A Forest Silence történetét bizonyára minden olvasónk ismeri, a hazai elit egyik vezéralakja Winter, aki ezt az általam félig-meddig viccesen emlegetett dunántúli black metal irányzatot képviseli földijeikkel egyetemben, elérkezett közel tíz év után első kiadott nagylemezének megjelenéséig, méghozzá a Candlelight egyik alkiadójának gondozásában. Nem kis dolog ez nekik, és nekünk sem, így hát jöjjön az egyszeri zenehallgató értékelése.

Néhány perc után tisztán érezhető a nagylemez szinte egyetlen, és talán megbocsáthatatlan hibája. A Forest Silence egyéniségének csupán foszlányai fedezhetőek fel, elsimultak az élek, a tömör darabok oldódtak fel egy kellemesnek mondható híg lében. Most jön a jól bevált, silencefor és egyben fárasztóan tudálékos gasztronómiai példa. Az a fajta black metal, amit úgy általában egységesen elfogad a köztudat, egy elég nyers, egyszerű alapanyagokból álló és ehhez mérten ízlésesen tálalt főételként fogható fel, mely a fogyasztó elé helyezve, afelé azonnal határozott benyomásokat közvetít. Ez nevesítve egy épphogy csak közepesen átsütött bélszín szeletnek felel meg. Összetéveszthetetlen jellegzetességű, figyelmet kívánó, hosszasan élvezhető fogás. Ennek fényében a Philosophy of Winter egy elfogadható étteremben felszolgált tömegeknek szánt előételnek könyvelhető el, mely fogyasztása során joggal merülhet fel a gyanú a hétköznapok háziasszonyainak konyháiban fellelhető általános ételízesítők, leveskockák használatára vonatkozólag.

A torzított gitár ennél hallgatóbarátabb nem is lehetne, fület simogatóan zajos, a lábdobok céltudatosan dupláznak a várt részeknél, a szintetizátor függönye adja meg az instant hangulatot, minden tökéletes, minden steril, kiszámítható, a tél igazi, vitriolos jegességének érzete csupán nyomokban fedezhető fel. Szintén kifogásolható, hogy bármilyen más sztenderd címekkel elláthatták volna a számokat (az állandó birtokosszerkezet használatról nem is beszélve) maradéktalanul passzolna ehhez a szintúgy könnyen tipizálható zenéhez. Egyedül a Path of Destruction fogott meg, pedig az sem akar/tud magasabbra törni, mégis jobban eltaláltak a riffek, a billentyűs hangszernek is van értékelhető szerepe, és legalább hoz magával egy régi, de jóleső hangulatot. Megkockáztatom, hogy dacára annak, hogy ennyi éven át készült az album, Winter nem igazán látta át, hogy amit Nagy Andrással közösen alkottak, már nem arról szól, amiről eddig. A Philosophy of Winternek úgy is ambient hatású lemeznek kellett volna maradnia, hogy a húros hangszerek szerepet kaptak, így viszont egy közepes, hallgatható fekete fém kiadvány lett a végeredmény, mely fel nem használt Sear Bliss témák szerepeltetésének gyanújában áll.

Összegezve; akik szerint még mindig Skandinávia a black metal hazája, ezt is megeszik. Azokra kell gondolni, akiket igazán nem érdekel ez a cirkusz, úgy lehetnek vele, mint a délutáni tévézéssel. Annak is megvan a maga bája.

6/10

rtp

The Eternal Winter kritika