A lassan ötvenéves Glenn Danzig még mindig jól tartja magát, viszont már az a dicsfény nem övezi, mint pályája egyes szakaszain. A punk felől érkező, Elvis-i adottságokkal is rendelkező énekes letett már egyet és mást az asztalra, sokan úgy gondolják, hogy kár lenne sározni a régi idők emlékét, tovább feszegetni a sátánkodó dark-doom-rock fenegyerek arculatot, ideje a békés de dicső elvonulásnak. Jómagam sem vagyok egy kifejezett Danzig fan, bár példának okáért a 4-es kiadványukat a megjelenéstől számítva a mai napig is sokszor veszem elő, de az azt megelőző klasszikusnak számító darabok is gyakran melengetik szívemet egy-egy szürke nap alkalmával. Az utolsó általam hallgatott lemez a Blackacidevil volt, melyen kissé visszakanyarodott a punk gyökereihez, bár a hatásokat ellensúlyozta egy jó adag elektronikával, industrial hatásokkal. Az újítási szándék feltehetőleg a korosodó és beskatulyázott énekes mentőöveként funkcionálhatott, bár néhány dalszörnyedelem ellenére találhatunk az 5-ös lemezen hallgatásra érdemes részeket is jószerivel. Itt el is veszítettem a fonalat, nem éreztem különösebb kényszert további albumaik meghallgatására, ez részben a külső vélemények hatása is volt.

 

A Circle of Snakes szerencsésen akkor került hozzám, amikor még semmilyen kritikát nem hallottam felőle, nem akartam esély nélkül a süllyesztőben tudni, pláne hogy az utóbbi időkben újra a hagyományos hangszerelés jegyében dolgozott Glenn. Kicsit féltem ugyan, hiszen az elmúlt években nem nagyon kötöttek le a szimpla rock/metal zenék, mindig valami különleges csemegét kerestem, amiben valami plusz is van, a Danzig-től pedig egyáltalán nem vártam meglepetést. Ennek ellenére mégis meghökkentem.

A helytelen következtetések kiküszöbölése végett biztosíthatok mindenkit, hogy a Circle of Snakes semmi olyat nem fog tartalmazni, amin az ortodox rockhallgató megrökönyödne. Az egész lemez szimpla sötét, javarészt lassú, de karcos dalokból áll össze, mely mentes minden elektronikától, sallangtól. A szürke, októberi hétfő reggelen viszont nagyszerű lelki alapot adott a nap további részére. Van ezekben a szikár metaltételekben valami olyan magabiztosság, ami könnyen átragad a figyelmes hallgatóra, értelmezhetőbbé teszi a valóságot, könnyedebbé a létezést, annak ellenére, hogy nem napsütötte tengerpartokról és monokinis lányokról regél. Hogy egy végletekig parodizálható szófordulattal éljek, újra meggyújtotta a kihunytnak vélt mécsest bennem, savanyú lenézéssel szemléltem környezetem, hogy azokra a dolgokra koncentrálhassak, amit kihozott belőlem ez a tiszta, puritán kompromisszummentes zene. Összegezve egész napos fejbólogatás lett a vége, heveny munkakerüléssel egyetemben (lásd a szótárban: rakenrollfíling).

Mit is találhatunk? Mint már említettem a súlyos, de egyszerű ősrock riffek viszik a prímet, javarészt díszítetlen, de húzós, ízes dobtémákkal fokozva a hatást. Egyetlen gyorsabb tétel van az albumon (Hellmask), többnyire komor, de nem lélekidegen, jó refrénekkel rendelkező doom hatásokat magába olvasztó nótákról van szó. Találhatóak egyébként elsőre töltelékdalnak tűnő tételek is, teljesen tipikus gitártémákkal, de valahogy olyan ügyesen kombináltak ezekkel a szerzők, hogy minden dalt feldobtak vagy egy jó refrénnel, vagy egy vérbő riffel.

Néhány megjegyzésem lenne a végére. Glenn lehet, hogy tudatosan, de lehet, hogy képességei csökkenése véget nem nagyon erőlteti a szélesebb hangtartományokat, a 4-es albumhoz hasonló zseniális énektémákat ne keressen senki. Az egyébként nagyszerű zárótétel (Black Angel, White Angel) során elég elfúlónak hallom a másfelől teljesen a dalhoz passzoló orgánumot. Tehát nem mondhatom, hogy nem tetszik, viszont valami olyan érzésem van, mint pl a The Doors – Been Down So Long dalánál, ahol Jim úgy énekel, mintha az utolsókat rúgná (ez tulajdonképpen igaz is) viszont még fel is dobja a szóban forgó blues-t.

Továbbá: Szerintem a gitárhangzást, sőt a többi hangszerét is roppant mód eltalálták. Halottam már olyan véleményt, hogy szerényre sikeredett a sound, de fel nem foghatom, hogy ez a tényleg egyedi és egyébként erős megszólalás hogyan szúrhatja egyesek szemét. A címadó tétel főmotívuma alatt olyan érzésem támad, mintha rozsdás késsel matatnának a beleimben, ki kívánhatna ennél többet a stílus határain belül?

8/10

r.t.p.