Igazából a kult rovatot a Virus West bemutatásával kellett volna nyitnom, ugyanis ez volt az az album, amelyiknek a hatására 2002 környékén megkezdődött számomra a black metal újrafelfedezése. Ennél jobb apropó csak most szolgáltatott, lévén, hogy a Ván újra kiadta a már megszűnt Ars Metalli egyik legjobb anyagát.

Nagelfar

A történetet már sokszor leírtuk sok különböző megvilágításból: a nagy norvég legendák kiégőben-feloszlóban voltak, az alsóbb rétegektől viszont említésre sem méltó szájhős zenekarok és a méltán feledésbe merült Last Episode kiadó üdvöskéi vették el az ember kedvét. A ’90-es évek második fele óta töméntelen mennyiségű ötlettelen, rágós, unalmas black metal került kiadásra, és ez nem változott azóta sem, továbbra is rengeteg olyan barátja van a műfajnak, aki szinte nem is vaktában nyel be mindent, ahogyan az várható volna, hanem tendenciózusan az értéktelen részeket válogatja ki, népszerűsíti és terjeszti. Ilyen légkörben az embernek alaposan ki kell finomítania szaglását, ha ízes falatokra fáj a foga.

Nagelfar

A Nagelfar első két albumával (1997/99) már persze bizonyította tehetségét, de az én érzékszerveim hatókörébe csak ekkor kerültek be, korábbi albumaikat ugyanis egy egészen kis kiadó (Kettenhund Records) révén jelentették meg. Állandó tagsági problémáik és az ebből fakadó átmeneti leállások sem fokozták pályafutásokat törtetéssé. A folyamatos tagcserékből aztán a zenekar magjának elege lett, és hármasban, a Zingultus (ének), Zorn (gitárok) Meilenwald (dob) felállásban rögzítették a Virus Westet. Ennek eredményeképp a zenei eszköztár mérete lecsökkent, a korábban kísérletezésre hajlamosként elkönyvelt zenekar látóköre leszűkült, de egyben kiélesedett, és egy meglehetősen tömény, markáns és ízig-vérig igazi black metal anyag született.

A néhány kritika, mely a lemezt megjelenésekor a maga teljességében felfogta, mind említést tesz egyfajta wagneri bombasztról, amelyet az Emperorral kapcsolatosan szokás még megemlíteni. Valóban nehéz volna jobban szemléltetni a lehengerlően emelkedett részek szellemiségét a német zeneszerző-óriás nevének megemlítésénél, míg azonban az Emperor ezt egy nem csak a műfajból, de az egész rockzenéből kiemelkedő, összetett, és aprólékosan kidolgozott zenei világba hozta be ezt, addig a Nagelfar szembeállítja vele a maga egyszerűbb, nyersebb és gyakran militáns riffelését. Itt egy pillanatra talán érdemes megállni, a német szövegek, a harcias külső (a borítón a Nyugati Fal egy részlete látható, mely a zenekar szülővárosát, Aachent övezi) politikai jelleget sejtethet, de a feltételezés alaptalan. A germán mitológia allegorikusan kerül elő, a zenekart szimbolizáló erő az istenek csatahajója, maga a Nagelfar, legénysége pedig a Nyugat Vírusa. Adják magukat a képek, a párhuzamok, de mivel nem konceptalbumról van szó, más témák is előkerülnek, a szövegek megismerése azonban még akkor is másodlagos fontosságú, ha a műfajhoz képest kiemelkedő egyediséggel vannak megfogalmazva.

Időszerű, hogy visszatérjünk a zenéhez. A korábban fontos, dallamos énektémák egy-két sorra szorultak vissza, a szintetizátor visszakerült a színező szerepkörbe, a számok pedig egy tőről fakadó, különálló, megjegyezhető arccal rendelkező, 7-10 perc közötti black metal dalok, melyek nem mentesek az epikus jegyektől, de nincsenek sem arra, sem a közvetlen brutalitásra kihegyezve. A Wolf’s Lair Abyss korszakos Mayhem jó párhuzam, ám ahogy az album a vége felé egyre színesebb és nagyívűbb lesz, úgy növekszik az Emperor és a Bathory hatása is -Nagelfara lemez két tetőpontja itt található: egyrészt a Protokoll Einer Folter a maga katartikus dallamaival, valamint az A Fine Day to Die módjára terebélyesedő Meuterei. Nagyságukat nem ecsetelném tovább, inkább ezennel kötelezővé teszem az albumot azok számára, akiket eddigi cikkeink meggyőztek meglátásaink helyességéről.

Ami pedig a zenekar utóéletét illeti, arról is volt már szó korábban: a Zingultus féle Graupel indulása ígéretes volt, a folytatás viszont nem közelíti meg az előd szintjét, a gitáros Zornról nincsenek információk. A dobos Meilenwald által alapított The Ruins of Beverast viszont a mai elit (DsO, Darkspace, Nachtmystium) legtetején van – egyértelműen ez a formáció viszi tovább a Nagelfar legtöbb értékét, még akkor is, ha minden látványos germanizmust és pátoszt száműzött annak világából, és egy sötétebb, horrorisztikusabb irányt vett is fel. Új lemezük jelenleg a sokszorosítás fázisában van, talán már az idei év legvégén megtudhatjuk, milyen irányba visz el az aktuális lépés.

10/10

a’ ördög

nagelfar.de

ván records

Nagelfar