Pofa be, álmodom. Már a címben így fakad ki, és a hangnem szinte végig változatlan marad: egy újabb lemezen át hallgathatjuk Spencer Krug síró falzettjét. Mindezt nem panaszként írom, hiszen a vérző szívű trubadúr ezútal sem hazudtolja meg önmagát.

Valamit nagyon ért, a legkönnyebben pelyhedző bajuszáról beazonosítható kanadai, hiszen ismét egy, a népes mezőnyből kiemelkedő korongot szállít. 2005-ben ott volt az Apologies to Queen Mary a Wolf Parade-től, ahol szintén ő az egyik fő dalszerző, tavaly egyszerre több fronton támadott (a másik a Swan Lake nevű - csúnya szóval – szupergrup).

 

Talán a Sunset Rubdown tekinthető leginkább az ő gyermekének, mivel annak idején szóló projektként indult. Ezt dokumentálja a Snake’s Got a Leg című debüt, ami inkább Krug ötleteinek jegyzéke volt, melyeket most öntött végső formába. Az akkori meglehetősen lo-fi hangzást egy dúsabb megszólalás váltja, így a hallgatónak egyszerűbb a dolga, nem kell annyit küzdeni, a felszín alól előkaparni mindazt, amit a nyers, demós felvétel maga alá temetett.

Érezhető, hogy az immár kvartetté bővült gárda jobban megrostálta, mit préseljenek végül korongra, ugyanakkor a lélekölő profizmus szörnyét szerencsére elhessegethetjük. A zene megmaradt törékenynek, az egyszerű, letisztult szerkezetű dalokba Krug pumpál életet, David Byrne ideges vokális megoldásait idéző, de annál szomorkásabb orgánuma védjegyként köszön vissza itt is.

Dalokat kiemelni nem érdemes, mégis, ha egyetlen, a lemez hangulatát leginkább megragadó szerzeményt kellene ajánlanom, akkor az ”Empty Threats Of Little Lords” mellett tenném le a voksom, ez szöveg fronton is az egyik legerősebb, de valójában nehéz melléfogni, a tavalyi év egyik méltatlanul mellőzött gyöngyszeme a Shut Up I Am Dreaming.

myspace.com/sunestrubdown

9

ktibi