A svéd Watain is azok közé a black metal bandák közé tartozik, akik akkoriban (a ’90-es évek legvégén) bukkantak fel, amikor a műfaj már erősen kezdett veszíteni fényéből, így pedig, akárcsak a Tsjuder, egy vállalható teljesítménnyel már könnyen meg tudták szerezni a kiéhezett közönség elismerését. Mellettem valamiért igencsak elmentek, a debütáló Rabid Death’s Curse még inkább tetszett brutális nyersessége miatt,Watain a nagyobb sikert aratott Casus Luciferi viszont egyáltalán nem hozott tűzbe. Nem nagyon kerestem az okokat, nem is mélyedtem el túlzottan ezekben a művekben, de az új lemezt már figyelmesebben hallgattam meg.

A Sworn to the Dark albumot nyitó Legions of the Black Light nóta egy tipikusan a Chimera korszakos Mayhemet idéző riffel kezdődik, ami igencsak meglepő, hiszen eddig a féktelen tempóban elsikált dallamokkal operáló black metal vonulat néhány zordabb riffel megtámogatott képviselőjének tűnt a Watain, efféle finomabban gonosz technikázás nem fordult elő. Annyira meglepődik ezen az ember, hogy csak másodjára tűnik fel a hangzás, amely ha nem is lett egészen tisztára polírozva, de a korábbihoz képest mégis sokkal professzionálisabb. Bár lehetne talán harapósabb, nincs vele gondom, de térjünk vissza a zenére. Késői Mayhem(es) riffek, részletek a továbbiakban is előfordulnak (Darkness and Death, például), de nem ez a vonal dominál, hanem, és mind közül ez a legnagyobb meglepetés, a turnéra is elkísért néhai Dissection klasszikus időszaka. A végeredmény mégis inkább rokonítható az újjáalakult Dissectionéval: hiába van törekvés a változatosságra, ha ez csak törekvés, nem pedig eredmény. A tempóváltások, a kiállások halmozása ellenére rendkívül egysíkú az összkép, mert a panelekből soha nem sikerül kitörni. Valamiféle egyéniségnek még csak a nyomát sem lehet érzékelni. A Wataint hallgatva az lehet az underground black metalban kevéssé járatos hallgató véleménye, hogy az underground ennyit tud: mások által 5-15 évvel ezelőtt tökéletesen megvalósított elképzelések unalomig való ismételgetését.

Az minden bizonnyal szintén a turnézás hatása, hogy megpróbáltak olyan dalokat írni, amilyenekre a közönség könnyebben tud élőben beindulni, és alighanem a Watain közönség énekeltetésére vannak itt a helyenként szinte szabályos verze-refrén szerkezetek is. Önmagában ez nem lenne probléma, de azért lehetne lényegesen izgalmasabban is művelni annál, hogy az amúgy is fantáziátlan albumcímet ismételgetjük bágyadtan ("szvorn, tu dö dark; szvorn, tu dö dark; szvorn, tu dö dark"). Ebben a címadóban egyébként a késői Satyricon jellegzetes "hangnyújtogatos" megoldásai is szerepet kapnak. Ami még látványosan (hangzatosan) szemlélteti az ötlettelenséget, az Satans Hunger című dal, melyben perceken keresztül az a "tap-tararap-tararap-tararap" riff megy, amit már a ’80-as évek elején változatosabban alkalmaztak a rég feledésbe merült másodosztályú thrash metal zenekarok is. Úgy nagyjából az ötödik-hatodik dal végére teljesen betemeti az unalom a hallgató maradványait, pedig pont a hetedik dal, (Underneath the Cenotaph) az, ami legalább töménységével kiemelkedik valamennyire a masszából.

Összegezve: Ha olyan zenét akarsz, ami szakít a konvenciókkal, olyat, ami nem illik a mai kor átlagos szórakoztatóipari termékei közé, semmiképp ne ezt a lemezt vedd meg. De ha egyszerűen csak egy kegyetlen black metal lemezre vágysz, és cseppet sem érdekel az eredetiség, még akkor sem ez lesz a legjobb választás, legyen mégoly szélsőséges is a Watain imázsa. (A „nagyobb a füstje, mint a lángja” mondás megalkotását akár a Watain is inspirálhatta volna) Ha viszont sörözni és „zúzni” akarsz a haverokkal a már régóta tervezett és előbb, vagy utóbb talán meg is valósuló koncerten, tehát a lehető legjobban akarod érezni magadat ez alkalomból, akkor nem árt, ha a Sworn to the Dark a birtokodban van és szereted. Még talán utóbbi is fog menni, de a kedvenced azért nem ez lesz. Remélhetőleg.

4/10

a ’ ördög

watain