Nagy élmény volt kb. 8 éve, hogy megjelent a Playstation első kiadása. Amellett, hogy egy egész hétvégét úgy tudtam egy helyben eltölteni, hogy ne unatkozzak, sok új, akkor még idegen zenét tudtam megszeretni. A játékokhoz ugyanis többször neves vagy akkor még csak ígéretes előadók adták műveiket pl.: (System of a Down, Poe, Prodigy, Fluke, Underworld, stb…) Így került a képbe a Photek is.

Rupert Parkes (Photek agy) sem mai gyerek, már a 80-as években a londoni klubokat járta, zenei gyökerei az akkori idők elektronikus muzsikái, a hip-hop, rave és a jazz felől erednek.

A Solaris óta nem jelent meg nagylemez, viszont rengeteg remix és single kiadvány áll a további érdeklődők szolgálatára.

Az igazság az, hogy a Photek pont azt a fajta tánczenét csinálja, amitől a legtöbb rock/metal zenehallgató erősen berzenkedik. Minimál is, tucc-tucc is, nincsenek konkrét dallamok kivéve néhány szám (Mine to Give, Can’t Come Down) soul-jazz stílusú énektémáit. A változatosságot is inkább folyamatában érzékelni, mint abban, hogy eltérnének a dalok. Nincs kényszeresség, görcsölés, agyondíszített, effektek tengerébe fojtott elszállás.

Ez a zene inkább a regresszióról szól, egyfajta beszűkülést okoz, egy primitívebb emóciókkal teli világra fókuszál. Biztos vagyok benne, hogy igazából a hírhedt londoni klubok táncközösségének szólnak a dalok, vagyis benne van ahhoz a speciális eufória eléréséhez szükséges basszus és ritmusvilág, amit eme zenei világ előidéz, de személy szerint én legjobban egyedül tudom élvezni a Solaris-t.

Ha leszámítjuk az izmos, gyomordöngölő basszusokkal ellátott monoton dobtémákat, tulajdonképpen valami világtól elidegenedett ambient-et kapunk. Az albumon utolsóként szereplő Under the Palms pontosan ezt érezteti velünk. Tehát mielőtt végleg leírnánk a Photek-et, próbálkozzunk vele egy szombat hajnali hazatérés után, mikor már elegünk lett a társaságból, és egy magányos belső utazásra vágyunk.

9/10

r.t.p