Hosszú ideje nem vártam ilyen felfokozottan új albumot, de amikor az első kritikákat elolvastam róla, már kezdtem kapizsgálni, hogy baj van. Ó, mennyivel jobban örültem volna olyasmiknek, hogy „nem lett olyan jó a Rain Upon the Impure, mint elődje, de így is a The Ruins of Beverast marad a legjobb kortárs black metal zenekar” vagy: „nem jelent sok újdonságot az Unlock the Shrine-hoz képest, de kiváló dalokat tartalmaz ez a lemez is”. De olyanokat írtak, hogy „még gonoszabb, még sötétebb, még jobb, mint az Unlock the Shrine” – ha meg is jelenne egy ilyen lemez, ezt megjelenésekor akkor sem lehetne kijelenteni róla, legfeljebb csak évek távlatából. Rain Upon the ImpureNyilvánvaló, hogy valami becsapás áldozata lett mindenki, és igen, ez történt: a Rain Upon the Impure nem lett se sötétebb, se gonoszabb, mint elődje, hanem - csak és kizárólag - unalmasabb annál.

Egy egyszerű, általunk jól ismert, feltérképezett és dokumentált csapdába csúsztak bele, aminek az a neve, hogy funeral doom. Avagy az unalom által okozott hamis hangulatváltás illúziója. Nincs katarzis, szenvedés van, tanulságok és élmények nélkül. És ami a legrosszabb, hogy van ugyan néhány tetőpontnak szánt rész a zenében, ami előjátékká avanzsálhatná az unalom feszültségét, de ezek a tetőpontok gyakran egészen hervasztóan sikerültek. A nyitó dalban például a katarzis kiváltójának szánt riff azért képtelen a hallgatót a csúcsra juttatni, mert azonnal feltűnik, hogy egy régi ismerősről van szó: a Mayhem Funeral Fogjának fő riffjéről. Hogy ezt hogy nem hallotta Meilenwald, arról elképzelésem sincs, utalásnak mindenesetre nagyon rossz helyet választott. Van még egy alig felismerhető Black Sabbath riff is a lemezen (a War Pigs-é), valamint My Dying Bride idézetek (a Soliloquy Of The Stigmatised Shepherd-ben), de a legtöbb helyen nem más előadótól, hanem az Unlock the Shrine-ról (és a Furious Waves of Damnationról) köszönnek vissza a témák, igaz, ezek legalább variálva vannak némiképp, de nem eléggé. A különböző effektusok: kórusok, harangok, mind-mind fel lettek már használva.

Nem beszéltem a hangzásról, pedig elsőre ez sokkolt a leginkább: minden képzeletet alulmúlóan szól rosszul a lemez, nyilván ilyennek is szánta készítője, de én sok értelmét nem látom, annak, hogy minden alkalommal át kell állítani az embernek a hifi-berendezését ahhoz, hogy értelmezni lehessen egyáltalán az anyagot. Rain Upon the ImpureAlapvetően az a nem csekély gond van vele, hogy a felvétel iszonyatosan halk, ha pedig felerősíti az ember, akkor a zajok válnak fülsértővé. Sem a demó nyers és primitív, sem a korábbi nagylemez professzionálisan kialakított roppant ereje nincs jelen a megszólalásban. A legnagyobb erénye az albumnak így mégiscsak az előbb még hibaként említett utánérzés-jelleg. Az Unlock the Shrine album hangulata ezerszeresen gyengített, xerox-verzióban sem tűnik el teljesen. Pozitívum még a kiállítása a CD-nek, ami korrekt lett – előrelépés, mivel a korábbi anyagot nem tervezték kiadásra eredetileg, és így egy házilag összecsapott borító került a nyomdába.

Keserű a szám íze, még mindig, hetekkel később is. Végleg még nem írom le Meilenwaldot: sokat és sokfélét tett már le az asztalra, egy helyénvalóbb hangzású, intenzívebb folytatással rámcáfolhat, de ha ez nem történik meg, akkor nagyon nagy kár lesz a tehetségéért.

7/10

a’ ördög

Ván Records

 

kapcsolódó cikkek:

The Ruins of Beverast - Unlock the Shrine

(kritika)