Darvulia avagy Darvulya Anna egy Báthory Erzsébet üzelmeiben segédkező öregasszony volt, és egyben ő a mesék erdőben lakó vasorrú bábájának első mintapéldánya is. Mindezt egy francia zenekar névválasztásának köszönhetően tudtam meg, amit Darvuliaakár szégyelleni is lehetne, de az igazság az, hogy a legtöbben Báthory Erzsébet nevét is valamelyik black metal zenekar révén ismerték meg.

A névválasztás sikerességét jelzi, hogy ezeknek a háttérinformációknak a mentén könnyen leírható a Darvulia zenéje, az ugyanis - legjobb pillanataiban - primitív, mint egy népmese, gonosz, mint egy boszorkány, és vészjósló, mint az elvarázsolt erdő lakóinak hangja sötétedés után. Az albumnak ezt az oldalát a harmadikként felcsendülő, Le Manoir aux Cadavers d’Enfants című szerzemény tükrözi a legjobban. Legkésőbb itt kiderül, hogy ismét, akárcsak a Blut aus Nord, a Deathspell Omega vagy a Lurker of Chalice esetében, megint egy a disszonáns hangzatok szokásosnál gyakoribb beépítésén alapuló, egyedi hang- és hangulatvilág megidézésének lehetünk fültanúi. Ez a hangulatvilág azonban teljesen más, mint említett zenekaroknál, a bevezetőben írottak érvényében a monumentalitás egyáltalán nem jellemző, és a futurisztikus jellegnek sem bukkanhatunk nyomaira. DarvuliaEgy merészebb Khold, vagy Craft talán még jobb párhuzamot is jelenthetne. A monumentalitás hiánya egyébként talán egybefügg a Darvulia legnagyobb hibájával is, azaz a változatosság hiányával, a katartikus tetőpontok nemlétezésével. 35 perc nem sok, ennyi ideig tart a L’Alliance Des Venins, a végére mégis unalomba fullad. Az említett Le Manoir…-on és a lendületes nyitószámon kívül érdekes dal még a Toolkrh Belladonne, ez hangulatilag és felépítésében is más, mint a többi: nem menetel vagy vágtázik, hanem disszonáns gitárhangok monoton, hipnotikus ismétlődésén és törzsi doboláson alapszik. Ez nem annyira mesebeli hangulat, ez már inkább egy pszicho-horror vonulat felé mutat, viszont itt az amúgy is túlságosan központi szerepet kapott acsarkodó károgás ront az összképen.

Az előző albumhoz képest, mely egyben bemutatkozásuk is volt (L’ Ombre Malicieuse – 2002) most mindenesetre több emlékezetes momentummal szolgálnak, és ugyan a hibák akkor is hasonlóak voltak, az erények most már jobban kicsúcsosodnak.

7.5/10

a’ördög