Különösen nagy veszteség, hogy csak most jutott el hozzánk a Cruento kiadványa, hiszen egy tavalyi lemezről van szó, amely könnyedén felkerülhetett volna az elmúlt év zenei termését összegző listánkra, ha a The Tyrant of Manchester által elért szép eredményekből indulunk ki. A Signal of Distress ugyanúgy figyelmen kívül hagyja a zenei konvenciókat, mint a sokat hallgatott Rough Musick - Bad Blood, mintegy előrejelzésként szolgál arra nézve, hogy az underground legmélyebb régióiból egyre obskurusabb művek fognak a felszínre törni a nem is olyan távoli jövőben.

Cruento

Hiába, Arizona messze van, ráadásul N. Wheeler úr - aki mára a Cruento egyszemélyes működtetőjévé vált, társa M. Nelson távozása után - 100 példányra limitálta albumát, de nem késő megismerkedni a cd-re összegyűjtött 10 számmal. A gyűjtés a helyes kifejezés, mert mintegy a koncepció hiányát mentegetve, a kiadó megjegyzi: az összes 2006. március és október között elkészült felvételt kézhez kapjuk. Jogos lenne a félelem, hogy ebből következően a selejten is át kell majd rágni magunkat, ám szerencsére a válogatás jelleg inkább a változatosságot erősíti, egyszer sem érzékeltem zavaró rendezetlenségre utaló nyomokat hallgatás közben. A koncepció pedig világos, viszont azoknak, akiknek ez szépen kidolgozott rémmeséket jelentene, a King Diamond életmű átismétlését tudom javasolni.

A Signal of Distress "dalai" nagyjából a black metal, drone, noise háromszög által határolt területen belül helyezkednek el. Nevekkel közelítve a finn Wormphlegm és Stephen O’ Malley (Sunn O)))) meglehetősen unalmas ultra doom/sludge projectje a Khanate juthat eszünkbe elsőre - természetesen a metalosabb részek esetében - de ez nem minden. A korai Swans zajtámadásai vagy egy természetellenes Neurosis képe szintén felvillanhat, az infernális hangulat pedig a Melek-Tha-t idézi, de a franciákhoz képest sokkal okosabban építkezik a Cruento: soha nem esik a mértéktelenség bűnébe. (A Myspace nevezetű emésztőgödörben számtalan hasonló előadóra figyeltem fel az elmúlt hetekben, akik kis hálószoba-kiadókon keresztül igyekszenek eljuttatni zenéjüket a közönséghez. Legtöbbjük még csak demoknál tart, de már jelenlegi állapotukban ígéretesnek tűnnek. Néhány név ezek közül: Vomit

, Breath of Chaos

, Bereft

, SKM

, Iota Draconis

. Általánosságban az összesről elmondható, hogy sikeresen valósítják meg a noise és a (black) metal zenék organikus egységét. Különösen az elsőként említett Vomitra szeretném felhívni a figyelmet, hiszen démoni számaik hallatán a Boyd Rice-féle NON egy black metallal keresztezett változata jutott eszembe, és ez - mondanom sem kell - nem kis fegyvertény.)

Cruento

Klasszikus horrorfilmeket idéző (Halloween, A kukorica gyermekei), hamiskás introval (Rife With Nightmares) indul a lemez, és ekkor még azt hihetjük, mindössze néhány kört fogunk megtenni a szellemvasúton, a komolyabb víziók ezúttal elmaradnak, az X azonban eligazít az irány tekintetében: célunk egyenesen a föld középpontja. Morajlás minden felől, amely talán a gitárok műve, ám nem lehetünk biztosak a dolgunkban, mi van, ha démonok környékeznek bennünket? A háttérben halk, őrült dalolászás kíséri a tompán puffogó dobokat. Mire túljutunk ezen a szakaszon, eltűnnek a fények, innentől fogva saját elménk által vetített képek alkotják majd a világot. Majd hirtelen váltás (Y), közelednek a tárnákban, alagutakban kóborló teremtmények, morgásuk messze visszhangzik. Lehet, hogy ezek mindössze őrült, elkorcsosult emberek (Untitled)? A kivehető riffek új erőt adnak, alkalom a gondolatok rendbeszedésére; ki tudja, milyen tapasztalatokban részesülünk az előttünk álló mélységben (Pelagic Depths).

Harangszerű basszus folytat kilátástalan küzdelmet soha el nem fáradó zajokkal, valami ébredezik, de nem lehet visszafordulni. Miféle lény térhetett magához ebben az embertelen sötétségben? (Awekening of The One). Üvöltése egyszerre elviselhetetlen és harmonikus, talán mert a káosztól féltünk a legjobban, így felkészületlenül ért a célzott, érzékelhető támadás. Mostantól a felébredett beszéli el történeteit (Dripping) - annak idején tízezrek hallgatták őt a barlangok mélyén - minden lelassul, a lezuhanó vízcseppek hangja robbanások sorozatához válik hasonlatossá. Egyik mondata gyomorforgató panasz, a következő már acsarkodás, így tárul elénk a maga valójában a felszínen élők élete itt a mélyben (Discomfiture). Rituálé során nyerjük el a bölcsességet (Untitled), és nem kétséges, hogy megérte az áldozat: ha össze is dől a földalatti világ, nem szakad meg a láncolat, a tudás nem veszhet el. Utunk innentől felfelé vezet, megerősödve térhetünk vissza a felszínre, mely minőségtelenségével a mélyben töltött időtlenség után borzasztóbbnak tűnik, mint amikor utoljára magunk mögött hagytuk a napvilágot (Outro).

Összességében ez a lemez büntetés lehet azok számára, akik közös kártyavárépítésnek képzelik a metal stílushoz való tartozást. Ezzel garantáltan egyedül maradsz: egyedül a hamis hangokkal, gerjedésekkel, érthetetlen mormolással, mert a személyes küzdelem az egyetlen járható út, miután minden kollektíva széthullott. Ez itt nem konkrétan a black metal jövője, hanem az extrém zenék jövője: egyre barátságtalanabb formák - egyre mélyebb tartalom, 100 példányban.

9/10

#Nothing#

cruento @ myspace