Pár évet váratott magára ez a lemez. Az információs szupersztrádán jó ideje kerengő demo-felvételek sokakat bizakodással töltöttek el, Mike Patton korai (Faith No More, Mr. Bungle) korszakát idéző dallamos anyagot vártak a nehezen emészthető kisérletezés után. A dallamokat meg is kapjuk, de joggal húzhatjuk orrunk azok hallatán, mert már első blikkre világos, hogy itt valami erősen szaglik, mondhatnám bűzlik.

Patton szarból próbál várat építeni, ami becsülendő dolog, de nem éppen üdvös, mert ki akarna tíz éve lejárt témákat visszahallani egy friss lemezen. A koncepció talán az volt, hogy ún. pop-kliséket reciklálva, meggyúrva és átformázva, humorral fűszerezve tálaljon. Ezt eredetinek nevezni nagyon sok jóindulattal sem sikerül, hogy a kivitelezés még a vérszegény ötletet is alulmúlja, az maga a kudarc, személyesen.

A hanyatlásnak voltak előjelei is, a General Patton Vs. The X-ecutioners-nek is több felejthető pillanata volt, mint nem, és talán az utolsó Fantômasról sem véletlenül nem írtunk. Ez lehet a hullámvölgy legmélyebb pontja, tíz dalnyi felejthető pillanat, ugyanakkor Patton új stílust teremtett. Regresszív Pop a korcs gyermek neve.

peeping tom

peeping tom

A Peeping Tom annyira aktuális, mint a jelenleg ismét futó Szomszédok. A párhuzam azért is helyénvaló, mert Patton nem jár egyedül. Ő a jóságos Kutya úr, aki magával hozott egy egész háztömbnyi zenészt, hogy együtt emlékezzünk. Kértek egy kis nosztalgiát? Milyen jó volt tíz éve, a tomboló trip-hop hullám közepén... A gond csak az, hogy valójában nem volt jó. És bizonyos dolgokat az idő sem szépít meg.

A lemez néha már irigy hónaljmirigyi magaslatokban szárnyal, ráadásként a háromnapos állott lábvíz benyomását keltő Norah Jones ilyeneket énekel: „SUCKER”. Vajon lesz, aki ezt is beszopja?

1,5

ktibi