Tessék elkönyvelni, hogy az Asundert már azelőtt felfedeztük, mielőtt arról tudomást szereztünk volna, hogy a Weaklingben és a The Gaultban egyaránt elévülhetetlen érdemeket szerzett John Gossard tagja a csapatnak, így mindenki biztos lehet abban, hogy nem csak beképzeljük magunknak a zenekar vitathatatlan kiválóságát. Egy olyan műfajban működnek ugyanis, amiben elég nehéz kimondottan rosszat alkotni, tudniillik, a funeral doom keretei annyira végletesen szűkek, hogy a sokak szerint szintén egysíkú black metal hozzá képest egy komplett zenei univerzum.
Lassú, mázsás riffeket egy kezdő gitáros is ki tud találni, ezeket a végtelenségig - de legalább a hallgatók tűréshatárának végéig - ismételgetni nem teljesítmény, mégis, a hatás garantált, hiszen az unalom, a történések hiánya elszomorít, depresszióba taszít, tehát a produktum többnyire célba ér, hatással van a hallgatóra, ezzel pedig már papíron el is van intézve a dolog.
Hanem az Asunder tényleg tud valamit, valószínűleg a kiváló Gossard úr is érezte ezt, és ezért szállt be röviddel a bemutatkozó A Clarion Call előtt a csapatba. Az akkor mutatott stílus nem változott most sem, minden hivalkodás, és különösebb újítások nélkül hozzák ki magukból a korábbiakhoz természetesen hasonló, mégis másmilyen ízeket. Ugyanis érezhetően kiforrottabb a zene, a dallamosság és a gonosz kiállások összehangoltabbak, bár elsőre kevésbé hat hallgatóbarátnak az anyag, ezt támasztja alá az albumon található összesen két dal és a 73 perces hossz, pláne, hogy az utolsó 26 minutum mindössze halk gitárgerjedés, ami talán túlzás, de összességében nincs vele gond. Hogy aztán mégis jelentősen több elmerüléssel töltött órát jelent elődjeinél a Work Will Come Undone, az csak a későbbiekben válik nyilvánvalóvá, szinte észrevétlenül csap hegymagasságokba az amúgy is nagy ívű muzsika. Kérlelhetetlen türelemmel időzített váltások, ízlésesen megválasztott csúcspontok, ikerharmóniák és dallamok elegáns összefonódása figyelhető meg.
Az énekhang öblös és elég érces is egyben, remekül passzol a vaskos alaphoz, a dörrenő gitárrengeteghez és az öntöttvas dobverőkkel (szókép!) vonszolt ritmushoz, ám szükség szerint változatos, kellő időben egyszerű és mély dallamokat is használ. Hangulatában egészségesen szomorú, komor, igazán emberi érzésekkel átitatott mű, semmi erőltetett bizarrkodás, sirám vagy jajveszékelés, nem kell megháborodni a feldolgozás során, könnyen társítható hétköznapjaink lassan maró emócióihoz, be nem teljesedett vágyakhoz, az őszi paletta matt színeihez.
rtp & a’ ördög
9.5 / 9
Asunder - A Clarion Call (kritika)
Asunder & Graves at Sea - split (kritika)
