A The Aliens bandával előzetes ismeretek teljes hiányában ismerkedtem meg, amikor is egy szőrös képű, farkasvigyorú cimborám kezembe nyomta első lemezüket a következő kijelentés kíséretében: - Ezt hallgatom, elmebetegek, höhö. - Komolyan venni - többek között ezért - nem is akartam őket, egészen egy hétvégi este bekövetkeztéig, amikor tudatosult bennem, hogy dallamaik vészesen rögzültek, és minden más hallgatnivalót kiszorítanak. Mi a titok?

idcsapEgy pillanatra muszáj megerőltetnünk magunkat. Képzeljük el, ahogy a Beatles, az Oasis, a Pink Floyd illetve a Hawkwind, vagy akár a Blur és egyéb ismert albioni szerzők párosítják egyes jól ismert mintáikat, és ebből elsőre egy érdekesen középszerű kollázs bontakozik ki, mely azért nem annyira unalmas, hogy elfeledkezzünk róla, viszont pontosan alkalmas arra, hogy ha már tényleg hánynod kell a tömény dömpingtől, csak úgy, a háttérben éppen megszínesítse a csendet. Azonban napokon belül ezek a színek lopva mozgásba lendülnek, változtatják fényerejüket, kontrasztjukat, halmazállapotukat. Egyre légiesebbek lesznek, elvesztik vonalaikat, permetként haladnak a légben, örvénylenek, majd folyammá sűrűdödve utat talának az agyba. Nem véletlenül találták ki a pszichedelikus jelzőt az egyes nagyobb stílusbeli halmazok elé, és ez nem feltétlenül abban merül ki, hogy a szerzők folyamatos drogvíziók között töltik alkotó és hétköznapjaikat, bár az is igaz, hogy a szóban forgó lemez feje; Gordon Anderson a szó szoros értelmében őrült jó dalszerző, hiszen a mentális zavarokkal küszködő skót huzamosabb ideig volt kénytelen gyógyulása érdekében több tucat elektrosokk kezelést eltűrni. Hát így állunk, van élet a halál után. Hogy szavamat ne feledjem, nem merem feltételezni, hogy a dalok fogóssága elmeállapotának egyenes következménye, de mint minden igazán delejező hatású album hátterében, úgy itt is megbúvik a téboly sokarcú ördöge.

Engedjék meg, hogy idézzek egy névtelen szerzőtől: „…akkoriban nagyon sokat nevettem, azt gondoltam, az élet csupa szín, izgalom és szerelem, folyamatosan jókedvem volt, minden reggel örömmel keltem, és élveztem a napsütést. Néhány hónapra rá gyógyszereket kellett szednem, hogy ki merjek menni a lakásból…” Ezek a mélységek és magasságok elég ihlető erőt adhatnak az olyan pulzálóan ironikus dalok írásához, mint például a The Happy Song.

Semmi meglepő kezdés: tipikus nyitódal a Setting Sun, pörög, vidámkodik, imádja a napot, primitív refrén, hamar túlteszi magát rajta az ember, viszont az említett hatások már itt is erőteljesen jelentkeznek. Amennyiben zavaró elemnek lehet nevezni – jómagam ujjakbátorkodom megtenni ezt -, az egyes idióta funk témákat diszkrétebben is elő lehetett volna adni, és így a Robot Man első másfél perce sem lenne annyira kellemetlen, mintha rosszul öltöztél volna egy temetésre, de erre túl későn döbbentél rá. Az elkövetkezendőkben pozitív irányba változik a helyzet, egy továbbra is képregényszerűen komikus, de emlékezetes dal bontakozik ki a jamiroquai-i mélységekből.

Amit próbáltam érzékeltetni a fentiekben, az az I Am the Unknown-tól van kisebb megszakításokkal ugyan, de folyamatosan jelen, a dallamok lelassulnak, hullámzanak, rengeteg a kísérő, illetve háttérvokál, amely mint sokan másoknál, a The Aliens előadásában is kifogástalanul beválik. Az ének centrikussága a meghatározó sajátosság az Astronomy for Dogs-on, bár hol a gitár, hol a ritmus, vagy éppen a billentyűs hangszerek jutnak elsődleges szerephez egy-egy dal során. Muszáj kiemelnem a Tomorrow-t, egy teljesen átlagos 60-as évek melody rock alapból szinte észrevétlenül érkezik egy félelmetesen mély szakadék fölé, tudtunkon kívül már el is veszítettük a lábunk alól a talajt, ez a zene igazi ereje.

A Rox a modern popzene által használt fogások nagy részét magába olvasztja, ezzel semmi baj nincs, jó az ütem, jó a basszus, jók a színesítő effektek, mindezt a már fejtegetett, a slágerek iránti kiváló érzékkel megáldott Anderson szerkesztésében, bárcsak az első 30 másodpercet feledte volna belőle.

Ha létezne még a Beatles, pont ilyen szerzeményeket kellene írniuk, mint az Only Waiting, de mivel nincsenek, megteszi helyettük a The Aliens, a dal önmagáért beszél. Továbbá: köztudomású, hogy a Pink Floydra nem jellemzőek romantikus érzületű kompozíciók, mint esetünkben a She Don’t Love Me No More, mégis egészen hátborzongató módon tartalmaz egy erős Dark Side of the Moon utánérzést, melynek Roger Waters által megálmodott és alkotott tematikája maga az őrület, így a kapcsolódás több szálon is tetten érhető, még ha elméleti szinten is.

A dalok felsorolását és elemzését nem erőltetem tovább, a leírtak fényében a lényeg kifejeződése, illetve a ráhangolódás meg kellett, hogy történjen, emellett a Honest Again, illetve az instrumentális Caravan-t szeretném csak megemlíteni, mint általam kiemelkedőbbnek tartott darabokat. Az Astronomy for Dogs sok felfedezni való területet rejt magában, garantáltan számos feldobottsággal és örömmel átitatott órát várhatunk tőle, de csak óvatosan, könnyen átbillenhetünk a másik oldalra.

9/10

rtp

The Aliens official

ugri