A Decaying Sun Records szorgalmasan gyűjtögette a beteg előadókat az elmúlt időszakban. Hozzájuk csatlakozott a Swans utódként számon tartott The Angelic Process

- akik nemrég átvették a kiadó irányítását - a japán bizarrecore Eye, The Arsonist

, akik kizárólag dobokkal és agyoneffektezett énekkel terrorizálják a közönséget és a Violence Paints The Sky

név alatt futó nyomasztó trip-hop project. Mondanom sem kell, az Atooishinjuu sem lóg ki ebből a díszes társaságból.

Tragédia vagy egy újabb ügyes manipuláció? - nem tudni, melyik áll bemutatkozó lemezük hátterében. Még az sem ismert, hogy honnan származik a zenekar - a név ellenére nem esküdnék meg rá, hogy Japánból. Kiadójuk szűkszavú promóciós anyagából kiderül, hogy az atooishinjuu szó olyan öngyilkosságra utal, melyet egy szerető halála után követnek el. Micsoda véletlen, a csapat énekesének barátnője állítólag valóban elhunyt, ezek után tehát nyálcsorgatva várhatja az ínyenc hallgató a dalokból túláradó őszinte érzelmeket. Aki azonban csak a My Dying Bride, Anathema vonalat térképezte fel korábban a szentimentális zenék világában, netán mindössze a finn gothic metal bandákat ismeri alaposan, az életreszóló élményben részesül, mert a atooishinjuuThe Death Imprint kíméletlenül bele fogja döngölni a földbe, itt ugyanis a Deftones-tól, a Swans-on át egészen a Merzbow-ig terjed a hatások köre.

A föld alól dübörgő hangszereket példátlan, pszichopata ének kíséri. Nem a Chino Moreno-féle kissé hamiskás, de azért kellemesen borzongató melódiákra kell gondolni, hanem képzeljük el azt, mikor egy szerény hangi adottságokkal megáldott szerencsétlen próbál nagy ívű dallamokat kipréselni a torkán. Fejhallgatót használva egy fokkal jobb a helyzet, úgy már valamennyire belesimul a "szörnyű" vokál az alapokba, bár az üvöltős részek mindenhogyan embert próbálóak. Csak azt mondhatom erre, hogy érdekes, pedig nem vagyok mazochista típus. Érdekesebb és őszintébb, mint a mindenki által jól ismert önmarcangoló zenék, mert nem veszi figyelembe a befogadók elvárásait. Nincs lehetőség azonosulásra, beolvadásra, sokkal inkább felrázza, éberebbé teszi az embert, amit mindenképp díjazni kell.

A hangszeres rész változatos, már-már túlzottan eklektikus. Rettentően sűrűek az alapok, törzsi dobok, fal vastagságú, dohogó gitár, rosszindulatúan pulzáló basszus fonódik egymásba. Néha mindent elborít a zaj, máskor egy akusztikus gitár marad a vezető hangszer. Úgy látszik, egyre népszerűbb a konkrét riffek mellőzése, a Death Inprint-en sem találunk ilyeneket, a valódi hangszerek lényegében zajforrások szerepét játsszák. Akad egy-két mosolyt fakasztó pillanat is, például a néhányszor elővezetett populáris énektémák, persze a szokásos fülsértő tálalásban. Ilyenkor kérdésessé válik az egész mű komolysága, de ha tiszta lappal, előzetes információk nélkül állunk neki a lemez hallgatásának, természetesen ezen nem kell rágódni. Mindezek ellenére nem tartom kizártnak, hogy a Death Imprint az érzelgősségben elvesző zenék paródiája lenne, csak ennek kiteljesítéséhez Velvet Cacoon-szintű marketing szükséges.

Bármi is volt a cél, az Atooishinjuu-nak sikerült a legjobbakat kihoznia ebből a kegyetlen élethelyzetből, az ő érdekük, hogy lezárják ezt a témát és továbblépjenek. Azt hiszem, ez a zene hosszútávon mindenkit bedarálna. Érdemes elgondolkodniuk a Swans pályafutásán.

9/10

#Nothing#

Atooishinjuu

Decaying Sun Records

atooishinjuu2