Helyük fontosságát a zenei életben már kifejtettem, kötődésem ezenkívül személyes világommal való rokonság miatt oly erős. A csapat nem öltözteti magát a misztika, az elérhetetlenség, vagy emberidegenség köntösébe, nyilatkozataikban nem rejtik véka alá gyengeségeiket, hibáikat, maró és gúnyos megjegyzéseiket ugyanúgy önmaguknak is szánják, mint a külvilágnak. Múltjukban ugyan rendelkeznek a gothic vonal néhány külsőségével, de ez napjaikban vajmi kevéssé fellelhető formában van jelen, és ezt a megjelenési formát is sajátos savanyú humorukkal ellensúlyozzák. Ezzel párhuzamosan zenéjük hatása miatt mégis a rockzene hatalmasai között a helyük, a hangulatok, melyeket alkotnak szinte kézzelfoghatóan és önkéntelenül rátelepszenek a hallgatóra.
Peter Steele bandafőnök életének újabb nehéz időszakának terméke volt az előző World Coming Down lemez. Késői gyermekként nehéz volt fiatalon látni és feldolgozni rokonai korosodását és a sorozatos haláleseteket. Az olyan dalok, mint az Everyone I Love Is Dead vagy az Everything Dies, önmagukért beszélnek. 70 percnyi önmarcangolás és gyász, ezeken kívül pedig néhány keményebb drogélmény túlélésének zenei önkifejezése talán a legnehezebb munkájukká tette a „Világ Összeomlását”. A megszólalás sem volt kifejezetten ínyemre, jellegzetes volt ugyan, de egyben idegen és steril.
A Life Is Killing Me már a címe miatt is riasztott. Túlzottan klisésnek találtam, másfelől pedig a World Coming Down egyenes folytatását sejtettem, pedig tudtam, hogy két egyforma anyagot még nem dobtak piacra. Az első meghallgatás után ugyan még nem teljesen, de az ötödik körül már megnyugodtam, hogy újra humoránál a Type O Negative, nem pedig egy sikeres suicidum elkövetésére készülnek. Először azért elmondanám, hogy miért nem vagyok teljesen elégedett. A dobhangzás még mindig nem az igazi, hiányzik belőle az erő, és a mélység. Nem érzem egységesnek az albumot, a hangulati vonal nem olyan erős, mint elődei esetében (bár ezt teljesen határozottan kijelenti csak újabb egy év múlva merem).
Összességében még mindig az előző kiadvány érzésvilágához hasonlítható, de amaz legnagyobb hibáit javarészt kijavították. Újra elkerültek a punk/hardcore időszak megoldásai, igaz nem olyan agresszív formában. A kevesebb, mint 4 perces I Don’t Wanna Be Me szinte kellemesen hat, katonás számolás (ahogy illet az a régebbi időkben is), közös vokálozás, és a főriff sem nyomja agyon az embert. A címből azért pontosan kiderül, hogy ez a szöveg sem a boldog időkben született.
Külön öröm, hogy egyfajta férfiszemszögű románc vonulat is újra felfedezhető néhány dalban. A The Beatles-t pedig még mindig nem nőtték ki, erre a legjobb példa a (We Were) Electorcute. Nekem hajszállal a Life Is Killing Me második fele jön be igazán. Itt már sorra jönnek a hibátlan dalok. A Less Than Zero, a How Could She? vagy a Nettie mind telitalálat. A távol-keleti hangszerek használata nem új, de nekem hiányozna, ha nem lenne.
Az überdal-t a végre tették, bár először amazt kedveltem legkevésbé; a furcsa című IYDKMIGTHKY (Gimme That) egyszerűen a Type O Negative egyik legjobb dala. Szomorú és dühös, mely végén a vokálok és a gitártéma együtt egy indulatoktól telített lelkiállapotot épít fel.
Minden új lemez után aggódom, hogy az örökké feloszlással fenyegetőző Peter egyszer beváltja ígéretét. Őszintém remélem, hogy ezt csak a rá jellemző beletörődő, lemondó hangulatainak játéka, nem pedig egy keserű, de szilárd elhatározás. Még mindig sok van bennük.
A Life Is Killing Me is alapmű, de az említett hibák miatt nem kaphat maximális pontszámot.
9/10
r.t.p.
