Amikor először szembesültem a négy fivér alkotta Kings of Leon muzsikájával, méghozzá az On Call klipjének (lásd: a cikk alján) formájában, nehéz próbálkozásnak tűnt bármiféle pozitívumot társítani hozzájuk. A bájgúnár western-gót megjelenéstől, a majdhogynem bután egyszerű dalszerkezeten át a szenvelgős énekig átölelve bűzlöttek a rádióbarát rockzene minden gőzölgő pórusából. Persze soha nem volt különösebb bajom azzal, ha valaki erre vetemedik, plusz nem is beszélve arról, hogy sikerült beleragadnia a fülembe az adott dalnak, így nem tehettem mást, mint beszereztem az egész kiadványt, amely nem egy meglepetést tartogatott számomra, örömömre.

Igaz a kezdés – úgyszólván – elmegy az ember füle mellett, az ezt követő Charmer egyes énektémái hallatán pedig viszket a tenyerem, de azért felüti fejét egy igencsak tisztességes riff, plusz megcsillan a lemez úgy kétharmadát jellemző bár klasszikus, jól bevált elemeket használó, de különleges gitárjáték, mely velejüket jelenti.

kol1

A 3. szám a már említett On Call, nyilván ezzel fogják megdobogtatni az úton lévő, jobb híján rádiót hallgató lányok szívét, tényleg olyan, mint egy elsőlemezes kamaszokból álló industrial-made banda, kikben megvan a slágeríráshoz való potenciál és tehetség, valamint a pénzügyi siker lehetősége egyaránt.

Innentől fogva, amit elektromos gitáron el lehet játszani, és a mainstream média hajlandó szerepeltetni, megtalálható zenéjükben. Az alternatív, grunge-os hatásokat a countryval, a reggae-t a poszt-punkkal állítja szembe, és mindezt a 70-es évek southern rockjával egészítik ki és tesznek egyedivé, egységessé. Hogy ne maradjon el a hasonlítgatás, talán a The Black Crowes által újra felfedezett 60-as 70-es évek gitáros zenéinek (Free, The Eagles, Led Zeppelin) megközelítést vehetjük kiindulási alapnak hovatartozásuk kutatása során. Azonban néhány hallgatás után lehull az a rossz érzés, hogy csak a régieket plagizálják, hogy nincs igazán kirobbanó dal, vagy dallam, és idővel kicsúcsosodik az egyedi játék, a karcos hang. Caleb Followill éneke néha olyan, mintha begyulladt torokkal küzdve, erőlködve próbálna vokalizálni, főleg a Fans-ban érzékelhető ez az el-elfúló hangtechnika, de érezni, hogy ez a koszos, pontatlannak ható játék csak az egyéniségük egyik fontos, és tudatos eleme.

kol2

Akinek volt szerencséje a debütalbumot hallani, nem kellett sokat erőlködnie ahhoz, hogy feltűnjön számára, hogy egy túlnyomórészt egyéniség nélküli party rockandroll és country hibriddel van dolga, amely ugyan kiválóan alkalmas texasi ivók zenegépeibe, és az országúton való száguldozás aláfestéséhez, de pusztán muzikális élvezetből nem javallott pörgetni. Valami azonban megváltozott, több személyes élmény köthető a harmadik teljes hosszúságú korong szerzeményihez, egyes helyeken düh, néhol szomorúság, a múltból átörökített buli hangulat, az életöröm, de ezek is emberibb, mélyebb megközelítésben.
 

Erre jó példák, a My Party, vagy a már említett Fans. Bár szövegeik számomra az amerikaias szófordulataik miatt nehézkesen érthetőek, mindenesetre előbbi a komikus hangvételből csap át egy dinamikus, cinikus dalba, míg utóbb említett a „gyerünk csináljunk zenekart!” sors különböző élethelyzeteit taglalja egy könnyed és fogós téma keretében.
 

Nagyjából ezek a meghatározó okok, amiért kiemelkednek a legtöbb, azonos kaliberű csapat közül, dalaikat áthatja egy olyan atmoszféra, ami képes beszivárogni és hozzáidomulni a hallgató mindennapjaihoz, alakítva emberünk hangulatát, mozgósítja tartalék energiáit, és képzelőerejét, pezsdíti az életet, mozgásra késztet.

rtp

9/10

kings of leon
kings of leon @ myspace

És az ominózus On Call klip: