Furcsa helyzet állt elő az Exiles-al: noha maga a közeg melyben Höyem eddig is mozgott, jottányit sem változott, azért ez nem ugyanaz a lemez. Szomorúbb, kiábrándultabb és üresebb, ezzel együtt érzelmesebb és őszintébben is cseng, mint elődje, bár mi tagadás, sokkal izgalmasabb így sem lesz, mint a Ladies…. A nyitó Love Leave Me Alone hamiskás önsajnálata még egyáltalán nem vett le a lábamról, ballada a szerelem gyötrelmeiről, a szokásos „de azért imádom a nőket” hangvételben. A January 3rd is pontosan olyan dal, amelyben semmi rossz sincs, sőt, egészen tetszetős, de szólni róla nem nagyon lehet. A ’60-as évek elejének, a következő évtizedben is felszínen maradó, a jelenlegihez hasonló vonatkozású zenei közegéből való merítés fedezhető fel, (pl. The Animals, Roy Orbison, Nancy Sinatra), magától értetődően a mai igényeknek megfelelően megszólaltatva és hangszerelve.
Az első igazán kiemelkedő darab a címadó Exiles. Western rock, filmzeneszerű megoldásokkal, harangkondulással, miegymással, szinte látni engedi a porfelhőben úszó kisvárosokat, a sivatagot átszelő lovaskaravánt. Höyem se alibizik hangjával, beleadja a kellő kraftot, és rögtön el is hiszünk neki mindent. A közel 9 perces dal második harmadában elkezdődik a példás hatásfokozás, minden összeáll, könnyen bele is ragad a hallgató fülébe, így garantált, hogy nem utoljára vettük elő az Exiles-t. Ezután többnyire tartalmas kompozíciók következnek, bár közvetlenül az előbb méltatott nóta után az Arcadians totálisan enervált kezdése enyhén kiábrándító hatást eredményez, viszont az Into the Sea, és főleg a Just a Little Closer Now oly módon feleleveníti a Madrugada legjobb pillanatait, hogy azt mindenképpen értékelni kell. Mégis az a szomorú az egészben, hogy hasonlítgatni vagyok kénytelen, igaz nem is tehetek másképp, ilyen hanggal Höyem örökké az említett óriáshoz lesz párosítva, hacsak nem kezd bele egy egészen más világ falainak bontogatásába, vagy éppen építgetésébe, melynek az ő esetében semmi értelme nem lenne.
Értem én, miről akar szólni a szólómunka, örülök is, hogy ezzel is tovább gazdagította a palettát az énekes; bármikor szívesen meghallgatom a szintén western ihletésű Horseshoes-t is az Exilesről, de már ezt is megfejelte a Madrugada az olyan számokkal, mint a Proxy, vagy a Sirens és sorolhatnám. Zárásként pontosan az az érzés marad meg bennünk, mint a befejező, I’ve Been Meaning to Sing You hangulata, a napsütötte bágyadtság, egy kellemesen eltelt hosszú délután, amely után éhes szívvel várjuk az éjszakai kalandokat.
7.5/10 (néha 8)
rtp