Csalódás: ezzel a szóval lehetne összefoglalni a Fényérzékenyre érkező eddigi reakciókat. Az első néhány hallgatás után magam is csak kiábrándultságot éreztem, de aztán sikerült felidéznem azt a tényt, hogy a Watch My Dying mindössze egy ironikus extrém metal zenekar, így aki többre vágyik, jobb, ha más helyen keresgél. Hiába a sokat sejtető szövegek, amelyek ötletes megfogalmazása olyan hazai előadók mellé helyezi a csapatot, mint a Korog vagy az Isten Háta Mögött, ha a megfejtés terén csak addig jutnak, hogy 42. És innentől jönnek a rossz tréfák, meg a közepesnél semmivel sem jobb metal paródia, még szerencse, hogy ezek mellé a kreativitás is befér. Legalábbis eddig kétségtelenül ott volt.

Annak idején 2004-ben a Klausztrofóniát tartottam az év legjobb albumának, beleértve a magyar és a nemzetközi színteret. Bár ma már nyilvánvalóan nem így döntenék, mivel azóta másféle ösvényeket választottam, amik egyre távolodnak a Watch My Dying csapásirányától, mégsem tudom leírni a korábbi kiadványaikat, és ennek elsősorban a kiváló dalszerző munka az oka. A zenekar motorjának tűnő Satandor (Bori Sándor) - akinek számos aktív projectje létezik a WMD mellett – rátalált a helyes irányra, kifejezetten örömteli, hogy a sokszor öncélú külföldi kollégákkal (Meshuggah, Strapping Young Lad) szembemenve nem félt egy egészséges mértékű popularitást belevinni a számokba. Az már ízlés kérdése, hogy a WMD lemezen kívüli megnyilvánulásait ki mennyire képes tolerálni, de jobb beletörődni, hogy a csapat célja a maximális méretű rajongótábor létrehozása - vagy finomabban megfogalmazva, szeretnék minél szélesebb közönséghez eljuttatni a zenéjüket - amihez bizony idehaza néha "le kell menni kutyába".

WMD

Azonban az önfeladás még messze van, hiszen a Fényérzékeny kíméletlensége, minden, csak nem logikus, kiszámítható lépés az előzmények ismeretében. Maga a brutalitás nem jelentene problémát, viszont amíg a komplex és borús Húsmágnesen sikerült megjegyezhető zúzdákat alkotni, 2006-ban egyes tételek már-már a Meshuggah ridegségét, érzelemmentességét idézik. A szerkesztés, a dalsorrend ügyes, a súlyos (Elsőbbségi, A tegező, Metrikus, 50 HZ, Hínár, 9 kapu) és a könnyebben befogadható (Fényérzékeny, Sztereotip, Ohm, Háttal álmodó, Om) számok rendre váltják egymást, ám meglepő módon ezúttal a dallamok győzedelmeskedtek a súly felett - mint látható, nem mennyiségükkel, hanem minőségükkel. Ez azért is furcsa, mert a Klausztrofónia után belépő Kovács Attila gitáros érkezésével - korábbi zenekaraiból (Varsó, Nervekiller) kiindulva - épphogy a riffek további erősödésére lehetett számítani.

Valami hiányzik; az Elsőbbségiben még érdekes a szirénázó effekt, de A tegezőben már semmit sem találni, szerencsére nem húzzák sokáig. A mélypont a korábban, nyáron nyilvánosságra hozott Metrikus, ami egy 5:50 hosszú megjegyezhetetlen témahalmaz, nem kérdés, hogy a WMD leggyengébb dala. El lehet képzelni a Húsmágnes EP valamelyik számát érzések nélkül előadva, a végeredmény talán megközelítené a Metrikus unalmasságát. Jó, hogy itt az 50 HZ, ami visszahozza a reményeket, lassú, sulykolós riffjeivel, hogy a szövegből idézzek: "mélyen karcol, nem a felszínen". A Hínár és a 9 kapu egyáltalán nem rossz számok, de jelenleg még nem érzem bennük az erőt, ami a Klausztrofóniát szinte egészében áthatotta. Idővel kiderül, hogy sikerül -e megbarátkoznom velük, nem úgy, mint a dallamos különítménnyel, melyek tagjait egyből elfogadtam.

Pedig nem túl szívderítő a látvány. Rögtön a címadó Fényérzékenyt "komplex nu-metalként" lehetne meghatározni, ami korcsra utalhatna, de életképesebb, mint azt bárki is gondolná, akárcsak az Állami sláger alcímet viselő, enyhén politizáló Sztereotip. Úgy érzem, most a szellősebb dalok nyomasztóbbak, megkeseredettebbek, minden tekintetben tartalmasabbak, mint a betonozások, s erre a legjobb példa az Ohm. Egyértelmű csúcspont, elképesztően populáris refrénnel, amit a nihilista, kiábrándult szöveg ellenpontoz; még a riffek is összeállnak egy egésszé, nehogy lerontsák a művet. A Háttal álmodót nem érzem ilyen kiemelkedőnek, és erről nem a női ének tehet, hanem az előző lemezről a Kék ég, zöld fű, melyet itt nem sikerült megverni hangulatkeltés tekintetében. Már csak az Om-ról nem esett szó, ami egy rövidebb, ambient-jellegű instrumentális átvezető és a Satandor-féle Innersight világára emlékeztet.

WMD

A figyelmesebb hallgatóknak feltűnhet a szólók megnövekedett száma, de ezek annyira belesimulnak a hangképbe, hogy az öncélú hősködés fel sem merülhet. A hangzásról annyit, hogy véleményem szerint a Klausztrofóniában sem lehetett hibát találni ezen a téren, de most már legalább kipipálhatja a csapat, hogy van egy külföldön kevert és masterizált anyaga.

Időt kell adni a Fényérzékenynek, hiszen megtalálható mögötte az elvárható egyéniség, de mint azt az elején hangsúlyoztam, fontos tisztázni, hogy mit várunk el a Watch My Dying-tól. Ha ironikus hangvételű, komplex extrém metalt, akkor érdemes próbálkozni a lemezzel, más esetben kíméljük meg magunkat a bosszankodástól. Ez elsősorban olyanoknak szól, akiket zavar, ha valakik nagyban próbálnak játszani, miközben ők még a kispadon sem férnének el.

#Nothing#

8/10

a’ ördög verzió:

Sajnos a Watch My Dying nem játszik jó zenét. Ezt lehetne sokáig és sokféleképp magyarázni, és én így is fogok tenni, de jobb, ha már az elején leszögezzük. Azért sajnos, mert a mai modern metal zenekarok 95%-ával ellentétben, nincsenek minden fantáziának és ötletnek híján, de épp olyan reménytelenek az ötletek végső formába öntésének során, mint amennyire a többség próbálkozása már eredendően az.

Sőt. Igazából sok zenekarnak meg lehet bocsátani azt a hibát, hogy nem látják át, mi történik ma a zene világában, és nem értik meg a saját szerepüket, tehát teszem azt például, az sem csak a véletlen és a rossz humor eredménye, ha valaki még mindig ossziános poénokat mond az átkötő szövegekben koncerten.WMD A hazai rock színtéren nyilvánvaló a szerepzavar, pozitív példák és irányadó, erős karakterek hiányában szinte mindenkire jellemző az önbizalomhiány, megfelelési vágy, félelem a beskatulyázódástól, stb.. Ez a zenekar azonban, és ez a társaság tragédiája, ezeknek a vírusoknak egyfajta tenyészete, és így bizony - nem meglepő módon - a fertőzést a zenéjükbe is belevezetik.

A zenekar kiindulási pontja egy közérthetővé butított, Meshuggah-san durva zúzás létrehozása lehetett, és ezzel a buta szó ellenére nincsen baj önmagában. Az a jellemző ugyan, amit a WMD tagjai a „betegség” szóval írnának le, hiányzik, de annak megléte nem feltétel semmilyen jósághoz. A nyitó Elsőbbségi a bizonyíték erre, ez a legjobb dal az albumon, méghozzá toronymagasan. Az már inkább kérdés, hogy ezt végig lehet-e csinálni egy lemezen keresztül. Ők úgy gondolják, hogy nem, és ebben igazuk is van, mert a többi hasonló szellemiséget tükröző dal már közelről sem ilyen erős. A problémák a műfajban szokásosak: unalom, a témák egymás mellé rakottságának és ürességének érzete, a jó értelemben vett fogósság hiánya. Így sem lenne olyan rossz ez még, de az ennek ellensúlyozására szánt „kommersz” részek nagyon nem illenek bele a képbe, sőt, rávilágítanak addig kevésbé nyilvánvaló hibákra is. Tehát amikor jön egy fogósnak szánt refrén, vagy énektéma, akkor minduntalan a Tankcsapda, a Black-Out és hasonló, még vállalhatatlanabb rockzenekarok jutnak eszembe, ami önmagában sem illik a WMD világához egyszerűen, másrészt viszont így nagyobb hangsúlyt kapnak az avantgarde-nak, bizarrnak, és egyáltalán, valamilyennek látszódni akaró, valójában csak szimplán esetlen szövegek. Lehet mondani, hogy az Isten Háta Mögött szövegeiben sincs ennyi erővel értelem, de a dalszövegekből itt hiányzik a szavak „zeneisége” is, a fülnek-jól-esés. Arról nem is beszélve, hogy az IHM-ben pont az a jó, hogy sikerül magyarul énekelni, addig a Tankcsapda – és a WMD - esetében énekről igazából nincs szó. A Háttal álmodóban van igazi ének – női ének – de ez a dal meg amolyan rádió-kompatibilis slágerecskének tűnik, és én elhiszem, hogy a zenekar tagjai komolyan megkönnyezték a pillanatot, amikor először visszahallgatták művüket, személyes kötődés híján én viszont az égvilágon semmit nem érzek. Pedig a szerelmi elhidegülés-téma és a műfaj egyáltalán nem összeegyeztethetetlen, egy nevet mondok: Manes.

Nem arról van szó, hogy a WMD a magyar metalélet legalja lenne, és ezért szarrá kéne fikázni. Nem kell utálni őket, de viszont ideje kimondani, hogy az ünnepeltség az ő esetükben nem áll arányban erényeikkel, ezirányú törekvéseik gyümölcsöző eredménye inkább. A jó kérdés az, hogy ha a nagyon mélyen rejtőző szikra lánggá alakításán dolgoztak volna ekkora erővel, - és persze, ha tudták volna, hogy pontosan milyen részleteken kell dolgozni ahhoz - akkor milyen eredményre jutottak volna.

5/10

a’ ördög

watchmydying.com