„…a wonderful rock & roll band from Brooklyn” - így vezette fel David Letterman, az ismert amerikai showman a műsorában fellépő TV on the Radio-t, frappánsan kiemelve a lényeget, megspórolva magának a vagy túlmagyarázó, vagy túl könnyen támadható stílusbeli behatárolásokat. Rock & roll, úgy, ahogy ma csak kevesen, bármilyen sokan is szeretnék és mondják magukról: a 4-1 arányban fekete-fehér társaság teljesítménye viszont önmagáért beszél.
Az ilyen és ehhez hasonló fellépések valószínűleg nem csak a különösen nagy publicitás miatt hoznak extra rajongókat a zenekarnak, hanem azért is, mert ilyenkor sokkal közvetlenebbek és egyszerűbben érthetőbbek, mint lemezen. Ezt egyáltalán nem nehéz megmagyarázni, ugyanis a zenekar albumkészítési metódusából fakad: Dave Sitek (ő a fehér tag) zenekarvezető, gitáros-billentyűs-elektronika-felelős a producer, aki miután társaival élőben felveszi a dalokat, elvégzi az igazi négermunkát: darabokra szedi a felvételeket, effektez, loopol, kivesz, átalakít, egybemos. Amit hagyományos rock-riffelés helyett kapunk, az egy, a hallgató számára szétbonthatatlan gitár-szintetizátor-zajmassza. Ezt most nem úgy kell érteni, ahogy általában érteni szoktuk, bár aki akar, láthat párhuzamot aközött, amit Sitek és mondjuk Justin Broadrick (Jesu, ex-Godflesh), vagy a Dälek művel. A TV on the Radio világa azonban egészen más, elsősorban színesebb (nem szóvicc!), mind eszköztárát tekintve, mind hangulatilag: bár nem felhőtlenül és főleg nem bárgyú módon, de összességében vidám zene. Hiszen a masszát ritmikailag strukturáló dob és basszus élettel teli húzása mindvégig meghatározó, akárcsak Tunde Adebimpe ezerarcú éneke, amit még a másik gitáros, Kyp Malone is tovább bolondít fejhangú vokálozásával.
Nem szeretném túlzottan kihangsúlyozni, hogy a TV on the Radio mennyire formabontó zenekar, mennyi szokatlan és különleges megoldást alkalmaznak, melyeket rengeteg különböző stílusból tanultak el, mert az a technikai elemzés szintjére degradálná annak a misztikus, továbbonthatatlan tényezőnek a leírását, hogy második nagylemezük, a Return to Cookie Mountain hihetetlenül jó dalokból áll. Nem gumiszagú, ócska érzelgős slágerekből, hanem olyan, gyakran egészen nehezen feltörhető diókból, melyek mindegyikének belsejében másmilyen ízű, többnyire édes, legfeljebb néha enyhén kesernyés csemegékre lelhet a hallgató. A bevezetőben írottakhoz visszakapcsolódva, élőben ez az ellentmondásos, finom és popszerű, de nehezen emészthető héj tűnik el, és a nyers, rockos lényeg kerül előtérbe. Ez a kettősség szerintem egyáltalán nem baj, méghozzá azért, mert ami könnyen jön, könnyen megy, és koncert után a zenekar továbbáll, a lemez viszont megmarad.
Néhány dalt még kiemelnék: ha valaki a már linkelt Wolf Like Me-vel nem barátkozott meg azonnal, akkor felesleges tovább próbálkoznia, ellenkező esetben viszont az Hours, a Method, a Playhouses és Blues from Down Here lehetnek a következő lépcsőfokok, de nekem a kaotikus és széteső Let the Devil in kivételével mindegyikkel sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm. Klasszikus (pop/)rock album, megismerése pár éven belül az alapvető könnyűzenei műveltség része lesz.
10/10
a’ ördög
