Mindenféle évvégi listákat böngészve még egyébként jó ízléssel bíró egyének, fontos újságok szerzőinek listáján is újra és újra találkoztam az Agalloch nevével. Az amerikai zenekar évek óta csak az underground másodvonalához tartozik, annak ellenére, hogy miként most, úgy már a korai időszakukban is kizárólag dicsérő kritikákat lehetett olvasni róluk. Egyik albumukat friss internetezőként pár éve le is szedtem, akkor sápadt Opeth-kópiának tűntek, de az emberek azóta sem voltak hajlandóak őket elfelejteni. Agalloch„Nem lehet, hogy tévedtem?"; "Nem lehet, hogy túlságosan erősek az előítéleteim?„ Persze, hogy nem, basszus. De ezeknek a már-már kínosan ostoba kérdéseknek köszönhetően legalább újabb ismertetővel gazdagodhat archívumunk.

Minden kedves olvasónkat igazán őszintén sajnálom, akiket az elkövetkezendő sorok kellemetlenül fognak érinteni, de az Agalloch új lemeze egy egyéniséggel és hanggal nem, de irritáló orgánummal annál inkább megáldott énekessel terhelt, idejétmúlt gitárdallamokból építkező, középszerűnél valamivel gyengébb zenekar álmosító és elég sután rögzített produktuma. Leginkább az Opeth megsavanyodott ízei, változatosnak szánt dalszerkezetei érezhetőek ki, de a ’90-es évek második felében virágzó atmoszférikus/gótikus/művészi metal színtér valamennyi képviselője jelen van, gyakran konkrét témákkal. A második Falling Snow című dal például a Katatonia Brave-jének és a the Gathering Leaves-ének egy hatásvadász összevegyítése. Ismerős az attitűd? Nekem igen: van valami magyarszerű az Agallochban, mármint a magyarszerűség lehető legnegatívabb értelmében - konkrétan az utóbbi időben feledésbe merült Dying Wish neve rémlett fel, de mondhatnék egy tucat másik nevet is (érdekes módon a zenekar kiállása tovább erősíti ezt a benyomást). Egy olyan kis belterjes világban persze, mint a miénk, nem meglepő, hogy egy időben szinte kötelező volt megtapsolni a tehetségtelen törekvőket, de hogy az Agalloch nemzetközi elismerést szerez egy hasonló teljesítménnyel, az arra utal, hogy még sokkal nagyobb bajok vannak a metal undergrounddal, mint bármikor korábban gondoltam volna.

 

Videoklipet is készítettek egyik dalukhoz, (Not Unlike the Waves) mely tökéletesen szemléleti azt a kilátástalan semmitmondást, amit a zenéjük is jelent. Kivitelezése egyfelől profibb, mint lemezüké, ügyes vágások, trükkök láthatóak benne, sőt, a természet képei kifejezetten szépek, de amikor a zenekar tagjai egyenfekete ruhájukban, arcukon egyenweltschmerzükkel elkezdenek bóklászni meg akusztikusgitározni a fák között, az egyszerűen szánalmas. Ezek az emberek komolyan elhiszik magukról, hogy mert borús hangulatú akkordokat pengetnek gitárjukon, szaros hús-vér lényük hordoz magában valamit a természet tisztaságából és komolyságából, olyannyira, hogy eggyé tudnak válni azzal?! Blaszfémia! Csendőrt ide!

4/10

(pontokat érő tényezők:

- a Limbs-ben egyáltalán nincs dallamos ének, ami így hallgatható is - ha máshol sem volna, akár hat pontot is érhetne az album

- néhány, legalább annyi egyéniséggel és hangulattal bíró riff, melyekről nem az jut mindenek felett eszembe, hogy ’lopás’

- a kritikákban gyakorta emlegetett folkos beütésnek nem leltem nyomára

- bár a hasonló stílusban működő zenekarok előszeretettel töltik ki a cd teljes hosszát, ők már egy óra elteltével befejezik, 15 perccel megrövidítve a lehetséges szenvedéseket)

a’ ördög

agalloch