De itt ez a több mint húsz perces, egy számos kislemez, amit igazából nem is tudom, miért kezdtem el hallgatni, és az már az első pár másodpercben világossá vált számomra, hogy ez most valami különleges. Folyamatos gitárreszeléssel indul az „I”, indul, indul, még mindig indul. Már kezd elviselhetetlenné válni a feszültség, amikor hirtelen megáll. Csönd. Aztán kitör az őrület. A feszültség, bár az imént tetőzött, rövidesen újra növekedni kezd, és rájövünk, hogy itt minden bizonnyal folyamatosan az idegeinkkel fognak játszani, nem is akárhogyan. És ami meglepő, nem hibáznak. Nem csak egykét jó rész van a dalban, hanem végig lebilincselő az élmény. A „matekozás” sem tűnik célnak ezúttal, hanem csupán a feszültség folyamatos fokozásának eszköze. Állandóan történik ugyanis valami a zenében, újabb és újabb hangulatok követik egymást, eszközként pedig az agyszaggató riffeken át a lebegős, szürreális hangulatú bontogatásokig, szélsőségesen vinnyogó gitárszólókig minden felsorakozik, ami a Meshuggah markáns stílusában megszokott elem. De most ezek az elemek összeállnak egy olyan dalszörnyeteggé, ami hasonlatos a címben szereplő, és a borítón látható szem tulajdonosához. (érdemes a borítót
alaposabban szemügyre venni) Thordendal gitáros néhány évvel ezelőtti szólólemeze (Fredrik Thordendal’s Special Defects – Sol Niger Within) szellemiségében egy kicsit rokon ezzel az ep-vel. Persze csak egyes részek, azért az egész korántsem olyan agyrém, itt minden egy felsőbb rendezőelvének van alárendelve. Az énekkel kapcsolatban nincsen változás, továbbra is az az egyhangú ordítás van jelen, ami korábban tovább rontotta a zenekar esélyeit nálam, de most ez sem tud zavarni.
Aki eddig szerette a Meshuggaht, kevéssé valószínű, hogy pont most utálja meg, de aki hasonlóan szkeptikusan viszonyult hozzájuk, mint én, mindenképp hallgassa meg, legalább egyszer. Mert ez már akkor is ütni fog.
10/10
a’ ördög
