„Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?” Ugyan már. Kit érdekel. Elbújik-e a Sátán a szűkített hangzatok mögé a Deathspell Omega új lemezén, az itt a kérdés. Én magával a’ ördöggel vitáztam erről (szegény Ingmar Bergman filmet is akart rendezni az eseményből, de közbeszólt az Úristen), és nekem volt igazam, erre azóta már ő is rájött. Nem bújik el a Sátán sehova az új Deathspell Omega lemezen, minden szűkített hangzat maga a Sátán, de legalábbis ő játssza az összeset. Bizonyára ezért is a nagy titkolózás, anonimitásba burkolózás és árnyékba húzódás az együttes részéről.

A francia black metal zenekar trilógiájának második részéről beszélünk, a törzsolvasóknak aligha kell ecsetelni, miről van szó: kereszténység, teológia, metafizikai igényű sátánizmus – bár azt én nem hiszem, hogy a magyar popéletben épp dúló metafizikai láz okán a hazai könnyűzenei piac szippantja majd fel a lemezből legyártott LP-k és CD-k többségét. És azt sem hiszem, hogy saját katedrálisra és egyetemi katedrára van szükség, vagy esetleg folyton elő kell ráncigálni a farzsebünkben (természetesen) ott lapuló Szentírást ahhoz, hogy tetsszen ez a zene. Szerintem legalábbis teljes meggyőződéssel lehet az ihletett környezetnek épp nem nevezhető 72-es trolibuszon vagy 3-as metrón is együtt morogni lélekben Mikko Aspával mondjuk azt, hogy „drink the devil’s blood”, ráadásul még akkor is, ha tényleg csak ennyit tud az ember idézni a trilógiát nyitó Si Monumentum albumon (is) szereplő ominózus dalból. És hasonlókat lehet elmondani az új lemez kapcsán is, pedig ezúttal még ennyi idézhető szöveg se akad. Más szóval süt itt a lényeg a zenéből is, és ez annak ellenére is így van megint, hogy a Fas (még) a korábbiakhoz képest (is) egy végletesen széttechnikázott album lett. Non-stop zenei dimenzióváltogatás az egész anyag, hallgatni olyan, mintha egy beszappanozott rodeóbikán ülnénk, a sebességkapcsolót pedig (mint az egy bekezdéssel korábban kiderült, egy ugyancsak szarvakkal rendelkező) valaki úgy lökte volna a legmagasabb fokozatba, hogy el is törött. Azaz folyton-folyvást lecsúszunk a fényesre polírozott hangzással tálalt, kiszámíthatatlanul variálódó, vészes tempójú és nem csak szimplán disszonáns, hanem kimondottan groteszk témák felszínéről. Egy-egy élesebb dimenzióváltásnál aztán hirtelen légüres térbe kerülünk, alattomos neszek között lebegünk egészen addig, amíg fokozatosan, vagy épp egyik pillanatról a másikra újra felkavarodik minden. Akkor pedig zuhanunk tovább a nagy büdös (de még inkább fekete) semmiben, netán az Őrült Kacajok Szentélyének feneketlen pincéjében, pont mint a borítón látható alak.

Aki a metál kanonizált szakirodalmából tanult zenét hallgatni, és kapaszkodókat keres, annak itt nem sok esélye van. Harminckilencedszerre is csak egy csikorgó-nyikorgó, értelmezhetetlen zajhalmot fog hallani, amit ráadásul a dalok elején-végén (egyébként tényleg nehezen elfogadható) hosszabb-rövidebb csöndek* szakítanak meg. Nem, kapaszkodni a 72-es trolin meg a 3-as metrón kell, itt inkább rá kell érezni a zuhanás mámorára. „Fear of falling down means nothing but the pleasure” – hangzik egy dalszöveg a magyar keményzene történetének egyik legjobb albumán (a Blind Myself Product of Our Imaginationjén), és pont ez a lényeg ezzel a lemezzel kapcsolatban is. Amúgy ha már szóba került egy abszolút ide nem illő banda, akkor említenék egy másikat is arról a környékről, ami viszont valahogy mégis passzol erre a helyre: a Converge-re gondolok. Konkrét zenei párhuzamokról nem lehet beszélni, de a Fas eksztatikus túlhajszoltsága, követhetetlen durvasága itt-ott nagyon is emlékeztet a salemi banda kíméletlen szellemiségére. Csak épp egész más a kiindulópont, a cél, és részben az eszköz is, mert ez az eddig elmondottakkal együtt is black metal. Sőt, továbbra se nagyon lehet kötözködni azzal, hogy kevés banda blackmetalabb a Deathspell Omegánál manapság. Ezen a lemezen ugyanis megint úgy történt valami új a műfajjal, hogy az nem ízléstelen, nem céltalan, nem értelmetlen, de még csak nem is hűtlen ahhoz, amihez igenis hűnek kell lennie. Az meg szinte biztos, hogy ahogyan a Kenose különbözött a Si Monumentumtól, ez a lemez pedig különbözik a Kenose-tól, úgy legközelebb sem fogja fölöslegesen továbbvinni, túljátszani ezt az irányvonalat a Deathspell Omega. Ez egy egyszeri zuhanás, ennek megfelelően is kell kiélvezni. Találkozunk odalent.

 

*Nagyon halkan szól ilyenkor is valami, talán a tudatalattira hat, de ettől még én tudatosan levonok miatta a pontszámból, mert akkor is zavar, hangosítani meg nem merek, mert utána jön a szónikus robbanás. A süketségtől való félelem pedig nem olyan, mint a zuhanástól való.

b(A)