A Mastodon létezése bizonyíték arra, hogy minden logikus feltételezéssel szemben még ma is lehet közérthető metal zenét jól játszani. Hogy mi a titkuk, azt nem tudom - igaz, nem tizenévesek a tagok, tehát nem a globális (f)elmelegedés korszakában szocializálódtak bele a stílusba, de ez nem magyarázat, a régi motorosok is hajlamosak egy kis hízelgéstől elpuhulni. (Természetesen nem a lágyabb hangzások felé történő nyitásokra gondolok, hanem a megfelelési vágynak való ellenállás gyengülésére.) MastodonEsetükben is van több olyan tényező, amely elveheti az ember kedvét tőlük, gondolok itt az egyre mélyebbre süllyedő Mars Volta (ideális példája a fentieknek) tagok vendégszereplésére, és a zenekar tagjainak kinézetére (buta arcok, snassz fotók), de ha megszólal a zene, akkor néhány perc alatt elfelejtjük mindezt.

Fő fegyvereik a markáns gitártémák - legyen szó elsöprő erejű riffjeikről, vagy az őket nem ritkán váltó, hasonlóan ízes harmóniákról és dallamokról - valamint Brann Dailor mezőnyből fölényesen kimagasló dobolása. A legegyszerűbb, csutka riffek alá is képes olyan alapokat építeni, amelyektől azok nem süllyednek bele a fémzene egyre sikamlósabbá váló iszapjába. Egészen más stílusjegyekkel ugyan, de jelenleg a Sólstafir zenéjében van a dobos teljesítményének hasonlóan domináns szerepe.

Leszámítva, hogy némely jóindulatú értelmezések szerint King Crimsonos, vészmadarak szerint progmetálos csavarás is bekerült a repertoárba (lásd Capillarian Crest, de nem is csak ott), hasonló és ugyanolyan izgalmas az összkép, mint a legutóbbi Leviathannál. És ami még fontos: az ott nagy előrelépést hozó énekdallamokat itt tovább próbálták csiszolgatni, bár lehetőségeik korlátozottak – az főleg szerencsétlen, ahogy különösebb felvezetés nélkül elindul az album: egy dobpergetés után rázendítenek a gitárok és már ordít is szürke hangján valamelyik bárdista, alighanem a vezérszónok Troy Sanders. Mastodon

Mégis, hosszú távon meggyőző az album, színvonala egységesebb, mint elődjéé, bár ezúttal nem sikerült sem Naked Burn típusú szívbemarkoló eposzt, sem Blood & Thunder-szerű pofátlanul egyszerű és ütős slágert írniuk, azért a Circle Sysquatch és This Mortal Soil hallatán kielégülhetnek a katartikus tetőpontokra éhes fülek is.

Apropó tetőpontok: a lemez koncepcióját ezúttal nem mástól vették kölcsön, saját maguk eszelték ki a lélekpróbáló hegymászás történetét, melynek hőse tébolyultan bolyong az erdőkben, éhezik, szenved, küszködik és harcol vélt és valós ellenségeivel és – nem utolsó, hanem talán elsősorban - önmagával. Hasonlóan Melville Moby Dickjéhez, ez is egy többrétegű sztori, mely jól passzol a Mastodon összetett, de organikusan illesztett és kompakt (de nem komplex!) zenéjéhez.

9/10

a’ ördög

kapcsolódó cikkek:

Mastodon - Leviathan (kritika)