A helyzet az, hogy nem csak a profizmus, de a tehetség sem elegendő ma már önmagában ahhoz, hogy valaki igazán jó zenét tudjon csinálni. De utóbbi azért nem árt, ha van. A Damned Spirits’ Dance ennek köszönheti ugyanis, hogy a nemrég bemutatott Agalloch-hal szemben nem végzi a szemétdombon. Ettől persze még nem lesz igazán értelmes, hogy a mára befuccsolt, jobb híján „nordikus-progresszív”-nek nevezhető vonal (Arcturus, Borknagar, Emperor, stb. - a DSD esetében előbbi kettő az irányadó) stílusában próbál valaki zenét írni, az viszont biztos, hogy sokkal rosszabb eredménnyel is járhatott volna egy ilyen próbálkozás.Damned Spirit’s Dance A műfaj hanyatlása ugyanis már 4-5 éve, az irányzatot összegző és megkoronázó The Sham Mirrors kiadása után kezdődött, és semmilyen jel nem mutat arra, hogy volnának rejtett tartalékok akár a régi, akár az új zenekarokban.

A DSD tagjai viszont tehetséges zenészek, fiatalos lendülettel és tűzzel, de bizonyos szempontokból meglepően érett hozzáállással mennek neki a dolgoknak: nem végeznek gányolós munkát a kompozíciók kidolgozásakor, figyelnek a részletekre. Komoly erényük, hogy énekesük bátran és ügyesen hoz gyakran egészen ötletes dallamokat. A gitártémák nem nélkülöznek minden fantáziát, a hangzás pedig életerős, nem mentes nyersesség nyomaitól, de azért ehhez a műfajhoz illően alapvetően tiszta, nehezen kifogásolható. Az egyedüli igazi probléma az, hogy nagyobb távolságot kéne tartani a mások által már megvalósított zenei művek irányában, mert ez a produkció így visszacsúszik oda, ahol mondjuk egy másik műfajban a Casketgarden áll: a rajongók kiszolgálására, a sikerre szakosodott, de azért maguk számára is élvezetes stílusgyakorlat kategóriába. Élek a gyanúperrel, a DSD (a jövőben ezt a rövidítést használja a zenekar a teljes név helyett) túlzott hévvel törekszik a sikerre, és bár emiatt azt el is éri, a példaképek által megszerzett - a sikernél ezerszer fontosabb - dicsőségről lemarad. Befutásuk viszont nem lesz irritáló, egyszerűen azért, mert semmi olyasmi nincs a zenéjükben, ami hisztérikus fröcsögésre ingerelne. Kicsit mondjuk szerintem kínos a Disorganic Orgasm közepére biggyesztett fúziós/jazzes zongorabetét, de a Dream Theatert értékelhető (nem zenebohóci) produkcióként számon tartók számára ez nyilván erény, 30 másodpercet pedig még a többiek is kibírnak.

A zenei anyag profi, a fényképek profik, a promóciós csomag ijesztően profi. A borító kicsit ízléstelen, de az is profi. Tökéletes a marketing, ez is azt erősíti meg, amit a fentiekben a zenéről írtam: túlzásba viszik a törekvést. A zene ettől persze még valóban kellemes és hallgatható, sőt élvezhető, de nem elég eredeti ahhoz, hogy magamtól betegyem, ha van más is. Márpedig van.

7/10

a’ ördög

damnedspirits.com