10 dal, a már megszokott 70 perc felett, jelen esetben átkötő szerzemények nélkül, amelyeket bár hiányolni nem tudok, de elsőre furcsán hatott az egységesebb szerkesztés és a dalközpontúság. Süket és bolond, aki szerint a Dead Again-en túlzásba estek a kezdetekben előszeretettel használt hardcore és punk elemeket illetően, semmivel sem szaporodtak el jobban ezek a hatások, mint a legutóbbi Life is Killing Me album esetében. De ez ugyanúgy érvényes maradt a régi Black Sabbath és St. Vitus, illetve a 60-as évek egyes kábszeres rock csapatainak tettenérhetőségére is.
Nem vagyok biztos benne, hogy ezt letisztultságnak lehet-e nevezni, de a Dead Again, ha nem is nélkülözi, de nem is bővelkedik, az amúgy tipikus, vontatott, olykor nehezen emészthető témákban, amelyekkel sokszor felbontották, megszakították egy-egy hosszú dal struktúráját, hogy majd újra elővegyék az eredeti riffeket, és e keret által teljesítették ki azok sújtó erejét. Itt elérkeztem az alapproblémához, már, ha ez az. A Dead Again-t túl könnyű volt megszeretni, ahogy haladunk előre a lemezen, egyre fülbemászóbb dalok következnek, még a negyedórás, These Three Thing is annyi könnyed melódiát tartalmaz, végezetül pedig oly slágeresen feloldódik az egy az egyben Hey Jude dallamban, hogy szinte fel sem tűnik hossza.
Ezzel együtt jelen van az összes eddigi kiadványuk legtöbb szegmense, düh és agresszió, keserv és csalódottság, lebegés és ábrándozás, mindezt nagy gondossággal elosztva, a kellő helyre téve. Semmi kísérletezés, ezer és egy bevált, már hallott formula, kellemetlen ismétlés-íz nélkül, pedig a September Sun semmivel sem lógna ki az October Rustról, a Some Stupid Tomorrow a Life is Killing Me-ről, illetve az An Ode Locksmiths a World Coming Downról, mégis egységesebb a lemez, mint valaha. Mindenképpen meg kell említenem a She Burned Me Downt, mely az egész korong egyik legjobb riffjével és hangulatával rendelkezik, akárcsak a záró Hail and Farewell to Britain. Míg előbbi szívszaggatóan reménytelen atmoszférát áraszt, azzal együtt, hogy a legerősebb doom témát tartalmazza, amit mostanság hallani volt szerencsém, utóbbit cinizmusa, kiégettsége tesz páratlanná.
A megszólalás terén soha nem voltak még ilyen erősek, a hangzás rétegzettsége ellenére sem teszi túlságosan sűrűvé az anyagot, nem vesznek el a riffek, az intonáció és a súly – nem mondhatom máshogy – tökéletesen elegyedik, a pergő is szikárabban csattan, mint bármikor, Peter pedig olyan változatosan és beleéléssel énekel, ahogy meglehet még soha.
Igen, ez így túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, a félelem, hogy nincs lehetőség a hosszú távú élvezetre, nem hagy nyugodni, nem kevésbé pedig az, hogy ezek után lesz-e még egy, vagy legalább ilyen jó Type O Negative korong. Peter 45 elmúlt, tavaly a kokain és az alkohol egy rövid elmegyógyintézeti túrára kényszeríttette, és saját magát is ostorozza amiatt, hogy ennyi idősen színpadon feszít, ahelyett, hogy a meg nem született gyerekeit dorgálná a családi fészekben. Ezek után nincs mit tenni, a Dead Again eddig úgy áll, hogy az idei év legjobbja lesz a listámon, és meglátjuk, mit hoz addig a jövő.
10/10
rtp
kapcsolódó cikkek:
Type O Negative - Life is Killing Me
(kritika)
Type O Negative - October Rust
(kritika)