Kitört a nőuralom. Elkorcsosodott férfiak nézik tehetetlenül, ahogy amazonok ragadják magukhoz a hatalmat. Nőstény démonok környékezik a nyomorultan tengődő, törzsekbe verődött, elállatiasodott embereket. Természetesen mindezen események megzenísétésére is egyedül nők képesek, mégpedig kizárólag a legmegátalkodottabb szörnyetegek, akik hangszereiken vezetik le az egykori patriarchális társadalomban elszenvedett sérelmeiket.

Adott két "hölgy" Massachusetts-ből, akik engedtek a drone hívó szavának és nem féltek visszanyúlni történelem előtti korokhoz ihletért. Ennek persze kedvezett a választott stílus is, hiszen egyszerűségben és mélységben nincs párja az Earth által alapított irányzatnak, így máris adott a kapcsolódási pont az évezredekkel ezelőtti világokhoz és azok elfeledett zenéihez. Ahogy az ősapa, Dylan Carlson fogalmazott: "It doesn’t get much slower and simpler than the drone" - ő sem gondolhatta, hogy egyszer majd asszonyi állatok fogják az emberiség ellen fordítani találmányát. Mindezt csak fokozza, hogy a Bonedust tagjai egyenesen Providence-ből származnak, Lovecraft városából, ami további kellemetlen asszociációkat szülhet például a boszorkánysággal kapcsolatosan.

Valóban hatalmas erők játékának tanúja a viszonylag rövid lemez. Nincsenek félórás kompozíciók, s kifejezetten frissítőleg hat a dalközpontúság, annak ellenére, hogy elvileg két hangszerrel és egy torokkal nem lehet csodákat művelni. Vagy mégis? Tény, hogy egy borzasztó mélyre hangolt gitáron, egy puffogó dobfelszerelésen és egy sziréni dallamokra és démoni üvöltésekre egyaránt képes énekesen kívül mást nem használtak fel az album elkészítéséhez. Mégis szinte minden percben történik valami érdekesség, a zenekar nem elégedett meg a zúgó gitárok erejével, szeretnek építkezni, sőt kifejezetten örömüket lelik a hallgatók összezavarásában, néhol halálra rémísztésében.

bonedust2

Amire kiváló példát nyújt rögtön az első szám. Szinte elringat megnyugtató kezdése: ropogó tűz, halk dobok, csalogató énekű varázslónő, majd hirtelen - talán egy rosszul sikerült idézés következtében - őrület telepszik a jelenlevőkre, akik egymást kezdik marcangolni. Az elborult elmék tombolását illusztrálja a belépő csikorgó gitár, amelynek kezelője mintha elfelejtette volna a kezdőriffet, ezért kínjában néha bele-belecsap a húrokba keresve a megfelelő fogást. Aztán a második számmal végre beindul a drone riffelés, elnyújtott torzított akkordok követik egymást, először mindenféle kíséret nélkül, majd lassan beúszik az elképesztően primitív dobolás. Sajnos nem áll rendelkezésemre a két tag neve, de a dobok mögött ülő hölgy helyére akár egy ősembert is képzelhetünk, hiszen ritkán hallani ennyire lecsupaszított játékot; mintha kőbaltával adagolná a ritmust. Már ebben a számban megmutatkozik, hogy értenek ahhoz, hogyan kell végig ébren tartani a hallgatók figyelmét. Itt egy csapkodós-kapkodós befejezéssel teszik fel a koronát a dalra. A szimplán Dust című következő szerzeményben cinek vívnak egymással, majd industrial ütések taglóznak le, melyek valószínűleg nem is ütőhangszerből származnak, hanem a gitár püföléséből. Még erről a végig erőteljes lemezről is kiemelkedik az Ungodly Human Heart című antiballada, pedig egyszerű receptet alkalmaztak benne: a létező legamatőrebb dob alap, néhány kitartott hang a gitáron; a szükséges pluszt a zseniális ének adja. Zaklatott folytatás következik a When You Are Dead kiakadt-megakadt zúzása képében, de nem is lehetne másként, mikor egy embertelen hang azt üvölti, hogy "you are like a thousand maggots". Megfigyelhető, hogy roppant egyszerű kis frázisokat játszik a duó, de ezeket olyan intenzitással adagolják, hogy nincs menekvés előlük. A befejezés is tartogat meglepetést, hiszen ekkor egy furcsa, kevésbé torzított hangszínt húznak elő a kalapből, amiről alig lehet eldönteni, hogy most gitár vagy basszus szól egyáltalán. Tehát nincs béna, a kreativitás hiányát leplező outro, otthagynak a semmi közepén, mi meg nyugtalanul szemlélődhetünk körbe, vajon véget ért-e az előadás, vagy ez csupán a zenekar egy újabb trükkje, hogy aztán egy végső meglepetés rohammal maradék bátorságunkat is lerombolják.

Nehéz választ adni arra, mi lehet a Bonedust Achilles-sarka. Talán csak annyi, hogy a túlzott egyszerűség miatt a kelleténél hamarabb kiismerhető a lemez, és onnantól kezdve már nem képes letaglózni, tudni fogjuk, melyik bokorból milyen szörny feni ránk a fogát, a velőtrázó sikolyoktól sem áll többé égnek a hajunk. A Swans örökbecsű Public Castration Is A Good Idea-ja ugyancsak nem kifinomult zeneiségéről, hanem sokkoló erejéről híres, mégis száz meghallgatás sem oszlatja el a hallgatóban a félelmet, hogy Michael Gira-ék esetleg pont rajta kezdik el gyakorlatba átültetni azt a bizonyos "ötletet". Szerencsére a Bonedust-on a feszültség elillanása után még mindig megmarad nekünk a történelem előtti hangulat, ami kellemes és szórakoztató, egy percre sem válik szánalmassá, nem úgy, mint a heavy metal zenekarok (ős)emberkedése.

bonedust1

9/10

#Nothing#

Bonedust (hivatalos)

Bonedust (myspace)