Igencsak titokzatos csoportosulás a pogány black metalt játszó Kopjafa. Megalakulásuk évét még a "nagy metal lexikon" sem jegyzi, a tagságot jótékony homály borítja. Egyedül a basszusgitáros neve szerepel a jelenlegi felállásnál, honlap pedig nincs, ami további információkat tenne elérhetővé és myspace-es kényszermegoldás sem született eddig. Annyi azonban bizonyos, hogy idén a lengyel - főként pogány metal zenékre szakosodott - Hammerbolt kiadó megjelentette demójukat, tehát érdemes megvizsgálni, mire jutottak ebben az ingoványos stílusban.

A hagyományőrző, ősi hitvilágokkal, mítoszokkal foglalkozó csapatok számára az egyik legnagyobb veszélyforrás, mikor népi hangszerek beépítésével kísérleteznek. Tízből minimum nyolc esetben totális kudarc kíséri a vállalkozást és a produkció legfeljebb a kontraszelektált kultúrmetalosok körében vált ki lelkesedést. Szerencsére a Kopjafa a nem túl népes kisebbség táborát erősíti, Kopjafa - Awakeningmert valahogy sikerült a duda és a doromb alkalmazása ellenére megőrizni zenéjük "élét". A másik állandó fenyegetést jelentő túlzó pátoszt ezúttal még elkerülték. Nem tudom, egy nagylemez esetében mire jutnának, de a demo két metalos száma mindenképpen ígéretes.

Ami kevésbé szimpatikus, a két - bevezető és lezáró - akusztikus szerzemény. Hangulatosak, szépen fel vannak építve, de egy négy számos demóra bőven elég lett volna az egyiket feltenni, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy nem csak az akusztikus merengéshez értenek a zenészek. Ellenben a remek dalszerzői képesség már ezekben is megmutatkozik. Véleményem szerint legalább egy kategóriával felette állnak a sokkal rutinosabbnak számító Turulvérnek, s ez még jobban kitűnik, ha meghallgatjuk a Hangot Hallok és a Valahol Valakik Várnak című számaikat. A céltalan reszelés helyett a megszerkesztettség lép előtérbe, nem esnek szét a dalok. Félreértés ne essék, nincs semmi kifogásom a barbár megközelítés ellen, de a Turulvér "se hús, se hal" ötleteivel két szék közé zuhant. Ha valaki pusztítani szeretne, akkor legyen irgalmatlan mind a hangzás, mind a riffek terén, hiszen ilyenkor a legkisebb kompromisszum is csúnyán megbosszulja magát a középszerűség réme által.

A Kopjafának nem célja mindent felégetni maga mögött, ezért nem érheti őket bírálat, amiért végig közérthetőek maradnak. Ettől függetlenül nem fogják vissza magukat a Hangot Hallokban. Egy metalos VHK-t idéznek meg ebben a számban, ami mondanom sem kell, micsoda teljesítmény. Hatalmas erő szabadul fel itt, amit még a rövid akusztikus betét sem képes megakasztani. Egyszerű blackes riffek, alapra vett tuka-tuka dobolás, mégis nyugodtan meghallgathatjuk a végeredményt akár többször egymás után. A Valahol Valakik Várnak sem marad el elődje mögött. Érdekes módon sokat segít, hogy a gitárokhoz képest kissé hamisan szól a duda, így ez a metal-idegen hangszer sem válik Achilles-sarokká. Ebben a számban a basszus sokkal dominánsabb, úgy tűnik, nem egyszerre készültek a felvételek, mindez azonban semmit sem von le a demó érdemeiből.

A dalszövegek nincsenek túlbonyolítva, de egyszerű megfogalmazásuk ellenére képesek hangulatteremtésre. A zenével összhangban nem véres ütközetek képeit vetítik elénk, mindössze a nomád életérzés bemutatására lettek predesztinálva. Ez azonban elég, mint ahogy a demó sem kíván többnek látszani annál, amire hivatott. Jellegzetesen magyar, pogány black metalt kínál, ehhez eszközül a nagy szavak és a tiszta hangzás helyett a mindenek felett álló hitelességet választva.

8/10

#Nothing#

Hammerbolt