Sok előadóval ellentétben Tom Waitsre a legkevésbé sem igaz az az állítás, hogy ha hallottad egyik lemezét, akkor mindet hallottad, kivéve talán, ha az Orphans-szal kezdjük az ismerkedést, de erre később tértek vissza.

tomnyugi„Már gyermekkoromban is öregember akartam lenni”, körülbelül így nyilatkozott egy korai kiadványához kapcsolódó egyik interjújában. Sétapálcával, hajlott háttal beülni egy koszos bárba, és üveges tekintettel merengeni a szép napokon, a megvénült ismerősökön, fiatalokat okítani, akik a mocskos történetekért cserébe meghívnak egy whiskey-re. 23 éves volt, mikor a Closing Time (1973) című debütalbumot piacra dobták, az azt nyitó Ol’ 55-ot pedig a The Eagles is feldolgozta. Ekkora Waits már mindent látott, hallott és olvasott, ami az elkövetkezendő pályafutása gerincét adta. A beatirodalom triászának és a kortárs, Charles Bukowski érájának akkora már kifulladóban lévő világát élte tovább; az 50-es évek hangulata ejtette rabul. Gyerekkora meghatározó élményei voltak a mexikói bárok - ahova gyakran átugrottak édesapjával -, rendőri rajtaütések, korrupció, a prostituáltak, az extravagáns vonalvezetésű kocsik, a kaliforniai éjszakák. Kifogyhatatlan volt, ha kifinomultan romlott bárdalokat kellett alkotni zongorára és szaxofonra, melyek témái a maguk szűk terén belül a nőktől a kocsmai verekedéseken át, régi autókig terjedtek. Tulajdonképpen ebből élt, - bárokban zenélt -, amíg le nem szerződött az Asylum kiadóhoz. Waitsnak nem kellett megszenvednie a sikerért, azt tette, amihez értett, nem volt szüksége arculattervezésre, senki nem tudta volna jobban eladni, mint saját maga, az volt, és most is az, amilyennek az emberek látni akarnak egy ilyen figurát. Elegáns és szakadt. Neki ez megy. Andalító szerelmesdalokat elfúló, nikotinban pácolt hangon elhörögni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Tökéletes klisék, telve gúnnyal, mély érzésekkel, mindezt jobbára leheletkönnyű csomagolásban. Többnyire így írhatom körül, ettől eltekintve ez is csak általánosságban igaz, mivel több mint 30 év zenélés, kiadó- és zenésztárs-váltás, filmszerepek és azok megzenésítése során jól elkülöníthető korszakok váltották egymást.

Az Orphans szinte minden tekintetben ezen korszakainak kivonata, összegzése, ami az elmúlt néhány kiadvány szempontjából üdvözítendő, ám terjedelme és eklektikussága nem teszi könnyen élvezhetővé. (Fontos megjegyezni, hogy harminc új szerzemény mellé lett hozzáadva huszonnégy átdolgozás, feldolgozás, ritkaság, ami korábban még nem jelent meg, ami, ha összeadjuk bizony, nem csekély mennyiség) Először csak egyes dalok maradnak meg elszórva a három CD-ről, idővel bontakoznak ki az egyes remekművek, vagy csupán a szimplán jó dalok. De ez így van rendjén, nincs olyan Waits lemez, amit elejétől a végéig tudok élvezni, viszont a huszonvalahány korong közül mindig akad egy olyan, amelyet éppen nélkülözhetetlennek tartok.

tomüviAz első, Brawlers névre keresztelt cd a klasszikusként meghatározható Swordfishtrombones – Rain Dogs – Frank’s Wild Years mesterhármas jegyében fogant, az elnyűtt rock és dirty blues elemek keverednek az említett időszak jellegzetes ritmikájával, azaz a kongó – csengő – bongó sűrű szőnyegként összeálló ritmusok használatával, a dalokat a jól eltalált tempó, a komisz hang, a pedánsan koszos gitársound, és még megannyi hangszer viszi. A lassabb tételek, furcsa, kicsavart gospeleket, bluesokat idéznek fel. A Lord I’ve Been Changed hallatán szinte nevethetnékje támad az embernek, csakúgy, mint a Bawlersen található Young at Heart illetve a 3. korong Altar Boy tételei során. Az önirónia, a gúny jól észrevehetően ott bujkál a szánakozó öregember szájának szegletében, tudja, hogy látjuk grimaszait, hiszen nem is pénzünkért koldul, szemünk cinkos mosolyáért játssza el mások életének történeteit. Visszatérve a Brawlershez, magam a Big Time koncertlemez pszichotikus beleélését, szemtelenkedő agresszivitását találtam jellemzőnek rajta, melyet időközönként komoly és erősebben kontrollált szerzemények kereszteznek, mint pl. a szívfájdítóan slágeres, a közel-keleti helyzet történetét az egyes szereplők szemszögéből elmesélő Road to Peace.

A Bawlers azonban egy másik oldal. Öreges, megtört, vontatott, merengős, érzelgős, mindazonáltal kellemesen borongós, melynek szintén megvannak a maga slágerei, úgy, mint a Long Way Home, vagy a számomra kiemelkedően kedves Little Man, melyben egy régi Foreign Affairs hangulat elevenedik fel. Az ezen található 20 dal összeolvad, egyik a másikból indul, nem is kell törni magunkat befogadásán, elég, ha egy nyári estén a teraszon ülve végighallgatjuk, szürcsölve valami magas alkoholtartalmú italt, vigyázva, akár az idősek, nehogy megártson.

tomugrik

A Bastards kemény dió. A különbséget nem igazán a zenei eltérések jelentik, hanem a dalok emészthetősége. Kísérletezések, monológok, idegmarcangoló dixieland paródiák, halálhörgős bluesdalok, füttyögések, tengerészballadák, hangszerek keltette zajok sorakoznak fel egymás mellett mindenféle kohézió nélkül. Ajánlatom ennek ellenére nem marad el, a Book of Moses a Gun Street Girl című Rain Dogs darab zenei ikertestvére, frissítően hat a kaotikus percek között. A Dog Door-t pofátlan egyszerűsége teszi fogóssá, és az On the Road improvizáció – refrén váltásai maradtak meg eddig emlékezetesnek.

Tom Waitsnek nincs lemeze, amelyről ne lehetne egy kisebb könyvet írni, hallgatásuk élmény, nem is szívesen pontozom az Orphans-t, mindössze néhány objektív tényezőt vettem figyelembe eközben. Ismerkedésként a Big Time koncertvideót, zárásként pedig saját szavait ajánlom az olvasóknak;

Születtem 1949. december 7-én a kaliforniai Pomonában, ha úgy adódik, sokat iszom, és lenyomok egy rendes biliárdpartit, igazi szórakozást a kedd esték jelentik a tijuanai Manhattan Clubban. Most Los Angeles Silver Lake kerületében lakom, elhivatott Angelino vagyok, és eszem ágában sincs elköltözni egy coloradói fakunyhóba. Bejön nekem a szmog, a forgalom, a kattant emberek, a lerobbant kocsik, a hangos szomszédok, a zsúfolt bárok, és időm nagy részé azt autómban töltöm, útban a mozi felé.

8.5/10

rtp

Lie to Me klip

A kiadó honlapja

orphansborít