A skandináv hét, avagy a „letűnt korok hőseinek kiszenvedése” után a kritikus számára is üdítő felfrissülést jelent, amikor egy olyan banda lemezét veheti kezébe, amely nemhogy még nem romlott el, ellenkezőleg, a legújabb black metal hullám tetején táncol. A chicagói Nachtmystium felbukkanásakor még csak egy volt a sok közül, fokozatosan, kiadványról kiadványra kezdtek egyéni stílusjegyeket kifejleszteni és egyre erősebb dalokat írni. Legutóbb, az általunk is bemutatott Eulogy IV-ral a ’80-as évek thrash zenekaraihoz nyúltak vissza, de nem tisztán retróba váltva, csupán régi-új ízekkel dúsítva az alap Darkthrone/Burzum gyökerű nyers feketefémet. A karcos, zakatolós riffek mellett ekkor jelentek meg a rendkívül fogós gitárdallamok és a dallamos, hosszú gitárszólók is a zenében, amelyekben egyszerre volt jelen a mondjuk a korai Metallicára jellemző szenvedélyesség és a zenekart vezető Azentrius által egyik fő hatásként megjelölt Pink Floyd érzelemgazdagsága.
Az Instinct: Decay alapvetően ezen a vonalon halad tovább, közben azonban összegzi is a zenekar eddigi pályafutását, koherens egy(éni)ségbe forrasztva a korábban kipróbált irányvonalakat. Az intrót követő Seed for Suffering például a Primordial heroikus középtempóit idézi meg, ehhez hasonló érzésvilágot korábban a The Glorious Moment című szám tükrözött. Új elem az összképben viszont az intróban is felcsendülő szétvisszhangosított gitármaszatolás, mely főleg az átkötésekben, zárásokban, felvezetésekben csendül fel, de szerepet kap a már említett szólókban és dallamokban is. 
Lehetőség erre már csak azért is nyílik, mert a hangzás az Eulogyhoz képest sokkal jobban kitölti a teret: a mély hangok tényleg lentre kerültek, így elfér több gitársáv is, melyek összességükben egy olyan sokrétegű masszává alakulnak, amely feleslegessé teszi a szintetizátort és másképp teremti meg a műfajban ritkaságnak nem, de fontos erénynek számító kozmikus monumentalitást. (Lehet, hogy van szintetizátor is, az összetevőket nehezen lehet különválasztani, hiszen pont az a jellegzetessége az egésznek, hogy egybefolynak a szólamok.)
Ezzel együtt egyáltalán nem mondható, hogy emperori szinten volna komplex az itt hallható zene. Gyakran kimondottan egyszerű alapokra, olykor ordas klisékre építenek, erre jó példa a The Antichrist Messiah a heavy metalos zárótémáival, vagy még inkább a Here’s to Hoping, mely a lehető legbarbárabb módon, dobon, egy önmagában álló, szimpla tuka-tukázással nyit. Lehetetlen nem szeretni. A legjobb dalok viszont mégsem ezek, hanem elsősorban a pusztulás-sláger Chosen by No One, valamint az outró előtti utolsó Abstract Nihilism, mely a korai Deathspell Omega kegyetlenségével söpör le minden más érzést a lélek horizontjairól és szippant be magába minden űrt, szegletet és sarkot, megadva a semmilyen más zenében nem tapasztalható teljesség érzetét. Azt hiszem, itt már nem vicces a Sátán nevével dobálózni, itt tényleg ő kapkod a kósza lelkek után. Ezek konkrétan minden idők legesszenciálisabb black metal dalai közé tartoznak, a Victory of Impurity, a Transilvanian Hunger, a Buried by Time and Dust, az I’ am the Black Wizards és a többi közé.
A Nachtmystium a hagyományos black metal szűk kereteinek betartásával elképzelhető legváltozatosabb és legszínesebb zenekar a ma működő bandák közül. Ha valaki őket hallgatván sem érez rá a műfaj igazi értelmére, akkor nyugodtan fejezheti be próbálkozásait.
10/10
a’ ördög
