Patton szarból próbál várat építeni, ami becsülendő dolog, de nem éppen üdvös, mert ki akarna tíz éve lejárt témákat visszahallani egy friss lemezen. A koncepció talán az volt, hogy ún. pop-kliséket reciklálva, meggyúrva és átformázva, humorral fűszerezve tálaljon. Ezt eredetinek nevezni nagyon sok jóindulattal sem sikerül, hogy a kivitelezés még a vérszegény ötletet is alulmúlja, az maga a kudarc, személyesen.
A hanyatlásnak voltak előjelei is, a General Patton Vs. The X-ecutioners-nek is több felejthető pillanata volt, mint nem, és talán az utolsó Fantômasról sem véletlenül nem írtunk. Ez lehet a hullámvölgy legmélyebb pontja, tíz dalnyi felejthető pillanat, ugyanakkor Patton új stílust teremtett. Regresszív Pop a korcs gyermek neve.
A Peeping Tom annyira aktuális, mint a jelenleg ismét futó Szomszédok. A párhuzam azért is helyénvaló, mert Patton nem jár egyedül. Ő a jóságos Kutya úr, aki magával hozott egy egész háztömbnyi zenészt, hogy együtt emlékezzünk. Kértek egy kis nosztalgiát? Milyen jó volt tíz éve, a tomboló trip-hop hullám közepén... A gond csak az, hogy valójában nem volt jó. És bizonyos dolgokat az idő sem szépít meg.
A lemez néha már irigy hónaljmirigyi magaslatokban szárnyal, ráadásként a háromnapos állott lábvíz benyomását keltő Norah Jones ilyeneket énekel: „SUCKER”. Vajon lesz, aki ezt is beszopja?
1,5
ktibi
