Elérkezett az évente egyszeri valamirevaló koncert általam való meglátogatása. A Type O Negative nyert; minden erőmet összeszedve, imát mormolászva vállamra vettem utazótáskámat, és átadtam magam a lehetőségeknek. Újfent megtettem az odavezető 250 kilométert és vissza, kifizettem a koncertjegyeknél is drágább utazási költségeket, hálát rebegtem a szállásért, próbáltam jó pofát vágni az ismerősöknek. A nap legjobb híre volt, hogy a W.A.S.P. elmaradt, és nem kell végigszenvednem egy számomra teljesen érdektelen csapatot, és így a gazdasági terhek is enyhültek némelyest. Persze lehet, hogy valaki pont a W.A.S.P.-ot szerette volna, ezzel nincs is önmagában akkora baj, de aki kiötlötte ezt a párosítást, az egy ordas barom, nem vitás, de erről ennyi elég is.

9 órakor behatoltunk az objektumba, nem volt pöcsölés, hamarosan felcsendültek a sorozásra hívó intro hangjai, majd pedig a We Hate Everyone punkosan agresszív, arrogáns riffjei és szövegei. Peter Steele ruházata alapján egy idegszanatóriumból szökött gondozottként hatott, aki a reggeli vizit elől menekült el, arcán pediglen a kábaság, enerváltság jelei - talán még az előző esti nyugtatóktól - mutatkoztak meg. Azért próbált némi színpadiasságot belevinni, kézmozdulataival jelezte a radikális pártok hovatartozásának irányát, amelyre a jól ismert „The left they say I’m a facist. The right calling me a communist. Hate, hate, hate hatred for all – one and all” sorok késztették. A hangzás az első két szám alatt jobbára értékelhetetlen volt, a dob uralta a decibeleket, a gitárból nem sok hallatszott, a szintetizátorból vagy semmi, vagy túl sok szólt, de ahogy az történni szokott, az esemény előrehaladtával jelentősen javult a helyzet. A Life is Killing Me-ről ismerhető Anesthesia alatt kezdett elfogni a megfelelő hangulat. Gótikus? Egy lófaszt. Aki a Type O Negative-ot így minősíti 2007-ben, annak semmi keresnivalója nem volt ott, csak megjegyezhette magának, hogy ezek a hajdanvolt brooklyni selyemfiúk mókáztak maguknak. Nihil, önvád, harag és súly, mindezt nagyszerű dalérzékkel megáldott szerzők ihletésében foganatosítva, a mesterkéltség mindennemű jele nélkül:

„World renowned failure at both death and life

Given nothingness, purgatory blight

To run and hide, a cowardly procedure

Options exhausted, except for anesthesia – anesthesia”

Szerencsére nem volt My Girlfriend’s Girlfriend, ellenben Christian Woman, és Black No. 1 igen. Miért mondom ezt? Különleges élvezetekre vágytam, a Life is Killing Me dalait kívántam igazán, de egy Everything Dies, Creepy Greenlight, vagy a még tavaly alkotott Santana medley is igazi élmény lett volna, mondjuk a slágerek is nagyjából visszaadták az eredeti érzést, egyébként nem hiányoztak. A csúcspontot a már említett Anesthesia, valamint az utána következő These Three Things és a Kill You Tonight jelentette. Az első bevezetőjében a halvány zöld fénnyel megvilágított Peter énekelte eposzát az érzéketlenségről, megjelenésével, előadásmódjával alátámasztva mondanivalóját. A These Three Things bizonyítékul szolgált arra, hogy ha egyesek számára a lemezen nem is, de élőben igazán lehengerlő nótával van dolguk. Megkapó dallamok, energia és tömeg egy dalban.

typetour1

Az igazi súlyt azonban a Kill You Tonight jelentette, amikoron is Josh Silver billentyűs helyezkedett frontemberi habitusba. Az általában a háttérben hajába burkolózó szintetizátorával küzdő arc karizmatikus megjelenésével, előregörnyedő testtartásával, kétágú szakállával hörögte a közönség arcába az ominózus mondatot, miközben a fények pokoli vörös fényben úsztatták a csapatot, na azt akkor elhittem. Hangjának ereje és tónusa szinte semmiben nem tért el az üvöltő Steeletől, így több Peternek hitt énekrész tulajdonjoga lett erősen kérdéses a lemezeken. Kenny Hickey gitáros is érdemnyi mennyiségű vokális feladatot vett át a testében is megfogyatkozott főnöktől, aki nemritkán ült a dobemelvény elé, üres arccal pengetve, töprengve. Ennek ellenére nem mondhatom, hogy nem élvezték a koncertet, John Kelly kifejezetten elemében volt, Josh is vidámnak tűnt, és igazából Petertől is kitelt pár cinikus mosoly, nem egy frusztráltságtól feszülő kényszerkoncertező alak jutott eszembe róla. A valamikori hegyi ember most azzá vált, amiről már évek óta énekelt, azonosult a mentális problémákkal kezelt és börtönjárta roncs szerepével. Pontosan tudta, hogy ez fog történni, hányszor jegyezte meg, hogy nem fog 40 felett a showbiz-el foglalkozni, és teli torokkal üvölteni, hogy „kapd be a faszom!”. Furcsa irónia, még mindig itt van, egyre fogósabb dalokat ír, és várja azt a pontot, ahonnan nincs visszatérés. Gyanítom azért, fognak még minket meglepetések érni.

A koncert nem csak a dalok eljátszásából állt, a közönségből természetesen hülyét csináltak, legalább 3-4 feldolgozásba kezdtek bele, majd úgy a 20. másodpercnél mintha kihúzták volna a dugót, csönd és sötét, aztán pedig valami marha doom-klisé intermezzóval szarakodtak.

Kétszer is úri módon elvonultak egyet dohányozni, vagy ilyesmi, majd mégis előmásztak, hogy John megörökítse az istenadta népet, mely során vezényszóra üvöltette az egybegyűlteket. Két dal hangzott el a felemlegetetteken kívül még, a Profits of Doom egy korrekt előadásban, és a Love You to Death, ami - minő kár - elég halványra sikeredett.

A megközelítőleg 75 percnyi előadást szívemre vettem, Peter egy pusszantást küldött a megjelentek felé majd a fejére borította az előtte heverő fémtálat, melyben vélhetőleg alkoholos italok, víz és némi nyál tartózkodhatott, a nagyját azért előtte a küzdőtér felé ürítette. Nagyon sajnálom, hogy nem volt változatosabb a repertoár, hogy a sok éve várt koncert körülményei számomra kifejezetten szarul sültek el, hogy nem játszottak többet, hogy már 2007-et írunk, és senki sem lett szebb azóta. Egy azonban biztos: önmaguk voltak és azt játszották, amit játszaniuk kellett, és a csak saját magukra jellező atmoszféra bizonyos pillanatoktól eltekintve végig ott volt velük.

rtp

kapcsolódó cikkek:

Type O Negative - Dead Again

(kritika)

Type O Negative - Life Is Killing Me

(kritika)

Type O Negative - October Rust

(kritika)