Sivert Höyem a tragédiával sújtott oslói Madrugada énekese. Második szólólemeze már 2006 decemberében megjelent, ám ha az alig egy hónapja megboldogult Robert Buras (Madrugada gitáros) nem késztet szomorú ábrándozásra Norvégia egyik legjobb bandájának sorsa felől, nem hiszem, hogy valaha is megszületett volna ez a recenzió. Sivert Höyem szólómunkássága ugyanis az anyazenekar b-sides & rarities gyűjteménye is lehetne, melyek erényei legfőképpen a jól ismert és jellegzetes énekes hangjában merülnek ki, valamit abban az érzésben, hogy ez majdnem a Madrugada. Pedig hát nem ez lett volna a szándék, a norvég zenész, ha nem is nagyon, de azért el akart rugaszkodni a hirtelen elnémult csapat eddigi munkáitól. Ez nem sikerült, főleg az első két lemez (Industrial Silence, The Nightly Disease), romantikusabb, szerelmesebb nézőpontja csúcsosodik ki, hanyagolva az igazi rokkolást (melyet viszont a Buras-projekt My Midnight Creeps vitt tovább, egészen július 12-ig). Höyem első albuma, a Ladies and Gentlemen of the Opposition nem volt rossz darab, csak éppen nem fogott meg. A néhol countryba, vagy éppen vadnyugati bárzenébe hajló, pozitív hullámokkal támadó korong egy-két daltól eltekintve elég laposnak hatott, az első végighallgatás után úgy emeltem ki a lejátszóból, mintha már ezerszer lefutott volna. Ettől eltekintve, akinek valaha is szimpatikus volt a Madrugada, azt nem akarom elbátortalanítani attól, hogy megpróbálkozzon vele, semmiképpen sem értéktelen darab.

Sivert Höyem

Furcsa helyzet állt elő az Exiles-al: noha maga a közeg melyben Höyem eddig is mozgott, jottányit sem változott, azért ez nem ugyanaz a lemez. Szomorúbb, kiábrándultabb és üresebb, ezzel együtt érzelmesebb és őszintébben is cseng, mint elődje, bár mi tagadás, sokkal izgalmasabb így sem lesz, mint a Ladies…. A nyitó Love Leave Me Alone hamiskás önsajnálata még egyáltalán nem vett le a lábamról, ballada a szerelem gyötrelmeiről, a szokásos „de azért imádom a nőket” hangvételben. A January 3rd is pontosan olyan dal, amelyben semmi rossz sincs, sőt, egészen tetszetős, de szólni róla nem nagyon lehet. A ’60-as évek elejének, a következő évtizedben is felszínen maradó, a jelenlegihez hasonló vonatkozású zenei közegéből való merítés fedezhető fel, (pl. The Animals, Roy Orbison, Nancy Sinatra), magától értetődően a mai igényeknek megfelelően megszólaltatva és hangszerelve.

Az első igazán kiemelkedő darab a címadó Exiles. Western rock, filmzeneszerű megoldásokkal, harangkondulással, miegymással, szinte látni engedi a porfelhőben úszó kisvárosokat, a sivatagot átszelő lovaskaravánt. Höyem se alibizik hangjával, beleadja a kellő kraftot, és rögtön el is hiszünk neki mindent. A közel 9 perces dal második harmadában elkezdődik a példás hatásfokozás, minden összeáll, könnyen bele is ragad a hallgató fülébe, így garantált, hogy nem utoljára vettük elő az Exiles-t. Ezután többnyire tartalmas kompozíciók következnek, bár közvetlenül az előbb méltatott nóta után az Arcadians totálisan enervált kezdése enyhén kiábrándító hatást eredményez, viszont az Into the Sea, és főleg a Just a Little Closer Now oly módon feleleveníti a Madrugada legjobb pillanatait, hogy azt mindenképpen értékelni kell. Mégis az a szomorú az egészben, hogy hasonlítgatni vagyok kénytelen, igaz nem is tehetek másképp, ilyen hanggal Höyem örökké az említett óriáshoz lesz párosítva, hacsak nem kezd bele egy egészen más világ falainak bontogatásába, vagy éppen építgetésébe, melynek az ő esetében semmi értelme nem lenne.

Értem én, miről akar szólni a szólómunka, örülök is, hogy ezzel is tovább gazdagította a palettát az énekes; bármikor szívesen meghallgatom a szintén western ihletésű Horseshoes-t is az Exilesről, de már ezt is megfejelte a Madrugada az olyan számokkal, mint a Proxy, vagy a Sirens és sorolhatnám. Zárásként pontosan az az érzés marad meg bennünk, mint a befejező, I’ve Been Meaning to Sing You hangulata, a napsütötte bágyadtság, egy kellemesen eltelt hosszú délután, amely után éhes szívvel várjuk az éjszakai kalandokat.

7.5/10 (néha 8)

rtp

siverthoyem.com