Az Enslaved tevékenységét nem kell kommentálni, a megbízható sorlemezeket gyártó csapatok elsőre pejoratívan csengő kategóriájának egyik legértékesebb tagja, a fenti kijelentéstől eltérő nyilatkozatokat velük kapcsolatban nem kell figyelembe venni, ezzel szemben a lényegi, azaz zenei oldalt érdemes tüzetesen megvizsgálni.

Az Entroper témáját akár a Queens of the Stone Age is írhatta volna, ha csak a gitárhasználatot, és nem a megszólalást vesszük alapul, és később is csak kapkodom a fejem, hatásokként nem merem említeni sem őket, sem mondjuk a Pink Floyd-ot, de teszem azt a Path of Vanir a kétésfeledik perctől a háromésfeledikig akár az Obscured by the Clouds-on is elfért volna. Énekkel, mindennel együtt. Itt, és éppen ezért a Monumension lemez hozzáállására asszociálok, amit az Isa-n, ó’ vétek, hanyagoltak. Ez az ősrock és black metal keverék volt, amivel az Enslaved nálam dobogós helyezést ért el, így a hátbaveregető kéz most is dolgozhat. De.

Először kétségek mardostak. Hiányoltam a drámát, az eget hasogató erőt, ami a Below the Lights-ot tette az addigi csúcsteljesítményükké. Feltűnt, hogy a tavalyi album Neogenesis dalának változatosságra törekvő, progresszív vonalát erősítik a Ruun-ön, ami különben remek dal volt, de a félelem, hogy ez egyben a kifulladást is jelenti az Enslaved számára, beigazolódni látszott.

Most ott tartok, hogy a Ruun ízes csemege, kellemetlen utóízek nélkül, lappangó rossz sejtelemek nem csorbítják a tiszta élvezetet, már amennyiben hajlandóak vagyunk kivenni fejünket egy pillanatra a vödörből, melybe természetesen céltudatosan, szellemi Enslaved promo 2006épségünk teljes tudatában helyeztük bele eredetileg kobakunk, és szokjuk az összetett, csavaros dalszerkezeteket és az ezekkel karöltve sétáló társaikat egyaránt. Mert ott van, mélyen és alattomosan a dramaturgia, az esszencia, ha úgy tetszik, ami összetéveszthetetlen sajátja azoknak a bandáknak, akiknek tényleg érdemes volt valaha zenét izzadniuk erre a világra.

A bevezetőben említettem a klasszikusokkal való hasonlóságokat, a többszöri fárasztó elemezgetés után csak annyit érdemes szóvá tennem, hogy várhatóan több hallgató is fedezhet fel régi kedvencekkel való párhuzamokat, hogy egy banális példát mondjak, a My Arms, Your Hearse korszakos Opeth volt az egyik tolakodó emlék elmém zavaros mélységeiből, de az anyag egésze rejteget hivatkozásokat a múlt palettájáról, és ne okvetlen metálcsapatokra akarjunk gondolni.

Ritkán ugyan, de szerepet kap a hammond, viszont ami igazán fontos, hogy a hangulatemelő bontások, kapkodó szaggatások mellett emlékezetes, fogós riffosztásban is részesülünk. Hadd mondjak számcímeket: a már említett Path of Vanir, vagy a Tides of Chaos a maga kifinomultságával együtt nyomja agyon a szerencsés hallgatókat. Aztán, ezzel nem kezdünk mondatot, de a címadó darab minden agyassága ellenére leköt - talán magára a lemez egészére jellemző hipnotikus, önmagába csavarodó tonalitás a sarkalatos pontja az Enslaved sikerének.

A címeket tanulmányozva megnyugodhatunk; rúnák, asgardi bajnokok, finom utalások, tehát a hagyományos körítés megmaradt. Gruttle úr halkan és egyszerűen, ámbár tisztán, nem is ritkán használja a dallamos éneket, jár a pont, mert helyénvaló ez is, és az is, ahogy.

Hogy mégsem ér fel a Below the Lights-al a lemez, azt ki kell, hogy jelentsem, viszont az indoklás során megtorpanok. Hirtelen úgy gondolom; a kevesebb több, zenei megoldások akadnak bőven, és mégis a Ruun végére érve pilledek, nincs testmozgatós - menetelős Havenless, vagy egy valóban betonsúlyos As Fire Swept Clean the Earth, ami a felhalmozódott indulatok gátját végre áttörné.

Máskülönben kilenc pontot fogok adni rá. Az Isa-ra is ennyit adtam tavaly, de ez jobb. Mégis.

rtp

9/10