Miután már harmadszor hallgattam végig a Manes új albumát és bebizonyosodott, hogy jól hallom, amit hallok, kikapcsoltam a winampot, és elmentem TV-t nézni - pár napig nem is hallgattam semmiféle zenét - aztán fogtam magamat, és írtam egy alapos, több képernyőnyi hosszúságú hírt arról, hogy a Subterra magazin beszünteti a tevékenységét. Érvelésem lényege a következő volt: nincsenek jó zenék már, és a legtöbb banda, amelyik arra inspirált minket műveivel, hogy megnyilatkozzunk a zenéről, tragikus módon megromlott időközben. Mint az ezeknek a soroknak a létezéséből kikövetkeztethető, nem raktam ki mégsem a búcsúlevelet, hanem aludtam rá egy napot, aztán még egyet, közben elkezdtem újra zenét hallgatni, és végül, azaz most, megérett az idő, a téma felhánytorgatása talán nem okoz újabb hasonló traumákat: a világ csak a Manes számára ért véget, lássuk hát, hogyan történt mindez.

Talán vannak néhányan, akik hallották a Candlelight kiadó tavalyi válogatáslemezét, amire felkerült egy máshol nem hallható Manes nóta is, Indiscretion címmel. Elsőre nem tetszett különösebben, de a nagylemezre várakozva újra és újra meghallgattam, és néhány alkalommal később már teljes mértékben meggyőzött arról, hogy a Manes még nem jutott el a vergődés-fázisába, amibe manapság a metal (közeli) zenekarok úgy általában 2-3 esetleg 4 lemez kiadása után kerülnek. Az újkori Manes igazából még csak egy nagylemezt adott ki, miért is mentek volna tönkre ennyi után, még nem is ismerik őket azok, akiknek később meg akarnak majd felelni. Mai napig briliáns műnek tartom a Vilosophe-ot, és nem kevésbé jónak a View EP számait. Még legalább egy, de inkább két jó album benne volt ebben a zenekarban is, és ezt bizonyította az Indiscretion is.

Manes

A tracklistre pillantva hiába kerestem, de a kellemesen gyermeteg hangokkal indító, felvezetőnek jól megfelelő, címével ellentétben viszont kevéssé mélyenszántó Deeprooted után mégis megtaláltam, itt Come to Pass a címe. A zenei alapokon sokat nem változtattak, csak mintegy mellékesen letörölték róla az énekdallamok felét, helyére francia rappelés került. Hát istenem, igaz az ének a Manes egyik legfőbb erőssége (volt - lemezen legalábbis), de hát kellett a hely a norvég éjszakában megismert menő nemmetal, nemrock arcoknak, akikből vagy egy tucatnyi szerepel az albumon. A borongós hangulatú, esővel indító, majd fokozatosan egyre mélyebbre és gyorsabban csavarodó dalnak így annyi. Kár érte.

Még sokkal nagyobb kár azonban, hogy a többi „dal”-ban nincs is sok elrontanivaló. A harmadik, a negyedik, az ötödik dal bármiféle emlékezetes momentumok nélkül veszik el, nincsen értékelhető hangszerhasználat, nincsenek énekdallamok, effektekkel és a hangzással való trükközéssel / menőzéssel próbálják feldíszíteni a hideg és üres semmit. A Nobody Wants the Truth és a My Journal to the Plague Years kicsit jobb, de ezekre is igaz az előbbi megállapítás, mindenesetre kicsit legalább összeszedettebbek. A The Cure-All-ban aztán megint kapunk egy leckét arcoskodásból: itt valami ragga-jellegű énekbetét is van, dal viszont megint nincs. Az utolsó előtti Transmigration rendben van, vannak énekdallamok, ez teljesíti az elvárásokat - ugyan nem ez a legjobb Manes dal, de innen könnyedén kiemelkedik. Az outro viszont gyönge: amilyen hátborzongató volt a Vilosophe zárása annak a Der Todesking-részletnek a felhasználásával, annyira semmitmondó a Son of Night Brother Sleep.

Tanulság nincs. Meglepő volna, ha a Manes produkálna még valami értékelhetőt pályafutása hátralevő részében.

6/10

a’ ördög

manes

manes @ myspace

kapcsolódó cikkek:

Manes - Vilosophe

(kritika)

Manes - [view"> ep

(kritika)