Azt már sokan leírták előttem, hogy a ’80-as évek black és thrash metalja mind zeneileg, mind hangulatilag nagyon kevéssé vált el egymástól. Azt viszont talán kevesebben, hogy ezeknek a műfajoknak akkoriban közös, semmi máshoz nem hasonlítható érzésvilága ma egyértelműen a black metalban lelhető fel (persze átalakult formában), a thrash pedig halott ilyen szempontból. A közös múlt terhessé is vált utóbbi irányzat kedvelői és művelői számára a black metalt övező botrányok miatt, így a feketefém oldalon kell keresni azokat, akik emlékezni akarnak erre dicső időszakra: az Aura Noir, a Nifelheim és a többi hasonszőrű retro-thrash zenekar is ebből az irányból közelített, és nincs ez másképp a magyar Diecold esetében sem.

Diecold

A tagság egy része ismerős lehet a hazai underground alakulását nyomon követők előtt, a formáció vezetése és a gitár a Dusk és Туман zenekarokban aktív Shadow kezében van. Szerintem mindhárom együttese közül ez a legérdekesebb: a Dusk eléggé kiszámíthatóvá, mi több, unalmassá vált az utóbbi időben, és orosz nevű bandája sem eredetiségével hívta fel a figyelmet magára. A Diecold által választott csapás sem járatlan persze, de a bevezetőben említett okok miatt kevésbé van elkoptatva. 2003-ban adták ki egyetlen demójukat, ami szintén egy figyelemreméltó felvétel volt, de főleg a Black Metal Warriors című dal emelkedett ki róla, nem csoda, hogy azt ide, az első nagylemezre is feltették, sőt, az intró után kapásból ez nyitja a számok sorát. A Rest in Hell hangzása csak szuperlatívuszokban írható le, a demóhoz képest hangosabb, kevésbé poros, de épp olyan nyers és marcangoló, ami el is várható a kegyetlenül fűrészelő közép-középgyors tempókhoz. A Venom, a Tormentor, a korai Bathory és az ős-Destruction stílusjegyeit egyaránt magukon hordozó dalok vegyesen magyar és angol nyelvűek, amivel ezúttal egyáltalán nincs probléma. Kínos viszont a Fucking Love Metal, aminek sok köze nincs azokhoz a hagyományokhoz, amiket a zenekar követ. Természetesen a többi dal sem intelligens szövege miatt érdekes, de az ilyesmi azért inkább a Tankard-féle vonulathoz illene. Egyébként sem ártana a sorokat összezárni: kicsit nevetséges az, hogy a tagok egyike rendszeresen fellép a borítón halál faszára elküldött szerveződés koncertjein.

Sajnos vannak még zavaró tényezők: nem tetszenek a gitárszólók; nincs belőlük ugyan túlzottan sok, pedig szükség volna rájuk, de ahhoz sokkal több szenvedély kellene beléjük. A Rest in Warban például feltűnően snassz, ahogy a kitartott hangok az alapriffet követik. A Nifelheim és a régebbi Desaster ebből a szempontból egyértelműen erősebb. Másik, ehhez is kötődő probléma, hogy az eredendően egyívású alaptémák egyre kevésbé izgalmasak az idő múlásával, úgy érzem 39 perc helyett 30 is elég lett volna (vagy ugyebár lehetnének gitárszólók az üresjáratokat kitöltendő). Kár ezekért a dolgokért, mert vannak igazán esszenciális pillanatai is a lemeznek (Black Metal Warriors, Kísértő, Born to Destroy), ami alapján még többre volna érdemes a zenekar.

8.5/10

a’ ördög