Kurvára vártam már ezt a nagylemezt, kb. két évvel ezelőtt is küszöbön volt a megjelenése, de ami késett, nem múlott, itt van: rémálom, labirintus, miegymás. A hangvételem cinikus. A Mort nem tartalmaz se egy Our Blessed Frozen Cells-t, se egy Inner Mental Cage-t, (jó esetben erre nem is lenne szükség, a jelenleginél valamivel jobb helyzetben viszont igen) annak ellenére, hogy a muzsika Blut aus Nord-osabb mint valaha, elmeborultabb minden eddiginél, amit eddig alkottak. Észrevehetően újra reneszánszát éli a black metalban a disszonancia izgalmas lehetőségeinek sűrű használata, főleg a franciák progresszálódtak, elég, ha az elmúlt esztendőkben kiadott Deathspell Omega anyagokat nézzük, amit elsőre nem is találtam igazán hatásosnak, majd mégis, vagy a napokban megjelent C. Y. T. debütlemezt is megemlíthetem. Furcsa, hogy így ágálok, hiszen pont magam szoktam magasztalni a ki-be csavarodott dalszerkezeteket és hangzatokat, a vájt füllel rendelkezők büntetését ebben a makacskodó stílusban, viszont a Mort tekervényessége rendre leüti a saját jó ötleteit. A helyzet nem tragikus, csak túlzó lett a pedantéria, az odafigyelés, nem hagytak maguknak egy szemernyi kötöttséget sem, a szabad elképzelések formátlanná tették az egész anyagot, bár elképzelhető, hogy ez volt a cél.
Se szeri, se száma a mérgesítő, félhangokat lépegettető témáknak, akárha egy belassított freejazz felvételt kellene időről – időre végigszenvednem, mely hangjegyek között helyenként vonatsínek súrlódásának zajait vélem felfedezni (azazhogy mintha az lenne), amit nyilván az ambient – ipari hatás erősítése okán építettek bele a zenébe. És még valami. Bődületesen egysíkú lett a dob(gép), lényegében ugyanarra a kaptafára építkezik, mind a tempót, mind a megvalósítást tekintve. Tulajdonképpen ennyi. Vagyis mégsem. Tudom, hogy egyre nehezebb frappáns címeket kitalálni, de hogy számozzuk a dalokat, az sem az igazi, nem indítják be a fantáziát, még csak sejtelmünk se lehet arról, hogy miről van szó. Igazatok van, szigorú vagyok, a zene mindenkiben más tartományokat nyit meg, ítélkezzünk és értelmezzünk saját szájunk íze szerint.
A Thematic Emanation of Archetypal Multiplicity EP idején már kapiskáltam, mire számíthatok, de az a rövid, szintén nehezen feldolgozható anyag korántsem volt ennyire kiszámíthatóan kiszámíthatatlan. Érdemes azért meghallgatni a Chapter 5 és 6 felvonásokat, melyek egyes pillanatai valóban hátborzongatóak, de nem mondhatok mást, minthogy hatását vesztette a halmozás, ebek harmincadjára jutott tucatnyi jó ötlet, egy dupla y kromoszómás fogyatékos hímkorcs áll előttünk. Minden benne van, ami kell, és szinte semmit nem kapunk meg belőle. Sajnálom.
6.5/10
rtp
