A Jazkamer metal-orientált körökben az Ulver-féle First Decade of Machines remixlemezről lehet ismerős, bár ott - és eddig mindenütt máshol - két z-vel és m-mel nevükben szerepeltek. A kísérleti / ambient / noise zene barátai által jól ismert Lasse Marhaug és John Hegre urak nyilván a zenei irányvonal gyökeres változását jelzendő hagyták el a két mássalhangzót nevükből, zenei segéderőként pedig Ivar Björnson (multihangszeres, Enslaved), Iver Sandoey (dobok) és Olav Kristiseter (gitár, mindketten az egyelőre ismeretlen Manngardból) fémipari szakmunkásokat vették be a csapatba. A producer pedig az (az egyébként szintén zajzenész) Jorn Træen (saját formációja: Toy) lett, aki már az újkori Enslaved alapművének, a Below the Lights-nak a keverésében is közreműködött. Az már a felállásból sejthető, hogy a végeredménynek sok köze nincsen a korábbi, diszkrét és szolidan fülsértő, beavatott keveseknek szánt albumokhoz, de arra, ami egészen pontosan ez lett, nos, arra azt hiszem nem sokan számítottak. Itt egy percre meg is állnék: most szedje le mindenki a lemezt, essen át az első hallgatás vissza nem térő pillanatain, felkészületlenül ugyanis, ahogy a szerzőt is érte, még erősebb lehet a sokkhatás élménye.

Lasse Marhaug

A nyitó Friends of Satan egyszerűen egy soha korábban nem hallott mértékben brutális fémzenei kinyilatkoztatás, melyben a kérlelhetetlen szigorúság az egyedüli, ami miatt egyértelműen metalnak lehet nevezni a hallottakat, ugyanis nemhogy a műfajban megszokott dalszerkezeteknek, de még csak riffeknek sem lelhetünk nyomaira. A Sunn O))) próbálkozott hasonlóval, a végső falak lerombolásával, ez azonban nem drone, ellenkezőleg, tömény darálás, de egyáltalán nem is grindcore. Párhuzamba az Orthrelmmel hozható leginkább, csak ezerszer agresszívabb annál. (Ide kívánkozik még Nothing szerzőtársam meglátása, szemléltetve a benyomások tanácstalan sokszínűségét, miszerint ez „olyasmi, mint a Revenge vagy a Conqueror, csak ezek tudhatják, hogy pontosan mit játszanak”)

Ehhez képest a folytatás a lehető legélesebb kontrasztot jelenti, a The Worms Will Get In az album kínzó, hallgató-gyilkos oldalát jeleníti meg, azt az oldalt, ahol a mazochista beállítottságúak feltétlen előnyt élveznek. Ez már tényleg majdnem drone, de mégsem: egymást követő, hosszan kitartott hangzatok 16 percig tartó sorozata a szerzemény, de mégis érezhető benne egy olyan kompozíciós szellem, amely egészen különlegessé teszi. Aki ezt kibírta, annak a lemez hátralevő része már majdhogynem üdülés. Egy kicsit Meshuggah-s, kicsit Enslaved-es, a korábbiakhoz képest slágeres dal, az Abomination következik, amibe senki nem fog tudni belekötni. A címadó Metal Music Machine egy kaotikus kiszakadás a totális fegyelem terrorjából, egy avantgarde klisé: középpontjában egy szinte free jazz-es dobszóló áll, amire össze-vissza nyikorognak a gitárok, és ráadásként elektronikus zajok is fokozzák a fejetlenséget. A záró Occult Glider újra egy rémisztően tudatos zajos hangmassza, ami kegyetlen megtorlása az elmúlt percek komolytalanságának; az üdülés hirtelen trópusi munkatáborozássá vált át, egyre forróbb helyekre juttatva el a hallgatót, egészen le magazinunk legfőbb patrónusának territóriumába. Rendszeres olvasóink persze aligha bánnak egy ilyesfajta kitérőt, az meg már más kérdés, hogy ez nem kitérő, hanem a végállomás. De hát, ahogy Nietzsche mondta, aki sokáig bámul a mélységbe, abba előbb-utóbb visszanéz a mélység. És ez nem is kifejezetten csak a Jazkamerre vonatkozik.

Magatokra vessetek hát, ha kíváncsiságotok legyőz!

10/10

a’ördög

jazzkammer.com

Metal Music Machine