A rockzene történetében már nem egy példa volt arra, hogy ha egy jó zenekar frontemberét egy másik jó zenekar frontemberével pótolja, a végeredmény nem fogja automatikusan a korábbi színvonalat elérni. A Gorgoroth-tal is ez történt, amikor ’98-ban az addig két, kiemelkedőnek ugyan nem nevezhető, de azért minőségi albumot készítő Trelldom énekesét, Gaahlt vette soraiba. A black metal klasszikusok panteonjában még időben helyet foglaló Gorgoroth zenei mélyrepülése szerintem ekkor, a Destroyer albummal kezdődött meg, bár a problémák igazán csak az utolsó két lemezzel csúcsosodtak ki. Az utóbbi időben a tagok egyszerűen nem győznek elég provokatív akciót elkövetni, csak hogy életben tartsák zenekaruk hírnevét. Kész csoda, hogy ennyi tennivaló mellett Gaahlnak sikerült időt szakítania eredeti bandájára is, amely így, majdnem tíz évig tartó hallgatás után új dalokkal jelentkezett.

Trelldom

Az rögtön az elején kiderül, hogy a Til Minne… komolyabb az elmúlt öt év norvég termésének legnagyobb részénél. Hasonló kaliberű lemez viszont akadt egy-kettő, gondolok itt az általunk ki nem tárgyalt, de érzékelt, és megjegyzett Ljå és Elite albumokra. Ezekről általánosságban azt lehet elmondani, hogy sikeresen idézik fel a kilencvenes évek nyers, norvég black metaljának érzésvilágát, ám ahhoz semmi újat nem tudnak hozzátenni. És míg mondjuk a hazai bandák közül az Ater Tenebrae és a Witchcraft kiváló dalszerzésével és fokozott nyersességével rátett még egy lapáttal a már tökéletesen kifejlődött irányvonalra, addig ezek a bandák az elődök által felvert hullámok gyengülését tudták csak lelassítani néhány jobb momentummal. Olyanoknak szólnak, akiknek a zenei ízlése nem tud kikeveredni egy bizonyos lekerített területről, de nem bírják újra és újra ugyanazokat a lemezeket hallgatni. Jogom nincs ezek felett a zenebarátok felett ítélkezni, ám nálam ezek a zenék nem lépik át az ingerküszöböt, és bár magam is meglehetősen konzervatív beállítottságú vagyok zenei kérdésekben, helyettük inkább választom a ténylegesen új, gyakran egészen más hozzáállást igénylő előadók megismerésének nehézkes útját.

A Trelldom írt egy nagyon jó dalt erre a lemezre, ez a tíz perces Steg, amely a többivel összehasonlítva megmutatja, hogy nálam hol van a döntő szintkülönbség, mi az a minőség, amelyet elérve nem érzem úgy, hogy céltalan egyhelyben toporgás a zenehallgatás. A többi viszont sajnos, hosszú távon ezt az érzetet kelti. Az első dal, a címadó Til Minne… még ígéretes, de a második Bortkomme Svar tényleg eléggé elhasznált Darkthrone-témákon alapszik, és a harmadik, negyedik, ötödik és hatodik dal sem tett rám mélyebb benyomást. A Steg utolsó előttiként csendül fel, és hát ez egy kirakatba való dal, minden benne van, amiről ez a műfaj igazából szól: sodró, monoton hullámzás, mely képtelen arra, hogy unalmassá váljon, a jeges riffelésbe alig feltűnő, kozmikus hatású szintetizátortémák fonódnak, leginkább a Burzum szellemiségében, de mégis, kicsit más ízzel. Gaahl ebben a dalban egyáltalán nem károg, mély és határozott hangon, tagoltan szaval. Tökéletes kompozíció, nincs mit tenni. A záró track egy Triakel / Garmarna / stb. típusú, hegedűkön előadott tisztán népzenei szerzemény, aligha lehet a Trelldom muzsikusainak műve, és nem is passzol annyira ide, inkább csak valamiféle ideológiai kinyilatkoztatásként értelmezhető szereplése.

Trelldom

Az összkép, mint látható, eléggé vegyes. A két kiemelt szerzemény miatt mindenképp érdemes meghallgatni, és emiatt nem is tudok megfelelő osztályzatot kitalálni a lemeznek, hiszen - visszakapcsolódva a tárgyalás első részében írottakhoz - valahogy jeleznem kellene azt, hogy az a teljesítmény, amit a lemeznek több mint a felén produkál a zenekar, nekem már nem elég.

8/10

a’ördög

trelldom.no

trelldom@myspace

kapcsolódó cikkek:

Gorgoroth - Ad Majorem Sathanas Gloriam

(kritika)