Ritka eset, hogy egy best of lemez egyáltalán vásárlásra érdemes, alapművek között emlegetve meg pláne ritkán bukkannak fel. Szinte egyedül a Depeche Mode korai single-jeinek gyűjteménye jut eszembe ilyen összefüggésben ezen a lemezen kívül. Itt azonban ráadásul egy egészen más műfajról van szó, a kislemezeknek, pláne a slágerdaloknak a thrash metal világában hivatalosan sosem volt nagy jelentősége.

              

A Coroner a műfaj fénykorát jelentő '80-as évek második felén sem tartozott a legismertebb és legnépszerűbb zenekarok közé, (elsősorban a kiadó bénázásának köszönhetően) talán ezért sem zúzta meg őket a műfaj hirtelen és szinte teljes pusztulása, a '90-es évek elején is törtetlen kreativitással folytatták egyre inkább öntörvényű pályafutásukat, és végül egy teljes és kerek történetet zártak le ezzel a különleges válogatással. Amely amúgy nem saját ötlet volt, a szerződés kötelezte őket egy további lemez készítésére és már lényegében feloszlottak, mikor az új, csak itt hallható számok felvételre kerültek. A dalok nincsenek időrendi sorrendbe állítva, más logika szerint van a lemez felépítve, mely voltaképp tekinthető egy allegorikus konceptalbumnak szenvedésről és végső bukásról. Ehhez új, még az addigiaknál is markánsabb dalokat (pl.: The Favorite Game, Golden Cashmere Sleeper Part 1. & 2.) írtak és kiválogatták albumaik ideillő dalait, (Reborn Through Hate, Last Entertainment, stb). A lezárásként szolgáló feldolgozásaik (egy saját dal – Grin – remixelve, valamint Beatles és Jimi Hendrix) pedig nem egyszerűen az album végére vannak másolva, hanem egyfajta ironikus befejezést szolgálnak, a komoly és súlyos érzelmekkel átitatott saját dalok után. Főleg a legutolsó Purple Haze illeszkedik erre a gondolatra, melyet ráadásul reggea-s verzióban wah-wah gitáreffektekkel küld Tommy Vetterli gitáros. Az amúgy kőkemény zúzás Grin elektronizált verziója, pedig ma, majdnem tíz évvel később is frissen hat.

                     

Visszatérve a súlyos és mély érzelmekre: ez a zenekar sosem helyezett nagy hangsúlyt arra, hogy az intellektuális vagy a progresszív metal zenekar pózában tetszelegjen, és éppen ezért nem is lettek igazán sikeresek a thrash szintéren kívül. Elnézve az amúgy akkoriban kibontakozó, progresszívnek nevezett színteret, jobban is jártak. Ugyanis itt sokkal többről van szó, mint pusztán a technikai tudás fitogtatásáról. Az olyan frázisok korában, mint a „a heavy metal a XXI. század komolyzenéje” mindenféle komolyzenés párhuzammal óvatosan kell bánni, de a már említett Tommy Vetterli a szó klasszikus értelmében mestere a hangszerének. Szólójátéka olyan árnyalt érzelmeket, iróniát, és még nehezebben leírható érzéseket tartalmaz, ami tényleg a zeneszerző-óriásokat idézi. A zenésztársak, Ron Broder énekes-basszusgitáros és Mark Edelmann dobos (ő a posztumusz készült új felvételen már nem szerepelt) abszolút méltóak voltak a zseni kibontakozásához, megjegyzem, a tagság a zenekar 10 éves fennállása során végig állandó volt. A helyenként monoton, szaggatott, hipnotizáló riffelés, a bonyolult ritmusok, amik a banda pályafutásának előrehaladtával fokozatosan jelentek meg, szintén védjegyeit jelentik a csapatnak, mely a Voidvoddal együtt sikeresen lépett túl a brutalitásból kiindulú thrash metal kiüresedésének csapdáján, hangsúlyaiknak máshová történő áthelyezésével.

A zenekar kevés, de fanatikus rajongója állandóan feszegeti az újjáalakulás témakört, a zenekar maga sosem mondta, hogy soha, de mégis kevéssé tartják valószínűnek a dolgot. Nem is biztos, hogy jó ötlet volna megbolygatni a múltat, ez így van frappánsan és szépen lezárva.

10/10

a’ördög