A mostanában reneszánszát élő sludge-postcore színtér egy újkeletű és egy nem annyira újkeletű bandájának közös munkája ez a split. A Balboa nevével idáig nem találkoztam, viszont a Rosetta tavalyelőtti, első dupla-nagylemezével már megmutatta, hogy a magárahagyottság, a kietlen, hideg űr érzése, ötvözve többnyire elég epikus sludge témákkal ("epikus sludge" - eleve túl veszélyes terep) és egy jó adag Neurosis-klisével, ha nem is maradandó, de ideig-óráig hallgatható eredményre vezet. A második cédén a zúzós darabok "aláfestései" kaptak helyet, hangulatosabb, gitározós dark ambient keretek között, amúgy Final és Lotus Eaters módra. A kettőt egymásra is lehetett pakolni, meg az egész egyetlen, űrutazással kapcsolatos koncepcióra épült, szóval volt itt minden, ami kell.

Balboa

Első hallgatásra a Balboa teljesítménye nem győzött meg. A baj ott van, hogy másodikra sem, és azután sem. Kevésbé nagyívű dallamokkal és témákkal operálnak, ami jelenthetne jót is, csak hát most nem jelent. Teljességgel semmilyen, post-hardcore zene ez, erőltetett és hangulattalan témákkal, gyenge vokállal, a Buried Inside, korai Cult of Luna és néhol a Converge utánérzésével. Ki lehetne emelni egyenként a negatívumokat, úgy mint rossz váltások, túlhúzott gitárdallamok és az előbb említettek, sorolni még tovább, de túl sok értelme nincs. Az egész egyetlen, tökéletesen jellegtelen és negatív összképet alkot, árad a zenéjükből a kiforratlanság és a fantázia hiánya. Szeretnék valami pozitívat is hozzáfűzni a végére, de nem tudok. Próbáljanak meg kreatívabbak lenni, váltsanak műfajt vagy oszoljanak fel, ez még betudható a pályakezdés botlásainak, de eztuán már mindenképp bizonyítaniuk kell, különben süllyesztő.

A Rosetta mondhatni hangulatos harangkongással indít, aztán a szokásos, éteri gitárdallamok vezetik fel a TMA-1 névre keresztelt instrumentális szerzeményt. RosettaNincs ebben semmi rossz, csak hát hallottuk már. A bezúzás talán kihagyható lenne a közepén, a harangkongás kaphatna nagyobb szerepet, vagy igazából mindegy is, nem az én dolgom ilyenekbe belefolyni, mindössze... Ne csak akarják elmondani a dolgokat, hanem mondják is el, de akkor olyan formába öntve, ami kellő hitelességet ad az egyébként nagyon is jelen levő mondanivalónak. Ugyanerről szól nagyjából a Clavius is, melankolikus postrock-gitárdallamokra érkezik előbb a hörgés, aztán a durvulás, tekergetik a témákat, zúznak is, mégsem tud rám hatással lenni. A Galilean Satellites az újdonság ereje miatt tűnt jobbnak, vagy tényleg jobb volt, nem tudom. Itt még a súly sem olyan nagy, az űr sem olyan végtelen és közömbös, nincs az az érzése az embernek, hogy a Világegyetem szempontjából teljességgel mindegy, él-e, hal-e. Nem nehezedik a hallgatóra a kicsiség és az egyedüllét bénító érzése, mint a Ross 128 vagy a Sol hangfolyamai közben. Az utolsó, címadó szám szintén instrumentális, annyi különbséggel, hogy ez már szinte teljes egészében post-rock, és mint olyan, egészen rendben is van. Az elejétől végig egyetlen ívet épít a zene, mondhatni csak ez a szám fogott meg igazán az egész lemezről. A Red Sparowes fagyosabb pillanatait idézi, talán műfajbeli járatlanságom vezetett erre a hasonlatra, mégis, előbbiek hivatalos koncertlemezének hallgatása közben éreztem ilyesmit.

Nem mondom, hogy a Rosetta teljesítményével komolyabb probléma lenne, mégis, ahogy a Balboánál a süllyesztő, úgy náluk a skatulyázódás és a fokozatos elszíntelenedés sötét jövőképe lapul a zene mögött. Bennük van a spiritusz, hát mutassanak végre valami egészen egyedit, ne ragadjanak le egy elkezdett és úgy is hagyott világban. Valami olyasmit próbálnak ők a sludge-on belül kifejezni, mint a Darkspace a black metalban, annyi különbséggel, hogy a svájci ufóknak sikerült is. Ez a szándék jó és dicséretes, csak egy fikarcnyit sem lépnek vele előre 2005 óta. Talán az őszre ígért második nagylemezzel végre kiengedik a lappangó kreativitást, én mindenesetre annak is adok majd egy esélyt. Addig viszont maradok a színtér már bizonyított zenekarainál.

Balboa: 4,5/10

Rosetta: 7/10

Yog

Balboa

Rosetta

myspace.com/balboa

myspace.com/rosetta

A subterra kommentárjai:

a’ ördög & rtp

Itt most rosszindulatúan azt mondhatjuk, hogy a szerző hozta mindazt, amit jobb pillanatainkban magunk is összehordunk itt közszemlére téve. Vagy egy nagyon régi olvasóval van dolgunk, vagy olyasvalakivel, aki tényleg beleillik ebbe a társulatba. Szigorú, indokol, következetes, információkat közvetít, élvezhetően ír. A Balboa esetében a kulcsszót viszont kihagyta: screamo. Mármint leginkább ebbe a skatulyába lehet őket belepasszírozni, és saját maguk is ezt a megjelölést forszírozzák myspace oldalukon. Velük kapcsolatban tudni érdemes, hogy szerintünk messze nem olyan rosszak, mint ahogy az itt olvasható, igaz, erősebb anyaguk is látott már napvilágot. (Ennek a splitnek az utolsó és egyik legmarkánsabb dala amúgy közös Balboa-Rosetta szerzemény, ez nem derül ki az írásból)

#Nothing#

Szívesebben olvastam a cikket, mint hallgattam a lemezt - azt hiszem, ebben minden benne van. A címkézés valóban nem könnyű feladat; sokkal egyszerűbb lenne egy nagy, post-metal feliratú zsákba bezavarni az ilyen zenekarokat, majd a zsákot belehajítani egy kútba. (Vízpróba lásd. dagályos stílus)