Az új Clandestine Blaze album ijesztő példája annak, hogy mennyire nehéz hosszú távon, újra és újra jó black metal lemezeket készítenie egy zenekarnak, és annak is, hogy mennyire erősen meghatározzák a zene igazi minőségét a megfoghatatlan, kizárólag közhelyekkel leírható fogalmak, mint érzés, hangulat, tűz, stb.
A CB, mint azt gondolom, mindenki tudja már, annak a Mikko Aspának az elsőszámú zenekara, aki sok minden egyéb mellett a Deathspell Omegának is tagja (énekese), 2004-től kezdve. 
Épp talán ez az elsőszámú kitétel az, ami már nem érvényes annyira, az új album halványabb fényében erre tudok gondolni még, ugyanis a zenekar 2004-es, legutóbbi lemeze, a Deliverers of Faith egy igazi klasszikus lett, az addigi legerősebb CB anyag. Azt sikerült megcsinálniuk, amivel a Darkthrone a Total Death óta hiába próbálkozik: a korai Darkthrone nyersességét és jeges hangulatát profi körülmények között is továbbvinni, tudatosan újra feléleszteni. Az új lemez ugyanebben a vad és fagyos hangvételben született, de meg sem közelíti az előd szintjét. Nem lett tragikus a végeredmény, egy kívülálló számára épp annyira hallgatható/atlan mint elődje, de az embert nem rázza már ki a hideg tőle, egyszer sem jön elő a katarzis. Itt nincs sem új Psychopathia Sexualis, sem új Winter of White Death, illetve utóbbi van, Ashes of the Eternal Wanderer a címe, és annak ellenére a lemez legjobb dala, hogy nem egyenértékű mintaképével. Jó még a Last Morning of Old North is, de a Storm of Purificationön kívül, ami az újkori Darkthrone kiégettségével nyúlja a Celtic Frostot, nem tudnék kifejezetten rossz dalt megnevezni. Hibák tengere helyett a középszerűség őrjítő, szürke masszájában fuldoklik az album. Olyannyira, hogy a lemezhez grátiszként dukáló második cd-re feltett két régi dal, a szövegével a náci irányvonalat megkóstoló Nation of God és az Altar of Perversion úgy ahogy van, veri az összes új felvételt, pedig még csak nem is ezek a CB legjobb dalai.
7.5/10
a’ ördög
