Ebben az elképesztő hőségben (mire ez az ismertető olvasható lehet beköszönt a tél) könnyen elkalandozik az ember figyelme, és olyan zenékkel él, amelyek a szélsőséges időjárás megszűnte után legfeljebb ásításra késztetnék. A fullasztó meleg kiváló alkalmat teremtett a Jungle Rot új lemezének tanulmányozásához. Valamiért ösztönösen vonzott ez a név, nem beszélve a könnyed, pofonegyszerű muzsikáról, ami nem igényel különösebb odafigyelést, elmélyedést.

A chicagoi négyes az amerikai underground death formációk hagyományaihoz hűen követhetetlen mennyiségű tagcserén esett át több mint tíz éves fennállása során. Egy biztos, nem a hangszeresek elégtelen felkészültsége miatt átjáróház a csapat, mert egész egyszerűen itt nincs szükség zenei felkészültségre. Hatásaik közül bizonyára az amerikai gyártású háborús filmek, "a fater vietnami élménybeszámolói" és az agyatlan extrém metal érnének el dobogós helyezést. Nem éppen túlbonyolított szövegeiket böngészve kitűnik, hogy ezek a látszólag brutális fickók valójában gyermeteg lelkületű ártalmatlan lények. Ilyen nagyfokú őszinteség láttán talán nem túlzás, hogy a Forest Gump és az jungle1Esőember című filmek rajongóinak is merném ajánlani a lemezt, akik bizonyára megértéssel fogadnák ezeket az esendő zenei megnyilvánulásokat. Dobosuk őszinte, sallangmentes kalapálása hallatán egyszerre dobban az érzékenyebb emberek szíve, míg a gitárosok pár hangból álló riffjei tehetségtelen embertársaink iránt érzett együttérzésünket keltik fel.

A Jungle Rot már az 1995-ös bemutatkozásán is primitív death metalt játszott, a későbbi lemezeiket a bunkó zenei megoldások halmozása jellemzi, a War Zone-on pedig már meglehetős sikerrel kombinálták a primitív és a bunkó témákat. Mondanom sem kell, Six Feet Under, Obituary... Énekesük szeretne olyan hangon hörögni, mint Chris Barnes, de egyelőre a rasztás death legenda érthetetlenségi szintjét nem sikerül megközelítenie, így viszont sajnos már kis odafigyeléssel kivehetőek a szövegek. Általában a groove-osabb, szaggatott témákat és az egyszerű fűrészeléseket variálják, de még ezeket a váltásokat sem viszik túlzásba, ezért az évek alatt betanult kétféle tempót követve, nyakficam veszélye nélkül lóbálhatja a fejét a riffekre fiatal, öreg, középkorú. Szólózással nem szívesen próbálkoznak, ezen a kiadványukon például egy gitárszólóra sem figyeltem fel.

Miért ajánlom mégis ezt a lemezt? Mert a Hatebreed és társaival ellentétben ők nem tömik tele ostobaságokkal a hallgatók fejét a zenén túlmenően. Nincs szociális érzékenység, csak kettéfűrészelt hullák, kannibálok, levágott fejek, győzelem a vietkongok felett - ahogy az elvárható.

7/10

#Nothing#