Talán nem én vagyok az egyedüli, aki az új Slayer kapcsán felmerülő, végtelen mennyiségű, egymástól gusztustalanul változatos mértékben eltérő véleménytől enyhe hányingert kapott. Mindenkinek megvannak a kis elméletei, rögeszméi Slayer-ügyben, és amennyire szép az, amikor rokon lelkekre lelhetünk vadidegenekben azáltal, hogy hasonló dolgokra éreznek rá egy lemez, egy könyv, vagy akár egy film kapcsán, annyira illúziórombolóak az arctalan tömeggé váló befogadók parttalanul heterogén értelmezései. Volt, aki egyenesen a Metallicával hozta párhuzamba karrierjüket, mások a visszatérő Lombardoról áradoztak, ezzel egyben arra az arcpirító következtetésre késztetve az embert, hogy belássa, vannak olyan zenebarátok, akiknek nem tűnt fel, hogy Paul Bostaph nem hogy semmivel nem marad el az évtizedes félrelépés után visszakozó kubai mögött, de sikerült újabb szintekre elvinni a már elődje által is új szintekre hozott metaldobolást.

Aztán - a Metallica emlegetésénél ugyan ez sem nevetségesebb, de - a numetalozók is előkerültek, akik talán épp ugyanazok, akik 10 évvel ezelőtt még a hardcore műfaját emlgették a banda ’90-es évekbeli albumainak hallatán. Persze ez is nyilvánvaló hülyeség, a Slayerre nagyjából akkora hatással vannak az aktuálisan épp felbukkanó divatzenekarok, mint a farkasra az általa aktuálisan épp elfogyasztott rágcsálók. Épp ez az egy dolog, amit semmi esetre nem lenne szabad elvitatni Hannemannéktól: csak és kizárólag saját magukra jellemző, Slayer-metalt játszanak, amely leginkább attól válik kézzelfoghatóvá, hogy minden más zenekarnál intenzívebbek és agresszívebbek, anélkül, hogy közben a metal akármelyik stíluságazatába bele lehetne passzírozni őket. Slayer 2006A Christ Illusion is igazi és tipikus slayermetalt rejt, ez is egy adrenalintól és gyilkos ösztönöktől feszülő bomba, épp úgy, mint bármelyik másik albumuk. A „slayermetal” kifejezés tartalma azonban utoljára csak a ’98-as Diabolus in Musica albummal bővült érdemben, a legutóbbi God Hates Us All csak a lényegesen közvetlenebb módon megfogalmazott mondanivalójával jelentett újdonságot. (ha a zenekar történetének leggyengébb dalát, a slágeres, verze-refrén szerkezetű Bloodline-t nem vesszük annak, de az amúgy is egyszeri próbálkozás volt.) Ezek a direktebb, mondjuk ki, megmondós szövegek többnyire Tom Araya hihetetlenül szuggesztív előadásmódja miatt nem váltak kínossá, egy-két tényleg végképp ostoba sort leszámítva.

A Christ Illusion zeneileg az előző két lemez vonalában fekszik, semmi újat nem hoz, a szövegek pedig megint leverik párszor a lécet, a kislemezen is kiadott Cult ("religion is hate, religion is fear, religion is rape, religion is obscene, religion is a whore..." "...I’ve made my choice: 666") egyszerűen fájdalmas, az ilyesmit tényleg meghagyhatnák a karikatúrává züllött, 40 felett is bőszen sátánkodó Venomnak. A Cult mellesleg kiemelkedően gyilkos riffekkel operál, akárcsak a tipikusan Diabolus in Musicás Jihad és a Catatonic. Aki a Slayert a kaotikus, agyatlan gitárszólók miatt utálja, az most sem fogja őket megszeretni, ezúttal szerintem sem mindegyik telitalálat, de azért a többségük továbbra is az. A tagok által előzetesen emlegetett Reign in Bloodot néhány extrém gyors tempón (Consfearacy, Flesh Storm) kívül nem igazán idézik fel, máshogy állnak már hozzá a zeneíráshoz, és nem is próbáltak ezen változtatni.

Bár újdonságot szinte egyáltalán nem tartalmaz, egyvalamiért mégis vízválasztó lesz ez az album: ugyan eddig sem a változtatásokról és a fejlődés szükségességébe vetett elkeseredett hitéről volt híres a Slayer, úgy, ahogy korábban a Motörhead vagy az AC/DC, ők is beléptek az örök klasszikusok közé, akik a saját, szűkre szabott, mások által viszont átléphetetlen korlátaik között alkotnak az idők végezetéig.

9/10

a’ ördög

slayer.net