Amikor a Vorkuta - Fjord néven - kiadta az első demóját, vélhetően még elég kevesen gondolták, hogy néhány éven belül Magyarország egyik legjobb black metal zenekaraként fogják a zalaegerszegi társulatot számon tartani - főleg azok nem, akik azt a bizonyos demót hallották. Ahogy azonban a névválasztás is sokkal jobban sikerült másodjára, úgy a zenében is sikerült előrehaladni, még ha nem is ilyen meredek ívvel. Mindenesetre legkésőbb a Hellel közös tavalyi spliten már egy saját hanggal és ötletekkel egyaránt rendelkező banda mérte össze erejét a néhai Witchcraft side-projecttel. A legutóbbi, Heldentoddal közös, Lovecraftról elnevezett split tartotta ezt a színvonalat és most itt az első nagylemez, amit már egy amerikai kiadó, név szerint a Paragon Records gondoz.

Mivel azonban a tracklist megegyezik az általam nem hallott, Osirionnal közös két évvel ezelőtti splittel, feltételezem, hogy ez nem a legfrissebb Vorkuta felvétel. Erre utal a hangzás is, amely fent említett kiadványokhoz képest kevésbé erős.Vorkuta Nagyobb gond nincs vele, studiótechnikai laikusként úgy fogalmaznék viszont, hogy a basszusgitár kicsit kiválik a hangzásból, a ritmusgitár pedig nem teríti be eléggé a teljes felvételt. A nem túlzottan hosszú, 36 perces felvétel hat dalából három, többnyire szintetizátoron játszott ambient tétel, melyek mindegyike jól sikerült, szereplésüket viszont kicsit erőltetettnek érzem. A Burzum Filosofemjén ugyan nagyon jól mutat a végére odarakott 24 perces Rundgang…, és persze számtalan egyéb példát is fel lehetne sorolni, de itt, a bevezetés-átkötés-befejezés logika ellenére egymás mellé-rakottság érzetem van. Talán jobb lett volna a Marblebog mintájára két külön lemezen kiadni a black metal és az ambient tételeket. Ami pedig a három másik szerzeményt illeti: a legjobban a My Flaming Soul tetszik, ez van a legütősebben megszerkesztve, és a riffek is itt a legemlékezetesebbek, bár egyikőjük emlékezetességén felül még ismerős is kicsit, méghozzá valamelyeik korai Emperor nótából. Egyáltalában, ez a lemezanyag közelebb áll a korai norvég klasszikusok (leginkább az említett Emperor és a Darkthrone, esetleg a korai Manes) érzésvilágához, mint a splitek – ez főleg a névadó, Vorkuta című dalra igaz. Már csak a Gargoyle-ról nem tettem említést: ez is egy jól sikerült nóta, főleg a kicsit amúgy anakronisztikusan (régebbi metalzenéket és régebbi horrorfilm-zenéket idézően) használt szintetizátorra érkező, azzal disszonáns basszus-bontogatás tetszik. A basszusgitár használata egyébként nem csak a keverés miatt van előtérben, akadnak részek, ahol egészen szólisztikus futamokat produkál, de attól azért ilyenkor is távol áll, hogy zenei magamutogatás eszközévé váljon.

Az emlegetett korábbi kiadványokon hallható érzésvilág; a jégmezőkön való reménytelen menetelés nyomasztó hangulata, és a groteszk, lidérces horror-álomvilág keveréke ezen az anyagon nem alkot megbonthatatlan egységet, és nem is annyira kristályosodik ki, noha határozottan jelen van. Ha ez tényleg egy régebbi anyag, akkor a zenekar pontosan tudja, mit kell tennie, ha mégsem, akkor azért szerénytelenül ideírnám: egy koncentráltabb, összeszedettebb, koncepciózusabb lemezanyagot kell készítenie hasonló minőségű alapanyagokból. A lényeg már megvan, az asztalra letettek valamit, legközelebb már csak a szervírozásra kell jobban odafigyelni.

8/10

a’ ördög

Vorkuta

Paragon Records