Elég ritkán fordul elő, hogy egy szinte semmiből előtűnő együttest teljesen új stílussal címkéznek fel, majd a bizonyos körökben orákulumnak számító NME-től megkapják az évezred hype-ját. A Klaxons-zal viszont pontosan ez történt: kiadójuk „nu-rave-ként” könyvelte őket el, az említett újság pedig előszeretettel emlegette őket így. Nem nagy meglepetés, hogy ezek után túl nagy veszélyt jelentő konkurencia híján elég hamar kategóriájuk egyeduralkodói lettek. A háromtagú banda alig két éve létezik, és az első EP kiadása után egy évvel, idén jelent meg a Myths of the Near Future című első albumuk.

 

KlaxonsA lemez egy teljesen érdektelen számmal (Two Receivers) indít, hogy aztán a legnagyobb Atlantis to Interzone című slágerrel folytatódjon. Van itt gitárzúzás meg sziréna (valaki biztos neonszínű kiegészítő nélkül lépett be egy indie buliba), de igazságtalan lenne nem beismerni, hogy azért beindul a bólogatás. Ezek után viszont jól kivehető az album egy sláger-néhány töltelék-egy sláger lohasztó sormintája, a legutolsó instrumentális dal meg gyanítom, csak azért került fel az egyébként 11 számot tartalmazó albumra, mert maradt néhány előre kifizetett órájuk a stúdióban. Hiába van a lemezen néhány első osztályú popszám, együtt sem képesek arra, hogy elfeledtessék az összhatás okozta csalódást. Ugyanis nemcsak az előbb említett sablonfelépítés kiábrándító, hanem az is, hogy az EP alapján valami sokkal nagyobb dobásra lehetett számítani, sőt még az első kislemezek és annak számaiból készült klipek is erre utaltak. Viszont ha végighallgatjuk az albumot, nem kapunk mást, mint néhány, az említett EP-ről átkerült gondosan lepolírozott számot (Atlantis to Interzone, Gravity’s Rainbow), és pár új slágert (Magick, Golden Skans), melyekről biztosra vehető, hogy a létező összes indie válogatáslemez le fogja húzni az utolsó bőrt is, persze csak akkor, ha még eddig nem tették meg.

Összességében nem egy értékelhetetlen albummal van dolgunk. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a néhány buliba tökéletesen illő számon kívül a többi nem elég meggyőző. Vagyis kezdésnek nem rossz, folytatásnak viszont kevés. A különböző popzenei médiumok támogatása pedig ne tévesszen meg senkit, ugyanis csak azért, mert a nu-rave stílus menőbben hangzik, mint mondjuk a román pop, nem jelenti azt, hogy a színes-szagos NME képeiből művelődők érdeklődésén kívül bárki másét fenn tudják tartani hosszútávon.

csoo

6.5/10

A Subterra kommentárja:

a’ ördög:

Hiába reménykedtünk, abban az élményben úgy tűnik már soha nem lesz osztályrészünk, hogy egy olyan kritikát olvassunk a Klaxonsról, amiben nem szerepelnek az NME, hype és nu-rave szavak, de csoonak mégis elnézzük ezt, a szirénás poénért cserébe. Az viszont már kicsit zavaróbb, hogy a sláger-töltelék albumfelépítés megállapításán túl a lényegi kérdésekben nem megy a felszín alá: jó dal, rossz dal, de hogy miért, vagy inkább, hogy hogyan jó és rossz, azt nem igazán tudjuk meg a cikkből. Mivel popzenéről van szó, annyira mélyre persze nem is lehetne leásni, de legalább egy mondat hiányzik nekem azért. Stilisztikailag viszont kikezdhetetlen írás; gördülékeny, tömör és szellemes.