A világűr évszázadok óta a zene egyik kedvelt ihletforrása és témája. Azon túl, hogy a kozmosz valóban az egyik legutolsó és legnagyobb rejtély az emberiség számára, az sem mellékes, hogy a rózsaszín magasművészet csillagködös háttér előtt a leghatásosabb. Ennek következtében aztán a számos klasszikus mű mellett rengeteg alibizés forrása is lett az idők során. Megszámlálhatatlan jobb-rosszabb koncept- és egyéb album készült a téma bűvkörében mind a komoly, mind a kevésbé komoly műfajokban, de csak elenyésző részük képes visszaadni a megcélzott határtalan üresség, vagy - ha úgy tetszik - határtalan lehetőségek világát. Cikkünk tárgya utóbbira tesz kísérletet, de a siker ezúttal sem maximális.

Exploding Star Orchestra

A chicagoi Exploding Star Orchestra egy 14 tagú, kortárs avantgárd-kísérleti jazz zenekar a több más formációban is érdekelt (Tortoise, Chicago Underground, stb.) Rob Mazurek vezetésével. Az élő hangszerek mellett használnak elektronikát, analóg szintetizátorokat is, bár utóbbiak hangzása nem feltétlenül meghatározó zenéjükben. A We Are All From Somewhere Else című idei lemezükhöz egy meglehetősen fura történet is társul, amitől most inkább megkímélném a kedves olvasót, legyen elég annyi, hogy felrobbanó csillagok mellett elektromos angolnák is felbukkannak benne, szóval nehéz az egészet komolyan venni, pláne, hogy hallgatóként a zenéhez igen-igen élénk fantáziával lehetne csak a koncepciót társítani. Az album két fő tételre oszlik amelyek további részekre tagolódnak, illetve helyet kapott egy Black Sun címre keresztelt zongorás átvezető is, amely egyszerűségében talán a legszebb pillanata a lemeznek. A Sting Ray And The Beginning Of Time nevet kapott első felvonás zaklatott, pattogós nyitánnyal veszi kezdetét, itt a prímet leginkább a fuvolás Nicole Mitchell viszi, de később a gitárszólam, illetve a fúvósszekció egésze is komoly szerephez jut, a dal pedig szépen fokozatosan átúszik egy szkafanderes James Bondot vizionáló pszichedelikus kémfilm hangulatába. Az űr-feeling a felvonás harmadik részére bontakozik ki igazán, ez egy freejazzbe hajló meglehetősen experimentális tétel, őszintén szólva kell hozzá türelem. Éles váltásként a befejezés kimondottan visszafogottra sikerült, az utolsó lemezén a természetesebb hangzás felé elmozdult norvég Jaga Jazzist és egy felszabadult, épeszű Guapo (nahiszen) képe egyszerre ötlött fel bennem párhuzamként.

A már említett, nyugodt átvezető után a Cosmic Tomes For Sleep Walking Lovers meglepő kakofóniával indul. Ray Bradbury, csillogó ezüstrakétáikból kilépett űrhajósai érezhettek hasonlót a marsi rezesbanda üdvözlő felvonulását hallgatva. Az egymásba fonódó, tekergőző szólamok egyszerre örömittasak és távoliak, idegenek. Később lassacskán feloszlik a tömeg, csupán néhány fúvós zenél tovább kitartó, monoton, minimalista módon, majd megint váltás: immár újra csillagporban hentergőzünk. Végül a lezárás filmzenéket idéz.

Ez mind szép és jó, DE! Bármekkora gigantvállalkozás is, bármennyire is képszerűen élénknek tűnnek bizonyos részek, a lemez egészéhez sajnos nem találom a kulcsot. Nem érzem a mű ívét és sokszor logikátlannak tűnik az egymást követő részek felépítése, az album szerkezete. A kozmikus sodródás meg-megakad, a folyamatosan változó, táguló és szűkülő, lélegző formák összefolynak, unalmassá válnak. És sokszor nem ihletett, nem valós, csak iszonyú profi mozi, színház. Planetáriumjazz.

7/10

aud

Rob Mazurek a modern avantgárd zenei színtér egyik legkiemelkedőbb alakja. A chicagoi illetőségű kornett-játékos többek között olyan zenekarokat jegyez, mint az Isotope 217, a Chicago Underground Duo/Trio/Quartet vagy a Tigersmilk. Bevallom őszintén, róla és az említett formációkról még csak nem is hallottam, mielőtt barátom fel nem hívta a figyelmemet a pasas újdonsült projektjére. Az Exploding Star Orchestra januárban megjelent kiadványa, a We Are All From Somewhere Else teljesen letaglózott.

A fúvós/zeneszerző Mazurek - a Chicago Cultural Center és a Jazz Institute megbízásából - 2005-ben szervezett maga köré egy csapatot azzal a céllal, hogy a Millenium Park egyik újonnan épített koncertcsarnokában a város zenéjének kortárs/avantgárd oldalát képviselje. Röviden így jött létre az ESO, ez az egyedi hangzású, kísérleti avant-big band. A zenekar megnyerte a közönség tetszését: az amúgy egyszeri alkalomra összejött társaság a szóban forgó lemez felvétele előtt még több mint egy tucat koncertet adott.

Exploding Star Orchestra

A We Are All From Somewhere Else-en precíz nagyzenekari kompozíciók és gátlástalan kollektív improvizációk hajszolják egymást. A lemezt hallgatva Frank Zappa és Charles Mingus együttese egyaránt eszünkbe juthat, hisz amellett, hogy a szerzemények elsősorban merész témákat és újszerű szólókat sorakoztatnak fel, van bennük valami mélységesen tradicionális is (már amennyiben Mingus tradicionálisnak mondható). Az album sajátos hangzását elsősorban Nicole Mitchell fuvolája adja meg: a fúvósszekcióban szinte végig a fuvola dominál, ami egy big band esetében távolról sem megszokott. Másodsorban Jason Adasiewicz vibrafonja és a lemezfelvételt vezető John McEntire polifonikus ütőhangszerei is adnak a dolognak egyfajta különleges ízt. Ezek a hangszerek (különösen a marimba) korábban Frank Zappa hasonló műveiben kaptak erős szerepet.

Az improvizáció sokszor olyannyira elhatalmasodik a zenén, hogy az már-már kénytelen-kelletlen elvadult free jazzbe csap át. Érdekesség, hogy a csapatban két dobos kapott helyett (Mike Reed és John Herndon személyében), akiknek együttes játéka olykor az egyszerű jazz-alapokba is csempész némi "szabadszellemet". Mindazonáltal az ESO-t nem helyénvaló kerek perec a free jazz kategóriájába sorolni (bár sokan ezt teszik). A korongon hallható két nagyszerű darabban sokkal inkább Rob Mazurek zeneszerzői/hangszerelői munkáján, az érdekes és meglehetősen bonyolult koncepción és a művek életre hívásán van a hangsúly, mint a muzsikusok egyéni teljesítményén. A "gyeplő elengedésének", azaz a kollektív szólózásnak jelen esetben a darab egységének szempontjából van jelentősége. Ráadásul így a banda szólistái (nagyrészt Tortoise- és AACM-tagok) önálló gondolataikkal is színesíthetik a kompozíciót.

Exploding Star Orchestra

Néhány szó a szerzeményekről. Az öt "felvonásos" Sting Ray And The Beginning Of Time nagy iramban indítja a lemezt. A két dobos két sávon üti a magáét, a marimba és a hátratolt fúvósszekció feszesen lüktetve adja az alapot, Nicole Mitchell és Rob Mazurek pedig ámulatba ejtően fújják szólóikat. Azonban igazán csak a népzene-komolyzene-jazz ötvözetű bizarr témán dobtam el az agyam. A Psycho-Tropic Electric Eel Dream című számban (negyedik felvonás) tizenöt-húsz darab elektromos angolna hangját hallhatjuk, amiket Mazurek a brazíliai INPA laboratóriumban rögzített. Az orchestra szűk nyolc perces, ambientes improvizációjába nagyszerűen illenek az angolnák hegedű-szerű hangjai. Valóban olyan, mintha igazi hangszerek szólalnának meg. Az átvezetőként szolgáló, különálló Black Sun-ban (ami alapvetően az első darabhoz tartozik) Jim Baker elragadó zongorajátéka kerül középpontba. A dal eredetileg a nagy francia zongoristának, Jeanne-Pierre Armengaud-nak íródott. Az ötrészes Cosmic Tomes For Sleep Walking Lovers egy vihar visszafelé lejátszott hangjával kezdődik, amit durva free szólózás követ. A harmadik rész szolid, tradicionális big band-játéka és visszafogott szólói a zenészek és a szerző kiemelkedő ízlésességéről tesz tanúbizonyságot. A rövid 15 Ways Of Looking At A Finite Universe című negyedik részt Anna Levine egyik könyve ihlette meg. Ez visz minket át a kicsapongás nélküli, lassan gomolygó utolsó felvonásba, ami gyönyörűen vezet ki minket az anyagból.

A We Are All From Somewhere Else mestermunka. Big band alapokon álló, improvizációt nem nélkülöző, free-be hajló, de a free jazznél több, avantgárd remekmű. Az Exploding Star Orchestra idei munkáján felindulva belehallgattam Rob Mazurek többi formációjába is, de nálam egyértelműen ez vezeti a listát. Fantasztikus, komplex zeneművek, nagyszerűen teljesítő muzsikusok, fergeteges előadás és egyedi hangzásvilág forr össze ezen az albumon. Ennél több nem kell.

turtlekat

9.5/10

myspace.com/explodingstarorchestra

A Subterra kommentárjai:

a’ ördög:

Aud kritikája hasonló szellemben fogant, mint a mi saját írásaink, és hangozzék bár szerénytelenül a megállapítás: színvonalban sem marad el azoktól. Az elektromos angolnákat viszont azt hiszem benézte, bár lehet, hogy csak én értem félre megjegyzését.

Turtlekat viszont egészen máshogyan közelíti meg a témát. Írása hozzáértésről és lelkesedésről tanúskodik, és nem is nagyon próbál az olvasók kedvében járni, rájuk zúdítja szakértelmét. Ez azonban nem baj! Ugyanis, ha valaki tényleg ért hozzá, és képes mondandóját zavaró ismétlések és egyéb nyelvi anomáliák nélkül közölni, akkor igenis van helye ennek a megközelítésnek is, ez a cikk márpedig nagymértékben megfelel ezeknek a kritériumoknak. Amint azt saját weboldaláról

megtudhatjuk, rendkívül fiatal szerzővel van dolgunk, érésre és a kritikusok esetében ezzel járó savanyodásra és keseredésre még szüksége van, de ha nem esik át a túlsó oldalra, akkor stílusa ezek után igazán ízessé fog válni.

rtp:

Aud cikke kellően informatív, ami mégsem megy az olvashatóság rovására; precíz munka, mentes a halmozásoktól, értelmetenségektől, ennek tetejében kiválóan rá is mutat a szóban forgó orkeszter lényegiségére. Az író stílusán érzdőik az önbizalom, ettől egy hangyányit cinikusnak hat az írás (amit mi magunk is nem ritkán gyakorlunk), de kihangsúlyoznám, ezt nem róhatom fel hibának, ennek megvan a maga fontos szerepe.

Turtlekat írása cseppet terjengős, mázazós, rengeteg pozitív jelzőt használ, melyek hamar élüket vesztik. Aud cikkével ellentétben kevesebb önálló gondolat található, tradícionális bemutatást olvashatunk, amit szerencsére pontos stílusmeghatározások és hasznos információk tarkítanak. Nem lenne rossz kritika, de némi igazítás, pofozgatás ráférne.