Ismerjük az érzést: összejön néhány cimbora a folyóparton összedobni egy halászlevet. Jól is érzik magukat, mulatnak is, iszogatnak is, talán be is rúgnak kicsit, aztán egyszer csak azt veszik észre, hogy életük legjobb buliján vesznek részt. Másnap másnaposan ébrednek, a maradékot megisszák, a halászlevet pedig lefagyasztják. Később otthon előveszik a jeges, piros valamit, a mikróban megmelegítik, majd úgy fogyasztják el, hogy közben elmagyarázzák maguknak: van ez olyan jó, mint azon a bizonyos folyóparti dzsemborin. Persze azért tudják: ebben a formában ez nem teljesen igaz.

A Down gyűjtőnév alá tartozó öt cimbora szakácskodás helyett zenélt, halászleve (értsd: főműve) az 1995-ös NOLA című lemez, melyet akár a Black Sabbathra is testálhatták volna. Az akkor még Phil Anselmo, Pepper Keenan, Kirk Windstein, Todd Strange, Jimmy Bower fémjelezte csapat 2002-ben (ekkor Strange-t Rex Brown váltotta) azt tette, amit kellett: kivonult a civilizációból valahova egy messzi-messzi istállóba és ott fel is vette a Down II: A Bustle In Your Hedgrerow című ’Led Zeppelin’-lemezt.

Az Over The Underrel jutottunk el a mikrózásig. Valamiért ugyanis feltétlenül a NOLA Vol. 3.-jét szerette volna megírni a zenekar. Egyszerű nosztalgia? Kapuzárási pánik? Elvonási tünetek? Fejőstehén lett a szent tehénből? Nem tudni, mindenesetre az eredmény nem az lett, amire ez az öt ember képes, az biztos. Ezt meg fogjuk arra, hogy nem New Orleansben készült a lemez a hurrikán miatt? Mindegy, a dolgot magát nézzük.

Meglett emberek akarnak asztráltestű, huszonéves metálisten módjára muzsikálni. De a végeredmény nyomokban tartalmazza csak a tizenhárom évvel ezelőtti erőt és a hat évvel ezelőtti rafinériát. A nyitó Three Suns and One Star, The Path, N.O.D., I Scream négyesen például kifejezetten túl kell esni. Mesterien láposított megahangzásban ázó rutinriffek követik egymást, ismerősen pattogva. Közben egyik zenekari tag teljesítménye sem éri el azt a szintet, amire anyabandájukban korábban képes volt.

A délies fűszerezésű On March The Saints viszont jelez valamit abból, hogy mi lett volna a helyes irány: fájdalmasan síró riffeket, meg tájjellegű blues darabokat írni. Az On March… pont ilyen, ezért tud mokányabb lenni azoknál a nótáknál is, amiket egyébként is ilyennek szántak, ám csak a középszerűségig meg a keménykedésig jutottak el. Ilyen óvatos duhaj még a Catarina hurrikán pusztításáról beszámoló Beneath The Tides is, pedig gyakorlatilag a Corrosion Of Conformity Albatrosszának remake-je ez. De a „Rain can’t soak what is not there”-t Anselmo úgy rebegi, hogy attól homokzsákok nőnek az ember szívében.

Amúgy meg ujj- és stílusgyakorlatok váltogatják egymást, abszolút instant zakatolások között bolyongunk, saját, külön Planet Caravanja is csak azért van a lemeznek, hogy legyen neki. Zárásnak egy egészen elviselhető, ám roppant hatásvadász Pink Floydos rekviemet kapunk.

Meg a mikrózással járó kellemetlen utóízt, és a gondolatot, csak hogy megbarátkozzunk vele: minden szent tehénből lehet fejőstehén, sőt még pörkölt is.

6/10

Nubain