrotte-tól hallottam egy rövidebb kiadványt, de az ő régi produkciójuk még ezekhez az aljadék zenékhez képest is irgalmatlanul szar volt. Mostanra összeszedték magukat, mert ez a két szám maga a láncfűrészes metal a régiekhez képest, persze olyan metal, ahogyan azt az ősbunkó punkok elképzelik.

Elsőre a Salome még nem okoz meglepetést, dübörgő káosszal szórakoztatnak. Viszont, amit zárásként előadnak, se nem punk, se nem black metal, hanem az Earth drone-korszak utáni stílusára emlékeztet - természetesen csak távolról.

Tudom, hogy ebből inkább az jön le, hogy ennél még a Satyricon is jobban megéri, de be kell látni, hogy ez egy kegyetlen világ. Ha valaki le akar számolni a metal-árulókkal, vállalnia kell a kiképzést!

7/10

#Nothing#

http://www.poshisolation.net

Man's Gin - Smiling Dogs
2011-05-03, 2010, Profound Lore

Általában elég vegyes eredményeket hoz, ha kemény zenében nagyot alkotott ember egy külön projektben teret enged dalszerző-énekesi énjének. A Man’s Gin mögött álló férfiú ráadásul ugyanaz az Erik Wunder, aki Cobalt nevű zenekarával többször, méltán kapott már dicséretet nálunk, az én életemet speciel meg is hosszabbította legalább öt évvel. Aggodalomra azonban semmi ok, elfogultság nélkül is szerethető lemez született.

Lényegében egyszerű hangszerelésű, akusztikus gitárra és énekhangra alapozott country-folk-southern rock dalokat hallhatunk, háttérben a Wunderre jellemző masszív, agyas és mégsem túlzó dobolással, néhol villanygitárral, cselló- vagy zongorakísérettel. Aki hasonlítgatni, másokra visszavezetni akar – nos, a hatások szóba kerültek több interjúban is, Johnny Cash-től Nick Cave-en át Dax Riggs-ig és a lágyabb Swans lemezekig, de az anyag háttérnevek nélkül is teljesen megállja a helyét.

A nyitó-címadó szám rögtön a lemez egyik legnagyobb ütése az emberen – igen, ütés, mert bár nagyon jól érezzük magunkat a hallgatása közben, mégsem vidám dal. Magasabbra hág, mint hogy egyszerűen vidám lehetne, itt már komoly létösszegző revelációk szelei fújnak. Fiatal férfiember az elfelhőzött égre tekint, nem boldog, nem is szomorú, az egyetlen, amit érez, létének óriási energiája. A poént itt nagyjából le is lőttük, ha valaki csak kulcsszót keresett, dehát leírták már ugyanezt a kollégáim a Cobaltról szóló cikkekben, nincs mit takargatni: ugyanez van itt is, csak persze más formában. Ami még rögtön feltűnik: Erik Wunder egyáltalán nem képzett énekes, hangja viszonylag kis skálán mozog. Persze ilyen összhatás mellett ostobaság túl sokat rágódni ezen - észrevehető, nem akarok erényt kovácsolni belőle, de zavarni sem zavar.

A Free lötyögősebb, lazább, countrysabb, szétesőnek is tűnhet eleinte, nem is bírtam megszeretni az első 2-3 hallgatáskor, utána viszont igen. Kerek dal, nincs túlhúzva, nem akar többet mutatni, mint ami: viszkizés, lazulás, közben egy-két benyögött nagy bölcsesség, ennyi. A Stone On My Head fekete bárány a lemezen, egyrészt pörgőssége miatt, másrészt meg az előbb részletezett éneket itt tényleg szokni kell, az elején konkrétan többszólamú kiabálásnak tűnik, de a dal lendülete elviszi ezt is. Vájtfülű kollégáim itt a posztpunk ízét is érezni vélték, jómagam a dobjátékon kívül ezt minimálisan sem vettem észre. A dal maga nagyon jó, jelenléte jót tesz a lemez egészének, tűnjön bármennyire is idegen testnek elsőre.

A Solid Gold Telephone személyében egy hosszú, lassan kikerekedő és roppant sokoldalú dal következik - itt ugye eszünkbe juthat a címről a Keresztapa - bár jómagam először a szerelemhez kapcsoltam a dalt, a szerelmes emberhez és a telefonhoz, amit bámul, hogy ugyebár „csörögjél már, baszod”. Persze ez a hűvös sodrás egyáltalán nem passzol ahhoz a gyakran hisztérikus és idegölő állapothoz, nem is arról szól, mint ahogy Erik Wunder maga el is mondja egy interjúban, ez a telefonvonal másfelé kanyarog. Noha az angyalokig mi sem jutunk fel vele, de a hosszan kibontott témák, a leereszkedő vonalú és egyébként remekül előadott énekdallamok tényleg felemelőek. A  csúcspont viszont a kétrészes Nuclear Ambition: a mollokkal operáló, tragikus hangvételű felvezetés és a hirtelen megkönnyebbülés után kirobbanó energiával érkező második rész, nos, ezeknek együtt elképesztő hatása van. Energia, nincs több szavam: hallani lehet, nem érezni lehetetlen.
 

              

Ami ezek után következik, kevesebb szót igényel: egy bérgyilkosos sztorit elmesélő ballada, a végén jól sikerült gitárszólóval, kicsit vontatottan, de azért hat ez is, a refréneknél némi utánérzésével egy, az elmúlt pár évben újra aktív seattle-i grunge zenekarnak. A Hate.Money.Love.Woman. a kvázi szerelmes dal, ezt tényleg jobb lett volna kihagyni szerintem, vagy ez az, amihez tényleg Nick Cave-nek vagy Chris Isaak-nak kell lenni, hogy ne csússzon át a konkrét csöpögésbe, de hát istenem, ők is csöpögnek néha. Ezután még a keserédes zárás marad (Doggamn), az élet szar, de azért lehet szeretni, ezzel a számmal viszont tulajdonképpen semmi baj nincs, engem mégsem nyert meg.

Hogy a lemez sikere miben áll, az egyrészt az elégszer nem említhető energia, másrészt szűk háromnegyed órás hossza, mert tényleg pont elég ennyi, harmadrészt, hogy az azonnal ütő tételek fenntartják az érdeklődést addig, amíg a többi is kibontakozhat. Elfogultságtól mentesen kijelenthető: nagyon jó lemezzel van dolgunk. Emberi hangon szól, erős és esendő, vannak nem éppen kicsi erényei, amik miatt elnézzük (vagy alkalmasint megszeretjük) a hibákat, és vannak hibái, amik miatt nem dimenzionáljuk túl az erényeket. Mindenkinek melegen ajánlom.


9/10

yog

Clandestine Blaze - Falling Monuments
2011-04-13, Northern Heritage, 2010

A hátteret ismerők számára nagyjából úgy tudnám jellemezni az új Clandestine Blaze lemezt, mint a tavalyelőtti Stabat Mater black metalba való öltözését. Ebben semmi meglepő nincsen, a szerző tudvalevőleg ugyanaz a személy, a zenéhez való hozzáállás nem változott, a szerkesztési elv is csak a stílusnak megfelelő rendszerhez idomult. Még a lemezek kezdései között is párhuzam van, ahogy 2009-ben a Triumph of Genocide hagyományos megközelítésű, ötlettelen súlyokozásból tragikus weltschmerz-cé bontakozott ki, úgy vált most az Unfolding Madness érzelemmentes, unalmas csapkodása fenyegető, dermesztő tébollyá. Mindezt a korai Deathspell Omega-t idéző kíméletlenséggel párosítja Aspa, akinek embertelen kiáltásai végleg ellenállhatatlanná teszik a nyitányt. Több és más szót ejteni róla szükségtelen. (lásd a videót)
 
A Possession of the Nordic Blood rendre a Ligtning Swords of Death Damnation Pentastrike című dalát juttatja eszembe (főleg a splites verziót). Ez egyáltalán nem véletlen, hangulatában, ízében, témáiban kisebb eltérésektől eltekintve ugyanazt hozza, igaz, említett darab a death metal felé hajlik el, összetettebb szerkezetű, finn barátunk viszont megmarad a legparasztabb riffeknél, plusz megtoldja egy tipikus, ámde jól működő, kis erőlködéssel refrénnek is nevezhető momentummal.

                 
 
Ha már elérkeztünk a parasztkodáshoz, az előzetesen általunk is bemutatott Call of the Warriort mindenképpen ennek tematikája köré kell csavarnom, annak ellenére, hogy bőségesen tartalmaz magasra törő, monumentális pillanatokat is. Na, nem mintha túlszárnyalta volna magát Aspa, kétlem, hogy a Psychopatia Sexualis főmotívumánál hallunk valaha gyökérebb riffet, sőt, a maga módján kifinomultabb, árnyaltabb lett a muzsika, de az erények ugyanazok, mint a Deliverers of Faith idején. Egyszerűségükben szép, faragatlan dalokat kapunk, nélkülözve a Blood Cult vagy az Incriminated féle flegma nihilizmust, ami nem mindig talál nyitott fülekre. Hogy az eredeti mondandómnál maradjak, a Call of the Warrior kétségkívül a lemez csúcspontja, legalábbis ha a fogósság és egzaktság szempontjait vesszük mérvadónak. Szaggató, feszült kezdés, majd öt perc monoton kalapálás és sodró, energikus riffek következnek, a háttérben egy kürt egyetlen hangot ismétlő hívásával.
 
Innentől azonban nehezebb dolgunk lesz, a szerzemények egyre ormótlanabbá válnak, a fogósság csak részlegesen van jelen, a jól használt disszonanciák, hatásos váltások ritkulnak, szürke masszává kezd nyúlni az anyag. A Melancholy of the Falling Monuments ugyan keserűmód hangulatos, vontatott darab, de nem is könnyű rajta keresztülvergődni. A tűz kihuny, depresszió, erőtlenség, feladás kúszik a helyébe, a büszke öntudat a Horizon of Ego Annihilation főtémájában bukkan fel csupán. Ugyan a Bloodsoil is rendben van nagyjából, főleg a zárás hozza el a várt hatást, Aspa itt is olyan eszközökhöz nyúl, amik rontanak a végső megítélésemen. Egy felejthető bevezető, egy telitalálat riff, majd közel fél perc időhúzás, mindez még egyszer ismételve, aztán jöhet az említett befejezés.
 
Az utolsó két dal sem győzött meg eléggé, semmi komoly probléma nincs, csak a végére már bántó lesz, hogy a szerző ennyire nem törekszik az egységességre, ami az egyes szerzeményeken belüli részeket kellő módon összekötné. Akárhogy nézem, nem tetszik ez a kontrasztosság, habár a négy évvel ezelőtti Church of Atrocityhez képest, főleg az album első felét tekintve jelentős javulás érezhető. Arra hét pontot adtam, most már nem kapna annyit, a Falling Monumentsnek azonban megelőlegezem a szigorúságomat.
 
7.5/10

rʇp

No Balls - Less
2011-03-22, Who Can You Trust?, 2010

1. A No Balls Svédországból érkezett, és legalább egy Brainbombs tag részt vesz benne.
2. A No Balls nem a nagy megfejtésekről, intellektuális csemegékről szól, alapvetően ugyanazt csinálják, mint a Brainbombs, csak szarabb kivitelben.
3. Ha a címből indulunk ki, akkor ez a lemez valóban jóval kevesebb, mint amit a svédektől megszoktunk, de ennél még az előző No Balls LP is többet nyújtott.
4. Eltűnt a színező trombita, és a szokásos számonkénti egyetlen riff még ócskább lett. Persze mire az az egyetlen riff lemegy 50-szer, már senkit sem fog zavarni a minősége.
5. Ami az éneket illeti, a No Balls-ban rendszerint valami motyogás, bizonytalan kiabálás zajlik a háttérben, amiből egy szót sem érteni, de vannak számok, amelyekben talán nincs is ének.
6. Vagyis arcbamászó, szentségtelen erőszak és fekete humor helyett marad a totális nihil, amihez elég néhány érzékletes dalcímet felvésni a borítóra, hogy tudjuk, hova jutottunk.
7. Ide: kisvárosi naturalista népzene.
8. Ilyen az, amikor a kispolgárokat nem érdeklik sem a távoli nagyváros fényei, sem a trágyaszagú földek és a lepusztult természet világa, hanem csak a saját unalmas létükkel foglalkoznak, ahonnan nincs menekvés.

tagek: punk, lo-fi, nihil, Brainbombs

Kiegészítő információ: állítólag a Brainbombs-nak vége, a Drajan nevű tag (a trombitás) megszüntette a zenekart 2009-ben. Úgyhogy ezután vagy No Balls, vagy semmi.

                        

 7/10

#Nothing#

myspace.com/neuballs

V.A. - Around the Dragon's Broken Neck Hangs the Medal of Saint Lazarus
2011-03-07, 2010, Hospital Productions

"Mit keres a leprás lovagok keresztje a sárkány nyakában, és mennyit érhet 2011-ben egy válogatás?" - ez a két kérdés foglalkoztatott, mikor először találkoztam ezzel a kazettával, amely újfent az apró manhattani üzletből indult el világhódító útjára. Az első kérdésre máig sem találtam megnyugató választ, viszont reményeim szerint ebből az írásból hasznos információkkal lehet gazdagodni a válogatás értékére vonatkozólag.

Dominick Fernow az olasz Slaughter Productions emlékének ajánlotta ezt a kiadványt, amely kiadó industrial/noise színtéren belüli jelentősége számomra meglehetősen kétséges, legalábbis világrengető, stílusformáló mérföldkövek nem igazán akadtak a kínálatában. Ellenben ott jelentek meg a főnök Marco Corbelli zenekarának, az Atrax Morgue-nak az anyagai, amely valóban nagy névnek számít a death industrialon belül, de be kell vallanom, eddigi életem során egyszer sem éreztem késztetést, hogy komolyabban megismerkedjem az Atrax-szel. Amit hallottam tőle, az nem volt kiábrándító, de bűvösnek és felejthetetlennek sem mondanám. Corbelli aztán olyannyira megszállottjává vált a halálnak, hogy néhány éve felakasztotta magát, és ezzel el is érkeztünk a címbeli sárkány törött nyakához; de hogy miként kapcsolódik ide a Szent Lázár Lovagrend, az további kutatást igényelne. Mindenesetre nekem hiába ambivalens a viszonyom a kiadóval és elsőszámú zenekarával, el kell ismernem, hogy Fernow számára különleges jelentősége lehetett, hiszen a Slaughter Productions fénykora a '90-es évek második felére esett, arra az időszakra, amikor Fernow elkezdte egyre mélyebben beásni magát a noise/power electronics/industrial undergroundba, majd létrehozta saját kapcsolódó projektjét, a Prurient-öt.

Van tehát egy személyes szál, és emellett ott van a '80-as évek kazettacserélgetős aranykorának emlékezete, amihez természetesen hozzátartoznak a felejthetetlen válogatások a Come Organisation-től, az Iphar-től, később a Cthulhu Records-től. Mára ezek a külön hangulatvilággal rendelkező, a legjobb sorlemezekkel vetélkedő válogatások kihaltnak tekinthetők. Megölte őket az internet? Inkább a lustaság és az igénytelenség! Az a szemlélet, hogy a válogatásra is elég csak kifosni valamit a megadott tematikához passzoló címmel ellátva - éppen úgy, mint ahogy a folyamatosan termelődő szólókiadványokhoz. Hiába nem annyira kiemelkedőek ennek a kazettának számai, de arra legalább képesek, hogy létrehozzanak egy egységes hangulatiságot, megidézzék a múltat és az ipari romantikát.

                                

A szereplők:

Alberich Wagner operáiban a gonosz, púpos, kapzsi törpe, akiben egyesek egy bizonyos nép jellegzetes karakterjegyeit vélték felfedezni. Nem tudom, mi az igazság ebből, ugyanis sohasem merültem el a Wagner-operák világában, valójában maguk a művek, a nyitányokat leszámítva, számomra szinte hallgathatatlanok. Mindenesetre ez az Alberich elég távol áll névrokonától, teljesen ártalmatlan, lo-fi industrialban utazik. Pulzáló szintetizátorok, vonós hangszínek uralják az első számot, amely kellemes felvezető. A Virgins című második tételben már több a zaj, de ettől függetlenül ez sem agresszív, hanem szomorkás, erőtlen vokállal a háttérben. Ha valaki szereti a Prurient ambientesebb, nyugodtabb anyagait vagy a beszüntetett Navicon Torture Technologies-t, nem fog csalódni az Alberichben. (Ezt az előző mondatot, majdnem az összes szereplőhöz odaírhatnám.) Azonban muszáj megjegyeznem, hogy a Hospital Productions-nél megjelent, nyolc kazettás Alberich gyűjtemény már teljes ellentéte annak a szellemiségnek, amit ez a válogatás elvileg képviselne.

A Bus De La Lum az állatok fényéről mesélne. Az Alberich könnyen emészthető dalaihoz képest, ez a track jóval kietlenebb: durvább hangszíneket, majd elektronikus zajokat hasznosít. A folyamatosan morajló sáv részben a mostanában hihetetlenül népszerű harsh noise wall kompozíciókkal is rokoníthatóvá teszi a számot, de szerencsére jóval több minden történik ebben a 10 percben, mint egy HNW lemezen. Ráadásul az előadónak a befejezésre is marad ötlete.

Kanadából érkezik a Cold Cave-mániás Contrepoison, amely a régi, otthon zörgős Cold Cave kedvelőit igyekszik megtalálni. Vagyis nagyon egyszerű lo-fi szintipop ez, fülbemászó dallamokkal, énekkel, legalábbis az I Keep On Searching. A Poisonous Desires-ben ellenben black metalos (gitár)riffek tűnnek fel, és nem áll messze az Akitsa-világától, persze sokkal kevésbé harsány, például extrémebb (semmilyen) ének sincs benne. A Contrepoison szakaszának lezárása (In Love With Mars. At War With Love) meg olyan, mintha egy black metal szám szintetizátoros átiratát hallanánk.

Az FFH lassan építkezik, a bonctermek kísérőzenéjeként felhasználható death industrial lehet a cél. Halk, háttérbehúzódó hangszínek, tipikus, személytelen ének (kommentár). Később viszont egy lelkes olasz (fasiszta?) dalból vett hangminta ékelődik be. Végül jön a (hulla)méreg.

Kellemes, szúnyograjzással színesített estéket varázsol elénk a Kama Rupa. A Triple Tide előretolt, élő basszusával egy ideig egész posztpunkos, majd rövid leállás után kiteljesedik egy kis menetelésben. Aztán jöhetnek a vérszívók.

Eddig a vintage erotika és a dark ambient összekapcsolásában jeleskedett a Lussuria. Most is övé a válogatás legambientesebb tétele, de messze nem az a totális statikus álmodozás, mint ami a Lussuria kazettákon megy. Így kell alkalmazkodni! És ne feledjük: egy mogorva szinti arpeggio legalább annyit ér, mint egy mocsárszagú gitár riff.

Prurient. Míg a Lussuria bekeményített, a Prurient az álmodozást választotta, ennyire kedves kis számot Fernow-tól én még nem hallottam. (Ez csak akkor igaz, ha a Cold Cave-ben nem szerző.) Reverb/delay plusz néhány hang a szintin a recept.

Összeesküvés-elméletek, piszkos háttérhatalmi játszmák ipari felderítését tűzte ki célul a Vatican Shadow - ezért is ajánlom a júdásfaj, elektrosokkos magyarokhoz képest egész jó zenei ízléssel bíró Molnár F. Árpád és csapata figyelmébe. Ki tudja, talán legközelebb egy csúcstényfeltáró Hírháttér-videóban fogunk hallni a Vatican Shadow harcáról, bár gondolom, számukra már az is megtiszteltetés volna, ha háttérzeneként használná fel valamelyik művüket a világ legnagyobb Echelon-tanúja. Az izgalmas témához illően ez a két track a legmozgalmasabb az egész anyagon, de azért nem LD50 szint.

Szóval kellemes válogatás ez, sőt én évek óta nem hallottam ilyen meggyőző válogatást az engem érdeklő zenei stílusokban. El is vitték az összes kazettát mostanra.

8/10

#Nothing#

Akitsa - Au Crépuscule de l'Espérance
2011-01-25, 2010, Tour De Garde

A magát quebec-inek, és még véletlenül sem kanadainak valló Akitsa egyike azoknak a black metal bandáknak, akik kompromisszumok és elbuzulás nélkül zenélték végig az elmúlt évtizedet az underground mélyén. Ez annak fényében dicséretes csak igazán, hogy a kéttagú csapat már a kezdetektől fogva markáns stílust alakított ki magának, ahelyett, hogy mindenki másnál brutálisabb vagy gonoszabb cséplésbe fogtak volna. A legtöbbet Ildjarntól és a Burzumtól tanultak, előbbitől a minimalizmust, utóbbitól pedig azt a földi sártól való elemelkedettséget, amelyet tévedés lenne monumentalitásnak nevezni.

Amikor először hallottam őket, bevallom, nevettem rajtuk. Hogy lehet hét percen át ismételgetni két riffet, különösebb változtatgatások nélkül, kimért középtempóban? (Sang Nordique, címadó dal, 2002) Ezt tényleg komolyan gondolják? Újra és újra hallgattam, aztán ahogy lenni szokott, kiderült, hogy a nagy ellenkezés látens vonzalmat jelzett. Valahol van valami punk az Akitsa mentalitásában, nem kétség, de távol állnak attól, hogy attitűdjük puszta fricska legyen. Tényleg ki tudják ragadni az embert a hétköznapi gondolkodás korlátoltságból, és emellett még arra is képesek, hogy felismerjék, ilyen, fent említett módon elborult dolgokkal tévedés lenne telerakni egész lemezeket, ezért rövidebb, gyorsabb darálásokkal is próbálkoznak, valamint a különböző zaj-irányzatokkal való kísérletezés sem áll távol tőlük. Ezek hol bejönnek, hol nem, a sok dicséret után azt azért meg kell jegyezni, hogy nem egységesen impresszív az egész munkásság, illetve a kiadványok mindegyikén van valami igazán érdekes, de egyik sem telitalálat, vagy megunhatatlan elejétől a végéig. Ezt nem feltétlenül, vagy kizárólag hibának kell felróni, stílusjegy is ez egyben. Teszem azt, a Swans is valami hasonló karakterű dolog, aztán élőben feltehetőleg ki fogják radírozni a fejünket, legalábbis remélem.

Akár így, akár úgy, ezúttal is ilyen lemezt adott ki az Akitsa, a kitartás, a reményvesztettség, a fanatikus eltökéltség jegyében. A francia nyelvű szövegekből személy szerint sokat nem tudok kiszűrni, de az mindent elmond, hogy az album jelmondatának Albert Lozeau költő alábbi sorát tették meg: „Ne vágyakozz, szűnj meg létezni, vagy légy csak csont és hús, és ne legyen benned megbánás” Az intró utáni Les Sentinelles ennek a lemeznek a csúcsdala: groove-os, húzós dobolás, kétriffes középtempós sodrás a gitáron, elkeseredett üvöltés, és kb. három hang a szintetizátoron, mintegy öt percben.

                    

Az elegáns nyitódal után rögtön egy annál primitívebb és agresszívabb dühöngés következik, ami nem rossz, de nem is érdekes, majd jön egy újabb kimértebb szám, a Loyauté, ahol viszont a dallamos énekkel dobják fel az összképet, ami minden tökéletlensége ellenére el is adja a dalt. Ilyen Johnny Rotten-szinten nevezhető persze csak dallamosnak, a hangulat pedig egy békésen és elégedetten, de azért nem teljesen alkoholmentesen vonuló, elszánt futballdrukker-horda büszkeségét idézi. Értelmiségi olvasóink kedvéért kihangsúlyoznám, ez nem csúfolódás, számomra ebben semmi pejoratív nincs.

Megint egy szürkébb dal jön, de tényleg törekedtek a változatosságra, mert ezúttal nem gyors darálás, hanem a nyitódal szintetizátorral fokozott emelkedettsége köszön vissza közönségesebb formában, majd jön az instrumentális címadó, amiben dob sincs, csak végtelenül zajos és komor gitárnyűvés. Ez például megint telitalálat, persze a maga módján, tehát nem az év dala, de tökéletesen működik.

Átkötésekkel, fel-és levezetésekkel nem nagyon szarakodnak a zenészek, a következő dal viszont folytatja a zajos vonulatot, egy nagyon lassú ritmusokra nagyon gyors gitártémákat helyező, és ezzel fenyegető atmoszférát teremtő szám (Le Dernier Putsch) képében, amire nehéz bármi rosszat is mondani, azon túlmenően, hogy annyira nem érdekes. Ahogy az utána következő primitív, Ildjarn-típusú Antithese sem az. Ok, rendes tőlük, hogy most itt tényleg megint beraktak egy gyors dalt, de akkora nagy felüdülést nem okoztak azért.

A Vers la Mort kapcsán azt tudom elmondani, hogy már korábban is előfordult, hogy a zenekar az elektronikus zene egyes eszközeit idézi fel hangszeres játékkal; itt a dob ritmusa  egy Portisheadet idéző, nyomasztó pulzálás. A dalban az egészen hisztérikus sikolyok tetszenek a legjobban, megint egy viszonylag emlékezetesebb szerzeményt jegyezhetünk fel. A La Voix Brutale nagyon nyomasztó, de nem több ennél, így kicsit keserű marad a szám íze. A Burzum azért jó még 2010-ben is elsősorban, mert felette marad a hétköznapi érzemeknek, ahogy írtam. Ez a fajta depresszív, sötét világlátás meg nem emberfeletti, egyáltalán. Ez az odavezető út egy állomása, ami elkerülhetetlen, de a lényeg a felülemelkedés. Itt lehet nem is ez a cél, ami nem baj, csak nekem kevés. Jó a lemez pedig, rossz dal nincsen rajta, de nem fog állandó helyet bérelni a lejátszómban - ahogy eddig sem bérelt, pedig megtehette volna, hiszen 2010 első felében jelent meg.

Van egy olyan sejtésem azért, hogy élőben ők is be tudják pótolni a hiányzó egynegyed részt a tökéletes zenei élményből, csak arra igen kicsi az esély, hogy ezt mi is megtapasztaljuk egyszer.

7.5/10

a’ ördög

www.t-d-g.net

Furze - Reaper Subconscious Guide
2011-01-17, 2010, Agonia Records

Woe J. Reaper és a Furze - egy bizarr elme és egy bizarr zenekar. Négy évet kellett várni az UTD folytatására, amely címe alapján ezúttal a Kaszás tudatalattijába vezet be minket. Félelmetes hely lehet, de meglepően nyugodt, legalábbis a Furze eddigi munkáihoz képest. Viszont örömmel látom, hogy Woe J. továbbra is kitart a Kaszás figurája és a köré épített személyes mitológia mellett. Nem mintha annyira ismerném ezt a mitológiát, vagy vágynék a részletes megismerésére, de meggyőződésem, hogy ez a szűnni nem akaró mánia, speciális érdeklődési kör kitűnő hatással van a Furze zenéjére - a sok szétfolyó őrültség mögé szilárd alapot biztosít. Rengeteg északi, volt black metal vagy black metal-közeli zenekar kapcsán dobálóznak az avantgarde jelzővel, de egy gyáva és megalkuvó, illetve elvárások szerint dolgozó művész mitől lenne avantgarde? Ihsahn, Ulver, Opeth? Akkor inkább az őrült, a beilleszkedést, elvárásokat hírből sem ismerő Furze legyen az avantgarde, nála garantáltan jobb helye lesz ennek a szónak - habár nincs túlzott jelentősége a fogalmakon lovagolni.

             

A Subconscious Guide legnagyobb érdekessége, hogy milyen szépen illeszkedik egy aktuális trendbe. Egész pontosan a mind népszerűbb okkult rock az, amely megfertőzte Woe J-t, de talán helyesebb azt mondani, hogy jelen esetben Woe J. hekkeli az okkult rockot. Az UTD és az azt megelőző anyagok a black metal elferdítésében teljesedtek ki, ezekhez képest egyértelmű a váltás. Most is van persze black metal, csak jóval kevesebb, ellenben ennyi szőrös tökű rock riff még sohasem szerepelt egy Furze lemezen. Állítom, hogy a Furze a legkomolyabban vehető metal paródia, vagy inkább karikatúra. Ha az Acid Witch a horror-képregénymetal, akkor Woe J. Reaper az ügyes kezű metal karikaturista. És ez jól is van. Be kell vallanom, az elmúlt időszakban, ahogy szaporodott az okkult rock zenekarok száma, úgy csökkent a lelkesedésem. Nem tagadom, hogy egy Sabbath Assembly, Devil's Blood, Ghost zeneileg jelentős dolgokat tett le az asztalra, de egyre kevésbé tudom őket komolyan venni. Színjátszókörök ezek, amelyek tagsága zenészeket alakít. A színház izgalmas, de néha érdemes megvizsgálni, mi történik akkor, ha elbontják. Talán itt fogható meg a Furze fontossága. Én nem tudom, mi ez, tébolyda vagy őszinteség vagy szokatlan látásmód, de legalább nem színház.
 
Ritkán szoktam egy lemez hangzásnak különleges szerepet tulajdonítani, de most muszáj fejet hajtanom. Annyira tiszta, annyira hibátlan, mint egy norvég elmegyógyintézet. Csodálatosan csilingelnek a cinek, nem is szólva a harangjátékról (glockenspiel), amely számos helyen kíséri a morgós riffeket. És az a legfurcsább, hogy a dalok is jók, az első három mindenképpen. Nyolc, hét, hat percesek, de megjegyezhetőek, elkülöníthetőek, és tulajdonképpen a lemez második felével sincs akkora gond, de úgy érzem, ott, különösen az utolsó 12 perces számban, már sok a lassulásból. (Vagy csak jobban kellene szeretnem a doomot?) Meglehetősen csendes ez a tudatalatti, de vajon a higgadtságnak köszönhetően otthonosabbá vált volna a Furze zenei világa? Kizárt. Woe J. éneke újabb kellemes meglepetés. Egy sikolyaitól megszabadított King Diamond, másnak, gyanítom, csak egy udvari bolond, mindenesetre tény, hogy ezt a beteges, ördöggel incselkedő, sokarcú hangjátékot kevesen képesek tolerálni. Na, de mi van azokkal, akiknek nem csak az elsőosztályú zene, hanem az ének is tetszik, minden, ami van, az egész Furze, kaszával, rekettyével. Nos, ők menthetetlenek, és egyben rávilágítanak a Furze legnagyobb veszélyére: visszafordíthatatlan torzulásokat okozhat a hallgató ízlésében.
 
8,5/10
 
#Nothing#
 
myspace.com/blackpsychmetal

Acid Witch - Stoned
2010-12-30, 2010, Hell's Headbangers

A Ghost cikkben írottakat - miszerint a jelenlegi zeitgeist az extrém metalban az okkult retró, és tetszik, nem tetszik, ezt kell szeretni, ha nem akarjuk kizárni magunkat a jelenből - annyival kell még kiegészítenem, hogy elég nehéz dolga lett a kritikusnak, legalábbis én sokkal kevésbé vagyok magabiztos, mint korábban. Példának okáért, a Devil’s Bloodot durván alulpontoztam, a Ghostot pedig enyhén felül, a Portrait-t megint kicsit alul, és így tovább. Mennyire maradandóak ezek az új értékek, amikben kevésbé nyilvánvaló és megfogható részérték az eredetiség? Ez azért kapcsolódik ide, mert most, az Acid Witch esetében is dilemmázok.

Az Acid Witch okkult is, retró is, és illik is ebbe a sorba, noha zeneileg teljesen más, mint a felsorolt zenekarok. A Witchtanic Hellucinations albumon megismert stílus jegyei érvényesülnek ezúttal is: súlyos, doomos death metal riffek, ósdi horrorszintetizátorral, slágeres megfogalmazásban. A folytatás nyílegyenes, még több nagy slágerrel, még több ütős riffel, még több érdekes billentyűtémával, és mivel mindenből több van, kicsit jobban egybe is van szerkesztve a zene, mint az előző alkalommal. Eddig szinte egymás mellé dobálták a kellékeket, jó nyersen, nem csak hangzás, de zenei építkezés tekintetében is. Ezt lehetne zenei fejlődésként is aposztrofálni, de ahogy a főzésben sem mindig jó, ha egyes alkotóelemek összeérnek, úgy a zenében is van, ami csak frissen jó.

    

A buta zenéknél ez hatványozottan igaz, és a roppant elmés Stoned albumcímmel előálló duót a túlzott intelligencia vádja aligha érheti. A legjobb példa a problémára az If Hell Exists. Fokozatosan lépnek be a hangszerek, ütemről ütemre áll össze a dal, a témák is teljesen logikusan követik egymást, fakadnak egymásból, csak hát ezeket a csábító, tufa riffeket nem kéne így kibontani, mert gondolatban már előzőm a zenészeket, tudom mi fog következni, és így oda a fele élvezet. Vagy mégsem? Kezdődik az átkozott bizonytalankodás. A lemezt záró triász ugyanis az előző albumra is felférne, az előzetesen meghallgatható Stoned to the Grave elsőre szintén túlírtnak tűnt, aztán most már nem kötnék bele, a Metal Movie Marijuana Massacre Meltdown pedig már a címéből sejthetően sincs túlokoskodva, több is a kevesebb. Végül a záró Sabbath of the Undead felmutat néhány csavarosabban döngölő riffet is, a végére pedig még azt is eléri, amit a lemez amúgy csak ritkán, hogy ténylegesen, zenetechnikai és érzelmi szinten egyaránt ötletessé válik a viszonylagos összetettsége.

Érezhető amúgy mindenütt törekvés a dalstruktúrák változatosságának növelésére is, de nem tudok mit kezdeni az olyan kamuzásokkal, mint pl. a heavy metalos begyorsulás a borzalmasan idegesítő intrót követő Witchfynder Finderben, hogy csak egy éppen nyilvánvaló példát említsek. Az utánérzések számonkérései egy retró bandánál értelmetlennek tűnnek, de a Trick or Treat az utolsó egy percet leszámítva sok extrát nem mutat fel egy My Dying Bride-témán kívül, az előző lemez Type O Negative-nyúlás slágerébe (The Black Witch) jóval nehezebb volt belekötni.

Ismeretlen területen járunk, soha nem láttam még efféle retrózenekart élőben, egyet sem, végső bizonyítékokat pedig csak a koncertek szolgáltatnak, de a lemezekkel sincs hosszú távú, 1-2 évnél többre terjedő tapasztalatom. Sötétben tapogatózom, tehát a szívembe kell tekintsek, ahogy David Tibet mondja, vagy ha már belezésről van szó, még inkább a gyomromba, és nekem azt mondja a gyomrom, hogy jó ez a lemez, csak nem kell túlértékelni.

8/10

a' ördög

myspace.com/acidwitch

Blackdeath - Katharsis: Kalte Lieder aus der Hölle
2010-12-24, 2010, Hospital Productions

A szentpétervári Blackdeath egyértelműen a kevésbé felkapott orosz black metal zenekarok közé tartozik, annak ellenére, hogy a Blackdeath magját alkotó két Popov - Abysslooker és Para Bellum - már 1994 óta űzi közösen az ipart különböző formációkban - vagyis idejük lett volna ügyes underground marketingstratégiák kiépítésére. Azzal, hogy idei sorlemezük az extrém zenék aktuális epicentrumában, a New York-i Hospital Records-nál jelent meg, minden korábbinál nagyobb figyelemre számíthatnak, de lehet, ez sem lesz elég a kitöréshez - ami persze nem hiszem, hogy elszomorítaná a zenészeket. Hogy miért nem lehet elég a neves kiadó, arra könnyű választ adni: azért, mert a Blackdeath épp olyan szürke, mint jelenlegi lemezborítójuk. Ugyanis a zenén kívül nem nyújtanak extra érdeksséget, trükköt, mutatványt: se nem lo-fi, bedroom, necro, kedvesen béna csörömpölés, amit játszanak, se nem cirkuszba illő karnevál zene, mint mondjuk a Deathspell Omega, még villogó szvasztika-folyam sincs, amely nagy hatásfokkal vonzaná a náci és kriptofasiszta rovarokat. Az őrült, német nyelvű kiabálás és ének önmagában kevés - ezt mások is művelik. Valahogy középszerűnek tűnik az egész, első ránézésre. A mindenből viccet csináló hülyegyerekek unottan legyintenek, erre ráakaszkodni sem érdemes.


 
Blackdeath-ék esetében a hátrányokhoz hasonlóan - már amennyire hátrányok ezek - gyorsan összefoglalhatjuk az erényeket is: jó zenészek, jó ízléssel. A Katharsishoz felvett számok ugyan nem progresszívek, eljátszásuk sem jelenthet különösen nagy kihívást, mégis kellően elmések és komplexek ahhoz, hogy folyamatosan csalogassák a mind tökéletesebb megismerésre vágyakozó hallgatókat. Abysslooker gyakorlott mesteremberként pakolja egymás után a riffeket, mellőzi a felesleges művészkedést, gyakorta önmagában közepesen érdekes témákból épít fel végig feszült és izgalmas számokat, úgyhogy a zenekar kiérdemelhetné "a black metal Incantation-je" megtisztelő címet. Hatások terén az alap norvég black metal mellett fontos a klasszikus zene öröksége. Számomra eldöntetlen, hogy ösztönös vagy tudatos a klasszikus zene által inspirált témák beépítése, de a giccsmentes végeredményt hallgatva már nem is olyan fontos a kérdés megválaszolása. Végül, mielőtt túlzottan múltba révedővé válna a produkció, szükséges a titkos fegyver bevetése: Voivod. A lemez közepén szétterülő, kilenc és fél perces, egyértelmű című Der nukleare Wojwode tekervényes utakat bejáró (Piggy-)riffek segítségével idézi meg a kanadaiak űrmetalját, amelynek nyoma egyébként több helyen észlelhető a Katharsison.
 
Ha a Blackdeath eddigi pályáján kellene elhelyezni idei albumukat, most úgy gondolom, legalább annyira erős, mint a 2004-es Satan macht frei. Ami újdonság, az a minden eddiginél letisztultabb, nyilvánvalóan előkelőbb stúdióban létrehozott hangzás. Igazából a Blackdeath régóta kész zenekar, régóta ugyanazokat a köröket futják, variálhatják a hangzást, dobost cserélhetnek, részletkérdés - kizárólag jó dalok és riffek kellenek, ezekből pedig a Katharsison bőséggel találni.
 
9/10
 
#Nothing#
 
nork.ru/blackdeath

Deathspell Omega - Paracletus
2010-12-13, 2010, Norma Evangelium Diaboli/SOM

Úgy tűnik, nem változott sokat a Deathspell Omega a Kénôse EP óta, és a zenekar egyetlen céljaként tényleg saját zenei csavarosságának felülmúlását tűzte ki, amelyet a black metal stílusjegyeit felhasználva kíván megvalósítani. Ennek jegyében fárasztó csapkodással indít a Paracletus a másfél perces felvezető dal után: a nevetségesség határát súroló erőlködéssel próbálják kiprovokálni a hallgatók és/vagy a felsőbb hatalmak reakcióját. Két darálás közt egy-egy finomkodó, meglehetősen tetszetős dallammenetet löknek elénk, néhány másodperccel később újfent Tom kergeti Jerryt eszeveszett tempóban. Ennek ellenére, lassan, de tagadhatatlanul formálódni kezd a lemez különös arculata, bár piszkosul nehezen tűnik ki az óriási felbontású és bonyolult összképből. Hamarosan pedig az is szemet szúr, hogy tíz tételből áll az album, és egyik szerzemény sem lépi túl a bűvös hét perces intervallumot. Nofene.

Az Abscissiont az imént már negyedszerre hallgattam végig. A dob aprít, rendesen prezentálja a black metalt, a gitárok csavart dallamokat, befejezetlen bontásokat hoznak - megszokhattuk -, majd riffszerű, baljóslatú, rosszindulatúan lüktető témákra figyelhetünk fel, amelyek egész gyorsan rögzültek az agyamban. Ki kell, hogy mondjam, ezen a ponton egy agresszív, pusztító indierock csapat képe jelent meg előttem. A Paracletus tele van apró meglepetésekkel.

Még nem tudtam eldönteni, hogy a Dearth vajon teljes értékű, vagy csak hangulatemelő tételnek számít-e, mivel a Paracletus dalokra osztása meglehetősen esetlegesnek tűnik, mindazonáltal elgondolkodtató, hogy az újabb dimenziók felé való nyitás a fenti darab esetében nem a követhetetlen trükkösséggel, hanem a basszusgitár hangulatkelő erejével történik meg. Azonban, a megteremtett atmoszférát a kazettabegyűrődésre emlékeztető tekervényeikkel rendre leépítik, eléltelenítik, legalábbis átrendezik, és mégis, bizonyos időközönként felbukkannak emberléptékű érzések, alantasabbak, mint amit a Si Monumentum… óta megszokhattunk, és talán ezért tapasztalhatunk mégis valami keserű emelkedettséget, végre nem csak az isteni/sátáni intellektus szenvtelen káoszát. És ekkor, az Epiklesis II. vége felé - immár kitudja hányadszor – a black metal felfedezi a klasszikus zene eszköztárát. Újra becsapva érzem magam.

        

Éppen le akartam írni, hogy a Malconfort-ot is megeszi az avantgárd húsdarálás, amikor felfigyeltem arra, hogy az utolsó ötödrész során képesek voltak igenis – a szó nem metálos értelmében - félelmetes és morbid témával előrukkolni. Nem tudom, hogy hallottam-e valaha ehhez hasonlítható dallamot. Egy pillanatra kinyílik valamiféle kapu az elmémben, jól elrejtett titkok, fenyegető emlékek csillannak fel, de mielőtt egyetlen kép is megkapaszkodhatott volna fejemben, lezárul a dal. Az ezt követő, nem egészen háromperces Have You Beheld the Fevers? indítása a zenekar ó- és újkora közötti átmeneti időszakot idézi, majd a szaggató, lendületes riffelés ellensúlyaként a hangszerek össztüzét záporoztatják a hallgatóra, és erre azonmód értetlenkedés ül ki az arcomra. A szerzemény az önmagában nem túl izgalmas, ám nem is egészen hatástalan, középtempó - gyors - lassú felosztásban teljesedik ki.

Az előzetesen meghallgatható Devouring Famine rám pozitív benyomást tett az első találkozás alkalmával, az egész lemezbe ágyazva viszont azt az impressziót kelti, hogy újfent végig kell verekednünk magunkat a szögesdrótok erdején, hogy megpillanthassuk az ördögi szentségtelen grált. Nem elképzelhetetlen, hogy ennek nem is létezik más módja, azonban az Apokatastasis Pantôn-t hallván - nem először és most már tartósan - rázni kezd a hideg. Ideje feltekerni a fűtést? Csapkodás nincs, hatásvadász, torz gitárnyűvés van, valahonnan ismerős az egész, jóllehet magától a zenekar egy korábbi kiadványáról, de itt és most már nem is ez a kérdés, mivel hátam mögé tekintve elborzadva veszem tudomásul, hogy ameddig jutottam, onnan már nem tudok visszatalálni a kezdetekhez. Nincs más kiút, reménytelenül fejest kell ugranom a tátongó szakadékba, talán felébredek. 

Nem lehet olyan dalt találni, amelyen ne lenne legalább egy-egy kiváló momentum – erre a témák sűrűsége miatt kevés is az esély - mindenesetre az arányok sokkal jobbak, mint a legutóbbi, Svest-tel közös split EP-n. Ez biztos, de arról már fogalmam sincs, merre változik még magamban ez az egész. Azt hiszem, ez az a zene, zaj, vagy aminek gondolják a befogadók, amely tényleg túlnő önmagán, és az ember pszichéjében kezd kifejlődni a végső teremtmény, valami olyasmi, mint ami a vitán felül megkapó borítón látható. Progresszivitás sajnos van bőven, igaz a Deathspell Omega létjogosultsága részben ennek köszönhető. Ha pedig összehasonlítjuk a Paracletust akár a Chaining the Katechon-al, akár az előző nagylemezzel, konstatálhatjuk, hogy ezúttal karakteresebb, valódi arculattal rendelkező dalok születtek. Kérdés, hogy ez valóban a Si Monumentum...-mal megkezdett hármas albumkoncepcióban betöltött szerepnek megfelelő jellegzetesség – ugyebár, ennek záró epizódja a magyarul Szentléleknek fordítható Paracletus - vagy pedig a végső bizonyíték arra nézvést, hogy a DsO az évek során egy jól működő metálipari termékké redukálódott. Jóllehet, ez nem szabadna, hogy számítson.

8

rʇp

Satanic Warmaster - Nachzehrer
2010-11-26, 2010, Werewolf Records

A Satanic Warmaster neve kivételesen népszerű az undergroundban, pedig nehéz bármi különlegeset kötni hozzá. Pofonegyszerű, sikálós black metal unalomig csépelt klisékből építve, és mégis, esszenciális az egész, főleg a felsőbbrendűség-tudattal, és féktelen gyűlölettel átitatott érzésvilág, valamint a kellemesen fagyos, szúrós hangzáskép. A siker szerintem elsősorban ennek a két tényezőnek köszönhető, persze a politikailag totálisan inkorrekt és a kor igényes, felvilágosult metalrajongóit 666 kilométer távolságra riasztó imázs és ideológia is szerepet játszhat benne.
                  
Még egy dolog van ezeken kívül, elvileg az elsődlegesnek ennek kellene, lennie, ám persze nem az, ez pedig a dalszerzés. Azt, hogy ez nem elsődleges fontosságú tényező, onnan gondolom, hogy a Carelian Satanist Madness című előző lemez volt az első a Satanic Warmastertől, amin csak jól megírt, jó értelemben véve kerek dalok voltak hallhatóak. Az előtte levőkön - melyekkel hírnevét megszerezte az egyszemélyes csapat - is voltak ilyenek, ám messze nem volt kizárólagos jelenlétük. Az új lemezen sem az, és akkor még finoman fogalmaztam. Aki tehát elsősorban a jellegzetes finn black metal sajátosságokat, hangzás- és érzésvilágot keresi, nem fog csalódni, jó dalokat viszont nem igazán hallani. Az egyedüli, amiben megvalósul, hogy ne csak egy-egy fagyos dallam ismételgetése legyen főszerepben, hanem, több, egymáshoz kapcsolódó téma, emlékezetes váltásokkal, kiállásokkal, tehát mindennel, amitől a metal zene igazából jó tud lenni, az a One Shining Star – de erre sem mondanám okvetlenül, hogy felférne a Carelianra. Az intró utáni Satans Werewolfban is vannak dalszerzési törekvésekre utaló elemek, de azok ennyiben is maradnak, beteljesedés helyett újabb sikálások jönnek. A Warmaster Returns is tömény sika, de többnyire jó témákkal jön, és még a szóló is jó a végén. A többi szám viszont  masszív önismétlés, épp csak annyi erősebb momentummal, hogy szarnak azért ne lehessen mondani őket. A Vampires ráadásul pont a True Blackness nyúlása, ami már amúgyis a Mayhem-féle Deathcrush nyúlása volt, ezúttal raktak mellé egy kis Freezing Moont is. Oké, nem egy az egyben, de zavaróan ismerősek azért a témák. Akárcsak a Bestial Darknessben, amihez hasonló témákat viszont ráadásul igen rossz helyen, a már elbuzult Satyriconnál (utolsó két lemez) hallottunk. Az ambient, vagy inkább neoklasszikus outró viszont veri az előző lemez hasonszőrű zárótételét, már csak azzal is, hogy majdnem három perccel rövidebb, de persze igen, hangulatos is.

                  

Gondolkoztam egyébként azon, hogy lehet, hogy csak azért helyezem annyira a 2005-ös lemezt a többi és efölé, mert azzal ismertem meg az S.W.-t, de egymás mellé téve az anyagokat, egyértelmű a helyzet. Az egy különleges, ihletett felvétel, ez meg javarészt rutin. Sajnos az elmélyedt zeneélvezethez ez a hanyag, hogy azt ne mondjam, flegma attitűd kevés - egy koncerten azért még mindig kíváncsi lennék a bandára. Vigasztalásképp az is eszünkbe juthat, hogy az előző nagylemez óta kiadott ilyen-olyan spliteken és EP-ken szereplő dalok többségéhez képest még az is előrelépés, hogy itt legalább van atmoszféra. Nem rossz ez. Viszont az ilyen tulajdonképpen jó, csak igazából felesleges lemezeket hallva egyértelműnek tűnik, amit a Ghost cikkben is szó volt: a black metal pillanatnyilag elég rossz bőrben van. Reméljük, valaki hamarosan bizonyítja az ellenkezőjét.

7/10

a’ ördög

myspace.com/opferblut

Ghost - Opus Eponymous
2010-11-07, 2010, Rise Above

Okkult rock, az új trend. Okkult rock, a régi trend. Okkult rock, az örök trend. Nagyjából. Ahogy azt egyszer írtuk, a Sátán soha nem megy ki a divatból, sokak szerint ráadásul egyre csak fokozódik evilági jelenléte, megéneklése tehát csak egyre aktuálisabb tud lenni. Mindenesetre, annyiban valóban „új” jelenségről van szó, hogy az okkult tematikájú zene újra egyik legkorábbi modern megjelenési formáját kezdi felvenni. Amit a Ghost, ez a Fenriz által befuttatott, Lee Dorrian által leszerződtetett svéd banda csinál, félúton van valahol a késői hatvanas-hetvenes évek dallamos, slágeres rockzenéje / rockos slágerzenéje és a ’80-as évek heavy metalja között.

Örökkön örökké tartó vitákat lehet kezdeményezni arról, hogy a retró mennyire lehet hiteles, mennyire lehet komolyan venni a múltidézést egy olyan műfajban, ahol pont az a cél, hogy elhiggyük, hogy ez távolról sem csupán zene, meg azon, hogy hol a határ old school és retró között - csak semmi, de semmi értelme nincs. A már sokszor temetett black metal, ami a legextrémebb formája a sátánista zenének, pillanatnyilag tényleg nem tud sok újat mutatni. Kivételek persze vannak, róluk szól az újságunk nagy része, de a jó értelemben vett korszellemet most leginkább az olyan bandák testesítik meg, mint a Jex Thoth, vagy a Devil’s Blood. Újra a dallamoké a főszerep, a könnyed, a Ghost esetében olykor táncolható témák befogadását csak az gátolhatja meg, ha valaki lebecsüli azokat, és hiányzik neki valami agybaszás, valami szellemi erőszak, amit fel kell dolgozni. Ébresztő, most pont az a feladat, hogy azt dolgozzuk fel, hogy ezek nélkül is lehet hangulatos, élvezetes zenét csinálni.

       

De azért megnyugtatnék gyorsan mindenkit, nem az unalom élvezetét szeretném propagálni, a Ghost ugyanis igenis izgalmasan kevergeti a különféle hatásokat. Tehát van egyrészt az erősen Mercyful Fate-hatású heavy metal riffelés, ami egyfelől a hőskort idézi azzal, hogy mentes a túlzott izomtömegtől, de azért nem is túlságosan poros-archaikus. Emellett van benne az popos ősrock, amiből én egyértelműen a Blue Öyster Cultot hallom ki, egyrészt a finoman baljós hangulatú dallamok, és már csak a jó sűrűn a gitárokba szőtt Hammond orgona miatt is. De még nincs vége a receptnek. Van ugyanis némi modernebb groove-os riffelés is, ami többek és az én véleményem szerint is a Voivod ’80-as évek végi, ’90-es évek eleji lightosabb világát idézi, bár erre bizonyára rájátszik az énekhang helyenkénti hasonlatossága Snake dallamos énekével. Kicsit nehéz megszokni, mert szinte minden fekvésben lágy, a dallamokban van ugyan némi King Diamondos jelleg is, de a legmagasabb fekvésekben is erőlködés nélküli, bársonyos, és nem megy el a fejhangokig. Snake-en kívül Syd Barrett neve ugrik be, szóval feltehetőleg nem csak a Voivod Pink Floydos korszaka, de maga a Floyd is hatással lehetett a Ghostra.

Utóbbit igazolja a Genesis címet viselő záró instrumentális, ami csak azért nem kiemelkedő, mert a többi dal is az. A legnyilvánvalóbb sláger persze a kislemezen is kihozott Elizabeth, Báthory Erzsébet sztorijának időrendileg kb. a hatszázhatvanhatodik, minőségileg kb. a Bathory-féle Woman of Dark Desires és a Tormentor-féle Elizabeth Bathory után a harmadik helyre helyezhető interpretációja. Sokkal poposabb azoknál persze, és pont ez az igazán érdekes a Ghostban, nem is az, hogy mit mivel keverget: szórakoztató, majdhogynem vidám zene, egy valamivel kevésbé zárt és korrupt rendszerben mehetne bármelyik kereskedelmi rádióban pusztán kereskedelmi potenciálja miatt, és közben kedvesen a sátánt és a gonoszságot élteti. Ravasz dolog ez, könnyen át lehetne csúszni vele a nevetségességbe, de kétségkívül van abban némi ráció, hogy több embert át lehet így csábítani a sötét oldalra, mint kíméletlen cséplésekkel, márpedig ha tényleg komolyan vesszük a dolgokat, akkor nem lehet más a cél.



Ennek a szempontnak a figyelembe vételével pedig már a Stand by Him című táncdal sem tűnik túlzásnak, sőt, hamar felzárkózik az Elizabeth mögé, de ahogy említettem, pár hallgatással később már a komplett lemezanyag követi - a felesleges intrót nem számítva. Az epikus hangvétel ellenére nincsenek hosszú dalok, a Devil’s Blooddal vagy a Jex Thoth-tal ellentétben itt sem a monotónia, sem a fokozódó hullámzás nem kap szerepet, egészen más a zeneszerzési attitűd, témák vannak egymás mellé rakva, vannak éles váltások, nem az építkezés, hanem a jólesően groteszk hangulat tartja össze a szerzeményeket.

Említett bandák műveihez képest egy könnyebben hozzáférhető, az embert talán összességében kevésbé megszálló albumot készítettek. Kérdés, hogy a slágeres dalok mennyire lesznek időtállóak, én pillanatnyilag úgy vélem, hogy klasszikussal van dolgunk, tehát: teljesen. Aztán persze lehet tévedek, mint már párszor, de a Devil’s Blood esetében tévesnek bizonyult pesszimizmus helyett most optimista pontszámot adok.

9/10

a’ ördög

myspace.com/thebandghost

Accept - Blood of the Nations
2010-10-29, 2010, Nuclear Blast

Hogy a professzionális metal újságírók szeretik az egekig éltetni a nagy bandák (gyökerekhez) visszatérő lemezeit, az nem újdonság, ennek megvannak a nyilvánvaló egzisztenciális okai, így az, hogy a sajtó az Accept új albumát is roppant lelkesen fogadja, nem meglepő. Így volt ez az Iron Maiden Brave New Worldjével is, így volt ez a Judas Priesttel, a Metallicával, így van ez mindig. Most, az Acceptnél annyi az apró különbség, hogy tényleg jó lemez született, így azok maradnak hoppon, akik túlságosan megbíznak az előítéleteikben. Amelyekre a borító rátesz egy lapáttal, elég mulatságos, érezhető, hogy próbáltak valami Balls to the Wallhoz foghatóan markáns, emblematikus képet találni, csak hát ilyenre sikerült. De ez mellékes.

Az Accept egyébként eddig nem tartozott a kedvenc klasszikusaim közé, ha szabad ilyet mondani, és szerintem a metalosok között – főleg a ’90-es évek metalosai között - nem is vagyok egyedül, azzal, hogy míg a fent említett trió műveit rongyosra hallgattam, az Accept jobbára a partvonalon kívül maradt. Túlságosan sokat vetítettek előre a pár évvel később keletkező, pátoszban tocsogó, riffmentesített instant power metal hullámból, ami a Helloween, Gamma Ray zenekarok agyában mutálódott igazán a pusztító vírussá. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy az Accept nemhogy MÉG nem volt riffmentes, de szinte másról sem szólt, mint a riffekről. Még jobban, mint a fent említett tradicionális metal klasszikusoknál, amelyek azért nagyobb hangsúlyt fektetettek a hangulati oldalra. Hangulat azonban itt is volt és van is, és nem csupán valamiféle érzelmi pótszerként működő közösségi érzetre kell gondolni. Érett férfiak játszanak a korral időtlenné nemesült kemény zenét, ami sem nem öreges, sem a kínos, kapuzárási pánikra utaló keménykedések sorába nem illik.



Mark Tornillo új énekes személyében a banda megtalálta az ideális partnert ehhez. Hangja épp csak annyival színesebb és jobb nagy elődéjénél, hogy ne legyen újabb újjáalakulás-bohózat érzete a dolognak: hasonló karakter, több lehetőséggel, amit ki is használnak a dallamok, refrének terén. A közhelyekkel ellentétben nem buták a szövegek sem, képesek érthetően, de nem elvontan reflektálni a jelenkorra, itt kell megemlíteni a harmadikként felcsendülő The Abyss-t, ami a lemez egyik tetőpontja, a közepén egy kicsit megidéződik a nagyon korai Accept, a Seawinds ugrik be a lírai részről, de ez a nosztalgia tényleg csak nosztalgia, a szöveg is leköveti ezt, és újra az új, durva időkre terelődik a szó. A címadó a jelenben zajló háborúkról szól, és én kifejezetten üdvözítőnek tartom, hogy végre valaki mer az ostoba pacifista hőzöngést és cinizmust mellőzve szólni a témáról, a dal is kifejezetten erős. A lemezt nyitó Beat the Bastards – ami címe, és roppant energikus mivolta ellenére nem Exploited-feldolgozás – szintén a legjobbak közé sorolandó, de igazából elég hosszú a sor a jól sikerült dalokból: Locked and Loaded, No Shelter, stb. Vannak finom csavarok, apró kis részletek, legyen szó átkötésekről, szólókról, vagy szimplán váltásokról, amik feldobják az összképet, Andy Sneap is ízesen modern hangzást kreált a lemezhez. Nincs ok a panaszra, és azt sem lehet mondani, hogy nincsenek a klasszikusokhoz fogható dalok, pár hallgatás persze kell az anyagnak, elsőre nekem sem tűnt igazán nagy durranásnak, de hány igazán, maradandóan jó lemez tűnik annak elsőre?

Érdemes a hosszú lemezt dalokra bontva is hallgatni, egyvégtében kicsit tömény azért. Azt nem mondanám biztosra, hogy rövidebbnek kellene lennie a lemeznek, de azt igen, hogy pont nem a harmadik legnagyobb kedvencemet, a Time Machine-t kellett volna a limitált példányszámú kiadás bónuszdalává tenni. Inkább az unalmasságát nagyzenekari aláfestéssel fokozó Shades of Death, valamint a giccses-keresztapás ballada, a Kill the Pain hozzáférhetőségét kellett volna korlátozni. (A japán bónuszt - Land of the Free - viszont nagy szerencse, hogy csak utólag hallottam, mert az egyszerűen egy rakás szar.) Még annyi negatívum van, hogy a (béna) klipes Teutonic Terror sem ideális kapaszkodó: korrekt, de kissé dagályos szerzemény, sokkal jobb választások is eshettek volna a lemez felvezetéséhez.  De még mindig ott tartunk, hogy van egy lemeznyi minőségi heavy metal dalunk, köztük néhány eljövendő klasszikussal. Ezzel pedig csak a Celtic Frost / Tryptikon tud versenyezni az újjáalakult nagyok közül.

8.5/10

a’ ördög

myspace.com/accepttheband

Dernière Volonté - Immortel
2010-10-13,

A francia Dernière Volonté a ’90-es évek második fele óta létezik, és kezdetben egyértelműen a martial industrial vonalon mozgott. Az évek teltével finomodott, elsősorban poposodott, ugyanakkor legfőbb jellegzetességei már a kezdetek óta megvannak, úgy, mint a minimalista, gyermekdal szintű dallamok - amelyeket a ’80-as évek szintipopjának tipikusnak mondható hangszínein szólaltat meg a szerző - illetve a katonás, vagy éppen monotonul lüktető ritmusok. Az idő teltével egyre inkább Geoffroy D., - aki tulajdonképpen egy személyben a DV - hangja lett kulcs: szomorkás, álmodozó hangon énekel, igaz, vélhetően képzetlen torokkal, néha talán hamiskásan, modorosan, de ezek is inkább az egyedisége részei, mint hibák, ugyanis egészében magával ragadó, ahogy ezt teszi. 

Alapvetően a műfaj és a hozzá kapcsolható előadók gyakorlatilag teljesen hidegen hagynak, ennek okáról oldalakat tudnék írni, akárcsak arról, hogy a Dernière Volonté-t miért hallgatom annyit mégis. De a lényeg csak annyi, hogy ez a zene képes volt arra, amire az elmúlt években semelyik másik nem: betöltötte a „bármikor-bármennyit” szerepet, hangulatai kitöltötték az életem. Ettől még nem kell azt gondolni, hogy szerintem minden, amit Geoffroy D. kitol magából, szent és sérthetetlen, baklövések, kevésbé, vagy nem tetsző momentumok vannak bőven, de ezeknek számomra nincs jelentőségük a végeredmény fényében.

Így az sem adott okot különösebb aggodalomra, hogy a Les Blessures De L'Ombre, és a Devant le Miroir nagylemezek olyan magasra helyezték a mércét, amelyek után nehéz volt elképzelni, hogy ez a szint megmarad, vagy akár túl lesz szárnyalva. Ez bizony nem is történt meg. Az Immortel korántsem olyan mély és tartalmas, mint elődjei, azonban ne bánkódjunk, a kezdeti csalódás után megérthetjük, merre tart a zenekar, milyen szemmel kell vizsgálnunk az elődjét négy év után követő albumot.

Nem szeretném a bandát politikai/világnézeti elvei miatt mosdatni, aki utánanéz, számos kapcsolódást, utalást találhatat a Geoffroy által valamiért vonzónak talált eszmékhez. Ez a zenén belül annyiban játszik szerepet, hogy a muzsika velejéhez hozzátartozik egyfajta naiv önérzet, ami a régebbi dalokban komorsággal és fájdalommal párosult, de a háborúkat megéneklő dalok mégis idealizált, vetítővásznon pergő megfakult képsorokat idéztek, nem egy húsbavágó dokumentumfilmet.

Az Immortel a hagyományos bevezető után egy játékosabb, élettel telibb, napfényesebb világba vezérel minket, ahol a büszkeség még mindig tetten érhető, de körülbelül oly módon, mint ahogy egy elárvult gyermek érezhet, amikor apja katonai hőstetteiről mesélnek neki, mutogatják a régi fényképeket, felpróbáltatják vele kalapját, majd pedig megdicsérik, hogy milyen jól áll neki. A kis ember pedig szobája magányában újrarendezi a történeteket, ólomkatonáit felsorakoztatja, és képzeletében saját magával az élen vezeti harcosait a túlerő ellen egy reménytelen és felemelő küzdelembe. Immortel szövegfordításokat egyelőre nem találtam, így nem tudom, mennyire igaz a fejtegetésem a lírára, a 2006-os korongon mindenesetre már túlsúlyban voltak a személyes tematikájú dalok, talán most is így van, talán nem, a zene az egyetlen, amire hagyatkozhatok, és ezt tulajdonképpen nem is bánom.

Az Immortelen találhatóak nagyon jó dalok, nem akarok hasonlítgatni, hogy jobbak, vagy kevésbé azok, mint a régebbi, bénítóan fogós slágerek, azonban vannak olyanok is, amelyek rontják az összképet, inkább a Position Paralléle felemás sikerű Geoffroy D. side-projekthez passzolnak. Fenti zenekart a Dernière Volonté-ban is segédkező Pierre Pi-vel együtt működtetik, egyfajta minimal elektropopot csinálnak, ami ugyan az anyazenekaron kívül eső tartományokban kalandozik, viszont nem fényévnyi távolságokról van szó, így a DV kedvelői biztosan érdekesnek találhatják, sőt, egy-két nótájuk akár kiemelkedőnek is mondható. Visszakanyarodva, igen, a tökéletesség most nem mindenhol és nem ugyanúgy jelenik meg, és bár ellentétesen hangzik, a könnyebb megközelítés nehezebb emészthetőséget produkált.

A Devant le Miroirhoz képest is jóval poposabb dalokkal találkozhatunk, még nem igazán táncolhatóak, (hacsak nem valami abszurd, mechanikus robottáncot képzelünk el), de militánsnak már csak nyomokban nevezhetőek. Mindenesetre a jobb dalok mind feszesek, pattogósak, köztük még a lassabbak is tartalmaznak egyfajta gépies ütemességet, ami, mint katonás alap bizonyos szinten megállja a helyét. Szívfájdalom, hogy Geoffroy éneke néhol ötlettelen, majdhogynem kiábrándító tud lenni, szerencsére kevés a kritikus rész, mégis, összességében nem elég változatos, olykor mintha nem merne, vagy nem akarna többet vállalni.

Annak idején egyik Dernière Volonté lemez sem bontakozott ki egykettőre, szóval bőven van még esély arra, hogy hosszú ideig élvezhessem az Immortelt, mitöbb, arra is, hogy jobban megkedveljem, de balga önábránd lenne abba kapaszkodni, hogy egyszer majd elődjeihez hasonló mélységeket vélek felfedezni. Ez még bőven a szubjektív véleményemen belül van, biztos vagyok benne, hogy akadnak olyanok is, akik nem kívánnak nagyobb energiákat a korong megismerésére szánni, és így egy átlagos, néhol fárasztó francia poplemeznek fogják az Immortelt tartani. Én nem vádolom őket, de bátorítanék mindenkit, akinek valaha is jelentett valamit a zenéjük, ne adja fel könnyen.

8/10

rʇp

myspace.com/dernirevolont

kapcsolódó cikkek:

Hyperborea IV.: Dernière Volonté, Carwashtagnacht - Bp., Gyár, 2007.05.10. (koncertbeszámoló)

Christian Mistress - Agony & Opium
2010-09-30, 2010, 20 Buck Spin

Nagyon régen történt meg velem utoljára, hogy mindösszesen egy dal alapján, kvázi látatlanban vásároljak meg egy lemezt, most ez történt a Christian Mistress bemutatkozó anyagával. Ami egyébként valahol félúton áll az EP és az LP között, mind hosszában (27 és fél perc), mind árában (9.5 dollár) - hivatalosan mindenesetre nagylemezről van szó. Szóval, ezt a tőlem szokatlan tettet a Home in the Sun című dal idézte elő. Talán van olyan olvasóink között, akik nemcsak a Metallica, de úgy általában a műfaj talán legjobb lemezének tartják Hetfieldék Kill ’em All-ját, és emellett az Iron Maidentől is az első két lemezt szeretik a legjobban. Azt eléggé valószínűtlennek tartom viszont, hogy az illetők odalennének a női énekért, és én sem vagyok oda érte. Christine Davies viszont a Kill ’em All-os nyers riffelést Motörhead-es lendülettel és Iron Maiden-es dallamokkal vegyítő, szimpatikus, ám eredetinek semmiképp nem nevezhető retró metalt új dimenzióba helyezte egyszerre bársonyos és karcos hangjával, markáns dallamaival. A Home in the Sun egy tökéletes, libabőr-effektusos old-school metal dal, minimum harmincszor meghallgattam, míg a postára vártam.



Mondanom sem kell, a lemez legjobb dala ez maradt, tehát ehhez képest csalódás az Agony & Opium, amúgy viszont nem az. A nyitó Riding on the Edges helyenként olyan, mintha egy próbatermi jammelést próbálna túlénekelni Christine, dallamai lényegében a riffeket követik, azok között van viszont néhány olyan erősségű, ami miatt érthető, hogy miért ez a dal került a lemez elejére. A második szám, a Desert Rose az egyedüli, ami fel tud nőni a Home in the Sun mellé. Lassabb, szaggatósabb a többinél, és ez jó, nemcsak azért, mert változatosságot jelent, hanem mert az éneknek nem kell a zenével rivalizálnia, szabadon szárnyalhat, és nem is csak ennyit tesz, hanem össze is köti a témákat, új értelmet ad azoknak. Ez pedig maga a lényeg. A kommersz metalzenének a 2000-es évek elején bealkonyult, tartalmas és új dolgokat kizárólag a szélsőséges underground zenék között találhatott az érdeklődő. Az utóbbi 2-3 évben van változás, de ami jelentős volt, The Devil's Blood, Jex Thoth, vagy akár Grand Magus, de ide sorolható a Darkthrone is, mind egyértelműen kapcsolódik a retró kategóriához, anélkül, hogy szimplán retró lenne. Minden újításuk kizárólag annyi volt, hogy valami mást mondtak a régi eszközökkel. Egy jól ismert és hőn szeretett korszak hangzásvilága értő zenészek feldolgozásában, szolidan egyéni ízekkel, karizmatikus, jó hangú énekessel, és kész, elég is. A Christian Mistress sem pont annyi így, mint amennyi a '80-as évek legelejének lepárlásából összejött - egyébként lehetne sorolni még amúgy a bandákat a bevezetésben említett, jól ismerteken kívül - azzal együtt sem, hogy ismerős témák bizony akadnak. 

Bele lehetne kötni még dolgokba, az egyébként mindenütt használt jellegzetes oúúúúóóóóúúúzásait kicsit talán túlzásba viszi Christine, de én inkább csak mosolygok rajta, mint hogy haragudnék. Haragra csak a záró Omega Stone ad okot, ez egy nagyobbrészt borzalmasan idegesítő félakusztikus lírai merengés. Iron Maiden találkozik a Cranberries-szel, ahogy egyik kollégám fogalmazott, és sajnos van benne valami. De ezt is meg lehet bocsájtani, köszönhetően a masszív ősmetallicás riffelés formájában bekövetkező dalvégi kitörésnek, csak ez ér benne valamit, de ez nem is keveset, és legalább jó szájízt hagy a lemez befejezése után.

A csapat nagyon aktív, pillanatnyilag épp egy hosszabb, rengeteg állomást érintő turnét csinálnak tágabb szülőföldjükön, az Egyesült Államok nyugati partvidékén, elkallódni tehát aligha fognak. Négyszámos demójuk -  ami az interneten ötszámos formában terjed - beszerzése szintén ajánlott, vannak rajta dalok, amiket érdemes lett volna ide is feltenni. 

7.5/10

a’ ördög

christianmistress.com

Vektor - Black Future
2010-09-23, 2009, Heavy Artillery Records

Túlzott frissességgel nem vádolható kiadvány a Black Future, de a késésre persze van magyarázat, mint mindig. A Voivod és a Coroner két különösen nagy kedvencem, ezekhez a bandákhoz szokás hasonlítani a Vektort, és miután még a tavalyi megjelenéskor végigpörgettem egyszer a művüket, mely egyébként a második anyaguk, erőteljesen hiányoltam belőle azokat a csavarokat, ízeket, és egyebeket, amik miatt említett előadók igazán jelentősek a számomra. A Voivod még csak-csak jelen van, bár inkább csak az imázsban és a sci-fi tematikában, de a Coroner zenészei némely megoldásaik miatt már tényleg ufonautáknak tűnhetnének Vektorékkal összehasonlítva.

A Black Future 68 percének nagyobbik részében folyamatosan dörög a lábgép, és folyamatosan zakatol a ritmusgitár is, persze elég sűrűn váltva a témákat, amik önmagukban is elég sűrűk. Viszont a fenti esetekben azért a műfaji megjelölésként használt „progresszivitásnál” többről van szó, az itt leírtak meg épp a műfaj definícióit merítik ki. De itt jön a meglepő fordulat: bármennyire is utálatos a progresszív metal, a Vektorban mégis pont ez a legjobb, mert míg a legtöbb aktuális retro-thrash brigád totálisan egyforma, pótolható és helyettesíthető, addig a Vektor legalább ezzel ki tud emelkedni. Nem mondom, hogy elképesztően markáns a stílusuk, de legalább a rengeteg fogós, dallamos szóló, meg ezek nívós motívum-kezelése (nem összevissza vannak a dallamok, kötődnek egymáshoz, meg a riffekhez) érdekessé teszi a őket. Mert az kétségtelen, hogy nyáladzós borzalmasságuk, és hiú zenészparádézásuk ellenére az olyan bandák, mint a Dream Theater rendelkeznek a zeneiségnek ezekkel a jellemzőivel, a Vektor pedig az érzelgősséget nagymértékben mellőzi, a villantásokat pedig bájos őszinteséggel adja elő és a dalszerzésnek – de legalábbis a zúzásnak – alárendeli. A matematika nyelvén a Vektor sikerének a kulcsa tehát a következő: negatív tényezővel (retro thrash) beszorozva negatív tényező (progresszív metal) = pozitív eredmény.

       

Na és akkor viszont jöjjön még néhány művelet, kivonás és hozzáadás, hogy megkapjuk a végeredményt. A lemezt nyitó címadó nem tartozik az izgalmasabb dalok közé, de jó riffekben nem szenved hiányt, a végére felpörög, pár részt ki lehetett volna hagyni belőle. Az Oblivion még jobb, az igazi sláger viszont a Destroying the Cosmos, és nem a címe miatt, komolyan. 6 perc 47 másodperc hosszúságú, de 3-4 percnek sem tűnik, a végére rakott gitárszóló-orgia után mindenkinek meg kell nyalnia a tíz ujját, aki valaha metalosnak gondolta magát. Bár a felsorolt hatások tekintélyes listáján nem szerepel, a Mick Barr (Orthrelm, Krallice) féle gitározási stílus is jelen van (nagyon gyors, tiszta, monoton pengetés általában félhang-lépésekkel). A dal végére úgy felpörög a zene, hogy a dob már konkrétan black metal, ráadásul a vokálok kicsit Dani Filthet idézik egyébként is - az ő röhejességét szerencsésen mellőzve.

Mindez pozitívum (tehát hozzáadás) de nem szabad elmenni a lopkodások megléte mellett. Számtalan ismerős motívum, riff, téma, törmelék akad az ember útjába az egyébként is túlzásnak tűnő 68 perc során. A 10 perces Forests of Legendben talán Queensryche is akad, a záró Accelerating Universe-ben pedig Metallicát nyúlnak, ami szerintem eléggé ciki egy underground retro thrash bandától. A Rust in Peace korszakos Megadeth is jó fogódzó a Vektorral kapcsolatban, és ez elvileg pozitívum is lehetne, hiszen annál energikusabb zenét nem nagyon lehet elképzelni, ám aki mélységet és tartós súlyt is keres a metalban, annak azért Mustaine-ék nem tartoznak a legnagyobb kedvencei közé, és mélység, az mi tagadás, itt sincs sok.

A végkövetkeztetésem mégis az, hogy jó, hogy végre valami más, végre valami izgalmas(abb), végre valami, ami szórakoztat – egy olyan műfajban, ahol a ’80-as évek mennyiségének mondjuk 1000-5000%-a van jelen, értékeinek pedig 5-10%-a, ez is valami. Hogy aztán mi lesz velük egy lemezzel később, azt nem tudom. A Black Future viszont nem csak rövid, de kicsivel hosszabb távon is működik, elég legyen ennyi támpont az anyag beszerzéséhez, a többit majd eldönti az idő. Élőben azért – biztos, ami biztos - inkább előbb nézném meg őket, mint utóbb.

7,5/10

a’ ördög

myspace.com/vektor

Exodus - Exhibit B - The Human Condition
2010-09-12, 2010, Nuclear Blast

A Bay Area királyai, akikkel egy este senki nem mer színpadra állni. Ez a múlt, a jelenben azonban az Exodus-ra sok olyan negatívum igaz, ami az egész thrash irányzatra, a retró-hullám és az általános újraalakulási láz ellenére is. A dögös, lángoló Flying V gitárokat markoló, lassan kiöregedő rocksztárok mindent tudnak, amit egy jól működő, divatos metal bandának tudnia kell, csak éppen nem olyan indíttatással, nem olyan hangzással és elsősorban nem olyan zenével, mint ami egykor naggyá tette őket. Az Exodus egy profi, technikás lemezt hozott ki megint, ami nem rossz, sőt még szeretni is lehet, de a középszerűségen nehezen tud felülkerekedni.

Súlyosbítja a helyzetet a sok helyen tetten érhető késői Metallica-szindróma, ezt számos dologban láthatjuk meg, az indokolatlanul elnyújtott daloktól kezdve az erőltetetten, nem túl hatásosan alkalmazott akusztikus részekig, továbbá a másfél órát megközelítő lemezhossz is furcsa. A lemez nem azonnal csap a sűrűjébe, hanem egy balladával és annak epikus bevezetésvel indít; akusztikus pengetést billentyűs-aláfestéssel házasít, majd a dal dinamikus aprításba vált. A hangzást tekintve sikerült a legutóbbi lemez szintjéről talán előrelépni, azonban még így is bántóan műanyagszerű, a legrosszabb értelemben véve modern jelleggel szólalnak meg a dalok. Gépies precizitással fűrészelnek a gitárok, a szólok profik, a basszus végig döngöl a háttérben. Objektív szemmel Rob Dukes hangjában találni kivetnivalót: nem egy markáns thrash-torok, sok életet nem visz az énekbe. Teljesítménye nem csak az egyébként szintén nem kiemelkedő elődeihez képest, de önmagában véve is szürke. Minden dalban van egy kis gitárhősködés, technikás tekerések, basszus-kiállás, kicsavart témák, hajrázás. Ütős témák egymás mögé rakva kisujjból - átütő energia nélkül.

Mint írtam, szerethető lemez, már második hallgatásra megragadnak témák; könnyen fogyasztható, rövid távon izgalmas metal-anyagnak kiváló, szinte mindegyikre dalba jut egy-egy igazán emlékezetes riff a sok töltelék mellett. Valódi tartalmat és kihívást azonban aligha jelent a hallgatónak. A negyedik szám, a Class Dismissed kifejezetten jópofa, az amerikai fősulis ámokfutásokat dolgozza fel egyes szám első személyben, de egy idő után nehezen tudja fenntartani a figyelmet - hét percnél is hosszabb. A March Of The Sychophants és a Nanking is hoz olyan témákat, melyekre bármikor nekiállna falat bontani egy csapat jámbor hippi, és hozzák is valamennyire a Bay Area érzésvilágot, de az első fél óra után végképp kifullad a lemez. Van még egy izgalmas refrénű The Sun Is My Destroyer és egy arabos-hatású akusztikus átvezető metal-hangszereléssel - a lemezkiadó ügynökei alighanem önfeledten tapsoltak, amikor utóbbit meghallották. Rágógumi-thrash 2010-ből.

6,5/10

mj